Ült a tükör előtt és arra gondolt, hogy vajon hol állhat a csípési
sorrendben? Hol áll a nagyhercegnő, hol a Credit General Bank
vezérigazgatójának a neje és hol a titkárnője vagy éppen hol a piroslámpás
ház madamja és hol a lelkész felesége. No és akkor ismét magára gondolva,
hol áll ő, Eugénia von Epigon. Lassan emelgette a fésűt és komótosan
simította végig vele a hosszú kibontott haját, ahogyan ott ült a fésülködő
asztalnál a tükör előtt.
Arra gondolt, hogy a házitanítójától talán több filozófiát is tanulhatott
volna és most hermeneutikai tudással felvértezve elemezhetné azt, amit a
tükörben lát. Ahogyan az irodalomórán a művészet lényegéről tanulta: görbe
tükröt tart a valóság elé. Mennyire görbét? Mit mutat és mit tart rejtve?
Mennyire homályos és mennyire valósághű?
Elmélázott és szinte hangosan mormolta: Bárcsak a tükröm beszélni tudna.
Milyennek is lát valójában. Mert, ugye, azt tudja, hogy ő, Eugénia von
Epigon, milyennek látja önmagát a tükör által. na, de egy teljesen
független és objektív szemlélő az más. Vagy hogy is van ez? Ismét csak
sajnálta, hogy filozófia órán nem figyelt oda a házitanítójára, mert más
kötötte le a figyelmét. Egy kép a karosszék mellett ott felejtett
társasági újságban. Don Alonso de Alte Mantra. A női szívek és a kaszinók
lovagja. A párbajok hőse. Az okkult tudományok professzora. Na mindegy, ez
már nagyon-nagyon régen volt, több, mint 5 éve. Azóta már 21 is elmúlt.
Visszazökkent eredeti gondolatmenetébe, hogy ugyan milyen helyet is szorít
ki a társasági élet miliőjéből. Újra a tükörbe bámult elmerengve és
felsóhajtott. Talán a pára, amit kilehelt vagy a szoba levegőjének
nedvesség tartalma okozta, de pici vízcseppecskék jelentek meg a tükör
felső szélénél és kezdtek lekúszni az üvegen, majd egy újabb sorozat.
A tükör picit megijedt és idegességében izzadni kezdett. Felsejlett neki
egy történet.
Az Epigon-ház egyik ősi úrnője, aki egészen magas rangig emelkedett,
hasonló elmélkedésekkel szórakoztatta magát, de ő ismerte a varázsszavakat
is, amivel be tudta kapcsolni a tükörfordítást és képes volt megérteni a
tükörnyelvet. Mivel azonban a tükrök nem tudnak beszélni ezért csak alapos
gondolatolvasás után formálódtak emberi szavakká a gondolatok. A gond csak
az volt, hogy a tükrök folyton gondolnak valamire és semmit nem tudnak
elhallgatni vagy elrejteni a gondolataikból.
Ez az ősi úrnő aztán megkérdezte: Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki a
legszebb a vidéken. A tükör pedig elgondolkodott: Vegyük a rendelkezésre
álló ismert tények halmazát, melyek kielégítik a vizsgált feltételeket,
majd korrigáljuk a fehér zaj mátrixának n-edik móduszával és a Young
állandó inverz reciprokával. Aztán a lehetséges hibahalmaz skalár
szorzatával transzformálva, az egésznek nincs egzakt megoldása, tehát,
végeredményben, fogalmam sincs.
A tükörfordítás viszont, amelyet egy gugli nemzettségbeli varázsló
készített, a következőt adta vissza: Szép vagy, szép vagy, de a fiatal
Hófehérke úgyis szebb nálad.
Sajnos az udvartartásban tényleg volt egy fiatal Hófehérke. Micsoda pech
és blama a tudomány számára. Már csak azért is, mert szegényke nem is volt
annyira szép. Nem volt nagy hódolói tábora. Mondhatni, csak egy törpe
kisebbség. Sajnos azonban, az eseményeket már nem lehetett megállítani.
Mindez miért? Egy félre sikerült tükörfordítás miatt.
A tükörre aztán ki lett hatva összetörésileg az úrnő által a zaklatottsági
tényezőjének megnövekedéséből kifolyólag.
Azután pedig a tükörcserepeket az udvari alkimista mentette meg a
szelektív hulladékgyűjtőből. Vegykonyhájában az üveget és a fémet
különválasztotta. Majd az üveget újra táblaformába öntötte. A fémmel pedig
újra bevonta az üveget s megszületett az új csodatükör.
Hát ezért ijedt meg és izzadt le a tükör. Nem kell más csak a megfelelő
jelszó, akarom mondani varázsszó, egy ártatlannak tűnő kérdés. Egy
félreérthető gondolatmenet. Egy rossz fordítás és a végén még baj lesz.