Töredék:
szerző:
1. Khm, khm.
5. Mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan, és tűzben is fogunk meghalni.
8. Létezem az időben és a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül.
9. Kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből.
12. Taps
15. Örök hőseink kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül:
17. ...és akkor, az azt követő hetedik évben a kicsik nagyokká lettek...
20. "A zöld a semmiből lett". ... "A kenyerek ideje lejárt."
[1] "Khm khm ... "
Stephanus :
Millió éves csend. Dermedt fagy és mozdulatlanság. Abszolút nulla fok. A kihűlt világmindenség utolsó pillanatai. Már nincs, ami változást hozzon. Az utolsó tűz kihunyt, mikor elment Zwenn, az utolsó, aki még tüzet tudott csiholni. A többiek még próbálkoztak egy darabig, de sikertelenül. Zwenn volt minden támaszuk, a többi tűzcsiholó már mind elment a Sötéttel folytatott háború alatt. Győztek, de csak Zwenn maradt a tűzcsiholók közül. Aztán elment Zwenn és kihunyt a tűz. Lassan hűlt a Mindenség. Fáztak. Éheztek. Aztán ők is meghaltak. A Mindenség meg csak hűlt tovább. A dermedt hideg mindent uralt. Millió éves csend. Csak egy hang maradt. Zwenn utolsó erőlködése. Khm, khm ... Valamit még próbált mondani, de már nem volt ereje tovább. lehanyatlott. Azóta dermedt fagy és mozdulatlanság. Abszolút nulla fok. Az egy hang pedig megmaradt. Khm, khm... Az erőlködő köhögés újra meg újra visszaverődött a fagyott falakon. Más hang nincs a Mindenségben. Nincs más mozgás. Hétmillió év telt el Zwenn halála után. A Mindenség teljesen mozdulatlanná vált, csak Zwenn utolsó hangjai verődnek a végtelen térben. Mindig ugyanazon az úton. Fel a sziklafalra, át a dermedt völgyön, vissza a megdermedt vízesés tükörfényes felületén, aztán a tóparton, ahol Zwenn kiszenvedett, majd újra a sziklafalra, át a dermedt völgyön... hétmillió év. vissza a megdermedt vízesés tükörfényes felületén, aztán a tóparton, ahol Zwenn kiszenvedett, majd újra a sziklafalra... és ekkor egy kis jégdarab, szinte jelentéktelen függelék a szikla szélén nem bírta tovább. Finom pendüléssel elvált a sziklafaltól és elkezdett zuhanni. A dermedt fagyban az elváló jégdarab pendülése megsokszorozva verődött vissza. Újabb és újabb jégdarabok törtek le, s egyre erősebb pendülések töltötték be a völgyet. Lassan minden mozgásba jött, s megindult az olvadás. Egymillió éven át erősödött a szférák zenéje, míg végül olyan erős lett, hogy a sziklák hatalmas robajjal szakadtak ki helyükről, s hullottak az olvadástól alattuk hömpölygő óceánba. Khm, khm... sokszorozták a hegyek, bömbölte a víz és a hőmérséklet egyre nőtt tovább.
Talán a véletlen hozta úgy, hogy az első élőlény éppen ott vergődött ki a partra, ahol nyolcmillió évvel azelőtt Zwenn az utolsót köhögte erőlködve, de a Miguos felszínén újra megjelent az élet. Az élet, melyet Zwenn utolsó sóhaja őrzött hétmillió éven át.
Petrus deák:
Ez akkor volt, amikor még nem volt semmi. Ez persze helytelenül van mondva. Valójában a következőt akarjuk vele kifejezni: Tekintsük azt a halmazt, melynek eleme mindaz, ami a múltban, a jelenben vagy a jövőben létezett, létezik vagy létezni fog. Most pedig válasszuk az univerzumnak azt az állapotát, amikor ennek a halmaznak minden egyes elemére nem igaz az, hogy létezik. Ez viszont rosszul hangzik. Ezért mondjuk inkább azt, hogy még nem létezett se a Szem, se Eyrf, se Protan, se Panrac, se a tűz, melyben - mint tudjátok - valamennyien születtünk és meg is fogunk halni, se a két kis testvér, az Idő és a Tér. Ez ugyan ellentmondás, hiszen ha az Idő sem létezett, akkor nem lehetett "még nem" és "akkor", de vígasztaljon minket az, hogy a logika törvényei sem léteztek, s a logika professzorai sem, akiket ez az ellentmondás zavart volna. Különben pedig már az is ellentmondás, hogy "akkor, amikor még nem volt semmi" , így a legegyszerűbb talán a következő kifejezés volna: "az univerzum azon állapota, amelyet képtelenek vagyunk ellentmondásmentes mondatban megfogalmazni" . Jelenleg azonban nincs érvényesnek elfogadott bizonyítás arra vonatkozóan, hogy az univerzum összes többi állapotai közül bármelyiket is képesek lennénk ellentmondásmentes mondatban megfogalmazni. Tetszetős kísérlet volt még a következő mondat is: "Mikor még egy volt a Semmi és a Minden" . Ha el is tekintünk azonban attól, hogy az a fránya Idő megint belekeveredett, attól nem tekinthetünk el - mint többen felhívták rá a figyelmet -, hogy a "semmi" szó főnévként való használata logikailag aligha legitimálható. Végtére is jobb híján nem marad más, mint a helytelen, de köznyelvileg bevett formula: "Ez akkor volt, amikor még nem volt semmi."
Akkor tehát, amikor még nem volt semmi és khm. khm. ... - nos igen, khm. khm. akkor is volt. Éppen ez a szerény, a világot megrengetni és az univerzum titkát egyszer s mindenkorra leleplezni hivatott felfedezés az, mellyel a mai napon - jól jegyezzük meg az egyszer majd a tankönyvekbe is bevonuló dátumot: az Úr 1999. esztendejében, Szent Iván havában, Bonifacius püspök és vértanú napján - a Symposion Társaság nagyrabecsült, ám jobb sorsra érdemes tagjai elé lépni bátorkodom. Egy ilyen horderejű állítást természetesen bizonyítani illik, s a következőekben éppen erre tennék kísérletet.
Úgy látszik ugyanis, s nyilvánvalóan ez az ellenvetés tolul föl azonnal mindenkiben, hogy amikor még nem volt semmi, akkor még egyáltalán semmi sem volt, így khm. khm sem lehetett. Ezért először azt kívánom bizonyítani, hogy amikor még nem volt semmi, akkor is lehetséges volt khm. khm., vagy másképpen és egzaktabbul megfogalmazva: nem lehetetlen, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm volt. A bizonyításhoz először definiálnám a lehetetlenség fogalmát, méghozzá a következőképpen: Lehetetlen az, ami ellentmond a logika, a fizika stb. törvényeinek. Lássuk, fennáll-e bármiféle ellentmondás ezen törvények és az állításunk között! Az, hogy amikor még nem volt semmi, akkor lehetséges volt khm. khm, nem mond ellent a logika törvényeinek, hiszen amikor még nem volt semmi, akkor még nem voltak a logika törvényei sem. Ugyanezen oknál fogva nem mond ellent a fizika törvényeinek sem. A Magyar Köztársaság adótörvényeinek pedig nemcsak azért nem mond ellent, mert Kupa, Bokros és Simicska urak még meg sem születtek akkor, amikor még nem volt semmi, hanem azért sem, mert ami olyan gyorsan változik, mint a TV-ben a reklámklipek, annak - a reklámklipekhez hasonlóan - legfeljebb virtuális realitása van. Adótörvényeink különben sem tiltják azt, hogy ahol nincs semmi, ott khm. khm legyen, legfeljebb 25% forgalmi adót vetnek ki rá. Q.e.d.
Nem lehetetlen tehát, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm volt. Ezzel azonban még csak a lehetőséget bizonyítottuk. Most meg kell mutatnunk azt, hogy amikor még nem volt semmi, akkor ténylegesen is volt khm. khm. Én azonban egy ennél erősebb állítás mellett kívánok érvelni: amikor még nem volt semmi, akkor szükségszerűen khm. khm volt. A bizonyításhoz először definiálnám a szükségszerűség fogalmát: szükségszerű az, ami nem lehet másképpen. Lássuk, lehetséges-e az, hogy másképpen volt! Ha másképpen lett volna, akkor az azt jelentené, hogy valami más lett volna. Mivel azonban a "nem volt semmi" állapotát úgy definiáltuk, hogy a valaha volt, jelenleg létező és a jövőben leendő dolgok halmazának minden eleme nem létezett, ezért ha bármi más lett volna, az ellentmondana a definíciónknak. Ezzel megmutattuk annak lehetetlenségét, hogy bármi más volt, s ezzel annak szükségszerűségét, hogy khm. khm volt. Ha pedig az az állítás igaz, hogy khm. khm szükségszerűen volt, akkor az a - gyengébb - állítás is, hogy khm. khm ténylegesen létezett. Q.e.d.
Harmadszor azt kívánom bizonyítani, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm mindent betöltött. Itt két ellenérvet kell megcáfolnunk. Az első szerint ha még nem volt semmi, akkor nem is volt mit betölteni. A második szerint ha nem volt semmi, akkor nem létezett olyan közeg sem - pl. levegő, éter stb. - melyben khm. khm terjedni, s mindent betölteni képes lett volna. Először is vegyük észre azt, hogy a két állítás ellentmond egymásnak, hiszen ha nem létezett semmi, amit be lehetett volna tölteni, akkor közegre sem volt szükség a terjedéshez. Ezután kézenfekvő a bizonyítás: ha még nem volt semmi és khm. khm létezett, akkor szükségszerű, hogy khm. khm mindent betöltött. Szemléletessé teheti ezt a gondolatot, ha arra a formulára gondolunk, amelyet az elején már idéztünk egyszer: "Még egy volt a Semmi és a Minden" . Q.e.d.
Végül azt kívánom bizonyítani, hogy mindennek az eredete, arkhéja khm. khm. Ez kézenfekvően adódik abból, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm volt. Tudjuk, hogy "ex nihilo nihil fit" , s mivel a fentiek szerint csak khm. khm volt akkor, amikor még nem volt semmi, így mindennek az eredete csak khm. khm lehet. Q.e.d.
[2] " Újra kinyílt a Szem"
Judith Imperiosa:
Vala penig amaz végtelen plafonon számtalan fényességes figyelő szem. A Nap, a Hold és termékeny nászuk gyümölcsei a csillagok odafentről vizslaták a földi világot.
Történt egyszer hogy hirtelen kialuda a Nap ragyogó fénye s sűrű sötétség borula mindenekre. A szívekbe rettegés és gyászos aggodalom költöze. Öszveültek amaz ízeltlábúak legbölcsebbjei s hamarost kiokumulálák hogy nyilvánvaló hogy az égiek behunyák szemeiket mivel nézni sem tudják tovább ez bűnös világot.
Szóra emelkede egyikük: "Úgy hiszem a hatalmasok elszenderedtenek. Azt tanácslom mindőtöknek : teli torokból rikoltsunk s imígyen riasszuk fel őket". Lett hát nagy-nagy percegés, pattogás, zümmögés és szájszerveknek csikorgatása, hogy majd' belékergült, ki-ki hallotta. A Fentiek egyike közibük is hajíta egy meteorfélét s csupán azon okból nem talála célt, mert bizonyára hunyt szemmel célzott vala.
Mondá ekkor másikuk: "Rakjunk hát máglyát; mutassuk meg hogy nem szorula népünk amazok szegényes lámpásaira. Világoljunk magamagunknak." Öszveszedtenek mindent, mit csak leltek, s lett is lészen holmi pislákoló lángocska mit azonban egy kósza szellő azon nyomban kiolta.
Előállott a legifjabb s legfurfangosabb: "Jaj nekünk, szerencsétleneknek! Véghetetlen erejűnek hitt bálványaink fénye megfogyatkozott! Nem képesek immár beragyogni többé életünket, rejteniök szükséges hunyt pillák mögé tehetetlenségüket, tűnt csodáikat. Válasszunk hát új bálványt, új Fényt magamagunknak. Legyen ő a hatalmas, a fényességes János bogár! Szent fénye mostan a legtündökletesebb ez világon!"
S lám, e pillanatban újra kinyílt a Szem: s a Nap fénye töretlen vala.
[3] "Mikor még egy volt a Semmi és a Minden"
Elisabeth de genere Arrabona:
Kezdetben egy volt a Minden s a Semmi, kilenc testvéremmel finoman egymáshoz simultunk. Szépség, puhaság, tisztaság, mozdulatlan fehérség, időtlenség.
Reccs! Huzat! A tér kitágult! Mit sem sejtve kinyújtóztam.
Baljóslatú világosság! Valami misztikus erő hatott rám. Felületem négyszeresére nőtt. Meleg, folyós anyag áradt szét rajtam. A misztikus erő gombóccá zsugorított.
Zuhanás. Szédülés. Ami elérhető...Szemétkosár!
"[3] " Mikor még egy volt a Semmi és a Minden
Susanna de genere Elekes:
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Jelen pillanatban Minden ami tőlem telik, az a Semmi. S mivel én egyedül vagyok, aminek a megváltoztatása csak egy elhatározástól függ, a Semmi és a Minden még egy.
Ám ha kettővel, pláne ha hárommal szorozzuk, akkor az már Valami! Illetve akkor leszek kettő vagy három Semmi és kettő vagy három Minden. Ez azonban nem változtat meg semmit, mert a Semmi és a minden nem létezik külön-külön. Tehát még mindig ott vagyok a kezdetnél. Hoppá! Megvan a megoldás! Az osztás! Ha az egyet osztom kettővel - de semmiesetre sem hárommal - akkor kapok két felet, vagyis a Semmit és a Mindent. Szóval ezt kell tennem magammal. Osztani!
(Semmi)
(Minden)
És lőn! Végre rátaláltam Magamra! Elkezdődött valami, a Mikor már nem is egy a Semmi és a Minden. De mi is van most? Semmi. Ja! Az a másik oldal. Ez itt a minden helye! Minden szinten szinte minden! Minden vízbe mártott test... Minden-kinek van egy álma? Na jó, ezt hagyjuk. A Semmi nem lehet tökéletes. Miért lenne a Minden az. Hiszen már elváltak. Élik a tökéletlen életü(n)ket. Például most én a Minden szószátyárságával élve nem mondhatom, hogy nem jut az eszmbe Semmi, mert akkor ez mi? Hát ez a Minden. De mivel nem jut az eszembe Semmi, ezt a másik (tér)félre kellene írni, hiszen ez Semmi. Jaj! Lehet, hogy rossz volt az osztás? Véletlenül a Semmiből átkerült valami? Na bumm! Hát legfeljebb több papír fogy.
Mikor lesz már ennek vége! Hol a tökéletesség?! Most átvillant az agyamon egy távoli ábrándos képzelet. A tökéletesség vágya. Az egyesítés utáni vágy. Majdan a távoli jövőben, mikor már egy lehetek,
Mikor majd egy lesz a Semmi és a Minden.
[4] "Kezdetben..."
Attila de genere Catus:
Kezdetben nem volt más, mint Protan, Eyrf meg a Panrac,
S egy vala Semmi s a Mind. Újra kinyíla a Szem.
Megszólala most ama HANG: " Kérném, figyelem, khm, khm:
Tűz fiaként születénk, s tűzbe halunk bele majd.
Szunnyada majd az Idő és vele a bús kicsi Tér is,
Csöndesek, képtelenek. Álmodják a jövőt.
És álmukból születék, aki majd egykoron így szól:
- Nem leszek én egyedül! - S újra kinyílik a SZEM."
[4] "Kezdetben..."
Petrus deák:
Kezdetben mikoron még egy vala semmi s a minden,
békén szunnyad a tér és az a fránya idő.
Mélyen a tér alján nyugodott élettelenűl Eyrf,
Panrac irígy-ravaszúl virrasztott egyedül.
Vélte a jótét éj takarója borítja a tervét:
Eyrf az övé lesz már, s emlékké a magány.
Számításait így forgatta fejében a mamlasz,
nyála kicsordult már, dörzsölgette kezét.
Épp nekilátna a tervnek a hitvány, akkor azonban
váratlan zajt hall, s dermedten meg is áll.
Prótán jött és látta a tér mélyén nyugodó Eyrf
meztelen és takaró nélkül szánnivaló.
Csaknem a szíve szakadt meg a hősnek látva e szégyent,
percet sem habozott, tudta segíteni kell.
Hogy beborítsák Eyrfet az erdők s dúsfüvü rétek,
életadó magját rájabocsájtotta.
Panrac tervét féltvén gyors-ravaszúl odaugrott,
menteni mit lehetett? Száját nagyra nyitá,
s lám mit tett e ravasz fickó? Prótánnak a hősnek
életadó magját egy cseppig lenyelé.
Prótán magjával csoda történt, hisszük avagy sem:
Panrac hogy lenyelé, benne fogant meg a mag.
Benne szegényben keltek mind ki a dúsfüvü rétek,
zöldellő erdők, csörgedező patakok.
Panrac benseje görcsölt, Prótánhoz fut az álnok,
hátha bajára segélyt, gyógyírt nála talál.
Ej Panrac te ravasz, szólt Prótán, hisz te hülyébbnek
vélsz annál amilyen volnék nélküled is.
Jól tudom én, hogy mért görcsölhet a bensőd, míg Eyrf
még mindig takaró híjával didereg.
Pukkadjon ki a bensőd, ez legyen ír a bajodban,
átkom hát a tiéd, mást ne remélj te bitang!
Retteg amint hallá a beszédét Panrac a hősnek,
És ahogy elhangzott: Prótán átka fogant.
Isteni szél támadt Panracban benn, s erejétől
Röppentek szanaszét, Panracból kifelé
Erdők, dúsfüvü rétek, zöld ligetek, kérődző
Nyájak, nagy csordák, csörgedező patakok.
Ott lebegett mind szerte a térben, várva sorát míg
Eljön majd az Idő, s békén Eyrfre leszáll.
Közben Panrac az isteni szél erejétől űzve
Új Ikaroszként szállt, szelte keresztül a tért.
Végül csak sikerült egy biztos pontot elérni,
És mibe ütközik ő: fölveri épp az Időt.
Jaj mire nyílt az Idő szeme, mit lát, mekkora káoszt:
Szerte a térben nyáj, erdő, dúsfüvü rét,
Csörgő víg patak és liget és nagy csorda lebegnek.
Látja, hogy így nem jó, Panracnak nekiront:
Hitvány, mit tettél, meg akartad b...ni te Eyrfet,
Míg aluszom, s még nem lettem a kedves Időd!
Menti magát a szegény Panrac: nem a Tér a te párod,
És szép Eyrf az enyém? Ám az Idő neveti:
Tudhatnád, hogy senkinek én nem lettem a párja.
Tudhatnád csacsikám: isteni k... vagyok.
Nem vagyok én call-girl aki hívásodra azonnal
Indul ahogy teheti - megszolgálni a díjt. [...]
[6] " Szunnyadt még a két kis testvér: az Idő és a Tér."
Viola de genere Exiguum:
Kezdetben, mikoron még egy vala Semmi s a Minden
békén szunnyad a Tér és az a fránya Idő;
éber nem vala más, csak a három isteni dalnok:
Panrac és a Protán - és gyerekük, kicsi Eyrf.
Nem vala Fény a Homályban, nem vala Árny se a Fényben;
Szépség nem vala szép, Rútság nem vala rút;
nem függött a körül lebegő levegőben a föld sem,
nem volt állani föld, légbe sugár nem nyúlt.
Szunnyada még a két kis testvér nyugton az éjben,
fáradt teste szelíd álom ölébe alélt,
megmarkolta az álom, a gondot eloldta szivétől;
otthona barlang volt, és nyoszolyája a gyep.
Majd iszonyú szózat szózatlik a néma berekben:
Századok ültenek el, s te alattok távol a bajtól
Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Vendégem, hidd el, vannak hiu, balgatag álmok
színigazat mutat az, - s nem mind teljesedik!
Az mind csal, hiteget, hisz mindent elfed a látszat,
senki se tud bizonyost, senki se lesz aki már
értse az isteneket s amiről itt szólok: a Mindent;
Régi dicsőségünk? kő se mutatja helyét!
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Égve honért bizton nézzen előre szemünk!
Álom, uralnak a boldogok és a halandó népek
Gondokat oldogató - és pihenés-megadó;
mert a Felejtésnek s a Halálnak vagy te fivére -
szendergő porodat béke lebegje körül!
Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,
szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig!
Késő százak után hol késel az éji homályban?
Álmos a csöppnyi család? s sír, hogy mindene fáj?
Még meddig heverésztek? erőre mikor kap a lélek
bennetek, ó, ifjak? Ébredj már aluvó!
Mind, kik iránt hálára vagyunk kötelezve, utódok:
Nem játék a világ, látni, teremteni kell!
Szóljatok, óh boldog lelkek, s te, nagyérdemü látnok!
Szél kele most, mint sír szele kél, és szóla a látnok:
" Vér és kínok közt megszületett a Jövő!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
s új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Látom fátyolodat, te sötét mélytitku Jövendő,
és, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e
fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta,
borzadok, íszonyodom, és örülök szilajan.
Rettenetes napokat látok közeledni, minőket
nem látott a világ, nem látott soha még!
Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy,
jöjj, utamat könnyítsd - majd, ha kifárad az éj!
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
rég levetett béklyót újra magadra ne végy!
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort!
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Imhol fenn az egek boltján sürü fellegek és a
bús feledékenység koszorútlan alakja lebeg.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
Messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát!
Ettől félve figyelj az
gyönge éjjeli hold - útján, hogy hova tart!"
Halkan szóla akkor a másik isteni dalnok:
"Útadon mindenkor Békesség lakozik
Hogyha figyelsz, váratlan a vész sosem érhet
kincset az embernek mér örök isteni kéz!
Gyötrő gond, gyerekem, többé lelked sose tépje!
A szent béke korát nem cudarítja gyilok;
bőséges termést hoz a föld, erdő a hegyekben,
tölgy koronáján makk, méhek az odvában;
sűrű gyapja alatt már szinte leroskad a bárány
- isten ajándékát nincs kikerülni sem út! -
szülnek az asszonyok és a fiú az apára hasonlít(!)
minden jó az övék - késő százak után!
Ó kéklő égbolt, ó, dombok, réti füvellők!
Ó kristálypatakok, zöldbe borult ligetek!
Lásd, a jövő kornak minden mily boldogan örvend
- kit nemrég az öröm lágy öle ringata még -
nyáj, barom és ember, valamint a vadállati csordák,
és ami csak születik és a halál fele tart!"
Ekkor fennen szóla a harmadik isteni dalnok:
"Napjai fogytával lelkem is elmenekül!
Minden mindegy már! Zúgjon a tengerek alja!
Jöjjön a barbárság! Jöjjön a forradalom!
Önmaga törvényét rombolja az ősi világrend:
Pusztító erejét rád viharozta dühe.
Szétzuditotta az árt, s dagadoznia adta parancsát;
- Ám tomboljon eként szüntelenül csak az ár,
a riadó vak mélységet fölverje szavával -
érzem, mint közelít, mindeneket letipor!
Nézd a magas mennyet, habözön színét vagy a földet;
Mit hoz még a vihar? szórja eső-nyilait?
Rengeteg erdőknek csak az orma mered ki a vízből,
s örvény sodra veri reszketeg ágaikat;
hol pagonyerdőnk nyög szilaj orkántól, hol a vízpart:
már kora reggeltől fürdeti záporeső!
Ám te a száguldó viharoknak legszilajabbja
már eget ostromló ily tömegek rohama!
Lám a viharzó tenger is elcsitul, elhal az orkán:
Nincs, aki tudja: e mosti világ hányadszor öregszik,
hány lesz, és hány volt ennek előtte maig.
Küldj havat és jeget és ködöt, árassz sűrű sötétet,
lángbaborítsd az eget, földre eressz tüzesőt!
Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
Újra kinyílik a Szem! mely soha meg nem hal."
Ez a mítosz csupa fragmentumokból áll. Túlnyomó többségük más fragmentumok k-adik metszéke (úgymint: Homérosz: Odüsszeia, Hésziodosz: A világkorszakok, Jó és rossz államrend, Kallinosz: Még meddig heverésztek? Szolón: A múzsákhoz, Theokritosz: Férfibűvölés, Vergilius: Georgica, Ovidius: Átváltozások, Hősnők levelei, Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett, Saját lelkéhez, Az árvíz, Kisfaludy Károly: Mohács, Kölcsey Ferenc: Huszt, Vörösmarty Mihály: Zalán futása, A Guttenberg-albumba, Petőfi Sándor: Az ítélet, Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán).
[8] "Létezem az Időben és a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül."
Petrus deák:
Ez egy másik történet. Arról szól, hogy a történet - úgy bizony, ő maga, személyesen - ült a tó partján, a tűz mellett, bámulta a lángokat, s mert mérhetetlenül egyedül volt, unalmában elmesélte önmagát. Amikor a végére ért, fáradtan elhallgatott. Föltekintett, s észrevette, hogy nincs többé egyedül: már ketten ülnek a tűz mellett. Kíváncsian megnézte az egykedvűen hallgató jövevényt, majd kérdezgetni kezdte:
- Ki vagy?
- Én? Én - te vagyok.
- Ha te vagy én, akkor én ki vagyok?
- Te? Micsoda ostoba kérdés! Természetesen te vagy.
- Nem az én kérdésem volt ostoba, hanem a te korábbi válaszod. Én természetesen én vagyok, s éppen ezért nem lehetsz te az, aki én vagyok. Ezért nem mondhatod azt, hogy te én vagy. Hogyan lehetnénk mindketten én? Csak én lehetek én, te nem lehetsz én. Kezdjük tehát elölről: ki vagy?
- Te vagyok.
- Kihozol a sodromból. Azt hittem, elég világosan elmagyaráztam az előbb, hogy te nem lehetsz én. Ne ugrass, hanem adj világos és egyenes választ a kérdésemre.
- Nem ugratlak, hanem világos és egyenes választ adtam a kérdésedre: te vagyok. De megpróbálom világosabban megmagyarázni, ha nem érted. Egyedül voltál. Unatkoztál. Elmeséltél egy történetet. Ezzel megteremtettél valamit, ami bizonyos értelemben nem te vagy, hanem különbözik tőled. Az elbeszélő ugyanis nem azonos a történetével, hanem a teremtője annak, a történet pedig az ő teremtménye. Más értelemben azonban olyasmit teremtettél, ami te magad vagy. Önmagadat teremtetted meg, vagy ha úgy jobban tetszik: újjá. Te magad is történet vagy ugyanis, s önmagadat beszélted el, így a teremtményed azonos lett önmagaddal. Nos, ez vagyok én, vagy ha úgy jobban tetszik, ezért vagyok én - te. Ha nem lennél olyan mérhetetlenül egoista, ha nem önmagad körül forogna minden gondolatod, ha képes lennél önmagadon kívül másról is beszélni, akkor már régen rájöttél volna, hogy amikor engem nézel, mintha tükörbe néznél: önmagadat látod. Csak azt válaszolhatom tehát a kérdésedre: te vagyok.
- Ez abszurditás!
- Készségesen elfogadom, hogy bizonyos értelemben valóban az. Kíváncsi volnék azonban arra, hogy ugyanazért tekinted-e te is abszurditásnak, mint én!
- Hát... nyilván rájöttél már, hogy az elvont gondolkodás nem az erős oldalam... segíthetnél egy picit. Megvallom, hogy a felkiáltásom inkább csak spontán tiltakozó reakció volt. Az elképedésemet fejeztem ki azon, hogy milyen kisiskolásan, magától értetődően és higgadtan magyarázol valamit, ami a legteljesebb képtelenség... Hm... ismét az eredeti kérdés: miért képtelenség? Azt hiszem azonban, hogy közben rájöttem a megoldásra. Ha nem lennénk különbözőek, nem vitatkozhatnánk arról, hogy azonosak vagyunk-e, vagy különbözőek. Ha pedig különbözőek vagyunk, akkor nem lehetünk ugyanazok.
- Ami az elvont gondolkodás képességét illeti, teljesen fölösleges szerénykedned. Úgy vélem, abban is egyet fogunk azonban érteni, hogy legalább ekkora képtelenség a különbözőségünk. Te egy történet vagy, s a te elbeszélésed révén akkor sem jöhet létre valami, ami különbözik tőled, ha te magad beszéled el magadat. Ha elmondanak egy történetet, az bizony csak az a történet, és semmi más. Nos, hogyan döntsük el, hogy azonosak vagyunk-e vagy különbözőek? Óva intelek attól, hogy fizikai erővel próbáljuk meg, mert ha mégis ugyanazok volnánk, ezt a bizonyosságot mindkettőnk egyformán megsínylené.
- Engem a beszélgetésünk egy nem túl épületes, beugratós gyermekmondókára kezd emlékeztetni: "Én vagyok én, te vagy te, ki a nagyobb szamár, én vagy te?" - Erre azután akármit válaszolhatsz, úgyis az sül ki belőle, hogy te vagy a legnagyobb szamár a földkerekségen. Rendben van, vállalom a kockázatot, hogy én bizonyulok a legnagyobb szamárnak a földkerekségen. Tartom azt a józan ésszel leginkább kézenfekvő álláspontot, hogy rajtam kívül senki nem azonos velem. Legfeljebb bebizonyosodik, hogy te nem is létezel, én pedig csak a saját rögeszmémmel vitatkozom. Ilyen hosszú egyedüllét után nem is csoda, ha rögeszméssé válok és alteregókat képzelek magamnak. Nosza, bizonyítsd be azt, hogy nincs igazam! Nem hiszem, hogy nekem kellene bizonyítanom a te álláspontod képtelenségét, hiszen az nyilvánvalóan képtelen.
- De azért nem vállalod annak a kockázatát, hogy kiadósan orrba vágj. Titokban tartasz attól, hogy esetleg a te orrod vére eredne el, s a te szemedet futná el a könny. Ne válasszuk azonban a bizonyítás ilyen erőszakos módszerét. Finomabban is demonstrálhatunk. Idézd csak föl, mondd el még egyszer önmagad!
- Ha most tiltakozni kezdek, hogy már ketten is túl sokan vagyunk itt, csak az hiányzik, hogy idekeveredjék még egy gyanús alak, s fennen magyarázni kezdje, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint mi ketten, akkor máris belesétáltam a csapdádba és elfogadtam a te igazságodat. No nem, maradjunk csak annyiban, hogy fáradt vagyok, és semmi kedvem nincs most mesélni. Bizonyíts másképpen!
- No jó, végtére elmondhatlak én is. "Ültél a tó partján, a tűz mellett, bámultad a lángokat, s mert mérhetetlenül egyedül voltál, unalmadban elmesélted önmagadat. Amikor a végére értél, fáradtan elhallgattál. Föltekintettél, s észrevetted, hogy nem vagy többé egyedül: már ketten ülünk a tűz mellett..."
- Állj csak meg, tiltakozom! Ez a történet nem én vagyok!
- Hát ki a csoda lenne, ha nem te volnál? Ki mással történt, történik, ha nem éppen veled? S mi más is lennél, mint mindaz, ami veled történik és amit teszel? Akár tetszik, akár nem, most már visszavonhatatlanul az a történet vagy, amelyet az idők végezetéig így fognak kezdeni: "Ült a tó partján, a tűz mellett, bámulta a lángokat, s mert mérhetetlenül egyedül volt, unalmában elmesélte önmagát. Amikor a végére ért, fáradtan elhallgatott. Föltekintett, s észrevette, hogy
nincs többé egyedül: már ketten ülnek a tűz mellett..."
[8] "Létezem az Időben és a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül."
Közreadta:
Szent György Tábornok Herkules
Ment a fragmentum az utcán és széles jókedvében hangosan fütyörészett. Nincs ebben semmi kivetnivaló, még jól is állt a csibészes tempó neki, s ilyen jóképű fragmentumnak még azt is megbocsátják, ha egy kicsikét szétszórt. Mert azt be kell vallanunk, bármennyire is rossz fényt vet fragmentumunkra, hogy az összeszedettség nemigen volt rá jellemző. Bizony, szétszórt volt őkelme rettenetesen, olyannyira, hogy darabjai jóformán teljesen beterítették az utcát, amerre járt. De ő ezzel mit sem törődött, peckesen haladt tovább. Egyszer csak halk köhécselésre lett figyelmes, olyanra, mint amikor valaki fel szeretné ugyan hívni magára a figyelmet, de nincs hozzá bátorsága. Megállt és kíváncsian körülnézett, honnan is jön a hang. Ahogy így forgolódott maga körül, egy alakra lett figyelmes, aki szerényen álldogált mögötte és figyelte, hogy ő mit csinál.
- Jó napot - mondta a jövevény.
- Jó napot. Kit tisztelhetek az úrban? - kérdezte a fragmentum.
- Én a fragmentum vagyok - felelte amaz szelíden.
A fragmentumnak sok volt ez nagyon, hiszen, mint mondtam, rettenetesen szétszórt volt. Le kellett ülnie, hogy összeszedje magát.
- Ez lehetetlen, hiszen a fragmentum én vagyok! - nyögdécselte.
- No-no, gondold csak át a helyzetet - bíztatta a jövevény. - Biztos vagy te abban, hogy te vagy a fragmentum?
- A legteljesebb mértékben. Aki nálam fragmentumabb, az nem mond igazat! - mondta már kicsit hetykén a fragmentum, mert kezdett magára találni.
- Pedig - szólt a jövevény - jól figyelj, mert én, aki a fragmentum vagyok, nem is akármilyen fragmentum vagyok, hanem a tiéd.
- Mit hablatyolsz nekem te itt össze-vissza?
- Látod, sosem figyelsz. Most sem nagyon, de amikor elszórtál, akkor egyáltalán nem vetted észre, hogy elveszítettél. Én belőled vagyok egy rész, egy töredék. Látod, hogy én vagyok a fragmentum és nem te?
- Már miért ne lennék én fragmentum? Ez, amit elmondtál, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem én vagyok a fragmentum.
- Dehogynem. Látod, nem gondolkodol. Hát hogyan lehetnél te fragmentum, amikor én leváltam belőled? Én vagyok a fragmentum, aki úgy születtem, hogy az egészből leváltam. Te pedig értelemszerűen sosem voltál fragmentum, hanem egész!
- Hátrább az agarakkal! Ha te leváltál rólam, akkor én is leváltam rólad! Akkor én mégiscsak fragmentum vagyok! A te fragmentumod! Mi egymásnak vagyunk a fragmentumai!
- Szeleburdi vagy. Most önmagával akarsz bebizonyítani valamit. Jó, hogy azt nem mondod, hogy öt azért öt mert öt. Pedig, ha nem lennél ennyire össze-vissza, magad is rájönnél, hogy a te logikád - vagyis: ha én leváltam rólad, akkor te is leváltál rólam - csak azt eredményezheti, hogy akkor mi mind a ketten egészek vagyunk. S mivel mi egymásból vagyunk, következésképpen egyek vagyunk. Akkor a te logikád az enyém is. S akkor azt a konklúziót lehet levonni kedves barátom, hogy mi, fragmentumok, nem is létezünk.
A beszélgetésnek itt hirtelen vége szakadt, de ha jól belegondolunk, ez érthető is, hiszen akik nem léteznek, azok nem is tudnak beszélgetni.Morzsa Kutya
Futrinka utca 119/b
[10] "A Káoszból kivált egy jel"
Petrus deák:
Úgy mondják, hogy mindenek kezdete a káosz.
Arról persze, hogy a káosz miből lett, már megoszlanak a vélemények.
Sokak szerint Panrac okozta, amikor meg akarta b...ni a szunnyadó tér mélyén mezítelenül, mozdulatlanul és öntudatlanul heverő Eyrfet, s lenyelte Protan magját. Ezzel aztán csinált is akkora káoszt, hogy nagyobbat se kell, de talán nem is lehet. Még a szunnyadó Időt is fölverte vele, s az arra utasította őt, hogy teremtsen rendet.
Mondjanak azonban akármit a főpapok, a hittudomány felkent tudorai, kik is párosával váltják a palotáikat, hogy amíg az egyikben szajháikkal múlatják az időt, a másikban rengeteg nagy eszüket tarthassák, mely addig se terjed, hogy a csimborral ne felejtsék el bevenni a nefelint, s ne a fülükön, hanem testük más nyílásán keresztül próbálják magukba gyömöszölni a kvaccsora utáni bájzlit, szóval mondjanak akármit, Panracnak esze ágában sem volt rendet teremteni. Miért is tette volna? A káosz az ő legszemélyesebb alkotása volt, a szó szoros értelmében a bensejéből fakadt, mondhatnánk úgy is, hogy a természetéből adódott. Valamiképpen a sivatag rókáját nem lehet rávenni arra, hogy spenótot egyék, ugyanúgy Panrac sem adhat mást, mint ami a lényege, s amit a fizikusok szektája titkos szeánszain Entrópia néven istenít.
Hasonlóképpen hazug és alávaló istentelenség az az állítása a főpapi hivatalok bitorlóinak, kik is hájas potrohuk mögül pislogó disznószemeiket a pénzeszacskójukba befolyó adományokra gúvasztják, szóval hazug, alávaló és istentelen állításuk az, hogy az Idő bármire is utasította Panracot, s szótlan mosollyal figyelte, ahogy Panrac az utasítást teljesíti. Szemenszedett hamisítvány, utólagos betoldás szentnek hazudott irataikban az a mondat, hogy ennek folytán vált szótlanná az Idő és képtelenné a Tér. Mérhetetlen önteltségükben és korlátoltságukban még azt sem veszik észre e kárhozatos lelkű hamis próféták, hogy az egy igaz szentség káromlásainak az a szövevénye, amelybe bűnös módon belevesztek, önmagát cáfolja meg. Hiszen a káosz nem más, mint maga az abszolút formátlanság, a szó és a kép pedig jelek, ennélfogva formák. Mondhatnánk úgy is, képes szóval szólva, hogy az Idő szóhoz sem juthatott mindenek kezdetén, a szent káoszban.
Az igazat csak mi, az ősi katakurd sámánok leszármazottai tudtuk, nemzedékről nemzedékre adva át a fiaknak, a gondosan kiválasztott keveseknek, kik alkalmasnak és hivatottnak bizonyultak arra, hogy a tan szent örökségét feledésbe merülni ne hagyják, hanem érinthetetlen és megváltoztathatatlan formájában megőrizzék és továbbörökítsék. Az elmúlt századok üldözései folytán azonban számunk megcsappant, végtére egyedül maradtam, s egy hájfejű szentséggyalázó utasítására a pribékek holnap engem is visszaadnak a káosznak, amelyből és amely ellen vétettünk.
Gonosz századok jönnek, sok-sok tévelygéssel. Nem többel persze, mint az eddigiek, de a viharos tengeren elsüllyedt hajóból a víz színén maradt pár deszkaszálba kapaszkodó matrózoknak sem mindegy, hogy a megfulladásuk előtti pillanatokban látják-e még utoljára a távoli világítótorony reflektorának reménytadó pislákolását.
Túltekintek e századokon, melyek során a katakurdoknak még a neve is feledésbe merül majd, s a messze jövendőbe látok, mikor is néhány nagyra hivatott és elszánt férfiú és asszony felfedezi és kutatni kezdi töredékes emlékeinket. Nékik szól ez a végső üzenetem, ha egyáltalán eljut hozzájuk.
Ne higgyenek a hamis prófétáknak. Sürget az idő, közelegnek a hájfejű szentséggyalázó pribékjei, de címzettjeim kevés szóból is érteni fognak. Nem volt, sem kezdetben, sem azután, sem azóta más, mint Panrac, akiben egy a semmi és a minden, mert nem más ő, mint a káosz, az alaktalanság és formátlanság, akit Entrópia néven is tisztelnek. Minden szavunk, amellyel ki akarjuk őt mondani, nevén akarjuk nevezni, téves, mert minden szó már artikuláció, tagoltság, jel, forma, eredendő bűn. A káosz pedig önmagában volt és önmaga volt és ő maga volt a minden. A káosz ezáltal önmaga jele, s az egyetlen, mely önmaga és egyszerre más is, mert önmagának jele és formája, s így megkettőzi és megsokszorozhatja önmagát. Ezáltal kiválik önmagából mint jel. Nem olyan jel ez, mint amit a ló patája hagy a puha agyagban, de nem is olyan, mint amilyet a festő tesz a vászonra, hanem olyan jel, amit önmaga jelent önmaga számára: azonos magával és mégis különböző önmagától. Testvéreim az utókorban, tudjátok, hogy semmi más nincs, csak Panrac, azaz az Entrópia avagy a káosz, mi magunk és minden más egyéb pedig semmi vagyunk, csak a káosz önmagából, önmagáról, önmaga számára állított jelei, bűnbeesései, meghasonlásai önmagával...
(A kézirattöredék itt megszakad. Szegény utolsó katakurd sámán cellájába alighanem beléptek a pribékek...)
[14] "A rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat.."
közreadja: Yaszeli Itala
Notalpi dialógusok
Szetarkosz: Honnan jössz, kedves Szaikin? Csak nem hazulról, Zinbielből?
Szaikin: Szó sincs róla, kedves Szetarkoszom! Haváriából, a nagy meluzin-ünnepről!
Szetarkosz: Csak nem rendeznek újabban meluzin-versenyt Haváriában is?
Szaikin: Hogyne rendeznének! Magam is indultam a versenyen, sőt, koszorút is nyertem.
Szetarkosz: Hej, sokszor irigyeltelek benneteket, meluzinokat a szakmátokért, kedves Szaikin!
Szaikin: Mert valóban irigyelnivaló is! Magam legjobban a hajnali üvöltéseket szeretem! De mondd csak, kedves Szetarkoszom! Nem bűn-e itt ülni és csimborral telt kupákat ürítgetni fényes nappal, órákon át lakomázgatva?
Szetarkosz: Add csak közelebb azt a mirzát, kedves Szaikin! Tehát te azt állítod, hogy fényes nappal csimbort inni bűn. Vajon azt állítod-e ezzel, hogy tudod, mi a bűn?
Szaikin: Hogyne tudnám. A bűn a rény szöges ellentéte.
Szetarkosz: Azt akarod ezzel mondani, kedves Szaikin, hogy azt is tudod, hogy mi a rény?
Szaikin: Természetesen! Hiszen, ha azt sem tudnánk, hogy egyáltalán mi a rény, honnan tudnánk, hogy mi a bűn?
Szetarkosz: Teljességgel igazad van, Szaikin. De kérdezhetnék-e tőled valamit?
Szaikin: Hogyne kérdezhetnél, kedves Szetarkosz!
Szetarkosz: Ugye a bűn, az valami kellemetlen dolog?
Szaikin: Nagyon is kellemetlen. Hiszen aki bűnt követ el, az meglakkol.
Szetarkosz: És ugye szomjasnak lenni is nagyon kellemetlen.
Szaikin: Valóban az.
Szetarkosz: Úgy hát, Lehetséges, hogy éppen a szomjazás a bűn, míg ha a szomjazó iszik, az valami kellemes dolog, mert gyönyörűséget szerez a szomjazónak.
Szaikin: Protanra mondom, kedves Szetarkoszom, úgy látszik, igazad van!
Szetarkosz: És ugye a rény, az valami kellemes dolog?
Szaikin: Helyesen mondod.
Szetarkosz: S azt is helyesen mondom-e, hogy a csimbor fogyasztása közelébb áll a rényhez, mint a bűnhöz?
Szaikin: Úgy tűnik, igazad van.
Szetarkosz: Osztod-e a nézetemet, kedves Szaikin, hogy a rény nemcsak kellemes?
Szaikin: Osztom, mert szerintem így is van.
Szetarkosz: S vajon mi tartoznék még hozzá?
Szaikin: Úgy tűnik nekem, hogy a mértékletesség és az igazságosság.
Szetarkosz: Azonos-e ez a három dolog, kedves Szaikin?
Szaikin: Semmiképpen sem.
Szetarkosz: Joggal mondhatjuk-e, kedves Szaikin, hogy a rénynek eszerint három kiterjedése van?
Szaikin: Teljes joggal.
Szetarkosz: S mit gondolsz, Szaikin, ha körülnézünk a Földön, miből látunk többet, bűnből, vagy rényből?
Szaikin: Úgy gondolom, hogy a bűnből.
Szetarkosz: Ha például a bűnt egy labda nagyságú gömbnek tekintjük, akkor hozzá képest a rényt mekkorának láthatjuk?
Szaikin: Úgy gondolom, hogy egy pontnak.
Szetarkosz: Egyetérthetünk-e abban, hogy a rény eszerint egy háromdimenziós pont?
Szaikin: Kétségkívül így van.
Szetarkosz: Ha viszont a bűnt gömbnek tekintettük, akkor hogyan mérhetnők a nagyságát a ponthoz képest? Nem gondolod, hogy köbaraszokban?
Szaikin: Azt hiszem, igazad van.
Szetarkosz: Eszerint levonhatjuk-e a következtetést, hogy a rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat?
Szaikin: Protanra, ezt kell tennünk. De nekem most mennem kell, mert gyakorolnom kell a hajnali üvöltésre. Protan veled, kedves Szetarkosz!
[15] Örök hőseink kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül:
Matthias Fortis:
Omri mondása. Omri az Askhelon völgyi kultúra nagy tanítójaként a szakrális irodalom megteremtője, így valószínűleg az emlékének szerzője is. Ez a kultúra közvetítéssel olvadt bele Katakurdisztán mítoszába. Egyes kutatók szerint a katakurd hódítási törekvések gyümölcseként, újabb kutatások szerint az Ashkelon völgy összeomlása miatt vesztette el önállóságát e mondakör és lett megtermékenyítője egy számára idegen kultusznak. Az ashkelon völgy írásos emlékeit, "Szellem rögeit" ahogy utolsó képviselőjük nevezte őket, Eskathos jegyezte fel, már Katakurdisztánba való letelepedése után amiben a kultúra három napját írásos formában megörökítette. A szövegek értelmezésénél problémát jelent, hogy Eskathos a harmadik napon élt és alkotott és ebből a szempontból figyeli kultúrája korábbi szakaszait ( a vándorlások korát, Omri korát, és a kis omrik vagy más szakkifejezéssel élve a scincillálódási vagy szilánkosodási periódust). Ahogy Schliemann Trója feltárásánál a legfrissebb rétegek feltárásától jutott a régebbiek felé, ugyanúgy mi is a "tudás archeológiájának" törvényszerűségei alapján a kis omrik korszakán keresztül láthatjuk az ashkeloni virágzást, Omri korát. Eskathos Omri szavait is lejegyezte bár ezek ritmikájukból és tömörségükből ítélve szájhagyományozási redakción mentek át így nem kezelhetjük ipsissima verbi magistri-ként. Ne essünk azonban a formakritikus bürorealizmusába sem, megkérdőjelezve a szöveg hitelességét, hiszen Omri beszédei egészen bizonyosan őrzik a hús-vér tanító eszméinek súlypontjait.Ez a szövegtöredék, elsődleges megjelenési formája, mint régészeti lelet adott számunkra. A felirat egy emlékmű vagy emlékoszlop egyik fennmaradt darabja. Műfaját tekintve ünnepzsoltár, vagy emlékének. A szöveg arra enged következtetni, hogy egy hosszabb írás közbülső sorait látjuk magunk előtt Az ünnepzsoltárok felépítése köztudomásul a következő: a fennálló kultúra dicsőítése, az Istenpanteon iránti hála kifejezése, az egek áldásait közvetítők (hősök) neveinek megéneklése, mely által örökkévalóvá válnak, és végül az intő szavak, vagy summázat ami a kultusz fenntartását a következő generációra kiterjeszti tanítás, vagy bölcs mondás által.
A töredék nagy valószínűséggel
Kutatásunkban igen nagy örömnek tudható be az, hogy az anyagi lelet felületén szöveg található. Történészi módszereink szekundér adatként tudják csak kezelni az írás nélküli civilizációs emlékeket. Így azonban egy ősi lelet összeolvadva szellemi produktumával, az írással az eltűnt civilizáció anyagi és szellemi termékét dialektikus egységben tárja elénk.
Eskathos, az Ashkelon völgy értetlen túlélője, egy három napos kultúra végső könyvtárosa, nyugodtan pihenhet Katakurdisztánban domboruló sírhalmában, hiszen feljegyzéseit verifikáló leleletegyüttessel, melyet birtokunknak tudhatunk, munkájának gazdag gyümölcse most jut el a szüretképes állapotig, melyben mi a fejlődő létállapotúak, egy hanyatló civilizáció végnapjait pillanthatjuk meg a teátrum nézősoraiból. A fundamentumok összeomlása így nem süketíti füleinket, a pusztuló értékek átértékelhetetlensége nem csal ki sikolyt mosolygó ajkainkból. Nyakkendős tisztelettudással és intellektuális fölénnyel bámulhatjuk egy történeti létforma elsüllyedését mely az áldozó és áldozat szerepét is egyaránt betölti. A világűr ilyetén tágulását, az emberűr növekedését hitetlen grimasszal bámulva megtöltekezett szívvel pihenünk meg ágyainkban, hogy a kiteljesedő létállapot üde napsugara adja vissza édes eszméletünket a rövid, mindenhatónak hitt sötétség időlegesen realizálódott de véglegesként tételezett veresége fölött érzett diadalörömünknek melynek zengése csábítóan szép, tartalma viszont hazug, mint egy befejezetlen mondat.
[15] Örök hőseink kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül:
Matthias Fortis:
Jelentés a katakurd filológusok XVI. Kongresszusáról
Az újságírók, a közvélemény (és sajnos a szenzációhajhászat miatt utolsó helyen említhető) tudományos szaktekintélyek heves érdeklődésére igényt tartó konferencia volt Katakurdiában.
A kongresszus összehívásáról az akadémiai tanács döntött, miután realizálta, hogy képtelen kezelni a
XV. töredékkel kapcsolatos viták mederbe terelését. A vita szennyes habjai az akadémia szent lábait mosva, a tudományos élet hitelének elveszítését vetítették előre. A tudósok féltve nehezen megszerzett egzisztenciájukat, úgy döntöttek, nem hagyják, hogy a tudatosan felépített tekintélyük ily csekély okok miatt devalválódjon. Mi lehet a legjobb megoldás minderre (a vita fegyveres elfojtása mint első és legreálisabb érv után) minthogy a vita miatt keletkezett feszültséget, nyilvános keretek között, a feszültség kitombolásával, átadhassák a múltnak, ahol már senkit sem érdekel.A vitára az újonnan felbukkant töredék szolgáltatta a kétes okot. A ceremoniális kereteket sem nélkülöző kongresszus a tengerparti nagyvárosban került megrendezésre az ország neves filológus szaktekintélyeinek meghívásával. A meghívottak listája teljes volt, nehogy valaki később emeljen szót, hogy szavát nem tudta hallatni a tudományos élet dicsőségének növelése érdekében. Mindezt én is megteszem, hogy mint újságíró szigorúan a tényekhez ragaszkodjam. Módszerem egyszerű, az elhangzott előadásokat, időbeli rákövetkezésük sorrendjében közlöm:
Először az Akadémikusok vezető csoportja az opportunista konzervatívok emelkedtek szólásra, miben méltatták a 15. Töredék egyszerűségét, közérthetőségét. Hangsúlyozták, hogy mindenki számára öröm, hogy ez a lelet előkerült. A szöveget nem szabad túlinterpretálni, a legegyszerűbb filológiai módszert alkalmazva, literálisan kell értelmezni, amiből a következő konklúziók szűrhetők le:
-
voltak hősök- őket hagyományozták
-
tiszteletben részesítették-
tekintélyekre akkor is szükség volt az egészséges társadalmi berendezkedéshez.A legerősebb érv: tegnap, ma és mindörökké az autoritás érve. Arra a leglényegesebb kérdésre, hogy miként lehet tekintély-személlyé válni, egy szóban feleltek: a történelem hibátlan bizonyságtétele mindenkit rehabilitál. Az igazi hősök nem vesznek el a múlandóság homályában, nevük örökre fennmarad, mécsesként (beszélek ostobaságot) világító fáklyaként a következő generációk számára.
Másodszor a haladásközpontú fundamentalisták hallatták hangjukat. Rámutattak arra, hogy az úgynevezett „töredék” (kerülve az idegen, nem nemzeti nyelv használatát mint pl. a fragmentum kifejezés) idézet következik: „unalmas, szellemtelen, nincs mondanivalója vagy ha van, pont az hiányzik belőle”. Látásuk szerint a szöveg valami olyasmire utal, aminek nem vagyunk a birtokában. A szövegnek tehát nincs pozitív végeredménye vagy tartalma. Ebből kifolyólag nem tekinthető „új” forrásnak, hiszen az eddigiekhez, az olyan horderejű igazságokhoz (mint pl.: „kihúnyt a tűz, elhalt minden fény s fekete eső hullott az égből”) képest igen satnya. Végkövetkeztetésként azt állították, hogy nincs, nem létezik, vagy legalábbis ez ideig nincs kezünkben a 14. töredék. Ez az úgynevezett töredék tehát nem kanonikus.
Harmadszor a hozzájuk közel álló nemzeti érzelműek igazságegyletének filológiai szekciója ismertette viszonyulását az új-régi szöveghez. Üdvözölték a haladásközpontú fundamentalisták hozzászólását, kiemelve azt, hogy ez az úgynevezett töredék nem a katakurd mondavilágból származik. Hiszen az askelon völgyi primitív kultúra terméke, ami idegen anyag a helyi hagyományok között. Komoly nevelési veszélyt látnak abban, hogy ez az új kinyilatkoztatás a fiatalok erkölcsi életét, ami csak a helyes hazafiságban gyökerezhet, szétzilálja, és teljes anarchiához vezeti. Javasolták, hogy vonjanak be minden olyan sajtóorgánumot, amiben szerepel a szöveg, és rejtsék el azt a közvélemény elől. Heves szózatukban felhívták minden hazát szerető polgár igazságérzetét, hogy harcoljanak az ifjúság tiszta szívéért, és mentsék meg őket a nihilista értékrelatív etikától, amit ez az idegen kultúra közvetít.
Az utolsó akadémikus szónoklat (mivel ez a négy irányzat az „up to date” tudományos szempontból) az antikvárius filológusok részéről hangzott el. A rendkívül unalmas előadásmódra tekintettel, egy új vélemény körvonalazódott szavaikban. Ők úgy gondolják, egy új töredék elfogadása (attól függetlenül, hogy milyen értéke van) a tudományos életet segíti elő, mivel munkát ad neki. Nem látnak tehát mást ebben az új leletben, mint munkájuk megőrzésének lehetőségét, mely által a lenézett filológia újra méltó lehet régi hírnevéhez.
A nyilvános vita második szakaszában, az akadémia levelező-kandidátusi szekciójának vezérszónokai araszoltak a pulpitus közelébe.
Először (az antikváriusokhoz képet, kik az akadémia nyugdíjas táborát képviselték) fiatalabb, rekonstruktivisták kaptak hozzászólási lehetőséget, ebben az éjszakába nyúló diskurzusban. Szerintük valóban nem lehet töredéknek nevezni ezt a szöveget. Ők új tudományos terminust alkotva fragmentumkeret-nek keresztelték a maradványt. Kifejezték lelkesedésüket az előttük álló munka iránt, amiben képesek lesznek megtalálni vagy legalábbis visszakövetkeztetni arra, hogy mi lehet a fragmentum hiányzó, értelmi egységet hordozó része. A hősök nevei, hiányzó adatok, amelyek megfejtése vezethet el a még nem létező, „csak körvonalazott” fragmentum megtalálásához.
Másodszor a kriticisták tették meg észrevételeiket, amiben a szövegben szereplő nyelvtani esetek szokatlanságára mutattak rá. Mint az látható, a birtokragok mindhárom esetben (hőseink, kiknek, neveik) és az imperatívusz egyetlen esete (álljanak) P1/1 vagy a többi esetben P1/3. személyben állnak. Ez teljes ellentmondásban áll az eszkhatoszi Omri redakció hagyományanyagával, ahol minden egy koherens, abszolút, egyarcú, önmagával teljes megfelelésben álló létezést ismer el, amin kívül más nem létezhet. Ez a pluralitás elhelyezhetetlen az eddigi Omri hagyományban. A leszűrt konklúzió: az Omri hagyomány felülvizsgálata és a töredék újabb vizsgálata kell, hogy megtörténjen. Ha ez a fogalmi diszjunkció kiküszöbölhetetlen, úgy valamelyik anyagot el kell vetni.
Az analitikusok témája szorosan kapcsolódott a kriticisták szintaktikai észrevételeihez. Ők ismerték fel először, hogy a szöveg lehet, hogy önálló egységként is megáll. Ők kezdték el először vizsgálni az óaskeloni nyelv szintaxisát (a közép- és újaskeloni nyelvtan, teljes egészében Katakurdisztán könyvtáraiban volt Eszkhatosz áldásos közvetítése révén) ami szerintük eltérő a két utóbbitól. Nyelvfejlődési hipotézisük szerint a nyelv szimplifikálódik, összevonások, összeolvadások és lerövidülések történnek. A nyelv története a dekadencia története. Az óaskeloni nyelvtan a birtokos ragot önálló szóként használta. Erre utal Omri egyik beszédének parafrázisa (Eszkhatosz tollából), ami azt állítja – idézet következik – „mit kezeid érintenek, mit tenyered markol, ábránd csupán, nem részed, az egy az, mit fel nem érhetsz soha”. A birtoklást kifejező rag tehát eredetileg arra emlékeztette az óaskeloni lakost, hogy amit kezével megszerez, az az „egy” része. A birtokrag tehát egy külön szó, ami nem más, mint az: egy. (Egy elejtett megjegyzés szerint nem értették meg igazán, hogy miért nem ezt a parafrázist értékelték töredéknek, hiszen sokkal többet árul el Omri tanításából. Azt is hozzátették, hogy a kőbe vésett régészeti lelet prioritást élvez a hagyományozott szöveggel szemjen, még akkor is, ha az értelmetlen vagy legalábbis nehezen megfejthető). E szerint a magyarázat szerint a töredék fordítása így alakul: „Az örök hős egy, ki egy, kinek neve egy, mi kőbe vésve áll itt örökül”. Mikor ez a verzió elhangzott a teremben, nagy felzúdulás lett. Sokan populistának, egy napi népszerűséget koldulóknak nevezte az analitikus kollégákat, akiknek most sem jutott már szerep, minthogy csendben várják a történelem rehabilitáló futurumát.
A liberálisok filológus türelmi egylete csendre és figyelemre intette a teremben lévőket. Elmondták, hogy minden, ami a humán kultúra részét képezi: értékes. Még akkor is, ha idegen az a jelenleg elismert hagyományanyagtól. Omrinak egyedül is igaza lehet mindenkivel szemben, mint ahogy általában nekik is igazuk szokott lenni az egész tömeggel szemben. Omri töredékének a legszélesebb körű nyilvánosságot és a sajtó útján való terjedést javasoltak, hiszen szerintük Katakurdisztán polgársága érett, felnőtt lakosokból tevődik össze, akik különbséget tudnak tenni a számukra hasznos és haszontalan között. Arra is rámutattak, hogy az újdonságok mindig előrébb vitték a társadalom fejlődését, amit mindig csak utólag ismertek fel. itt a nagy lehetőség, hogy az újat ne csak a jövőben, hanem a jelentben is értékeljék.
A spiritualisták nem bírták tovább magukba fojtani a szót és a liberálisok szemére vetették, hogy nem foglalkoztak magával a szöveggel, csupán a szöveg jogait kívánják érvényesíteni. Rámutattak arra, hogy a szöveg értelmezésében a leírás pillanatában jelen lévő lelki habitust kell vizsgálni, nem pedig a kész produktumot, ami egy lélekmozzanat materializált maradványa csupán. (Ti. a spiritualisták minden írást töredéknek, lélek-szilánknak tartottak: scincillae animarum). Omri lelki habitusát kell tehát vizsgálni. A szöveg nem más, mint egy „lelki tartalom allegóriája”. Az örök hősök nem mások, mint Katakurdisztán legnagyobb személyei. Kik azok, ha nem a hatalmas istenek: Eyrf, Protan és Panrac? A kőbe vésés sem azt az akciót jelenti, hogy nevezetesen egy izzadt kővéső bizonyos individuumneveket egy arra méltatlan, élettelen szubsztanciára bízza, hogy az hordozza őket tovább, hanem a szív a priori tartalmát jelölik. Jelesül, hogy minden lélek implikálja e három istenség ideáját, mint a teljesség képét, születését megelőzően. Ez az omrista innatizmus locus classicusa, (ami e három idea meglétére alapozza az emberi fejlődés kibontakozásának lehetőségét, hiszen ismét Omri szavaira utalva: „a legnagyobb erőt a nullpont és az egy között keresd”), ami töredékké minősíti ezt a szöveget (magyarázat: ha az elme üres tartalommal születne, akkor legnagyobb erőfeszítése születése és az első értelmi tevékenysége közé esne). Azt azonban ők is megemlítették, hogy a fentebb említett Omri idézetet is alkalmasabbnak tartanák a mítosz pótlására, mint a talált szöveget. Sajnálkozva mondták, hogy messze még az az idő, mikor a lélek legyőzi az írott szó (vagy régészeti lelet) diktatúráját, mint ahogy Omri is mondta: „mert a lélek a legősibb edény, mielőtt lábas lett, az már létezett”.
A főszónok, mivel már feljött a napkorong, belevilágítva az alvó antikváriusok és nemzeti érzelműek alvó képébe, szorgalmazta a nyilvános vita lezárását, amit hatalmas külső zörej beszűrődés vétózott meg. A tudományos élet perifériájára szorult, tudománytalan, korszerűtlen nem-filológus jelzőkkel illetett irracionalisták az épületen kívül rekedtek és most bebocsátásukat követelték, forradalmi viselkedést tanúsítva. az akadémia a nyomás és a fáradtság terhe alatt bebocsátást engedett eme lánglelkű fiataloknak, akik e közjátékkal az egész ország figyelmét magukra terelték. Kiáltványukban szabadságot kívántak mindenkinek. Szabadságot: a tudományos dogmatizmustól, a terminusok uralmától és a rossz főzetek elfogyasztási kényszerétől. Miután lefutották az igazság szent színe előtti tiszteletkörüket (ami nem az akadémia volt, hanem a mindenütt jelen levő de rejtőzködő isteni lény, akit asszony képében Justitia néven tiszteltek), nekikezdtek a mondandójuknak. Omri blöffjének nevezték a töredéket, amiben minden tekintély örökkévalóságát kérdőjelezte meg a nagy tudós, aki nem kereste az emberek népszerűségét (milyen nehéz lehet szegény Omrinak, hogy minden irányzat őt tartja alapítójának, minden személyiség rokonnak érzi magát vele, mégis egyedül kellett élnie és egész életében kutyáján kívül egyetlen barátja sem akadt). Omri blöffje a gondolkodók azon vágyát próbálja parodizálni, amiben eget rengető igazságot próbálnak néhány szóba belepréselni. Olyan szavakba, amelyek kimondójukat az örökkévalóság attribútumával látják el. A szövegtöredéket tehát csak ebben az ironikus formában szabad értelmezni. A fennkölt fogalmazás az ünnepélyesség és a vallási metafizikus túltelítettséget csúfolja ki a „mondat”, ami nem jelent semmit. A filozófiai életmű értéke múlandóságában található meg, Omri egy olyan beszédében, ami elillant, mint egy pillangó. Egyszeri és megismételhetetlen, reprodukálhatatlan, felidézhetetlen, mint maga az ember. az ember, akiről a halotti beszéd csak üres váz, ami csak a hiány ürességét növeli. Az opus az, ami elhangzott és megszűnt, mint ami sohasem volt. Az igazi filozófia tehát a filozófia vége, ahol már sem kérdés, sem válasz sincs, ahol csak a lét van a teljes magára maradottságában, ahol a fennkölt szavak üresen zuhannak a mélybe és az elme elengedi a biztonságot nyújtó rögeszméket. Omri blöffje a maradandóság és életmű megalkotásának ködképét oszlatja el, belemosolyogva a küzdő ember szemébe, aki kőbe kívánja vésni életét, de mire befejezné a mondatot, eltűnik örökre, saját lényegét rejtve hagyva.
Az irracionalisták beszédje néma csöndet hagyott maga után. A felvázolt „filozófia vége” az ülés végét jelentette. A tudósok hazamentek és álomba kergették büszke arcukat. A lepedő ráncaival küzdve még meg-megjelent szemeik előtt Omri cinikusan mosolygó arca, ami szertefoszlott és virágos kertté vált, ahol minden hallgat, csak a szív dobog, töretlen ritmussal azért, hogy egyszer majd ő is megpihenhessen.