mint szakma kialakulása: A kezdet, 1912. január 22
Magyarországon
a szegényekkel való törődés, érdekes történelmi fejlődésen ment keresztül. A
középkorban volt hatósági-rendészeti kérdés, voltak dologházak, ahová
bekerülni néha rosszabb volt, mint maga a börtön, jelentős volt az egyházi
törődés, és olykor állami (királyi) törvényalkotásban megfogalmazott
gondoskodás, pl: István király árvákról, özvegyekről alkotott rendelete.
Megjegyzem a szegénység középkorban nagyon sok esetben inkább üldözendő
probléma volt, gyakran, mint bűnöst kezelték, volt olyan Angliában, hogy
koldusokat egészen egyszerűen kivégezték, mert zavaró tényező volt,
potenciális bűnözőt láttak benne. Törvényesen is rendelkeznek felőlük a XVI
század közepén: az egészséges koldust először megbotozzák, ha másodszor rajt
érik, levágják fülét, harmadszor kivégezik. Csakhogy ez a drákói szigorúság
sem igen használhatott, mert munkáról mégsem gondoskodott az állam, az egyház
pedig már nem igen felelt meg régi hivatásának, hogy a szegényeket eltartsa
Aztán radikálisan Angliában változott a helyzet, amikor 1601-ben I Erzsébet
által alkotott un Szegénytörvény, amely állami és helyi települési feladattá
tette a szegényekről való gondoskodást, rájöttek, hogy kölcsönös érdekek van a
szegényekről való gondoskodásban.
Magyarországon
egyébként a Szent István által megalkotott és a későbbiekben továbbfejlesztett
szegénygondoskodás Európai mércével mérve is korszerű volt.
Az állami
szociálpolitika gyökerei megvalósítói az
egyház, a
céhek, a helyi kisközösségek és a földesurak voltak. Az egyház a tömeges
szegénység kezelésére vállalkozott, míg utóbbiak az egyén illetve a
családok szintjén igyekezett tenni valamit: a céhek szükség esetén segélyezték
tagjaikat, a földesurak gondoskodtak cselédeikről.
Szerzetesrendek betegápolással, tanítással, alamizsnaosztással
foglalkoznak.
A középkori
szegénygondozásban megjelenik az érdemes/érdemtelen szegény fogalma, tehát
megkülönböztették azokat, akik tehetnek sorsukról, és akik önhibájukon kívül
kerültek nehéz helyzetbe, gyakran ennek alapján kaptak ellátást. Megjegyzem ez
most a XXI. században is gyakran előkerülő kérdés, sajnos.
Igazán a XIX.
Században kezdtek el foglakozni a szegénységgel szociális kérdésként. Ennek
oka részben a munkásosztály megerősödése, szakszervezeti mozgalmak, a
városiasodás, az előkelőbb rétegek altruizmusa, baloldali mozgalmak erősödése,
fiatalok lelkesedése, idealizmusa, a különböző szettlement mozgalmak és
természetesen a vallási motivációk. Ezek pedig nem professzionális szociális
szakmák voltak, a szociális munka, mint foglalkozás, elméleti és gyakorlati
tudomány iránti igény ekkorra azonban megfogalmazódott.
A
szociálpolitikus képzés első állomása Magyarországon 1912. január 22. volt.
Ugyanis ekkor indult az első szociálpolitikai tanfolyam.
Az alábbiakban
két cikkből emelek ki részleteket, illetve fűzök hozzájuk személyes
megjegyzéseket.
BUDAI ISTVÁN –CSOBA
JUDIT GOLDMANN RÓBERT: A szociális képzések magyarországi fejlődésének főbb
állomásai (ESÉLY 2006/2)
„Magyarországon
a szociális képzések intézményesülése a két világháború közötti időszakra
tehető, de a gyökerek, a képzés első lépései, a szakmává szerveződés első
elemei már a 20. század első évtizedeiben megjelennek. A Népművelő Társaság
irányítja ekkor a hivatalnokok figyelmét a szociális problémákra, a képzés
szükségességére. A szociális terület tehát először a nevelési, népművelési
aspektusból került a figyelem előterébe, ami meghatározta későbbi közösségi
jellegét is. A szakmatörténet az első magyar szociálpolitikai tanfolyamként a
Népművelő Társaság 1911/12 telére a fővárosba szervezett kurzusát tartja
nyilván. Ez a tanfolyam a „közigazgatási tisztviselők és tanszemélyzet
szociális művelését” célozta. Az 1912. január 22-én a Székesfővárosi
Pedagógiai Szeminárium dísztermében induló tanfolyamot maga a főváros
polgármestere, Bárczy István nyitotta meg. A heti háromszor 1 órában 453
hallgató részvételével szervezett, a szociálpolitika majdnem egészrendszerét
felölelő tanfolyam célja volt, hogy elérjék: a székesfőváros isztviselőit
„munkájuk során minden intézkedésnél a szociális belátás”vezesse (Budapest
1931). A tanfolyam programja a szociálpolitikai újszerű megközelítési
módjával, szemléletével, a problémák akkori szakszerű megközelítésével a
korabeli Európa szakmai színvonalát képviselte”
Egy korabeli
lap, a SZOCIÁLPOLITIKA SZEMLE megjelent II. számában 1912. január 20-án így
mutatja be a képzést:
„Szociálpolitikai tanfolyamot rendez a „Népművelő társaság”. A tanfolyam
programme-ja a következő: 1912 január 22. ½ 8-kor. Bárczy István: Megnyitó
beszéd 8-9-ig: Földes Béla: Szociálpolitika. 24. és 26-án Dr. Meszlény:
Szociális magánjog. 29. és 31-én Dr. Pap Dezső: A munkaviszony. Febr. 2. és
5-én Vágó József: Szociális bérpolitika. 7. és 9-én Hlavács Kornél:
Munkásvédelem. 12. és 14-én Dr. Pap Géza: Munkásbiztosítás. 16. és 19-én
Dr. Stein F.: Szociális egészség-ügy. 21. és 23-án Dr. Szántó Menyhért:
Munkásjóléti intézmények. 26. és 28-án Dr. Ferenczi Imre: Munka-nélküliség.
Marc. 1. és 4-én Dr. Lengyel Aurél: Szociális büntetőjog. 6. ós 8-án Dr.
Harrer Ferenc: Szociális községi közigazgatás. 11. ós 13-án Dr. Wildner
Ödön: Szociálpedagógia. Mindenkor 8–9-ig, hétfőn, szerdán és pénteken a Mária
Terézia-téri új tanító tovább-képzőben. A tanfolyam tandija 5 korona.
Ebben az ügyben
vettük a következő sorokat: „Január 22-től március 13-ig 12, egymástól
függet-len, sőt az előadók közismert nézetei szerint részben egy-mással
ellentétes tendenciájú előadást nevez a Népművelő Társaság t a n f o l y a m n
a k , amely Ferenczi Imre szervezőtitkárnak a programúihoz fűzött ismertetése
szerint azt vallja céljául, hogy a vezető eszméket és a legfőbb eszközöket,
további, tanulmányokra képesítő formában domborítsa ki. Lesz pedig B á r c z
y István elnöki megnyitó beszédén kívül egy általános „ S z o c i á l p o l i
- tika” c. előadás Földes Bélától, 2–2 magánjogi, büntetőjogi, egészségügyi,
közigazgatási és pedagógiai óra s végül 12 óra a munkáskérdés egyes
fejezeteinek tárgya- lására. Mindezekből már most meg kell állapitanunk
egyfelől az előadások egyoldalúságát és hiányosságát, másfelől az előadók
összeválogatásának súlyos botlásait. Azelőadások épen nem felelnek meg annak a
kitűzött célnak, hogy a vezető eszméket kidomborítsák. Sokkal helyesebbnek,
sőt egyedül helyesnek csakis azt a rendszeres bevezető tanfolyamot tartanok,
amely a munkáskér-dés mellett a paraszt-kérdést, a kisiparos-kérdést, a
középosztály problémiát/ avagy tárgyias beosztás szerint a
földbirtok-politikát, az adó- és vámproblémákat, az önsegélyrendszereket,
(szövetkezeti és biztosítási ügyek) az egyesülési és gyülekezési
szabadságokat, a közegészségügyet, a forgalom problémáit és a közoktatást;
vagy bármely más szempont szerint kidolgozott, de áttekintést és rendszert
nyújtó tanfolyamot szerettünk volna látni. És annak a szép, szerves
koncepciónak, amelynek a Népművelő Társaság annak idején Wildner Ödön
javaslatára elfogadott, szintén csak egy ilyen programm felelhetne meg. Az
igaz, hogy ez esetben bajos lett volna megóvni az előadók gárdájának azt a
komoly és hivatalos szürkeségét, amely ma ömlik el rajta, de az nem ártott
volna sem a tanfolyamok színvonalának, sem azok népszerűségének és
eredményének. Mert ámbár örülnünk kellene a progressziónak ama rohamos
térfoglalásán, amely lehetővé teszi, hogy már Magyarországon is majdnem
kizárólag előkelő közhivatalnokból lehetett egy szociálpolitikai tanfolyam
előadói korát összeállítani : mi mégis szerettük volna a Wildner féle eredeti
tervet, akár vegyesebb előadói kartól feldolgozva, a közönség elé bocsátani.
Elvégre a szociálpolitika nem kizárólag a hivatalszobákban tenyészik . . . sőt
mint- ha igazándi virágzását egészen másutt érte volna el.
Egy gymnásiumi
tanár. Magunk részéről a következő megjegyzést fűzzük a tanfolyam
programmjához. A tanfolyam rendezésének eszméjét szerencsésnek tartjuk. Azt is
elismerjük, hogy néhány súlyos nevet találunk az előadási listán, akik közül
találomra csak a Wildner Ödönét, a Harrer Ferencet és a Pap Dezsőét említjük
meg. Ezek dacára meggyőződésünk szerint nem igazságtalan a következő
megjegyzés: Ha a szociálpolitikát Magyarországon mindég csak ugyanaz a
hivatalos névsor képviseli, akkor előbb-utóbb meggyőződéssé válik nálunk az
a hit, hogy a szociálpolitika nem egy radikális programmot képvisel, hanem a
társadalmi alamizsnaosztogatásnak és az osztálykoldulásnak egyik faját. Akkor
azoknak van igazuk, akik a szociálpolitikában éppen egy radikális programm
elleni védekezést látnak, amint azt a nemzetközi munkás védelem magyar
csoportjának egyik előadója mondotta. Akkor értjük, hogy a szociálpolitika
miért éppen a conservativ politikusok között olyan sympatikus. Akkor a
szociálpolitika nem haladást, ha- nem a haladás letörését jelenti. De mi a
humánus és a karitativ szociális programm okon kívül másféle szociálpolitikát
is ismerünk. Nemcsak a táppénz és az olcsó birkahús szociálpolitikáját, hanem
azt is, amely a járadék csökkentésére, a progressiv adókra, a kollektív
szerződések bírói elismerésére, a fekete listák eltörlésére, a minimális bér
törvényes megállapítására, vagy a gyár kollektív vezetésére irányul.”
Nos, eddig az
idézet.
Érdekes ez a két
kritika, amely igyekszik tágítani a szociálpolitika fogalmát és komoly
társadalmi-gazdasági eszközöket is kíván alkalmazni, nem ragad le csupán a
segélyezésnél (megjegyzés tőlem).
De néhány
gondolat erejéig Vissza az ESÉLY cikk (2006/2 ) néhány részletére mert fontos
kérdés, hogyan is folytatódott, fejlődött tovább a szociálpolitika képzés.
(az alábbi nem
szószerinti idézet a jelzett cikkből, de alapjaiban arra épül)
A század első
felének jeles szociálpolitikus gondolkodói, Hilscher Rezső, Esztergár Lajos,
Földes Béla, Magyary Zoltán folytatták a szociálisképzés terén megkezdett
utat, s szakmai, képzési programjaikkal kijelölték napjaink szociális és
szociálpolitikai képzéseinek irányait 1912-ben az Újpesti Főiskolai Szociális
Telep a korábban főként egyházi jótékonysági keretek között működő szociális
tevékenységet Hilscher Rezső vezetésével settlement mozgalommá szélesítette, s
az összegyűjtött tapasztalatokat változatos képzési formákban terjesztette.
1920-ban a
Közgazdasági Egyetem létesítésekor a Főiskolai Szociális Telep igazgatótanácsa
az addig végzett munkát felajánlotta az egyetemnek, amelyet azel is fogadta,
és létrehozta az Egyetemi Szociálpolitikai Intézetet. Hilscher Rezső az
Intézet célját a következő módon határozta meg: „Szociális gondozó-, oktató-,
kutató- és nevelőmunkával a magyar »settlement« megalapozása, hogy ezen
keresztül a nemzet szociális és egészségügyi helyzetét emelje, a megelőzés
leghatékonyabb eszköze: a nevelés által”. A Szociálpolitikai Tanszék
gyakorlati intézeteként a szociálpolitikai kollégium és a szeminárium
hallgatóinak a szociális munkagyakorlatát szervezte. A hallgatók így nagyobb
számban kapcsolódhattak be a settlement munkába, amely a gyakorlatorientált
szociális képzések egyik – a saját élmény által történő, tapasztalat alapú
tanulás lényegét vetíti elénk. A főváros mellett Pécsett is formálódott egy
szellemi műhely Esztergár Lajos vezetésével. Ez a szociális igazgatás
kialakítását, fejlesztését helyezteaz előtérbe. A pécsi Erzsébet
Tudományegyetem Jog és ÁllamtudományiKarán 1934-ben megszervezett – Hilscher
Rezső által is támogatott – tanfolyamok célja, hogy „hallgatóit a preventív
szociális védelemre” tanítsa. E tanfolyam megszakítás nélkül folyt a negyvenes
évek közepéig. A képzések szakmai és politikai elismerését jelzi, hogy
rendelet született 1942-ben, az egyetemi szociális tanfolyamokról és lehetővé
tette, hogy a debreceni, pécsi, kolozsvári egyetemek is szociálpolitikai
tanfolyamokat szervezzenek a közigazgatási és közgazdasági pályákon
elhelyezkedni kívánóknak.
Az egyházak, az
állam a különböző társadalmi szervezetek meglévő szociális szolgálatai, s az
egyetemeken kialakult szociális tanfolyamrendszer a második világháború után
összeomlott. Az ígéretes kezdetet követően 1948-ban, a fordulat évében, a
polgári korszak lezárulásával és a szocialista rendszer kezdetével a szociális
szakmában is véget ért egy fejezet. Igaz, a belügyminiszter 1946. január 1-től
(a szakmagyakorlás történetében először) egyes közigazgatási munkakörök
betöltéséhez még kötelezővé tette a társadalompolitikai szakvizsga letételét.
A szakvizsgát a fenti szociális tanfolyamok készítették elő, melyek a
köztisztviselők képzését, hivatástudatának fejlesztését szolgálták. 1948 után
azonban az akkori döntéshozók szerint erre már nem volt szükség. (ugyanis
nincs szegénység a szocializmusban, depriváció, hátrányos helyzet van! Tehát
nem kell szociálpolitikai képzés sem Megj. Tőlem)
1949. január
1-jén az Újpesti Főiskolai Szociális Telepet is megszüntették, majd 1951.
június 1-jén felszámolták a nagy hagyománnyal rendelkező egyházi szociális
rendeket is. A szocialista állam vezetése tagadta a szakma szükségességét. Ez
idő alatt a segítő hivatás csupán nyomokban fedezhető fel, más ágazati
minisztériumok felügyelete alatt, sokszor más ellátási rendszerekbe
ágyazottan, pl. a védőnő feladatkörébe sorolt nő- és családvédelem, vagy az
iskolai ifjúságfelelősi, patronáló tanári rendszer formájában működő
gyermekvédelem területén.
Az
államszocialista berendezkedés gyengülésével, de a hatalom képviselőinek a
szociális szakmákkal szembeni ellenérzése, tiltakozása ellenére a
felsőoktatási intézményekben már a hetvenes években megjelentek szociális
képzések, amelyek a kibontakozó szociális képzési rendszer első elemei voltak.
A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán megfogalmazódott az
igény a nehezen nevelhető gyerekekkel foglalkozó szakemberek képzésére. Illyés
Gyuláné koordinálta azt a programot, melyben olyan tanárok, nevelők képzése
folyt, akik a közösségbe – érzelmi sérüléseik miatt – nehezen beilleszthető
gyerekek nevelésével foglalkoztak. A kezdeményezés eredményeként 1973-ban a
főiskolán már nappali képzésű felsőfokú pszichopedagógus szak indult. Ennek a
szaknak kellett felvállalni a gyermekvédelem különböző területeinek
szakemberképzését. A gyermekek ellátásának szükséglete mellett a hetvenes évek
második felében megjelent a felnőtt, fogyatékkal élők célcsoportja is az
újjászülető szociális szakma látókörében. Elfogadottá vált, hogy a felnőtt,
fogyatékkal élő személyek fizikai szükségleteinek kielégítése mellett a
fejlesztés, a rehabilitáció, a lelki gondozás hasonló jelentőségű. A levelező
képzési formában indított szociális szervező képzés a felnőtt, fogyatékkal
élőkkelés az idősekkel való foglalkozásra készített fel. 1975 és 1994 között
közel 800 szociális szervező oklevelet adtak ki. 1979-ben Ferge Zsuzsa az
Országos Családgondozási Konferencián megjegyezte: „e szakmának társadalmi
megbecsüléséről beszélni is nehéz, hiszen az e munkákat végzők jó részének
elfogadott, egyértelmű és kifejező szakmai neve sincs”. A hetvenes évek végén
a figyelem egy nagyszabású központi kutatási program – a Társadalmi
Beilleszkedési Zavarok (un. TBZ) – kapcsán a szociális szakmára irányult, de
a zárójelentésében foglalt javaslatok megvalósítása számos akadályba ütközött.
A kutatás igen súlyos problémának tekintette a szakemberhiányt. A javaslatok
között szerepelt többek között a „családgondozói állomások” felállítása és
működtetése is. 1985 elején kísérleti céllal létre is hoztak 12 családsegítő
központot, de még hiányoztak a képzett szociális szakemberek a központok
szakszerű működtetéséhez:„családgondozói képzés ma Magyarországon nem létezik.
Akik ezen apályán dolgoznak, azok pedagógus képesítéssel rendelkeznek, vagy a
Gyógypedagógiai Főiskola szociális szervezői vagy pszichopedagógiai szakán
végeztek” (Bányai 1986).
A képzések
iránti szükségletek újra és újra definiálása következtében 1985-ben az Eötvös
Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a posztgraduális, levelező tagozatos
szociológus képzésén belül megszervezték a szociálpolitikus képzést. A 3 éves
kurzuson végzett szakemberek még szociológus szociálpolitikus diplomát kaptak.
Mivel a szakalapítási kérelmet a szociálpolitikus szakra vonatkozóan csak
1990-ben hagyták jóvá, ezért csak ezt követően volt mód graduális, nappali
tagozatos képzés beindítására. Ugyancsak 1985-ben a Bárczi Gusztáv
Gyógypedagógiai Tanárképző Fő-iskolán mentálhigiéniai kiegészítő szakképzés
indult posztgraduális, levelező formában a már szociális szakterületen
dolgozók számára.
Az oktatásról
szóló 1985. évi I. törvény tette lehetővé, hogy a művelődési és közoktatási
miniszter szakértői testületet hozhatott létre az ágazati képzések létrehozása
és fejlesztése érdekében. E felhatalmazással jött létre a szociális képzések
kialakítására az ún. Gesztori Bizottság, melyben a középfokú, főiskolai és
egyetemi szinten tervezett szociális képzések tartalmi és szervezeti
kérdéseivel foglalkoztak a szociális kérdések iránt elkötelezett
szakemberek.1986 szeptemberében a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai
Kutató Intézete Társadalompolitikai Osztálya a Szociálpolitikai Értesítő1.
számában mint összefoglaló kötetben bemutatja a szociális munkáspályát és
képzést Európában, s vázolja a hazai helyzetet. Ebben fogalmazódott meg egy
átfogó javaslat a hazai szociális munkás-képzés megindítására. „A képzés célja
olyan szociális szakemberek képzése, akik egy
megreformált
szociálpolitikai rendszer különböző pontjain, megfelelő szaktudással,
tudatosult értékekkel és érett személyiséggel képesek arra, hogy hozzásegítsék
a hozzájuk fordulókat adott problémáik megoldásához, enyhítéséhez” (Hegyesi –
Talyigás 1986, 176. old.).
A politikai,
társadalmi, gazdasági változások hatására 1987-ben létrejött a Szociális és
Egészségügyi Minisztérium (tovább SZEM), amely a társadalmi problémák
kezelésére vonatkozóan új szemléletet hozott, s nevében kormányzati szinten
elsőként vállalta a szociális szakma támogatását. A minisztérium létrejöttével
párhuzamosan a Gesztori Bizottság jogutódaként megalakult a miniszter
szakértői testülete, a Szociális Képzési Bizottság (tovább SZKB), amelynek
feladata a magyarországi szociális képzések felállítása és beindítása volt (Hegyesi
1997).
Eddig a cikk
Mára túlképzés
alakult ki szociális munkás szakokon, amely oka véleményem szerint:
A
rendszerváltást követően kiépülő szociális rendszer sok szakembert igényelt,
hiszen sorra alakultak a családsegítők, hajléktalanszállók, gyermekjóléti
szolgálatok és különböző civil szociális szervezetek, sok embert képeztek ki
vagy át szociális munkásnak.
Aztán meg mára
20 évvel később leépül/vagy átalakul a szociális rendszer és egyre kevesebb
szakemberre van szükség, sajnos a szakmai kérdéseket inkább politikai téren
döntik el.
Egyre csökkentik
a szociális kiadásokat, az intézményi szociális normatívákat, ezáltal az
intézmények csak a minimális létszámot alkalmazzák, ám ez nem mindig alkalmas
megfelelő színvonalú segítő feladat ellátására
Még egy
megjegyzés: a rendszerváltás óta, a szociális minisztérium vezetője soha nem
volt szociálpolitikusi végzettségű személy. Ez nagyon beszédes és sajnálatos
tény.