Stephanus de genere Bartolits: Hogyan írjunk Symposion házi feladatot?

Juc Villageois: Dilemma

Stephanus de genere Bartolits:

Hogyan írjunk Symposion házi feladatot?

 Aki ezt a kis tanulmányt a cím elolvasása után máris azzal a gondolattal teszi le, hogy a Symposion házi feladat írásának megvan a maga rituáléja, kár azt tovább magyarázni, bonyolítani, annak – legalábbis elméletben – teljesen igaza van. A házi feladat írás e rituálé szerint a Symposion zárásakor kezdődik, az Értesítő, Macskaparás vagy Ínyesinas megérkeztekor némileg konkretizálódik, s tovább fokozza az alkotási vágyat, majd mintegy két nappal a Symposion előtt készen áll, teljes fényében tündököl, alkotója már csak kisebb simításokat végez rajta vagy már azt sem, csupán csak csodálja a szinte tökéletes művet. Ez azonban korántsem minden házi feladatra igaz. A Symposion házi feladatok egy része ugyanis e rituálét híven követve, időben azonban kissé attól eltérve, mintegy eltolódva keletkezik. A házi feladat írására valóban születik egy eltökélt fogadalom a Symposion zárásakor, amit az éjszakai buszozás sem tud oly könnyen elhamvasztani, de ez a fogadalom csak az Értesítő, Macskaparás vagy Ínyesinas megérkeztekor kezd terhelővé válni, s egyáltalán nem biztos, hogy a Symposion előtt két nappal akár egy betű is kész van a nagy műből. Az utolsó órák viszont csodákra késztetik a katakurd világ híveit és az íróasztal melletti elmélyült alkotói munkától kezdve a legegzotikusabb helyszíneken történő körmölésig minden megtalálható a palettán. Készült már házi feladat vonaton, repülőn, taxiban és a 29-es buszon, legalábbis a kanyarmentes részeken, de hallani legendákat Bechamel-mártás keverése illetve kókuszgolyó-gömbölyítés közben született eposzokról is.

 A fenti bevezetőből jól látható, hogy ebben a néhány kivételes esetben nagyon fontos lehet, hogy megfelelő módszertanunk legyen a Symposion házi feladat megírására. A tanulmány ebben igyekszik segítséget nyújtani. Természetesen nem térünk ki azokra az esetekre, mikor valakinek ötlete vagy elképzelése van a házi feladat témájára vonatkozóan, ezek az egyedek magukra vessenek és oldják meg a problémájukat saját maguk. Kizárólag azokra az esetekre koncentrálunk, amikor sem ötlet, sem elképzelés nincs a házi feladat elkészítésére vonatkozóan, de mégsem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy ellent kell mondanunk a 11. fragmentumnak, miszerint "Ne mondd, hogy semmid sincs".

 A leginkább időkímélő megoldásnak az kínálkozik, ha megpróbálunk egy korábbi házi feladatot egyszerűen elővenni és újra interpretálni, mintha csak frissen készült volna. Ezzel azonban nem jutunk messzire, a Symposion társaság memóriája egyszerűen félelmetes, akár egy évtizedre visszamenőleg is emlékeznek a házi feladatokra, így ez a módszer nem javallott. Meg lehet próbálkozni a korábban elkészült házi feladat visszafelé történő felolvasásával, ez egészen új szövegnek tűnhet, ekkor azonban óvakodni kell az olyan opuszoktól, melyben őttekszénisz, akcslobasz vagy sergegyomos szerepel, mert azonnal megtörik a varázs és lebukunk.

 A fenti módszerekkel persze nagy sikerre ne számítsunk, ráadásul akiknek még nincs korábbi házi feladatuk, azokon nem is segít. Ha tehát jobb eredményt szeretnénk elérni, más technikákat kell alkalmaznunk. Mindig hálás témát ad például a literamix módszer. Ehhez emeljünk le a polcról néhány verseskötetet, csapjuk fel őket tetszőleges helyen és az ott talált - más-más szerzőtől származó - versek egyes sorait bátran fésüljük össze. Az elkészülő mű persze a klasszikus verstan szabályai szerint nagy valószínűséggel besorolhatatlanná válik, de kis gyakorlattal nevet adhatunk neki, s máris kész az új, igaz kissé sajátos versforma. Ha a névadás még nehézségekbe ütközik, vegyük elő a görög labdarúgó-liga névsorát és válasszunk belőle kedvünkre (persze a magyar idegenlégiósok nevét kerüljük!!).

 Aki még ennél is sikeresebb házi feladatra vágyik, s nincs semmi ötlete, azok számára a katafurdítást ajánljuk, mint módszert. A technika lényege bárgyú történetek, sztorik átültetése a katakurd világba, azaz katakurddá fordítása, innen a szóösszetétel, a katafurdítás. A munkát ekkor egy bulvárlap beszerzésével kezdjük, kiválasztunk belőle egy kellően rossz sztorit és a benne szereplő személy- és helyiségneveket katakurd történelmi személyek illetve katakurd helyiségek neveire cseréljük. Nem árt persze, ha a cserélt személyek karaktere hasonló, egy lepusztult Britney Spears sztori pl. nem hangzik jól Akromatiné behelyettesítésével, de az is igaz, hogy ennek a vizsgálata már időigényes lehet, ráadásul komoly irodalmazást igényel.

 Ha némi katakurd ismereteink is vannak, akkor persze az utolsó pillanatban létrehozott házi feladatok színvonalát jelentősen feljavíthatjuk. Jó módszer pl. a piktorgramma. Emeljünk le a polcról bármilyen festészeti albumot és válasszunk ki egy tájképet vagy falusi életképet. Kis gyakorlattal már egész rövid idő alatt át tudjuk helyezni a festmény témáját a katakurd világba, pillanatok alatt tudunk neki új címet adni, innentől egy rövid műelemzés megírása már akármelyik közlekedési eszközön összeüthető. Ekkor viszont fontos dolog, hogy az albumot hozzuk magunkkal. Ha ezt elfelejtettük, akkor sincs veszve minden, ekkor a házigazda polcáról kell leemelni egy festészeti albumot, s a többiek házi feladatának az elhangzása alatt könnyen összeüthetjük az elemzést bármelyik kiválasztott festményről (ekkor az albumot viszont a Symposion végén ne hozzuk magunkkal!!).

 S végül, ha valaki nagyon házi feladatot szeretne írni, de a fenti módszerek nem nyerik meg a tetszését, marad a végső megoldás: vegyen elő egy üres A4-es lapot és írja fel a címet:

Hogyan írjunk Symposion házi feladatot…

 

Juc Villageois:

Dilemma

A mai napon a hogyan írjunk házit és hogyan ne írjunk szakdolgozatot kérdéskör foglalkoztat. Vannak, akik már örömmel túl vannak a hosszú évekig formálgatott, jól kiérlelt szakdolgozaton: az kötve-fűzve már régen az opponensek dolgozathalmának tetején díszeleg arra várva, hogy a lap aljára felkerüljön a „remek színvonal okán publikálásra ajánlom” mondat!

Tegnap bezzeg könyvtárban próbáltam elmélyülni a témában, s korábbi kutatásaim jegyzeteit felhasználva gyarapítani az oldalakat. Kevés eredménnyel – sajnos. Ám ma megnéztem, hogy mégis tudok kapcsolódni ma a tegnaphoz, s egy saját idegentollal köszönthetem a tegnapi születésnapos nagy matematikust, ha nem is olyan okos formában, mint Stephanus tenné. Az én szerény mai házim kizárólag egy megjegyzést kíván feleleveníteni, mely szerint a kompjúter-művészet egyik koronázatlan királynője és szülőatyja(anyja), Vera Molnar a Cézanne Mont Sainte-Victoire című festményében a Gauss-görbe formáját ismerte föl, s mindkettőt kiindulópontként kezelve jutott el non-figuratív művészetének csúcsára.[i]

Cézanne festészetéről így nyilatkozik egy kritikusa: „A Mont Sainte-Victoire megfestésekor nem használt következetesen világos tónusokat; a fénnyel telt és a sötét színek folyamatosan váltakoznak egymással, így szinte barátságtalan ritmikus struktúrát építenek föl.”[ii]

A szerkesztésnek ez a végletekig leegyszerűsített módja, a redukált, kevés elemből felépített festői nyelv, a ritmus keresése még szikárabban jellemzi Vera Molnar munkáit, aki több interjúban is kiindulópontként említi Cézanne-t és különösképpen a Sainte-Victoire hegyet ábrázoló képeit.

1967-ben egy rádióműsorban így fogalmaz: „A következő problémával szembesülünk: meg kell találnunk az alapot, a szabályoknak egy bizonyos rendszerét, festészetünk nyelvtanát, ami egyelőre még teljesen tetszőleges. Ki kell lépni ebből az tetszőleges helyzetből! A diachronikus elemzés nehézkes. […] Már nem foglalkozunk a természettel – mi marad akkor? Kizárólag a kifejezés [expresszió]! Innen ered az expresszionizmus. […]”[iii] Vera Molnar szerint a festészet, az alkotói nyelv a számítógép rendszerével kell, hogy összecsiszolódjon.

„Fiatalkoromban lemásoltam egy Cézanne-tájképet, közel hatezer apró ecsetvonás volt egymás mellé helyezve, és akkor csak a látható ecsetvonásokról beszélek! Tehát a legfölső rétegről. Cézanne minden egyes réteget az előzőhöz viszonyított, úgy dolgozott, mint egy számítógép. […] Cézanne csöndje – ez az, ami őt igazán naggyá teszi! Minél inkább ismerjük a dolgokat, annál szabadabbak vagyunk. Minél jobban ismerjük az anyagot, minél jobban tudunk bánni vele, annál szabadabbak vagyunk.”– állapítja meg Vera Molnar.[iv] Az ő művészetét is ez a szabadság, ez a csönd teszi azzá, ami. Ez a „szó és a csönd” párbeszéde.[v]

Vera Molnar megjegyzi: „El kell jutni a programozott festészethez, meg kell teremteni egy olyan festészeti nyelvtan alapjait, ahol a szintaxis nagyon fontos. Ez még önmagában nem a program-művészet. […] Lehetőségünk van arra, hogy tetszőleges paramétereket vegyünk föl. […] Vegyünk például egy festményt, ott a vászon, rajta egy folt, különböző színek – ha kicseréljük az alkotóelemeket, akkor végre történik valami!” Vera Molnar kicsit korábban, 1959-ben alkotja meg a machine imaginaire [képzeletbeli gép] fogalmát, ugyanakkor kidolgozza a módszert, amivel a képkészítést algoritmikus alapokra helyezi. Ezzel megteremti az algoritmikus műalkotás alapelveit. Molnár egy gépet definiál, amely adott szabályok szerint programnak megfelelően működik és generál műalkotásokat. Így készített munkáinak alapelve a digitális számítógépek működési elvével egyezik meg. Így nyilatkozik: „Elképzeltem egy számítógépet, programot terveztem hozzá és lépésről-lépésre egyszerű, behatárolt sorozatokat készítettem, amelyek önmagukban zártak voltak, tehát egyetlen formakombinációt sem hagytam ki. Mihelyt tehettem, a képzeletbeli komputert felcseréltem egy valódi számítógéppel.” Vera és férje, François Molnar végül 1974 és 1976 között alkotják meg és fejlesztik a Molnart számítógép programot. Ez idő tájt jutnak arra a következtetésre, hogy megpróbálják a művészetet is tudományossá tenni. Elképzeléseik jelentős mértékben hozzá járulnak a születő művészettudomány fogalomrendszerének kitágításához. Vera, férje kutatási módszereit hol kritizálva, hol a művészi megoldások irányába terelve, hol pedig nagyon is inspiráló módon tovább gondolva így fogalmaz: „Az irodalomnak, a zenének, a szociológiának, a pszichológiának és a festészetnek ugyanolyan lépéseket kell követniük, fejlődniük kell. Ezért alakítottuk meg [François és Vera Molnar] azt a csoportot, ahol a művészek mellett tudósok és más kreatív gondolkodók is részt vettek.[vi] […] Ha majd kialakul a párbeszéd egyrészt a festők, másrészt a pszichológusok, a szociológusok és matematikusok stb. között, akkor születik majd meg a művészettudomány.”[vii] A hatvanas évek végén a természet és a művészet közötti összefüggésrendszer vizsgálatában, egy speciális művészi nyelv kidolgozásában Vera Molnar úttörőként fordul a számítógép felé, ahogy férje François Molnar pedig a matematikai újításokat próbálta beemelni a kognitív pszichológia területén éppen a látással kapcsolatban végzett kísérleteinek elemzésébe.

„Azt, hogy mi is pontosan az informatika, a számítógép szerepe, majd csak később fogjuk tudni meghatározni. A Gestalt, a forma pszichológiájának a területére tartozik. Semmit sem alkotunk, inkább a valóságból kölcsönzünk elemeket. Viszont beiktathatunk véletlenszerű hatásokat is. A számítógép bizonyos elemeket véletlenszerűen jeleníthet meg a rendelkezésére álló dobozokból, más elemeket bizonyos perturbáció szerint vonhat be rendszerünkbe, vagy alkotói struktúránkba. A művész előtt csak a következő két lehetőség áll: egyrészt már létező struktúrákból meríthet inspirációt, másrészt munkájába tudatosan beépítheti a véletlent. Mindkét esetben azonban az a legfontosabb, hogy a [művész] kontrollálni tudja a dolgokat! Ő irányít. A számítógép nagyon gyors, nagyon jó dolog. Gyakran hatalmas butaságokra is képes, de nagyon hasznos. A művész a természet által létrehozott kombinációk közül válogat.”– foglalta össze az akkor álláspontot Gilles Tremblay zeneszerző.

Folytatva ezt a kutatási módszert – beszéljünk itt egy kicsit a kutatás alapú művészetről is. Vera és François Molnar közös cikkéből egy idézettel folytatom a gaussi megemlékezést.

 

FRANÇOIS MOLNAR ÉS VERA MOLNAR

Zaj, forma és művészet

„Mi a forma?

A forma fogalma az emberi elme által alkotott, fejlesztett és manipulált gondolatok egyik legizgalmasabbika. Colin Cherry szavaival ez „a kevés hidak egyike művészet és tudomány között”. A ’forma’ kifejezés rendkívül széles jelentéstartalmát a számítógép-tudomány képviselői leszűkítették, azóta a forma nem más, mint a randomitás (véletlenszerűség) hiánya egy szervezett elemekből álló csoportozaton belül. Ennek köszönhetően a forma alapvető vonása – a randomitás hiánya – egy negatív tulajdonság. A számítógéptudósok megpróbálták meghatározni azokat a tulajdonságokat, amelyek megkülönböztetik a formát a randomitástól avagy a zajtól, amely ugyancsak egy meglehetősen komplex fogalom.

A zaj objektív definíciója: meghatározott elemek jól definiált paraméterek közötti random eloszlása. Ebből következően az elemek egy készletének Gauss-eloszlását, melynek átlaga m és varianciája v, fehér zajnak nevezzük. Több más „zajszín” is létezik, pl. szürke vagy rózsaszín. A zaj szubjektív meghatározása már korántsem ilyen egyszerű. A. Moles szerint Beethoven IX. szimfóniája zajjá válik, ha valaki azt akarja megérteni, amit a szomszédja mond, míg annak, aki e zenét hallgatja, a szomszéd jelenti a zajforrást.”

Minden csak viszonyítás kérdése. Akkor most mondhatjuk, hogy a kubleri sűrűsödés-elmélet, ami a művészettörténeti stílusok megjelenésére vonatkozik a szakdolgozatírás tekintetében azt is jelenti, hogy a hallgató összegzést készít: eddigi munkásságát úgy próbálja sűríteni, hogy egy új diszciplína keretrendszeréhez illeszkedve a gaussi görbe csúcspontján elhelyezkedő színvonalon mondja el az új téma legjelentősebb eredményeit, ugye? J