Stephanus úti kalandjai

Katakurd stand a CeBIT-en Dugóévforduló Katakurdisztán madárvilága Késő éjszakai üzenet Pemmikangrippe Bonnsches Brauerhaus Sárkányvérfa A Giwdul halála című dokumentum csodálatos fellelése Sárkánykönny-ital Bhaga - Dubai Hány thug is egy sárkánypikkely? Wermer: Sárkány A Barbakán-rejtély I A Barbakán-rejtély II A Barbakán-rejtély III A Barbakán-rejtély IV A Barbakán-rejtély V

Stephanus Bartolits:

COMPUTER-COMPUTER-COMPUTER-COMPUTER-COMPUTER

Katakurd stand a CeBIT-en!

COMPUTER-COMPUTER-COMPUTER-COMPUTER-COMPUTER

Egy külföldi látogató észrevételei a katakurd standról...

"... egy érdekes stand ütötte meg szememet. Az ország neve nem volt kiírva, de két szolgáltató reklámjai voltak láthatók belül, s nevük érthetően felkeltette figyelmemet. Az egyiket úgy hívták: Katatel, a másik neve Kurdtel volt. Fáradtságomat teljesen elfeledve beléptem a standra, ahol még nagyobb meglepetés ért. Belül egy harmadik szolgáltató egész kicsi pultja is feltűnt, rajta a cég neve: Bagatel. Ni, ez már nem lehet véletlen, gondoltam magamban és megpróbáltam érdeklődni az ott lévőktől, hová is kerültem. Hamarosan kiderült azonban, hogy a többiek is csak látogatók, s nem tudnak segíteni abban, milyen ország pavilonjában is vagyunk. A katalógusban ez a stand nem szerepelt és a pavilon alaprajza szerint itt csak egy pihenőpadnak és néhány virágtartónak kellene lennie. Mindig előfordul azonban, hogy egy-egy utolsó pillanatban jelentkező kiállító már csak ilyen pozícióban tud helyet kapni.

Arra várva, hogy előbb-utóbb csak megjelenik valaki, aki ide tartozik, találomra elkezdtem nézelődni a standon. Az egyik pulton egy egér volt (neeem, kedves Macska, nem olyan...) s mikor megmozdítottam, a két szolgáltató pultja között felszerelt nagy plazmakijelző kivilágosodott és egy nagy vörös ember jelent meg rajta, aki furcsa kiejtéssel ugyan, de angolul üdvözölte a stand vendégeit. Mondataiból kiderült, hogy a standon egyáltalán nincs személyzet, mert a távoli ország nem engedheti meg magának, hogy erre is költsön, de ők is be szeretnék mutatni távközlésüket a világnak. Üdvözölt tehát ... Katakurdisztán pavilonjában.

Igazából nem ért meglepetés, de mégis átfutott a hátamon a hideg: mi ez a színjáték? A többi látogató láthatóan érdeklődéssel kezdte el hallgatni a vörös embert, aki úgy mutatkozott be, mint az ország távközlekedési minisztere. Lopva körbenéztem, de senki nem kezdte el firtatni, hogy hol van ez az ország, a többi látogató úgy figyelt, mintha legalábbis mindenkinek triviális lett volna, mit is lát. A vörös ember pedig elmondta, hogy országukban két szolgáltató van, a Katatel és a Kurdtel, akik kemény versenyt vívnak a piacon. Minden év tavaszán megtartják a Távközlés Napját és ekkor a lakosság szavazáson dönti el, ki lesz a szolgáltató a következő egy éves időszakban. Mivel a lakosság az egy éves időszak alatt teljesen kiábrándul az előző évben megválasztott szolgáltatóból, így nem meglepő, hogy minden évben váltás következik be, kétszer egymás után még nem választották meg ugyanazt a társaságot. A miniszter szerint a módszer igen takarékos, hiszen így teljesen elegendő egyetlen távrecsegő hálózat a versenyhez. Igaz, hogy van az országban egy külföldi szolgáltató is, a Bagatel, azonban ők nem választhatók, szerepük kizárólag arra vonatkozik, hogy a választás napján ők szolgáltatják a kampánycsendet, hogy egyik társaság se kerülhessen előnyösebb helyzetbe. A Bagatel előírásai igen szigorúak ebben a tekintetben, még búgó hangot sem adnak annak, aki felveszi a kagylót (kivéve, ha ezt valaki a tengerparton teszi). Régebben egy borízű hang ugyan bemondta, hogy "Fog tudni telefonálni, ha vár", azonban ezt a Katatel rögtön a kampánycsend durva megsértésének titulálta, mert a Kurdtel részvényeinek túlnyomó többsége havár kezekben van. Erre a Bagatel a katakurd harci indulót játszotta be a telefonba búgó hang helyett, ez ellen azonban a Kurdtel tiltakozott, mondván, hogy a történelmi hangulatot idéző induló azt az időszakot idézi vissza a választókban, mikor még csak a Katatel szolgáltatott és ez rá nézve hátrányos. Ezután még megpróbáltak a Batatel marketing szakemberei a saját folklórjukból választani valami semleges szignált és a "Hej, ha szánt a bagamér, felvirágik Bagamér!" munkadalt játszották be lezginkán. Igen ám, de ez ellen mindkét szolgáltató tiltakozott, mondván, hogy ezzel akarja elérni a Bagatel, hogy befolyásolják a vidéki mezőgazdasági területek lakosságát a jelenlegi szabályok megváltoztatására. Maradt tehát a néma csönd.

A standon néhány érdekes eszközt is meg lehetett nézni, amit a miniszter a plazmaképernyőről mutatott be a látogatóknak. Az egyik érdekesség egy pénzbedobós telefon volt. A parafából készült korongot egy nyíláson keresztül kellett beleejteni, melyet szelamliknak hívtak, állítólag azért, mert olyan ritkán adta vissza a parafakorongot sikertelen hívás esetén, mint amilyen ritkán élve jutott ki valaki a Mordent-hegy szelamlikaiból. A nép ezeket a készülékeket éppen ezért szelamfónnak hívta.

Szintén érdekes volt a pemmifón, amivel a mobil telefont helyettesítették a távoli országban. Ha valakinek hirtelen telefonálnia kellett, üzenetét egy pemmikán fülébe súgta, az elrohant a legközelebbi szelamfónig és a megadott számra bemondta az üzenetet. Ha két parafakorongot tettünk a pemmikán szárnya alá, akkor a szelamfónon keresztül kapott válasszal azonnal vissza is rohant az üzenet küldőjéhez. A pemmifón nagy előnye volt, hogy az ország egész területén működni tudott komolyabb beruházás nélkül is. Voltak pemmifón előfizetők, akik mindig vitték magukkal saját pemmikánjukat, de a legtöbben az útszélén ácsorgó, előre fizetett pemmikánokat használták az üzenetek továbbítására. Az utóbbi módszer minőségileg rosszabb volt, mert az előre fizetett pemmikánok néha elfelejtették az üzenetet és ilyenkor maguk próbálták kitalálni, mit is üzentek velük. Mivel a meglepett hívott ebből következően az üzenetet általában nem is értette, így a válaszüzenet is meglepő volt, ebből további pemmifónhívások keletkeztek, ami igen jövedelmező volt a pemmifón szolgáltató számára. Ráadásul az is előfordult, hogy a pemmikán a választ is rossz helyre vitte meg, ez aztán további bonyodalmakat okozott.

Végezetül egy különleges szerkezetet láthattunk, a szerimétert. Ezt a szerkezetet azoknak szerelték fel, akik arra panaszkodtak, hogy se szeri se száma a téves hívásoknak. A szeriméter - mint a neve is mutatja - a téves hívások számát ugyan nem tudta mérni, de a szerit, azt igen. A szolgáltató aztán, mikor szerit ejtette, leolvasta a szerimétert és ebből tudta, amit tudott. Ennek ismeretében kezdődött meg a vita a téves hívások számáról.

Sok minden volt még a standon, amit meg szerettem volna nézni, de egyszer csak hat óra lett és elsötétült a plazmaképernyő...

Stephanus Bartolits műkedvelő ampelológus

Katakurd népszokások Franciaországban
avagy
Dugóévforduló

Kedves Barátnéim és Barátaim !

A nagyvilágban történő események sok helyütt viszik az utcára az embereket, hogy transzparenseikkel, jelszavaikkal, beszédeikkel tiltakozzanak valami ellen, kiálljanak valakik mellett vagy éppen véleményt nyilvánítsanak "egyes szerek nem kellemesnek nevezett, szellemre eredeztetett ferde kelleme" tárgyában. Nem is volt tehát meglepő, mikor a hét derekán Bordeaux utcáin sétálva tüntető csoportokba botlottam. A jó idő is segített abban, hogy nagyobb tömegek verődjenek össze a Garonne partján vagy a Gambetta téren és hangot adjanak követeléseiknek. A jelszavak és transzparensek alapján látni lehetett, hogy az iraki háborútól a légiirányítók sztrájkáig minden szerepelt a színes palettán. Különösebb meglepetés tehát nem ért, a BBC World előző esti híreit megnézve szinte rögtön ki lehetett találni, melyik tüntető csoport mit és miért képvisel.

Éppen ezért volt meglepő az a kis csoport, mely vidám hangulatban vonult végig az Allées de Tourny-n, Bordeaux egyik legszebb terén és egyáltalán nem úgy tűnt, hogy tiltakoznak valami miatt. Ugyanakkor mégis világosan látszott, hogy egy demonstráció résztvevőiről volt szó. Francia tudásom hézegos lévén, nehezen betűztem ki a leggyakrabban feltűnt transzparens szövegét: "Mis en Bouteille á la Propertiéré" (Dugd az üvegbe a megfelelő módon). Még meglepőbb volt a másik felirat "Bouchon, Bouchon, liége Bouchon" (Dugó, dugó, parafadugó). A legmeglepőbb azonban az volt, amikor a demonstráció közepén egy csoportban haladó szemrevaló lányok hirtelen szétnyíltak, szoknyájukat - a járdán álldogálók nem kis örömére - felkapták a nyakukba, majd lábuk közül dugóspuskát rántottak elő, s elkezték lőni a bámészkodókat. A járókelők lelkesen kezdték keresni a lövedékeket a járdán, miközben a lányok az egymásba gabalyodott emberekre óriási halászhálót borítottak.

Már-már én is beszálltam volna a lövedéket keresők növekvő táborába, de a demonstrációt nézve hirtelen déjá vu érzésem támadt. Ezt mintha olvastam volna valahol! Azonnal berontottam az első közeli Internet kávéházba (Café de Résau vagy Valami hasonló névre hallgatott) és máris felgomboltam az extra.hu/sympos honlapra. Rövid keresés után rátaláltam Petrus deák katakurd történelemről szóló veretes írására, s a negyedik fejezet végén megtaláltam, amit keresem: a "thug" elnevezésű, néptánchoz kapcsolódó játékot. Idézem:

Legények (körültáncolják a lányokat): Thug! Thug! - Lányok: Mit akartok? - Legények: Dugót akarunk! - Lányok: Dugni akartok? - Legények: Dugót akarunk! - Lányok: Thugot akartok? - Legények: Dugót akarunk! - Lányok: Minden thug egyet dug! - Legények (aprópénzt szórnak a lányok közé) - Lányok (hirtelen szétnyílnak, szoknyájuk alól dugóspuskákat rántanak elő, lőni kezdik a fiúkat, akik egymásnak esnek, egymásba gabalyodva kapkodják, próbálják megszerezni a parafadugókat, míg a lányok nevetve nagy halászhálót borítanak rájuk)

Végigolvasva a bekezdést, minden világos lett és ugyanakkor teljesen érthetetlen. Petrus deák szinte szó szerint ezt írta le anyagában, amit az utcán láttam. Akkor viszont a járókelők a parafadugókért versengtek? Miért és egyáltalán hogy kerül a katakurd történelmet idéző népi játék Bordeaux főterére?Már tudtam, mit kell tennem. Internet kártyámat a gépben felejtve (ott egye fene azt a néhány Eurot) rohantam a demonstrálók után. A lányok már újra összetömörülve haladtak a tömeg közepén és a fiúk körbetáncolták őket. Egyszer csak "thug! thug!" kiáltásokat hallottam, majd rövid kérdezz-felelek után megint felemelkedtek a szoknyák, de most már nem hagytam, hogy a kecses lábak elvonják figyelmemet, csak a lövedékekre koncentráltam. Sikerült is néhány lövedéket megszereznem, s ez igazolta Petrus deák leírását, a lövedékek parafadugók voltak. Pár pillanat múlva az is kiderült, hogy miért gyűjtik őket a járókelők. A parafadugók ugyanis nem igaziak voltak, hanem dugónak álcázott csokoládéról volt szó, mely Armagnac-kal volt töltve, hogy tovább lelkesítse a demonstrációt követő tömeget.

Természetesen megkerestem a demonstráció vezetőjét, egy nagy, vörös arcú úriembert, aki hajlandó volt megszólalni a francián kívül más nyelven is, ebből arra kellett következtetnem, hogy nem francia születésű. Kérdésemre elmondta, hogy egy közel ötszáz éves történelmi eseményt ünnepelnek meg minden évben április 3-án, melynek a francia történelemhez csak áttételesen van köze. Két másik ország közötti háborút döntött el a parafadugók hiánya, bizonyos Karakurdisztán és Bagaméria közötti összecsapás sorsát befolyásolta, hogy a katakurd parafadugót nem tudták felhasználni a bagamér katonák borosüvegeinek lezárásához. Mivel Bordeaux híres bortermő környék, természetesen ők is importálnak katakurd dugót, s ennek a szoros kapcsolatnak köszönhető, hogy rendszeresen megünneplik ezt a történelmi eseményt, mely az 1520-as években esett meg. Természetesen megkérdeztem, miért vannak a dugók csokoládéból. A válasz még meglepőbb volt, s azt igazolja, társaságunk jó nyomon jár a katakurd történelem felgöngyölése tárgyában. Francia barátunk ugyanis elmondta, hogy a bagamérek valami fura ételből igyekeztek dugót csinálni, (mirseaux-birseaux vagy mi a szöszt mondott) de ez természetesen nem sikerült. Erre a katakurd cukrászok készítettek három kocsiderék csokoládédugót és átküldték a bagamér táborba az ottani dugókontárok bosszantására. Minden egyes csokidogóra ráírták: "Ezt dugd az üvegbe a megfelelő módon!". Ennek emlékére lövik a demonstrációban részt vevő lányok a járókelőket mind a mai napig a csokidugókkal.

Akartam volna még pár dolgot kérdezni a nagy darab vörös embertől, de hirtelen megszólaltak az utcán a szirénák, nagyobb csapat egyenruhás jelent meg és pillanatok alatt szétszórta a demonstráció résztvevőit. Nem telt bele egy perc és az utcán semmi jel nem mutatott arra, hogy ott nemrég még nagy mulatság folyt. Órákon keresztül bolyongtam még Bordeaux utcáin, hátha meglátok valakit a tüntetés résztvevői közül, de nem jártam sikerrel.

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Joggal mondhatjátok persze, hogy ez az egész csak merő kitaláció, sőt akár azt is, hogy nem kellett volna annyit kóstolgatnom Saint Emilion Grand Cru csodálatos vörösborait és akkor nem álmodtam volna össze ennyi marhaságot. Az elillant tüntetést ugyan nem sikerült se lefényképeznem, se transzparensét megszereznem, de este a szállodaszobámba jutott eszembe, hogy hiszen a zsebem tele van a ravasz módon összegyűjtött csokidugókkal! Engedjétek meg hát, hogy mint egyetlen tanújelét ennek a fantasztikus demonstrációnak, megajándékozzalak Titeket a történelmi pillanatot idéző lövedékek egy-egy példányával. Ha megevés előtt gondosan megnézitek a csomagolást, még talán a tüntetés fő jelszavát, a "Mis en Bouteille á la Propertiéré" feliratot is megtaláljátok rajta.

Stephanus Bartolits műértő frászkapó és bibliokibernológus

Katakurdisztán madárvilága

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Az utóbbi időben úgy tűnik, hogy ahányszor külföldön járok, mindig történik valami, amiről kiderül, hogy közvetlenül vagy közvetve köze van Katakudisztánhoz. Az előző két alkalommal még hittem, hogy ez csak véletlen, azonban a mostani újabb meglepetés után már nem is tudom, mit higgyek. Persze jobb lenne, ha először elmondanám, mi is történt. Ehhez hadd mutassak egy érdekes cikket, melyet elutazás előtt néhány héttel találtam a Vasárnapi Turf egy régebbi számában.

Érdekességek Katakurdisztán madárvilágából

274. rész A truff

Ha nagytestű madarakról esik szó Katakurdisztán kapcsán, még a legképzettebb katakurdológusoknak is csak a pemmikán szokott eszébe jutni. Ennek a nagytestű, díszes tollazatú vízi- és futómadárnak, mely a jégkorszaki kihalt emlős ősmadár retardált leszármazottja, szinte mindenütt találkozhatunk a példányaival Katakurdisztánban. Erős teste alkalmassá teszi arra, hogy meglovagolják vagy egyszemélyes, kétkerekű kocsi elé fogják. Kevesen tudják viszont, hogy a Loró krátere közelében, a Katakurd-mészkőhegység erdeiben él egy másik nagytestű madár, melynek sokan varázserőt tulajdonítanak. Ez a madár pedig a truff.

Sok történet kering a truffról, melyeknek többnyire csekély valóságalapja van. Egyesek szerint a griffmadarakkal rokon madárról van szó, nemzetségük egy másik ága a truffmadaraké és ugyanolyan csodálatos tulajdonságokkal is rendelkeznek. Mások szerint a truffok Katakurdisztán sorsát meghatározó madarak, s amíg el nem pusztul az összes truff Loró környékén, addig az országnak nem kell külső erőktől tartania, megvédi őket a truff szelleme. Ennek jegyeként valóban található Loró környékén néhány olyan család, melynek címerállata a truff. A címerben ezek a madarak a legvadabb színekben pompáznak, ami látszólag arra utal, hogy egy hasonlóan tarka madárról lehet szó, mint a pemmikán. Ez azonban valószínűleg a címert tervező heraldikusok ismereteinek a hiányosságából adódó tévedés. A truff ugyanis nem színes, hanem egyszínű, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy milyen is a színe.

Ez a sok titokzatosság a truff viselkedése, szokásai és tollazata tekintetében arra vezethető vissza, hogy a truff nagyon félénk állat, mely igen jól tudja álcázni mgát a Katakurd-Mészkőhegység sötét, sűrű erdeiben. Ha a truff megöregszik és élete végetér, teste percek alatt nyomtalanul eltűnik, szinte elpárolog az erdő mélyén. Ennek a következménye, hogy oly sok dologban bizonytalanok a források a truff külsejét tekintve is. Különösen az tette híressé ezt az állatot, hogy a vadászok is hiába próbálták leteríteni egy-egy példányát, az sem sikerült. A legtöbb szavahihető leírás szerint a truff testébe behatol ugyan a lövedék, de nem tesz benne kárt, hanem felszívódik testében a fémgolyó, a sörét és különösen erőssé teszi a truffot a külső támadásokkal szemben. Minél több lövést kap egy truff, annál ellenállóbbá válik tehát. Egyesek szerint a lövedékek száma a truff életkorára is jótékony hatással van, egy 30-40 alkalommal kilőtt truff akár a 400-450 évet is megérheti.

A katakurd emberek azonban nem ismernek lehetetlent. Legújabban a Sandeman természetvédő és vadászati társaság különleges élményre invitálja a Katakurdisztánba érkező külföldieket. A Lorói Krátertől nem messze ugyanis truffleseket szerveznek. Ezeken a truffleseken ugyan nem tudják garantálni, hogy a napokig egy helyben gubbasztók akár egyetlen truffot is fognak látni, az azonban tény, hogy sokan azt hiszik, láttak valamit és már ez is komoly eredménynek számít. A trufflesek sikerének azonban a valóságban egészen más oka van. A Sandeman társaság vadászai ugyanis arra a gondolatra jutottak, hogy ha a truff testében az acélgolyó is felszívódik, akkor olyan golyóval kell eltalálni, mely felszívódása esetén elbódítja a truffot, mely ezáltal elejthető. Hosszú kísérletezés után a portói borral töltött csokoládégolyó mellett döntöttek, s elkezdték gyártani a TRUFFLES golyókat, mellyel elláttak minden trufflesre induló vadászt. Egy dobozban méret szerint 8-15 golyó van, mely akár több truff elbódítására is alkalmas. Ezekkel a golyókkal sem sikerült ugyan még egyetlen truffot sem elejteni, hiszen ahhoz, hogy valaki meglőjön vele egy truffot, ahhoz először észre kéne vennie, ami szinte lehetetlen. A vadászok egy része azonban a truffles második-harmadik napján elkezdi maga megenni ezeket a golyókat, amitől hallucinációi támadnak, s persze az intenzív élmények hatására vízióiban leginkább külöböző formájú és színű truffokat lát. Hát ez a truffok körüli sok eltérő leírás "valóságalapja".

Vasárnapi Turf, 77. évfolyam 25. szám 7. oldal

Kedves Barátaim és Barátnéim !

Eddig tehát a cikk, és most nézzétek, mit találtam Lisszabon egyik kisebb boltjában. Igen, jól látjátok, ez bizony egy portóival töltött TRUFFLES gyolyókat tartalmazó doboz, egészen pontosan 10 darabot tartalmaz, s mivel errefelé truffot aligha tudunk ejteni vele, azt javasolom, próbaképpen bóduljunk el egy-egy lövedéktől, hiszen a benne lévő 10 golyó ehhez éppen elégséges. Közben pedig meditáljunk el azon, vajon lehet-e véletlen, hogy ezek a TRUFFLES golyók éppen akkor kerültek a kezeim közé, amikor megtaláltam a Vasárnapi Truffban ... azazhogy Turfban a fentebb idézett cikket.

Stephanus Bartolits bibliokibernológus

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Bizony ilyen már rég történt velem. Külföldön járva mindig belebotlok valamibe, aminek köze van Katakurdisztánhoz vagy a havárokhoz és ezzel újabb és újabb érdekességeket tudunk meg világukról. Most azonban semmi, de semmi ilyen nem történt. Úgy is jöttem haza, hogy ma aztán nem tudok újdonsággal szolgálni ebben a témakörben. Volt ugyan egynéhány érdekesség, ami szóra lenne érdemes, de Katakurdisztánhoz ezeknek semmi, de semmi köze nincs. Hacsak...

Erre persze csak az után jöttem rá, hogy utólértek a sötét hírek, kutyaugatástól lett hangos jó öreg szülővárosom. Miközben én Párizsban keresem a meglepő eseményeket, azok Budapesten ütik fel fejüket, s csak elektronikus hírekből értesülök arról, hogy már a büntetés mértékét is kiszabták szegény, szerencsétlen Macskára, mintha csak egy Bacsó-filmben vállalt volna epizódszerepet Kotász doktor oldalán. Felháborító, flaszterszaggató dolgok történnek ezekben a nagyvárosokban. Szinte megnyugtatólag hatott rám Párizs csendes provincialitása ezekhez a rémes hírekhez képest. A szűk sikátornak ható Champs Elisee némasága, a barátságos, emberi magasságú Eiffel torony, a folyóvölgyben mélyen meghúzódó Montmarte mind-mind feledtették velem, hogy mi történik a világ ezen távoli pontján.

Éppen ezért volt hátborzongató, ahogy a Dokumentum hozzám került. Már leoltottam a villanyt a szállodaszobában, s eltűnődve nézegettem a bejárati ajtó alatt a folyosóról beszűrődő fényt, az egyetlen világítást, melynek gyenge pislákolása mellett el tudtam araszolni a megvetett ágyig, mikor a fénycsík szinte teljesen eltűnt.

Volt ilyen máskor is, egy-egy pillanatra, mikor késő éjjel a Latin negyed élvezeteitől megrészegült turisták jöttek haza és vonultak végig nagy robajjal a folyosón, most azonban teljes volt a csönd.

Az árnyék nem mozdult. Én sem. Mit akarhat vajon? Az ajtót már korábban bezártam, de ha most hajnali fél kettőkor kopogni fog, mit teszek? Percek teltek el, de úgy tűnt, hogy órák ebben a feszültségben, mikor lassan, nagyon lassan egy boríték kezdett el bekúszni az ajtó rése alatt.

A hideg teljesen kirázott, hiszen a másnapi időjárás jelentést már délután becsúsztatták az ajtó alatt, újságot, levelet nem várok, s ezek egyébként sem az éjszaka közepén érkeznek. A boríték egyszer csak megállt, nem jött tovább felém, majd egy pillanat alatt eltűnt az árnyék, döngő lépteket hallottam távolodni a folyosón, s véget ért a lidércnyomás.

Egy tigris fürgeségével vetettem magam az ajtóra, kinyitottam, hiszen a hosszú folyosón még látnom kell azt, aki a borítékot hozta, de sehol senkit nem láttam. A süket csöndben csak azt hallottam, hogy a léptek tovább távolodnak, majd kinyílik a liftajtó és a szokott kis kivárás után elindul a földszint felé, mintha csak futó vendégem távozott volna vele, hogy tovább kézbesítse üzenetét, mely még akkor is a borítékban lapult.

Visszamentem, az ajtót gondosan bezártam, kivettem a Dokumentumot melyet most körbeadok, hogy Ti is lássátok, és a félelemtől szinte megdermedve tettem fel a kérdést: csak nem fog a Kutyaugatás után még az Egércincogás is megjelenni a hazai szamizdat kiadások palettáján?

Stephanus Bartolits bibliokibernológus

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Pemmikangrippe

Az élet néha váratlan fordulatokkal ajándékozza meg az embert, sokszor éppen olyankor, amikor a legkevésbé számít rá. Természetesen a történet, amit elmesélek, azzal kezdődött, hogy veszélybe került a házi feladat megírása. Na, ez nem olyan különleges eset – talán mindnyájunkkal megesett már egyszer-egyszer (na jó, akár kétszer is), – azonban most kapóra jött a váratlan fordulat. A hetet ugyanis Bécsben töltöttem, s éppen erre az időszakra esett húshagyó kedd is, mely itt különleges élménnyel kecsegtetett: mint kiderült, az osztrákok ugyanis “komolyan veszik” ezt a napot és este nyolctól megbolondul a város. Ettől persze csak tovább romlott bármilyen házi feladat megírásának az esélye, hiszen azt egy csendes, eseménytelen bécsi este gondoltam megírni szállodai szobám magányába visszavonulva. Hétfőn este azonban alkalmi ismerőseim – akikkel egy jazzklubban ismerkedtem meg, elbliccelve ezzel a hétfői házifeladat-írást – figyelmeztettek: keddre ne csináljak programot, jobban járok, ha céltalanul őgyelgek a belvárosban, lesz részem élményben bőven. Hittem is, nem is a tanácsnak, de győzött a kíváncsiság: este fél nyolc körül szisztematikusan megkezdtem a céltalan őgyelgést Bécs belvárosában.

Nem kellett sokat várnom. Nyolc óra előtt pár perccel hihetetlen zaj kerekedett a Kärtner strasse dereka táján, mintha a föld akart volna megnyílni a Stephanskirche környékén. Nem sokkal később kiderült, egy brazil ütős-együttes vonul végig az utcákon és hirdeti a húshagyó keddi mulatságok kezdetét.

Amerre a dobosok, táncoló fiúkkal, lányokkal az élen elvonultak, sorban kerültek elő a jelmezes figurák: Csehov három nővére sajátos formában, a H5N1 kommandócsoport hirdetve a Vogelgrippe közeledtét a világvége helyett, angyalok, ördögök, szerzetesek és utcalányok és valóban egész éjjel karneváli hangulat uralkodott Bécs belvárosában, különösen a Bermuda dreieck néven ismert szórakozónegyed környékén. A dobosok elől menekülve a tömeg engem is ide sodort és egy idő után rájöttem, valóban igazuk azoknak, akik előző nap azt javasolták, keddre ne csináljak programot.

Na, persze, jó duma, de hol itt a házi feladat. Mi köze ennek Katakurdisztánhoz? Avagy most fog feltűnni egy púpos ember a tömegben, kezében lóbálva három katakurd farsangi festményt? Hát akár hiszitek, akár nem…de nem ez történt. Sehol egy púpos ember, még műpúppal sem, de még csak egy nyűvedt gerincferdülésest sem láttam egész éjjel.

Csendben szívta szivarját, csak néha morgott maga elé. Néha németül, néha mintha valami holland vagy norvég szöveget mormolt volna. Amúgy jámbor figura volt, remekül tűrte, hogy a tömegből néha valaki egyensúlyát veszítve az ölébe esett, a fejére könyökölt vagy éppen a koktélját borította volna fel. Ez utóbbinál mint a villám, elkapta a félig már felbillent poharat és úgy állította újra talpra, hogy egy csepp, nem sok, de annyi sem löttyent ki az italból. “Kein problem!” mormolta a szabadkozó leányzó felé, majd visszaesett bús magányába. Na, jobb asztaltársra is szert tehettem volna, gondoltam magamban, de hát úgy kell annak, aki egyedül megy mulatni: azt kell elviselnie mindenhol, aki mellé veti a sors. Előző nap legalább jó társaságom volt – ezzel vigasztaltam magam és nagyot kortyoltam a Tequila Sunrise- ból.

Ekkor jöttek be – mit bejöttek, beverekedték magukat, hiszen akkora tömeg volt – a H5N1 kommandó tagjai. Ahogy kiabálták, oltószerért jöttek és a csapos máris nyomta az Ottakringer csapolóját az oltóanyagért. Melankolikus asztaltársam felnézett és egy csendes sóhajt eresztett el: – Vogelgrippe! Es ist kein problem. Die Pemmikangrippe! Es war ein Tragödie der Katakurden.

 – Pemmikangrippe! Azt hittem először, rosszul hallok. De a "tragedie des katakurdes" után már nem fért kétség hozzá: sem nem Asterix, sem nem Obelix, hanem Havárix lehet a helyes megoldás.

És ez a vörös haj lehet, hogy nem is paróka! A fenébe! Teljesen elvette a tisztánlátásomat ez a húshagyó kedd. Persze, hiszen ez az orr, ez az egy tömbből faragott arc… hogy is nem vettem azonnal észre. Egy igazi katakurd leszármazott ül mellettem egy olyan helyen, ahol mozdulni sem lehet és én nem veszem észre!

Érdeklődésemet ettől kezdve természetesen az asztalszomszédom kötötte le, de ennek nem volt szabad semmi jelét adnom, ez nyilvánvaló volt. Óvatosan kezdtünk el beszélgetni – jobb híján angolul – elsősorban a farsang végi népszokásokról. Semleges téma, jó téma és nekem éppen erre volt szükségem. Havárix nem vett észre semmit és váratlanul nagyon közlékeny lett. Sokat mesélt a helybéli szokásokról és néha célzott rá, hogy neki nem ezek az igazi népi gyökerei. Elengedtem a fülem mellett a célzást, pedig nagyon nehezemre esett, de muszáj volt. Szóba hoztam viszont a H5N1 kommandót, s reméltem magától is begurul a billiárdgolyó a lyukba. Tervem fényesen bevált: Havárix – mert magamban csak így hívtam – hosszas mesébe kezdett.

Kiderült, ősei egy egész más világban éltek, ahol nagy mulatozás zárta le a fagyos téli időszakot. Három napon át mulattak a helybéliek, örvendve annak, hogy véget ért a tél és újra kezdődik a vidám tavaszi világ. A mulatozás mellett állandó népszokások is kialakultak, mint például a névre szóló pemmikántoll adományozás. Izgalmamat leplezve értetlenül néztem rá, mire benyúlt a zsebébe és átadott egy szakadozott papírlapot, melyen címként a következő állt:

"The secret of Kelat’s cellargate No. 37."

Ezen a ponton kiestem a szerepemből. Az esti fáradtság, a mulatság bódulata, a forralt borok, punchok és koktélok hatása együttesen lehetetlenné tette, hogy ne áruljam el magam. Úgy kaptam a papír után, mint aki az Északi sarkon kelt át érte, hogy megérinthesse akár egy pillanatra is. Havárix rám mosolygott:

- Kedves barátom, csodálom az önuralmát, de ugye egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy mi teljesen véletlenül ülünk itt egymás mellett. Kár volt erőlködnie a tettetett közönyösséggel, de megértem a próbálkozását. Én már két hete tudom, hogy ma este itt fogunk találkozni, barátaim meg azt mondták, sokkal könnyebb volt magát ideterelni, mint ahogy elsőre gondolták. Olvassa el alaposan ezt a dokumentumot, sok minden kiderül belőle. Sajnos az a népszokás, amit benne talál, örökre megszűnt és ennek a pemmikánok rejtélyes kihalása vetett véget. Igen, valóban éltek pemmikánok a földön, de egy náthaszerű betegség – akár hívhatjuk pemmikán-flu-nek, pemmikán-grippe-nek is – véget vetett létüknek. Reggel pontban 6 órakor jelenjen meg ezzel a dokumentummal a szállodája recepcióján. Pontos legyen, egy perc késés is végzetes lehet. Adja át ezt a dokumentumot egy alacsony, szakállas embernek, aki cserébe egy kis csomagot fog átadni Önnek. Addigra már tudni fogja, mi a teendője ezzel a csomaggal. Már most elárulom: nem érdemes meglépnie a dokumentummal, a csomag tartalma sokkal értékesebb. A szakállas úrtól ne kérdezzen semmit, ne is próbálkozzon, nem érdemes. Ő csak postás lesz a dologban, nem ismeri a részleteket.

Döbbenten hallgattam a monológot. Reggel hatkor! De hiszen már hajnali egy óra lehet! Haza is alig érek addigra és ezt a papírt el is kellene olvasni, vagy inkább lemásolni kézzel, igen az lesz a legjobb. Csendben ránéztem az órámra, hogy lássam, ténylegesen mennyi is az idő. Már fél kettő volt. Ezt a rövid pillanatot használta ki Havárix, hogy az óriási tömeg ellenére úgy eltűnjön egy pillanat alatt, hogy megvillanni sem láttam vörös haját a tömegben. Természetesen elsüllyesztettem a szakadozott papírlapot és azonnal utána eredtem, hogy utólérjem és megkérdezzem, miről is van szó, hogy lehet, hogy az nem véletlen, amit én annak hiszek és mi ez az egész. Egy teljes órán keresztül bolyongtam még a Bermuda-háromszögben, hogy megtaláljam Havárixot, de teljes mértékben kudarcot vallottam. Akkor működött csak a véletlen, amikor Ő akarta. Amikor én, akkor nem működött semmi sem.

Visszamentem a szállodába, egyenesen fel a szobámba, ahogy voltam, kabátban végigheveredtem az ágyon és elkezdtem olvasni a dokumentumot.

A 37. keláti pinceajtó titka

S tudjátok meg, havárok, csak akkor szerezhetjük vissza becsületünket, ha idegen tollakkal nem ékeskedünk. Ne nyíljon meg hát a 37. keláti pinceajtó olyan havár előtt, aki valaha is idegen tollal ékeskedett. S hogy miért ez a tilalom, olvassátok az ősi történetet alant.

Történt is egyszer, hogy a katakurdok szokásba vették, hogy a télűző mulatságok elején felvonulnak a város vagy falu fő utcáján és éltetik a közelgő tavaszt. Akarták azonban a katakurdok mutatni, hogy mely sok barmuk és jószágjuk van, s ezért kihúzták pemmikánjaik farktőtollát a felvonulás előtt és ebből csináltak tolldíszt maguknak. Kinek a legszebb, legtöbb tollból álló tolldísze volt, az számított a leggazdagabbnak a katakurdok közül. Volt is pompa az utcákon rendesen, csak éppen ez keverte a bajt is az ünneplők között. A keláti havárok ugyanis minden erejükkel a szőlőgondozással voltak elfoglalva és nem volt idejük arra, hogy emellett még pemmikánokat tenyésszenek. Mikor aztán eljött a télbúcsúztatás ideje, hiába voltak tehetősek, egyetlen farktőtollat sem tudtak a tolldíszükbe tenni és szégyenszemre kulloghattak a felvonulás végén, ahová már a triőrök által a menet elején táncolt kvagga kiáltozásai sem hallatszottak el.

Ettől kezdve aztán egyre gyakoribb lett a farsang előtti-alatti farktőtoll-lopás, ami nem is volt egyszerű feladat. A pemmikánok a saját gazdájukat sem engedték nagyon közel magukhoz, bár a farktőtoll kihúzása nem okozott fájdalmat az állatoknak, de mégis erős kapálódzással adták jelét a tiltakozásuknak. Ha azonban idegen közelített a pemmikánok felé, azok igen harciasak tudtak lenni és erős rúgásukkal sok havárt kergettek ágyba a felvonulás helyett. Akiknek azonban mégis sikerült a pemmikánok közelébe férkőzniük azok általában a farktőtollal távoztak, s mire a pemmikán tulajdonosa észbe kapott, már nem volt mit a tolldíszébe rakni. A tolldíszlopás pár évtized alatt olyan méreteket öltött, hogy maga a felvonulási népszokás is kezdett veszélybe kerülni. Ezt viszont sem a katakurdok, sem a havárok nem akarták és ügyes megoldást találtak ki a problémára. A pemmikánok egy részének a farktőtollait már ősszel, még a színtelen tollkorszakban saját nevükkel látták el, s mire tavasszal a farktőtoll megszínesedett, már nem volt értelme ellopni, mert a szárában viselte eredeti tulajdonosának a nevét. Ugyanakkor a pemmikánok másik felének a farktőtollába olyan havárok nevét vésték, akiknek a borát itták. Ezeket sem volt értelme tehát ellopni, Yaszeli havának első napjaiban viszont kialakult eg kedves szokás: ekkor adták át a havároknak a nevükkel ellátott tollakat. Ettől kezdve nem kellett a havároknak idegen tollakkal ékeskedniük, ezeket a pemmikántollakat sajátjuknak tekinthették. Így oldódott meg az idegen tollakkal való ékeskedés problémája.

Később a nagy pemmikánvész után – mikor hosszú ideig csak mutatóban lehetett egy-egy állatot találni – a farktőtollas felvonulás divatja megszűnt, megmaradt viszont az a szokás, hogy a katakurdok tiszteletüket névre szóló tollakkal fejezik ki mások iránt. Általában már nem is madártollat, hanem inkább írásra alkalmas tollat adnak át tiszteletük jeléül, de arra mindig vigyáznak, hogy a tollak borítása ne műanyag vagy fém, hanem valamilyen természetes anyag legyen.

Hát ennyi volt a szakadozott, kissé agyonolvasott papíron, amit nagyjából lefordítva adok közre néktek. Reggel persze már háromnegyed hatkor lent szundikáltam egy fotelben a szálloda halljában, kezemben egy dosszié, benne pedig a dokumentum. Egy-egy korán a reptérre igyekvő üzletemberen kívül azonban senkit nem láttam. Egyre nyugtalanabbul tekintgetem körül, a hallban lévő óra már 5.59-et mutatott. A dokumentum tartalmának az ismeretében most már bosszantott volna, ha nem tudom meg, mi az a csomag, amit át kell vennem. Egyre nagyobb figyelemmel néztem a bejáratot és a recepciót, hátha meglátom az alacsony, szakállas embert. Ebben a pillanatban felállt valaki a hátam mögött lévő fotelből, ami első látásra üresnek tűnt. Kicsi, alacsony ember volt, szinte gyermekméretű. Mikor megfordult, csak akkor vette észre, hogy szakálla majdnem földig ér. Negyed órája ott ült mozdulatlanul és várta, hogy 6 óra legyen!! Két lépéssel ott termett mellettem, meghajolt, elvette tőlem a dossziét, kinyitotta, majd látva benne a dokumentumot egy kicsi csomagot adott át. Nem köszönt, nem kérdezte, ki vagyok, egy szót sem szólt, s mikor elvettem a csomagot, egy pillanat alatt el is távozott.

Hosszasan álltam még a szálloda halljában, mintha csak azt vártam volna, hogy odajön valaki és elmagyarázza, mi is történt valójában. "A taxi, Sir?" kérdezte meg vagy két perc múlva a bell-captain, miután ő meg az én viselkedésemet nem tudta értelmezni. "No, thank you, I’ve changed my mind", "Köszönöm, de meggondoltam magam." válaszoltam és felmentem a szobámba. Egy bő órám volt még a reggeliig, a kis csomagot letettem az asztalra és lefeküdtem még egyet aludni. Felébredve azonban konstatáltam, nem álmodtam a történetet, ugyanúgy ott volt a csomag az asztalon. Nem bontottam ki aznap, sőt azóta sem. Tegyük meg most, a Symposion ülésen, együtt.

Stephanus Bartolits:

Bönnsches Brauhaus

Hej Gaváriusz, Gaváriusz! Hónapok óta nem találkoztunk és mégis állandóan eszembe juttatod magadat. Hol azzal, hogy van valamid, hol meg éppen azzal, hogy nincs valamid. Most éppen a "nincs valamid" periódusban vagyunk, se társasjáték – azt szégyenszemre a kispesti piacról kell beszerezni – se festmények, se semmi. A múltkor azt hiem, közöd van a bécsi kis csomaghoz, de úgy tűnik, nem volt. Most pedig Bonnban éreztem úgy, Gaváriusz van a háttérben.

No, persze a dolog sosem úgy indul, hogy arra gondolok, mid nincs megint. A dolgok mindig eseménytelenül kezdődnek, már ha ennek a mondatnak egyáltalán van értelme, hiszen ha valami kezdődik, az már önmagában esemény. Nos, tehát rövid és egyhangú bonni utazásra számítottam, múltkor sem lopta szívembe magát ez a város, eltekintve a Bad Godesbergi dugótoronytól. Jó éttermet tavaly nem találtam, élet alig volt, az átköltözött

Berlinbe, most meg a Rajna is árad, ettől minden kulturális esemény elmaradt, tehát sehol semmi élvezetes eseményre nem volt remény.

Szinte észre sem vettem, hogyan került a kezembe a Bönnsch Brauhaus kis reklámcédulája. Ja, tudom. Alapvetően egy jó kis belváros térképet találtam a szállodában, ennek a hátán voltak reklámok. A reklámok között több hasonló hely is volt, de itt megfogott a söröspohár furcsa formája. A címet megnézve kiderült, hogy a Brauhaus néhány percre van a szállodámtól. A tudás pedig cselekedetet szül, tegnap este tehát ott találtam magam a sörfőzdében.

Két fiatal, szemrevaló pincérnő hordta ki a kis pohárkákat, de nem ez volt számomra az igazi látnivaló. Sokkal érdekesebb volt a háttérben az üvegfallal elválasztott vörösréz főzőüstök látványa. Az üvegfalon – mintha csak múzeumban lennénk – kis vitrinekben voltak láthatók a Bönnsch főzéséhez használt “ Gerste”, “Hopfen” és “Malz” minták. Ott, a serfőzde végében lehetett jól látni, hogy ez egy igazi tudomány, s amit iszunk az nem is sör, hanem folyékony tudás.

Ettől a folyékony tudástól egy idő után már kellően kiokosodtam, a sokadik kis rovátka került a söralátétemre – ezzel igyekeztek a szemrevalók tudtomra adni, hogy sok kicsi sokra megy –, elköltöttem vacsorámat is, mely igen ízletes volt és már a vacsora utáni szivarom felénél tartottam, mikor az asztalomhoz ült egy idős, szakállas férfi. “Tetszik?” kérdezte németül, de jeleztem neki, ezen a nyelven a társalgásunk nagyon szűk kereteket fog kapni. Angolul folytattuk hát a beszélgetést, amiből kiderült, a szakállas férfi főzi a sört ezekben a csodás üstökben. Sok érdekeset mesélt, főként olyan sörökről, melyek messze eltérően készülnek a megszokott nagy márkáktól.

Gaváriusz ekkor még nem jutott eszembe, csak akkor, mikor a barna sörökről kezdett el beszélni a szakállas serfőző. A különlegességek között említett egy sört, melyet valami távoli országban nem is gabonából, hanem valami különleges tésztaszerűségből erjesztettek. Az ország nevét nem tudta, de állította, hogy a tésztaféle neve után ezt hívták mirzasörnek. Na, gondolhatjátok, a lélegzetem is elállt. Látta rajtam az érdeklődést, de sajnos nem tudott sokkal többet mesélni a nedűről. Valami olyasmit mondott, hogy az országban nem termett komló, sem más ismert sör-alapanyag, de valami helyi háború alatt felfutott a mirzatészta-termelés és a békekötés után a felhalmozott mirzakészletekből kezdtek el sört érlelni, bár amúgy borivó nemzetről van szó.

Hosszas faggatásra annyit még elárult, hogy a Sterntorstrasse végén van egy kis antikvárium, ott lehet régi, elfeledett dokumentumokat találni néha sörtörténeti témákban. Nekem azonban már nem volt lehetőségem az antikváriumot megnézni, így ez legközelebbre marad. Addig is az egyetlen lehetőség, hogy megbízom Gaváriuszt, nézzen utána, nem talál-e valamit a Múzeum körúti antikvárium mélyén.9;9;9;9;9;

Stephanus Bartolits királyi bibliokíber és műkedvelő botanikus  

Sárkányvérfa

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Ritkán hoz nekem a sors olyan utazást, ami két-három napnál hosszabb, így hát nem is vagyok arra felkészülve, hogy egy külföldi városban egy teljes hétvégém legyen a körülnézésre. Most azonban így adódott Genf városában és nem is tudtam hirtelen, mit is kezdjek egy ekkora ajándékkal. Az időjárás ugyan gondoskodott róla, hogy ne legyenek nagyobb gondjaim, szombaton többnyire esett az eső és hol itt, hol ott zavart be egy-egy múzeumba vagy nevezetes épületbe. Szerettem volna pedig egy kis zöldet is látni, hiszen azt mondják, Genf a parkok és kertek városa és többen is javasolták, hogy érdemes elmenni a Genfi-tó partján lévő Botanikus kertbe kicsit felüdülni és tiszta levegőt szívni az egész heti bezártság után. Hát erre bizony a szombat nem adott lehetőséget, viszont vasárnap kicsit biztatóbbnak látszott az idő, így hát arrafelé vettem az utam.

Először a tó partján álló technikatörténeti múzeum gyűjteményét  néztem meg, mert hát a természettudományok közül mégiscsak ez áll hozzám közelebb, de aztán valóban a fák és virágok tudománya következett. A Botanikus kert látványában nem csalódtam, rendezett módon lehetett megcsodálni a különféle földrészek, országok szerint csoportosított növénycsodákat, a kis táblákról jól leolvasható volt, merre is járok a néhány négyzetkilométerre lekicsinyített világban. Először kerültem is a zárt üvegpavilonokat, de aztán egy idő után a Mediterrán üvegház felé vitt a lábam, hadd jöjjenek a kaktuszok, pálmák és egyéb érdekességek.

Alig kezdtem azonban nézegetni az üvegházban a mexikói régió különlegességeit, mikor egy hang szólalt meg mögöttem:

- Tegnapra vártuk, kedves Stephanus, de végül is nem baj, hogy ma jött!

Annyira meglepődtem azon, hogy valamikorra is vártak itt engem, hogy nem is fogtam fel, hogy a hang magyarul beszél hozzám. Hogy várhat itt bárki is, mikor senkinek sem mondtam, hogy idejövök? Hátrafordultam és a meglepetéstől a földbe gyökeredzett a lábam…ami egy botanikus kertben különösen nem szerencsés dolog. Az illető egy pálmafa alatt állt, az arcát nem láttam, de ez a hajlott testtartás…

- Gaváriusz, honnan a csudából került ide és miért gondolta, hogy valaha is idejövök? – tört ki belőlem a meglepetés, miután ráébredtem, hogy a testtartás a Múzeum körúti antikváriumból olyan ismerős, ahol a púpos kis öreg dolgozik.

- Hát ezt én is kérdezhetném magától! De nem kérdezem, mert tájékozódni szoktam a világ dolgai felől. Az Ínyesinas legutóbbi számait olvasgatva nem is volt kétséges, hogy figyelme hamarosan a növények felé fordul. Amióta egy nehéz munkával beszerzett korabeli irat, egy naplótöredék eltűnt az Antikváriumból, azóta gyanakszom magára. Menekülés Würmből, Draco szigete, he, sárkányevő növények, he, csórogatunk az Antikváriumból? Csak azt nem értem, hogy ha már ellopta a kéziratot, akkor miért publikálja egy széltében-hosszában olvasott kiadványban. Erre még nem jöttem rá, de talán most elárulja.

- Na de kedves Gaváriusz, csak nem gondolja, hogy csak úgy bemegyek az antikváriumba és ellopok egy kéziratot, amiről nem is tudom, hogy létezik?? Miket feltételez rólam? Amúgy meg mióta széltében-hosszában olvasott kiadvány az Ínyesinas? Egyáltalán, hogy kerül az a maga kezébe? Csak nem valamelyikünktől lopja? – válaszoltam mérgesen minden barna sörök eltüntetőjének.

- No jól van, jól van, nem kell mindjárt lenyelni az embert csak azért, mert segíteni akar. A képlet egyszerű. Nekem arra a kéziratra szükségem van, maga meg itt szaglászik a botanikus kertben. Világos, hogy mi érdekli, de úgysem találja meg magától. Tehát az ajánlatom a következő: segítek némi információhoz jutnia a sárkányevő növényekről, cserébe maga visszaadja a kéziratot és este fizet nekem két … úgy értem két alkalommal három barna sört a Bagatelle brasserie-ben és kvittek vagyunk. Ne habozzon, Mitics Draggo professzor már várja a könyvtárszobában. Pedig ma már nem akart bejönni, azt mondta, szélhámos vagyok, nem is jön ide semmilyen érdeklődő vendég. Maga érti ezt a gyanakvó hozzáállást?

Hát én hirtelen semmit nem értettem, nekem az egész sok volt. Mit kavar megint Gaváriusz? Ezek szerint a menekültek naplótöredékét ő szerezte valahonnan, s valaki nyilván ellopta tőle és utána került hozzám. De ki az a Mitics Draggo? És mit tud nekem mondani? Hiszen én nem ezért jöttem a Botanikus kertbe, csak kis levegőt szívni. Vagy talán mégis járt valami a fejemben? Na nem, megbolondulni azért nem kell, térjünk vissza a realitások talajára.

- Ide figyeljen Gaváriusz. A kézirat most nincs nálam, Budapesten van és én azt kemény pénzért vásároltam egy közvetítőtől. Bárki vár itt engem, most nem tudom visszaadni a dokumentumot és egyébként sem kívánom kiadni a kezemből, amit drága pénzért megvettem. Tehát nincs üzlet, érti? Hiába jött, most az egyszer tévedett.

- No, én nem lennék ebben olyan biztos. Vissza fog az a kézirat jutni hozzám és amúgy sem kell most odaadnia. Ezt a dolgot megoldjuk Pesten és anyagi kár sem fogja érni magát, erről kezeskedem. De hogy lássa, kivel van dolga, most nem is kérek semmit a barna sörökön kívül, az a kilenc korsó, amiről beszéltünk, igazán nem nagy ár azért, amit hallani fog. Na jöjjön, mert a professzor ebédre haza akar menni, a felesége igazi házisár…akarom mondani igen szigorú asszony.

- Na jó, Gaváriusz, ma este fizetek két barna sört, ezt most megígérem, aztán lássuk ezt a Miticsku Dragujevácot, össze tud-e hordani még egy korsóra valót. Ennyi, mert ma még sok helyre el szeretnék jutni.

- Maga tudja. Én azért nem lennék ilyen szkeptikus. Jöjjön csak, mutatok valamit. Hátha ez mégiscsak érdekli magát.

Ezzel Gaváriusz elindult a Mediterrán üvegház hátsó részéhez, ahol egy kissé rozsdás ajtó zárta le az üvegházba torkolló folyosót. A púpos ember varázslatos gyorsasággal ért oda és egy kulcsot vett elő, majd kinyitotta az ajtót. A folyosó egy másik, kisebb üvegházba vezetett, ahol csak néhány növény állt. Odavezetett az egyikhez.

- Olvassa  csak a táblát és rögtön felemeli a fejadagomat.

Közelebb hajoltam a táblához, amin latinul és franciául is ott állt a növény neve. Latinul Draceana draco, franciául Dragonnier a Kanári-szigetekről. De hiszen ez a Kanári sárkányfa vagy más néven sárkányvérfa!! Nahát, ez a Gaváriusz mégiscsak tudhat valamit! A tábla mögött egy közel nyolc méter magas fa állott, törzsének a nagy része csupasz volt, csak a fa tetején lengedezett a zöld korona. Ha erről a fáról fog mondani valamit ez a professzor, akkor Gaváriusz valóban megérdemel mondjuk még egy sört – de nem többet.

- Látom, kezdi komolyan érdekelni a dolog. – szólalt meg az antikvárius. – Ha itt felmegyünk ezen a csigalépcsőn, pillanatok alatt a könyvtárban lehetünk.

Ezzel Gaváriusz elindult felfelé, én pedig utána. A lépcső tetején lévő üvegfolyosó átvitt egy impozáns téglaépületbe, ahol pár ajtó elhagyása után egy öregebb részébe értünk az intézménynek. Egy faragott ajtónál Gaváriusz megállt és előre engedett.

- Ez a botanikai kert régi könyvtára, ahol csak az 1900 előtt kiadott művek találhatók meg. A könyvtár éppen ezért nem is nyilvános, csak néhány kutatónak van engedélye a könyvek tanulmányozására, elvitelére pedig csak a Botanikai Kert igazgatójának az egyedi felhatalmazó levelével van lehetőség. Ezzel a felhatalmazással rendelkezik Mitics Draggo professzor, aki várja önt.

Benyitottam a faragott ajtón. Egy alacsony mennyezetű szobába jutottam, a falak mentén egészen a plafonig tölgyfa polcokon álltak a valóban igen réginek tűnő könyvek. A szoba túlsó végén egy óriási íróasztal mögött egy csupaszőr ember ült, hatalmas szemüveggel az orrán. Az íróasztal-lámpa egészen groteszk módon világította meg a szemüveget, mely fura árnyékot vetett a professzor szakállára. Szemmel láthatóan egy színes ábrákkal teli könyvbe mélyedt és tudomást sem véve a külvilágról, nagy figyelemmel olvasott. Fejének az árnyéka kirajzolódott a könyvespolcokon, s ide-oda imbolygott, ahogy a professzor nem csak szemével, hanem egész fejével követte a sorokat olvasás közben. Kissé megilletődötten hátranéztem Gaváriuszra, aki azonban teljesen közvetlenül odalépett a professzorhoz, megérintette a vállát, majd mintha egy cirkuszban lennénk, diadalmasan rámutatott a professzorra:

- Ime, Mitics Draggo, a botanikai tudományok doktora, akadémikus. Mivel magyarul csak néhány növény nevét ismeri, így térjünk át az angol társalgásra.

Mitics Draggo mindeközben tovább olvasott, nevének hallatára egy pillanatra felnézett a könyvből, majd láthatóan minden érdeklődés hiányában levette rólam a szemét és olvasott tovább.

- Üdvözlöm, professzor, örülök, hogy megismerhetem. Igazából nem is tudom, hogy mondjam el, hogy miért …

- Sehogy ne mondja el. Nem érdekel, miért van itt. Ha izgatják a Dracaena Draco témájában folytatott kutatásaim, foglaljon helyet és hallgasson meg, ha más dologban szeretne megtudni valamit, ne tartsuk fel egymást.

Hát nem egy barátságos ember, az biztos, de a téma érdekel, így hát leültem a nagy íróasztallal szemben. Gaváriusz nesztelenül mellém siklott és egy kis zsámolyon foglalt helyet. A félhomályban nehezen tudtam kivenni a professzor arcvonásait. Talán nem is jó szó az arcvonás, az egész feje olyan furcsa volt, inkább egy hajléktalan alkoholistának nézett ki, mintsem tudósnak. Arcából a rengeteg szőrtől semmi sem látszott, a feje egész lapos volt, a magas homloknak nyoma sem, az orra feltűnően nagy…és az a hatalmas szemüveg! Most vettem csak észre, hogy a legjobban az zavart benne, hogy a szemüveg nem teljesen átlátszó! Hogy lehet ebben a sötétben napszemüvegben olvasni?

A professzor mintha csak ráérzett volna, hogy mire gondolok. Felemelte kicsit a fejét és félretolta a színes ábrákkal teli könyvet. A könyv így közelebb került hozzám és meglepve láttam, hogy számomra ismeretlen betűkkel van írva, ami leginkább a rovásírás jeleihez hasonlított. Lehet, hogy sok minden van ennek a fura professzornak a fejében?

- Kérem, tekintsen el a szobában uralkodó körülményektől. Kutatásom megkívánja az intenzív munkát, nincs időm a külcsínnel foglalkozni. Eredményt, eredményt kell elérnem, a többi nem számít. De hagyjuk is ezt. Térjünk a tárgyra. A Draceana Draco botanikailag hosszú ideig egy unalmas növénynek számított. Meghatározása sem okozott gondot: a zárvatermők (Magnoliophyta) törzsébe, az egyszikűek (Liliopsida) osztályába tartozik, ezen belül pedig a spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe, a csodabogyófélék (Ruscaceae) családjába sorolható be. Ezen belül található a sárkányfák (Dracaena) nemzetsége és ennek egy képviselője vagy hetven másik növénnyel együtt a Dracaena Draco. Botanikai körökben Canarian Dragon’s Tree (magyarul Kanári sárkányfa) a neve, amit onnan kapott, hogy a Kanári-szigeteken találták a legszebb és legnagyobb példányokat. Tenerife szigetén van az Orotava kert, ahol igen idős példányai találhatók a Dracaena Draco-nak. A sziget elfoglalásakor, 1492-ben már olyan példánya létezett, mely 23,5 méter magas volt és törzsének a kerülete 14,8 méter volt. Sajnos ez a fa – mely már akkor több ezer éves lehetett – egy 1868-ban kitört óriási viharban tönkrement, de a kertben ma is szép számmal állnak idős példányok.

 A növény számomra nem is lenne érdekes, ha nem lenne egy másik neve is. A köznyelvben angolul leggyakrabban Dragon’s-blood Tree-nek szokták hívni (magyarul sárkányvérfa), s onnan kapta ezt a nevet, hogy a fa kérgét megsértve, vörös mézga (sanguis draconis) ered belőle. A nedvet sok mindenre használták, a bútoriparban pácoláshoz és lakkok színezéséhez, de mágikus gyógyerőt is tulajdonítottak neki, s orvosi célokra is használják jelenleg is. A legizgalmasabb kérdés azonban mégiscsak az, mitől is hívják sárkányvérnek ezt a vörös gyantát? Végül is mi köze van ennek a jámbor növénynek a sárkányok misztikus, de nagyon is érdekes világához?

Egy pillanatra úgy tűnt a félhomályban, mintha a professzornak egyszerre több feje is lenne, ahogy egyre felhevültebben magyarázott. Erősen becsuktam a szemem, s újra kinyitva már csak egy fejet láttam. Lehet, hogy kicsit elfáradtam a héten? Gaváriuszra sandítottam, aki egykedvűen hallgatta a professzor magyarázatát. Ezek szerint ő nem látott semmi furcsát.

- Nos, kutatásaimban egészen a görög mitológiáig jutottam vissza. A görögök ókori ábrázolásaiban rendszeresen felbukkan a görög harcosok és a sárkány csatája. Gondoljunk csak a Louvre-ban kiállított egyik legszebb állapotban megmaradt amphorára. Járt már a Louvre-ban? Ha legközelebb elmegy, keresse fel az etruszk és római antik gyűjteményt az első emeleten. Ott a 42-es szobában meg fogja találni az amphorát a 3-as sorszám alatt. Az ábrázolás tökéletes, Kadmosz harcát ábrázolja a sárkánnyal. A történetet bizonyára ismeri. Kadmosz Agénór föníciai király és Télephassza fia volt, a gyönyörűséges Europé testvére. Zeusz beleszeretett Europé szépségébe és fehér bika képében elrabolta őt. Anyja, Télephassza és fiai Europé keresésére indultak, de az út során a királynő meghalt és fivérei visszafordultak, csak Kadmosz folytatta a keresést. Delphoiba ment, ahol azt a tanácsot kapta, hogy ne keresse tovább Europét, hanem kövessen egy tehenet és alapítson egy várost ott, ahová a tehén vezeti. Kadmosz így vetődött el Boiótiába, ahol megölt egy sárkányt és Athéné tanácsára elvetette a sárkányfogakat, amikből harcosok keltek ki és egymással kezdtek el harcolni. Az öt legerősebb maradt közülük életben és Kadmosz ezzel az öt harcossal alapította meg Kadmosz városát, amit később Thébának neveztek. Nos, az amphora azt a jelenetet örökíti meg, amikor Kadmosz legyőzi a sárkányt, hogy elvethesse a fogait. Máig is rejtély, hogyan tudta Kadmosz legyőzni a sárkányt, hiszen addig mindig a sárkányok győzedelmeskedtek.

Ennél a mondatnál a professzor arcán némi düh látszott és egy pillanatra úgy tűnt, mintha lángnyelv csapna ki a szájából. Hogy ezek a félhomályba beszüremlő fények micsoda optikai csalódásokat okoznak!!

- Na, de Kadmosz történetének még nincs sok köze a Dracaena Draco-hoz. Hanem a megoldást mégiscsak a görögöknél keresik a legtöbben. – mondta a professzor és hátrafordult a tölgyfa könyvespolchoz, hogy leemeljen egy könyvet. A patinás gerincű könyv igen magasan volt és a professzor nyaka megnyúlni látszott, ahogy nyújtózkodott a könyvért. Ahogy a függöny mintázatának az árnyéka ráesett a nyakára, teljesen úgy tűnt, mintha az pikkelyes lenne. Micsoda képtelenség! Ilyen szuggesszív hatással lenne rám Kadmosz története, hogy hallucinálok? Közelebb hajoltam a professzorhoz, de közben már le is emelte a könyvet és a nyaka…nos, a nyaka teljesen normálisnak látszott. Megint Gaváriuszra pillantottam, de ő továbbra is egykedvűen ült a zsámolyon, nyilvánvalóan semmi különlegeset sem látott. Bevettem én reggel a gyógyszereimet?

- A sárkányvérfa nevének a kialakulását egy másik szerencsétlen sárkány halálával magyarázzák, akinek a neve Ladón volt. – folytatta a professzor és felütötte a könyvet.

- Talán emlékszik a görög mitológiából Héraklészre vagy más néven Herkulesre. Héraklész is Zeusz hirtelen fellángolásainak az egyikéből született, a féltékeny Héra pedig megpróbálta elpusztítani a fellángolás gyümölcsét, azonban ez neki sem sikerült. Héraklész életét azonban keservessé tette, őrületet bocsátva rá, aminek hatására a rendkívüli erővel megáldott Héraklész megölte feleségét és három gyermekét. Mikor Héraklész elméje megtisztult, ráébredt, hogy mit tett és a halálba akart menekülni. Később azonban Delphoiba ment, tanácsot kérni, hogyan oldozódhatna fel óriási bűne alól. Ekkor azt a választ kapta, hogy menjen el unokaöccséhez, Eurüsztheuszhoz, aki majd feladatokkal látja el. Ha ezeket megoldja, feloldozást nyer. Eurüsztheusz természetesen csupa olyan feladatot tűzött ki Héraklész számára, amibe majd belepusztul, de a hős minden feladatot teljesített. Innen származik Héraklész tizenkét munkája, melyek közül most a tizenegyedik az érdekes számunkra.

Ebben a feladatban Héraklésznek a Heszperiszek kertjéből Héra aranyalmáit kellett elhoznia. A Heszperiszek Atlasz lányai voltak, azé az Atlaszé, aki a vállával tartotta meg az eget. A fát, amin az aranyalmák voltak, Ladón, a százfejű sárkány őrizte, aki sosem aludt. Héraklész Atlasz segítségével bejutott a kertbe, legyőzte Ladónt, s elvitte az aranyalmákat Eurüsztheusznak, ezzel megoldva az utolsó előtti feladatot is. A hagyomány szerint Ladón kiömlött vére az, amiből a Dracaena Draco kinőtt és így Ladón vére táplálja a fa vörös mézgáját.

Ez a történet azonban – mint részletes kutatásaim bebizonyították – nem igaz. Analizáltam egy sor mintát és kiderítettem, hogy a fa vörös mézgája valóban tartalmaz sárkányvért, azonban az nem Ladón vére. Ráadásul hogyan is kerültek volna azok a növények a Kanári-szigetekre a Heszperiszek kertjéből? Ez a magyarázat nyilván nem állja meg a helyét. Az igazság ennél sokkal borzasztóbb.

A Dracaena Draco egy igen lassan növekedő növény, évtizedekig is eltart, míg egy métert nő. Egy idő után azonban törzse szétágazik és a fa több üstökre bomlik a korábbi egy helyett. Egy több száz éves, kilenc-tíz méter magas fának már hét-nyolc üstöke is lehet, és ez okozta a sárkányok vesztét. Egy nagytestű, többfejű sárkánynak ugyanis igen bonyolult dolog lefeküdnie és még nehezebb felkelnie. Ezért alszanak a lehetőségek szerint barlangok mélyén, mert az ébredés utáni feltápászkodás hosszú időbe telik és ez alatt a sárkányok szinte teljesen védtelenek. A Dracaena Draco idősebb példányai azonban kiváló alvóhelyül szolgáltak a sárkányok számára: egy-egy fejüket a növény egy-egy üstökére hajtották és így lefekvés nélkül is tudtak aludni. Egy dolgot azonban nem tudtak: a növény 3-4 centiméter széles és 30-40 cm hosszú, tűhegyes végű levelei képesek voltak átvágni a sárkányok nyakait és a növény éjjel kiszívta a megölt sárkány vérét, így jutva a nagy szárazságban folyadékhoz. Hát ez a teljes igazság a sárkányevő növényekkel kapcsolatban. Lehet, hogy van még néhány növény, amelyik sárkányvérre vetemedett, azokat is fel kell kutatnom, ezért szükséges az a naplótöredék, amelyik Gaváriusz szerint a maga birtokában van. Gondolja át a kutatás fontosságát és adja vissza neki a kéziratot. Cserébe csak egy dolgot tudok felajánlani: a Dracaena Draco valóban sárkányvért könnyező példányaiból lefejtett, másfél liternyi valódi sárkányvért, melynek csodatévő hatása van. Ártatlan üvegbe palackoztattam, hogy ne problémázzanak vele a repülőtéren, csak az embléma utal a nedű származására. Becsüljék meg ezt az italt és juttassák vissza a kéziratot. Nekem a botanikai része miatt fontos, de maguknak más miatt lehet érdekes. Ehhez adok egy kis szerény segítséget. Gondoltak-e már arra, hogy a német mitológiában és származékirodalmában a sárkányra a "worm" szót használják, az ó-angol nyelvben ez "wyrm", az ó-németben pedig "Würm"? Honnan is szöknek a naplótöredék szökevényei? A sárkány várából? Nem kéne maguknak ezen kicsit elgondolkodniuk? És most ne haragudjon, elfáradtam, kérem hagyjon magamra. Nem mondok semmit többet úgysem. Viszontlátásra.

Ezzel a professzor kicsit felemelkedett, kezet nyújtott, majd szinte ugyanezzel a mozdulattal visszatottyant a székébe és elaludt. A kézfogás erős volt, határozott, de ahogy visszahúzta a kezét, mintha kis karmok szántották volna végig a tenyeremet. Mire odakaptam a tekintetemet, már az asztal alatt volt a keze a professzornak.

Felálltam és kijöttem a könyvtárból. Gaváriusz nem jött utánam. Vártam egy-két percet, de mivel nem történt semmi, kezemben a becsomagolt üveggel elindultam kifelé az épületből. Kint az időjárás kezdett újra romlani, már leestek az első esőcseppek. Visszatértem a valóságba, hátrahagyva a botanikát és a görög mitológiát, mintha az egészet csak álmodtam volna. Az egész furcsa hangulatból valós bizonyítékként csak a sárkányvérrel telt üveg maradt.

Este már jó korán lementem a Brasserie Bagatelle-be, s egyre inkább azon voltam, hogy Gaváriusz akár a kilenc barna sört is megérdemli. Gaváriusz azonban nem jött. Sem aznap, sem azóta. Keddig bírtam a bizonytalanságot, aztán visszamentem délután a Botanikus Kertbe. Legalább megkérdezem Mitics Draggo-t – most eszmélek csak, milyen furcsa a neve is – mi lett Gaváriusszal.

A Mediterrán Üvegházhoz érve kezdtek érni a meglepetések. Az üvegházból  semmilyen folyosó sem vezetett a téglaházhoz – merthogy téglaház sem volt az épület mellett. Érthetetlen. Bementem az üvegházba, pontosan emlékeztem, hol volt a rozsdás ajtó, ahol Gaváriusz átvitt a növény, majd a lépcső felé. Az ajtót meg is találtam, kulcsom azonban nem volt hozzá. Ösztönösen rányitottam a kilincsre, bár nem gondoltam, hogy nyitva lenne. Ebben azonban tévedtem. Az ajtó kinyílt – és én egy lépéssel kint találtam magam a szabadban.

Stephanus Bartolits királyi bibliokíber és üldözött drakológus:

A Giwdul halála című dokumentum csodálatos megjelenése

 

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Igen, tudom, most a házi feladattal kellene előállni a Symposion épülésére, de sajnos úgy adódott, hogy erre nem maradt időm. Sok minden történt az utóbbi hetekben, az utóbbi napokban pedig különösen. Ez utóbbiról számolnék be házi feladat helyett, mert úgy tűnik, ezzel nagyobb izgalmat is fogok tudni kelteni.

Talán emlékeztek, eredetileg úgy volt, hogy vasárnap indulok Genfbe, azonban a dolgok máshogy alakultak. Két héttel ezelőtt le is mondtam az ülésen való részvételemet, visszamondtam a már lefoglalt szállodát és ezzel lezártnak tekintettem a dolgokat. Másnap azonban egy érdekes meghívót kaptam Genfből, mely éppen erre vasárnap estére szólt egy rendezvényre. A programja elég sejtelmes volt, a helyszíne annál inkább: a genfi Botanikus Kertbe szólt, éppen abban az érdekes üvegházba, melynek az oldalszárnyában meglátogattam Mitics Draggo barátunkat (?), s ez az oldalszárny azóta sem található meg a Kertben.

Sejthetitek, hogy nagyon meglepődtem, ezek szerint valaki már hírét vette, hogy ismét Genfben leszek – de ezúttal tévedett. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna, mi is ez a rendezvény valójában.

Már szinte el is felejtettem a dolgot, mikor e héten szerdán a Művészetek Palotájában járva újabb meglepetés ért. A mélygarázsban leparkolva éppen a lifthez igyekeztünk Erzsivel – illetve Ő igyekezett, én meg a kocsi bezárásával foglalatoskodva fél perc eltéréssel mentem utána. Belépve a mélygarázs lépcsőházába azonban egy fojtott hang szólított meg a félhomályban a bejárati ajtó mögül. Nevemen nevezett és egy küldeményről zagyvált, amit a kezembe nyomott, majd egy másik ajtón keresztül a hang tulajdonosa gyorsan el is tűnt. Egy pillanatra az gondoltam, utána szaladok és elkapom, de aztán győzött a józan ész: végül is zenét jöttünk hallgatni és nem üldözési jelenetben részt venni. Amúgy is Erzsi ott várt a liftnél és így sem értette, hol a csudában vagyok. A küldeményt gyorsan betettem a zakóm belső zsebébe és mentem a lifthez. Közben rájöttem, mi volt olyan fura az elmenekülő ember sziluettjében: határozottan úgy nézett ki, mintha a háta púpos lett volna…

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Estig nem foglalkoztam a küldeménnyel, de aztán annál nagyobb izgalommal vettem vizsgálat alá a két oldalas, fura kaparással teleírt dokumentumot. Elolvasása után már kétségem sem maradt, hogy a misztikus genfi meghívó és a szerdai incidens – illetve az így megkapott dokumentum -  között igen szoros összefüggés van. A szöveget gondosan leírva magammal hoztam, a helyzetet ítéljétek meg magatok a szöveg alapján. Íme tehát a "Givdul halála" című történet, mely tartalmazza a tizenhétkilenc fragmentumot is.

Sárkánykönny-ital

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Az egyik legkellemesebb dolog olyan rendezvényen vendégnek lenni, ahol a meghívottnak semmi szerepe sincs, nem kell előadást tartani, kerekasztal-beszélgetésben részt venni vagy éppen minden előadásról részletes jegyzeteket készíteni. Ez persze ritka alkalom, de ekkor adhatja át magát az ember igazán az élvezeteknek. Lehet élvezni a rendezvény helyszínének az atmoszféráját, a szünetekben megkóstolni a teasüteményeket, muffinokat és sós-sajtos harapnivalókat. Egy-egy ilyen könnyed nap jól meg tudja fűszerezni a dolgos hétköznapok sorozatát.

Ez persze igen ritkán adatik meg, éppen ezért különösen megörültem, mikor két héttel ezelőtt kiderült, hogy egy ilyen rendezvényen kell részt vennem a hajdani Royal Hotelben, amit ma Corinthia Grand Hotel Royal néven illetnek. Már előre élveztem a helyzetet, hogy a regisztráció után teljesen szabad vagyok. Ismerősre sem kellett számítanom, a rendezvény inkább kereskedelmi jellegű volt és nagyon távol állt a témája a hírközléstől. A számomra semmitmondó előadások alatt a felújított Bálterem mennyezete alatti körbefutó festménysort nézegettem, ahol nagyjaink néztek le ránk a magasból.

A szünetben pedig büntetlenül lehetett kóstolgatni a finom falatokat, süteményeket, nem kellett senkivel beszélgetni, szóval minden maga volt a megtestesült nyugalom. Egészen a második szünetig. Akkor ugyanis odalépett egy hófehér öltönyös úriember, elmormolt egy bemutatkozás-félét, amiből persze semmit sem értettem, hiszen fel sem voltam készülve rá, hogy nekem beszél. Pont kinéztem egy ribizlilekvárral töltött kis linzerkarikát, amin különösen sok porcukor volt. Hát…ezt most nem lehet elvenni, mert ez az ember itt nyilván összekever valakivel.

A folytatás azonban egyértelmű volt. Ha jól gondolom, Bartolits úrhoz van szerencsém, kérdezte, majd választ sem várva folytatta a mondandóját. Elmondta, hogy valami Filotox vagy hasonló nevű céget képvisel, de hogy ez most nem is fontos, hanem arról van szó, hogy pontban 13 órakor a Hotel bal oldali szárnyában a második emeleten egy néhány személyes különteremben egyéni meglepetésben részesítik a rendezvényt először látogató vendégeket. Feltétlenül menjek oda pontosan, mondta és használjam egészséggel az ajándékot. Ezzel sarkon fordult és mint aki sosem volt ott, eltűnt.

Kicsit bosszantott a dolog, hogy még ezen a rendezvényen is – amihez semmi közöm – az órát kell figyelnem, de hát nem olyan nagy ügy, legalább bejárhatom a hotel más részeit is anélkül, hogy megkérdeznék, mit keresek ott.

Egy óra előtt tíz perccel kényelmesen elindultam a lifttel a második emeletre, megkerestem a bal szárnyat és hamarosan meg is láttam a táblát, amely a különtermet jelezte. Egy perc volt még a megadott időponthoz képest, megigazítottam a nyakkendőmet és benyitottam.

A látvány meglepő volt. A különteremben meglehetősen sötét volt, középen sok doboz vagy inkább bútor volt felhalmozva, ugyanakkor a halom mögül erős fény áradt és élénk beszélgetés hangjait hallottam. Furcsa, gondoltam magamban. Miért egy ilyen raktárszerű helyen tartják ezt a külön ceremóniát. Megkerültem a bútorhalmot, s közben meglepve érzékeltem, hogy az erős fény kihúnyt és a hangok is megszűntek. A bútorhalom mögött nem volt senki és semmi!! Ebben a pillanatban hallottam, hogy a bejárati ajtó becsapódik. Na, jött még egy átvert madár, gondoltam magamban, de aztán belém hasított egy másik gondolat: és ha nem jött, hanem ment valaki és bezárta az ajtót? Így, hogy az ajtó becsukódott, teljes lett a sötétség a különszobában. Tapogatódznom kellett, hogy visszajussak a bejárati ajtóig. Egyszer csak valaki megszólalt, mintha csak a bútorhalomból beszélt volna: „Uram, átadom ezt a borítékot egy önt tisztelő úr megbízásából. Az a kérése, hogy a nagy, április 24-i ünnep előtt 8 nappal kora reggel bontsa fel és tegyen eleget az utasításoknak.”

Ezzel a kezembe nyomott egy borítékot, majd kisurrant az ajtón. A folyosó fényei eléggé a szemembe vágtak, ráadásul háttal volt már nekem, tehát esélyem sem volt megnézni, ki adta át a levelet. Ahogy azonban az ajtón kisurrant, azt láttam, hogy nem túl magas emberről van szó, s ahogy eltűnt a folyosón, egy pillanatra úgy láttam, mintha erősen púpos is lenne… Rögtön utánamentem, hogy jobban megnézzem, de sajnos, sehol sem láttam, sem balra, sem jobbra. Eltelt egy kis idő, mire észrevettem, hogy a különterem mellett közvetlenül nyílik egy letapétázott ajtó, ami a személyzet számára van fenntartva, s az ajtó mögött van a személyzeti lépcsőház. Itt tűnhetett el a púpos ember, aki – igen, igen – egyre nyilvánvalóbb lett, hogy maga Gaváriusz volt. Hiszen a hangja is hasonlított… és az az ismerős, kicsit áporodott barna sörös lehelet. A fene egye meg, azonnal el kellett volna kapnom a grabancát, mielőtt meglép.

Sietős léptekkel mentem vissza a Bálterembe. Elkapom én ezt a fehéröltönyös Filotox-képviselőt és kissé elbeszélgetek vele. Igen ám, de hiába kerestem a sok fekete öltönyös között, nem találtam, pedig nyilván nem lett volna nehéz észrevenni. A következő szünetben kimentem a regisztrációhoz, s mondtam, hogy a Filotox képviselőjét keresem, akinek nem értettem pontosan a nevét. Pár percig keresgéltek, majd kijelentették, hogy ilyen nevű cégtől nem is hívtak meg senkit és nem is jelentkezett be senki utólag sem. A hír már nem lepett meg, közben én is végiggondoltam, hogy a fehéröltönyös úr is az átverés része, az is lehet, hogy a Hotel épületén kívül semmi sem az igazi ezen a rendezvényen. A ribizlilekváros linzert már kivette valaki a tálból, de lehet, hogy az is csak műsütemény volt.

Ezzel az incidenssel véget ért a nap gondtalan része. Belső zsebemben a borítékkal, amit nem bonthatok fel, egész délután kerestem az újabb nyomokat, hogy lebuktassam az összeesküvőket, de hiába. Már csak egy kérdés maradt: miféle ünnep az az április 24???

 Miután a levél felbontására kijelölt nap éppen mára, a Symposion napjára esett, már jó korán felkeltem és felbontottam a levelet. Egy díszes papírlap volt benne és mellette egy zöldes porral telt zacskó. A díszes lapon a következő állt:

"Keverd össze a zacskóban található porokat, kora reggel keverd két deci vízbe. Este öntsd rá jégre és idd ki fenékig egy olyan társaságban, ahol mindenki hisz a sárkányok létezésében. Ezt onnan tudod meg, hogy a pohárban szivárvány-színekben fog világítani az ital, az instant sárkánykönny, s csak ekkor hat bűvös hatása. Ha ezt megittad, akkor jöhetsz el az április 24-i nagy emberünnepre, amit a bőemberaljai sárkányok szerveznek. A helyszínnel ne törődj; ha bárki közeli ismerősöd arra a napra hirtelen programot szervez Neked, fogadd el a meghívást. "

A kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem, így gyorsan belekevertem két deci vízbe és berejtettem a hűtőszekrénybe. Aztán kezdtem el tanulmányozni a levél április 24-re vonatkozó részét. Bőemberalja említése megadta a kulcsot: persze, hiszen aznap volt Givaldo és Brethár esküvője a város főterén – legalábbis a Szent sárkány és a györgy című mese szerint. Abban a mesében pedig a sárkánykönnynek bizony fontos szerepe volt. De hiszen akkor ezt a levelet, vagy inkább meghívót egy sárkány írta!!

Már csak a közeli ismerősömre vonatkozó meghívást nem igazán értettem, hiszen április 24-e éppen Húsvét vasárnap. Ki a csuda szervezne nekem akkorra programot? S ekkor eszembe jutott, hogy Elisabeth de genere Arrabona éppen két nappal ezelőtt mondta, hogy kivételesen jegyet vett vasárnapra a Nőnyugat című darabra. Na, az ugyan nem sárkánymenyegző (vagy ki tudja?), de honnan tudott erről a tegnapelőtti jegyvásárlásról már hetekkel ezelőtt a levél írója?

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Sok itt a titok és a kétely, de ha Ti itt mindannyian hisztek a sárkányokban, akkor én most megiszom ezt a sárkánykönny-italt és hátha meglátjuk, történik-e valami április 24-én…

Kedves Barátnéim és Barátaim !

 Közel egy hónap telt el azóta, hogy találkoztunk, ebben nincs semmi különös, ez így szokott lenni. Most azonban ebbe a hónapnyi várakozásba esett április 24-e, s ahogy múltkor elmeséltem, erre a napra - melyet szinte mindannyian a Húsvét vasárnapjaként éltünk meg - nekem egy fura meghívásom érkezett. Mivel a sárkánykönny-ital megivásával ezt a meghívást elfogadtam, félelmekkel teli kíváncsisággal vártam, mi fog történni aznap.

 Nos, meg kell hogy mondjam, szinte semmi nem történt. Jól éreztük magunkat itthon, ettük a húsvéti sonkát, este pedig annak rendje és módja szerint elmentünk a Thália Színházba megnézni a Nőnyugat című irodalomtörténeti különlegességet. Igazából már el is felejtettem az egész meghívást estére, Böhm Aranka, Csinszka, Judik Etel és a többiek szavaival volt tele a fejem, mikor az Akácfa utcai garázshoz értünk. Csak egy pillanatra lépett mellénk valaki, mikor fizetni akartam és súgta a fülembe, hogy "akkor pontban éjfélkor találkozunk". Ez persze máris elég volt, hogy minden újra eszembe jusson, rossz helyre dugtam a parkolókártyát és minden más butaságok történtek, de hát mit lehet tenni, ilyenkor megzavarodik az ember.

Hazamentünk és el nem tudtam képzelni mi lesz éjfélkor. Erzsi a kezem ügyébe helyezte a Nőnyugattal kapcsolatos könyveket, hogy legalább utólag művelődjem egy kicsit, majd megfáradva az egész naptól, elaludtunk.

Ezzel véget is érhetne a történet, azonban kiderült, meghívóim ennél ravaszabbak voltak. A meghívás helyére ugyanis álmomban jutottam el, vélhetően anélkül, hogy fizikailag egy lépést is kellett volna tennem érte. Legalábbis így gondolom, hiszen reggel ugyanott ébredtem, ahol este lefeküdtem. Amit azonban közben megéltem, vagy megálmodtam - ki tudja, melyik a helyes kifejezés - az teljesen megfelelt a meghívó tartalmának.

Álmomban ugyanis egy fogadásra utaztam, elég furcsa módon egy szárnyas sárkány hátán "sárkányogolva". Szárnyasom nem volt bőbeszédű, tömören közölte, hogy értem jött, foglaltra állította "draxi" feliratú zöldes fényű lámpáját, majd tájékoztatott, hogy mintegy háromezer sárkánylövellésnyire utazunk, üljek fel a hátára és csatoljam be magam, mert ilyenkor éjszaka ellenőrzést szokott kapni. Egyszerű szabású, pikkelyekkel borított ruhám belső zsebében megtapogattam a meghívót, majd felültem. Nem tudom, mennyi lehet emberi léptékkel a háromezer sárkánylövellés, de elég hamar odaértünk.

A barlang szájánál már gyülekeztek a vendégek. A bejáratnál óriási molinó hirdette: "Üdvözöljük a Sárkányeregető Szent György nap vendégeit! Filotox rendezvény - belépés csak meghívóval." Szárnyasom letett a bejárat előtt, bejelentette, hogy a cég vendége vagyok a szállítást illetően, a visszaútra is ő vállalkozott, a végén keressem ugyanitt - és bekapcsolva a "draxi" feliratot, elillant.

Zavartan léptem be a barlang bejáratán, nem igazán éreztem magam otthon a szinte kizárólag egy-, három- és hétfejű sárkányok között. A bejáratnál regisztráció fogadott, egy szemrevaló sárkányica elkérte a meghívómat, majd belemélyedt egy telerovátkolt állatbőrbe. "Stephanus, hmmm… megvan" - bökte ki, majd megkérdezte: melyik nyakába akaszthatom a badge-et? Meg sem tudtam szólalni, mikor rám nézett. "Jaj, hiszen ez egy ember" - monda szörnyülködve, majd elnézést kért és betessékelt a barlangba.

Belépve világossá vált, hogy a sárkányica meglepetése nem volt alaptalan. A teremben mindenhol sárkányok, kicsik, nagyok sehol nem láttam magamhoz hasonlatos furcsa lényt. Többen összes fejükkel rám meredtek és bizony nagyon kellett mutogatnom az egy nyakamba akasztott kártyát, hogy ne az esti fogadás egyik desszertje legyek pillanatok alatt. Egy háromfejű dragica segített rajtam, megérdeklődte, hogy ugye nem bántom, ha segít megtalálni az ülőhelyemet. Elvezetett az egyetlen székhez, ami a teremben volt és leültetett. A többi sárkányok lustán elheveredtek a porondon és az elnöki emelvényre szegezték összes fejük tekintetét.

Óvatosan körülnéztem a barlangban. Körbe mindenhol növények díszítették a báltermet, s ahogy lassan hozzászokott a szemem a félhomályhoz, már azt is láttam, ezek mind-mind sárkányvérfák! Aztán óriási világosság lett, s az elnöki emelvényen megjelent néhány sárkány és legnagyobb meglepetésemre egy emberi formájú félsárkány is, akinek a mogorva tekintete egy pillanat alatt ismerős lett: Mitics Draggo, a genfi botanikuskertből!

Az egyik sárkány a hét mikrofonhoz lépett és megszólalt: Üdvözlök mindenkit a Sárkányeregető Szent György nap alkalmából. Mielőtt átadnám a szót a ma éppen ezer éves ifjú párnak, Givaldónak és Brethárnak, megkérem társaságunk elnökét, nyissa meg a jeles ünnepet.

Mitics Draggo felállt, nyaka hosszan megnyúlt, most világosan láttam a pikkelyeket rajta, ahogy egy pillanatra a könyvtárszobában is, és megszólalt:

Tisztelt bőemberaljai sárkányok! Nincs sok időm, hogy ünnepekkel töltsem, így csak röviden emlékeznék meg arról, hogy most van kerek ezer éve, hogy Givaldónak és két társának a bátorsága révén Brethár és barátnője megmenekült a györgy fogságából. Azóta béke honol Bőemberalján, a györgy felhagyott barbár szokásával, hogy sárkányicákat raboljon a Teremtő táplálásához. Cserébe nekünk egy feladatunk van: sárkánykönnyel és a Dracaena Drago sárkányvért könnyező példányaiból fejt sárkányvérrel kell ellátnunk györgyöt és hasonmásait. Ebből a célból minden évben meghívunk egy igazi kétlábú, egyfejű embert az ünnepségünkre, akinek ezennel átadom a másfél liternyi frissen fejt, palackozott sárkányvért.

Ezzel Mitics Draggo lelépett az emelvényről, s átadott egy üveget. A sárkányok ovációban törtek ki, pillanatok alatt erős kénkőszag lett a teremben. Én valami köszönésfélét motyogtam, megszorítottam Draggo pikkelyes kezét, de azzal a lendülettel, ahogy jött, már ment is vissza az emelvényre.

Most pedig felkérem Givaldót és Brethárt, hogy nyissák meg a ma esti ünnepséget.

A kénkőszag egyre fojtogatóbb lett, nyilvánvaló volt, hogy pillanatok alatt megfulladok, ha nem teszek valamit. Csendben kimentem a barlangból egy kis friss levegőt szívni. Abban a pillanatban ott termett a szárnyasom, s megszólalt: Mehetünk, emberformájúaknak a meghívása csak a sárkányvér átadására vonatkozik. Ezzel hátára ültetett és hazahozott. A leszállással nem sokat veszkődött, mikor visszaértünk, szinte ledobott a hátáról, jól megütöttem az oldalamat…

Erre ébredtem fel, kimelegedve, holtfáradtan. Kitámolyogtam a konyhába, inni egy pohár vizet. Hajnali fél három volt. Ilyen hülyeségeket álmodni, gondoltam magamban, még jó, hogy ma nem kell olyan korán kelni. Ezzel visszatámolyogtam. Az ágy mellett azonban megbotlottam valamiben…ami egy bortartó tasakban egy másfél literes palackozott sárkányvér volt. Na, most törhetem a fejem, hogy álmodtam, vagy valóban eleget tettem a meghívásnak…

                                                                   Stephanus Bartolits

                                               királyi bibliokiber és üldözött drakológus

 

Kedves Barátnéim és Barátaim ! 

A fenti két képet Dubai régi negyedében, a bazárokat magába foglaló Deira negyedben készítettem. Az első kép készítésekor még nem tűnt fel az ismerős nevet tartalmazó felirat, csak amikor megnéztem, hogy sikerült a kora esti felvétel, akkor figyeltem fel a Bhaga Trdg. Co. feliratra. Képzelhetitek, milyen izgalom kapott el, hiszen a világ ezen messzi táján sem Gaváriusz felbukkanására, sem Mitics Draggo performanszaira nem számítottam. Gaváriuszra semmi esélyt nem is láttam egy olyan országban, ahol a barna sör a száműzött italok közé tartozik, de a várost körülvevő sivatag a genfi Botanikus kertben kísértő Mitics Draggo számára sem jelenthetett igazi életkörülményeket.

Bhaga azonban kétségkívül egy más világból ismerős számunkra. A mítosz szerint Bhaga teremtette a három kormányzót, Eyrfet a Tér, Protánt az Idő és Panracot a Szem kormányzóját. A gyanú szerint ő teremtette a negyedik kormányzót, Rebecet is, akinek a neve – vagy az idő folyamán vagy valakiknek a mesterkedése okán – feledésbe merült. És persze Bhaga mítosza szövi át a tizennégy karátos fragmentum történetét is, ami pedig Dzsakarta kétes helyein zajlott. Dzsakarta pedig – akárhogy is nézzük – Ázsia vonzáskörébe tartozik. Ez a gondolat volt az, amitől az elsőre elhessegetett ötlet, hogy ezt a boltot alaposabban meg kellene nézni, mégiscsak makacsul az előtérbe került.

Ugyanakkor nem éreztem, hogy milyen meglepetéssel szolgálhat számomra egy kulturált kinézetű boltocska a textilbazár kellős közepén. Még ha régiségbolt vagy könyvesbolt lenne, de így? Mindegy, a kíváncsiság mindennél erősebb volt, hát beléptem a boltba, ahol mély meghajlással két középkorú férfi fogadott. Öltözetük inkább indiai jellegű volt, mint arab, kiejtésük alapján azonban nyilvánvaló lett, hogy sokat tartózkodtak angol nyelvterületen, s tökéletesen beszélnek angolul.

A bolt valóban beleillett a textilbazár forgatagába, belül művészi rendetlenségben lógtak, hevertek, csavarodtak a szőnyegek. Az egyik falon csak növényi mintákkal szőtt csodákat lehetett látni, a másikon csodálatos távol-keleti mintájú szőnyegek hevertek, s hamar megállapítottam, hogy ezúttal elmarad a meglepetés, a meghökkentő néven kívül a boltocskának semmi köze sincs a katakurd világhoz. Már léptem volna ki az ajtón, de hát a bazár egyetlen kuckójából sem lehetett könnyen szabadulni, nem volt ez máshogy itt sem. Rakták elém serényen a kéziperzsákat, az imaszőnyegeket, hátha sikerül valamit rámtukmálni. Elhárítottam a szőnyegáradatot, valami olyasmit mormolva, hogy azt hittem, a Bhaga vallás képeit tartalmazó szőnyegeket találok a boltban, de ezek szerint tévedtem.

A hatás döbbenetes volt. Az egyik férfi beljebb csukta a nyitott ajtót, miközben kinézett az utcára, hogy közelít-e a valaki a bolt felé. A másik férfi könnyedén odébb húzott egy szőnyegnek látszó függönyt a falon, ami mögött egy folyosó nyílt és beljebb invitált. Az első gondolatom persze a futás volt. Ki tudja, hová vezetnek ezek az emberek, miközben senki sem tudja, hogy itt vagyok. Ugyanakkor az eladók megváltozott viselkedésétől megnőtt a kíváncsiságom is. Mi lehet itt a bolt rejtett mélyében, aminek köze van a Bhaga valláshoz? Végül is mindenki azt mondta, hogy Dubai a világ legbiztonságosabb városa, hát lássuk. Elszántan mentem az indiai után a folyosón, ahol kettőt kellett csak lépnem és egy kisebb szobába jutottunk. Itt bizony valóban más szőnyegek voltak, mint a bolt publikus részében. Amit láttam, az viszont minden képzeletet felülmúlt. Az egyik szőnyeg a kétfejű, négylábú Bagamért ábrázolta, amint Bhaga éppen belecsap a villámmal, hogy létrejöjjön Baga, a férfi és Mér, a nő. A másik szőnyegen a szárnyas murmucok hadát lehetett látni, amint lecsapnak az égből Miguos szigetén, hogy rendet teremtsenek a káoszban. Indiai barátom – mert közben kifejtette, hogy ezeket a szőnyegeket csak a legjobb barátainak mutatja meg és igazán nem is eladásra szánta őket – csak szűkszavúan jelezte, hogy milyen vallási képet ábrázolnak a faliszőnyegek, de igen nagy tisztelettel rakta őket egymásra, nyoma sem volt annak a szertelenségnek, amit a bolti részben láttam. Végül egy óriási faliszőnyeget tett szabaddá, mely előtt többször meghajolt, majd izgatottan jelezte, hogy én is mély meghajlással köszöntsem a képet.

– Alahatala – mondta elcsukló hangon és ebben a pillanatban felismertem a képet, amit a tizennégy karátos fragmentumból ismerhettünk meg. „És akkor Alahatala feje elérte az égbolt tetejét és beszakította azt, mert a Nap és Hold istene nem volt őrhelyén, hogy figyelmeztesse Alahatalát a bajra.” – jutott eszembe a Lónyay Arisztid által a hegyi templomban hallott mondat.

– Ekkor mentette meg Bhaga a világ teremtményeit? – kérdeztem az indiait, hogy kiderüljön, tényleg ugyanarról beszélünk-e vagy sem.

– Úgy van, Uram ahogy mondja. De Rebec azóta sem került elő – mondta sokat sejtetően, majd igen gyorsan kitessékelt a kis szobából. – Felejtse el mindazt, amit látott, amíg az országban van. Maradjon ez néhányunk titka. Errefelé nem kedvelik a Bhaga vallás híveit.

Ezzel kedvesen, de határozottan kitessékeltek a boltból. Kint a bolt előtt indiai vendéglátóm kezet nyújtott.

­ Nem hiszem, hogy valaha is hallott rólam, de búcsúzóul bemutatkozom: Praman Dragu vagyok. – mondta és visszaengedett a forró dubai éjszakába.

Miután kiléptem a boltból, két dolog tolult az agyamba: egyrészt a döbbenettől eszembe sem jutott, hogy fényképezni kellene a ritka szőnyegeket, másrészt, hogy Praman Dragu neve valahonnan ismerős. Hármat sem kellett lépnem, már eszembe is jutott: hiszen így hívták a dzsakartai Bhaga templom Batara Guruját!! Azonnal visszafordultam, hiszen akkor ezzel az emberrel sok megbeszélni valóm lenne…

A boltban azonban teljes volt a sötétség, az előbb még világító reklámtábla már nem ontotta a fényeit. Visszalépve a bejárati ajtóhoz, az már nem nyílt, sőt teljes meglepetésemre egy hatalmas lakat lógott rajta kívülről, ami úgy nézett ki, hetek óta nem használta senki sem. Értetlenül álltam a bezárt ajtó előtt, míg a szomszéd boltból jött át egy fiatalabb arab fiú hozzám.

- Ne keresse őket, hetek óta nem nyitottak ki. Valami kétes vallási ügybe keveredtek, jobb is nem beszélni róla. Jöjjön inkább hozzánk, kiváló szőnyegeink vannak.

 

Stephanus Bartolits
királyi bibliokíber és
Bhaga valláskutató