Matthias Fortis

15. Tizenötödik töredék:
"Örök hőseink kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül"

A portré
a Képíró alkotása

Tudományos munkássága:

Tartalomjegyzék:

Töredékkutatás
Jelentés a katakurd filológusok XVI. Kongresszusáról

Filozófia

Aquinói
Empedoklész
Plátón

Töredékkutatás:

[15] Örök hőseink kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül:

Ez a szövegtöredék, elsődleges megjelenési formája, mint régészeti lelet adott számunkra. A felirat egy emlékmű vagy emlékoszlop egyik fennmaradt darabja. Műfaját tekintve ünnepzsoltár, vagy emlékének. A szöveg arra enged következtetni, hogy egy hosszabb írás közbülső sorait látjuk magunk előtt Az ünnepzsoltárok felépítése köztudomásul a következő: a fennálló kultúra dicsőítése, az Istenpanteon iránti hála kifejezése, az egek áldásait közvetítők (hősök) neveinek megéneklése, mely által örökkévalóvá válnak, és végül az intő szavak, vagy summázat ami a kultusz fenntartását a következő generációra kiterjeszti tanítás, vagy bölcs mondás által.

A töredék nagy valószínűséggel Omri mondása. Omri az Askhelon völgyi kultúra nagy tanítójaként a szakrális irodalom megteremtője, így valószínűleg az emlékének szerzője is. Ez a kultúra közvetítéssel olvadt bele Katakurdisztán mítoszába. Egyes kutatók szerint a katakurd hódítási törekvések gyümölcseként, újabb kutatások szerint az Ashkelon völgy összeomlása miatt vesztette el önállóságát e mondakör és lett megtermékenyítője egy számára idegen kultusznak. Az ashkelon völgy írásos emlékeit, "Szellem rögeit" ahogy utolsó képviselőjük nevezte őket, Eskathos jegyezte fel, már Katakurdisztánba való letelepedése után amiben a kultúra három napját írásos formában megörökítette. A szövegek értelmezésénél problémát jelent, hogy Eskathos a harmadik napon élt és alkotott és ebből a szempontból figyeli kultúrája korábbi szakaszait (a vándorlások korát, Omri korát, és a kis omrik vagy más szakkifejezéssel élve a scincillálódási vagy szilánkosodási periódust). Ahogy Schliemann Trója feltárásánál a legfrissebb rétegek feltárásától jutott a régebbiek felé, ugyanúgy mi is a "tudás archeológiájának" törvényszerűségei alapján a kis omrik korszakán keresztül láthatjuk az ashkeloni virágzást, Omri korát. Eskathos Omri szavait is lejegyezte bár ezek ritmikájukból és tömörségükből ítélve szájhagyományozási redakción mentek át így nem kezelhetjük ipsissima verbi magistri-ként. Ne essünk azonban a formakritikus bürorealizmusába sem, megkérdőjelezve a szöveg hitelességét, hiszen Omri beszédei egészen bizonyosan őrzik a hús-vér tanító eszméinek súlypontjait.

Kutatásunkban igen nagy örömnek tudható be az, hogy az anyagi lelet felületén szöveg található. Történészi módszereink szekundér adatként tudják csak kezelni az írás nélküli civilizációs emlékeket. Így azonban egy ősi lelet összeolvadva szellemi produktumával, az írással az eltűnt civilizáció anyagi és szellemi termékét dialektikus egységben tárja elénk.

Eskathos, az Ashkelon völgy értetlen túlélője, egy három napos kultúra végső könyvtárosa, nyugodtan pihenhet Katakurdisztánban domboruló sírhalmában, hiszen feljegyzéseit verifikáló leleletegyüttessel, melyet birtokunknak tudhatunk, munkájának gazdag gyümölcse most jut el a szüretképes állapotig, melyben mi a fejlődő létállapotúak, egy hanyatló civilizáció végnapjait pillanthatjuk meg a teátrum nézősoraiból. A fundamentumok összeomlása így nem süketíti füleinket, a pusztuló értékek átértékelhetetlensége nem csal ki sikolyt mosolygó ajkainkból. Nyakkendős tisztelettudással és intellektuális fölénnyel bámulhatjuk egy történeti létforma elsüllyedését mely az áldozó és áldozat szerepét is egyaránt betölti. A világűr ilyetén tágulását, az emberűr növekedését hitetlen grimasszal bámulva megtöltekezett szívvel pihenünk meg ágyainkban, hogy a kiteljesedő létállapot üde napsugara adja vissza édes eszméletünket a rövid, mindenhatónak hitt sötétség időlegesen realizálódott de véglegesként tételezett veresége fölött érzett diadalörömünknek melynek zengése csábítóan szép, tartalma viszont hazug, mint egy befejezetlen mondat.

  Az újságírók, a közvélemény (és sajnos a szenzációhajhászat miatt utolsó helyen említhető) tudományos szaktekintélyek heves érdeklődésére igényt tartó konferencia volt Katakurdiában.
A kongresszus összehívásáról az akadémiai tanács döntött, miután realizálta, hogy képtelen kezelni a
XV. töredékkel kapcsolatos viták mederbe terelését. A vita szennyes habjai az akadémia szent lábait mosva, a tudományos élet hitelének elveszítését vetítették előre. A tudósok féltve nehezen megszerzett egzisztenciájukat, úgy döntöttek, nem hagyják, hogy a tudatosan felépített tekintélyük ily csekély okok miatt devalválódjon. Mi lehet a legjobb megoldás minderre (a vita fegyveres elfojtása mint első és legreálisabb érv után) minthogy a vita miatt keletkezett feszültséget, nyilvános keretek között, a feszültség kitombolásával, átadhassák a múltnak, ahol már senkit sem érdekel.

A vitára az újonnan felbukkant töredék szolgáltatta a kétes okot. A ceremoniális kereteket sem nélkülöző kongresszus a tengerparti nagyvárosban került megrendezésre az ország neves filológus szaktekintélyeinek meghívásával. A meghívottak listája teljes volt, nehogy valaki később emeljen szót, hogy szavát nem tudta hallatni a tudományos élet dicsőségének növelése érdekében. Mindezt én is megteszem, hogy mint újságíró szigorúan a tényekhez ragaszkodjam. Módszerem egyszerű, az elhangzott előadásokat, időbeli rákövetkezésük sorrendjében közlöm:

Először az Akadémikusok vezető csoportja az opportunista konzervatívok emelkedtek szólásra, miben méltatták a 15. Töredék egyszerűségét, közérthetőségét. Hangsúlyozták, hogy mindenki számára öröm, hogy ez a lelet előkerült. A szöveget nem szabad túlinterpretálni, a legegyszerűbb filológiai módszert alkalmazva, literálisan kell értelmezni, amiből a következő konklúziók szűrhetők le:

-         voltak hősök

-         őket hagyományozták

-         tiszteletben részesítették

-         tekintélyekre akkor is szükség volt az egészséges társadalmi berendezkedéshez. 

A legerősebb érv: tegnap, ma és mindörökké az autoritás érve. Arra a leglényegesebb kérdésre, hogy miként lehet tekintély-személlyé válni, egy szóban feleltek: a történelem hibátlan bizonyságtétele mindenkit rehabilitál. Az igazi hősök nem vesznek el a múlandóság homályában, nevük örökre fennmarad, mécsesként (beszélek ostobaságot) világító fáklyaként a következő generációk számára.

Másodszor a haladásközpontú fundamentalisták hallatták hangjukat. Rámutattak arra, hogy az úgynevezett „töredék” (kerülve az idegen, nem nemzeti nyelv használatát mint pl. a fragmentum kifejezés) idézet következik: „unalmas, szellemtelen, nincs mondanivalója vagy ha van, pont az hiányzik belőle”. Látásuk szerint a szöveg valami olyasmire utal, aminek nem vagyunk a birtokában. A szövegnek tehát nincs pozitív végeredménye vagy tartalma. Ebből kifolyólag nem tekinthető „új” forrásnak, hiszen az eddigiekhez, az olyan horderejű igazságokhoz (mint pl.: „kihúnyt a tűz, elhalt minden fény s fekete eső hullott az égből”) képest igen satnya. Végkövetkeztetésként azt állították, hogy nincs, nem létezik, vagy legalábbis ez ideig nincs kezünkben a 14. töredék. Ez az úgynevezett töredék tehát nem kanonikus.

Harmadszor a hozzájuk közel álló nemzeti érzelműek igazságegyletének filológiai szekciója ismertette viszonyulását az új-régi szöveghez. Üdvözölték a haladásközpontú fundamentalisták hozzászólását, kiemelve azt, hogy ez az úgynevezett töredék nem a katakurd mondavilágból származik. Hiszen az askelon völgyi primitív kultúra terméke, ami idegen anyag a helyi hagyományok között. Komoly nevelési veszélyt látnak abban, hogy ez az új kinyilatkoztatás a fiatalok erkölcsi életét, ami csak a helyes hazafiságban gyökerezhet, szétzilálja, és teljes anarchiához vezeti. Javasolták, hogy vonjanak be minden olyan sajtóorgánumot, amiben szerepel a szöveg, és rejtsék el azt a közvélemény elől. Heves szózatukban felhívták minden hazát szerető polgár igazságérzetét, hogy harcoljanak az ifjúság tiszta szívéért, és mentsék meg őket a nihilista értékrelatív etikától, amit ez az idegen kultúra közvetít.

Az utolsó akadémikus szónoklat (mivel ez a négy irányzat az „up to date” tudományos szempontból) az antikvárius filológusok részéről hangzott el. A rendkívül unalmas előadásmódra tekintettel, egy új vélemény körvonalazódott szavaikban. Ők úgy gondolják, egy új töredék elfogadása (attól függetlenül, hogy milyen értéke van) a tudományos életet segíti elő, mivel munkát ad neki. Nem látnak tehát mást ebben az új leletben, mint munkájuk megőrzésének lehetőségét, mely által a lenézett filológia újra méltó lehet régi hírnevéhez.

A nyilvános vita második szakaszában, az akadémia levelező-kandidátusi szekciójának vezérszónokai araszoltak a pulpitus közelébe.

Először (az antikváriusokhoz képet, kik az akadémia nyugdíjas táborát képviselték) fiatalabb, rekonstruktivisták kaptak hozzászólási lehetőséget, ebben az éjszakába nyúló diskurzusban. Szerintük valóban nem lehet töredéknek nevezni ezt a szöveget. Ők új tudományos terminust alkotva fragmentumkeret-nek keresztelték a maradványt. Kifejezték lelkesedésüket az előttük álló munka iránt, amiben képesek lesznek megtalálni vagy legalábbis visszakövetkeztetni arra, hogy mi lehet a fragmentum hiányzó, értelmi egységet hordozó része. A hősök nevei, hiányzó adatok, amelyek megfejtése vezethet el a még nem létező, „csak körvonalazott” fragmentum megtalálásához.

Másodszor a kriticisták tették meg észrevételeiket, amiben a szövegben szereplő nyelvtani esetek szokatlanságára mutattak rá. Mint az látható, a birtokragok mindhárom esetben (hőseink, kiknek, neveik) és az imperatívusz egyetlen esete (álljanak) P1/1 vagy a többi esetben P1/3. személyben állnak. Ez teljes ellentmondásban áll az eszkhatoszi Omri redakció hagyományanyagával, ahol minden egy koherens, abszolút, egyarcú, önmagával teljes megfelelésben álló létezést ismer el, amin kívül más nem létezhet. Ez a pluralitás elhelyezhetetlen az eddigi Omri hagyományban. A leszűrt konklúzió: az Omri hagyomány felülvizsgálata és a töredék újabb vizsgálata kell, hogy megtörténjen. Ha ez a fogalmi diszjunkció kiküszöbölhetetlen, úgy valamelyik anyagot el kell vetni.

Az analitikusok témája szorosan kapcsolódott a kriticisták szintaktikai észrevételeihez. Ők ismerték fel először, hogy a szöveg lehet, hogy önálló egységként is megáll. Ők kezdték el először vizsgálni az óaskeloni nyelv szintaxisát (a közép- és újaskeloni nyelvtan, teljes egészében Katakurdisztán könyvtáraiban volt Eszkhatosz áldásos közvetítése révén) ami szerintük eltérő a két utóbbitól. Nyelvfejlődési hipotézisük szerint a nyelv szimplifikálódik, összevonások, összeolvadások és lerövidülések történnek. A nyelv története a dekadencia története. Az óaskeloni nyelvtan a birtokos ragot önálló szóként használta. Erre utal Omri egyik beszédének parafrázisa (Eszkhatosz tollából), ami azt állítja – idézet következik – „mit kezeid érintenek, mit tenyered markol, ábránd csupán, nem részed, az egy az, mit fel nem érhetsz soha”. A birtoklást kifejező rag tehát eredetileg arra emlékeztette az óaskeloni lakost, hogy amit kezével megszerez, az az „egy” része. A birtokrag tehát egy külön szó, ami nem más, mint az: egy. (Egy elejtett megjegyzés szerint nem értették meg igazán, hogy miért nem ezt a parafrázist értékelték töredéknek, hiszen sokkal többet árul el Omri tanításából. Azt is hozzátették, hogy a kőbe vésett régészeti lelet prioritást élvez a hagyományozott szöveggel szemjen, még akkor is, ha az értelmetlen vagy legalábbis nehezen megfejthető). E szerint a magyarázat szerint a töredék fordítása így alakul: „Az örök hős egy, ki egy, kinek neve egy, mi kőbe vésve áll itt örökül”. Mikor ez a verzió elhangzott a teremben, nagy felzúdulás lett. Sokan populistának, egy napi népszerűséget koldulóknak nevezte az analitikus kollégákat, akiknek most sem jutott már szerep, minthogy csendben várják a történelem rehabilitáló futurumát.

A liberálisok filológus türelmi egylete csendre és figyelemre intette a teremben lévőket. Elmondták, hogy minden, ami a humán kultúra részét képezi: értékes. Még akkor is, ha idegen az a jelenleg elismert hagyományanyagtól. Omrinak egyedül is igaza lehet mindenkivel szemben, mint ahogy általában nekik is igazuk szokott lenni az egész tömeggel szemben. Omri töredékének a legszélesebb körű nyilvánosságot és a sajtó útján való terjedést javasoltak, hiszen szerintük Katakurdisztán polgársága érett, felnőtt lakosokból tevődik össze, akik különbséget tudnak tenni a számukra hasznos és haszontalan között. Arra is rámutattak, hogy az újdonságok mindig előrébb vitték a társadalom fejlődését, amit mindig csak utólag ismertek fel. Itt a nagy lehetőség, hogy az újat ne csak a jövőben, hanem a jelentben is értékeljék.

A főszónok, mivel már feljött a napkorong, belevilágítva az alvó antikváriusok és nemzeti érzelműek alvó képébe, szorgalmazta a nyilvános vita lezárását, amit hatalmas külső zörej beszűrődés vétózott meg. A tudományos élet perifériájára szorult, tudománytalan, korszerűtlen nem-filológus jelzőkkel illetett irracionalisták az épületen kívül rekedtek és most bebocsátásukat követelték, forradalmi viselkedést tanúsítva. az akadémia a nyomás és a fáradtság terhe alatt bebocsátást engedett eme lánglelkű fiataloknak, akik e közjátékkal az egész ország figyelmét magukra terelték. Kiáltványukban szabadságot kívántak mindenkinek. Szabadságot: a tudományos dogmatizmustól, a terminusok uralmától és a rossz főzetek elfogyasztási kényszerétől. Miután lefutották az igazság szent színe előtti tiszteletkörüket (ami nem az akadémia volt, hanem a mindenütt jelen levő de rejtőzködő isteni lény, akit asszony képében Justitia néven tiszteltek), nekikezdtek a mondandójuknak. Omri blöffjének nevezték a töredéket, amiben minden tekintély örökkévalóságát kérdőjelezte meg a nagy tudós, aki nem kereste az emberek népszerűségét (milyen nehéz lehet szegény Omrinak, hogy minden irányzat őt tartja alapítójának, minden személyiség rokonnak érzi magát vele, mégis egyedül kellett élnie és egész életében kutyáján kívül egyetlen barátja sem akadt). Omri blöffje a gondolkodók azon vágyát próbálja parodizálni, amiben eget rengető igazságot próbálnak néhány szóba belepréselni. Olyan szavakba, amelyek kimondójukat az örökkévalóság attribútumával látják el. A szövegtöredéket tehát csak ebben az ironikus formában szabad értelmezni. A fennkölt fogalmazás az ünnepélyesség és a vallási metafizikus túltelítettséget csúfolja ki a „mondat”, ami nem jelent semmit. A filozófiai életmű értéke múlandóságában található meg, Omri egy olyan beszédében, ami elillant, mint egy pillangó. Egyszeri és megismételhetetlen, reprodukálhatatlan, felidézhetetlen, mint maga az ember.  az ember, akiről a halotti beszéd csak üres váz, ami csak a hiány ürességét növeli. Az opus az, ami elhangzott és megszűnt, mint ami sohasem volt. Az igazi filozófia tehát a filozófia vége, ahol már sem kérdés, sem válasz sincs, ahol csak a lét van a teljes magára maradottságában, ahol a fennkölt szavak üresen zuhannak a mélybe és az elme elengedi a biztonságot nyújtó rögeszméket. Omri blöffje a maradandóság és életmű megalkotásának ködképét oszlatja el, belemosolyogva a küzdő ember szemébe, aki kőbe kívánja vésni életét, de mire befejezné a mondatot, eltűnik örökre, saját lényegét rejtve hagyva.

Az irracionalisták beszédje néma csöndet hagyott maga után. A felvázolt „filozófia vége” az ülés végét jelentette. A tudósok hazamentek és álomba kergették büszke arcukat. A lepedő ráncaival küzdve még meg-megjelent szemeik előtt Omri cinikusan mosolygó arca, ami szertefoszlott és virágos kertté vált, ahol minden hallgat, csak a szív dobog, töretlen ritmussal azért, hogy egyszer majd ő is megpihenhessen.

Filozófia

Aquinói Szent Tamás: Kérdés az elemek egységéről 1)
Harmadik artikulus: Vajon a töredék képviselheti e az egészet?

Platon A középső Hippiasz 3) c. párbeszéde: