MŰVEK:

Műfordítások

Juc Villageois:

Remélek s félek
XII. szonett

Remélek s félek, némulok, kérek,
Jégcsap vagyok, és már forró tűz,
Csodálom világom, mi lobogni nem űz,
Szabadulok, s kötök új köteléket.

Örömöt nem ad, ha csak mi untat,
Bátor vagyok, s ez legfőbb hiányom,
Félszeg vagyok, ám így vívom harcom,
Szelíd szerelmes, daccal ki mulat.

Szorosabb kötésben, nyugtalanabb,
Szabadabb létben, vágyam fogságba tart,
Százszor, ha meghalok is, mindszer feltámadok.

Prométeusz ki vagyok szenvedélyesen;
Hogy szerethessek, hatalmam vesztem,
Erőtlen, teszem csak, mi képességem.

Az eredeti:

J’espère et crains
Sonnet XII.

J’espère et crains, je me tais et supplie,
Or je suis glace, et ores un feu chaud,
J’admire tout, et de rien ne me chaut,
Je me délace, et puis je me relie.

Rien ne me plaît sinon ce qui m’ennuie,
Je suis vaillant et le cœur me défaut,
J’ai l’espoir bas, j’ai le courage haut,
Je dompte Amour, et si je le défie.

Plus je me pique, et plus je suis rétif,
J’aime être libre, et veux être captif,
Cent fois je meurs, cent fois je prends naissance.

Un Prométhée en passions je suis ;
Et, pour aimer perdant toute puissance,
Ne pouvant rien, je fais ce que je puis.

Juc Villageois:

Gastine erdejében

Zöld árnyaid alatt ím,
merengve dicsőitlek, Gastine,
Mint görögök tették kinn
Erymantoszt csúcsain:

Ravaszul, el nem hallgathatom
Jövendő gyermekeim elől
Mily elkötelezett vagyok
Csodás lombkoronáid felől.

Te, kinek fái féltve óvnak,
ékes humorod szórakoztat;
S hol mindenkor akad
egy-egy Múzsa, ki választ ad;

S ha betolakodóként is kezelsz
Őszintén, hát felszabadulok
Míg jártomban belédveszek
S könyvem lapjaiból tanulok.

Kívánom, hogy ligetjeid
Szerelmes szatírokkal teljenek
Brigádokban erdei manóid,
A Najádoktól féljenek.

Ezentúl benned lakjanak
A múzsák összegyülekezve
Fáidban kár ne essen ezalatt
Szent tüzük lángját szenvedve.

Az Ódák c. kötetből (1550-1552)

Az eredeti:

À la forêt de Gastine

Couché sous tes ombrages verts,
Gastine, je te chante
Autant que les Grecs, par leurs vers
La forêt d'Érymanthe :

Car, malin, celer je ne puis
À la race future
De combien obligé je suis
À ta belle verdure,

Toi qui, sous l'abri de tes bois,
Ravi d'esprit m'amuses ;
Toi qui fais qu'à toutes les fois
Me répondent les Muses ;

Toi par qui de l'importun soin
Tout franc je me délivre,
Lorsqu'en toi je me perds bien loin,
Parlant avec un livre.

Tes bocages soient toujours pleins
D'amoureuses brigades
De Satyres et de Sylvains,
La crainte des Naïades !

En toi habite désormais
Des Muses le collège,
Et ton bois ne sente jamais
La flamme sacrilège !

Viola de genere Exiguum:

Szonett Máriának

Hölgyem, szép bokrétát küldök önnek,
Friss virágból válogatta kezem,
S bár ma este gyönyörködik ezen,
Holnapra már átadja a földnek.

Intő példázat ez minden hölgynek:
Szépsége, bája, bárhogy is fénylik,
Elfonnyad hamar, gyorsan enyészik,
Száradó virág, nem marad zöldnek.

Gyorsan múlnak az évek, ó Hölgyem,
Sajna, mi is kimúlunk, jól tudom,
Testünk a sírban nyúlik ki csöndben.

Szerelmünk – erről szólni tartozom,
Elvész, ha Ön meghal, s én meghalok,
Szeressen hát, míg szépsége ragyog.

Az eredeti:

Sonnet à Marie

Je vous envoie un bouquet que ma main
Vient de trier de ces fleurs épanouies ;
Qui ne les eût à ce vêpres cueillies,
Chutés à terre elles fussent demain.

Cela vous soit un exemple certain
Que vos beautés, bien qu’elles soient fleuries,
En peu de temps cherront, toutes flétries,
Et, comme fleurs, périront tout soudain.

Le temps s’en va, le temps s’en va, ma dame
Las ! le temps, non, mais nous nous en allons,
Et tôt serons étendus sous la lame ;

Et des amours desquelles nous parlons,
Quand serons morts, n’en sera plus nouvelle.
Pour c’aimez-moi cependant qu’êtes belle.

Viola de genere Exiguum:

A hiány

Mily öröm, Ginevrám, írnom e levelem,,
Lévén tőled távol kínlódó szerelmem...
Mind azt tapasztalom – felül minden vitán -,
Hogy a vonzalmamat növeli a hiány.

Legyen bár ábránd egy kellemes emlékről,
Mely csalárdul kábít, nem tud, csak a szépről,
Legyen múlt örömök kívánatos képe,
Mindez összegyűlve, elmémbe bevésve;

Lehet mindez veszve, sajnálja a lélek,
Feladta már a test, bételt az űr, félek;
Lehet, hogy a vágy, az túl hamar múlandó,

Lehet, hogy az emlék inkább maradandó,
Rövid leszek: mást én biztosan nem tudok,
Jobb a hiány, mintha itt a szép, kit unok.
 

Az eredeti:

L'absense

Ce me sera plaisir, Genèvre, de t'écrire,
Étant absent de toi, mon amoureux martyre...
J'ai certes éprouvé par mainte expérience,
Que l'amour se renforce et s'augmente en l'absence,

Ou soit en rêvassant le plaisant souvenir,
Ainsi que d'un appât la vienne entretenir,
Ou soit les portraits des liesses passées
S'impriment dans l'esprit de nouveau ramassées ;

Soit que l'âme ait regret au bien qu'elle a perdu,
Soit que le vide corps plus plein se soit rendu,
Soit que la volupté soit trop tôt périssable,

Soit que le souvenir d'elle soit plus durable.
Bref, je ne sais que c'est ; mais certes je sais bien
Que j'aime mieux absent qu'étant près de mon bien...

Viola de genere Exiguum:

Tojásokkal lepem meg önt.

Tojásokkal lepem meg önt. Gömbölyűségük
Égbolthoz hasonló, mely képes átkarolni
Földet, vizet, tüzet, levegőt. Róluk szólni
Nehéz. Soha nem vegyülnek, nem is értjük.

Hártyájuk levegő, a tenger a fehérjük
Benne nyüzsög az élet, fel se tudom fogni,
Sárgája tűz, tőle mozdul minden holmi,
A héját mint a termékeny földet dicsérjük,

A tojást és az eget fehérség borítja.
Mindenséget adok, e tojást gurítva:
Isteni ajándék ez, hogyha önnek tetszik.

S bár eszményiek, önhöz nem hasonlíthatók
Tökéletességéhez, mely páratlan eddig,
S melyről csak istenek, akik beszélni méltók.

Az eredeti:

Je vous donne des oeufs.

Je vous donne des oeufs. L'oeuf en sa forme ronde
Semble au Ciel, qui peut tout en ses bras enfermer,
Le feu, l'air et la terre, et l'humeur de la mer,
Et sans estre comprins comprend tout en ce monde.

La taye semble à l'air, et la glère féconde
Semble à la mer qui fait toutes choses germer :
L'aubin ressemble au feu qui peut tout animer,
La coque en pesanteur comme la terre abonde,

Et le ciel et les oeufs de blancheur sont couvers.
Je vous donne (en donnant un oeuf) tout l'Univers :
Divin est le présent, s'il vous est agréable.

Mais bien qu'il soit parfait, il ne peut égaler
Vostre perfection qui n'a point de semblable,
Dont les Dieux seulement sont dignes de parler.

Viola de genere Exiguum:

Saját lelkéhez

Ronsardocskának lelkecskéje
Kedveskéje és édeskéje,
Szeretett vendége testemnek,
Gyöngéden leszállsz őbeléje.
Társtalan, vézna a személye,
Holtak háza a szellemnek,
(Sajnálat nélkül csak elvetnek.)
A gyilkot, a mérget vonzza;
Megvetve kincseket és kegyet,
Az irigységhez hozzászokva,

Eredj, mondom, sorsod hajszolva!
Alszom. Kíméld pihenésemet.

Az eredeti:

À son âme 
 
Amelette Ronsardelette,
Mignonnelette doucelette,
Treschere hostesse de mon corps,
Tu descens là bas foiblelette,
Pasle, maigrelette, seulette,
Dans le froid Royaume des mors :
Toutesfois simple, sans relors
De meurtre, poison, ou rancune,
Méprisant faveurs et tresors
Tant enviez par la commune.

Passant, j'ay dit, suy ta fortune
Ne trouble mon repos, je dors.

Viola de genere Exiguum:

DAL

Nincs annyi virág tavasszal,
Ősz annyi szőlőt nem aszal,
Nem éget úgy a nyár heve,
Nem fagyaszt úgy a tél hava,
Tengernek sincs annyi hala,
Sivatagban annyi teve,
Alföldön annyi aratás,
Hegységben olyan sok forrás,
Nem látsz éjjel annyi fáklyát,
Erdőben annyi fa gallyát,

Amennyi bút és bánatot,
Babám, miattad hordozok.

Az eredeti:

CHANSON

Le printemps n'a point tant de fleurs,
L'automne tant de raisins meurs,
L'été tant de chaleurs halées,
L'hiver tant de froides gelées,
Ni la mer a tant de poissons,
Ni la Beauce tant de moissons,
Ni la Bretagne tant d'arènes,
Ni l'Auvergne tant de fontaines,
Ni la nuit tant de clairs flambeaux,
Ni les forêts tant de rameaux,

Que je porte au coeur, ma maîtresse,
Pour vous de peine et de tristesse.

Viola de genere Exiguum:

Egy leányhoz

Kicsi nimfám, én kis Macám,
Milyen fehér vagy te, babám!
A friss hónál fehérebb ám,
Még a hattyúnál is talán.
Bőröd, akár a gyöngyvirág,
Üde rózsákkal ékes ág.

Bontsd le kendőd, lássam hajad!
Hajkoronád, mellyel az ég
Bőven áldott; lássam szabad
Leomló fürtjeid ma még;
Szép homlokod fedd föl nekem,
Ó, hogy szemem rávethetem!

Diána nem lépdel szebben,
Szemem pillantásod várja,
Szemed fénylik, pillád rebben,
Mint páros mennyei fáklya
A szívem tőle lángra kap,
Felgerjeszti vágyamat.

Édes szemed nem is sejti,
Hogy huncutul reám nézve
Az enyémet rabul ejti,
Szabadságtól már nem félve,
Íme tavaszunk visszatér,
Ez árilis mindent megér!
 
Egyszerű vagy, szép és ifjú;
Kiszippantod vérem, lelkem.
Rózsád mutasd, mely friss szirmú
− Úgy értem, hókebled, szentem! −
Lássam két kerek bimbaját,
Duzzadó két gombocskáját.

Kár! Így első szépségedből
Nem fakadt hála, köszönet,
Megfosztottál a fényedtől,
Eloroztál egy örömet.
Nézz legalább homlokomra,
S rajta kínzó bánatomra

Az eredeti:

À une fille

Ma petite Nymphe Macée,
Plus blanche qu'ivoire taillé,
Plus blanche que neige amassée.
Plus blanche que le lait caillé,
Ton beau teint ressemble les lis
Avecque les roses cueillis.

Découvre-moi ton beau chef-d'œuvre,
Tes cheveux où le Ciel, donneur
Des grâces, richement découvre
Tous ses biens pour leur faire honneur ;
Découvre ton beau front aussi,
Heureux objet de mon souci.

Comme une Diane tu marches,
Ton front est beau, tes yeux sont beaux,
Qui flambent sous deux noires arches,
Comme deux célestes flambeaux,
D'où le brandon fut allumé,
Qui tout le cœur m'a consumé.

Ce fut ton œil, douce mignonne,
Que d'un fol regard écarté
Les miens encore emprisonne,
Peu soucieux de liberté,
Tous deux au retour du Printemps,
Et sur l'Avril de nos beaux ans.

Te voyant jeune, simple et belle,
Tu me suces l'âme et le sang ;
Montre-moi ta rose nouvelle,
Je dis ton sein d'ivoire blanc,
Et tes deux rondelets tétons,
Que s'enflent comme deux boutons.

Las ! puisque ta beauté première
Ne me daigne faire merci,
Et me privant de ta lumière,
Prend son plaisir de mon souci,
Au moins regarde sur mon front
Les maux que tes beaux yeux me font.