Elisabeth de genere Arrabona:

Katakurdisztán zenei világa

Tartalom:

Katakaurd harci induló
B.B.Rtsok tanulmánya
Zihenyál és Lapulináj
Rengaw tetralógiája

Az utóbbi hetekben mind jobban elterjedő katakurd harci induló érdekes dallama zenetudósok tucatjainak figyelmét fordította a katakurd zene felé. Az elmúlt időszakban több tudományos és kevésbé tudományos előadást illetve cikket olvashattunk ebben a témakörben.

A legmélyebben szántó tanulmányt talán B. B. Rtsok tollából olvashattuk. Az igényes katakurd zenebarátok lapjában, a Bhagaphonban megjelent írás valóban a gyökerekig ás le. Persze nem szabad elfelejteni, hogy a szerző munkáját nagymértékben segítette a közelmúltban megjelent kitűnő tanulmánykötet Katakurdisztán történelméről.

B. B. Rtsok tehát a gyökereknél kezdi. Feltételezése szerint a Khm, khm töredék az első olyan emlék, ami bizonyára valamilyen munkadal része lehetett. Az ütemes khmmögés a nehéz fizikai munka monotonitását győzte le. Más ritmusban énekelve a nehéz sors miatt érzett bánat kifejezésére is alkalmas volt.

Az Ashkelon völgyben virágzó kultúrából sajnálatos módon nem sok maradt az utódokra, de egyes feltételezések szerint a 15. fragmentum egy ünnepi zsoltár része lehetett, s mint ilyet nyilván énekelték is ünnepi alkalmakkor. B. B. Rtsok kísérletet tesz arra is, hogy rekonstruálja a zsoltárnak legalább azt a részét, mely a fellelt töredék közvetlen közelében lehetett.

Imádkozzatok hivek,
Omri rajtatok megkönyörül,
Örök hőseink kiknek
neveik álljanak itt örökül
szilánkjai hitre intenek
Mindörökkön örökké.

A bagamérokról, ahogy azt Petrus deák is megemlíti, kevés emlék maradt fenn, ám ők sem kerülhették el B. B. Rtsok figyelmét, aki egy gyönyörű barbár altatódallal kedveskedik olvasóinak, s egyúttal cáfolja azokat a korábbi kutatásokat, melyek holmi vadászdallá degradálták ezt a csodás altatót.

Olvassuk el B. B. Rtsok értelmezésében a barbár altatót!

Ole leli, iningasz dede?
Ole leli, memelasz dede?
Ole leli, nannasz dede?
Ole leli, ababasz dede?
Ole leli, agile ange dede?
Ole leli, janegolo!
gulmu hemo ingyome.
Dáju he adde!
Dájo emo adde!

Csicsijja, alszol baba?
Csicsijja, álmodsz baba?
Csicsijja, szundítsz baba?
Csicsijja, durmolsz baba?
Csicsijja, merre jársz baba?
Csicsijja, tündérhonban!
a királynő te leszel.
Ébredj fel reggel!
Veled ébredek reggel!

A Rebec törzs muzikalitásáról könnyen meggyőződhetünk, ha az ásatások leletei között kutakodunk. Szinte minden sírban találtak egy, a mai hegedűhöz hasonló hangszert, amelynek vélhetően három húrja volt. A szakirodalom ezt a hangszert illeti a rebec névvel. Az sajnos nem világos, hogy a rebecet pengették, vagy tartozott hozzá vonó is. A hagyományőrző csoportok némelyike szerint a földet verték vele s így ütőhangszerként is szolgált.

Az Eyrf törzs a krónika szerint állattenyésztéssel foglalkozott. A ránk maradt nyelvi emlékek között szép számmal vannak balladák és népdalok. Mostanában igen nagy port vert fel az a ballada, amit egyesek nem átallanak idegen Galaktikáról jött üzenetnek nevezni. Valójában egy ősi balladáról van szó, még abból az időből, amikor az Eyrf törzs őrizte ősi szavai egy részét, de már katakurd módra ragozta őket és vegyítette katakurd szavakkal. B. B. Rtsok értelmezését az értékes leletről szinte szó szerint idézzük. Azok kedvéért, akik netán nem értesültek eddig a páratlan kincsről, álljon itt a ballada is.

Zihenyál és Lapulináj

Zihenyál a főkrutyvantó
Gőzvefnyél a rottyó felett.
Mindenféle furogató,
Furanyomó egyberetyed.

Lapulináj, tüskölc-patkolc,
Menzafű és boszvadály,
Meglottyantott lukas laborc
Káldilablik orrba-száj.

Sorbalopva nyámnyologni
Betoportyál hámzsa sereg.
Felblöttyen az első ványig,
Elpittyen és meggémbered.

A kuttyantott sarka zergőt!
Há’ de ki rottyantott ilyen hámnyát?
És a lelebbentett bürge kergő
Csalódottan eltéblál.

Zihenyál a főkrutyvantó, vagyis a főpásztor a hagyományoknak megfelelően éppen birka hamburgert készít, amikor a húsgombóc készítésére használt eszköz, a furanyomó elromlik, kinyithatatlanná válik, vagyis egyberetyed. Ezt használja ki Zihenyál ellenlábasa, az ifjú, de annál becsvágyóbb Lapulináj, aki felbőszíti a pásztorokat, hogy Zihenyál ügyetlensége miatt hamburger helyett a menzára kell menniük ebédelni. (A "Menzafű és boszvadály" sor hallatán az olvasót is kirázza a hideg a gondolatra, hogy menzafüvet kell ebédelni.) A pásztorok dühét az igen kifejező metafora, a "Meglottyantott lukas laborc" fejezi ki, az olvasó szinte hallja, ahogy a laborcból kilöttyentett víz gyorsaságával nő az indulat. A következő sor már a kellően felbőszült pásztorok találó ábrázolása: "Kádilabdik orrba-száj". A mérges pásztorok a főpásztor sátrához lopakodnak ("Sorbalopva nyámnyologni / Betoportyál hámzsa sereg"), aki az emberek láttán igen elcsodálkozik ("Felblöttyen az első ványig"), majd mikor rájön, hogy miért jöttek, elszomorodik ("Elpittyen és meggémbered"). A háttérben álló Lapulináj láttán azonban méregbe gurul, és vélhetően földhöz vágja a makacs szerszámot, ami ettől persze megjavul. A leleplezett bujtogató, más szóval bürge kergő, vagyis Lapulináj csalódottan odébb áll.

Nem a zeneesztéta feladata ugyan a szöveg elemzése, de ilyen briliáns, tömören fogalmazott drámával ritkán találkozik a kutató, ezért engedte meg magának azt a példátlan szemtelenséget, hogy a szöveg mélyértelműségén is elmerengjen.

Természetesen a zenetörténész nem feledkezik meg a legértékesebb és legteljesebbnek mondható, éppen ezért még fel sem tárt katakurd ősgesztáról, a Spasmogen könyvéről, amelyet vélhetően parlando előadásmódban, pusmogva adtak elő.

A katakurd városok kialakulása együtt járt a szokások megváltozásával is. A népi dalnokok, mesemondók háttérbe szorultak, s egyre másra jelentek meg azok az ifjak, akik maguk és társaik szórakoztatására énekelgettek, s nem vetették meg, ha a közönség itallal vagy étellel hálálta meg az előadott dalokat. Természetesen egyre inkább kialakultak azok a területek, ahol már szinte megrendelésre készültek a dalok. Ilyenek voltak a háborúk idején a lelkesítő indulók, vagy a kedvesüket háborúba küldő honleányok dalai. A fennmaradt dalok közül legjelentősebbek Idonit dalai, aki vélhetően rebecen kísérte az énekét. Tisztán hangszeres zene ebben az időben még nem nagyon lehetett. A híres mirzai tapskar, mely a mai napig létezik, már az énekhang nélküli zene megszületését jelzi.

A világi éneklés mellett fontos szerepe volt az egyházi zenélésnek is. A sámán- és müezzinképzők felvételi követelményei között, a ránk maradt iratok szerint, komoly szerepe volt a jelöltek zenei tudásának is. Ezekben az intézményekben a mai napig tiltott a dalok leírása. A titkos dallamokat az idősebb müezzinektől tanulják a fiatalok, akik az általuk ismert legszebb üvöltést mindig utoljára hallatják. Így azután nem csoda, hogy a müezzinek halálos ágyánál mindig elég nagy a tumultus.

A városiasodás és a háborúk után gyorsan globalizálódó Katakurdisztánban újabb népi dallamok nem nagyon születtek, de egyre több hivatásos zenész szórakoztatta az embereket saját szerzeményeivel, amelyeket először csak bálokon adtak elő tánczeneként. A hajnalig tartó tugra-bugra a történelmi források szerint Szelim királynak is egyik kedvenc szórakozása volt a háború mellett.

Az első igazán jelentős zenemű, mely kilép a puszta szórakoztatás bűvköréből, Rengaw nevéhez fűződik. Ő Loró címen nagyszabású tetralógiát alkotott, amelyben feldolgozta és egységbe foglalta a katakurd eredetmítoszokat. A négy rész:

Előreggel: Protan vize
Első reggel: Zwenn sóhaja
Második reggel: A kőszikla legendája
Harmadik reggel: Az Omrik alkonya

Az első opera a Protan vize, ami a bagaméri-katakurd eredetmítoszt dolgozza fel.

Az előjáték lágy hárfa szólammal kezdődik. A színen csak az alvó, élettelennek látszó Eyrfet látjuk. Lassan a többi hangszer is bekapcsolódik, és a színpadot elönti a napfény. Ekkor látjuk meg az Eyrf szépségét csodáló Protant, aki gyönyörű dallammal ad hangot annak az elhatározásának, hogy a kietlen földet benépesíti. A zenekari forte tovahömpölygő Esz-dúr akkordja az Eyrfre bocsátott életet szimbolizálja.

Az idilli állapotot az irigy Panrac megjelenése borítja fel. Lábujjhegyen közeledik Eyrfhez és a még meleg, életadó magvat lenyeli. Ám hirtelen mozdulata felveri a szunnyadó teret, és az üresen kong. A hangszerek egymásnak felelgetnek, mint az üres térben az ide-oda verődő hangok. Az egyre gyorsabban lüktető zene egységes, tömör hangzásba egyesül, amelyből fájdalmasan válik ki, először csak a fafúvósokon, majd a fokozatosan belépő trombitákon és kürtökön is a Panrac belsejében dúló görcs hangja. Szív- és fülszaggató ária következik, amelyben Panrac Protanhoz fordul hűsítő vízért a beleiben dúló görcs enyhítésére. Ám Protan az üres térben verődő hangokat próbálja egy sarokba terelni, végül Panrac hangos sikolyától a rakoncátlan hangok elülnek, és Protan meghallja a kétségbeesett kérést. Panrac és Protan duettjében a mohó Panrac nem árulja el szenvedése okát. Protan körültekint és szomorú áriában ad hangot csalódottságának, hogy életadó magva hatására még nem népesült be a Tér. Ekkor nyilall belé a felismerés, hogy miből adódik Panrac fájdalma. Megátkozza Panracot. A fergeteges üstdobszólót követően egyre erősebben szólnak a rézfúvósok:, az isteni szél hangját halljuk, mely Panrac belsejében az átok hatására keletkezett. A zenekar fortéja azt a hatalmas robajt zúdítja ránk, amikor kisodródnak a zöldfüvű rétek, hatalmas erdők, állatcsordák. A kaotikus zene lassacskán lecsillapodik és lágy csermelyek csobogásává szelídül, a fuvolák lágy dala közben a fafúvósok brummogása hallatszik. A zárójelenetben a három Isten békésen és elégedetten szemléli a teremtés eredményét. Idilli hármasukat csak néha zavarják meg a régi görcsök emlékét idéző zenekari futamok.

A második darab a Zwenn sóhaja, mely a legrövidebb, de talán a legtöbbet játszott darabja Rengáwnak. Az operának egyetlen szereplője van. Sokan nem is tekintik operának, inkább szimfonikus költeménynek. A mű szokatlan módon halálos csendben kezdődik, majd nagyon halk és rövid hangok jelzik, hogy valami élet van még. De ezek is elhalnak. Csönd, üresség. Zwenn lassan felemelkedik és elénekli utolsó áriáját. Belekezdene egy új áriába, ám már nincs hozzá ereje, csak egy köhintésre futja. Lehanyatlik. A zenekar egyre több hangszerrel kapcsolódik be Zwenn utolsó sóhaját visszhangozva. A gyorsuló ütemű zene egy pillanatra megtorpan, egy klarinét éles sikolya jelzi egy kis jégdarab leesését, amitől újabb és újabb darabok esnek le, újabb és újabb instrumentumok kapcsolódnak be a zenélésbe.

Már minden hangszer szól, minden mozgásban van. Lágy fuvallatok hangját halljuk és megelevenedik a természet. A diadalmas zene csúcspontján felemelkedik Zwenn, de ifjan és életerősen s örömáriát zeng az életről. Dalába néha kis szomorúság vegyül, ám felfedezi, hogy bordáinak száma a szükségesnél eggyel több. A zárókép pas de deux-jében Zwenn és Zwenna lejti az örökké megújuló élet táncát.

A harmadik darab, a Kőszikla legendája, Rengáw művészetének legkiemelkedőbb alkotása. Szemben a Zwenn sóhajával, amelynek jóformán egyetlen szereplője van, s amelyet csak kis jóindulattal tekinthetünk operának, itt szereplők egész sora nyüzsög a színpadon. Az opera fergeteges áriával kezdődik, melyben a hun király álmát meséli szájtáti alattvalóinak egy hatalmas kőszikla tövében állva. A hangzavar következtében a szikláról lehulló egyik rög a király legkedvesebb szolgájának fejére hull, amitől a szolga egy ária keretében búcsút mond az árnyékvilágnak. A többiek jobbnak látják teljesíteni a király parancsát, és megkeresni azokat a rejtélyes “ valamiket” , amiket a király álmában látott. Végre csönd van és nyugalom, a virágáriában a Szikla tövében nyíló kis Ibolya panaszolja el az őt ért méltánytalanságokat a hatalmas és erős kősziklának. Az áriát a kőszikla megértő hümmögése kíséri, amelybe néha belevegyül a dobok billentyűkattogáshoz hasonló hangja. Változik a kép, a hun király szolgái vannak a színen. A kórus arról énekel, milyen lehetetlen is a király parancsát teljesíteniük. Mások a király halott szolgájának eltüntetésével foglalatoskodnak. A háttérben néha megpendül egy-egy húr és a király mély basszusára emlékeztető nagybőgő szólamokból sejthetjük, hogy a hátrafele nyilazásban még mindig elég béna. A kórus elvonul, s a bölcs Csatornázási Főelőadó csendes mélázását a cserfes Első Nő fergeteges nyelvelése követi. Az Ősszakácsnő pörkölt-belépője vet véget a szóáradatnak, mert az Első Nő nem tud ellenállni a kozma mindent betöltő illatának, és enni kezd. De ettől nem lesz nyugalom: egyre újabb és újabb szereplők jönnek, mindenkinek van valami ötlete s azt mind elő is adják. A kaotikus zavarból kiemelkedik a Sámán hangja, aki elmeséli ötletét, hogyan leckéztessék meg a Királyt. Hamarosan feltűnik a Képíró, aki a tojásszeletelőt hárfának használva elénekli a képáriát. A következő szín a müezzinek (meluzinok?) lovaglásával kezdődik, mire az eddig holtan fekvő királyi szolga föleszmél, kékszakállként mutatkozik be az egybegyűlteknek, a váráról és annak ajtóiról mesél, majd mindenki megrökönyödésére Juditnak szólítja az Első Nőt. De nem sokáig tarthat a döbbenet, a zenekar a katakurd harci indulót játssza, s közben megérkezik a királyi kíber, kezében a tizennégy karátos fragmentummal és egy palack Keláti Bagavérrel, majd hamiskásan elénekli a bordalt:

Minden horpadt bagamér sisakér,
Jár egy korsó keláti bagavér.

Lassan lecsendesítik a jókedvű kíbert és munkához látnak. Megint a kórusnak jut a főszerep: vidám énekük közben készül a Laterna Magica a királyról. A hun király érkezését fanfárok jelzik, kancellária-minisztere már elpletykálta neki, hogy nem akármilyen esemény várható: Mágikus Latrinát fognak avatni. Érthető tehát a király dühe, mikor saját randa képmását pillantja meg felhetedelve. A király ordítását a zenekar nyávogása kíséri, majd minden elcsendesül, csak a dobok halk kopogása jelzi, hogy a Kőszikla dolgozik.

A neves dalköltő utolsó alkotása. az Omrik alkonya.

Az opera három nap történetét dolgozza fel. Az első nap Omri napja. A zene nyugodt áradása a természet ébredése felett érzett örömöt sugározza, de már ott leselkedik a sötét sorsmotívum a lágy dallamok között. Omri jelenik meg a színen, imával köszönti a napot, s fény tölti be Ashkelon völgyét.

Megjelennek a Zendék, akik a Sors Istennői. Tisztogatják a tükröt, amelyben Omri látja a Világot. Énekük elmeséli, hogy egykor nem volt szükség a tükör tisztogatására, mert anélkül is csillogott, de elhomályosította Omri egyik téveszméje, amely szerint szeretet nélkül, csak józan ésszel kormányozva jobb lenne a Világ. Komor elbeszélésüket nagy roppanás szakítja félbe: a legfiatalabb Zende nem tudott úrrá lenni bánatán, s egy könnycseppje ráhullt a tükörre, amelytől az szilánkokra pattant.

(Zende  könnycseppje ráhullt a tükörre, amelytől az szilánkokra pattant)

A kis Zendét Omri elűzi, s halandóságra ítéli. A kétségbeesetten menekülő lány szerelmesét keresi, aki iránt érzett szeretetét Omri ésszerűtlennek találta. Az ifjú Armoldo Omri legtehetségesebb tanítványa, ám nem hagyta őt hidegen a gyönyörű Zende szerelme. Omri kétségbeesetten ajánlja fel neki a szilánkokat, ám a tükrök tompa csillogásánál sokkal vonzóbb számára Zende ragyogó szeme. Armoldo dönt s elhagyja Omrit. A színen a magára maradt Omri próbálja összerakni a tükrét, miközben a puzzle áriát énekli.

A második nap Zende és Armoldo szerény erdei lakában kezdődik, vidám gyerekzsivaj tölti be a házat, madárdal zeng, amikor öreg vándor érkezik csilingelő üvegcserepekkel a zsákjában. Zende felismeri az öregben az egykor világbölcsességgel bíró Omrit, aki elkergette őt a tükör miatt. Zende félelme alaptalannak tűnik, az öreg leteszi zsákját, s mielőtt Zende megszólalna, örökre eltűnik. Zende elmereng ifjúságán, amikor még nem volt más dolga, mint a tükör fényesítése, és teljesen elfeledkezik rakoncátlan gyermekeiről. A gyerekek kibontják a zsákot, és széthordják a benne talált tükörcserepeket. A legnagyobb, igaz, leghomályosabb darab Eskhatosnak jutott,. A gyerekek ettől kezdve felhagynak szokásos játékaikkal, s csak a szilánkokkal hajlandóak foglalkozni. Eskhatos addig faggatja apjukat, amíg az elmeséli, hogy a szilánkok egykor egységes egészet alkottak, s Omri ebből a tükörből merítette bölcsességét. Eskhatos rábeszéli testvéreit, hogy hagyják el szüleiket, hiszen miattuk tört el a tükör. Eldobják régi neveiket és Omriknak nevezik el magukat. Édesanyjuk áriában búcsúztatja gyermekeit, melyet a zeneirodalom az egyik legnehezebb áriaként tart számon. Rengaw meg is engedte azt, hogy az előadásból kimaradjon, de természetesen még nem akadt énekesnő, aki kihagyta volna.

A harmadik nap az Omrik vándorlása. Este van, az Omrik a tábortűznél ülnek. Eskhatos emelkedik szólásra, s azt javasolja, próbálják meg összeolvasztani a szilánkjaikat. Hatalmas tüzet raknak, s a szilánkokat bedobják a lángok közé. A zenekar a Tükörvarázst játssza, ezt a lobogó, fényes, lüktető zenét, mely méltán az egyik legkedveltebb részlete az Omrik alkonyának. Már-már úgy látszik, hogy sikerül a csoda: a tükör összeáll, ott fekszik fényesen a tűzben, megsokszorozva a lángokat. Ám amikor a lángok kihunynak, kiderül, hogy csak egy vak üvegdarabot sikerült összeolvasztani, nem a bölcsesség tükrét. Az Omrik csalódottan hagyják ott a tükröt, egyenként kivonulnak a színpadról. Utoljára Eskhatos búcsúáriáját halljuk, aki Katakurdisztán felé veszi az útját. A finálé zenei motívumai között feltűnik az ismert Katakurd harci induló dallama. Modern rendezésekben ez a motívum gyakran mobiltelefonon szólal meg.