Ajánlás

a Nemzetközi Levélnehezék Társaság
(- International Paperweight Society)
részére

A Csimbókos patak látképe,
mint a levélnehezék történeti kialakulásának kordokumentuma

A levélnehezék egyidős az írással. Praktikus őseink ugyanis azonnal átlátták, hogy ha már az írást fel akarják találni, célszerű lesz azt valami stabil felületen, pl. kőoszlopon, vizes agyagtáblán elvégezni, hiszen ha papiruszra akartak volna írni, azt azonnal elfújta volna a szél, mert még nem volt feltalálva a levélnehezék. Így tehát az írás egyenesen magára a levélnehezékre került rá, s így az írással egyidejűleg megszületett a levélnehezék, anélkül, hogy külön fel kellett volna találni.

A Csimbókos patak látképe

Ugyanezen okból az első rajzok, festmények is a legstabilabb felszíneken, barlangok falain, később piramisok, paloták belsejében készültek. Hosszú-hosszú időnek kellett eltelnie, míg a kép elszakadt elemi hordozójától, a levélnehezéktől, s rákerült a bőrre, pergamenre, vászonra.

A fejlődés azonban nem állt - nem állhatott - meg, merész újítás vette kezdetét: az írás, illetve ennek hordozója és a levélnehezék elszakadt egymástól. Az első igazi levélnehezékeket pálca formájúra készítették, és ráerősítették a papiruszcsík két végére, a csíkot pedig köré tekerték. Ennek a szellemes megoldásnak több előnye is volt: a papiruszt nem fújhatta el a szél, az irat tárolása jóval kisebb helyen megoldható volt, s a tekercselés leegyszerűsítette magát az olvasást is.

A festmények eleinte fatáblára kerültek, később bőrre, illetőleg vászonra. A vásznat fakeretre erősítették, így a levélnehezék funkciója ismét módosult. Ezt a típust ma rámának nevezik.

Csak a papír megjelenése és olcsóbbá válása tette lehetővé, hogy mindenki levelet írhasson vagy otthon kedvére rajzolgathasson, s csak ekkor jelent meg az önálló, multifunkcionális levélnehezék, s öltött különféle formákat. Eleinte csupán néhány szépformájú kavicsot, követ használtak erre a célra, később már csiszolták is őket, valóságos levélnehezék-szobrászat vette kezdetét.

Nem volt mindegy azonban, hogy milyen kövekből készül a levélnehezék. Katakurdisztánban például a Csimbókos patak völgyét tekintik a legjobb levélnehezék-lelőhelynek. Képünk éppen ezt a tájat ábrázolja. Elegendő csupán, ha rátekintünk a képen látható, utánozhatatlan fényű csipkés sziklákra, s belátjuk: a táj valóságos aranybánya volt a levélnehezék-gyűjtők számára. Mert hát hogyan is lettek ilyen csipkések ezek a sziklák? Természetesen úgy, hogy mohó levélnehezék-gyűjtők évszázadok óta idejártak kis kalapácsaikkal eredeti csimbókvölgyi levélnehezéket törni maguknak. Tevékenységüket azzal álcázták, hogy a környéki gazdákhoz jártak Rebeci fuszlivágót vásárolni, amit aztán a nagy Fuszlivágó ünnepségek alkalmával meg is iszogattak. Legalábbis a belevaló férfiak hajlott korukban. Minekutána levágták a fuszlit. De a veszteségért bőven kárpótolta őket a frissen szerzett eredeti csimbókvölgyi levélnehezék.

Ma már persze államilag védettek a sziklák. A környezetvédők önkéntes őrséget állnak a sziklák tövében, úgyhogy ma már csak a legelszántabb gyűjtők merészkednek arrafelé, hogy kijátszva az őrök éberségét, levélnehezéket pattintsanak maguknak - nem csekély bírságot kockáztatva ezzel.

Levélnehezék-gyűjtők, Barátaim!

Nézzük meg jól a tájat! A tájkép híven őrzi a levélnehezék-keresők keze nyomát. Adózzunk egy perc néma lefagyással a hősök emlékének!