Hány thug is egy sárkánypikkely?

Útibeszámoló házi feladat helyett

Kedves Barátnéim és Barátaim !

A Genfben töltött két hét alatt a legnagyobb traumát a tönkrement számítógépem jelentette, de ugyanakkor a pár napos kényszerű kibertér-elvonás lehetőségeket adott más élmények megismerésére. Így került sor arra is az egyik este, hogy barátaink huzamosabb ideje Genfben élő leányával és baráti körével beszéltem meg találkozót egy jazz-hangverseny meghallgatásával egybekötve. A megbeszélt találkozóhely a Place des Grottes, azaz a Barlangok tere volt, ami számomra ismeretlenül hangzott, bár mint utóbb kiderült, néhány száz méterre van csak a főpályaudvartól, aminek környékét pedig jól ismerem – vagy legalábbis azt hittem. Melinda este kilenc órát mondott találkozási időpontnak, de megemlítette, hogy a téren 7 órától amolyan helyi piac működik, ahol környékbeli sajtokat, kenyereket, zöldségeket és borokat lehet kapni, érdemes előtte ott is körülnézni.

Nos, gondoltam, hogy odamegyek időben megnézni a piacot, egyben körülnézek, hol is van a jazzklub, ahová megyünk. Már maga a piac is eléggé meglepő volt, bizony a jólfésült Genfben nem arra számítottam, ami fogadott. Mozdulni alig lehetett a földön falatozó fiataloktól, akik a piacon vett finomságokat fatálakról eszegették kis csoportokban és közben ment körbe a borosüveg, mindig tele indítva és üresen visszaérkezve. Az árusok meg folyamatosan darabolták a sajtokat, szeletelték a sonkákat, szelték mellé a kenyereket – és persze bontották a Genfi-tó partjának déli lejtőin megtermelt szőlő nedvével megtöltött borosüvegeket számolatlanul.

Élvezetes volt ez a forgatag, de akkor még társaság híján túl sokáig nem tudtam élvezni, mert ez tipikusan közösségi foglalatosságnak tűnt. Elmentem hát megnézni a két utcával odébb lévő jazzklubot – illetve csak néztem volna, mert az egész környéknek nagyon sajátos, romkocsma kinézete volt, teljesen elütően a Genfben mindenütt látható mértékletesen elegáns polgári épületektől. Végül az egyik kissé düledező, graffitikkel telerótt barakkban véltem felfedezni a Rue des Amies 9 számot, ami a jazzklub címe volt. Már akkor láttam, hogy ehhez a helyhez nagyon gyorsan fiatalodnom kell vagy harminc évet, de tán még akkor is én leszek a korelnök. Nos, a hely hangulatában nem is csalódtam, mint ez este 9 után kiderült, de addig gondoltam fényképezgetek kicsit ezen a sajátos környéken, megörökítve az általam eddig sosem látott genfi mikrokörnyezetet.

A rövid séta alatt ért az a meglepetés, hogy az egyik bérház tövében – mintha csak délibáb lett volna – egy kis elkerített háztájit találtam, egy kalyibával, tyúkóllal, kapirgáló tyúkokkal és teljesen szürreális módon egy nagy fekete nyúllal.

Mindezt Genf szinte kellős közepén!! Természetesen közelebb kellett menni ehhez a jelenséghez, de mikor elkezdtem fényképezni, a kis háztájit határoló tűzfalon egy igen érdekes – és számunkra, katakurdok számára sokatmondó – feliratra lettem figyelmes:

Fantasy    Thug

 

Ejha, gondoltam, ez nagyon érdekes, hiszen szegény Ibolya éppen thugokat gyűjtene, hogy aztán sárkánypikkelyre váltva azokat, megrendelhesse a Ladonio könyvkiadótól a Dragibla díszkiadását. Éppen sikerült lefényképeznem a falfestmény jellegű feliratot, mikor egy ember lépett ki a hevenyészett ajtón a kalyibából, kezében egy adag kukoricával és sárgarépával. Ez az egyetlen pillanat, amikor kideríthetem, mire utal ez az érdekes felirat és gyorsan megszólítottam az állatok etetésére kibotorkált emberünket.  

-         Hé, jóember! Ez a felirat itt a falon…jelent is valamit vagy csak dísznek van?

-         Hát jelent az annak, aki tudja, miről van szó. – mondta az ember és kiszórt egy kis kukoricát a tyúkoknak. – Aki meg nem tudja, annak legyen csak díszítőelem. Annak semmi dolga ezzel.

-         Na, csak azért kérdezem, mert én meg thugot akarok venni. Megadom ám az árát, nem ingyen kérem. – azzal kivettem egy 100 frankost a pénztárcából és meglobogtattam előtte.

Az ember odavetett egy darab sárgarépát a fekete nyúlnak és rám mosolygott:

-         Thugot akar venni svájci frankért? Abban nem tudok segíteni. De ha esetleg sárkánypikkelye volna…

Igyekeztem leplezni a meglepetésemet. Sárkánypikkely! De hiszen akkor ez … De kár, hogy nekem meg éppen sárkánypikkelyt venni kellene a thug! De hát mit tudhat ez az ember? Próba-szerencse, gondoltam. Nézzük legalább az árfolyamot:

-         Persze, van sárkánypikkelyem is. Mennyi thugot adna pl. 10 sárkánypikkelyért?

Az ember habozni kezdett:

-         Hát lássuk csak …ha tényleg békebeli sárkánypikkelye van, akkor megadok érte 25 thugot is. De csak ha valódiak! Ez az új festett bóvli, amit itt a téren a lányok hordanak, az nem érdekel. Tudják is ezek, milyen az igazi sárkánypikkely! – és ezzel odavetett egy újabb répát a fekete nyúlnak.

Jaj, most kellene persze tudni, milyen árfolyamot is ajánlott a Ladonio kiadó Ibolyának! De fogalmam sem volt hirtelen. Viszont egyre kíváncsibb lettem, hogy kerül ebbe a történetbe a sárkánypikkely.

-         Hogy valódiak-e, azt majd meglátja, most természetesen nincsenek nálam. De jó helyről származik, abban biztos lehet. Eladtam egy eredeti Dragiblát, azt fizette ki vele egy Mitics Draggo nevű ember!

Csak a játék kedvéért fűztem bele hét évvel ezelőtti szürreális kalandom[¹] nyomtalanul eltűnt főszereplőjét, de abban a pillanatban, ahogy kimondtam, már tudtam, nagy hibát követtem el.

A név hallatára a fekete nyúl szinte kiköpte a félig megrágott répát, szemei elkezdtek vörösben forogni és két első metszőfoga mintha nőni kezdett volna kifelé a szájából. Az eddig kedélyesnek tűnő ember hirtelen merev, kifejezéstelen arcot vágott, mintha nem is beszélgetnénk már egy perce, s zavartan hívogatni kezdte a tyúkokat. Elfordult és kukoricát vetett nekik. A fekete nyúl egyre nagyobbra fújta fel magát és láthatóan kezdett agresszív vonásokat felvenni.

-         Nem tudom, ki maga, de tűnjön el ebből az udvarból, amíg megteheti egyáltalán. A nevet, amit mondott, nem ismerem, érti? Nem ismerem. Mindenemet ez a féreg vette el, azért vagyok kénytelen itt élni ennek a bérháznak a tövében, mint egy szerencsétlen koldus. De hogy magának valódi sárkánypikkelyeket adott – ha ugyan adott valamit is – abban nem kételkedem. Köztünk viszont nincs üzlet, ez eldőlt.

Ezzel bevonult a fal mellé épített kis fafészerbe, becsukta az ajtót és hallottam, ahogy egy retesz is zárul. Próbáltam átgondolni, hogy lehetne mégis folytatni a diskurzust, de ebben a pillanatban a fekete nyúl – talán vérnyúl lehetett? – támadásba lendült. Óriási ugrással vetette magát rám és éppen hogy sikerült elhajolni előle. Ugrás közben felém fordította a fejét és éreztem, ahogy forró, lángoló levegő áradt felém a torkából. Azzal a lendülettel, ahogy nekem ugrott, már szaladt is a drótkerítés felé, majd arról fordulásból visszarúgva magát ismét felém rohant. Két lépés volt a kertkapu, éppen ki tudtam surranni rajta a következő vérnyúl-attak elől. Patakokban folyt rólam a víz, gyors léptekkel igyekeztem vissza a Place des Grottes forgatagába, hogy mihamarabb eltűnjek a tömegben.

A kíváncsiság persze nagy úr, így másnap – legyűrve minden félelmemet – ismét arrafelé jártam, de jóval messzebbről vettem szemügyre a bérház lábánál fekvő kis háztájit. A fekete nyúl ott ugrált a tyúkok között, a fészer is megvolt, tehát nem álmodtam az egészet. Azonban a felirat…az egész fal frissen le volt meszelve, eltűntek az érdekes falfestések, feliratok, csak a csupasz tűzfal meredezett a Cornavin pályaudvar felé lélektelenül.

Stephanus Bartolits
numizmatikus és sárkánypikkely-szakértő (?)

---

[¹] Ínyesinas 10. évi folyam (A.D. 2008) 9. Szent Iván (június) – Szent Krizoprász havi Értesítő pótló a Symposion Társaság hivatalos közleménye pp. 17-23.

Wermer: Sárkány

A bevezetőben említettem, hogy a „Lány gyöngyfülbevalóval kép keletkezéséről megoszlanak a vélemények, de ezzel kapcsolatban én egy újabb elméletet érzek hitelesnek. Portóban a Szt. Ferenc templomban járva – egy negyedórás kényszerű várakozási időt kihasználva – lesétáltam a templom melletti katakombába, ahol egy félreeső helyen egy „Dragonarium” feliratú ajtót pillantottam meg, ami senkit nem érdekelt, mindenki az üvegtáblák alatt látható csontokkal volt elfoglalva. A terem egyfajta gyűjtemény volt a történelem előtti idők régiségeiből, hát mit mondjak, az egész nem tűnt túl érdekesnek … egészen addig, míg meg nem láttam egy sarokban egy festményt, amit le is fényképeztem gyorsan.

Ítéljétek meg magatok, de én azt mondom, Wermeert ez a festmény ihlethette meg, ha úgy tetszik, erről másolta a képet, s ettől kezdve talán nem is érdekes, kit ábrázol, sokkal fontosabb, hogy miként kerülhetett ez a kép a portói templom katakombájába. Nem tudom a választ a kérdésre, de bizony jó lenne tudni, mi az összefüggés a két kép között valójában.

                                                                  Stephanus Bartolits

                                                        királyi bibliokíber és drakonológus 

 

Kedves Barátnéim és Barátaim !

A decembert terhelő év végi programok kereszttüzében most sem sikerült házi feladatot fabrikálnom, amiért kellőképpen szégyellem magam, de mentségemül szolgáljon, hogy ebből az időszakból két hetet is a Genfi-tó partján töltöttem, tovább csiszolva a jövő hálózataira vonatkozó ajánlások tartalmi részeit. Itt gondoltam eredetileg házi feladatot írni, de az élet szokás szerint mást diktált. Annyi érdekes program ígérkezett a hét végére is, hogy az eredetileg szombatra tervezett lausanne-i sétámat és múzeumlátogatásomat is kényszerültem átütemezni vasárnapra. A házifeladat-írás így elmaradt, de viszont ért egy sokkal nagyobb meglepetés, amit meg kell, hogy osszak Veletek.

Lausanne-ban – megtekintve a katedrálist, a Palais de Rumine-t, mely magában foglalja az egyetemi könyvtárat, a Szépművészeti múzeumot és egy sor más kiállítást és lesétálva a kikötőbe – délutánba hajlóan már csak a történelmi városrészben nézelődtem, elköltve egy korai estebédet, mikor egy érdekes épületre lettem figyelmes a Place de la Palud történelmi hangulatú háromszögletű terén. A turisták a délutáni harangjáték miatt tolongtak a téren, én egy kicsit távolabb ültem le egy kávéházi asztalhoz, mikor észrevettem az épület tetején a koronás sárkányt. Éppen lefényképeztem és indultam volna tovább, mikor egy furcsa alak suhant át a téren éppen a kávéházi asztal felé. Sálakba, pokrócokba burkolózott alakja nem sokat mutatott meg belőle, de a szürkületben is jól kivehető volt, hogy púpos a háta. Ej, és a vonásai…nahát, ez nem lehet!

-          Gaváriusz!! – kiáltottam rá. – Hogy kerül maga ide?

-          Téved, uram én nem vagyok Gaváriusz. – válaszolt a hívatlan jövevény mély, borízű hangon, mellettem megállva.

-          De hát akkor hogyan? Ezek a vonások, a púp, a hanglejtés! Meg egyáltalán, ki tud itt magyarul ebben a környezetben, ez sem tipikus.

-          Ne lepődjön meg azon, amit most mondok. Nem vagyok Gaváriusz, de én is szeretem a barna sört. Ha meghívna, elmondanám a jöttöm okát.

Megadóan intettem a pincérnek, megegyeztünk két egyliteres korsó barna sörben, s megadóan átadtam magam a sörigénye ellenére is borízű hangú jövevény mondanivalójának.

-          Még egyszer mondom, ne lepődjön meg, mert figyelhetnek bennünket. Én Gaváriusz húga vagyok.

A meglepetéstől majdnem elejtettem az amúgy sem könnyű korsómat. Mi az, hogy a húga. Igazából azt sem tudtam, hogy Gaváriusznak bármiféle rokona lenne, de hogy ez a púpos, borízű hangon kántáló alakzat egyáltalán nőnemű lenne, na ez ki volt zárva. Ugyanakkor a mozdulatok, a viselkedés, a barna sör… hát adtam még egy esélyt a hívatlan jövevénynek, hogy kimagyarázza magát.

-          Tudom, hogy nem látszik hihetőnek, amit mondok, de egyszerűen nem volt más megoldás. Bátyám beteg, nagyon beteg. Nem tudott volna maga eljönni, de megkért arra, hogy vállaljak fel a nevében egy missziót. Mikor megtudta, hogy maga Genfbe jön, azt mondta, hogy biztosan meg fogja látogatni a Sárkánykirályt. Az volt a kérése, hogy szerezzek meg egy pergamentekercset az ő nevében és juttassam el magához. Megszerezni csak úgy tudom, mondta, hogy ha Gaváriusznak adom ki magam egy viszonylag gyengén látó, de jó emberismerő társánál. Valami furcsa szerzethez küldött, Milics vagy Mitics Draggo vagy hasonló nevű üzletfeléhez. Ezért kellett ez a maskara, meg hogy Gaváriusz hangján próbáljak megszólalni. Most többet nem mondok, igyuk meg a sört, s a végén odaadom a kalandosan megszerzett tekercset.

Éppen azon tűnődtem, hogy ez most egy kapitális szélhámosság vagy igazságot mond ez a púposnak látszó hölgy, aki nem látszik hölgynek, mikor két furcsa alak jelent meg a téren. Éppen hogy érzékelni tudtam, hogy mintha nem lennének emberi lények, de már vendégem fel is pattant a helyéről és egy pillanat alatt eltűnt a térről. Na, gondoltam, ez csak egy ingyen sört akart inni, de ekkor megláttam a fényképezőgépem mellé betűzött kis pergamentekercset. Pillanatok alatt menekültem el én is a térről, egyenesen a vasútállomásra, s csak Genfben mertem elővenni és kibontani a tekercset. Meglepetésemet most megosztom Veletek, halljátok, milyen kincset adott át Gaváriusz állítólagos nővére.

 

                                                                                     Stephanus Bartolits
                                                                                     királyi bibliokíber és
                                                                                     üldözött drakológus 

A sárkánykirály

 Bizonnyal emlékeztek még Ladónió dicstelen halálára, melyet maga Beowulf rendelt el, miután érdemtelennek találta Ladóniót a sárkánylétre a 12 leány, Amarilla, Baranka, Cipriána, Dalma, Eudoxia, Fiorella, Graciella, Honória, Illangó, Jusztina, Korinna, Lizandra[1] elrablása után. Akkor Beowulf megmondta: Ladónió túlbecsülte magát, ezért meg kell halnia. A Dragibla szerint Beowulf a következőket mondta:

„Túlbecsülted magad, Ladónió és ezért meg kell halnod. Nem csak abban becsülted magad túl, hogy utódokat tudsz nemzeni, de abban is, hogy azt hitted, te vagy az utolsó sárkány a világban. Hát tévedsz, a Dragibla hősi listája nem a te neveddel fog zárulni. Megfestetett már az a kép, ahol látszik, hogy a katakurd dugótornyok tetején egyfejűek gyülekeznek. Ők lesznek a Dragibla továbbéltetői, te pedig halj nemes halált, ha már nem tudtál élni a lehetőséggel. Oldozd fel és hívd be a lányokat ide, a szent Dragibla elé és tedd, amit utána mondok.”[2]

Ezzel bekövetkezett a sárkányok sötét időszaka, hosszú időnek kellett eltelnie, míg a katakurd dugótornyok egyfejűi ismét életre tudták kelteni a sárkányok megtört dicsőségét. Ladónió elkeseredett próbálkozása után a 12 fejű sárkányok valóban megszűntek létezni a földön, de ezzel eltűntek a hét, sőt a háromfejű sárkányok is. Az egyfejűek uralmának a hosszú időszaka következett, de éppen ez veszélyeztette a sárkányok létét, hiszen az egyfejűek közismerten békétlen és ostoba teremtmények voltak, akik állandóan háborúztak egymással is. Ezzel bizonytalanná vált Beowulf jóslata is, hiszen ez a torzsalkodás nem a Dragibla továbbéltetőinek, hanem éppen az elpusztítóinak szerepében tüntette fel a békétlen egyfejűeket.

A katakurd dugótornyok tetején azonban nem született olyan sárkány, aki be tudta volna teljesíteni Beowulf jövendölését. Az egyre több egymás közötti ütközet lassan felőrölte a sárkányokat és már-már az egyfejűeket is a kihalás veszélye fenyegette, de senki nem ismerte fel ennek a drámai következményeit.

Ekkoriban született egy egyfejű sárkány messze-messze Katakurdisztántól, az Alpok mélyében egy hegyi barlangban, egy óriási tó tükre felett. Élénk, jó gondolkodású sárkánynak tűnt, sokan mondták rokonai közül, hogy az ősi Giwdul nemzedék legnagyobbjaira hasonlítanak a vonásai. A kis sárkány, akit Lusanne-nak hívtak, egyre bátrabb lett, s egy reggel kimerészkedett a hegyi barlang párkányára és lenézett a tavaszi szellő által finoman fodrozódó tó tükrébe. Lusanne először látta magát, de a hullámfodrok játéka következtében azt érzékelte, hogy neki három feje van, szemben a rokonaival. Hallgatott ugyan a felfedezéséről, nem mesélte el senkinek, de ettől kezdve úgy érezte, hogy ő kiemelkedik a többi sárkányok közül. Tudatosan igyekezett jobban repülni, mint a többiek, forróbb lángot fújni, mint a többi ifjoncok és tovább élt benne a tó tükrében látott kép, hogy neki három feje van. A legnagyobb lépést azonban azzal tette az igazi kiemelkedés felé, hogy felismerte a sárkányok összefogásának a szükségességét. Ahogy cseperedett, egyre nagyobb hatást gyakorolt az egyfejű sárkányokra, akiket sikerült összebékítenie. Az Alpokban hamar megerősödött a sárkánykolónia, s hírük eljutott Katakurdisztánba is. Két évvel később pedig olyan népszerű lett Lusanne programja, hogy hosszú évtizedek szétesettsége után megválasztották sárkánykirálynak. Lusanne olyan sikeresen fogta össze az egyfejű sárkányok birodalmát, hogy Beowulf megjelent számára is és feloldotta a Ladónió túlkapása miatti átkot. Hamarosan ismét elkezdtek háromfejű, majd hétfejű sárkányok születni szerte a világon. Lusanne, a sárkánykirály, aki végig a tóparti barlangból irányította a sárkánybirodalmat, azonban hajdani vízparti látomása ellenére is megmaradt egyfejű sárkánynak. Kései halála után így is került be a Dragibla hősi listájára, mint az utolsó egyfejű sárkánykirály.

 

---

[1] Viola de genere Exiguum:Ladónió; Ínyesinas 15. évfolyam 1. szám, 2012. Csimborkóstoló Lezginka hava (szeptember), pp 3-6.

[2] Stephanus Bartolits: Ladónió kudarca – a „Ladónió” befejezésének a megfejtése; Ínyesinas, 15. évfolyam, 3. szám, 2012. Spasmogen hava (november), pp. 6-7.

Stephanus:

A Barbakán-rejtély I.

 Olyan napnak indult ez a március közepi hétköznap Varsóban, mint a többi. Megreggeliztünk együtt a szállodában, aztán én mentem a munkaülésre, Erzsi pedig nyakába vette a város egy újabb kiszemelt részét. Este hat körül találkoztunk a szállodában, de előtte érdekes dolgok történtek. Ebéd után felmentem a szobámba, mert még volt fél óra a délutáni ülés kezdetéig, s ahogy más napokon is, most is elővettem a laptopot, hogy tovább írjam az éppen esedékes dokumentumot. Sajnos a takarítónő – mintha csak érezte volna, hogy ez az egyetlen rossz időpont a nap folyamán – mindig ekkor jött takarítani. Nem volt ez máshogy ezen a napon sem. Talán öt mondatot ha sikerült leírnom és máris jött a kopogás az ajtómon. „Yes, you may come in, I’m ready!” kiabáltam vissza lemondóan, s kezdtem volna összecsomagolni a gépemet, de a szokásos kattanás a zárban, ahogy a takarítónő odaérinti a kártyáját, hogy kinyissa a szobát, most elmaradt.

Vártam egy fél percet, aztán gondoltam, kinézek mi történt. Hát a helyzet meglepő volt. A kis guruló takarítókocsi a cserélendő holmikkal, tisztítószerekkel sehol – illetve ahogy jobban kinéztem, a folyosó másik végén állt és a takarítónő is ott dolgozott. De akkor vajon ki kopogott? Visszacsuktam az ajtót és akkor vettem észre a kis zacskót a földön, benne a cédulával. „Este a Barbakánban vacsorázzanak! Ott kapja meg a következő utasítást! Erről a levélről az elutazásáig ne szóljon senkinek, mert elrebben a lehetősége. Híve: Franciszek Korkociag”

Ez most mi? Megint egy utazás, amikor nem lesz nyugalmam? Sőt, most nyugalmunk. Őrület. Aztán átgondoltam a dolgot. Ha nem megyünk el a Barbakánba vacsorázni, nem tudom meg, mi ez az egész. Ha elmegyünk…az ám, de hogy veszem rá a feleségemet, hogy pont ebbe az étterembe menjünk? Megnéztem az étlapot, hát nem állíthatom, hogy a különlegessége meggyőzné. Egyetlen esélyem volt. A flaki! Itt utcai tábla is hirdeti, hogy vannak lengyel specialitások és első helyen a flaki áll! Ezt pedig nem kóstoltam meg Krakkóban, hát majd itt hirtelen kedvet kapok hozzá. Kicsit persze megborzongtam a gondolattól, hogy pacallevest egyek, de hát a titok megfejtéséért mindent vállalni kell.

A megoldás szerencsére este adta magát. A többi – jobbnak látszó étteremben vagy nem volt hely, vagy nem tetszett a választék. Lassan elértünk a Barbakánhoz – és ekkor megláttam a krétával írt táblát: Helyi specialitások: Flaki, Zsurek és a többi.

-            Hú, most de megkóstolnám a flakit, nem mehetek haza enélkül! – kiáltottam és próbáltam elnyomni a rettenetes émelygést, ami már a puszta gondolatra is rámjött. A feleségem megnézte az étlapot, majd rábólintott.

-            Hát legyen, én is találtam magamnak valót. – válaszolta és bementünk.

Nem nézett ki az étterem különösen elegánsnak, de ahogy leültünk, feltűntek a falakon a tablók tele különféle dugóhúzókkal. Volt ott néhány régi, Samuel Henshall szerzetes szabadalma szerinti dugóhúzó, aztán emelős, szárnyas példányok, de az egyik tablón Nürnbergi-ollós megoldásokat is találtam, ami valóban újdonság volt számomra. Eszembe jutott a régi, 2001-es próbálkozásunk, amikor az Amerikai Kaleidoszkóp Szövetség és a Nemzetközi Levélnehezék Társaság mellett Donald Bull Virtuális Dugóhúzó Múzeuma támogatta akkori vállalkozásunkat, a Katakurd Ereklyéket Gyűjtő Egyesületi Symposiont, röviden a KEGYES-t. Na, abban a gyűjteményben sem láttam ilyen dugóhúzót és ez felvillanyozott.

A vacsora alatt aztán nem történt semmi különleges, a flaki végül is egész jó volt (hiába, az előítéletek megint rossz döntést sugalltak), a főétel is kellemesnek bizonyult és a csapolt Zywiecz egészen elfeledtette velem a következő utasítást. Fizetés előtt elmentem a mosdóba … és ekkor megállított egy furcsa, vörös arcú tagbaszakadt ember. Egy ugyanolyan zacskót adott át, mint amit az ajtóm alatt bedugtak.

-            Ezt elejtette, uram, ezért hozom Ön után – mondta olyan nyomatékkal, hogy nem is tudtam vele vitatkozni. Annyit még láttam, hogy a zacskóban egy újabb levél van, de gyorsan zsebre is tettem, hogy másnak ne tűnjön fel a levélváltás.

Este a szállodában néztem meg az üzenetet:

„Tudomásomra jutott, hogy az Önök birtokában van a Parafatorony című festmény, amit az az aranykezű púpos ember a maguk kezére játszott vagy húsz éve. Nekem szükségem van erre a képre, jó árat fizetek érte. Május végén Budapestre utazom, tárgyaljunk erről. Mint látta, nekem nem Virtuális Dugóhúzó Múzeumom, hanem valódi gyűjteményem van. Éppen ezért valódi üzletet ajánlok. Találkozzunk hármasban, ha még működik, akkor a Művészinasban. Értesítést fog kapni hasonló módon.

Híve: Frantiszek Korkociag.”

 

Hát eddig még értesítést nem kaptam, de reszketve várom, hogy mikor bukkan fel egy újabb boríték valami teljesen váratlan helyen.

**********************

A Barbakán-rejtély II..

Május végén semmiféle üzenetet nem kaptam, így fokozatosan megnyugodtam, hogy nem érkezik több Korkociag-levél és békében telik el a nyár. Június elején azonban egy konferencia szünetében odajött hozzám az egyik hostess és átadott egy fehér papírzacskót.

-            Ha jól látom a nevét a kitűzőjén, akkor ezt a papírzacskót önnek hozták a szekcióelőadás alatt – dalolta és átadott egy keskeny, hosszú papírzacskót. Egyetlen pillantás elég volt rá, hogy felismerjem a Barbakán dugóhúzós cégérét.

-            Bocsánat, hölgyem, ki hozta ezt az üzenetet? – kérdeztem gyorsan, hátha megtudok valamit a titokzatos üzenetküldőről.

-            Nem tudom, Uram, nekem itt a recepciós adta át, hogy az egyik konferencia-résztvevőnek szól. Egy cédulán az Ön neve volt rajta, ezért bátorkodtam átadni.

Visszamentem a terembe és belenéztem a zacskóba. Egy keményebb, fényes kartonlapon virított az üzenet:

„Most tudtam csak Budapestre jönni, látom a Művészinas bezárt. Holnap 11 órakor várom a Márkusban, az magának közel van. Szerintem hamar megegyezünk. Híve: Frantiszek Korkociag”

No, ezek szerint ezt is tudja, hogy nekem a Márkus közel van. Ritkán szoktam ott ebédelni, nem egy különleges hely, de a hátsó traktusban békésen lehet tárgyalni. Most úgyis mindenki kint fog ülni a Lövőház utcai teraszon.

Másnap csak némi késéssel tudtam elindulni, már öt-hat perccel elmúlt 11, mire odaértem a Márkushoz. Kívül teltház volt, ahogy gondoltam, de az ajtón benyitva azt láttam, hogy tátong az ürességtől a benti rész. Kicsit szoktattam a szemem a félhomályhoz, de így sem láttam senkit az asztaloknál. Egy pincér robogott ki a konyhából, ahogy meglátott, megállt mellettem egy pillanatra:

-            A festmény ügyében? – kérdezte, a kezében az illatozó Cordon Bleu-vel.

-            Igen, egész pontosan. – válaszoltam némi meglepetéssel, mert azt igazán nem gondoltam, hogy a pincér is be van avatva a megbeszélés tárgyába.

-            Meg tudja nevezni a festmény témáját? – kérdezte, mintha legalábbis egy árverésre érkeztem volna licitálni – Csak akkor tudom továbbirányítani, ha helyes választ ad, ezért elnézést kérek. Ez a vendéglátójának a kifejezett kérése.

-            Parafatorony. – böktem ki egy szóval, némileg még a meglepetés hatása alatt.

-            Itt várjon, máris jövök. – mondta és elviharzott a tál étellel.

Fél perc sem telt el és visszajött, majd megkért, hogy kövessem. Bementünk egy szolgálati bejáraton, ami legnagyobb meglepetésemre egy kisebb különterembe vezetett, amit eddig sosem láttam. A négy asztalból három üres volt, a negyedik viszont gyönyörűen meg volt terítve és két ismeretlennek látszó figura ült az asztalnál. Illetve…te jó ég, a nekem háttal ülő személy…csak most látom, púpos volt.

-            Gaváriusz! Egek ura! Maga még megvan? Hogy kerül ide? – kiáltottam fel a meglepetéstől talán kissé illetlenül is.

-            Jól van, jól van, nem kell azért kiabálni az emberrel, mert kortyol egy kis sört, még ha a maga kontójára is – szólalt meg a megszokott zsörtölődő hangján. Akkor láttam csak, hogy két korsó is van előtte, az egyik már üres, a másikat pedig már félig kiürítette. Hiába, no, ez az ember mit sem változott.

-            Bocsánat, mi még nem ismerjük egymást – fordultam a másik emberhez, aki az asztalnál ült. Nem túl magas, sportosan öltözött, de szigorú arcvonású, negyvenes évei végén járó férfi volt, előtte nem volt pohár csak egy tablet volt félig nyitva úgy, hogy Gaváriusz is láthassa.

-            Üdvözlöm, Stephanus, Frantiszek Korkociag vagyok, mint azt nyilván sejti. Foglaljon helyet közöttünk. Látom, meglepte, hogy itt van Gaváriusz, de hát ő régi barátom és nagy segítséget nyújtott már eddig is annak a rejtélynek a megoldásában, amihez most az Ön vagy inkább Önök segítségét kérem.

-            Na csak lassabban, Korki. Stephanust előtte be kell vezetnünk a témába. Ehhez meg …ugye…na, hát még kellene egy kevés ebből a barna Krusovicéből.

Csak kapkodtam a fejem. Miféle rejtély? Mihez kell, hogy segítséget adjak? Az egyetlen, amit eddig értettem, hogy újabb barna sörök rendelése forog fenn. De mikor jön ide pincér egyáltalán?

Nem kellett sokáig törni ezen a fejemet. Nyílt az ajtó, s az előbbi pincér jött be, tálcáján hat korsó barna Krusovicével. Egyet szó nélkül letett Frantiszek elé, egyet elém, a többit meg oldalra sorakoztatta úgy, hogy ezeket leginkább csak Gaváriusz érhette el. Hosszú tárgyalásra lehet számítani, állapítottam meg.

-            Nos jó, akkor kezdjük az elején. Valóban, meg kell, hogy értsék a történetemet, mert csak akkor tudnak segíteni – sóhajtott egy nagyot Korkociag és kettőt kortyolva a sörből, mesélni kezdett.

-            Viszonylag jómódú családban születtem, ahol szinte mindenki a vendéglátással foglalkozott és becsületesen dolgozva, jól takarékoskodva egy kisebb vagyon gyűlt fel az elmúlt évszázad alatt. A Barbakán tövében lévő étterem a sajátunk, jövedelméből megélünk, mellette élvezettel foglalkozom én is a dugóhúzók gyűjtésével, aminek egy részét láthatta márciusban, mikor nálunk vacsorázott. Egészen tavaly nyárig ez egy idilli állapot volt, amikor is furcsa vendégek érkeztek az étterembe. A Barbakán tervrajzát teregették ki az asztalon, s elmélyülten tárgyaltak közben. Azt mondták, hogy bőséges vacsorát kérnek, fejenként két fő fogással, de ne hozzam ki nekik az ételeket, sőt el se készítsem, csak a számlát hozzam róla másfél óra múlva. Ilyet még soha nem éltem meg, mindössze ásványvizet ittak, igaz azt nagy mennyiségben, s valóban az utolsó zlotyiig rendezték a meglehetősen magas számlát. Ez végül nem is lenne érdekes, mindig mindenhol vannak hóbortos emberek. Hanem amikor kivittem a vizeket – és ezt megtettem az este folyamán vagy hatszor – minden esetben meglepő mondatok ütötték meg a fülemet. Ezek az emberek valamiféle kincset sejtenek a Barbakánban elrejtve, vagy inkább abban kifejlődve, mert azt mondták az egyik mondatban, hogy legalább száz év kellhet ahhoz, hogy a Barbakán ekkora értéket növesszen maga alatt. Így mondták szó szerint és közben azt vizsgálták, milyen mély lehet a védővár alapzata, hogy lehetne alagúttal aláfúrni, hogy be lehessen menni az alapok alá. Ijesztő volt, napokig kísértett a történet, de aztán lassanként elfelejtettem.

Frantiszek itt egy kis szünetet tartott, még egyet kortyolt a söréből, majd folytatta a sejtelmes történetet.

-            Egy pár hét múlva megjelent ismét ugyanez a csapat, s azt mondták, nagyon jó volt a múltkor a vacsora, ugyanazt kérik most is, mindenki két főételt, de ne hozzam ki és ne is készítsem el. Most is csak ásványvizet ittak – igaz, rengeteget – és egy kiteregetett tervrajz felett görnyedtek. Most valami nürnbergi dugótorony – igen, ezt mondták, hogy dugótorony – tervrajzán nyüglődtek, s ahogy véletlenül meghallottam, mert akkor már a függöny mögött többet tudtam hallgatódzni, itt is azt latolgatták, mennyi idő alatt növeszthetett ekkora értéket maga alatt a torony és hogy lehetne észrevétlenül alájutni. Ez azért volt ijesztő, mert semmi nem utalt arra, hogy ezek az emberek elmebetegek lennének, ugyanakkor ezekről a zöldségekről teljesen komolyan értekeztek. Már a számla kifizetése felé tartott a szellemvacsorájuk, mikor az egyik megkérdezte a többieket: „Mi jut eszetekbe ezekről a dugóhúzókról?”

Csend támadt. A többiek első pillanatban nem értették, miért a kérdés. Aztán szinte egyszerre kiáltottak fel: zseniális!!

Hogy mi a zseniális, azt akkor még nem tudtam. Hanem ezek után nem volt nyugtom, valamelyik dugóhúzó mindig eltűnt a gyűjteményből. Többször jártak utána még az étteremben, mindig valami másik tervrajzot nézegettek. Végül azt hallottam, hogy az eddigi dugótornyokkal hiába próbálkoztak, nem találtak semmit. Kiderítették viszont, hogy a keresett kincs a palpi parafatorony alatt lehet, de nem tudtak nyomára jutni, hol van Palp és hogy néz ki ez a dugótorony.

Nos, én úgy döntöttem, ezt a kincset én akarom megszerezni. Ehhez van szükségem a palpi parafatornyot ábrázoló festményre és minden olyan segítségre, mellyel megtalálhatom a tornyot és kideríthetem, milyen kincshez és hogyan lehet hozzájutni. Ehhez kértem segítséget Gaváriusztól, aki azt mondta, csak a Symposion társaság tud – ha egyáltalán tud – ebben segíteni.

Frantiszek újra kortyolt egyet a söréből, akkor vettem észre, hogy Gaváriusz közben már két korsót is kiürített. Ezek szerint tehát mindent Gaváriusz rendezett el a találkozóhoz és nyilván nem csak a néhány korsó sör mozgatja a fantáziáját.

Mintha csak megérezte volna, hogy mire gondolok, megszólalt:

-            Na, Stephanus most már mindent tud, amit Frantiszek. Én még egy kicsit kutakodtam az Antikváriumban a régi anyagok között és találtam egy érdekes iratot, ami segíthet a dologban. Látszólag semmi köze sincs az egész történethez, de talán megmagyarázhatja, mi ez a misztikus, a dugótornyok alatt fejlődő kincs, amit ezek a szellemvacsorázók keresnek. Több ilyen legendára lenne még szükség, hogy el tudjuk dönteni, mi lehet az igazság az általam most már Barbakán-rejtélynek nevezett történetben. Arra kérném, próbáljanak meg egy kis kutatást végezni a nyáron arra vonatkozóan, mi lehet ez a jelenség. Ami a parafatornyot ábrázoló festményt illeti, el kell, hogy szomorítsam. Frantiszek úr egyelőre nem szándékozik megvenni a festményt, így ebből nem lesz bevételük. Ennél jobb, bár kétségkívül bizonytalanabb üzletet kínálunk: ha sikerül megtalálnunk a palpi parafatornyot és alatta a szellemvacsorázók által emlegetett kincset, akkor természetesen részesedni fognak ennek a megfelelő hányadából. Ja, és erről jut eszembe…előlegként ha rendelne még egy kör barna Krusovicét, mert itt a hosszú beszédem alatt egészen elfogyott…enélkül meg ugye, kuszálódnak a gondolataim.

Gaváriusz mit sem változott az évek alatt ezek szerint, barna sör nélkül teljesen működésképtelennek mutatkozott. Most viszont, hogy megkapta a betevő adagját, kinyíltak a szemei, kisimult az arca és szisztematikusan tette helyre a dolgokat.

**********************

A Barbakán-rejtély III.

-                     Nos, akkor térjünk át az általam megtalált dokumentumra – mondta Gaváriusz és nagy körülményesen elővett egy dossziét. Kinyitotta és egy nagyon régi pergamenszerű lapot vett elő. Semmi kétségem nem volt, hogy ez valóban valami korabeli írás, ne is értettem, hogy hordozhatja ezt ilyen védtelenül Gaváriusz.

Még egyet kortyolt az utolsó söréből, megigazította a szemüvegét és olvasni kezdett.

 Giwdul önkéntesen vállalt halála után[1] valóban jobbra fordult a sárkányok sorsa. Továbbvonultak és megtalálták a világ azon részét, ahol még féltek az emberek a sárkányoktól. Megszaporodtak az articsókaligetek is arrafelé, amerre mentek és még az a remény is feltámadt bennük, hogy újra kapnak majd szűzlányokat Szent Sárkány napjára. Az újonnan talált területet lassan kezdték belakni és eljött az ideje, hogy a fiatal sárkányicák lerakják első tojásaikat. A sárkánytojásoknak bizony idő kellett a kikelésükhöz, évek is eltelhettek addig, míg egy jól fejlett háromfejű vagy pláne egy ritkaságszámba menő hétfejű kikelt a tojásból.

Ehhez pedig biztonságos helyre volt szükség. Praktikusan ezt úgy oldották meg a bölcs sárkányicák, hogy a közösség erősebb tagjaival jó mély vermeket ásattak, majd a tojások lehelyezése után visszatemették a vermet. Ezzel meg is oldódott az elhelyezés, pár naponta ugyan odamentek és forró kénköves lehelettel melegítették a verem tetejét, de hamar rájöttek, hogy erre semmi szükség, ha nem akarnak sárkánytojás-rántottát készíteni. A föld természetes melegétől pár év alatt kikeltek a sárkányok és percek alatt kiásták magukat a veremből.

Az újonnan elfoglalt területen azonban valami nem működött ebből a jól bevált tojáskeltetésből. A sárkányicák ugyan lerakták a tojásokat, de már kezdtek öregedő házisárkányok lenni és az utódok csak nem akartak kikelni. Tanácsot ültek hát egyik éjjel a sárkányok és új vezetőjük, Morolla vezetésével megtartották a rituális sárkányfohászkodást. Morolla elővette a Dragiblát és részleteket olvasott fel belőle két fiatal egyfejű kénkő-okádása – mint állólámpa – mellett. Végül elmormolták Beowulf, a dinasztiaalapító sárkány imáját és ezzel megkezdődhetett a tanácskozás.

A hajnalig nyúló vitában arra jutottak, hogy más módon nem lehet megállapítani, mi is történt a tojásokkal, mint hogy sorsot húznak és kibontanak egy vermet. A verem kibontásával ugyan a tojások valószínűleg elpusztulnak, de talán kiderül, miért nem keltek ki eddig. A sorshúzásban az egyik termetesebb sárkányica lett a vesztes, aki termékeny sárkánykönnyeket hullatva vette tudomásul, hogy elpusztulnak az utódai. Tenni viszont nem tehetett semmit, a sárkányok legszigorúbb szabálya az volt, hogy a tanácskozás döntése szent és mindenkire nézve kötelező.

Reggel korán kibontották hát a megjelölt vermet – és döbbenten állapították meg, hogy a sárkánytojások héja szinte sértetlen, de tartalmukat valami kiszívta. Másnapra újabb sorshúzást tartottak, kibontottak egy újabb vermet – és az eredmény ugyanez volt. Valami a másik veremben lévő tojásokat is kiszívta. Egyetlen tojás volt, ami nem volt üres, jó nagyra nőtt, de az meg olyan nehéz volt, hogy megemelni sem tudták. Ennek a tojásnak az volt az érdekessége, hogy színaranyból volt belül és – mint utóbb kiderült – folyamatosan nőtt a mérete. Ez azonban egyáltalán nem töltötte el örömmel a sárkányokat, mert nem tudtak mit kezdeni az arannyal, számukra sokkal fontosabb lett volna, hogy a tojásokból sárkányok keljenek ki.

Ezek után az összes vermet felbontották és az eredmény teljesen megegyező volt. A tojáshéjak vagy üresek voltak, vagy pedig színarannyal voltak tele, de élő sárkányfiókára bizony nem találtak. Elkeseredtek a sárkányok, hiába hát az új, termékeny terület, ha nem tudnak szaporodni.

Ismételten tanácsot ültek éjjel a sárkányok, Morolla most is elővette a Dragiblát – de nem kezdett neki a felolvasásának. Helyette az utolsó oldalakra lapozott, ahol a sárkányok örök hősei voltak felsorolva, Beowulftól kezdve egészen Giwdulig.

-                     Örök hőseink közül a legfiatalabb, Giwdul – kezdte fohászát Morolla – bölcsességed fölénk emel Téged és szükségünk van összes fejed tudására. Lentről, a Föld mélyéről, ahol pihensz, biztos látod a problémánkat. Mondd meg nékünk, ki tud rajtunk segíteni a megoldásában az örök hőseink közül?

Az erdőben teljes volt a csend, mindenki fülelt. Ha eljutott Giwdulhoz a kérdés, jönni fog rá válasz is. Hosszú idő telt el így némán, mikor egyszer csak sejtelmes hangok verték fel az erdőt és feltört Giwdul hangja:

-  Véreim!! Látom a problémátokat, van rá megoldás. Kérdezzétek erről Ladónt, akinek a vére a sárkányvérfákat táplálja[2].           Ladón tudja, mi lakik a föld alatt, ami a tojásokat pusztítja. Ladón tudja, mitől lesz a tojásban arany, mert ő, a százfejű őrizte Héra aranyalmáit. Idézzétek meg Ladónt, segíteni fog – hallatszott tompán valahonnan a föld mélyéről.

Morolla mélyen leeresztette a fejeit, megadva a tiszteletet Giwdul megszólalásának és a többi sárkányok követték a példáját. Morolla közben azon gondolkodott, honnan tudja ezt Giwdul, s honnan fogja majd ő is tudni a válaszokat, ha egyszer neki is be kell kerülnie a Dragibla örök hőseinek a sorába.

Sokat azonban nem lehetett ezen meditálni, mert a sárkányicák epedve várták a folytatást, hátha sikerül az újabb megidézés.

Morolla ismételten nekifohászkodott:

- Örök hősök közül a huszonnegyedik, Ladón – folytatta a fohászát Morolla – bölcsességed fölénk emel Téged, de fölé emel az utánad eltávozottaknak is és szükségünk van összes fejed tudására. Száz szempároddal biztos látod a problémánkat. Giwdul szerint Te tudsz segíteni nekünk!

Az erdőben ismét teljes volt a csend, csak néhány sárkányica halk sikolya hallatszott, ahogy az izgalomtól elájultak. Ladón történetét sokan ismerték iskolai tanulmányaikból, ahogy Giwdul is mondta, ő őrizte Héra aranyalmáit a Heszperiszek kertjében egészen addig, amíg Héraklész meg nem ölte, hogy ellophassa az aranyalmákat és elvihesse Eurüsztheusznak. Ladón sosem alszik, így biztos hamar válaszolni fog a kérdésre. S valóban, a föld morajlani kezdett, majd egy mély hang tört fel belőle.

-                     Véreim!! Hallom, mi a gondotok, látom mi okozza a bajt. A tojásaitokat a Nagy Tojásszippantó Féreg roppantja meg a föld alatt és szívja ki a tartalmát. Ez ellen egyetlen védelem van: ássátok a tojásokat olyan helyre, ahol az ember nevű féreg is őrzi a javait. A Nagy Tojásszippantó Féreg fél az emberi féreg közelségétől és nem meri megközelíteni a tojásokat. Ezzel megoldódhat a szaporodásotok. Az aranytojások sajnos egy veszedelmes betegség következményei: a tojást lerakó sárkányicának aranyere van, ez okozza az elváltozást. Ezek a tojások akár száz évig is növekednek, de sárkány, az soha nem fejlődik belőlük. Ne törődjetek vele, rakjatok inkább gyakrabban tojást, de csak védett helyen. Az aranyat az ember nevű féreg viszont szereti, óvakodjatok kapzsi fajtájától.

Ezzel újra csend lett az erdőben, nyilvánvaló volt, hogy Ladón ezzel befejezte az iránymutatást. Morolla ismét leeresztette a fejeit, megadva a tiszteletet Ladón megszólalásának, de a két rituáléba annyira bele is fáradt, hogy sorban aludtak el a fejei. Az utolsó fejével még intett a többi sárkányoknak, hogy oszolhatnak, majd hosszú időre elaludt.

 - Hát ennyi, amit találtam. – mondta Gaváriusz és megitta az utolsó kortyot is a korsójából. – Hogy ez segít-e valamit, nem tudom. Talán a sárkányok éppen a dugótornyokat látják olyan helynek, ami alá lerakhatják a tojásaikat. Ha ez így van, akkor szellemvacsorázók meg éppen az aranytojásokat keresik. Biztosat nem tudhatunk persze, s több dolgot nem magyaráz meg a feltételezés: miért volt szükségük az eltulajdonított dugóhúzókra, miért nem kérnek vacsorát a szellemvacsorázók, és persze ettől még azt sem tudjuk, hogy segítsünk Frantiszeknek megtalálni a palpi parafatornyot. Az is lehet, hogy ez a dokumentum éppen hogy tévútra visz minket. Ezért kellene még további legenda vagy bármi más nyom, amin el lehet indulni.  

**********************

A Barbakán-rejtély IV.

Mióta Gaváriusz összehozta a találkozót Frantiszek Korkociaggal és elmondták, miben kérik a Symposion társaság segítségét, csend honolt ezen a vonalon. Meg is állapítottam, hogy nyilván az csak egy fellángolás volt a részükről, lecsengett az egész dolog és nem kapok több rejtélyes levelet a dugóhúzóval ékesített csörgős papírzacskókban. Éppen ezért nagyon meglepett az a váratlanul érkezett küldemény, ami december 20-án került a cégünk portájára. A recepciós is kissé bizonytalanul adta át azzal, hogy ezt nekem küldték, de mikor megemlítette a levél átadójának az iktató használatát, az rögtön hozzátette, hogy szigorúan magánküldeményről van szó és csak a címzett kezébe adható.

-        Óh, ez csak egy szimpla karácsonyi üdvözlet – nyugtattam meg a recepcióst. – Ezt tényleg nem lett volna érdemes iktatni – ezzel átvettem a papírzacskót és felmentem vele a szobámba. Csak egy rövid üzenet volt benne, természetesen megint konkrétumok nélkül.

„Este 10 órakor várom a Kárpát utca – Vág utca sarkán. Egyedül jöjjön, nem kell további tanú. Átadok egy anyagot, ezért most barna sört sem kérek cserébe. Majd a végén iszunk a kaland kimenetelére. Tudom, hogy akkor a közelben lesz, azért választottam ezt a helyet. Addig is: Smacznego! Gaváriusz”

Ez az ember megint minden programomat ismeri – gondoltam magamban. Aznap este volt a karácsonyi partink a Ram Colosseumban a Kárpát utcában. Tehát gondoskodott róla, hogy csak ki kelljen surrannom öt percre.

Ez persze nem is volt olyan egyszerű, mint ahogy hittem. A kabátot beadtam érkezéskor a ruhatárba, ahol viszont csak a végleg távozók vették ki azt. Kabát nélkül voltam kénytelen kimenni, de többen is megállítottak, hogy ők is sétálnának egyet, dumáljunk egy jót. Kisebb nehézségek árán azért sikerült függetleníteni magam, de ekkor újabb problémába ütköztem. Az időközben hazaindulók ugyanis azon a sarkon várták a 75-ös trolit és hangosan kiabálták, hogy kellemes ünnepeket. Muszáj volt odamenni. Szerencsére éppen 10-kor jött a troli, mindenki felszállt és végre egyedül maradtam. A megadott helyen viszont nem láttam senkit. Lehet, hogy át lettem verve? Mindegy, odamentem. 10 óra 1 perc. A sarkon állt egy pad, leültem, hogy ne legyek olyan feltűnő. Abban a pillanatban megzördült mögötte a bokor és szürreális módon előbújt belőle Gaváriusz.

-        Na, azt hittem, itt fagyaszt meg. Nem akartam feltűnően itt állni, amíg az összes ismerősétől el nem búcsúzott. Mondhatom, rég láttam ennyi csipkés kisestélyit. Kik ezek a gyereklányok?

-        Térjünk a tárgyra Gaváriusz. Vissza kell mennem perceken belül. Maga is megfagy, meg én is. Ráadásul hamarosan megint többen lesznek a megállóban. Mi történt?

-        Ja, semmi különös. Nézelődtem, keresgéltem, nem találtam semmit. Aztán bejött hozzám egy fura ember, nem kérdezett semmit, csak annyit mondott, hogy eladni valója van és hogy az első részletet ingyen adja, a többit meg majd a kialakuló árfolyam szerint. Ezzel a kezembe nyomott egy zacskót, hogy juttassam el annak a kétes katakurd bagázsnak, hátha érdekli őket. Aztán megfenyegetett, hogy ha másnak adom vagy üzletet akarok csinálni belőle, kiegyenesíti a púpomat egy baseball ütővel. Hát erre nekem semmi szükségem, idehoztam a zacskót, csináljon vele, amit akar. – Ezzel Gaváriusz előhúzott a bokorból egy kétes nylonzacskót és a kezembe nyomta.

-        Gaváriusz, igaz lelkére, meg sem nézte, mi van benne? – kérdeztem gyanakodva.

-        Hát…csak éppen hogy, talán valami érdekes irat lehet…de nem olvastam el, á, hogy gondolja. Nem egy mai darab, az látszik. És …ugyan csak félhomályban láttam…de érdekes vízjele van a lapoknak…ha fény felé tartja, egész jól kivehető.

-        Gaváriusz! Honnan tudja, ha csak félhomályban látta? Maga már megint lódít, megvizsgálta ezt az iratot alaposan, fogadjunk!

-        Ja, hát csak annyira, hogy tényleg érdemes-e idehoznom…de én már megyek is, Isten áldja! – suttogta és ezzel eltűnt a bokrok között.

Na, most jól nézek ki. Hogy menjek vissza ezzel a nylonzacskóval. Mindegy, majd lesz valahogy. Befelé menet szerencsémre összetalálkoztam az egyik szervezővel, aki felvállalta, hogy beteszi a ruhatár egyik fakkjába, csak ne felejtsem el hazamenet elkérni. Előtte azonban belenéztem a zacskóba, amiben egy üveg volt és valami boríték. Az üveget benne hagytam, de a borítékot kiemeltem, nehogy illetéktelen kézbe jusson.

Nem maradtam sokáig a buliban, izgatott a zakóm alatt rejtegetett boríték. Gyorsan elköszöntem a kollégáimtól, mondván, hogy reggel korán indulunk vidékre, nem tudok tovább maradni. Ruhatár, nylonzacskó, kabát…és irány a pesti éjszaka, nyomás haza.

Másnap elővettem a borítékot … és leesett az állam a meglepetéstől. Hallgassátok, mi állt a régi, megsárgult írásban.

 A 82. keláti pinceajtó titka

 Jó havár barátunk, hát eljutottál a 82. pinceajtóig és még képes vagy olvasni? Na, akkor ismerkedj meg a Sárkányos történetével. Ha olyan borra vagy kíváncsi, ami rokonságot fakaszt a sárkányok és a györgyök között, nem is jöhetsz más helyre, mint a 82. pincébe. Ennek a bornak hosszú története van, amihez vissza kell mennünk a korai időkbe, amikor még a sárkányok és a györgyök együtt éltek Katakurdisztán földjén. A sárkányoknak többször kellett tovább költözniük a györgyök miatt, mert azok kisajátították a természetet és lehetetlenné tették a sárkányok megszokott életvitelének a folytatását. Új területeket hódítottak meg, hogy aztán onnan is ki legyenek űzve. Történt egyszer, hogy a sárkányok megelégelték az állandó költözést és arról álmodoztak, hogy megpróbálnak emberformát ölteni, és elvegyülni a havárok, bagamérek és más györgyök között, hátha úgy könnyebb lesz az életük. Megkeresték hát a mindenféle tudományokban jártas fősárkányt, Professoro Dragonorót, hogy tudna-e segíteni nekik. Professoro Dragonoró csak ingatta a fejeit, hogy amit kérnek, az nem tudomány, hanem valami misztika, ebben ő nem tud segíteni. Azt tanácsolta viszont, hogy menjenek el Beowulf leszármazottjához, a magányosan élő, rossz hírű Teowulf-hoz, aki mindenféle átváltozások tudora. Na, megijedtek erre a sárkányok, Teowulfról tényleg csak rosszat és ijesztő dolgokat hallottak. Dragonoró azonban megnyugtatta őket: Teowulf híre valójában sokkal rosszabb, mint ő maga. Igaz, hogy tüzes, ám mégis szelíd és szerethető. A rossz híre miatt lett magányos, s emiatt nincs is lehetősége bebizonyítani, hogy ő is egy átlagosan jó sárkány. Jobb híján így elfogadta a rá kirótt szerepet. Bárki közelít hozzá, rögtön tüzet okád. Kis jószándékkal azonban szelíddé válik és szerethetővé, s akkor hátha segít a varázslatban.

Elgondolkodtak a sárkányok, hogy mit tegyenek. Mitagadás, féltek Teowulftól, mint ahogy mindenki félt tőle. Ahogy azonban egymás között beszélgettek, kiderült, egyikük sem találkozott igazán Teowulffal, mindenki csak hírből ismeri. Hosszas meditálás után úgy döntöttek, hogy sorsot húznak és a nyolc kisorsolt sárkány felkeresi Teowulfot és előadják kérésüket. Így is tettek, s másnap reggel a nyolc kiválasztott sárkány – többségük háromfejű – elindultak a szurdok felé, ahol Teowulf a napjait tengette. Mentek a szurdokban három nap, három éjjel, mikor elértek egy nagy barlanghoz. A barlang szájánál nem volt élő növény, minden üszkös és felperzselt állapotban volt.

-        Ez lesz Teowulf barlangja – gondolták és remegő lábakkal megálltak tisztes távolságra a bejárattól. Bizony jól is tették, mert nem telt bele fél perc sem és hangos robajok közepette óriási lángnyelvek törtek ki a barlang bejáratán.

-        Hát tüzesnek valóban tüzes, de hogy lesz így szelíd és szerethető? – tanácskoztak rémülten. – Forduljunk vissza és meneküljünk! – suttogta az egyik.

-        Nem erre lettünk kiválasztva. – válaszolt a legbátrabb és döntött. – Én közelebb megyek, ha alábbhagy a hőség.

-        Veled megyek, a többiek maradjanak távolabb, hátha elkél majd a segítség. – mondta a másik bátrabb sárkány.

Ezzel ketten elindultak a barlang bejárata felé.

-        Jó Teowulf, hozzád jöttünk tanácsért! – kiáltották. A válasz nem maradt el. Óriási lángfelhő csapott ki a barlang száján, alig tudtak elugrani előle.

-        Jó Teowulf, ne pusztíts el minket harsány üdvözléseddel, tanácsért jöttünk hozzád. – A második fohászból valamit megérthetett Teowulf, mert csak gyenge gőz csapott ki a barlang ajtaján, mint amikor utolsót pislákol a gyertyaláng és már csak füst marad utána.

-        Ki meri háborgatni nyugalmamat, ki az a vakmerő? Tanácsot adni én nem tudok és nem is akarok. Távozzatok a barlangom elől. – hangzott a mély dörmögés a barlang mélyéről.

-        Jó Teowulf, azt hallottuk, Te szelíd és szerethető sárkány vagy és segítesz rajtunk. Csak a Te tudásod képes arra, amit szeretnénk. – kiabált …vagy inkább siránkozott vissza a két legbátrabb sárkány, mert bizony remegett a lábuk rendesen.

A barlangból valami többszörös torokköszörülés hangzott, olyasféle, amit a györgyök akkor adnak ki magukból, amikor zavarba jönnek, majd egy békülékenyebb hang szólalt meg:

-        A tudásom? Hát az igen…az messze földön híres volt régen. És ma is az! Abból mit sem vesztettem. Gyertek hát közelebb, szedte-vette-teremtette, ha már ilyen bátran idejöttetek. Látom, ketten vagytok…vagy talán többen is? A sárkányszag erősebb, mint kettő sárkány bűze.

-        Hát…nyolcan vagyunk, de nem akartunk ennyien egyszerre megzavarni, hogy ne háborgassuk nagyon a békédet. Meg aztán…a többiek kicsit félősebbek, mint mi ketten.

-        Nyolcan? Egy egész hadsereg. De hiába. Elpörköllek titeket egy pillanat alatt, ha nyolcan is vagytok, nem marad belőletek csak néhány gőzölgő sárkánygerinc…Höhöhöhö. – Na, de ha békével jöttetek, akkor én is békével fogadlak titeket. Miben kérnétek tőlem tanácsot?

A két sárkány összenézett. Az utolsó mondat már szinte barátságos volt, mintha valóban megjelent volna a szelíd sárkány sziluettje Teowulfban. Elmondták hát, mi járatban vannak.

Teowulf meghallgatta a kérést, miközben maga sem értette, hogy mitől érzi olyan lebegően kellemes állapotban magát. Nem segített ő senkin az utóbbi húsz évben, amióta bevette magát ebbe a barlangba. Mégis hozzá jönnek a fiatal sárkányok egy ilyen bizalmi kérdéssel? Valami különös meleg járta át a csontjait.

-        Hát éppen lehetni lehet. Mindent lehet. Nincs lehetetlen. Lássuk csak. Jól értem, hogy egyfejű györgyként akartok megjelenni sárkány-mivoltotok ellenére? Végleg vagy ideiglenesen? Értem. Van rá mód, kicsit hadd gondolkodjam. Megvan. Várjatok itt, mindjárt jövök.

Ezzel Teowulf eltűnt a barlangban, majd pár perc múlva egy kis iszákkal tért vissza.

-                      Ímhol ezek a magok. Ültessétek el Mordent déli lejtőjén és várjatok három évig. Harmadévre ezek a magok termést fognak hozni. Minden év tavaszán öntsetek rá ebből üvegből a tövekre. Ne aggódjatok, sosem fog elfogyni. Ebben az üvegben a saját vérem van. Kicsit öntsetek belőle egyszerre a tövekre és várjatok. Az üveg újra tele lesz. Három évig öntözzétek a töveket és szőlője fog sarjadni a munkátoknak. Ebből csináljatok bort, de a legjobb minőségben. Ha ebből isztok, györggyé lesztek. Annyira váltok györggyé, amennyire jól sikerül a borotok. Egyetlen dolog okoz csak nehézséget, a kénköves gyomrotok. Lehet, hogy nem fogtok tudni enni, ahogy a györgyök esznek. Akkor sem aggódjatok, éhen nem fogtok halni. Kívánni fogjátok az ételt, de megenni nem lesztek képesek. Ezért ne is erőlködjetek vele. Ahhoz, hogy enni is tudjatok, különösen jó évjáratot kell kifognotok. A bort, ami elkészül, Sárkányosnak nevezzétek, de meg sem említsétek, hogy ehhez Teowulfnak bármi köze van. Csodáljon a világ titeket, de ne engem. És most menjetek, elfáradtam. Húsz éve nem beszéltem senkivel. Hagyjatok magamra.

Ezzel Teowulf elvonult a barlangja mélyére és újra teljessé vált a csend az erdőben.

A fiatal sárkányok pedig elvonultak, elültették a magokat Mordent déli lejtőjén és három éven át nevelgették az ültetvényt, ahogy Teowulf tanácsolta. Harmadévre valóban megeredtek a tőkék és jó minőségű vörösbort adtak. A sárkányok megtették, ami tőlük tellett, de persze tökéletes bort nem sikerült csinálniuk. Így esett, hogy megkortyolván a bort, györggyé váltak, de az átváltozás valóban nem lett tökéletes, ahogy Teowulf is megmondta. Voltak, akik tényleg nem tudtak enni, ezért csak megrendelték az ételeket, de vagy otthagyták, vagy ki sem kérték. Mások tudtak enni, de egy-egy pillanatra visszaváltozott a nyakuk pikkelyessé vagy a kezükön kijöttek a sárkánykarmok egy-egy villanásra. Megint mások pedig olyan évjáratot fogtak ki, hogy egy idő után visszaváltoztak sárkánnyá. Vagy csak györgyi habitusuk megnyilvánulásaiban vagy pedig ténylegesen. Az utóbbi esetek rázták meg igazán a györgyök világát, mert ez látványos és ijesztő volt, de valójában az előbbitől szenvedtek többet a havár férfiak, mert a legtöbb lelkében visszaváltozott sárkány női alakban vált györggyé.

A Sárkányos alapjául szolgáló szőlő azóta is terem Mordent déli lejtőjén, de a belőle készült nedű már békés borrá változott, aminek a mottója azonban továbbra is Teowulf lelkivilágát hordja magán:

Tüzes, ám mégis szelíd és szerethető. 

  

Eddig tartott a régi, megsárgult dokumentum, ami nagyon rossz állapotban volt, nem is hoztam ide, inkább lemásoltam a tartalmát, hogy ne töredezzen tovább. A nylonzacskóban viszont egy üveg Sárkányos volt, amit most – remélve, hogy már varázsereje elillant, csak a jó íze maradt meg – megbontunk az értékes lelet tiszteletére. A címkéjén ott olvashatjátok a régi mottót: Tüzes, am mégis szelíd és szerethető. 

---

[1] Ínyesinas, 13. évi folyam, 5. Protán havi (2011.január) Értesítőpótló; Giwdul halála, pp 11-14.   http://katakurdisztan.hu/sarkany_oldalak.html

[2] Ínyesinas 10. évi folyam, 9. Szent Krizoprász havi (2008. június) Értesítőpótló; Stephanus Bartolits kalandja a sárkányvérfával pp 17-23. Ladón története a 21-22. oldalon található.   http://katakurdisztan.hu/sarkany_oldalak.html

 

**********************

A Barbakán-rejtély V.

A Gaváriusz által az éj leple alatt átadott dokumentum a Teowulf saját véréből készült Sárkányos borral, de főként az ettől györggyé vált sárkányokkal elég döbbenetesnek tűnt. A 82. keláti pinceajtó titka és Frantisek Korkociag hajmeresztő története az ételüket megrendelő, de ki sem kérő furcsa szerzetekről, akik ráadásul állandóan isszák a nagy mennyiségű vizet, szinte adja a következtetést, hogy ezek szerint Korkociag éttermét bizony györggyé vált sárkányok látogatják. Ennek még a puszta gondolata is hátborzongató, ugyanakkor ezt a feltevést rögtön alátámasztaná Gaváriusz első, a Márkus sörözőben felolvasott régi dokumentuma a dugótornyok alá rejtett sárkánytojásokról. Akkor végül is lehet, hogy Giwdul távoli leszármazottai keresik a sárkánytojásokat györggyé vált formájukban.

Már ha ebből az egészből, amit itt Korkociag és Gaváriusz összehordott, bármi is igaz. Végül is semmilyen tényszerű dolog sincs a kezünkben. Gaváriusz megsárgult dokumentumai lehetnek közönséges hamisítványok, Frantisek Korkociag egész története lehet egy előrehaladott betegségben szenvedő elme sajátos szüleménye, ki tudja, mi itt az igazság.

Igen, de akkor tényleg, mi az igazság? Nem hagyott nyugodni a kérdés. Ez járt a fejemben a karácsonyi ünnepek alatt, a Symposion estéjén a dokumentum felolvasása utáni éjszakán, Szilveszter éjjel és egyáltalán, mindenkor. Nincs mese, január elején úgy döntöttem, hogy most én keresem meg Gaváriuszt, valljon színt.

Egyik délután elballagtam a Múzeum körútra, az antikváriumba. Majd én rajtaütésszerűen kifaggatom Gaváriuszt, akárhány barna sörömbe is kerül. Biztos meg lesz lepődve az öreg, hogy most én keresem. Vagy talán már várja is? Ki tudja.

Végigsétáltam az antikváriumon, de sehol sem láttam. Biztos előkerül valahonnan, gondoltam és elütve az időt, cél nélkül válogattam a könyvek között. Egyszer csak egy helyes, fiatal antikvárius leány jött oda hozzám:

-        Bocsánat uram, látom, nagyon keres valamit, talán segíthetek.

-        Jaj, köszönöm, de igazából az öreg barátomat, Gaváriuszt keresem és gondoltam, addig nézelődöm, amíg előkerül a raktárból – válaszoltam a kedves megszólításra, gondolván, hogy talán szól neki, hogy vendége érkezett. Az antikvárius lány válasza azonban meglepő volt.

-        Ja, hát akkor hiába fáradt ide. Gaváriusz tegnapelőtt elutazott és csak a jövő hét második felében tér vissza.

-        Elutazott? Nahát, nem is említette nekem. Talán valahová vidékre ment? – próbáltam kipuhatolni, hogy megtudhatok-e többet az eladótól.

-        Külföldre utazott, de elég váratlanul, szinte egyik percről a másikra döntött így. Lengyelországba kellett mennie, a jegyek megvásárlásában is én segítettem neki, mert azonnal szüksége volt rá, de úgy láttam, nincs gyakorlata az efféle gyors jegyvételekben. Én viszont imádok utazni, utazásokat szervezni, jegyet venni online…Szóval segítettem neki, csak innen tudom.

-        Aha, ezek szerint most Varsóban van – mondtam félhangosan, mintegy tűnődve azon, mi lehetett ilyen fontos Gaváriusznak.

-        Nem, nem Varsóba ment. Gondolkodott, hogy Varsóba megy repülővel, és onnan tovább, de végül is addig néztem neki a lehetőségeket, hogy kiderült, másfél óra múlva indul egy Flixbus Krakkóba és ott átszállva a Gdyniába menő Flixbusra, másnap reggel 7-re már ott is van.

-        Ah, ezek szerint Gdyniába ment?? – kérdeztem teljes döbbenettel.

-        Ja, nem csak abba az irányba. Torunba készült és ahhoz kerestük a leggyorsabb megoldást. Mikor meghallotta, hogy ha eléri a másfél óra múlva induló buszt, akkor reggelre ott van, szinte a nyakamba borult. Aranyos ember, ez biztos…bár ez az utazás…hogy is mondjam, kissé tinédzseresre sikerült. Nem is ment haza, csak úgy innen elment, előtte még elrohant néhány dugóhúzót venni, ezt nem is értettem. Meg hát egy hétre csak úgy elmenni minden nélkül…Bocsánat, hogy mondom, de a kollégák itt csak összenéztek és nevettek: biztos nő van a dologban, azért ez a megfiatalodás.

-        Ugyan, Gaváriusz nem egy olyan ember, én ismerem elég jól – mondtam neki, bár az egész történetből én sem értettem egy szót sem. Minek ment Gaváriusz Torunba? Így hirtelen. Minden előzmény nélkül. Furcsa.

-        Kicsit kezdek aggódni a barátomért – mondtam, hogy lehetőségem legyen tovább kérdezősködni – Nem hagyott semmi üzenetet vagy nyomot, hogy miért kellett ilyen hirtelen elutaznia?

-        Hát, nem tudom. Valami régi metszeteket tanulmányozott az utóbbi napokban és … persze, tudom, ez hülyeségnek hangzik...de mintha állandóan valami dugótornyokat emlegetett volna. Az elutazását meg valami …bocsánat, ha rosszul értettem…valami börtönlátogatással kötötte volna össze. De nem tűnt zavarosnak a gondolkodása, csak furcsa volt. Nagyon szomorú lennék, ha valami baja esne. Olyan édes ember.

Megdöbbenve néztem ezt a helyes antikvárius leányt. Ahogy ezt az utolsó két mondatot mondta. Még talán egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. És ahogy a kollégák találgatását említette. Te jó isten, lehet, hogy az öreg, púpos Gaváriusz az ujja köré csavarja a nőket és én ezt észre sem vettem?

Nekem viszont most ez jól jött. Ha ez a leány is aggódik, akkor biztos segít.

-        Segít nekem körülnézni a raktárban az asztalán? Hátha megértjük, miért kellett így elrohannia – kérdeztem a leányt.

-        Persze, jöjjön, rettenetesen nagy rendetlenség van az asztalán, kéne mellé valaki, aki rendben tartja a dolgait – legalább otthon, ha itt nem is.

Bementünk és ami elém tárult, az túltett minden elképzelésemen. Hat rétegnyi vastagságban a régi könyvek, metszetek, másolatok, mindez valami tökéletesen egyenletes káoszt alkotva.

-        Azt hiszem, igaza van. Bár lehet, hogy a barátom egyedül ebben a káoszban érzi jól magát és ki tud igazodni benne. Másnak viszont reménytelen itt bármit megtalálni.

Gyorsan körülnéztem az asztalon, de semmi különöset nem láttam. Egyetlen régi kép keltette fel a figyelmemet, ami az asztalt borító könyv- és papírrengeteg legtetején volt. Talán ez került oda legutoljára, hiszen itt nyilván időrendben fedik egymást a rétegek. Ami idekerül, az már sosem jut vissza a helyére – ezt üzente az asztal. Annyira volt időm, hogy egy fotót csináltam róla, hátha ad valami támpontot.

-        Hát, amit itt láttam, attól nem lettem okosabb – mondtam letörten. – Bízzunk abban, hogy visszatér épségben és hátha akkor kiderül, hogy mi volt ez a múlhatatlanul fontos ügy.

Ezzel elköszöntem az antikvárius lánytól és hazajöttem. A hallottak azonban nem hagytak nyugodni. Mit keres Gaváriusz Torunban? Miért kellett ilyen hirtelen elrohannia? Van-e köze ennek az egésznek Korkociagnak és a szellemvacsorázóknak? Sok-sok megoldatlan kérdés merült fel bennem. Aztán rájöttem, hogy ezt a kérdéskört szisztematikusan kell körüljárnom, s akkor többre jutok.

Először is miért éppen Torun? Egyáltalán mit lehet tudni Torunról? Talán a legelső, ami eszembe jut, hogy Kopernikusz szülőhelye. Meg hát persze Samuel Thomas Sömmerring, az elektrokémiai elven működő távíró feltalálója is itt született, január 28-án lesz ennek a 265-ik évfordulója. Ez azonban aligha izgathatja fel ennyire Gaváriuszt, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb német anatómust tisztelhetjük benne. Érdekesebb az, hogy Torun-nak van német neve is, Thurn, de magyar neve is van, Toronya. Amúgy a Visztula partján terül el, akárcsak Varsó, de attól 185 km-re nyugatra. Belvárosa – melyet nem érintettek a háborúk – az Unesco Világörökség része. Ez azonban megint csak nem ad kapaszkodót Gaváriusz utazásához.

Marad még az asztalon fekvő régi fénykép. Egy templom tövében álló, elég nagy rotunda, amit fura falak vesznek körül.

 

 

Hát ezzel nem sokra megyek. Nekem nem ismerős, talán majd sokat utazó ismerőseimet kell megkérdezni, mi is ez és hol van. És persze, hogy mi köze van Torunhoz?

Végignéztem Torun nevezetességeit, de az sem vitt közelebb a megoldáshoz. A város azonban kezdett egyre jobban megtetszeni. A Google Earth-szel nézegettem az óvárost, s kezdett nekem is olyan érzésem lenni, hogy el kell mennünk Torun-ba. Nemzetközi repülőtere is van a szomszéd városnak, Bydgoszcznak, a Jan Paderewski reptér. Érdemes lenne ide elmenni.

Ahogy viszont a toruni planetáriumot kezdtem el keresni a térképen, ami egy érdekes rotunda formáját mutatja, váratlanul érdekes formációra bukkantam, aminek a neve egyszerűen Okraglak volt a térképen és feltűnően üres volt a környezete. A meglepetés akkor ért, mikor megnéztem a lengyel-magyar szótárban, mi az okraglak. Hát rotunda! A Piekary utca és a Fosa Staromiejska által körülvett részen egy fantasztikus rotunda áll, falakkal körbevéve. Ez pontosan az a rotunda, amit Gaváriusz asztalán találtam!

A lengyel nevén Areszt Sledczy azért van magas falakkal és szögesdróttal kötrülvéve, mert ez egy hajdani börtön. És az antikvárius kislány azt emlegette, hogy Gaváriusz valami börtönlátogatásra ment. Igen, ez lesz az, ez a furcsa épület – ami nem más, mint egy dugótorony – a célja Gaváriusz utazásának. Nyilván Frantisek Korkociag hívta oda a szellemvacsorázók miatt. De miért kellett neki az utazás előtt dugóhúzókat vennie? Ez még mindig talányos, akárcsak a varsói étteremből ellopkodott dugóhúzók.

Na, akkor mindent értek. Korkociag talált valami érdekeset ennél a dugótoronynál – ki tudja mit – és odahívta Gaváriuszt. Ez már így érthetőbb.

Megnyugodva kezdtem el dolgozni, a rejtély meg van oldva, ha csak részlegesen is, Gaváriusz utazását Korkociag hatása váltotta ki. Majd ha visszajön, biztos kiderül, hogy mi történt. Belemerültem volna az előttem fekvő, műholdkommunikációval foglalkozó könyvbe, mikor megszólalt az asztalon a telefon.

-        A recepcióról beszélek, érkezett egy külföldi látogatója. Itt várja önt.

-        Köszönöm, máris megyek - válaszoltam. Meglepő volt a telefon, nem vártam senkit, de elő szokott fordulni, hogy valamelyik társhatóságtól itt jár egy ismerősöm és felhív, hogy váltsunk pár szót. Lementem hát a recepcióra és földbe gyökeredzett a lábam: a pult mögötti várakozóban Frantisek Korkociag állt!

 

**********************

A Barbakán-rejtély VI.

„Uramatyám! De hiszen ha Korkociag itt van, akkor hová ment Gaváriusz? És egyáltalán: miért keres engem ez az ember? Miért nem Varsóban egyengeti az éttermét, a Barbakánt?” – egymás után villámlottak bennem a kérdések, míg odamentem hozzá a vendégváróba.

-        Szeretettel üdvözlöm ismét Budapesten, kedves barátom. Kedves, hogy meglátogatott, miben segíthetek? – kezdem meg a beszélgetésünket.

-        Jaj, nem is tudom, hol kezdjem, talán azt, hogy hol van Gaváriusz, de inkább mégis azt, hogy mi is történt tegnap, amit elmondanék, de magam sem voltam ott, tehát inkább ha együttgondolkodnánk – hadarta el mindezt egyetlen lélegzetre és kétségbeesve próbált valami összeszedettséget mutatni.

-        Na, kedves barátom, menjünk talán ezeken sorba. Nem itt kéne viszont ezt megbeszélnünk, meg hát magának is jól esne, ahogy látom egy erős kávé. Jöjjön, menjünk fel a szobámba és higgadtan, sorban beszéljük meg, mi is történt – javasoltam, mert nyilvánvaló volt, hogy itt valami hosszabb mondanivalója lesz dugóhúzós barátunknak, ha egyáltalán sikerül magához térnie.

Felmentünk hát és Frantiszek megivott egy jó erős kávét, vagy két üveg vizet és addig nem hagytam szóhoz jutni, amíg kényelembe nem helyezte magát. Na, ez nem volt könnyű, látszott rajta, hogy máris szaladna tovább, csak éppen azt nem tudtam, hogy miért.

Végre kicsit összeszedte magát és nekikezdett a történetnek.

-        Igazából ott kezdődött minden, hogy Gaváriusz három napja felhívott, hogy talált valami érdekeset és személyesen kellene megvitatnunk. Megbeszéltük, hogy amúgy is kell jönnöm Magyarországra és tegnapra megbeszéltünk egy találkozót. Nem mondta meg, hogy mit talált, de egyértelmű volt, hogy a dugótornyokkal kapcsolatban van valami újdonsága. Persze, hogy érdekelt a dolog, tegnap az első repülővel idejöttem és délben a megbeszélt helyen vártam Gaváriuszt. Csakhogy nem jött. Erre persze felhívtam telefonon, de ki volt kapcsolva, csak üzenetet tudtam neki hagyni. Vártam még rá fél órát, aztán mentem tovább a dolgomra, de azóta sem hívott vissza. Kicsit aggódom, mi történt vele. Közben késő este a feleségem hívott, hogy váratlan vendégek jöttek a Barbakánba, megint jöttek a szellemvacsorázók. Sajnálta, hogy nem vagyok ott, de próbált figyelni. Mivel sok vendég volt tegnap, így nem tudta összefüggően hallgatni őket, de a téma megint az volt, hogy merre vannak még megvizsgálható dugótornyok. Annyit hallott, hogy a jövő héten a toruni rotundát fogják alaposabban megvizsgálni, mert ott „jelek mutatkoznak”. Sajnos azt nem tudta kihallgatni, hogy mit jelent ez pontosan, milyen „jelek mutatkoznak” és milyen formában. Azért hívott fel, hogy egyáltalán tudjak erről a toruni rotundáról. Én még sosem hallottam róla, pedig ott van Lengyelországban.

Mitagadás, elég meglepetten hallgattam Korkociag szavait. Vajon véletlen-e hogy Gaváriusz éppen Torunba utazott, vagy éppen a szellemvacsorázókat próbálja megelőzni. És főként miben előzi meg őket? Csak nem egy város közepén akar aláásni egy rotundának és sárkánytojást keresni? Ráadásul ez egy börtön – vagy legalábbis az volt.

Mindegy, most először azt kellett eldöntenem, tudjak-e róla, hogy Gaváriusz éppen Torunban van, vagy ne szóljak erről. Végül is biztosat én sem tudok. Úgy döntöttem, egyelőre nem szólok róla, hogy sejtem, merre lehet Gaváriusz.

-        Mondott még valami érdekeset a felesége? Bármilyen olyasmit, hogy mit is akarnak a dugótornyokkal? – kérdeztem.

-        Ja, igen, valami feltárást emlegettek. Megint nézegették a dugóhúzókat és a feleségem még örömmel mondta, hogy egy híján az összes eltűnt dugóhúzó megkerült. Ez azért jó hír, nem egy értékes gyűjtemény, de hogy szétlopkodják…ezt nem hittem volna.

-        Korkociag, meg tudta mondani a felesége, hogy milyen fajta dugóhúzó az, ami még hiányzik? Ki kellene találnunk, mire jó nekik a dugóhúzó, s melyik fajta érdekli őket. Nem tudom, ez mit segít rajtunk, de hátha érdekes.

-        Ó, hát így nem mondta, de azt sejtem, hogy a Nürnbergi-olló mintájára működő dugóhúzók közül hiányzik az egyik. Tudja, ez az a dugóhúzó, amihez kevesebb erő kell, hogy kihúzza a nehezen mozduló dugókat. – magyarázta Korkociag és ettől szemmel láthatóan meg is nyugodott. Úgy láttam, inkább pszichés jellegű a zavara, mint sem hogy ténylegesen bajban lenne.

Végül abban maradtunk, hogy én megpróbálok Gaváriusz nyomára bukkanni, úgymond átveszem tőle ezt a terhet, Ő meg nyugodtan intézze tovább, amiért eredetileg jött. Nyilván Gaváriusznak közbejött valami, ha akar valamit, majd jelentkezik újra, nyugtattam meg. Korkociag ebbe beleegyezett, mert ő hamarosan visszautazik, nincs sok ideje. Aztán még elejtett egy megjegyzést, ami arra utalt, hogy jövő héten megpróbál szabadságra menni és átutazik Torunba, mert ki akarja figyelni, mi fog ott történni. Ezzel elköszönt és kiviharzott a szobámból.

Kivittem Korkociag kávéscsészéjét, s közben azon meditáltam, miért éppen a Nürnbergi-ollós dugóhúzó keltette fel a fantáziáját a szellemvacsorázóknak. Gaváriusz is vitt magával dugóhúzókat – jutott eszembe. Mit csinálnak ezek a dugóhúzóval? Meg kéne nézni…

Szórakozottan ültem le a gépem elé, elgondolkodva azon, hogy mennyien indulnak Torunba megnézni a rotundát. Közben nyomogattam a klaviatúrát és egyszer csak azt vettem észre, hogy a Budapest-Gdynia menetrendet nézegetem, hogy mikor is indul busz Krakkón át Torun felé. Lehet, hogy nekem is ideje elindulnom?

**********************

A Barbakán-rejtély VII.

Kellemesen ringatott a járat, a kiolvasott könyvem ott hevert a mellettem lévő üres ülésen. A varsói Zachódnia pályaudvarról nem egészen három órás a vonatút Torunig, a délutáni napsütés bágyadtan világította meg a tájat, a reggel óta tartó utazástól kissé elpilledve, szinte félálomban tettem meg az utolsó órát.

Minek jöttem ki Torunba? Magam sem tudom. Gaváriuszt nyilván semmi esélyem megtalálni, az Areszt Sledczy nyáron sokkal érdekesebb, a város ugyan vonzó, de hát miért kellene éppen most, hogy megnézzem? Na, mindegy, ezt a szabadságot így is, úgy is el kellett valahogy töltenem, hátha mégis történik valami ott a rotunda táján, ha már egyszer mindenki oda akar utazni.

Másnap reggel korán felkeltem, a Hotel Petite Fleur előző este eléggé elkényeztetett. A jó hangulatú francia étterem, a mellette található szivarszoba a kiváló konyakkal, egy jó mély alvás az egész napi utazás után teljesen elfeledtette velem, miért is jöttem, igaz nem volt nehéz elfelejteni, hiszen magam sem tudtam. A szálloda a Piekary utcában volt, talán 200 méterre a rotundától, így nem jelentett nagy sétát odamenni. Igen ám, de száz méter után meglepetés ért: az utca le volt zárva, s a kora reggeli időpont ellenére is már munkások dolgoztak a rotunda mellett. Több munkagép is a helyszínen volt, hangos lengyel vezényszavak verték fel a kora reggeli csendet. Mi ez? Hogy jutok most közelebb, hogy megnézzem, mi történik?

Óvatosan átbújtam a lezárás alatt és igyekeztem nagyon hivatalos látszatot teremteni, mint aki a munkák ellenőrzésére jött. Sikerült is közelebb jutnom, s láttam, hogy a rotunda mellett egy mély, ferde alagutat igyekeznek a munkások kialakítani, amihez egy fura munkagép közeledett, valami nagy ormánnyal. Egy hosszú, több méteres fúróalkalmatosság volt az elején, s hirtelen ráeszméltem, mire hasonlít: egy dugóhúzóra!!

Ebben a pillanatban odajött egy munkás és élénken elkezdett lengyelül magyarázni. Nem úgy tűnt, mint aki el akar távolítani, inkább olyan érzésem volt, hogy valamiféle beszámolót ad a munkák állásáról. Persze egy szót sem értettem belőle. A hirtelen jött helyzetben nem is tudtam mit csináljak. Angolul mondtam neki, hogy az Európai Unió megbízásából jöttem a Világörökség Hivatal küldötteként. Hogy van-e ilyen hivatal, a fene sem tudja, de hát Brüsszelben mindenféle hivatal van, most már ezt is létrehoztam. Erre jelezte, hogy várjak egy percet és küldi az angolul tudó építésvezetőt vagy hasonlót.

Nem telt bele egy perc és vidám sárga mellényben és védősisakban egy fiatal úriember jött oda hozzám, aki tökéletes angolsággal elmondta, hogy jól haladnak, a feltáró alagút rövidesen készen áll és a költségek sem fognak jelentősen nőni, mert nem találkoztak a fúrás közben sziklával. Na, most aztán kutyaszorítóba kerültem! Itt tényleg elhitték, hogy ellenőrizni jöttem. Ebből nagy lebukás lesz, az már biztos.

Körülményesen megkérdeztem tőle, meg tudja-e mutatni a terveket a feltárás következő fázisához, mert szerintem az lesz az igazán kritikus része a projektnek. Sajnálkozva mondta, hogy erre nincs módja, van itt valami külföldi munkavezető, aki kézben tartja a dolgokat, talán vele kellene beszélnem. Név szerint kicsoda, kérdeztem elbizonytalanodva, mert éreztem, hogy egyre kellemetlenebb helyzetbe kerülők. Füleltem a választ, hogy legalább azt tudjam, miféle náció előtt kell majd kimagyarázni magam. Válaszként azonban nem nevet mondott, hanem elnézést kért, hogy nem tudja megjegyezni a nevet, mert olyan latinosan hangzik, pedig egy magyar emberről van szó. Önkéntelenül csúszott ki a számon: csak nem a híres mélyépítő, Gaváriusz úr vezeti a feltárást? De, de ez az, így van, rögtön hívom is, mondta és elrohant.

Na, ez a probléma megoldódott, lesz helyette több másik – gondoltam magamban. Vajon most mit lép Gaváriusz, aki nyilván nem számított semmilyen EU-s ellenőrzésre. Ja, de most eszmélek: hogy a fenébe érte el ez a minden hájjal megkent öregember, hogy ő vezethesse ezt a fura munkát? Vagy az egészet ő is találta ki?

Közben láttam, hogy a mobil konténerbe telepített irodából többen is jönnek kifelé, ketten felém, a harmadik ember pedig eltűnik a mobil konténer mögött…de ez a furcsa járás, a púpos termet…de hiszen ez maga Gaváriusz, aki nem mer idejönni! Önkéntelenül elmosolyodtam. Nem nekem lesz itt a legnagyobb problémám, már látom. Közben a két ember odaért mellém, bemutatkoztak és sajnálattal közölték, hogy a munkavezetőt nem tudják, merre van, de délelőtt biztos nem fog előkerülni, talán jöjjek vissza délután, akkor biztosan itt lesz.

Megköszöntem a tájékoztatást és jeleztem, hogy több területre is mennem kell, így akkor itt most nem is nézek körül. Gyorsan elindultam a mobil iroda mögé, ahol még láttam a Fosa Staromiejskán Gaváriuszt, amint szedi a lábait, amennyire tőle telt, hogy eltűnjön a rotunda közeléből. Na, öreg barátom, erre nem számítottál – gondoltam magamban és távolról követtem az öreget, hogy ne hozzam rá rögtön a frászt. Néhány sarokkal odébb egy kávézóba, a Kona Coast Caféba fordult be, ami már nyitva volt. Na itt a megoldás, innen nem menekül! Persze ez egyben egy apartmanház is, ahogy néztem. Ha itt van a szobája, akkor el tud tűnni előttem. Gyorsan beléptem a kávézórészbe és megnyugodtam. Gaváriusz ott ült és már hozták neki a csapolt barna sörét. Tud ez az ember élni!

-                      Üdvözlöm, Gaváriusz a toruni reggel forgatagában – szólaltam meg a háta mögött – fizetem a sörét, ha megengedi.

A hatás félelmetes volt! Gaváriusz úgy fordult meg hirtelen, hogy majdnem elsodorta a sörét és teljes volt a zavarodottsága.

-                      Ó, hát maga az, a frászt hozta rám! Hogy kerül ide, pont ebbe az isten háta mögötti kávézóba? Egyáltalán mit keres itt, Torunban?

-                      Hát ezt én is kérdezhetném – válaszoltam – Magát meg halálra keresik Budapesten. Mi történik itt az Okraglak mellett és hogy kerül maga bele ebbe az egész érthetetlen munkába?

-                      Okraglak? Hát az meg micsoda – kérdezte hamiskásan – Sose hallottam ezt a nevet.

-                      Ugyan építésvezető úr, ne hamukáljon, hanem valljon színt – mondtam neki mérgesen – Arról meséljen, mi ez az egész szemfényvesztés, amit megszervezett itt a békés város kellős közepén.

-                      Na jó, látom többet tud, mint gondoltam – tört meg Gaváriusz – Ez egy kicsit hosszabb történet, ha iszik velem egy sört, esetleg kettőt, elmesélem.

**********************