JOSÉ MARTÍ VONZÁSÁBAN

   Tartalomjegyzék

  Műfordítások

Juc Villageois:  A spanyol flamenco-táncos
 

Juc Villageois:

A spanyol flamenco-táncos 

Remeg a lélek és magányos
félve mereng az alkonyat.
Bál van, nézd, hogy mulat,
a spanyol flamencotáncos.

Oly messzi távolodtak
járdakőtől, s hol járda,
miért van ott a zászlaja?
Tudatlan, nem fogadnak.

Itt libben a ballerina
büszke és halovány a járta
Tán Gallegohon leánya?
Rosszul mondják: egy divina.

Közel’g egy délceg torreádor,
ruhája karmazsin köpeny:
Lépte harsány virágföveny
más ki hordhatna még szombrerot!

Látjuk, netán, minő hegycsúcs,
hegyorom, hol árulás honol,
félni kell őt, hogy vész tombol,
hólepte táj ez, bősz, kopár csúcs.

Felkészül, s a fény ha halkul,
surran a kelme a terembe,
s szűze a mennybemenetelnek
andaluz táncossá alakul.

Talpra, s fékezd a tested,
kendőd válladra kanyarítva,
karod ívbe feszülve állja,
míg izzó lábad lassan elernyed.

Dobolj ritmust a sarkaddal,
a színpadon hat a mustra,
mintha asztalon izzana
haragos szíved dobbanása.

 Egyre nő csak a társaságban
izzó szemeik villanása,
vörös bojtos kendő mása
légbe röppen a forgatagban.

Egy újult szaltó hirtelen húrja,
feszül, ernyed, ismét fordul,
foszlik a kasmír, háta lazul,
fehér a ruha, villan alóla.

Hajlik s hullámzik néma teste,
szája szóra nyílik szemtelen,
mintha rózsaszirom lenne,
lassan aláomolva ernyed el.

Egy buta forgásban újra fölkapja
s hátán a vörös bojtos stóla.
Indul lassan, szemét lezárva
indul, mintha csak sóhajtana…

Mind a spanyol nőt táncoltatja,
fehér s vörös rajta a stóla:
Sötét fátyol hull a sarokba
Remeg a lélek és magányos!

José Martí Egyszerű versek c. sorozatából

Az erdeti:

La bailarina española

El alma trémula y sola
padece al anochecer:
Hay baile; vamos a ver
la bailarina española.

Han hecho bien en quitar
el banderón de la acera;
porque si está la bandera,
no sé, yo no puedo entrar. 

Ya llega la bailarina:
soberbia y pálida llega:
¿Cómo dicen que es gallega?
pues dicen mal: es divina. 

Lleva un sombrero torero
y una capa carmesí:
Lo mismo que un alelí
que se pusiese un sombrero! 

Se ve, de paso, la ceja,
ceja de mora traidora,
y la mirada, de mora,
y como nieve la oreja.

Preludian, bajan la luz
y sale en bata y mantón,
la virgen de la Asunción
bailando un baile andaluz. 

Alza, retando, la frente;
crúzase al hombro la manta:
En arco el brazo levanta,
mueve despacio el pie ardiente. 

Repica con los tacones
el tablado, zalamera,
como si la tabla fuera
tablado de corazones. 

Y va el convite creciendo
en las llamas de los ojos,
y el manto de flecos rojos
se va en el aire meciendo. 

Súbito de un salto arranca:
Húrtase, se quiebra, gira:
Abre en dos la cachemira,
ofrece la bata blanca. 

El cuerpo cede y ondea;
la boca abierta provoca;
es una rosa la boca;
lentamente taconea. 

Recoge, de un débil giro,
el manto de flecos rojos:
Se va, cerrando los ojos,
se va, como en un suspiro... 

Baila muy bien la española;
es blanco y rojo el mantón:
¡Vuelve fosca, a su rincón
el alma trémula y sola! 

De los Versos Sencillos de José Martí