Ülök a lehúzott redőnyök mögött...

Ülök a lehúzott redőnyök mögött, csöndben.
Tengernyi dolgom rendezetlen.
Zokogni volna kedvem, s ebben
a rekkenő hőségben,
zuhany s tea sem menthet engem.
Végleg elkedvetlenedtem.

Boris Vian: A dezertőr

Hallja, Elnök uram!
Levelet írok, ha
Akarja, olvassa,
Ha lesz rá alkalma.
A postás most hozta
hadba hívó paran-
csomat, szerda estig
harcba bevonuljak
Hallja, Elnök uram!
Lelkem nem akarja
E földre nem jöttem
hogy népem leöljem!
Meg ne haragítsam,
de meg kell, hogy mondjam
Ím, elhatároztam
szökni fogok nyíltan!
Születésem óta
Láttam apám holtan
Láttam havert sorban
Fiam sírni láttam
Anyám csak szenvedett
Fél lábbal sírjában
Nevet csak: egy bomba
s mégha vers vona!
Hűs börtön-lakosztály,
Asszonyom lenyúlták
Lelkem kifosztották
Múltam dózerolták.
Holnap már hajnalban
Jól bezárom ajtóm
A halott éveknek.
Már utam meglelem
koldulom életem.
Franciaországban
Bretagne-tól Provence-ig
Mindenkinek mondom
Parancsmegtagadás
Az a jó megoldás
Hadba nem elmenni
Halni ellenállni
Ha vérünk kell, adjuk
Adja Ön csak, várjuk!
Ön apostol, lássuk!
Hallja, Elnök uram
Majd ha elfogattat,
Csendőrt figyelmezzen:
Nem lesz nálam fegyver!
Öljön meg löveggel!

Az eredeti:

Boris Vian : Le Déserteur  

Monsieur le Président
Je vous fais une lettre
Que vous lirez peut-être
Si vous avez le temps
Je viens de recevoir
Mes papiers militaires
Pour partir à la guerre
Avant mercredi soir
Monsieur le Président
Je ne veux pas la faire
Je ne suis pas sur terre
Pour tuer des pauvres gens
C'est pas pour vous fâcher
Il faut que je vous dise
Ma décision est prise
Je m'en vais déserter

Depuis que je suis né
J'ai vu mourir mon père
J'ai vu partir mes frères
Et pleurer mes enfants
Ma mère a tant souffert
Elle est dedans sa tombe
Et se moque des bombes
Et se moque des vers
Quand j'étais prisonnier
On m'a volé ma femme
On m'a volé mon âme
Et tout mon cher passé
Demain de bon matin
Je fermerai ma porte
Au nez des années mortes
J'irai sur les chemins

Je mendierai ma vie
Sur les routes de France
De Bretagne en Provence
Et je dirai aux gens:
Refusez d'obéir
Refusez de la faire
N'allez pas à la guerre
Refusez de partir
S'il faut donner son sang
Allez donner le vôtre
Vous êtes bon apôtre
Monsieur le Président
Si vous me poursuivez
Prévenez vos gendarmes
Que je n'aurai pas d'armes
Et qu'ils pourront tirer

Gabriel Albert Aurier : Mint katedrálisok

Mint katedrálisok a fenyvesek
Reménytelen gyászra borulva, végtelen,
éji oszloprendek, feketébe veszve,
Kék árnnyal töltik égig boltíveiket!

S míg a rejtett szentségtartót fedvén,
ablakaikra sírrongyot vetnek,
Messzi nyögésnek hat a gyászének,
Esti szél fújta erdei zenének.

Ó Templom! Mily gyakran vagyok hajóid
labirintusa magam, keresvén
Szentségeidet… hiába! Tátva  

A sötét horizont - menekül; az
Űr hál termeidben! – mérve égi
útveszőket, szívem a semmibe
botlik tovább.

Az eredeti:

Les forêts de sapins semblent des cathédrales
Qu'ombrent d'immenses deuils. Infinis, sans espoir,
Montent des noirs piliers se perdant en le noir,
Et l'ombre bleue emplit les voûtes colossales!... 

Tandis que, pour voiler l'invisible ostensoir,
Pendent sur les vitraux des loques sépulcrales,
Vagues, passent des chants tristes comme des râles,
Les chants de la forêt à la brise du soir.

—O Temple! Bien souvent je suis le labyrinthe
De tes nefs, par la nuit cherchant ton Arche-Sainte!...
Mais, en vain! L'horizon, toujours sombre et béant,

Fuit devant moi; le Vide dort au fond des salles!
—Ainsi, mon coeur, sondant les célestes dédales,
Marche, toujours heurtant l'implacable néant!

Juc Villageois: Minek nevezzem e szerelmet?
(Michelangelo Buonarroti)

Minek nevezzem e szerelmet?
Lehet, hogy magam magamé már nem?
Istenem, Istenem, Istenem!
Magamból úgy kifordultam
közelembe sem lopództam
benne van, mi bennem nincsen?
Istenem, Istenem, Istenem!
Szívem eltávolódóban
rajta keresztül sem érint?
Minek nevezzem e Szerelmet,
mi szemen át érte szívem,
s bennem robbanva növekedett;
sugárban számból kilövell?

Az eredeti:

Che cosa è questo, amore?

Come può esser, ch'io non sia più mio ?
O Dio, o Dio, o Dio!
Chi m'ha tolto a me stesso,
ch'a me fosse più presso
o più di me potessi, che poss'io?
O Dio, o Dio, o Dio!
Come mi passa el core
chi non par che mi tocchi?
Che cosa è questo, Amore,
c'al core entra per gli occhi,
per poco spazio dentro par che

 Vinísius de Moraes: Otthon

Rio de Janeiro, 1970

Egyszer volt egy otthon
Mulatságos nagyon
Teteje nem lévén
Semmije sem lévén
Padlója hiányán
Bele sem léphetém
Mert ezen házikót
Nem is ismerhetném
Padlója hiányán
Függőágyban hálnék
Mert ezen kis házban
Falak hiányában
Padlója hiányán
Nem is pisilhetnék
Hiszen bili sincs ott
S én sem voltam még ott
Ez mégis megtörtént
Nagy precizitással
Dos Bobos utcában
nullás számú házban.

Az eredeti:

Vinísius de Moraes: A casa
Rio de Janeiro, 1970

Era uma casa
Muito engraçada
Não tinha teto
Não tinha nada
Ninguém podia
Entrar nela não
Porque na casa
Não tinha chão
Ninguém podia
Dormir na rede
Porque a casa
Não tinha parede
Ninguém podia
Fazer pipi
Porque penico
Não tinha ali
Mas era feita
Com muito esmero
Na Rua dos Bobos
Número Zero.

Vinísius de Moraes: Az áldott szamba

Jobb vidámnak lenni, mint szomorúnak
A vidámság a legjobb dolog a világon
Mintha a szívemben fény lenne.

Ha szépen akarsz szambázni
Kell egy csipetnyi szomorúság
Kell egy csipetnyi szomorúság
Enélkül mit sem ér a szamba

Enélkül olyan, mintha egy igazán gyönyörű nőt szeretnél,
és akkor mi van? Szeretni egy nőt,
Semmi különös, túl szép, de picit szomorú dolog.

Valami, ami sír
valami, ami hiányzik
Sérült szerelmes donna
A szépség, mely elszomorít

Tudnod kell, hogy e nő
Szerelemre született
Hogy bőrén érezze a szerelem fájdalmát s a megbocsátást

Szambázni olyan, mintha tréfát mesélni
Enélkül is mit ér – semmit sem ér a szamba
Pedig a jó szamba, mint egy csodás ima

Mert a szamba és a szomorúság egymást váltja
A szomorúságban mindig ott a remény
A szomorúságban mindig ott a remény
S egy napon már nincs több szomorúság

Mi tette az embereket olyanná, hogy csak sétálnak a sétálás kedvéért
Az életükért játszanak
Vigáyzz te is, barátom!
Az élet, értelme,
tévedés ne essék, semmi, de semmi, jó ha egyszer vagy kétszer ér öröm,
de senki sem mondja nekem anélkül, hogy bebizonyítaná, mégis bizonyosan megtörtént az Égi kartotékába már bejegyeztetett: Isten
megpecsételte s így elismerte!

Az élet nem tréfa, barátom
Az élet a találkozás művészete
és bár néha elmegyünk egymás mellett
mindig van egy nő, ki reménykedive vár rád
s szeme szeretettel teli, keze int, s megbocsát
szerelmet hoz az életébe
mint a szamba

Hanglejtése szeretettel teljes
Látod már, a világon senki sem nyer
Nincs szépség, csak a szamba

Mert a szamba Bahiában született
S ha ma már költészet nélküli
S ha ma már költészet nélküli
Szív nélküli, s túl fekete

Ő például, az erdő kapitánya
Vinicius de Moraes
költő és diplomata
Fehér, mégis túl fekete Brazíliából
Egyeneságon Xangô leszármazottja!

Megáldom önt, Asszonyom
Bahia legnagyobb áldásával
Caymmi és João Gilberto földjéről
Pixinguinha áldásával
téged, ki fuvolán sírod
szerelmem minden fájdalmát
Megáldalak téged, Sinhô és megáldalak Cartola
Megáldalak Ismael Silva
Kísérjen áldás Heitor dos Prazeres
Légy áldott, Nelson Cavaquinho
Légy áldott Geraldo Pereira
Légy áldott, jó Cyro Monteiróm
Az ön híve, Nonô unokaöccse
Légy áldott Noel, s legyen áldott Ary
Legyenek áldottak, mind
Brazília nagy szambatáncosai

Fehérek, feketék, mulattok
szépek, mint Oxum puha bőre
Légy áldott Antonio Carlos Jobim mester
Partnerem és kedves barátom
ki annyit utaztál velem s dalaimmal
s még mennyit fogsz is utazni velünk
Légy áldott, Carlinhos Lyra
teljes egészében partnerem
ki a fellépéseken érzelmeket
és gondolatokat csiholsz ki belőlem
Légy áldott , áldott, Baden Powell
új barátom, s új partnerem
ki ezt a szambát ihletted
Légy áldott, barátom
Légy áldott Moacir Santos mester
Olyan vagy nekem mint Brazília és összes szentjei
beleértve szeretett São Sebastiãomat is
Éljen! Legyetek mind áldottak, most el kell mennem,
s azt mondom nektek: Isten hozzád!

Hanglejtése szeretettel teljes
Látod már, a világon senki sem nyer
Nincs szépség, csak a szamba

Mert a szamba Bahiában született
S ha ma már költészet nélküli
S ha ma már költészet nélküli
Szív nélküli, s túl fekete

Az eredeti:

Washington Allston: Sonnet
A Sixtusi Kápolna Michael Angelo Utolsó Ítéletének egyik bukottakat ábrázoló csoportjáról

Mily’ hatalmas, mily’ rémületes, nyomasztó
a befejezetlen tér gondolata! a lélekhez
körkörösen bucskázó testek tartoznak, mik
a semmibe ropannak szét
Hatalmas tudásuk legjavával! mily’ gyönyörű űr.
Részben vagy teljes egészében a kezdet vagy a vég!
Mily’ félelmetes s aztán mily’ reményvesztett szárnyon száll alá a képzelet a mélység közepére!
Mintha minden vakmerőség meghökkentésre született volna,
A hatalmas kéz, oh Angelo, kinek átok
az emberforma s az erkölcs súlya.
Lent a rettegett űr – végtelen bukás a sorsuk!
S már úgy öltenek újra formát – egyik világból a másikba zuhanva, legyőzve koruk:
még az ítéletre várva, egy másik múlt épül,
más stílust próbál elkapni, bár elérni az utolsót senki sem tudja.

in The Sylphs of the Season with Other Poems

Az eredeti:

Washington Allston: Sonnet

On a Falling Group in the Last Judgement of Michael Angelo, in the Cappella Sistina

How vast, how dread, overwhelming is the thought
Of Space interminable! to the soul
A circling weight that crushes into nought
Her mighty faculties! a wond'rous whole,
Without or parts, beginning, or an end!
How fearful then on desp'rate wings to send
The fancy e'en amid the waste profound!
Yet, born as if all daring to astound,
Thy giant hand, oh Angelo, hath hurl'd
E'en human forms, with all their mortal weight,
Down the dread void--fall endless as their fate!
Already now they seem from world to world
For ages thrown; yet doom'd, another past,
Another still to reach, nor e'er to reach the last!

in The Sylphs of the Season with Other Poems

Cesare Pavese:

Nyár

Valahol egy világos kertben, alacsony falak
közt, kiszáradt fűben, hol minden csupa fény,
lassan forrong, kiég a föld. A tengert fénye idézi.
Belélegzed lágyan e fűillatot, hajad babrálod,
s emlékfoszlányokat rázol ki belőle.

Az eredeti:
Estate

C'è un giardino chiaro, fra mura basse,
di erba secca e di luce, che cuoce adagio
la sua terra. È una luce che sa di mare.
Tu respiri quell'erba. Tocchi i capelli
e ne scuoti il ricordo.

Láttam lehullani
érett, édes gyümölcsöket a földre, mit ismerek,
hatalmas puffanással. Így rezzensz össze te is,
mint véred pulzálása szít. Elfordítod a fejed
mintha légzésedre csoda történne benned, s a csoda te magad vagy.
Szemed tükrében forró emlékek egyazon zamata csillan.

Az eredeti:
Ho veduto cadere
molti frutti, dolci, su un'erba che so,
con un tonfo. Cosí trasalisci tu pure
al sussulto del sangue. Tu muovi il capo
come intorno accadesse un prodigio d'aria
e il prodigio sei tu. C'è un sapore uguale
nei tuoi occhi e nel caldo ricordo.

Hallgatsz.
Érintetlenül hagynak a szavak, mik hozzád szólnak.
Nyugodt arcodon élénk gondolat suhan át,
mintha csak a tenger fénye öltöztetné.
Arcod csöndje hatalmas robajjal préseli szíved,
 onnan ósdi fájdalom szivárog mint a hullott gyümölcsök nedve.

Az eredeti:
Ascolti.
La parole che ascolti ti toccano appena.
Hai nel viso calmo un pensiero chiaro
che ti finge alle spalle la luce del mare.
Hai nel viso un silenzio che preme il cuore
con un tonfo, e ne stilla una pena antica
come il succo dei frutti caduti allora.

 (Poesie tratte da: Dopo)

Fernand Ouellette:

Ablak

Vágyam tágra nyílik
Mit a nap megtermékenyít,
S hagyja, hogy éhsége
A küszöböt átlépje
Jóindulatú
Emlékeivel.
Ám a szellem kiszárad,
S oly’ hirtelen elfárad
Akár egy leheletnyi
Kétség: madárdal híján
Kékje tükröz a pupillán.
Bennem az üresség,
Útját követni restség,
Ha alpesi legelők havasát
Meg nem szelídíté a vadság
előbb.Ott, a levegőég magasát elérem
Mi lélegzik,
Pillantásom felpezsdíti,
S a tér tapinthatóvá válik.

Az eredeti: Fenêtre

Le désir s’ouvre grand.
Dès que le jour le féconde,
Le laisse franchir le seuil
Avec sa faim,
Sa mémoire bienveillante.
Mais l’esprit se tarit
Si promptement,
Faute d’éclairs d’oiseaux,
De bleuité en pupille.
Rien, en moi,
Ne parvient à poursuivre le chemin,
S’il n’a d’abord apprivoisé
Les hauteurs des alpages.
Là je rejoins le champ d’air
Qui respire,
Le laisse raviver mes regards.
Pour que l’espace soit palpable