epigon

Vad, viharos álmok lovagjaként jöttem,
Harci sebre vágyó-ifjú, dal kötötten,
Szent révülettel hittem: a végtelenbe látok,
Köröttem a bál, donnák és zsiványok
Csáb villózással, harcra harc és mámor,
Színes, szagos szentség - pokolbéli tábor.

Néma kikötőben, parton állok már én,
Múlt-kötötte férfi, talán ifjú - tán vén.
Gomolygó ködön túl búg kürtje hajónak,
S nincsen gálya, tutaj, vad vágy vájta csónak,
Min utána vágnék a vidám seregnek,
Kik a fedélzeten ropnak, ó repesnek.

Vad álmok lovagja, dal kötötte látnok -
Szürke csont arcommal kikötőben állok,
De hej, múlt cibálta én, a hajón, jaj, túl látok.

Attila d.g. Catus:

HUNN' ÚJ LEGENDA?
(válasz egy falevélnek)

Költészet

(Válaszul egy levélre)

Hogy mi a költészet?
Rózsabokor, amely gyümölcsöt nem érlel,
S hasznot nem igen hajt jámbor kertészének …
De az élet talán nem is volna élet

Ha ez nem virulna ezer szépségével!
Hogy mi a költészet?
Ragyogó látomás, rózsaszínű álom,
mely a rideg valót szebbnek rajzolgatja …

S oly szomorú volna egy-egy sivatagba'
Álmodozás nélkül élni a világon!
Hogy mi a költészet?
Sok embernek semmi, - soknak meg az élet,
Varázsa: akár a szerelem varázsa.
Ha nem érzed: senki meg nem magyarázza,
S nem kell magyarázni, ha szívedben érzed!

Hulltodat lesik már kutyafej szotyolák,
ÉS TE még ekkor is kérdezed halódva -
Gyász-röpted köziben tompa földre hullva -
Hej! Hunn' az új legenda?

Majd, ha már enyészel és férgek hada rág,
S hasznodat nem látja halálnak kertésze,
S rózsával - gyümölccsel együtt mész cefrébe:
Hej! Ez az új legenda,

S a cefrepárolgás eleje a réznek.
Hej, múltat gyalázó, jövőtelen pórnak
Bélkeringés által pink-future-t okozhat.
Hej! Kell az új legenda?

Sokaknak csak káosz, más ezernek levés!
Törlés cefre agyba! S a kéz máris heves!
Trágár szó száll szélben, a lasszó egyenes!
Hej! Itt az új legenda!

Judith Imperiosa:

A muszáj-vőlegény
(ADY ENDRE)

Kis kece lányom, fehérbe vagyon,
fehér a rózsa, kezébe vagyon.
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!

Ciprusi menta, kajtai rózsa,
Elmennék táncba, ha szép lány vóna... (Refr.)

Értem más kece lányok is égtek:
Úgy szeretnék gyorsan eltűnni
S meg kell maradnom vőlegénynek.

Milyen rútak is itt a lányok:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, mindjárt okádok.

Csak nyelveltek, zsibongtak, búgtak,
s a férje leszek önvesztemre
Ennek a fehér rózsás tyúknak.

Viola d.g. Exiguum:

Apokrif zsoltár
(ARANY JÁNOS - ADY ENDRE)

Azon az éjszakán megejtett a vétek.
Azon az éjszakán megfogant az átok.
Vágyott asszonyomért katonákat küldtem,
Bethsábét, a kedvest hajnalig szerettem.

Jaj, mért fogant gyermek azon az éjszakán?
Mért virágzott átok királyi nyoszolyán?
Hettita Uriást haza mért hivattam?
Fiamnak apjává tenni mért akartam?

Hettita Uriás, mért aludtál nálam?
Királyi palotám cédrus kapujában?
Mért, hogy asszonyodhoz haza nem siettél?
Áldott-ölű, vágyó kedvest elkerültél?

Mámoros bűnömet, jaj, miért tetéztem,
Szerelmünkre árnyat, jaj, miért idéztem?
Halálos parancsot Joábnak mért küldtem?
Hűségért halállal, jaj, miért fizettem?

Én Uram-Istenem, kegyetlen büntettél.
Kettős-nagy vétkemért halállal megvertél.
Hiába volt böjtöm, hiába a bánat.
Hiába kereste irgalmad alázat.

Csókos-szép asszonyom szeme könnyben ázik,
Sápadt opál-arcán bánat harmatozik.
Palotánk homályát megüli a bánat.
Gyász vonja sötétbe átkos nyoszolyánkat.

Trónom öröklőjét, én Uram, elvetted.
Bűnös-szép éjszakám titkát felfejtetted.
Fiam álom-arcát nem csókolom többé.
Lázas nász gyümölcsét sose látom többé.

Petrus deák:

[Pantum-kísérlet töredék]

Szállt a háztetőre
Hosszulábu gólya;
Hullt ereszre vére:
Véres volt a lába.

Hosszulábu gólya
Mely szél hozta erre?
Véres volt a lába
Útját megjelölte.

Mely szél hozta erre?
Vére hullatása
Útját megjelölte,
Honnan jött az árva.

Vére hullatása:
Ezt nyomonkövetve
Honnan jött az árva
Fény derül majd erre.

Ezt nyomonkövetve
Ahmed udvarában
Fény derül majd erre:
Kis Szelim van ottan.

Ahmed udvarában
Nagy rakás tüzellő.
Kis Szelim van ottan,
Pont alatta ül' ő.
Nagy rakás tüzellő
Még le is borulhat!
Pont alatta ül' ő:
Gőgicsél, rakosgat.

Még le is borulhat!
Hároméves angyal,
Gőgicsél, rakosgat,
Játszik egy kaviccsal.

Hároméves angyal
Kapjuk onnan őt ki!
Játszik egy kaviccsal,
Hogy veszély? Nem érzi.

Kapjuk onnan őt ki!
Rá ne dőljön semmi!
Hogy veszély? Nem érzi.
Még van ott valami!

Rá ne dőljön semmi!
Nézzetek csak rája,
Még van itt valami:
Véres a' bokája.

Nézzetek csak rája,
Véres, tört üvegtől
Véres a' bokája,
Nem saját sebétől (...)

Viola d.g. Exiguum:

99.

KIBEN JULIA KEGYETLENSÉGE FELŐL PANASZOLKODOTT
ÉS CUPIDÓHOZ KÖNYÖRGETT, HOGY MEGSEGÉLLNÉ ŐTET,
BIZONGATVA AZ MAGA SZERELME HÍV VOLTÁT
(BALASSI BÁLINT)

Kis kece lányom, fehérbe vagyon,
fehér a rózsa, kezébe vagyon.
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!

Ciprusi menta, kajtai rózsa,
Elmennék táncba, ha szép lány vóna... (Refr.)

Bujdosó lelkemnek, szerelmes szüvemnek éltető, szép forrása,
Küsded kece lányom, gyönyörű asszonyom, életem boldogsága,
Mennyei violám, tündöklő Juliám, lelkemnek vígassága!

Angyali orcája, vékony, szép dereka szüvem gerjeszti nagyon,
Szemének hév langja, tüzes sugárzása engemet perzsel agyon,
Ciprusi hűs menta, hószín fejér rózsa az ő kezébe vagyon.

Liliom színében, fejér öltözetben szeretőm engem sebez,
Pünköstnek havába nyílt kajtai rózsa orcáján, ha terjedez,
Kegyetlen beszéde, nagy idegensége énnekem nagy kínt szerez.

Aggasztaló búmat, keserves kínomat jókedvre immár fordíts,
Én szép Juliámat, hozzám virágomat nagy szerelemre indíts,
Szüvem meggyúlasztó, hatalmas Cupidó, rabodra kegyesen tekints!

Siralmas voltomat, könyvhullatásimat mi haszon még türtetnem?
Én nagy nyavolámot, temérdek kínomot mi haszon még szenvednem?
Én édes hölgyemnek, titkolt szerelmemnek szüntelen esedeznem?

Sebhedett lelkemet, gyötrett én szüvemet, kínomat mosologja,
Veszett szerelmemet, az ki forral, éget, ugyan ő azt alítja,
Mégis talám kínom, nagy tusakodásom, károm végül megszánja.

Im csendesz szerelmem, hév gerjedezésem előtte nyilván vagyon,
Elmennék én táncba, ha kegyesem hína, holott ölelném nagyon,
Valamerre fordul, szüvemben tapod, dúl szépséges mátkámasszony.

Viola d.g. Exiguum:

Hegyek között, völgyek között
Zakatol a vonat
Én a legszebb lányok között
Téged választalak
Egy a jelszó: tartós béke,
Állj közénk és harcolj érte!

Bizakodó
(JÓZSEF ATTILA)

Bütykös, öreg hegyek között,
pihegő kis völgyek között,
mint nyugtalan, kormos szív,
zakatol a vonat.
A gép fuldokolva húzza
vinnyogó kocsik sorát.
Csak nézem őket és gondolkodom:
ilyen lesz hát a rend...

Megfáradt földművesek, elgyötört proletárok
billegnek a vagónokban,
és megrezzenő, kacagó, kicsi lányok.
Magasan fenn leng a füst,
és zakatolva csattog a szivem.
Óh mozdony! füstölögj csak!
Én tartós békét akarok,
hogy eljöjjön végre a rend;
én megszerkesztem a jövőt.

Én téged választalak, tündér nevetésű kicsi lány,
téged a legszebb lányok között;
egy ágyban alszunk majd ketten és száz gyerekünk lesz.

Egy a jelszónk, proletárok!
Testvér, állj közénk, és harcolj te is velünk,
míg elkészül végre a világ!

Éva d.g. Rumbold:

Lásd a világ...
(JÓZSEF ATTILA)

Lásd a világ mily kisgyermek:
hiába szív a gondos elme,
megálmodod te a rendet,
s elkerül Babits kegyelme.

Rosszabb (a nyugalmas ágyig
eljutva, hogyha alkonyúl
és a férfi tenni vágyik),
hogy büszkeséged lekonyúl.

Törvény, cella, munkás bére
ím, csak szívedben tapsikol.
Öntudat meg buksi medve...
Te költő vagy, konok, komoly.

A szép tehervagon fondor
szellemedben el-elidőz -
az is jó, hogy Németh Andor
posztumusz majd felidéz.

Éva d.g. Rumbold:

Misi Bácsi Tessék Már Kicsit Odéb-
Bfeküdni Jön a Vonat

Szőke kancellár a nap.
Most sorsdöntő a libamáj -
Nyikorgó fűzfák - bolyonganak
Minden némán, s csattogva fáj.
Lomha alkonyatkor moccannak a varjak
A halak ordítva himbálják szemüket.
Kövér gépsonkák a fűbe kapaszkodnak
És verset ír a buborék, mert süket.
A papírpelenkák többé nem morognak.
Anyám áll fel lassan a vályú mögül
Hátán ócska, gyáva csókok csorognak
Mint minden délben, úgy fél hat körül.
Kölcsönadják arcukat a köbgyökök
És én kölcsönadom nektek a lelkemet
Halványuló füleimmel diót török,
Mától szódavizet iszom kancatej helyett.

Stephanus: Két változat egy népdalra

Megrakják a tüzet,
Mégis elaluszik,
Nincs az a szerelem,
Ami el nem múlik.

Juhászkesergő

Esteledik immár, csillag jár az égen
Elpihen a nyáj a csendben alvó réten
Madárszó se hallik, egy bárány se béget
Csak az erdő szélén parázslik az élet.

Tüzet szít a juhász az ifjú bojtárral
Ég is az hamarost igencsak nagy lánggal.
Hanem hiába van akkora nagy lángja
Elalszik reggelre az estéli fáklya.

Nem is hogy reggelre, hanem még az éjjel
Haldokló parazsát a szél szórja széjjel.
Alszik ám a juhász addigra jó mélyen
Csak a bojtár mereng a csillagos éjben.

Sötét gondolatit hamvadó láng súgja:
Kedvesét egyszer mindenki megúnja.
Akárcsak a tűz az éjszakai réten,
Kihúny a szerelem, bármily nagy volt régen.

Stephanus:

Juhászferencgő

Mikor a ganajtúróbogár-birkaürülék-lehelletű,
eső-hó-vizeletparfűmáztatta óriás asztalterítő-lepedő-gyékényméretű szélrángatta-véráztatta-eszematta galaktikus csillagközi ősrobbanáspukkanásszaggatta feketelyukbeszippantotta súlytalanságában gravitációsújtotta méhéből kiszakadt anyaföldön
beállt az átláthatalanfekete-szuroknyúlós-felfújtrágógumiszerű-ordítóancsendes-csapzottanhideg éjszaka,
gondolt egyet a Juhász és
az erdő fáinak viharverte-madárcsicseregte-tavaszárasztotta- őszapasztotta-kígyókörbefonta-széltépázta-rügyvesztette-esőszárította-naphűtötte-hidegforrósította végtagjaiból hegyalacsony-völgymagas-patakmély-óceánsekély-barlangfényes-napsötétte ősmáglyát rakott az óriás asztalterítő-lepedő-gyékényméretű szélrángatta-véráztatta-eszematta galaktikus csillagközi ősrobbanáspukkanásszaggatta feketelyukbeszippantotta súlytalanságában gravitációsújtotta méhéből kiszakadt anyaföld közepén
hogy az anyaméhrejtette-fossziliatelített-szervesanyagteremtő földüregekből óriásszúnyog módjára felszippantott nyersanyatejpakúrával megtöltött
öngyújtóját felpattinva-kattintva meggyújtsa alatta a
nyomdagépkínozta-feketefájdalomitatta-fragmentumlepte-töredékgyilkolta-fűzőgépátdöfte-olvasófogdosta-birkataposta alágyújtóst
mely ettől görcsbe rándulva öklendezte fel ősi emlékeit abból a táguló-szűkülő-lüktető-vágtató-rohanó-álló-örökkkevés időből és lobbant lángra
mitőlis az erdő fáinak viharverte-madárcsicseregte-tavaszárasztotta-őszapasztotta-kígyókörbefonta-széltépázta-rügyvesztette-esőszárította-naphűtötte-hidegforrósította végtagjaiból hegyalacsony-völgymagas-patakmély-óceánsekély-barlangfényes-napsötétte ősmáglya felidézte
hajdani bölcsője gleccserforró-lávahideg-óceánszáraz-sivatagvizes-rohanótó-állópatak-locsolta-tűzgödör forróságát és melengette a Juhászt a táguló-szűkülő-lüktető-vágtató-rohanó-álló-örökkkevés idő néhány óráján át
mígnem a feltoluló-elhalványuló-erőszakottevő-megújuló-önmarcangolóankellemes-megszépülő-elhidegülő emlékek elhalványodtak az erdő fáinak viharverte-madárcsicseregte-tavaszárasztotta- őszapasztotta-kígyókörbefonta-széltépázta-rügyvesztette-esőszárította-naphűtötte-hidegforrósította végtagjaiból hegyalacsony-völgymagas-patakmély-óceánsekély-barlangfényes-napsötétte ősmáglya nedvátjárta ereiben
s pattogó-hamvadó-lappangó-izzó-parázsvirágnyíló-pernyeárasztó-hamulihegő-zsarátnokfakasztó-enyészetidéző hidegség maradt csak az óriás asztalterítő-lepedő-gyékényméretű szélrángatta-véráztatta-eszematta galaktikus csillagközi ősrobbanáspukkanásszaggatta feketelyukbeszippantotta súlytalanságában gravitációsújtotta méhéből kiszakadt anyaföld tetején
hasonlatosan ahhoz mint mikor az ősóceán rotyogó-fortyogó-szortyogó förmedvényszagú kloákájából kibújt egysejtű kései utódjaként megjelenő félelemszagú emberállatok közötti erjedtgyümölcsillatú-rothadtszőlőkölnijű-aszottszilvakenetű-löttyedtdinnyenedvű-keserűmandulaédességű-férgessárgabarackgyönyörűségű-barnultbanánfrissességű-töppedtkividuzzanatú-duzzadtlicsikicsiségű-alvadtpapajaszirupú egymás iránti vonzalom is
ÚGY ELMÚLIK MINT A FENE.

Attila d.g. Catus:

A Sündisznó fésűje

Mese-éposz, 6-12 éves korig
sírta: JUHÁSZ FERENC (éppenséggel ő)

A bogáncsot meg kell fésülni. A szalmakazlat is fésülni kell. A világot kell fésülni. Az óvónéni mondta, fehér-köpenybúgással a sisere gyerekhad feje felett. Ablakot nyitott a világra, beözönlött acél-sistergés-lávafolyam közepette a kis óvodai szobácskába a láva-kövültség-meleg világ, ó kisgyerek arcára könnyekkel íródó szalámihéj kanyarodású rettenet, s elterjengett a kedves kis rozmaring-zsálya-liliom-nárcisz-rózsa-orgona-fahéj-bab-levendula-oroszlánszáj-lapulevél-moha-nadragulya-gomba-őzláb-vargánya-gyilkosgalócaillatú sisere gyerekek között, s átható, háromjajdulás utáni csöndjével belepte őket.

Ó, nem tudja a kéz, a száj, az agy, a tüdő, a hímes érhálózat, a szív-vese-máj-lép-nemiszerv, nem mozdul a corpus, megállt időrengetegben tántorog a csöppnyi lét-igenlő sereg, s vad zihálással búvik meg a védelem-odúban, hol meleg van, csönd, és a fekete szőrszálak pihegése se hallik, a kacéran rebbenő kincstártulajdon-pirosbélyegzős fehér köpeny alatt.

Templomharang-köpeny borul áldó-védelemként a kocsonya-remegésű csöppség-tenger fölé, őrizőként a szalámihéj ellen, s míg kívül az ádáz-életvédő, kegyetlen-bazaltoszlopú végső háború áll, bévül, a kétágú fa találkozásánál, a szőr-lombkoronában remélt, jövőmosolygású, kispöcsű, csöppvaginájú következő világhad játszik papást-mamást.

Kint a szürke hamuarc vívja élete végső, belebukom-bélsárrettenetű csatáját a terjengő-kígyótulajdonságú fiatal nők első vérétől átitatott félelem-világrettenettel, fehér köpenye rég nem világít már, csatornák mocska, ürülék, patkánytetem, akasztott gyilkos-zsiger-kígyóhányás, boszorkány nemibaj-váladéka mocskolta össze.

Ó szerelem-gyerekek, ki világít eztán nektek, nektek, kik a bajban is önfeledtem élitek a holnapra szép életeteket, vidáman hancúrozva a szőr-lomb koronában, ki világít nektek, kik játék közben, barlangra találva egyre erősebb élet-akarás-kíváncsisággal megverve beljebb és beljebb hatoltok, ó életre kárhoztatott kispöcsű barátim, s ti, édes lánykák, ugyanez barlang titkos örömének hordozói, a kéj-szerelem-nemzés titkos előfutárai, kinek köpenye világít majd néktek?

A harci vér keveredve a sárral, átitatott már bőrt és koponyát, göndörödő szőrzetet szép nők lába között, csimbókossá, csatakossá, utálat-dögletté változtatva az élet-bölcsőt, szarszagú-lehellet-okádással támadva tovább, ó, nincs az a fésű, mely kigereblyézhetné a világ vagina bemocskolt szőrzetét, nincs, csak a rettenet egyenes kaszája közeleg, s nincs Dózsa szaros-seggű, böfögő-lábszagú-egyenestekintetű szív-rózsa-akarású serege ellen-hegyes kaszájával, csak a csúfolódó patkánybűz-halál arat.

Bévül még fehér a köpeny, de kívül már csak a mocsok, kint nincs védelem, elhanyatlik a hős-harci mén-rúgású, szerelem-csókú, mellbimbórezgés-kezű óvó-védő-őrző-nő, szétlebben csábosan kötésig felgombolt krokodil-bőr-páncél-pajzs köpenye, az ártatlanok védtelen-rémületszaga árad a lába közül. Kezében, utolsó lélek-izzadás-erejével fésűt szorongat, görcsös izomakarással, nem engedve halálig.

Sündisznó rendezi tüskéit annak fogaival. Nem a lét-csoda-balzsam hívta ide, nem a halálsikoly csalta, Ő a Világ-Szent-disznó-sün, a köpethágó, vérözön feltartó szép-sugaras, hím-merevedéses, vaginába találó szent egyesülés-tartó sün, nem más, a SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN.

Vércsata-harc kezdődik, a szalámi-kanyarodású, rettenet lávakövültségű melegével ősbarlang-boszorkányvagina-melegséget áraszt, de mi az a SÜN-nek?

Illan a gőzcsavarodású-világ-rettenet-szalámihéj, s vidám kópé sisere had jár táncot a fehérköpenyes halott óvónő péniszmerevségű Oleg-Kosevoj teteme mellett.

Ó gyermekeim, a Sünre vigyázzatok.

Ó gyermekeim, a Sünt fésüljétek!

VÉGE

Süni Feri

Attila d.g. Catus:

Ének arról, hogy a régi házból nemsokára új házba költözik
(FRANÇOIS VILLON)

Csiga-biga told ki szarvadat,
Ha nem tolod, összetöröm házadat.

I.
Elmúltak már a szép napok,
Vad vágtáim heves sora.
S én, vén csiga lassú vagyok,
És nyálamon csúszok tova.
Nem gondoltam erre soha,
És most, mint bamba nézek én:
A sors hozzám oly mostoha,
Mint bárkihez e sártekén.

II.
Én, vén duhaj, ki magába
Társra lel pár pohár után,
Biztatom magam - hiába:
Told ki szarvad! Akár sután!
Akármi bénán, kis csigám!
Az élet, mint a buborék,
Hát addig nézz, amíg lehet,
Míg rád nevet kéken az ég!

III.

S kimondom, ó derék fiúk,
Ifjú csigák, szép házasok,
Tinéktek azt, hogy egy kiút
Van néktek csak, hogy lássatok:
Toljátok hát ki szarvatok,
Hogy arcotok fürdesse nap!
Ne légyenek tilalmasok!
Minden, mi szép, mi jó: szabad!

IV.

Minden, mi kedves és vidám,
Minden, mi jó vérből fakad,
Minden, amit fiú s a lány
Egymástól kér: szabad, szabad!
Száraz gigám, szavam akad,
Irigység pora torkomon.
Idő-kisasszony, jaj, hogy szalad!
Irigylem őket, jól tudom.

V.
Uram! Hát nékem semmi jár?
A földön én is itt valék,
És mit tettem, nem sok a kár,
De mennyivel több ám a szép!
Ám hencegek. S helyembe lép
Egy másik máris, jól tudom,
De addig is, míg szarvam ép,
A napvilágra kitolom.

VI.
Istenemre, ha nem így lesz,
Összetöröm rögvest házam!
Megérdemli, ki nem így tesz!
Akkor nincsen férgebb nálam!
Akkor folyjon szét a nyálam,
Csúszkáljak én rajta tova,
Tálaljanak fel egy bálban,
Legyen belőlem lakoma!

Ajánlás
Szakácsné! Légy kíméletes!
Ne kozmálj majd engem oda,
Hisz jól tudod, minden kerek.
Belőled is lesz vacsora.

Viola d.g. Exiguum:

Hová mégy te, kis nyulacska?
Ingyom-bingyom táliber, tutáliber máliber
Az erdőbe.

Minek mész te az erdőbe?... (refr.)
Vesszőcskéér' .

Minek néked az a vessző?... (refr.)
Kertecskének.

Minek néked az a kis kert?... (refr.)
Virágoknak.

(A képzelt eredeti)

Lái vikulilisz, lái vikulilisz, Ulanojje? jaman!
Áj vikulilisz tutálibere, Ulanojje?
Áj balanga hemo ange táliber?
Áj balanga hemo ange bingyom?
Áj balanga hemo ange ingyom, Ulanojje? jaman!

Váj, Ulanojje, ni vikulilo tutálibere! jaman!
Ni vikulilo tutálibere, Ulanojje!
Janegol máliber, Ulanojje! jaman!
Janegol máliber, rudezori ole unnulo he!
Rudezori ole unnulo he, mukofori ole aljo he!
Váj, ni balanga memo Ulanojje!
Jaman, jaman, jaman!

(A képzelt fordítás)

Hová mégy, hová mégy, Nyulacskám? ajaj!
Minek mégy az erdőbe, Nyulacskám?
Minek néked az a vessző?
Minek néked az a kert?
Minek néked az a virág, Nyulacskám? ajaj!

Jaj, Nyulacskám, ne menj az erdőbe! ajaj!
Ne menj az erdőbe, Nyulacskám!
Jön a vadász, Nyulacskám! ajaj!
Jön a vadász, meglő a puskával!
Meglő a puskával, megdöf a vasával!
Jaj, nem lesz nekem Nyulacskám!
Ajaj, ajaj, ajaj!

Gregorius d.g. Catus:

A szegénység átka
(Mondóka)

Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet,
Sósat, sósat, jó ropogósat;
Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz, éhes lesz.

Pékségnek az ablakán
néznek be a gyerekek,
nyűáluk csorog nagy bambán,
ott lógnak a perecek.

Isteni a perecszag,
korgatja a gyomrokat,
Ízlelni csak gazdagnak,
Vethetnek ők jó sokat.

A szegények éheznek,
A kenyérre sem telik.
Perecet ők nem vesznek,
Így örömük nem telik..