Stephanus Bartolits bibliokibernológus:

Kissé érthetetlennek, de való igaznak bizonyult Elisabeth de genere Arrabona sóhaja, melyet az ínyeslabor ajtajából eresztett meg a minap a két süteménysütés között tartott kényszerű szünetben. "Semmi nyomát nem lelem az Értesítőkben annak, hogy játszottak-e bármilyen kártyajátékot a katakurdok! Pedig egy ilyen sokat szenvedett népnek biztos nagy szüksége volt a búfelejtő játékokra." Akkor még nem tudtam a sóhaj mibenlétét megfejteni, hiszen Arrabona sosem volt nagy híve a kártyajátékoknak, de tartalma érthetően mellbevágott, mert amikor a labor üzemel és az Ínyesinas újabb költeményeket formál, akkor a fohászok inkább a finomliszt minőségére, a sütőpor elfogyására vagy éppen a rum vészes fogyására szoktak utalni. A kártyalap, mint laboreszköz egyes-egyedül a megkevert krémek és töltelékek edényből való veszteségmentes kiszedésére tűnt alkalmasnak, legalábbis a Kártyagyár selejtjét hajdan erre használták a cukrászok és a fagylaltkészítők. Mivel azonban nálunk sosem volt selejt kártyalap, így kártya a labor területén sosem jelent meg, érthető, hogy a sóhaj egyben felszólításként hangzott a kutatásra. Ezt a hiányt bizony pótolni kell, mert ez olyan rést üt a katakurd kultúra erős bástyáján - akarom mondani dugótornyán - amit érző szívű férfiember nem hagyhat szó nélkül. Ki gondolta volna még akkor, hogy minő fondorlatnak lettünk az áldozatai mindketten! De ez pár perc múlva úgyis kiderül, most nézzük a tényeket.

Természetesen azonnal megkezdtem a kutatásokat, de a dolog nem volt olyan egyszerű, hiszen hamarosan kiderült, hogy a könyvtáraink mit sem tudnak a katakurd vagy akár a bagamér kártyákról és kártyajátékokról. Lógó orral mentem tehát a Központi Antikváriumba, ahol a régi metszetek és egyéb relikviák kis asztalánál már messziről mosolygott rám Gaváriusz a maga szemtelen módján.

- Üzentem volna, ha került volna valami érdekes festmény, Stephanus úr. Vagy talán valami más hozta errefelé kutatásai során? Egy-két korsó barna sör mellett megbeszélhetjük például, mit rejt ez a ládika itt az asztal alatt! - Ezzel Gaváriusz a lábával előretolt egy kis faládikát, melynek faragott fedelén egy durván ácsolt asztal mellett négy nagy darab szakállas figura ült és - láss csudát! - a kezükben mintha kártyalapok lettek volna. Azonnal a ládika után kaptam, de Gaváriusz sem volt rest és egy pillanat alatt visszahúzta a faládát a lábával, majd közelebb hajolt:

- A ládának sajnos már vevője van, de csak holnap jön érte a tulajdonosa. Ha netán Stephanus urat mégis érdekli, mit rejt a ládika, zárás után találkozhatunk a Művészinasban. Mostanában a barna Staroprament kedvelem, de maga azt iszik, amit akar.

Mire válaszoltam volna, Gaváriusz a hóna alá vette a ládikát és eltűnt a kis raktárjában. Órámra néztem, másfél óra volt még a zárásig. Gaváriusz nem jött újra elő, helyette egy fiatal szőke eladónő jelent meg a pultnál.

- Segíthetek az úrnak? - kérdezte azzal az arckifejezéssel, amiből rögtön láttam, hogy akármit kérdezhetek tőle, a válasz az lesz, hogy fogalma sincsen róla. Nyilvánvaló volt, hogy ez Gaváriusz üzenete: az audiencia ideje lejárt, ha még akarok valamit, azt már csak a Művészinasban lehet megbeszélni.

Fél hétkor érkeztem a Művészinas bejáratához, s mondanom sem kell, természetesen minden eredmény nélkül jártam az antikváriumokat az elmúlt két óra alatt. Kívülről belestem az étterembe, s a szokott kép fogadott. Az étterem még szinte teljesen üres volt, de az egyik belső asztalnál ott ült egy púpos ember és élvezettel iszogatta második korsó sörét. A mellette levő széken egy sporttáska állt, s szabad kezével Gaváriusz ennek a fülét fogta, s el nem engedte egy pillanatra sem. Elővigyázatossága feleslegesnek látszott, hiszen úgy ült, hogy szemmel tudja tartani a bejáratot. Nekem azonban fontos üzenetet jelentett ez az óvatosság: valami fontosat hozott Gaváriusz abban a faládikában. A fene bánta ettől kezdve a számolatlanul lezúgó barna söröket. Lássuk, mivel fizet cserébe Gaváriusz!

- Gondoltam, hogy érdekelni fogja a dolog. - fogadott Gaváriusz minden formaság nélkül. - Pár napja hozta be valaki azzal, hogy nem mindennapi dolgot talált egy nagyobb hagyatékban, de őt nem érdekli a dolog, keressek valakit, aki magas pénzt kínál korabeli kártyajátékokért. Van egy mániákus gyűjtőm, aki még aznap megjelent, mert kiderítette, hogy hozzám vándorolt a portéka. Nem tagadhattam le a dolgot, kénytelen voltam még aznap este megegyezni vele a vételárban itt, ennél az asztalnál, hiszen értheti, hogy van ez. Az ember adjon a becsületére vagy mi a fene. Azt azonban kikötöttem, hogy a kártya nem vihető el azonnal, legkorábban csak holnap délelőtt. A többi már csak technika kérdése volt. Telepatikus úton elrendeztem az Ön értesítését, Symposion ülés előtt egy-két nappal bármire lehet befolyásolni a Társaság tagjait, s ettől kezdve csak magán múlt, érdekli-e a doboz tartalma.

Döbbenten hallgattam ezt az intellektuális gengsztert. Némi százalékért és két-három barna sörért ez az ember bármit képes a Művészinas asztalára helyezni és alku tárgyává tenni. Ugyanakkor izgatott a dolog: miféle kártya lapul a faládikában és van-e ennek bármi köze Katakurdisztánhoz. Rendeltem még két korsót - hiszen tisztában voltam vele, hogy a másik kettőt is nekem kell majd fizetnem és megkértem Gaváriuszt, hogy próbáljon végre a tárgyra térni.

- Annyit mondott a hagyaték eladója, hogy ez egy különleges kártyajáték, melynek a neve: szelamozás. - Ezzel Gaváriusz elővette a faládikát és kivett belőle egy csodálatos pakli kártyát. - A játékot négyen játsszák és hatvan lap van a pakliban. A pakli egyébként alig használt és hiánytalan. Nézze meg, ez a legnagyobb értékű lap, az eladó szerint ez a Szelam. A Szelam mindent üt, tehát akinél a Szelam van, jó helyzetben van a partiban. A játék érdekessége, hogy mégsem az ütések értéke dönti el, mi történik a játékban, hanem a figurák, amik itt állatfigurák képében jelennek meg és négy színük van. A figurák: a pemmikán, az ogiva, a mott, a kvagga, a truff és az igelit. A négy szín pedig - számunkra talán furcsa módon - a triőr, a prákrit, a spísz és az iktusz. Tehát 24 színes, figurás lap van a pakliban és 36 egyéb lap, melyek közül az egyik a legnagyobb ütő, a Szelam. Fura módon azonban a játék akkor ér véget, mikor valakinek sikerül összegyűjtenie a négy pemmikánt. A játékos ekkor bemondja a lakkolitot - lehetetlenül idétlen szavak, alig sikerült megjegyeznem őket - és ekkor mindenki köteles kiteríteni a lapjait. A lakkolitot bemondó 500 thugot írhat fel magának, de a játék igazi célja nem ez, hanem a Szelamot birtokló játékos buktatása, ezért is hívják a játékot szelamozásnak. Van ugyanis egy furcsa lap, ami egy nagy barlangot ábrázol, s a neve Szelamlik. Ha a lakkolit bemondásakor a Szelamlik éppen annak a kezében van, akinél a Szelam, akkor ez a játékos csúfos vereséget szenvedett, 1500 thug levonása sújtja. A játék folyamán éppen ezért arra törekednek a játékosok, hogy a sok ütést vivő, Szelamot birtokló játékoshoz juttassák a Szelamlikat. Ő viszont igyekszik megszerezni legalább egy pemmikánt, hogy késleltesse a lakkolit bemondását. A parti során különböző bemondásokat lehet tenni, melyek teljesítése befolyásolja a játékosok lehetőségeit. Ilyen bemondás például a truffles, amit legalább két truffal a kézben lehet bemondani, s ekkortól kezdve mindenki köteles madarat tenni, ha van neki. Truffles esetén tehát a Szelam birtokosa könnyen elveszítheti a begyűjtött pemmikánokat. A truffles egy kvagga-kör vagy egy mott bemondásával oldható fel, aminek szintén megvannak a saját szabályai.

Külön stratégiát kell kialakítania a Szelamot birtokló játékosnak, aki kénytelen a másik hárommal szemben háborút viselni. Egy ideig rejtegetheti a Szelamot, s ekkor a játékosok még nem tudják, ki kivel van. A felülütési kényszer miatt viszont a Szelam előbb-utóbb az asztalra kerül, s ekkortól megindul a hajsza, a három játékos osztentatívot alkot a Szelammal szemben és megkezdődik a Szelamlik laptól való megszabadulás. A Szelam alatti legnagyobb ütők - a Parenchima, a Krispin és az Akromatin - szinte állandóan az asztalon vannak, hogy ütésbe vigyék Szelamot és az ütésben benne legyen a Szelamlik. Közben persze figyelni kell a pemmikánok mozgására és a lakkolitgyanús helyzetekre. A kártyapakli eladója szerint hihetetlenül éles szellemi kihívást jelent a Szelamot birtokló játékos számára a bukás elkerülése, ha azonban sikerül ezt megtennie, a nagy ütések révén szép summát írhat fel az eredményeket rögzítő stampfoló lapra.

A játékhoz persze könnyed csipkelődő bemondások is tartoznak, melyeknek nincs ugyan pontértékük, de hozzá tartoznak az emelkedett hangulathoz. A “truffra lesett, kvaggát kapott” mondás például a hoppon maradás minősített esete, hiszen a truffles bemondásakor a pemmikánok kihajtása a cél, ha erre a Szelam birtoklója több körön át kvaggát tud tenni, akkor a truffles bemondója szégyent vallott. Ugyanakkor a “beleesett, mint Szelam a likjába” mondás arra utal, mikor valaki éppen azt a hibát követi el, ami ellen a legjobban védekezik. A “Krispin hívás, Szelam szívás” és a “Parenchima, Szelam kínja” szlogenek akkor hangzanak el az asztalnál, mikor már több körön keresztül bujdokol a Szelam és a nagy lapok kihívásával próbálják azt a többiek előcsalni. Ezek a lapok persze ilyenkor kamikaze életet élnek, hiszen a Szelam üti őket - hacsak nem akar még egy kicsit rejtőzni. Ezért ezeket a lapokat a “Lássuk a rapakivit!” felkiáltással is szokták kísérni.

Döbbenten hallgattam Gaváriuszt. Szavai nyomán - melyeknek ő nem is tulajdonított különleges jelentőséget, gépiesen mesélte a szabályokat néhány korsó sör reményében - az egész katakurd történelem elevenedett meg. Kezembe vettem néhány lapot: a triőr pemmikánt, a prákrit mottot, a spísz kvaggát, az iktusz ogivát a színes figurák közül. Gyönyörű alkotások. A prákrit mott lap bal felső és jobb alsó sarkában ott csillog a színét jelző prákrithalom, a közepén pedig a mott kentaurszerű figurája látható, amint nagy patáival éppen átrúgtat egy patakon - talán éppen egy oliguriafolyón. Kíváncsiságból elkértem az iktusz mottot is: ezen a lapon a halformájú kaktusz látható a lap bal felső jobb alsó sarkában és a mott is teljesen más, bár láthatóan ugyanattól a művésztől származik az ábrázolás. Itt a mott poroszkálni látszik, mint aki éppen legelni valót keres a kaktuszültetvények között. Megnéztem alaposan a Szelamot is: bizony, a kártyát tervező művész nem igyekezett elfedni az ábrázolásban, hogy Szelamnak a fél füle hiányzik, s ezzel rögtön fény is derült a művész tájékozatlanságára. A játék alapját adó, a szelamlikba esett Szelam ugyanis az államalapító I. Szelam volt, míg a félfülű Szelam jelen ismereteink szerint VIII. Szelam volt. Mint azonban jól tudjuk, hasonló történelmi tévedések más kártyapaklik ábrázolásain is előfordulnak, ehhez elég a jól ismert magyar kártya (más néven Tell-kártya) figuráira gondolnunk. Természetesen azonnal feltettem a kérdést Gaváriusznak, hogy mennyi az ára a kártyapaklinak, de sajnos ez a velejéig züllött gazember túlzottan becsületesnek bizonyult ahhoz, hogy a kártyát meg tudjam venni tőle a hivatásos gyűjtő elől: kérdésemre gyorsan összeszedte a lapokat és a paklit elsüllyesztette a faládika mélyére, mondván ez valóban már nem az övé, örüljek, hogy ennyit láthattam belőle. Számunkra tehát annyi marad az egész történetből, hogy egyet már tudunk: a katakurdok - nem kis részben történelmi személyiségeik megőrzése érdekében - szelamozással ütötték el az időt a bagamér megszállás alatt és még az után is hosszú ideig.