KATAKURDISZTÁN TÖRTÉNELME

Közreadja: Yaszeli Itala:

Yaseliada
  (Codex Yaseliana)

Én, Yaseli, Bhaga papja, az első sámán, elmondom Neked fiam, amit látásban láttam. Nagy titkokat fedek föl előtted, fiam, mert a te fejeden nyugodott meg az égi tűz. És te is mondd el annak, akin látod az égi tüzet megnyugodni, és majdan ő is mondja el annak, akin látja az égi tüzet megnyugodni. És legyen így, nemzetségről nemzetségre.

Én, Yaseli, Bhaga papja megverettem a dobokat, és táncoltam a fényességes Bhaga előtt, és evém a triőrlevélből és ivám az oligurialéből, miközben egyre szóltak a dobok és én egyre hatalmasabbakat szökelltem, és egyre hevesebben táncoltam, mígnem öszveesém.

És ekkor az Idő Ura elragadott engem minden időknek kezdetéig, amikor még egy volt a Minden és a Semmi. És elteltek ezer meg ezer esztendők, s kinyílott újra a Szem. És ekkor hatalmas forgószél támadt. Abban a nagy forgószélben szállni kezdtek a hegyek meg a völgyek, az erdők meg a rétek, a tengerek és a folyók. Ekkor a fényességes Bhaga előszólította az ő szolgáit, a szárnyas murmucokat. És jöttek a szárnyas murmucok erős láncokkal és nagy lakatokkal és öszveláncolták a hegyeket meg a völgyeket, az erdőket meg a réteket, a folyókat meg a tengereket, és öszvelakatolták őket, mígnem csöndesség lett a Miguos felszínén. Ekkor a Miguostól keletre elhelyezték a keleti tüzet, melyből a nap kiemelkedik minden reggel; és a Miguostól nyugatra elhelyezték a nyugati tüzet, ahol a nap esténként elhamvad. És széjjelosztották a szeleket is: és lett belőlük nyugati szél, mely az esőt hozza, és déli szél, mely a meleget hozza, és északi szél, mely a hideget hozza, és keleti szél, amely nem hoz semmit. És jól elrejtették a Holdat meg a csillagokat, nehogy a keletről nyugatra rohanó tűz eleméssze őket.

És ekkor Bhaga az ő hatalmas erejével megárnyékozá a tengert, és vajúdott a tenger ezer meg ezer esztendőkön át, mígnem megszülte az ő gyermekét Bagamért. És szép volt Bagamér és erős: két feje volt és négy karja és négy lába. És mondá Bhaga kedvtelve. Immár megszülettél, Bagamér, és szép vagy és erős, vagyon neked két fejed és négy karod és négy lábad. Íme neked adom a hegyeket és a völgyeket, a mezőket és az erdőket, a folyókat és a tengereket. Menj el immár a mezőre, és szánts és vess és arass; és menj el az erdőkre, és készíts íjat és vadássz, és az erdőkben vágjál fát, építs házat és hajót, és menj el a folyókra és tengerekre és halássz.

De Bagamér nem ment el a mezőre és nem szántott és nem vetett és nem aratott, és nem ment el az erdőkre és nem készített íjat és nem vadászott, és az erdőben nem vágott fát és nem épített házat és hajót, és nem ment el a folyókra és tengerekre és nem halászott. Mert négy karja és négy lába szüntelen ölelte egymást, és két feje szüntelen összesímult.

Megharaguvék azért Bhaga és villámával belecsapá Bagmért egy sziklába, és kettéválasztotta őt középen. És kettévált Bagamér egészen. Lett a jobb feléből Baga, az első férfi, szálas és erős és riadalmas; és lett a bal feléből Mér, az első nő,

Azóta mindig sóvárognak egymás iránt Baga és Mér; és szeretnék ölelni egymást, de Bagának el kell mennie a mezőkre és szántania és vetnie és aratnia kell és el kell mennie az erdőkre és íjat kell készítenie és vadásznia kell és az erdőben fát kell vágnia és házat és hajót kell építenie és el kell mennie a folyókra és tengerekre és halásznia kell, miközben Mérnek otthon kell ügyelnie az állatokra és főznie kell, hogy Bagának legyen mit ennie, és fonnia, szőnie, varrnia kell, és mosnia kell, hogy Bagának tiszta inge legyen. De este, mikor a nyugat felé rohanó tűz eltűnik, s nyomában kicsi csillagok kúsznak fel az égre, akkor újra ölelik egymást Baga és Mér, mint egykor igazán.

És én egészen öszvezavarodám és teljes bensőmben remegni kezdtem, de akkor az Idő Ura visszahozott ide és újra felébredém...

Közreadja: Petrus deák:

Spasmogen könyve

1

2

1. Omasus pedig kegyesen és igazságosan uralkodott, s annak, aki őt kérte, adott, míg ki nem teltek az ő uralkodásának napjai.

2. És amikor kiteltek az ő uralkodásának napjai, látta, hogy elmondhatja, immár semmije sincs. Mert már csak egy botja és egy tarisznyája volt.

3. És vette az ő botját és tarisznyáját, hogy otthagyja a havárok földjét.

4. És mondták néki a havárok: maradj te miközöttünk.

5. És mondta Omasus: immár semmim sincs, csak egy botom és egy tarisznyám van, mert Bhagha elhagyott engem és ti kifosztottatok.

3

1. És Omasus Mordentba érvén mondta: íme, az én ükömről nevezett városban lakozom és uralkodom immár, mert Bhagha elhagyott engemet és a havárok kifosztottak.

2. És mondták a mordentiak: keményszívű népek vagyunk mi, és kemény legyen az, aki lakozik és uralkodik közöttünk.

3. S a mordent öklével illette Omasus száját, hogy kihullottak az ő fogai.

4. És Omasust vesszők alatt futtatták végig a cirkusz porondjára, az oroszlánok elé.

5. És Omasus mindezt elviselte.

6. És végighajtották Omasust a gyilokjárón.

7. És Omasus ezt is elviselte.

8. És a mordentiak mondták: íme, kemény ember vagy, mindezt kiállottad, jöjj, lakozzál és uralkodjál közöttünk.

9. És vérző ínyét Mordenti Leánykával gyógyították.

4

1. Lakozott pedig és uralkodott Spasmogen a nagyapjáról, Parenchimáról nevezett városban hat esztendőkig.

2. És kiteltek az ő uralkodásának napjai.

3. És mondta Spasmogen: megöltétek az én nagyapámat, aki kegyes és jámbor volt, mert naponként három imádságot rendelt.

4. Ezért én most nem három, hanem hatszor három könyörgést és imádságot rendelek naponként.

5. Megfúvatták ezért Parenchimában a szerpenteket, és azok hangjai mellett lancettákkal kergették ki Spasmogent a városból.

6. És nem volt nála más, mint egy bot és egy tarisznya.

5

1. És elindult Spasmogen az Eyrf-hegy hágói felé, hogy Mordentba menjen.

2. És senki sem mondta néki Parenchimában: ne menj te Mordentba, a te üködről nevezett városba, mert keményszívű népek laknak ott.

3. És senki sem mondta néki: ők a te fogaidat kiverik, és vessző alatt futtatnak tégedet, és gyilokjárón hajtanak végig.

4. De mindenki örült Parenchimában, és a város határában emlékoszlopot állítottak, és ott tartották a Szem kinyílásának ünnepét.

6

1. És végigzarándokolt Spasmogen az Eyrf-hegy hágóin, és megérkezett Mordentba.

2. És öklével illette ő a mordentnak száját, hogy kihullottak annak az ő fogai, és az ő vérző ínyét Mordenti Leánykával gyógyította.

3. És vessző alatt futtatta ő végig a mordentiakat a cirkusz porondjára az oroszlánok elé, és végighajtotta őket a gyilokjárón.

4. És mondta Spasmogen Omasusnak: elég Mordenti Leánykát megittál már, most menj el a Palpion folyó és a Csimbókos patak völgyébe, lakozzál és uralkodjál ottan, s igyál Rebeci Fuszlivágót.

5. Én pedig itten lakozom és uralkodom majd, és Mordenti Leánykát iszom.

6. És mondták a mordentiak: kemény a mi szívünk, de Spasmogené kővé és jéggé vált, és talán még maga a nagy Bhagha sem olvaszthatja meg.

7. Omasus pedig szomorúan végigzarándokolt az Eyrf-hegy hágóin és a Csimbókos patak völgyén, míg arra a helyre nem ért, ahol a Csimbókos patak a Palpion folyóba ömlik.

8. Ott Omasus várost alapított, amit róla neveztek el. És ott lakozott és uralkodott, és Rebeci Fuszlivágót ivott, és így teltek az ő uralkodásának napjai.

7

Közreadja: Viola de genere Exiguum:

Történetek a Keláti Pincesorról...

(1. ajtó)

És megteremté Bhaga a Nőt: megteremté az Első Nőt az agyag kivonatából, Azután őt, az élő csírát, biztonságosan zárt helyre tette; a csírából vérrögöt csinált, és a rögből húscsomót, ezt csontokká alakította, azután a csontokat húsba öltöztette, Így hozta létre az első teremtményt: a Nőt.

És nevet is adott neki, és lőn az ő neve Lezginka, mert igen szép ábrázatú vala. És szép szőlőskertet is ültetett Bhaga és elhelyezte az Első Nőt a kertben. És ha megéhezett, csak a karját kellett kinyújtania, és ehetett szőlőt és gránátalmát, és ha megszomjazott, ihatott vizet a tiszta forrásból, és ha elálmosodott, lepihenhetett a selymes, puha fűre. És filemiléket és pacsirtákat és galambokat is helyheztetett Bhaga a kertbe, hogy zöngedezésükkel gyönyörködtessék a fület, és szép pávamadarakat és hattyúmadarakat, hogy gyönyörködtessék a szemet. És igen jó dolga vala Lezginkának a kertben.

És Lezginka csillogó és kék szemeket föstött magának és elefántcsontpálcikával fekete szemöldököt rajzolt, és körmeit hennával pirosította, és kösöntyűkkel és lancettákkal és harangocskákkal díszítette ruhája szegélyét, és bokaperecekkel díszítette karcsú bokáját és arany fülönfüggőket akasztott a fülébe, és drága nárdusolajból készült illatos balzsamokkal kenekedett. És az illatos szőlőfürtök levét kisajtolta, megérlelte s belőle tüzes Bagavért készített. És megízlelte a Bagavért Lezginka, és megittasodott tőle, és igen felhevüle tőle és elkezde csörgődobokat verni és tüzes táncokat lejteni. És nagy-nagy vágyakozás fogta el az ő egész bensejét és kiáltott nagy felszóval Bhagához.

Halljad a szómat, Leghatalmasabb! Íme megteremtettél engem az agyag kivonatából, azután engem, az élő csírát, biztonságosan zárt helyre tettél; a csírából vérrögöt csináltál, és a rögből húscsomót, ezt csontokká alakítottad, azután a csontokat húsba öltöztetted, és így hoztál létre engem, és helyheztettél engem ebbe a kertbe, ahol, ha megéhezem, csak kinyújtom a kezem és eszem a szőlőből és a gránátalmából, és ha megszomjazom, iszom vizet a tiszta forrásból, és ha elálmosodom, lepihenek a selymes, puha fűre. És hallgatom a filemiléket és pacsirtákat és galambokat azhogy zöngicsélnek és zöngedezésükkel gyönyörködtetik a fület, és szemeimet legeltetem a szép pávamadarakon és hattyúmadarakon, hogy gyönyörködik az én lelkem.

De íme, megízleltem a Keláti Bagavért és igen nagy vágyakozás fogott el, mert íme egyedül vagyok a kertben és nincsen, akinek tessem. Íme teremtsél nekem férfit, aki előtt táncolhassak, és aki megcsodálhassa csillogó és kék szememet és ívelt fekete szemöldökömet, hennával pirosított holdas körmeimet, és kösöntyűkkel és lancettákkal és harangocskákkal díszített libbenő köntösömet, és bokaperecekkel ékesített karcsú bokámat, és csilingelő arany fülönfüggőimet, és drága nárdusolajból készült balzsamokkal kenekedett, illatos testemet. És legyen, aki megízlelje vélem a tüzes Bagavért és megittasodjék szépségemtől és felhevüljön a tüzes bortól, és izmos karjával átkaroljon, és vélem heverjen a puha fűben.

Nagyot hallgatott ekkor Bhaga. Azután így szólott: íme, meg fogod bánni, hogy ezt kérted tőlem, Lezginka! De legyen néked a te kedved szerint: íme teremtek neked férfit, aki előtt táncolhassál, és aki megcsodálhassa csillogó és kék szemedet és ívelt fekete szemöldöködet, hennával pirosított holdas körmeidet, és kösöntyűkkel és lancettákkal és harangocskákkal díszített libbenő köntösödet, és bokaperecekkel ékesített karcsú bokádat, és csilingelő arany fülönfüggőidet, és drága nárdusolajból készült balzsamokkal kenekedett, illatos testedet. És legyen, aki megízlelje véled a tüzes Bagavért és megittasodjék szépségedtől és felhevüljön a tüzes bortól, és izmos karjával átkaroljon, és véled heverjen a puha fűben.

És ekkor megteremtette Bhaga a férfit.

 Nagyra becsült látogató, ki eljutottál a 23. pince ajtajáig, olvasd hát azt a történetet, mely megmutatja, mire képes a szellem, ha el kell kerülni az erőszakot.

Történt egyszer, hogy a második katakurd-bagamér háború után kialakult egyensúly megbomlott és a bagamér csapatok lerohanták Katakurdisztán jó részét, súlyos feltételeket szabva függetlenségük visszanyerésére. Akkoriban II. Szelam volt az uralkodó, akit a történelem később kicsi Szelamként őrzött meg emlékében. Nem véletlenül kapta ezt a jelzőt, az biztos, mert korábbi elődjéhez, I. Szelamhoz alig hasonlított. Míg I. Szelam kissé (Bhaga bocsásson meg nékem) együgyű volt, addig II. Szelam szívesen használta a fejét mindenféle haszontalan dolgokra. Míg I. Szelam vérében volt a háborúzás, addig II. Szelam irtózott minden erőszakos cselekménytől. Éppen ezeknek a tulajdonságainak volt köszönhető, hogy a bagamérek megérezték, most tudnak nagy területeket elfoglalni Katakurdisztánban, hiszen nincs, aki megvédje a határokat.

Főtt is II. Szelam feje, mikor – vagy három nappal később – megtudta, hogy országát lerohanták a bagamérek. Azért nem értesült rögtön a történtekről, mert éppen egy többnapos pemmikánverseny zajlott az Udvarban és senki sem vállalta a rizikót, hogy megszakítva a játékokat, bejelentse a hírt II. Szelamnak. A torna végeztével aztán megjelentették az uralkodónak meluzinjai, hogy birodalma bizony a tizedére csökkent.

II. Szelam tudta, mit vár el tőle ilyenkor a népe. Hadakat kell szervezni, s visszaszorítani a betolakodót. És persze a hadak élén az uralkodónak, II. Szelamnak kell vezényelnie a hadmozdulatokat, így volt ez mindig is Katakurdisztánban. Neki viszont semmi hajlandósága nem volt ehhez a háborúhoz, ráadásul kis termete miatt nem is tudta elképzelni magát a katakurd seregek élén. Aztán mikor meluzinjai megjelentették neki, hogy a birodalom maradék területén a hadrafogható vitézek száma mindössze 17, szemben a bagamérek tízezres seregével, végképp elment a kedve minden háborúzástól.

Hajdani elődje, I. Szelam emlékirataiból persze pontosan tudta, hogy a diplomácia semmire nem jó, a másik ország követét legokosabb rögtön miszlikbe aprítani és egyáltalán, csak a háború segíthet a problémák megoldásában, II. Szelámnak valami azt súgta, ebben a helyzetben ezeket a tanácsokat nem a legszerencsésebb megfogadni.

Fogta hát magát, a 17 hadrafogható vitézből kiválasztott 8 testesebb havárt, s levelet írt a bagamér nagyfejedelemnek. Ebben megírta, hogy seregei kisebb felével átvonul Bagamériába, a főváros alatt tanyát ütnek, s II. Szelam tárgyalni kíván a bagamér nagyfejedelemmel. Szó, ami szó, valóban útra keltek, a 8 havár leverte sátrát egy kisebb bagamér kempingben, Szelam pedig elindult a nagyfejedelem vára felé, hogy bebocsátást kérjen és megkezdhessék a tárgyalásokat.

Eközben a bagamér nagyfejedelem elégedetten dörzsölte a kezeit, hiszen sejtette, Szelam semmi ellenállást nem fog – nem is tud – tanúsítani. Éppen ezért nagyon meglepte a levél, amit Katakurdisztánból kapott. Magához rendelte fővezérét és azonnal megparancsolta neki, hogy tartóztassák fel a Szelamot kísérő regimentet és a királyt hozzák a palotájába. Igen ám, de a főparancsnok nem egy nyolc fős turistacsoportot keresett, hanem egy félelmetes hadsereg nyomait igyekezett fellelni a erdőben, így persze, hogy nem találta Szelamot.

Eközben Szelam egy szál magában megérkezett a palotába, s bejelentkezett a nagyfejedelemhez. Ezt meg a nagyfejedelem nem tudta mire vélni. Miközben a főparancsnoka égre-földre nem találja a fél hadseregével a palota alá nyomuló Szelamot, addig az itt kopog a bejáratán? Ez valami szemfényvesztés, villant át az agyán. A diplomáciáról azonban ő is hallott valamit, így fogadta a lerohant ország uralkodóját.

A tárgyalások nem tartottak sokáig. A nagyfejedelem felajánlotta, hogy igazságos ütközetben döntsék el a vitát, bár kicsit aggasztotta, hogy főparancsnoka még mindig nem került elő. Szelam nem tudta jobb belátásra bírni a bagamér uralkodót, de csatázni végképp ne volt kedve. Más választása azonban nem volt: mégiscsak az ő országa volt megszállva és erőszakkal ne foglalhatta vissza a megszállt területeket. Mivel azonban érezte, hogy a nagyfejedelem is bizonytalan, még egy próbálkozást megkísérelt. Egy nap gondolkodási időt kért, mondván, visszatér csapataihoz és meghányja-veti az ajánlatot, bár már idejövetele előtt eldöntötték a következő lépésüket.

A nagyfejedelem erre teljesen elbizonytalanodott. Ha a főparancsnoka nem találta meg a sereget, de azok mégis itt vannak, akkor valami nagy szemfényvesztést művelhet Szelam. Lehet, hogy már foglyul is ejtették seregei vezérét? Nem szabadna visszaengedni Szelamot, döntésre kellene vinni a dolgot – gondolta  a nagyfejedelem és felajánlotta Szelamnak, hogy kár is lenne az ütközettel bajlódni, annyi felesleges emberéletet kioltani. Válasszon fegyvert a koronaterem faláról és máris küzdjenek meg egymással, helyettesítse ez a felesleges és értelmetlen ütközetet.

Szelam ereiben meghűlt a vér. Hogy ő álljon ki a kétszer akkora nagyfejedelemmel és vívjanak meg? Na, neeee. És egyáltalán mivel? Rémülten nézte a falat. Mindenütt kardok szablyák, lándzsák, elöltöltős mordályok, melyek némelyikét még felemelni sem volna képes. Ez egy teljesen reménytelen ajánlat, bármilyen gálánsnak is tűnik.

Ekkor azonban Szelamnak feltűnt valami. Az egyik nagyobb lándzsát valamivel alátámasztották, hogy ne függőlegesen lógjon a falon, hanem rézsútosan helyezkedjen el. A lándzsa nem érdekelte Szelámot, hanem az alátámasztás!!! Igen, igen, az alátámasztás egy szépen faragott, míves dákó volt. Ez az! Biliárd! Ebben kell kiállnia a nagyfejedelemmel, ez már neki való csata lesz.

Elfogadta hát az ajánlatot, komótosan odavonult a falhoz és kirántotta a dákót a lándzsa alól. A lándzsa nagy robajjal leesett a falról. A nagyfejedelem összerezzent.

– Ezt a fegyvert választom. A biliárdasztalon küzdünk meg, a klasszikus szabályok szerint 8-as játékban, ahol a fekete 8-as golyót kell utoljára hazaküldeni. Tartsd hát a szemed a golyón és kezdhetünk! – kiáltotta II. Szelam és máris átviharzott a koronateremből nyíló biliárdszobába.

A nagyfejedelem nem mert ellenkezni, ő tette az ajánlatot, de erre a rohadt dákóra nem gondolt. Ő sem volt rossz játékos, de Szelamról legendák keringtek.

A biliárdparti két és fél órán keresztül tartott. Szelam egymás után nyerte meg a meneteket, s minden egyes menet után újabb pergament íratott alá a bagamér nagyfejedelemmel, hogy honnan vonul ki csapataival. Közben ugyan visszaérkezett a főparancsnok, s jelentette, hogy megtalálta Szelam kíséretét, ami mindössze 8 főt számlál, de addigra Szelam már visszanyerte Zinbielt, Omasust, Pislákot és Rebecben is erősen nyerésre állt. Nem volt mit tenni. A nagyfejedelem nem merte megszegni szavát, ugyanakkor egymás után veszítette el a meneteket. Szelam élvezettel lökdöste be a golyókat, a végére hagyva a fekete 8-ast, néha már a háta mögött tartva a dákót, félig hanyatt fekve a dúsan díszített asztalon. Katakurdisztán pedig lökésről-lökésre szabadult fel anélkül, hogy bárkinek egy hajszála is meggörbült volna.

A nagy győzelem tiszteletére nyolcadik hó nyolcadikát ünnepnek nevezte ki II. Szelam, ezt a hónapot ugyan paradox módon a mai katakurd naptár Félfülű Szelám havának hívja, aki köztudottan VIII. Szelam néven uralkodott. Az ünnep tiszteletére külön ajándéktárgyat készítettek: egy műanyag talpon nyugvó fekete 8-as golyót, a talpon pedig a felirat a nagy szelami mondás: Tartsd a szemed a golyón !

Az 56. keláti pinceajtó

Jó vándor, ki ezen ajtót olvasod, történelmet olvasol. Oly történelmet, melynek gyökerei homályba vesznek, szereplői bizonytalanok, mégis érezheted ízét, ha belépsz e pince ajtaján és megízleled a hordók tartalmát. Hanem annak, ki erre a nedűre vágyik, ismernie kell történetét. Olvasd hát végig, hogyan született meg a Keláti Fuszli, melyhez hasonló nedűt a világon csak még egy helyen készítenek egy olyan országban, melynek nevét hiába is vésném az ajtóba, alig-alig ismernék néhányan. Nem is próbálkozom hát e távoli ország Keláthoz hasonló tájékát népszerűsíteni, olvassátok inkább a Keláti Fuszli igaz történetét.

Történt egyszer, hogy Akromatin király egyik délután - mikor éppen király volt - álruhában ellátogatott a Csimbókos patak völgyébe. Látta ám, hogy nagy népünnepély készülődik, felverték a sátrakat a patak partján, literszám mérték a Rebeci Fuszlivágót, hiszen éppen akkor volt a fuszlivágás tavaszi nagy ünnepe a völgyben. Fiatalok, hajlott korúak együtt ünnepeltek vidám borozgatás közben. Elvegyült Akromatin király a tömegben, de nem számolt azzal, hogy a népszokások bizony nagy bajt hozhatnak a fejére. Mikor eljött az este, előkerültek az ünnepi triőrök és mindenkinek, aki a Csimbókos völgyben mulatott, megvizsgálták a fuszliját. Aki már hajlott korúnak bizonyult, azt bizony kivitték a Csimbókos patak partjára és megszabadították a csimbókjától, ahogy az a hagyomány szerint dukál. Elkapták Akromatint is, aki ugyan sivított, hogy hagyják békén, ő a király és csimbók nélkül hogy fog uralkodni, de a triőrök nem sokat törődtek a kiabálással. A Rebeci Fuszlivágó kitartó fogyasztása hatására aznap már többen hitték magukat uralkodónak, ezért Akromatin nyavalygását meg sem hallották. Levitték az uralkodót a folyópartra és - ahogy annak lennie kell - mivel hajlott korúnak találták és még rajta volt a csimbók a fuszliján, bizony megtették, amit meg kellett. Ott állt Akromatin a Csimbókos folyó partján és el nem tudta képzelni, mi lesz, ha csimbók nélkül megy haza. Délelőtt még csak hagyján, majd Akromatiné eluralkodik valahogy, de délután újra neki kell átvenni a hatalmat. Hogy néz ki egy uralkodó csimbók nékül?

Ezen töprengett éppen Akromatin, mikor meglátott egy arra ólálkodó rókát. A róka nesztelenül surrant a folyóparton, abban a reményben, hogy el tud csenni egy kisebb pemminkánt az ünnepi forgatagot kiszolgáló bódék mögül. Akromatin tekintete ráesett a róka farkára - és megszületett fejében a megoldás. Egy rókafarokkal fogja pótolni a csimbókját addig is, amíg valami elfogadható megoldást ki nem eszel. Azonnal visszatért kíséretéhez és kiadta a parancsot: addig nem mennek haza, míg valaki egy élő rókát nem fog meg a kíséretének a tagjai közül. Akromatin ugyanis maga akarta a róka farkát levágni, hogy ne derüljön rá fény, miért is van szükség a rókára.

Szaladt ám a sok léhűtő szerteszét, de hiába futkároztak, próbálkoztak, csak nem sikerült nekik egy rókát sem fogniuk. Hárman is jöttek nagy büszkén, egy szürke állattal a hónuk alatt, hogy rókát fogtak, de ebből csak arra jött rá Akromatin, hogy kísérete összekeveri a házinyulat a rókával. Ment az idő, ment és Akromatin szomorúan látta, hogy semmire sem megy embereivel, magának kell megoldania a problémát.

Reggel elindult a királyi karaván hazafelé, de Akromatin nem mert egyenesen hazamenni, mert félt Akromatiné haragjától. Elhatározta hát, hogy megkerülik a Katakurd Mészkőhegyet, hátha sikerül rókát fogniuk. Elhagyták az Eyrf hegyét, Parenchimát, Notalpot, de a kíséret csak nem járt sikerrel. Már Kelátnál jártak, mikor beesteledett, úgy határoztak hát, megalszanak a hegy lábánál fekvő városban. Akromatin felöltötte álruháját és bement a városba, hátha sikerül valakit rávennie, hogy kerítsen neki egy élő rókát. A pincesoron betért az egyik pincébe, s megfáradva leült a hordók melletti lócára és kifakadt:

- Hogy lehet az, hogy olyan gyengék a keláti borok, hogy a rókák még csak meg sem bódulnak tőle? Mit tesznek itt a szőlővel, hogy ennyire gyenge bort ád?

Nosza, nem is kellett több ennél, megjelent egy szélesvállú, zömök keláti legény a pince mélyéről és azt mondta:

- Nem tudom, ki vagy Te idegen vándor, de hogy a rókákkal nem vagy valami nagy ismeretségben, az már igaz. Ha ismernéd a rókákat, tudnád, hogy azok nem isszák a bort. Egy kivétel van ugyan, amit viszont csak én ismerek, mert azzal fogok a gyermekeimnek kisrókát, ha játszani akarnak velük egy kicsit. Attól viszont megbódulnak rendesen, abban biztos lehetsz.

Nosza, több sem kellett Akromatinnak, benyúlt a köpenye alá és elővett egy thugokkal telt kis zsákot és meglengette a pince tulajdonosa előtt:

- Hallod-e jó keláti barátom, megveszem tőled a borod receptjét, mert nekem nagy szükségem van rá. Sok-sok gyerekem van és nekem holnapra kellene egy élő róka, hogy ne okozzak nekik csalódást.

A keláti gazda jót nevetett és eltolta maga elől az erszényt.

- Akárki is vagy, jó vándor, látszik, a szőlőhöz még annyit sem értesz, mint a rókákhoz. Ezzel a recepttel ugyan nem sokra mész, ha holnapra kell néked a róka. Kell ehhez a keláti kékfrankos mellé még Protán-hegyi kadarka és a Keláti hátságból származó merlot. A három szőlő friss nedűjét két napig kell szüret után a héján áztatni, hogy létrejöjjön ez az ital, ami aztán évekig erjed a tölgyfahordókban, akárcsak a Lorói Krátergyöngye. Színe azonban világosabb, olyan mint a róka bundája. Tedd el hát az erszényedet és két thugért adok neked egy üveggel a termésemből.

Ezzel eltűnt a gazda és egy rókavörös üveggel tért vissza a pince mélyéből.

- Köszönöm segítségedet, derék barátom. Áruld el viszont, mi a neve ennek a csodás színű bornak, hadd tudjam, mit köszönhetek neked. - kérlelte a gazdát Akromatin.

- Neve? No, az ugyan nincsen, mert ebből nem adtam el eddig egy üveggel sem senkinek. Ha viszont adsz neki nevet, mától úgy fogom hívni. Te lehetsz a borom keresztapja.

- Hát akkor legyen, legyen... legyen Keláti Fuszli. Vagy inkább Keláti Fukszli, mert mégis a rókához van köze, nem a fuszlihoz. - javította gyorsan ki magát a király, nehogy véletlenül is kiderüljön, mire is kell a bor valójában.

Hogy a király tudott-e rókát fogni az üveg borral vagy nem, arról már nem szólnak a korbeli feljegyzések. Lehet, hogy mégsem, mert Akromatin korából sok festményen látni, amint sötétedéskor hajlott korú angyalok repkednek az erdőkben és íjjal próbálnak rókát elejteni uralkodójuk számára. Az viszont igaz, hogy a keláti gazda receptje két néven terjedt el a világban: Fuszliként és Fukszliként egyaránt találkozhat vele az igazi ínyenc borivó. Hogy pedig melyik pince is volt az a Keláti Pincesoron, amelyikbe a király hajdan betért? Egy lépést se tégy tovább, vándor, ha tudni akarod az igazat. És ne feledd:

Fuszliban az igazság.

Történetek a Keláti Pincesorról
(77. ajtó)

Történt pedig egyszer, hogy a katakurdok megelégelték a bagamérek kegyetlenkedéseit és visszavonultak elfoglalt városaikból a Katakurd-mészkőhegység erdős-barlangos területeire, hogy ott gyűjtsenek erőt a bagamérek lerohanására. Összegyűltek pedig az egyik teliholdas éjszakán Loro krátere körül, hogy áldozatot mutassanak be a Würm várában raboskodó Krispinért és új uralkodót válasszanak maguk közül a bagamérek elleni roham élére. Itták pedig azon az éjszakán is a hegy nedűjét, a Keláti Bagavért, hogy visszatérjen rettenthetetlen bátorságuk és bölcsen tudjanak uralkodót választani magok közül.

Folytak a nagy viták a kráter szája körül, egymás után mondták el kortesbeszédeiket az Eyrf-törzs (A mai Katakurdisztán területére negyedik hullámban érkező honfoglaló törzs. Kiszorították a Panrac-törzset a Protan-hegy környékéről, akik az Askhelon-folyó torkolata felé menekültek és megalapították Mirza városát illetve Prákritot.) a Panrac-törzs (A mai Katakurdisztán területére harmadik hullámban érkező honfoglaló törzs. A Miguoson szálltak partra és a mai Protan-hegyet és környékét foglalták el. Uralkodójuk, Meluzin átmenetileg egyesítette a Panrac- és Rebec törzset. Az Eyrf-törzs hajón menekült a Viking-tenger partjaira)., a Protan-törzs azon kései leszármazottai, akik hűségesküt tettek annak idején Krispinnek, de nem tudtak döntésre jutni abban a kérdésben, mit és hogyan kéne cselekedni szorult helyzetükben. Ekkor pedig szót kért egy fiatal, daliás ifjú, aki eddig csak hallgatott és csendben kortyolta a Keláti Bagavért. Minthogy nem sokan ismerték, érdeklődéssel fordultak feléje a törzsi vezetők kései leszármazottai. Az ifjú felállt, előrelépett a kráter szélére és zengő hangon megszólalt:

A kráter körül ülők valami erős forróságot éreztek magukban a szavak hallatára és ezt a forróságot nem (csak) a Keláti Bagavér szította. Az ifjú szavai telibe találták azt, ami mindenkinek fájt az összegyűltek között. "Nem!" kiáltották egyöntetűen és maguk is meglepődtek, milyen egységes lett hirtelen az előbb még megosztott gyülekezet.

A kráter körül a pattanásig feszült a hangulat. Az eddig vitatkozók érezték: valaki itt egyszerre követeli magának az uralkodói jogot és ugyanakkor tálcán kínálja a katakurd egységet - ha ugyan hinni lehet szavainak. Történelmi sorsforduló lehetősége lebegett a Loro-kráter körül. A holdtölte misztikus hátteret festett a drámai képhez, s úgy tűnt, az egész világmindenség azt figyeli, van-e erejük a katakurd törzsi leszármazottaknak ahhoz, hogy félretegyék ellentéteiket, melyek száma Giwdul bejelentésével éppenhogy sokszorosára nőhetne.

A feszült csendben egy pisszenés sem hallatszott, Giwdul szavai pedig egyre halkabban verődtek vissza a kráter falairól. És ekkor történt, hogy a Protan-törzs egyik idősebb leszármazottja felállt, leoldozta övéről vapotronját és a földre dobta azt. Ez a rituálé pedig régi, már-már elfeledett katakurd szokás szerint azt jelentette, hogy vissza ugyan nem vonul a vitában, de elismeri az utoljára szóló igazságát az adott helyzet tükrében. A kráter körül élet támadt: egymás után álltak fel az éltesebbek, s oldozták le vapotronjukat, majd a fiatalabbak is követték példájukat. Nem telt bele két perc és Loro kráterénél megszületett a régóta áhított katakurd egység Giwdul vezetésével.

A kráter körül a csalódottság moraja hallatszott. Sejtették, hogy Würm különleges ereje mögött varázserő lakozik, de arra nem gondoltak, hogy ennek a varázserőnek a bagamérek is birtokában lehetnek.

Attól a holdvilágos éjszakától kezdve az Eyrf-törzs, a Panrac-törzs, a Protan-törzs és a Rebec-törzs azon kései leszármazottai, akik hithű katakurdoknak vallották magukat, egy közös cél érdekében készülődtek arra, hogy megvívjanak a mordenti sárkányok valamelyikével és vérét véve visszaszerezzék Würm várát. A nagy készülődést azonban kudarcok sorozata követte. Hiába ereszkedett le egyszerre öt-hat bátor katakurd a mordenti sárkányok búvóhelyéül szolgáló szelamlikak valamelyikébe, jó, ha egy-két hírmondó ki tudott menekülni néhány fertály óra múlva. A legtöbb esetben azonban soha senki nem tudta meg, mi történt a küzdelemre Keláti Bagavérrel jócskán felkészített vitézekkel. Akik megmenekültek, azok sem tudták elmondani, hogy is esett a harc a sárkánnyal, mert hónapokig félrebeszéltek, majd bomlott elmével tengették további életüket.

A következő holdtöltekor pedig, mikor újra Loro krátere körül gyűltek a katakurdok és áldozatot mutattak be a Würm várában raboskodó Krispinért, felállt Giwdul, a katakurdok uralkodója és azt mondta:

- Éjjel megint álmot láttam, amiben Krispin szólott hozzám. Azt mondta, bölcsebbnek hitte népét, mint hogy leölesse magát a mordenti szelamlikakban. "Dobd el kardod, Giwdul és menj egyedül a sárkány barlangjába, ne apaszd tovább népedet hiába." - ezt mondta Krispin álmomban és rögtön el is tűnt kipattanó szemeim elől. Ne készülődjetek tehát tovább a sárkányok ellen, mert hiábavaló, amit teszünk. Reggel, ha a Nap felemelkedik a Katakurd Mészkőhegység felett, eldobom kardom és egyedül megyek a legnagyobb szelamlikhoz, ahonnan még egyetlen túlélő sem jött vissza. Magam akarok szemtől-szembe találkozni a Katakurd-középhegység legnagyobb sárkányával, akinek vére nélkül nem térek vissza közétek.

Másnap Giwdul lecsatolta fegyvereit, letette vapotronját, felöltötte egyszerű szabású, de igen elegáns, klokéból készült pemmigánoló-nadrágját, frissen stampfolt lábbelijét, fejére illesztette a családi fuszlival díszített, gazdagon lozsírozott uralkodói fejdíszét, majd megparancsolta a személyét őrző triőröknek, hogy akármi is történik, három nap és három éjszaka őrizzék annak a szelamliknak a bejáratát, melyet felkeres, de senki emberfiát ne engedjenek be utána eddig az ideig. Ha addig nem térne vissza, tartsanak egy csendes megemlékezést a Loro-kráternél és válasszanak új uralkodót.

Ezzel Giwdul megindult egyedül befelé a szelamlikba.

A triőrök vártak egy teljes napot, majd még egy teljes napot, de semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a szelamlikból bármilyen élőlény valaha is visszatérjen. Az őrség Keláti Bagavér utánpótlása is kezdett már megfogyatkozni, elhatározták tehát, hogy utánpótlást kérnek és egyben gorált ülnek és döntésre viszik a kérdést, mit tegyenek a továbbiakban. Az utánpótlás a harmadik nap estéjén meg is érkezett és a triőrök új bátorságra kapva éppen eldöntötték, hogy mindannyian berontanak a szelamlikba és megkeresik Giwdult, mikor váratlan dolog történt. A szelamlik bejárata hatalmas fénybe borult, a bejárat előtti tisztást kénes gázok bűze árasztotta el, a talaj remegni kezdett, a fák lombkoronája úgy megfeküdt, mint amikor a zondi szél beszorul a völgybe és ott tombolja ki magát. A triőrök tágra meredt szemmel nézték, mi történik, de arra sem voltak képesek, hogy fegyvereik vagy keláti palackjaik után kapjanak. A szelamlikból egy sötétzöld sárkányfej bukkant elő, folyamatosan okádva a kénes lángcsóvákat, melyek egy újabb tisztást alakítottak ki a barlang bejáratánál. A sárkány kidugta mellső lábát és igen óvatosan az újonnan keletkezett tisztásra fektette úszóhártyás mancsát. Gyengéden kinyitott karmai között sértetlenül ott állt Giwdul, megviselt arckifejezéssel, szemmel láthatóan igen fáradtan. Kezében egy díszes demizsont tartott, melyet szorosan magához ölelt, hogy baja ne essék. Giwdul kilépett a karmok közül, letérdelt a tisztáson, biccentett egyet a sárkány felé, majd ájultan eldőlt, de még ekkor is vigyázott arra, hogy értékes portékájának baja ne essék. A sárkány még egyszer körülnézett, egy hatalmas lángnyelvet eresztett fenyegetően a triőrök felé, visszahúzta lábát, amin egy friss, bekötözött seb nyomait láthatták a halálra rémült kísérők, majd egy kis mosolyféle jelent meg szemében, ahogy a földön fekvő Giwdulra nézett, s egy pillanattal később végleg eltűnt a szelamlikban.

Giwdult egy hevenyészett ülőszéken vitték vissza a triőrök a városba. Az uralkodó kifejezéstelen arccal nézett maga elé, a kérdésekre alig válaszolt, a demizsont azonban egy pillanatra sem engedte el. Arra, hogy mi történt a szelamlikban, egészen Giwdul haláláig nem derült fény, de a demizson tartalma valóban mordenti sárkányvér lehetett, mert szakszerű használata megtette hatását. A mindössze három literes edényből összesen 16 ezer palack különleges Keláti Bagavért tudtak előállítani annak köszönhetően, hogy mikor a demizson éppen kezdett volna kiürülni és leállították az adalékolási folyamatot, akkor az üveg hirtelen újra tele lett. Ez a csoda három hónapon keresztül tartott, így minden egyes palack Keláti Bagavérbe fél deci sárkányvér került.

A többi már a jól ismert történelem. A katakurd harcosok a többé mosolyogni nem tudó, örök komor Giwdul vezetésével egy éjszaka megitták az első adag dragonizált Keláti Bagavért és megrohamozták Würm várát. Elsőre ugyan nem sikerült bevenniük a várat, mert az oliguria varázsereje még ellenállt, de érezhető volt, hogy a megálmodott recept meg fogja hozni eredményét. Néhány nappal később Giwdul és serege már teljes győzelmet aratott a bagamérek felett, akik fejvesztve menekültek Würm várából. A beteg és erejében igencsak megfogyatkozott XIII. Krispint azonban nem sikerült megmenteniük. Élt még ugyan, amikor Giwdul és két kísérője rátalált a tömlöcében, de ahogy az oliguria ereje kezdett szertefoszlani, úgy fogyott Krispin ereje is. Giwdul még tudott néhány percet beszélgetni Katakurdisztán egyik legnagyobb történelmi személyiségével, de már a belé diktált dragonizált Keláti Bagavér sem tudott csodát tenni: XIII. Krispin visszakapott szabadsága tudatában Giwdul karjai között lehelte ki lelkét. Így nyerte hát vissza Würm függetlenségét a dicső Giwdul cselekedetei nyomán.

Epilógus

Giwdul hosszú és dicsőséges uralkodása alatt senki sem tudta kideríteni, hogyan is jutott hozzá az uralkodó a mordenti sárkányvérhez. Mindenféle szóbeszéd keringett ugyan, de biztosat senki sem tudott, Giwdul pedig megtiltotta, hogy bárki is kérdezősködjék a titka iránt. Az a személyes tragédia, amit Giwdul a lelkében hordott, csak halála után vált ismertté unokájának, II. Giwdulnak írt végrendelkezése nyomán. A végrendelkezésből kiderült, hogy Giwdul személyes sorsára nézve tragikus üzletet, a szó szoros értelmében vett vérszerződést kötött a mordenti sárkánnyal. Ezen az áron tudott csak hozzájutni a sárkány véréhez, mellyel felszabadította Würm várát és visszaadta a katakurd népnek ősi földjét. A vérszerződés lényege az volt, hogy Giwdul családfájának a harmadik generációtól kezdődően születő utódainak lelke felett a Nagy Mordenti Sárkánygyík rendelkezik. Giwdul ezért a vérszerződésért kapta meg cserébe a Nagy Mordenti Sárkánygyík néhány csepp vérét, melyet a demizsonban magával hozott. Hogy családja, utódai mégse kerüljenek a sárkányok hatalma alá, annak csak egyetlen módja volt: eltiltotta unokáját, a későbbi II. Giwdult az utódok nemzésétől és oly módon neveltette fel, hogy életcélja, kedvtelése ne a jövőbe nézés, hanem a múltba való fordulás legyen. Mikoron tehát, kedves pincejáró, Keláti Bagavért iszol és élvezed az élet gyönyöreit, az első csepp után gondolj tisztelettel a Giwdul dinasztiára, mert amit tettek, méltó a megemlékezésre.

Szinte hihetetlen, de Stephanusnak és Violának sikerült kronológiailag szinte ugyanabban a pillanatban V. Szelám történetének a nép ajkán élő két csaknem azonos változatára bukkannia!

V. Szelámról a máig egyedüli forrásmunkának számító REKONSTRUKCIÓ még nem tud, de Katakurdisztán történelmét bízvást hitelesen kiegészíthetjük azzal, amit a két történetváltozat elárul.
Megegyezik a két forrás abban, hogy V. Szelám – bizonyosra vehetően – korán került a trónra, s hamar meg is házasodhatott. Felesége talán loroi Anasztázia lehetett, aki azonban hamarosan gúnynevet is kapott a néptől: Görbelábú Spelunkának nevezték el, ami ellentmondani látszik a hivatalos hagyománynak, Anasztázia szépségéről. A fiatal királyné ikreknek adott életet, egy fiú- és egy leánygyermeknek. A források megegyeznek abban, hogy a női utód kikerült a királyi udvarból és rangrejtve nevelkedett. Talán összefügg ez az esemény a fiatal királyné rejtélyesnek mondható, korai halálával.

Fölnevelkedett a fiatal trónörökös és – előfordul ez néha – kiderült, hogy nem alkalmas az uralkodásra. A király, hogy dinasztiája uralmát biztosítsa, másodszor is megházasodott.

"Úgy adom elődbe eme történetet, szeretett Fiam, amint azt magam is vettem atyámtól, és ő is az ő atyjától és ő is az ő atyjától.

Búskomor Szelám idejében, aki az ötödik volt a Szelamidák trónusán, élt egy híres sámán, aki jóstehetségéről volt nevezetes. Kantaridinnek hívták. Amikor Búskomor Szelám megházasodott, s feleségül vette a pisláki Görbelábú Spelunkát, nagy ünnepségeket rendeztek országszerte. Hatszögű tüzeket raktak minden településen, tűzugrással, vidám panracolással ünnepelték, hogy a király ilyen fiatalon, már 14. életévében megházasodott. Esztendőre már a királyi bölcsőt is faragták az ácsok, Görbelábú Spelunka anyai örömök elébe nézett. Bhaga azonban úgy akarta, hogy az öröm ürömmé váljék, Görbelábú Spelunkát a szülés után négy nappal elvitte a gyermekágyi láz, Búskomor Szelámnak pedig ottmaradt egy kislány, akit anyja emlékére ugyancsak Spelunkának neveztek el, mégpedig Vézna Spelunkának, mert a lányka sápadt volt, beteges. A király mélabúsabb már nem is lehetett volna, lánya nevelését saját nővérére, a néma Kopaivára bízta, s mikor lánya elérte a 14. életévét, hamar férjhez adta egy viking herceghez. Vézna Spelunka esztendő múlva kettősöknek adott életet- Elsőnek a fiú látta meg a napvilágot, aki trónörökösként természetesen a Szelám nevet kapta, másodjára pedig egy leányzó bújt elő anyja méhéből, akit anyja Anakolutiának nevezett el.

Kantaridin az ikrek születésekor a király elé állt, és rejtélyes jóslatot mondott neki.

— Figyelmezz rám, Király, mert Bhaga szólt!

Midőn megveretém a dobokat, és táncolék a fényességes Bhaga előtt, és evém a triőrlevélből és ivám az oligurialéből, és egyre hatalmasabbakat szökellék, és egyre hevesebben táncolék, és íme öszveesém, és hallám vala Bhaga hangját:

Búskomor volt V. Szelám, nem törődött a jóslattal, nem is igazán értette; ám főminisztere, Aggályos Csurunga addig-addig beszélt a lelkére, míg nagy-titokban ki nem adta a parancsot, Anakolutiát lopják ki bölcsejéből, s tegyék ki a Szelek sziklájára, ahová a nemkívánt gyermekeket szokták kitenni a katakurd lányanyák.

Megneszelte ám a tervet Vézna Spelunka, s szorongva megkérte nagynénjét, a néma Kopaivát, hogy kövesse Csurungát, s lopja el a csecsemőt, utazzék vele Skandináviába, Olma városába, s neveltesse rangjához illően, de soha, senkinek ne árulja el, hogy kit is őriz palotájában.

Kopaiva, aki lányaként szerette Vézna Spelunkát, maga szegődött Csurunga nyomába, s alighogy a főminiszter eltávolodott a Szelek Sziklájától, gyorsan magához vette a leánykát. Természetesen nem esett nehezére a titkot magában tartani. Hajóra szállt Parenchimában, s elutazott Olmába, ahol magával vitt kincseiből előkelő palotát vásárolt, szolgákat, dajkákat, nevelőket fogadott, s felneveltette a hercegnőt, aki soha nem tudta meg, hogy kik voltak szülei. Olmában mindenki Nematoidea néven ismerte, idővel bájos, művelt hajadonná serdült. Amikor Kopaiva meghalt, anyjaként siratta el.

Vézna Spelunkán az átélt izgalmak hatására erőt vett veleszületett szívbetegsége, s meghalt, mielőtt az újhold egyszer hasasodott volna.

A viking herceg minderről nem is tudott semmit; a történtek idején nem is tartózkodott Katakurdában, mert éppen el kellett foglalnia atyja megüresedett trónját. Épp azon a napon koronázták meg, amikor felesége lebetegedett. Egyszerre érte el felesége és lánya halálhíre, így hát újra megházasodott. Soha nem tudta meg, mi lett a lányával. Mivel második felesége hamarosan fiúval ajándékozta meg, első fiával sem sokat törődött tovább.

Nődögélt a kis Szelám is, ahogy azonban telt az idő, kiderült, hogy Vézna Spelunka természetét fia is örökölte. Beteges, szomorú fiú volt a trónörökös, senki se jósolt neki hosszú életet.

Aggályos Csurunga néhány év múlva újra megpróbált a király lelkére beszélni, hogy meg kellene házasodnia, hiszen - meglehet - fia előbb költözik el a világból, mint ő maga, s utód nélkül marad az ország.

V. Szelám király végül nagy nehezen beadta a derekát, s követeket küldetett a környező országokba, hogy keressenek számára megfelelő arát. Ahány festő csak volt Katakurdisztánban, mind a diplomatákkal utazott, s festegették a szóba jöhető hercegnők képeit a király számára. Gyorsfutárok hozták a képeket a király elé, ő azonban éppen csak rájuk pillantott, majd egykedvűen elfordította tekintetét. Teltek az évek, s már-már Csurunga is feladta a reménytelennek tűnő harcot a trón megmentéséért, amikor egy nap bájos fiatal leányzó képe került a király elé. Mikor megkérdezte, ki a lány, azt a választ kapta, hogy árva a leányzó, s magányosan él egy várban Olma környékén. Most először engedett fel az arca, s lassan a tükör elé sétált, hogy megszemlélje magát. A király nem volt még ötven esztendős, külseje meglepően fiatalos maradt. Megparancsolta, hogy arcmását küldjék el a fiatal lánynak, s ha beleegyezik, elveszi feleségül.

Látom az arcodon, fiam, hogy már sejted: Nematoideát – azaz hát Anakolutiát – kérte feleségül a király, és már nem élt nővére, Kopaiva, aki felvilágosíthatta volna, hogy tulajdon unokáját szándékozik feleségül venni. Megtörtént hát, aminek nem lett volna szabad: a király feleségül vette Nematoideát, s ettől a naptól kezdve valósággal megfiatalodott. Ifjú feleségét körüludvarolta, aki - érthetetlen bár -, de nagyon is jól érezte magát a király társaságában. A király vadászatokat, táncmulatságokat rendezett, s esztendőre szép, erős fia született. A királyi pár boldogsága nem ismert határt. Nem hívta többé senki a királyt Búskomor Szelámnak, Mosolygós Szelámnak emlegették országszerte.

Ekkor azonban megérkezett a királyi udvarba az öreg Kantaridin, akiről senki se tudta, hogy hol tartózkodott idáig, már halálhírét is keltették. A sámán kegyetlen hírt mondott a királynak:

— Figyelmezz rám, Király, mert Bhaga szólt!

Midőn megveretém a dobokat, és táncolék a fényességes Bhaga előtt, és evém a triőrlevélből és ivám az oligurialéből, és egyre hatalmasabbakat szökellék, és egyre hevesebben táncolék, íme öszveesém és hallám vala Bhaga hangját:

— Király, hát nem látod? Tennen unokádat vevéd feleségül!

Ekkor V. Szelám magába roskadt. Fiatal feleségét nem érintette többé, nagyobbik Szelámot, aki íme kisebbik Szelám nagybátyja lett, hamarosan el kellett temetnie. A királyfin az átélt izgalmak hatására erőt vett veleszületett szívbetegsége, s meghalt, mielőtt az újhold egyszer hasasodott volna. Kisebbik Szelámot, aki pedig ily módon nagyobbik Szelám nagybátyja lett, még életében királlyá koronáztatta. Ettől kezdve újra Búskomor Szelámnak nevezték a királyt. Mosolyt soha többé senki sem látott arcán.

A családfa állása eszerint:

Közreadják: Ákos és Stephanus Bartolits családfabogozó:

– Bizony mondom, érdekes egy történet volt az akkoriban. Mennyire ismeritek a katakurd történelmet? Semennyire? Hát akkor bizony jó messziről kell kezdenem a mesét, hogy megértsétek a részleteket. Dehát vágjunk bele. Ha fizettek nekem még egy pohár ... vagy inkább kettő ... na, jó nem bánom, egy egész butélka Mordenti Leánykát, elmondom hogy is volt az pontosan VI. Szelám királlyal és a nagybátyjával. De jól figyeljetek ám, mert a Mordenti Leányka csalóka ital, nem hagyja kétszer elmondani ugyanúgy a történetet.

– No, jól van, látom áldoztok a történelemre rendesen. Jó kis bor ez, komolyan mondom. Ja, hogy Szelam? Persze, persze csak hát ugye, üres a poharam és muszáj még töltenem. No, hol is hagytam abba? Ja, igen. Tehát kezdem akkor a régmúlt homályából.

– Nagy uralkodó volt V. Szelám, fiatalon került trónra és hamar frigyre lépett Lorói Anasztáziával, Katakurdisztán egyik legszebb királynéja lépett ezzel a trón mellé. Szerette a nép, szerette mindenki. V. Szelám igazságos volt, s ahogy az lenni szokott az élet éppen ezért nem is volt túl igazságos véle. Pedig idilli módon indult az uralkodópár története. Lorói Anasztázia hamar életet adott az új trónörökösnek, aki II. Thug néven lett a trón várományosa. Hetedhét országra szóló ünnepet rendezett V. Szelám, patakokban folyt a Förmedvény Kadarka, a Homoki Zinbiel, aranyat szóratott az ünneplő tömeg közé V. Szelám, a nép pedig ünnepelte, hogy igazságos uralkodója magja nem szakad meg, ha az uralkodót bármi baj érné.

Az uralkodót azonban ekkor még nem érte semmi baj, teljes egészségben uralkodott, a csatákból győztesen és sértetlenül tért meg, a méregpoharak elkerülték, egyszóval úgy tűnt, V. Szelám fog uralkodni az idők végezetéig. A trónörökös, leendő II. Thug megnősült, Mordenti Fridával lépett a oltár elé, tovább erősítve az uralkodóház hatalmi kapcsolatait. Hamarost ott is bekövetkezett a gyermekáldás, megszületett a kis Szelám, majd rá két évvel Mordenti Frida leánygyermeknek adott életet, Lezginkának. A bajok forrása ez a testvérpár lett, de ezt akkor még senki sem sejtette. Ahogy a gyerekek cseperedtek, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Szelámnak mintha nem lenne ki a négy kereke. Nem hogy másod-trónörökösnek nem tűnt alkalmasnak, hanem egyre nyilvánvalóbb lett, hogy testvérnek is igen gonosz. Látva együgyűségét, a nép inkább csak Szelámliknak csúfolta, s ez a név rajta is maradt örökre. Nem volt szabad ezt meghallania azonban Thugnak, aki attól rettegett, hogy leendő uralkodói nimbuszát fogja megtépázni fia együgyűsége. Kényeztették hát Szelámlikot, ahogy csak lehetett, aki viszont egyre csak azt hajtotta, elméje attól beteg, hogy leánytestvére, Lezginka halálra gyötri. Más sem kellett Thugnak, ha csak ez a baj, ezen könnyen segíthetünk, gondolta és Lezginkát - mintha csak meg sem született volna - örökbe adta udvartartása egyik népesebb családjának. Mint utóbb kiderült, Szelámlik ettől nem lett épelméjűbb, de Thug biztos volt benne, hogy helyesen cselekedett. Lezginkát lassan feledték, akkoriban az uralkodók amúgy is csak a fiúgyermekeket tartották számon, hiszen ők vitték tovább a vérvonalat.

Innentől aztán váratlan fordulatot vettek a történések, hanem azt én már elmondani nem tudom, hogyan, mert a Mordenti Leánykás üveg, ugye, hát hogy is mondjam, szinte kiürült. Hogy rendeltek még egy üveggel? Az persze egész más. Akkor még mesélek, csak hát ugye száraz torokkal...

– No, hol is hagytam abba? Hát igen. Akkoriban törtek be az országba ki tudja, hányadszor a bagamérok. Most azonban a katakurd seregek késlekedtek a védekezéssel és nem csak a hadrafogható férfiak, hanem a polgárok nagy számban áldozatául estek a bagamér pusztításnak. V. Szelám seregei erősen megtépázottan érkeztek vissza Katakurdába, ahová éppen hajóval partra szállt bagamér szabadcsapatok törtek be. Mire V. Szelám a palotájához ért, ott már teljes volt a vereség. Thug maroknyi fegyverese ugyan hősiesen védekezett, de nem bírtak az óriási túlerővel. A védelemben Thug is halálos sebet kapott, de életét veszette a királyné, Lorói Anasztázia és Thug hű felesége, Mordenti Frida is. V. Szelám ugyan megtört seregével még kiűzte a bagamérokat és ezzel visszaállította a birodalom tekintélyét, de családi veszteségein ez már nem segíthetett. Megbillent azonban az uralkodóház tekintélye is, hiszen Thug halálával a trónörökös Szelámlik lett, ami egyáltalán nem töltötte el bizalommal Katakurdisztán népét, de magát V. Szelámot sem, aki nagy gyászában három éven keresztül nem tudott ezzel az óriási problémával szembenézni.

A három év elteltével azonban világossá lett, hogy az egyetlen megoldás, ha V. Szelám - aki még mindíg életereje teljében volt - újra nősül és megpróbál népének egy új trónörököst adni. Szelám azonban elutasított minden olyan ajánlatot, mely kecsegtető érdekházasságon alapult volna. Szeme előtt Lorói Anasztázia lebegett és ráébredt, olyan nőt kell keresnie, akiben megleli Anasztáziát. Az udvar teljes megrökönyödéssel fogadta ezt a viselkedésmódot és természetesen nem is segítettek megtalálni V. Szelám számára az igazi feleséget. Maga indult hát útnak a király álruhában egy-egy napra, hogy meglelje Anasztázia mását. Nem sejthette, hogy mekkora bonyodalmakat okoz később az a pillanat, mikor negyedik álruhás kiruccanása alkalmával egy sudár, hajlékony derekú, légies mozgású, de igen egyszerűen öltözött leányt pillantott meg az udvartartása egyik házának melléképületéből kilépni. Anasztázia, kiáltott fel majd harapta is el rögtön a kiáltást. A lány ránézett a királyra, majd egy mosoly kíséretében hátranézett, de mivel senkit nem látott, megszólalt: "Azt hiszem, összekever valakivel az úr, engem nem Anasztáziának hívnak." A király még meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, mikor a leány egy libbenéssel el is tűnt a keresztutcában. Sem a nevét megkérdezni, sem semmi mást nem tudott, az egyetlen, amit tehetett, hogy jól megjegyezte a házat, ahonnan a leány kilépett. Útját azonban nem folytatta, visszatért a palotába és három napon keresztül nem mutatkozott a nyilvánosság előtt. A harmadik napon döntött: megparancsolta leghűségesebb szolgálójának, derítse fel, ki ez a leány, mert őt fogja királynővé tenni. A szolgáló jó hírekkel tért vissza: egy Lezginka nevű árva leányról van szó, akit befogadott a család és semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy a király megkérje a kezét.

Az esküvőt három hónappal később tartották meg és V. Szelámnak fogalma sem volt róla, hogy a leány nem véletlenül hasonlított Lorói Anasztáziára, hiszen saját unokáját vette feleségül. Két év múlva megszületett a leendő trónörökös, VI. Szelám és ezzel úgy tűnt, újra helyreállt a rend az uralkodóházban. A baj akkor tört ki ismét, mikor V. Szelám végelgyengülésben meghalt. Az uralkodó természetesen VI. Szelám kellett, hogy legyen, hiszen Szelamlik nem volt alkalmas az uralkodói feladatok ellátására. Azonban VI. Szelám még kiskorú volt, s az érvényes törvények szerint ekkor a felmenőági férfirokon veszi át a hatalmat a trónörökös nagykorúságáig. IV. Szelámnak azonban nem volt felmenőági férfirokona, tehát a hatalom a koronázótanácsra szállt át. Nem tetszett ez Szelámliknak, aki minden áron meg akarta kaparintani a kezéből kicsúszott hatalmat. Kemény munkával kiderítette hát, hogy a királynő, Lezginka nem más, mint az ő testvére, így tehát ő, Szelámlik nem más, mint a trónörökös nagybátyja. Ez viszont azt jelentette, hogy ő veheti át az uralkodást a koronázótanács helyett. Mivel Szelamlik szellemi hiányosságai csak a trónöröklésből zárták ki személyét, a gyámsági uralkodásból nem, így aztán ezzel a nyomozással már-már ölébe hullott vagy tíz évre a hatalom. A nép forrongott és félt: Szelámlik kegyetlenkedéseinek hetedhét országra szólóan megvoltak a legendái. Mit lehetett azonban tenni, ha egyszer így szólt Katakurdisztán alkotmánya, a Tákolmány.

A koronázótanács sem látott kiutat a helyzetből, de emlékeztek V. Szelám sokszor hallott mondására: ha nagy bajban vagytok, keressétek meg a hegyekben lakó bölcseket, a rumboldokat. Ők mindig tudják, hogy lehet a problémákat megoldani. Mit tehettek mást, küldöttséget menesztettek a rumboldokhoz, jönnének-e bölcs tanácsot adni a kormányzótanácsnak. Harmadnapra eljöttek a rumboldok, s a koronázás napjának reggelén betoppantak a kormányzótanács elé, akik már reményvesztetten készültek az esti koronázásra. Megállapították, hogy Szelámlikot ugyan a törvények szerint gyámság alá lehetne helyezni, ha lenne egy férfirokona, aki gyámja lehetne, de sajnos a helyzetet reménytelenné teszi, hogy Szelámlik a trónörökös nagybátyja, s mint ilyen, csak egy hasonló rangú férfirokon lehet a gyámja neki. Ehhez viszont az kellene, hogy Szelemliknak mondjuk a nagybátyja legyen VI. Szelám. Az, hogy VI. Szelám kiskorú, nem okozna gondot, mert a csökkent elméjűekről szóló királyi törvény, a Lex Süsü elfelejtette rögzíteni, hogy a gyám csak nagykorú lehet. Igen ám, de hát a valóságban éppen Szelámlik a nagybátyja VI. Szelámnak és nem pedig fordítva.

Már éppen véget akart vetni a megbeszélésnek a koronázótanács elnöke, mikor szólásra emelkedett a legöregebb rumbold, aki eddig csak meredt maga elé és egy szót sem szólt.

"Veszve semmi sincs, csak figyeljetek. Igaz ugyan, hogy Szelámlik testvére Lezginka és az ő fia a trónörökös, tehát Szelámlik nagybátyja VI. Szelámnak. De az is igaz, hogy ha ez így van, akkor a megboldogult Thug és VI. Szelám egyaránt V. Szelám fia. Akkor viszont ők ketten testvérek. Szelámlik viszont Thug fia, amiből az következik, hogy VI. Szelám nagybátyja Thugnak. Ennek alapján a Lex süsü kimondja, hogy Szelámlik igenis VI. Szelám, azaz a trónörökös gyámsága alá helyezhető. Ez azt jelenti, hogy Szelámlik ugyan gyakorolhatja a hatalmat VI. Szelám helyett, azonban ezt csak úgy teheti, ha mindenben VI. Szelám utasításai szerint jár el. Röviden tehát: VI. Szelám csak azt teheti, amire őt VI. Szelám utasítja. Ez pedig már biztosítja, hogy mégsem Szelámlik, hanem VI. Szelám uralkodjék felettünk. Amit kértetek, megoldottuk, most kérjük, hadd távozzunk szabadon vissza a hegyek közé. A tanulságot pedig sose feledjétek: az ember hozta jogszabályok mindig olyan gyarlók, hogy mindenki azt olvassa ki belőlük, amit nagyon akar."

Ezzel a rumboldok - mintha sosem lettek volna, elillantak. A koronázótanács percek alatt határozatba foglalta a hallottakat és még a koronázás előtt egy órával Lex Rumbold néven kihirdette. A kissé együgyű Szelámlik végig mosolygott és várta, hogy a törvényhirdetés végén a fejére teszik a koronát. Mikor konstatálta, hogy nem ez történik, azonnal kiadta a parancsot összes tanácsadója kivégzésére. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a VI. Szelám akaratát megtestesítő koronázótanács azonnali hatállyal elrendelte tömlöcbe vetését. Hát így esett, hogy egy egész országot megmentett az a tény, hogy két ember egymás nagybátyja lett.

A családfa állása eszerint:

Közreadja: Stephanus Bartolits amatőr ampelológus

A 365. keláti pinceajtó titka

Bizony mondom néktek, igaz havár csak az lehet, aki az újbor utáni héten elkezdve a keláti pincesor bejárását, még azon év utolsó napjáig eljut pincém ajtajáig. Van, aki csak néhány ajtónyit jut előre, s már akkorra elfelejti, miért és hova is indult: ne is vesztegessünk szót ezen havárokra. Többnyire kiderül, hogy apjuk nem is havár volt, hanem bagamér katona vagy valamely lorói ficsúr, aki vendégségben járt csak dicső földünkön, s dicstelen cselekedetét palástolandó nevezték a hirtelen jött újszülöttet havárnak. Van, aki derekasan eljut a Keláti Bagavér kóstolgatása során a történelmünk nagy fordulatait leíró pinceajtókig, de ekkor oly mértékben vesz erőt rajta a búskomorság, hogy képtelen akár egyetlen korty erjedt szőlőlevet leereszteni a torkán abban az évben. Eme szegény felebarátaink havárnak születtek, de nem adatik meg nekik, hogy havár módon, emelt fővel fejezzék be az évet. Fejük előrecsuklik mellkasukra, s hangos horkolással adják hírül a nyitott pinceajtón át, hogy elvesztek a történelem útvesztőjében. Szomorú, de igaz, hogy Havárföld sok lakója fejezi be ily módon minden-éves próbálkozását a keláti pincesoron. Vannak aztán, akik a sok Keláti Bagavér hatására úgy érzik, történelmi összefüggések világosodtak meg számukra, melyet feltétlenül meg kell osztaniuk Katakurdisztán minden polgárával. Követik a világosságot, s mire végítéletként eljön a kijózanodás pillanata, már a Nagy Gorál padjaiban találják magukat, hogy egy teljes éven át politikusként vezekeljenek tévedésükért. Sok derék havárt veszítünk el ily módon, de az is igaz, ha nem lenne minden évben néhány tucat megvilágosodó, üresen tátonganának a Nagy Gorál padjai.

Vannak azonban oly havárok, akik sem el ne felejtik, miért jöttek, sem búskomorságba nem esnek, ellenállnak a megvilágosodásnak is, s csak mennek, mennek, olvasnak és kóstolnak, kitartóan, céltudatosan és az év utolsó napjára eljutnak pincém ajtajáig, megmentve ezzel a többi havárok becsületét is. Ők azok az igaz havárok, akik megérdemlik a "philosophus maximus" címet, melyet pincémbe lépve az ősi havár rituálé szerint kiszolgálunk. Háromszázhatvannégy pince Keláti Bagavérjének végigkóstolása után az igaz havár megérdemli a felüdülést. Legyen hát mindenkor jutalma az Eyrf-hegy Würm felé eső oldalán lévő szőlők levének gyöngyöző változata, melyet azonban csak olyan üvegben palackozhatnak, mely legalább 8 pohárkával lépi túl a Homoki Zinbiel 4 korsónyi űrtartalmú óriáspalackját. Ezen óhajomat, mely egyben köteles végrendeletem is, minden leszármazottam, utódom kötelezően tartsa be annak érdekében, hogy az igaz havárok évszázadok múltán is elnyerjék méltó jutalmukat.

Közreadja: Yaszeli Itala

Eretnek-kihallgatási jegyzőkönyv

a Krispin-dinasztia korából

Közreadja: Chrisopras Tschimwine (találta: Stephanus de genere Bartolits)

II. Giwdul, egy dekadens dinasztia utolsó sarja

II. Giwdult mintegy 140 évvel ezelőtt koronázták meg. Ő volt a Csimbók dinasztia utolsó leszármazottja. Dekadens uralkodó volt, aki nem szerette a királyi címmel együtt járó feladatokat és legkevésbé sem akarta teljesíteni az uralkodók legfőbb kötelességét, nevezetesen az utódok nemzését. Néhány történész szerint Rengaw, a nagy katakurd komponista volt egyetlen szerelme életében, de ez nem igaz. Az igazi szenvedélye ugyanis a katakurd történelem és mitológia, vagy inkább annak a romantikus, hősi és irreális ideái voltak. Létrehozott egy Akadémiát, az úgynevezett Katakurd Művészeti Csoportot, mely a számára dolgozó építészeket, szobrászokat, festőket, zenészeket és költőket tömörítette. Építészei fantasztikus, pszeudo-középkori várakat és romokat építettek, szobrászai és festői pszeudo-középkori hősi romantikus stílusú szobrokkal és freskókkal díszítették ezeket, zenészei Rengaw darabjait játszották, és költői saját pszeudo-középkori eposzaikat szavalták, ahányszor csak a király valamelyik kastélyában tartózkodott fantasztikus, pszeudo-középkori ruhákba öltözött kíséretével.

Mindez nagyon drága időtöltés volt. II. Giwdul nagy adósságokba verte magát és egy idő után már nem volt képes rendezni ezeket. Ekkor hihetetlen dolog történt. Hitelezői bírósághoz fordultak, s a bíróság annak rendje és módja szerint megkezdte a csődeljárást és kirendelt egy végrehajtót, mintha II. Giwdul egy közönséges polgár lett volna. Szegény király! Nem tudta elviselni a megaláztatásokat és öngyilkos lett. Várai kalapács alá kerültek és nagyon népszerű szállodák lettek belőlük.

Közreadja: Viola de genere Exiguum

Záradék:

Újabb kutatások szerint - elsősorban von Echard történész és dragonológus kutatásai alapján úgy tudjuk, hogy a sokak által épp emiatt bolondnak tartott II. Giwdul király mélységesen tisztelte a sárkányokat, átérezte a velük történt igazságtalanságot és ennek jeléül a nagy Giwdul tiszteletére, akinek szelamlikjában oly sajnálatos módon Szelam király eltévedt és halálát lelte, fölvette a Giwdul nevet. Udvarában gyönyörű szobrot emeltetett Giwdulnak, a sárkánynak, s üres óráiban gyakran üldögélt lábainál...

Közreadja: Attila de genere Catus

SERGEGYOMOSI KATAKURD LELETEK

Kedves Barátnéim és Barátaim!

Elnézéseteket kell kérjem, hogy ezen (tanulmánynak persze nem nevezhető) szösszenetet nem a rendes, legutóbbi ülésünkön ismerhettétek meg, hanem így az Ínyesinas útján olvashatjátok csak –már ha a szigorú főszerkesztő egyáltalán közlésre alkalmasnak találja és jogos felindultságában nem teszi azonnal a fidibusz jelölt papírhalom legeslegtetejére – de Sergegyomosról történt pánikszerű menekülésem következtében nem állt módomban a „butulmány” –t magammal vinnem a találkozóra.

Nagy örömmel hallgattam Pista remek előadását a múlt alkalmak egyikén általam küldött ábra értelmezési lehetőségéről. Bizonyára emlékeztek, anno a tyúkól alapozásai munkálatai során Sergegyomoson ásóm kifordított egy cserépdarabot, amin az ominózus mintának vésete szerepelt.

Serge Kata I/1

Pista értelmezése igen szélesre tárja a kutatás lehetőségeit, s remélem, ez az eset ( ha csak - ne adja Isten - kiderülne, hogy a cserepek hamisítványok) lehetőséget ad Társaságunk számára egy hosszú, közös és remélhetőleg eredményes munkára. Cserepek – írom, igen, nem cserép, hanem cserepek, mert örömmel jelenthetem, hogy a tereprendezési munkálatok közepette egy újabb töredék (de „fragmentum” – nak teljesen jó állapotban lévő, szinte újszerű) darab került elő, egy újabb ábrával, melyről elsődleges szemrevételezés után azt gondolom, hogy számunkra érdekes lehet. Egy alkalmas pillanatban az eredeti leleteket a Társaság rendelkezésére fogom bocsátani, te előbb még tanulmányokat kell folytassak a régészeti leletek szakszerű megtisztítása, csomagolása és szállítása tárgyában, mert jelen állapotukban a két cserépmaradvány komolyabb vizsgálatra alkalmatlan.

Serge Kata I/2

Engedelmetekkel a leleteket Sergegyomosi Katakurd Leleteknek neveztem el, és ennek rövidített változatát tüntettem fel a regisztrálás során, úgymint: az első a Serge Kata I/1, a legutóbb előkerült darab a Serge Kata I/2 leltári számot kapta. Ez utóbbiról készült rajzot mellékelem butulmányomhoz.

Remélem, a leletek buzgó kutatásra sarkalnak minket – bár én csak lesem a két cserépdarabot, mint sült heck a majonézt és egyelőre semmi nem jut az eszembe róluk. Bár ez egy macskától már megszokott.

2012-04-26                             Attila de genere Catus

Közreadja: Stephanus Bartolits királyi bibliokíber és imakorongológus

IMAKORONG

Kedves Barátaim és Barátnéim!

Az elmúlt két alkalommal bizony mélyen hallgattam Attila de genere Catus fellelt cserépdarabjának a feltételezett rendeltetéséről, melyről a Protán havi Inyesinas adott először hírt¹ és sematikus ábrát. A mély hallgatással természetesen kutatásaim addigi eredményeit igyekeztem védeni – pontosabban a kutatások teljes eredménytelenségéről szóló bejelentéstől igyekeztem megóvni a Symposion társaságot. A tüntető hallgatás – gondoltam én – talán fenntartja a reményt, hogy a háttérben vannak eredmények, s ez engem is arra sarkall, hogy még egyszer megpróbáljam kideríteni, mi is lehet a furcsa rajzolatú cserépkorong szerepe.

Hát hiába folytattam a kutatásokat, be kell ismernem, ismét teljes vereséget szenvedtem. Már csak levezetésként olvasgattam Petrus deák kiváló összeállítását, melyben a katakurd történelem rekonstrukciójára tett kísérletet². Igazából azért vettem elő ezt a művet, mert a kutatások közben találtam néhány olyan – a témától független – részletet, melyet el szerettem volna helyezni időben a katakurd történelemben. Amikor azonban a Katakurd Királyság megalapításához értem és eljutottam I. Szelam és Parenchima harcához, melyet utóbbi a város függetlenségének a megőrzéséért vívott, eszembe jutott egy korábban olvasott dokumentum, melynek a tartalma itt nyert értelmet számomra. Petrus deák leírása szerint Notalp eleste után Parenchima maradt az egyetlen reménye az Eyrf-törzs leszármazottjainak, hogy függetlenségüket megtarthassák.

Parenchima, a város azonos nevű uralkodója ekkor létrehozta a Nagy Népi Gorált, akivel megszavaztatta, hogy teokratikus diktatúrát hozhasson létre az újra kinyíló Szem kultuszára építve³. Ennek részeként rendelte el a személyenkénti kötelez imádságot a Szem kultuszoszlopa felé fordulva. Az első győzelmek után Parenchima a napi imák számát előbb kettőre, majd háromra emelte. Az őszi sorozatos győzelmek után Parenchima pontosan tudta, hogy I. Szelam nem adta fel a hódító hadjáratát, s az első tavaszi első csata lesz a mindent eldönt végső összecsapás. Ezért a napi imák számát hirtelen ötre emeltette fel, ami végül is bukásához és I. Szelam sima győzelméhez vezetett.

Ez áll tehát Petrus deák munkájában, a dokumentum pedig – melyet csak könyvtárban volt módom megtekinteni – arról szólt, hogy hány korabeli Parenchima-imát sikerült rekonstruálni, valamint arról, hogy ezeket hogy variálták egy-egy napon belül az Eyrf-törzs tagjai. Amíg csak napi egy imáról volt szó, addig nem is volt még többféle Parenchima-ima. Amikor viszont kettőre, majd háromra emelkedett a kötelez imák száma, akkor már a változatosság érdekében 15-16-féle imát is használtak az Eyrf-törzsben.

A dokumentum említést tett arról is, hogy a városlakóknak nehéz volt kitalálni, mikor melyik ima következik. A probléma akkorának mutatkozott, hogy külön eszközt fejlesztettek ki a mindenben üzletet látó helyi kereskedők.

Imakorong

Hát ez az! Akkor nem jutott eszembe, de most, Petrus deákot olvasva hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy Attila de genere Catus nem mást talált a kertjében, mint egy korabeli, cserépből készült Parenchima imakorongot!!

Ettől kezdve már játszi könnyedséggel folytatódott a kutatás. Egy másik anyagból kiderült, hogy a korbeli imakorongok esetén a kör peremének az egyik pontjáról kellett a kör peremének egy másik pontjára „átimádkoznia” magát annak, aki buzgó módon eleget akart tenni Parenchima kívánalmainak. Ha megnézzük a korongra vésett ábrát⁴, láthatjuk, hogy a szomszédos pontok éppen két éllel vannak összekötve.

Ha azonban nem szomszédos pontba, hanem negyedkörrel arrébb levő pontba imádkozunk át, akkor három élen kell végigmennünk.

Még távolabbi pontok eléréséhez pedig négy élet kell igénybe vennünk.

Nos, az imakorongnak éppen ez a lényege: ha az egyes élekre különböző imák kezdő sorát rójuk, akkor a peremen lévő pontok közötti bolyongás minden napra megadja a kötelező imák számát és címét.

Az is kiderült a korabeli újságokból, hogy az imakorongot először a Pariker áruházakban kezdték el árulni, majd hamarosan megjelent a vallási termékeket forgalmazó Biblostore üzletekben is, majd kapható lett az OPI (Országos Parenchima Intézet) ügyfélszolgálatain is. A kereskedők óriási üzletet csináltak az imakorongok forgalmazásából, voltak szimpla fakorongok, egyszerűbb cserépkorongok, kifinomult porcelán imakorongok, de időtálló fém korongokat is gyártottak. A szemfüles kereskedők nyilván a napi három ima időszakában árulhatták ezeket a korongokat, melyek viszont – előrelátó módon – fel voltak készítve a napi négy ima kezelésére is. Ki gondolhatta volna, hogy Parenchima háromról rögtön ötre emeli az imák számát és ezzel teljesen tönkreteszi a Pariker, a Biblostore és az OPI teljes imakorongkészletének a forgalmazását? Hogy az uralkodó bukásában közrejátszott-e ez a momentum, azt nem tudjuk, de annyi valószínű, hogy az öt imára készült imakorongok elterjedésére már sem idő, sem lehetőség nem volt, mert napokon belül a királyi palotába betört összeesküvők meggyilkolták Parenchimát és véget vetettek a Szem kultuszának.

Attila de genere Catusnak tehát ezek után egy feladata van: a birtokában lévő cserepet abból a szempontból kell megvizsgálnia, van-e nyoma az egyes éleken az imák kezdő sorának. Ha igen, akkor a fentiek alapján nyilvánvaló, hogy lelete nem más, mint egy korabeli Parenchima imakorong.

¹ Ínyesinas, 14. évi folyam (AD 2012), 5. Boldogasszony (január) havi szám, p 19.
² A katakurd történelem és relatív kronológia rekonstrukciójának kísérlete, összeállította Petrus deák, Budapest 2000 (megjelent az Értesítő mellékleteként)
³ Id. mű III. 3. fejezet: A hegyeken túli város – Notalp és Parenchima, p 7.
⁴ Ínyesinas, 14. évi folyam (AD 2012), 5. Boldogasszony (január) havi szám, p 19.

Stephanus Bartolits királyi bibliokíber és imakorongológus

A Serge Kata I/2-ről

Végtelen örömmel tölt el, hogy a Serge Kata I/1 lelet lehetséges rendeltetésére vonatkozó kutatásaimat senki nem tudta megcáfolni, bár tudom – mert kémeim jelentették – hogy hónapok óta munkálkodnak rajta a Symposion tagjai. Azt azonban nem értettem, hogy a lelet őrzője, Attila de genere Catus miért nem küld valami jelet a korong tüzetesebb vizsgálata nyomán arról, hogy megtalálta-e a korong rajzolatának az élein az egyes imák kezdősorát. Alaposabban átgondolva a helyzetet azonban arra jutottam, hogy amíg nem áll valamelyikünk neki a másik cserépdarab, az ominózus Serge Kata I/2 lelet értelmezésének, addig nem reménykedhetünk semmilyen válaszban.

Forgattam, nézegettem a cserépdarabon lévő egyszerű ábrát, de hosszú ideje nem tudok semmilyen támpontot találni a megoldáshoz. Magammal vittem hát néhány ismerősömhöz megkérdezni, szerintük mi lehet az ábra megfejtése.

Az első kísérletem egy pszichológus volt, s ez a próbálkozás mindjárt fel is villanyozott. Ránézett a rajzra, s közölte, hogy ez a Rorschach-teszt minimalista, dadaista változata és a válaszból azonnal eldönthető a páciens alapgondolkodása. Akik ugyanis azt mondják, hogy ez egy „+” jel, azok pozitív gondolkodásról tesznek tanúbizonyságot, igaz, szellemi színvonaluk nem túl magas. Akik viszont azt mondják, hogy ez két „-” jel egymásra merőlegesen, azok végtelenül pesszimista alkatú egyedek. Aki még azt is hozzáteszi, hogy a merőlegesség azt jelenti, hogy bármerre indul az életben, mindenfelé negatív élmények várják, az már-már depressziós jeleket hordoz magában, ugyanakkor szellemileg igen aktív, egyedi értelmezésekre képes.

Éppen értelmezni akartam az első pillanatra elég megdöbbentő választ, mikor csengettek. Pszichológus ismerősöm elnézést kért, mint mondta, éppen egy villanyszerelőt vár, mert elment a konyhájában az áram. Ahogy a villanyszerelő belépett, azonnal lerohantam az ábrával, hogy kiderüljön, mennyire pozitív a gondolkodása. Volt-e a cserépen lyuk, kérdezte azonnal, merthogy akkor nyilván rá volt kötve egy falból kilógó érpár egyik vezetékére. Ez jelölte a fázist, s fontos, hogy véletlenül se érjen a földhöz. Pironkodva mondtam neki, hogy úgy tudom, hónapokig a földben volt. Akkor ott egy bazi nagy rövidzár lett, mondta, jó hogy nem égett le az egész ház.

Nagyon ezzel az értelmezéssel sem voltam elégedett, de ahogy botorkáltam le a lépcsőházban, egyszer csak szembe jött a ház közös képviselője. Mutatom neki a jelet, de már mondja is: mindent befizetett, nincs adóssága. Mint kiderült, ezzel jelöli azt a néhány lakót, aki állandóan rendesen fizet. A többiek számtalan más szimbólumot kapnak. 

Hát úgy éreztem, ez sem lehet az igazi megoldás. Kint a kapu előtt a srácok visszavonhatatlanul közölték, hogy ez egy lábtengó-pálya négy főre, ők is pontosan így szokták krétával felrajzolni az aszfaltra. Persze rögtön hozzátették, hogy nekik nem kell efféle tervrajz a megrajzolásához, lehet ezt csak úgy fejből is meghúzni.

A sarki zöldséges egyszerűen egy virágalátétnek titulálta az értékes leletet, a belevésett kereszt meg szerinte csak azért kell, hogy elvezesse a cserépből kifolyó vizet. Kétségtelen, hogy ez is egy szellemileg alulteljesítő megoldása lenne a talánynak. Természetesen magamban nem fogadtam el a hajánál fogva előrángatott, teljesen életszerűtlen megoldást.

Hosszú próbálkozások után a legvalószínűbb magyarázatot végül is egy, a katakurd honlapunkat rendszeresen olvasó régiségboltos adta meg. Szerinte a Serge I/2 és Serge I/3 lelet egyaránt a Serge I/1 lelet kiegészítője lehet. A Serge I/1 ugyanis csak az imák egymásutánját adja meg, de azt, hogy melyik pontról kell elindulni a következő alkalommal, arra vonatkozóan nem ad támpontot. Ezt segítette a Serge I/ 3 nyílhegye, illetve az imák növekedésével vált szükségessé a négy irányba mutató forgatható cserépkiegészítés.

Mindezeket persze ellenőrizni kell, például, hogy egyáltalán összeillenek-e méretben a talált cserépdarabok. Ezt a cserepeket őrző Attila de genere Catus tudja Sergegyomoson elvégezni, csakúgy, mint a Serge I/1 lelet vizsgálatát. Izgatottan várjuk tehát az eredményeket.

A Nagy Bagaméri Lázadás okáról annyit sikerült kideríteni, hogy a katakurd iga alól ugyan nem sikerült kitörni, mégsem volt hiábavaló, mert bár látszatintézkedések történtek csak, mégis a lázadás következtében jöhetett létre a Bagamér Parlament. E parlament nem volt ugyan független, hiszen döntései csak katakurd jóváhagyással voltak érvényesek, mégis a bagamér nép sajátja volt, és a bagamér finesz megtalálta a módját, hogy a katakurdok megkerülésével, egy sajátosan kialakított parlamenti nyelv segítségével  tárgyalja meg ügyeit. Ennek  a nyelvnek a dokumentumait leltem fel a könyvtárban. A lényege, hogy az interpellációkra, képviselői kérdésekre a megszólított honatyák mindig ezzel a szöveggel válaszoltak, a bagamérok mégis megértették a választ. (Hogy miképp, ez még az ő titkuk.) Álljon itt egy interpellációra adott válasz mai nyelvre fordítva, bizonyságául a bagamér leleményességnek:

A kérdés, amit az egyik ellenzéki bagamér képviselő tett fel a bagaméri árnyékkormány egyik miniszterének, így hangzott:

A kérdésre a miniszter az Ismeretlen Társaság által rendelkezésünkre bocsátott szöveggel válaszolt. Álljon itt a szöveg értelmezése, amit a leleményes bagamérek  vagy elfogadtak, vagy nem, de mindenesetre megértettek:

Közreadja: Attila de genere Catus

Adalék az 1898 január 12-i bagaméri zendülés történetéhez

"Barátja a Szabadságnak! Leveled vettem, s örömmel láttam, belépislantván, hogy a bagamér törzsek felvonulási tervét tartalmazza, azt a tervet, melynek végrehajtása szabadulásunkat jelenti! Ezért kunyhómban hevenyészett asztalomra helyeztem, hogy olyan, kinek nem dolga, ne olvashassa, s hogy később elmélyülhessek üzenetedben. Teendőim végeztével látom, hogy a serény szellő kirepíté leveled kunyhómból, melyet többé én meg nem találék. Ezért kérlek, a tervet újra küldd el számomra. Félelmed, hogy az eset megismétlődne, sietek eloszlatni, mivel vezértársaimnak beszámolék e szomorú esetről, s abban hozánk határozatot azonnal, hogy ilyen esetekre a továbbiakban nehezékeket helyezünk a fontos levelekre, nehogy az eset megismétlődhessék. E célból öten szövetséget is köténk, s fogadánk, társaságunk mától nehezékekkel gátolja meg minden levél tovaröppenését. Várom válaszod, addig is szent ügyünket percig sem feledve ölel ..."

Közreadja: Janus Cuparius

Orákulum-expedíció

Nagy örömömre szolgált, amikor átvehettem a megbízásomat a Piroska rendi főapát asszonytól, Scarletta Rubina főnöknőtől. Mint ismeretes az Orákulum fellelésére közbeszerzési pályázatot indítottak a bagamér királyi udvarnál és mint a trón lobbilistáján regisztrált utazó kereskedőnek, nekem jutott a megtiszteltetés, hogy neki lássak ennek a nehéz, ám kalandos projektnek.

Úti ellátmányomat megvárandó, az Európeum Courtyardhoz címzett udvarházban szálltam meg, melynek közvetlen szomszédságában már a birodalom keleti végvára található. Itt békés ungárus és ingárus népek laknak, éppen megfelelő expedíciós kiindulási állomásnak. Még az este folyamán meg is érkezett az úti felszerelésem és az úti menlevelem.

Reggel korán indulásra kész állapotba hoztam magam. Reggeli étkemet az udvarház tőszomszédságában költöttem el a legendás fogadósnő, Szabó Wylhelmina étkezdéjében, amelyet ma már a megkopott cégtábla után közönségesen csak Szabvé éteremként emlegetnek. Ezek után kivitettem a poggyászomat és egy hajnali 4-es-6-os fogattal elindultam.

Első megállónk egy olyan tartományban volt, ahol a népek úgy hiszik, hogy lelkük egy apró lény és a vesében lakozik, ezért is nevezik őket a veselényi népeknek. Hitük szerint ennek a lénynek áldoznak és naponta többször is tisztító szertartást végeznek különböző alkoholos italokkal. Itt jegyezném meg, hogy nagyon altruista emberek laknak errefelé, hisz tartomány szerte feliratok hirdetik, hogy bár csak egyet fizetünk mégis kettőt kapunk ezekből az italokból. Nyílván azért, nehogy bárki is kimaradjon a tisztító szertartásból és a lelkük elkárhozzon.

Továbbhaladva a fogatunkkal az előbbiekkel rokon népekre leltünk. Itt annyiban volt csak más a helyzet, hogy nem a lénynek, hanem a tisztító italnak áldoztak nagy áhítattal. Ők voltak a Kir Royal népe, amelyet a beszélt nyelv csak közönségesen királynak egyszerűsített és nem tévesztendő össze az uralkodó értelmű hasonló hangzású szóval.

Innen egy sűrű rengetegbe értünk nemsokára. A nyolcszögletű kerek forgatag tartománya terült el ezen a vidéken. Mesélték, hogy innen lehet eljutni a próféták mezejére, talán ezért is olyan forgalmas ez a hely. Nem tudom, de mesélték, hogy a keresztező út végén egy csodatévő szent hely van. Ha valakinek sikerül bevonzania 2 millió alattvalót miközben egyfolytában beszél, akkor az ottlévő oszlopról leszáll az angyal és fejére teszi a koronát. Nem tudom, mi igaz ebből, de próbálkozókból mindig akad elég, azt mondják az ittlakók.

Ahogy sikerült keresztülvergődnünk a forgatagon, tovább indultunk a nyugati végek felé. Errefelé lakik egy nagy, tüzet és füstöt okádó sárkány. Barlangjának több bejárata is van a vidéken. Egyik ilyennél van állítólag a paradicsom és az alvilág egy-egy bejárata is.  Aki belép a barlangba, annak választ kell adnia arra a kérdésre, hogy inkább felmennyek vagy lehell.

Észak felé ha tovább haladtunk volna, akkor a megyeri nép szállásterületére értünk volna. Mesélik, hogy a megyeri nép egyik ősi vezetője itt ment le hídba, amikor megtudta, hogy mennyibe is kerülne egy albérlet arrafelé. Ideiglenesen a Besenyő családnál szállt meg, de aztán a 895-ös számú Italköz borkimérésben összeszólalkoztak és Árpád jobbnak látta továbbköltözni. Szerencséjére, egyik majdnem elfeledett rokonának volt egy medencés kertesháza és így hamarosan be is költözött oda.

Fogatunkkal tehát inkább tovább indultunk a jászok és marik szállásterülete felé, amelyet szláv nyelvi közvetítéssel jásza i mari térségnek is nevezünk. Ezen túl található a nagy víz és azon is túl pedig a hegyek népei élnek.

Közreadja: Janus Cuparius

A BAGAMÉRIAI PÁRTOK KORA

A Bagamér régens, aki egyben a kormányzói tisztséget is ellátja, napoztatta magát a palota erkélyén, ahonnan délután majd ünnepi beszédet kell mondania. Érezte, hogy valami korszakhatár illata terjeng a levegőben és próbálta megérezni az idők szelét. Alatta a téren, amit nemrégen kibővítettek, hogy egész Bagaméria lakossága elférjen benne, most alig lézengtek. Bár az utóbbi időben egyre kevesebben jöttek megéljenezni, ami elég fura, hisz volt ingyen fagyi a dicsőséges Fagyiműves Néppártnak hála. Nehéz volt összeolvasztani a különböző platformokat. Vanília, málna, csokoládé és mindenféle modern elhajlók. Brrr. Rossz rágondolni is. A hideg futkos a hátán.

Visszarévedt arra a szép napra, amikor az általa vezetett palotaforradalom győzött és az addig elnyomott fagyizók, gombócdák és jégbüfék fellélegezhettek. Eljött az ő idejük. Ezt a győzelmet ünneplik minden évben ezen a napon.

Egészen kicsi volt még, amikor a Gebinista Lángos Párt uralkodott. Eleinte minden nagyon szép volt. Lángos minden mennyiségben. Örültek a lángososok és a családjaik. Szépen ment az üzlet. Igaz, törvény mondta ki, hogy a lángoson kívül mást árulni csak az erre kijelölt türelmi zónákban és borzasztóan drágán lehetett, ha egyáltalán lehetett. Aztán a Lángos Pártot utolérte a végzete. A sajt és tejföl termelők titokban sajtos tejfölös tészta, tejfölös csirkepaprikás és hasonló ételek illegális elkészítéséhez szállították le az árut. Virágzott a sajtos-tejfölös fekete piac óriási bevételtől ütve el a központi költségvetést. Óriási tejföl és sajt hiány alakult ki a sütőstandokon. A Párt nem hagyhatta cserben a hű kádereit, ezért bevezették, hogy a kiválasztottaknak a lángos kiszolgálása előtt bekenik a száját tejföllel. Ebből alakult ki a tejfölös szájúak csapata. Elég befolyásos csoporttá nőtte ki magát a Párton belül.

Aztán egy szép nyári napon palotaforradalom tört ki és a Nemzeti Csíkos Tokány Népi Front vette kezébe a hatalmat. Eljött a kis kifőzdék és kiskocsmák aranykora. Igaz, csak csíkos tokány fronton. Ami mellett gasztronómiailag csak a fröccsöt és a bort tűrték meg. A korszak kezdete még szilárd ideológiai alapokon működött. Később azonban a korcsmárosok némi borravaló ellenében hajlandóak voltak pult alól alternatív megoldásokkal is szolgálni, ha a vendég elégé fizetőképes volt. A rendszernek akkor szakadt végleg vége, amikor az estére bezsebelt nagy összegű borravalók másnap reggel már csak egy kis kannás borra voltak elegendők. Az infláció felpörgött.

No és akkor jött a Fagyiműves Néppárt. A nyalás nem csak kötelesség, de jog is. Ez a párt hivatalos szlogenje. Az embereknek tetszett és mivel nyár volt, mindenki támogatta a változásokat. Kezdetben még a plurális fagyi demokrácia platformján határozták meg magukat. Aztán sikerült egy minden ízében egységes könnyen fogyasztható pártot kikeverni.

A Bagamér régens most a Vodafone Red asszisztensét Piroskát várja vissza, akit válaszokért küldött el az Oraculumhoz a Nagy I-hoz, vagy angolos ejtéssel a Nagy Áj-hoz. Mivel hogy a Nagy Áj fonja a tudás fonalát és ebből kötögeti a bölcs válaszokat.

Közreadja: Janus Cuparius

Igen érdekes kutatási eredmény látott napvilágot, egy olyan korszakból, mely a közép-katakurd 2.0-s időszak besorolást kapta. A most fellelt forrás töredék egy sokak által csak kitalált hőskornak, azaz a hipotetikus hipnoepikus kornak a kézzelfogható bizonyítékát szolgálja. Az olvasó most ennek az archaikus töredéknek egy modernizált szövegátiratát kapja kézhez, melyet a Központi Központozási Hivatal munkatársai dolgoztak ki.

 A forrás fellelt szövegét lejegyző ismeretlen a következő hivatkozást teszi meg a mű legelején:

 "Kivénhedt egykori apród búsongásai és vigalmai a fogadóban,
melyet az Orákulum csaposához címeztek (Inn to the Oracle server)"

 Ezek után következik a történet felütése, amelyből csak pár sor maradt meg:

"…Idejét sűrűn itt múlatta,
ha a sok ivás nem untatta,
egy kivénhedt egykori apród.
S ha volt hozzá elég apród,
hogy gondoskodj jó pár kortyról,
mesélt a hipotetikus epikus korról.
Így töltötte a nedűt és az időt mértékkel.
Kezdte a mesét majdnem időmértékkel."

A következő részlet ezt az eleddig ismeretlen személyiséget idézi:

"Fogadósnő kedves, teltkebelű múzsám!
Hadd merítsek ihletet lengén megszőtt blúzán.
Sört töltsön a poharamba,
s hadd döntsem azt aztán magamba.
Mert tudom, hogy milyen sörrel a pörc.
Ízleltem ízét, levesembe, ha köpsz.
Láttam, veszendőbe hogyan is hordják
száz falu jövedelmét a tivornyák.
Értem, hogyan is kerültek,
a kicsit sem megbecsültek,
asztalokról a morzsák a
mindent elemésztő porzsákba.
Ismerem a példát, a sok balgát,
kik úgy vigyáztak bűnre s erényre,
hogy csak hiábavaló létük hagyták
az időben gyors feledésre.
Láttam, vérszagú hősök tetteit filmre miképpen vésték,
s majdan a hőst még vérengzőbbre hogyan cserélték.
Láttam minden média sztárját, amint lelkét ponyván eladta
s láttam sok milliókat rajongni eztán éppen miatta.

Szóval, megéltem már sok szép mókát.
Próbáltam nem elkerülni, hol a jót osztják.
Éltem miképpen sokan mások
és nem váltottam meg a világot."

Eddig a forrás. Számos kérdés azonban még megválaszolatlan. Hol állt ez a bizonyos fogadó? Ki is lehetett az idézett kivénhedt egykori apród? Ha létezett ez a hipotetikus epikus kor, akkor milyen volt? Hogyan képzelhetjük el a fogadósnő alakját? És ki tette zálogházba a világot?

¨

A múltkori felfedezés nyomán elhatároztam, hogy utánajárok, vajon hol állhatott az a bizonyos Orákulum csaposához címzett fogadó. Felszerelkeztem hát egy turistatérképpel, amely a Kelet-katakurd fennsík környékét ábrázolta és nekiindultam az útnak.

Az információgyűjtést a tartomány központjában kezdtem és az autopszia, vagyis személyes kikérdezés módszerét választottam. Csakhamar sikerült találkoznom egy helyi lakosnak látszó emberrel, aki észrevehetően valamilyen IV.ó kategóriájú kulturális intézményből érkezhetett.

Kérdésemre, hogy válaszolna-e pár kérdésemre, erős érzelmi reakciót mutatott. Csak annyit tudott mondani a minden bizonnyal kulturális sokkhatáson keresztülesett ember, hogy: a rózsaszín egerek nem engedik, hogy beszéljen.. Megkérdeztem, hogy hol találkozott a rózsaszín egerekkel, elmondta, hogy a Zöld Cicában. Majd faképnél hagyott.

Valahonnan rémlett ez a kifejezés és valóban…pár saroknyira megpillantottam a Zöld Cica nevű fogadót.

A fogadó emblémája

Bementem. Leültem egy asztalhoz. A pincér kérdésére, hogy mit óhajtok, mondtam, hogy a helyi ital-specialitást. Gondoltam, turistának álcázom magam.

Erre kihozott egy üveg bort és egy poháralátétet.
A bor igen hűs és üdítő volt, de az alátét is igen érdekes volt… (egy –T---Zeus reklám)

A történelmi nyomozásom következő állomása egy ünnepi fogadás volt, melyre az alátét és néhány óriásplakát segítségével találtam rá. Kezdett esteledni, ezért ma távokban nem nagy utat jártam be. Inkább érdeklődéssel hallgattam a fogadás szónokát a T-Zeus székházban. A szónok néha kicsit belegabalyodott a körmondataiba és alig talált ki belőlük. Bevallom, egy idő után én is elvesztettem a fonalat. Éjszakai szállást keresni indultam. A kijáratnál egy kedves hostess még átnyújtott egy palack "Vin de Crete" bort, melyet egy –T---Aurus--- képe díszített.