Stephanus Bartolits:

Miss Marple gyömbéres keksze

St. Mary Mead különösen csendes volt aznap. A rekkenő hőségben senki nem járt az utcákon, Mr. Baker fűszerboltja tátongott az ürességtől és a The Blue Boar Pub sörcsapoló csapjai is szárazon maradtak aznap délután. Az egyetlen eseményt a 16.50-es londoni vicinális megérkezése hozta, hárman is leszálltak a vonatról és elindultak úticéljuk felé. A legtöbb londoni vonat nem állt meg St. Mary Mead-ben, csak Milchesterből lehetett visszataxizni, így a faluban mindig nagy esemény volt a 16.50-es vonat megérkezése.

A három személyből ketten helybéli lakosok voltak. Egyikük a pékségben dolgozott és azért tért vissza ilyen korán Londonból, hogy kicsit még tudjon aludni egyet a hajnali kenyérsütés előtt. A másik úriember, igen elegáns kabátban és disznóbőr táskával Mr. Petherick, St. Mary Mead köztiszteletben álló ügyvédje volt, akinek patinás irodája a Fő utca legelőkelőbb helyén volt található, már amennyiben ennek a délkelet-angliai porfészeknek bármely pontját előkelőnek lehet nevezni. Mr. Petherik a délelőtti tárgyalásról igyekezett haza, nem gondolta, hogy eléri a 16.50-est, de így, hogy sikerült, elhatározta, hogy végre felkeresi a falu mindenttudó pletykafészkét, az egyébként igen visszavonult életet élő Miss Marple-t, aki már egy hete üzente neki, hogy érdekes információk birtokába jutott, amiket szívesen osztana meg Mr. Petherikkel.

A harmadik személy – nos, igen, ez volt a meglepetés – a harmadik személy egy fiatal nő volt, vörös hajjal és erősen szeplős arcbőrrel, kissé kihívó öltözékben, egy igen könnyű és feltűnően rövid nyári ruhában. A viktoriánus hagyományokat őrző kis faluban ez már akkor is merész öltözetnek számított, ha valaki csak a szomszédba szaladt át, de az, hogy Londonból érkezik valaki ilyen lengén, igencsak megbotránkoztatta volna a helybélieket. A nő szemmel láthatóan nem idevalósi volt, mégis tökéletes helyismerettel jött ki az állomásépületből és indult el a falu másik vége felé, mintha minden nap ezt az utat járná be reggel és este is.

Miss Marple is nagyon szenvedett a hőségtől, de ez természetesen nem gátolta meg abban, hogy nekiálljon megsütni kedvenc süteményét barátnője másnapi érkezésének a tiszteletére. Igazából Miss Marple évtizedek óta minden pénteken ugyanabban az időben állt neki sütni, függetlenül attól, hogy jött-e másnap vendége vagy sem, de mégis az volt az igazi ünnepi sütés, ha tényleges célja is volt a konyhai rituálénak.

 Gondosan sütőpapírt fektetett a tepsikbe, s közben előmelegítette a sütőt. Egy kis tálkában két púpos kávéskanál őrölt gyömbért, egy kávéskanál őrölt fahéjat, két késhegynyi őrölt szegfűszeget és két késhegynyi őrölt borsot kevert össze, majd az így elkészült fűszerkeveréket a tálalószekrény peremére rakta.

Éppen nekiállt a tésztát megcsinálni, mikor hallotta, hogy valaki meghúzta a kapucsengőt.

„Talán Mr. Petherick teszi tiszteletét” – gondolta Miss Marple, mert ebben az időpontban nemigen szokta senki meglátogatni. A függönyt elhúzva azonban gondolkodóba esett: a kapu előtt az a fiatal nő állt, aki nemrég a 16.50-essel érkezett Londonból. Miss Marple persze mindezt nem tudta, azonban a lenge öltözékből és nő életkorából elég egyértelműen arra következtetett, hogy vagy nem őt keresik, vagy valami újabb kaland lép be az életébe.

- Kit keres, aranyoskám? – kiabált ki a zárt ajtó mögül, mintegy jelezve, hogy hozzá ugyan aligha jut be bárki is, akinek nincs elfogadható érve az ott-tartózkodásra.

- Miss Jane Marple-t keresem, engem Mrs. McGillicuddy küldött, aki a nagyanyám és azt mondta, hogy az én esetemen csak maga tud segíteni. – hangzott a határozott válasz a kertkapu felől. Miss Marple-t azonban nem vették le a hízelgő szavak a lábáról.

- S mit mondott magának, aranyoskám az én drága barátnőm, miért pont én tudok neked segíteni? – tette fel bizalmatlan keresztkérdését.

- Azt mondta, pár évvel ezelőtt látott egy gyilkosságot egy vonatablakból és azt is csak maga tudta megfejteni. – jött a válasz azonnal és biztos hangon.

Miss Marple természetesen emlékezett az esetre és kíváncsisága végleg legyőzte szokott óvatosságát, kinyitotta az ajtót és beengedte a nőt.

- Ne haragudjon, hogy ismeretlenül zavarom, Lucy Crowthon vagyok és belekeveredtem egy furcsa történetbe, amiből már csak a maga segítségével tudok kikeveredni nagyanyám szerint. - hadarta a vörös hajú nő, de már korántsem tűnt olyan magabiztosnak.

 - Na, kedvesem, nagyon is érdekel a története, de most pár percig ne törődjön semmivel, tegye itt kényelembe magát és igyon egy jó teát, hogy lemossa vele az út porát. Addig én elkészítem a tésztát és beteszem a sütőbe, aztán beszélgethetünk.

Ezzel vagy 20 deka lisztet tett egy tálba, szódabikarbónát szórt mellé, egy nagy csipet sütőport tett bele egy régi egyiptomi díszítésű tégelyből, melyhez kedves emlékek kötötték, vagy 10 deka cukrot öntött rá és az egésznek a tetejére borította a már elkészített fűszerkeveréket. Akkurátus mozdulatokkal összekeverte az egészet, majd elővett tíz deka vajat és apró darabokban elkezdte hozzácsipkedni a keverékhez és gondosan összemorzsolta a kezével.

- Látja, kedvesem, a nagymamája esetét is ilyen morzsánként oldottuk meg, nem is gondoltam az elején, hogy az a kedves, finom úr, Mr. Quimper lesz a gyilkos. Az elején olyan édesnek tűnt!

Mint aki csak ezt az édességet akarja illusztrálni, elővette a mézescsuprot és három evőkanál mézet tett a készülő tésztához, s határozott mozdulatokkal nekiállt összegyúrni.

- Arról meséljen közben, mi van az én drága barátnőmmel, hogy viseli a zajos londoni életet? – érdeklődött Miss Marple, kihasználva, hogy friss hírek érkeztek a világból. Miközben Lucy beszámolóját hallgatta, az elkészült tésztából 1-2 inch átmérőjű golyókat formált, letette őket egymástól vagy 3 inch távolságra a tepsibe, majd egy pohár fenekével mindegyiket kerek koronggá lapította. A tetejüket megszórta egy kis cukorral és a tepsit betette a sütőbe.

- Na kedvesem, most van vagy tíz perc nyugalom, amíg kisülnek a gyömbéres kekszek, kezdje el mesélni a történetét, kíváncsian hallgatom.