A világirodalom költőinek műveiből

Viola de genere Exiguum:

Katakurd őseposz

Kezdetben, mikoron még egy vala Semmi s a Minden
békén szunnyad a Tér és az a fránya Idő;

éber nem vala más, csak a három isteni dalnok:
Panrac és a Protán - és gyerekük, kicsi Eyrf.
Nem vala Fény a Homályban, nem vala Árny se a Fényben;
Szépség nem vala szép, Rútság nem vala rút;
nem függött a körül lebegő levegőben a föld sem,
nem volt állani föld, légbe sugár nem nyúlt.

Szunnyada még a két kis testvér nyugton az éjben,

fáradt teste szelíd álom ölébe alélt,
megmarkolta az álom, a gondot eloldta szivétől;
otthona barlang volt, és nyoszolyája a gyep.

Majd iszonyú szózat szózatlik a néma berekben:
(khm, khm) "Ébredj már aluvó! Íme betelt az Idő!
Századok ültenek el, s te alattok távol a bajtól
Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Vendégem, hidd el, vannak hiu, balgatag álmok
színigazat mutat az, - s nem mind teljesedik!
Az mind csal, hiteget, hisz mindent elfed a látszat,
senki se tud bizonyost, senki se lesz aki már
értse az isteneket s amiről itt szólok: a
Mindent;

Régi dicsőségünk? kő se mutatja helyét!
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Égve honért bizton nézzen előre szemünk!

Álom, uralnak a boldogok és a halandó népek
Gondokat oldogató - és pihenés-megadó;
mert a Felejtésnek s a Halálnak vagy te fivére -
szendergő porodat béke lebegje körül!
Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,
szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig!
Késő százak után hol késel az éji homályban?
Álmos a csöppnyi család? s sír, hogy mindene fáj?
Még meddig heverésztek? erőre mikor kap a lélek
bennetek, ó, ifjak? Ébredj már aluvó!
Mind, kik iránt hálára vagyunk kötelezve, utódok:
Nem játék a világ, látni, teremteni kell!
Szóljatok, óh boldog lelkek, s te, nagyérdemü látnok!

Újra kinyíla a Szem? mely soha meg nem hal?"

Szél kele most, mint sír szele kél, és szóla a látnok:
" Vér és kínok közt megszületett a Jövő!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
s új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Látom fátyolodat, te sötét mélytitku Jövendő,
és, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e
fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta,
borzadok, íszonyodom, és örülök szilajan.
Rettenetes napokat látok közeledni, minőket
nem látott a világ, nem látott soha még!

Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy,
jöjj, utamat könnyítsd - majd, ha kifárad az éj!
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
rég levetett béklyót újra magadra ne végy!
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort!
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Imhol fenn az egek boltján sürü fellegek és a
bús feledékenység koszorútlan alakja lebeg.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
Messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát!
Ettől félve figyelj az
Időre s a csillagos égre,
gyönge éjjeli hold - útján, hogy hova tart!"

Halkan szóla akkor a másik isteni dalnok:
" Útadon mindenkor Békesség lakozik
Hogyha figyelsz, váratlan a vész sosem érhet
kincset az embernek mér örök isteni kéz!
Gyötrő gond, gyerekem, többé lelked sose tépje!
A szent béke korát nem cudarítja gyilok;
bőséges termést hoz a föld, erdő a hegyekben,
tölgy koronáján makk, méhek az odvában;
sűrű gyapja alatt már szinte leroskad a bárány
- isten ajándékát nincs kikerülni sem út! -
szülnek az asszonyok és a fiú az apára hasonlít(!)
minden jó az övék - késő százak után!

Ó kéklő égbolt, ó, dombok, réti füvellők!
Ó kristálypatakok, zöldbe borult ligetek!
Lásd, a jövő kornak minden mily boldogan örvend
- kit nemrég az öröm lágy öle ringata még -
nyáj, barom és ember, valamint a vadállati csordák,
és ami csak születik és a halál fele tart!"

Ekkor fennen szóla a harmadik isteni dalnok:
" Napjai fogytával lelkem is elmenekül!
Minden mindegy már! Zúgjon a tengerek alja!
Jöjjön a barbárság! Jöjjön a forradalom!
Önmaga törvényét rombolja az ősi világrend:
Pusztító erejét rád viharozta dühe.
Szétzuditotta az árt, s dagadoznia adta parancsát;
- Ám tomboljon eként szüntelenül csak az ár,
a riadó vak mélységet fölverje szavával -
érzem, mint közelít, mindeneket letipor!
Nézd a magas mennyet, habözön színét vagy a földet;
Mit hoz még a vihar? szórja eső-nyilait?
Rengeteg erdőknek csak az orma mered ki a vízből,
s örvény sodra veri reszketeg ágaikat;
hol pagonyerdőnk nyög szilaj orkántól, hol a vízpart:
már kora reggeltől fürdeti záporeső!
Ám te a száguldó viharoknak legszilajabbja
már eget ostromló ily tömegek rohama!
Lám a viharzó tenger is elcsitul, elhal az orkán:

végső napjából napjai kezdete lesz.
Nincs, aki tudja: e mosti világ hányadszor öregszik,
hány lesz, és hány volt ennek előtte maig.
Küldj havat és jeget és ködöt, árassz sűrű sötétet,

lángbaborítsd az eget, földre eressz tüzesőt!
Ám ha idők kerekén ezer esztendő eliramlott,
Újra kinyílik a Szem!
mely soha meg nem hal."

Ez a mítosz csupa fragmentumokból áll. Túlnyomó többségük más fragmentumok k-adik metszéke (úgymint: Homérosz: Odüsszeia, Hésziodosz: A világkorszakok, Jó és rossz államrend, Kallinosz: Még meddig heverésztek? Szolón: A múzsákhoz, Theokritosz: Férfibűvölés, Vergilius: Georgica, Ovidius: Átváltozások, Hősnők levelei, Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett, Saját lelkéhez, Az árvíz, Kisfaludy Károly: Mohács, Kölcsey Ferenc: Huszt, Vörösmarty Mihály: Zalán futása, A Guttenberg-albumba, Petőfi Sándor: Az ítélet, Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán).