Petrus deák:

KIS UNDERGROUND IRODALOMTÖRTÉNET

Mottó (ha a harmadik és negyedik sort helyesbíted):

A limerick-vers, úgy tűnik
Edward Lear úrtól származik.
Két rövid, két hosszú sor benne
Mint e műben, úgy rímel össze,
S mögöttük ballag az ötödik.

I.

melynek szereplői nem szobortalapzaton álló nemzeti nagyságok, szövegei pedig nemigen foglalkoznak a nemzet és az emberiség nagy kérdéseivel.

Az úgy volt, hogy Stephanus egy májusi megjegyzése szíven ütött: (a limerik) "egyrészt egy város Írországban, másrészt egy olyan ötsoros... versforma, melyről senki sem tudja pontosan, mi köze is van ehhez a városhoz" [9. (Pünkösd havi) értesítő-pótló, 4. évi folyam (2002), p. 151.]

Nos, örömmel jelenthetem, hogy kutatásaim szerint a limerik eredete, kapcsolata a nevezett írországi városkával nem teljesen ismeretlen, legalábbis egy nem teljesen kizárható hipotézise van róla az irodalomtudománynak. Eszerint a kiindulópont egy 18. századi ír katonanóta, melynek egyetlen rögzített sora a következőképpen hangzott: "Will You Come Up to Limerick?" (come up to sg = közeledik vmihez, felér vmivel) Ehhez alkalmilag rögtönözték a vers strófáit.

A módszer számunkra sem lehet tökéletesen ismeretlen. Idősb társaim az átkos úttörő- és ifjúsági táboraiból: még emlékezhetünk pl. a "remetézés" -re. Ifjabbaknak mondom el, hátha nem ismerik, hogy egy felelgetős nóta volt, két rögzített sorral (" Hol a kincs, remete?" illetve "Nem tudom, tengerész" ). A tengerész a dallam adta kereteken belül vég nélkül variálható fenyegetésekkel próbálta rávenni a remetét a titok elárulására. ("Akkor én kinyomom / levágom / letépem..." - "Mit nyomsz ki / vágsz le / tépsz le... tengerész?" - "A szemed / füled / orrod / lábad / ujjad / kezed... remete" - hogy ennél intimebb testrészeket ne is emlegessünk.) S mivel a fenyegetések mindig hiábavalónak bizonyultak, a tengerész sorra beváltotta őket, míg a remete lassan el nem fogyott.

A kérdés ezután az, hogy egy ilyen alkalmi, s jellegzetesen a pillanatnyi közösségi hangulatot és szórakozást szolgáló műfajban (hasonlíthatnám a katakurd szótárszerkesztéshez is) mikor, hogyan, miért és kik kezdenek el rögzített, és a nyomtatott irodalom részévé váló szövegeket alkotni. Jelen esetben egy Edward Lear nevű angol gentleman az a személy, akihez az "ősbűn" elkövetése fűződik.

Ez a derék gentleman 1812-ben született a London melletti Highgate-ben. Egy tőzsdei ügynök (bróker) legkisebb, huszonegyedik (!) gyermeke, akit lényegében legidősebb nővére, Ann nevelt föl. Az ifjú Edward 15 éves korától kenyeret keresett - hja, a klasszikus kapitalizmus korai szakaszának vastörvényei! - ... rajzolással. Dolgozott például a British Museum számára, ahol madarakat rajzolt John Gould zoológus számára. 1832-ben azután "megfogta az Isten lábát" : megismerkedett egy arisztokratával, a (13.) Earl of Derby-vel, aki megbízta, hogy készítsen illusztrációkat Knowsley-beli (Lancashire) magán állatgyűjteményéről.

Ennek az ismeretségnek és ennek a munkának mintegy melléktermékeként Lear összeismerkedett az Earl kisunokáival. Az ifjú rajzművész - ne feledjük, hogy a munka kezdetén még mindig csak húsz esztendős! - nyilvánvalóan már csak a hatalmas családban, a rengeteg testvér között eltöltött nem túl távoli gyermekkor következtében is remekül érthetett a gyermekek nyelvén. Nos, az Earl unokái számára kezdett el apró kis rajzokkal illusztrált limerickeket írogatni. Állítása szerint az ötletet - mintát? - egy "There was an old man of Tobago" kezdetű dajkarigmustól kapta.

Dajkarigmusok, gondolom, amióta a világ világ, minden korban és minden nyelven léteztek. A fent említettet nem találtam meg - igaz, nem is nagyon kerestem -, de hadd szúrjak be ide egy másik, a 19. századi angol dajkarigmusok által ihletett verset illusztrációképpen, Lewis Carroll alkotását, az Alice Csodaországban-ból, Kosztolányi Dezső fordításával (vagy inkább átköltésével?):

Speak roughly to your little boy,
And beat him when he sneezes:
He only does it to annoy,
Because he knows it teases.
Wow! wow! wow!

I speak severely to my boy,
I beat him when he sneezes;
For he can thoroughly enjoy
The pepper when he pleases!
Wow! wow! wow!

Tente baba, tente,
ne bőgj, anyja szentje,
ne tüsszögj már, ne üvöltözz,
odaváglak én a földhöz,
adta teremtette.

Tente baba, tente,
ordíts csendesen, te,
nézd csak, hogy lobog a tűz bent,
odakerül, aki tüsszent,
adta teremtette.

Akár ötletet, akár mintát adott az említett dajkarigmus Learnek, a versikék, melyeket a rajzokkal együtt később, 1846-ban Book of Nonsense címen ki is adott (későbbi, még az alkotó életében megjelent, kibővített kiadásai 1861-ben és 1863-ban) már teljesen kész, kiforrott műfaji szabályokat mutatnak. [A kiadást már az Earl dédunokáinak ajánlotta, az ajánlásban hivatkozva arra, hogy a versek és rajzok eredetileg még az ő szüleik számára készültek.] Ennek demonstrációjaképpen álljon itt közülük kettő, melyekhez Károlyi Amy fordítását is megtaláltam:

There was an Old Man who said, " How
Shall I flee from that horrible cow?
I will sit on this stile,
And continue to smile,
Which may soften the heart of that cow."

There was an Old Man with an owl,
Who continued to bother and howl;
He sat on a rail
And imbibed bitter ale,
Which refreshed that Old Man and his owl.

Egy öreg ember mondta: "Én
fussak, mert üldöz egy tehén?
Karóra csücsülök,
És folyton röhögök,
Míg megszelídül a tehén."

Egy öreg ember s egy Uhu
Azt mondogatták, hogy huhu.
Ő kerítésre ült,
A sör beléje dűlt,
Felüdült ő és az Uhu.

 

A Stephanus által már ismertetett verstani kötöttségek mellett (melyekhez azért tegyük hozzá, hogy a szabályos limerik anapesztikus, harmadik és negyedik sora két-két, a többi három-három versláb) érdemes megfigyelni a kezdősor sablonos expozícióját, s a leírt apró helyzet vagy történet abszurditását. Ezek Lear limerikjeire jellemzőek, általános érvényű műfaji szabállyá azért nem váltak.

Edward Lear későbbi élettörténete és alkotói pályája nem igazán érdekes a számunkra, inkább csak a teljesség kedvéért, lexikon-rövidséggel pár szó. 1837-től, amikor az Earl megbízása megszűnt, tájképfestővé képezte át magát. Rengeteget utazott, állandóan külföldön élt. Bejárta Itáliát, Görögországot, Albániát, Palesztinát, Szíriát, Egyiptomot, később Indiát és Ceylont. Munkamódszere az volt, hogy számtalan, nagy pontosságú tollrajz- és akvarell-vázlatot készített, ezek alapján alkotta meg nagyon aprólékosan és alaposan kidolgozott vízfestményeit és nagyméretű olajfestményeit. Tájképfestészete kapcsán a művészettörténészek a kortárs preraffaelita festők befolyására utalnak, s utalnak rá, hogy különösen az olajfestmények nem jövedelmeztek rosszul. Élete során három kötetnyi madár- és állat-rajzot, hét illusztrált útikönyvet, s négy nonszensz versgyűjteményt publikált. Öregkorára Olaszországot választotta lakhelyéül, San Remóban halt meg 1888-ban. Életrajzírói elpletykálják, hogy homoszexuális volt, s egész életében epilepsziától és depressziótól szenvedett. (Hát érdemes odajutni, hogy az embernek életrajzírói legyenek?)

Ami sokkal inkább érdekes a számunkra, az a műfaj további története. A 19. század vége felé előbb művelt és irodalmi körökben kezdett terjedni. William S. Gilbert például, akiről később talán részletesebben is lesz szó, egyelőre elég nekünk annyi, hogy az akkor Angliában roppant népszerű "Gilbert & Sullivan" vígoperagyártó duóból (14 közös vígopera 1871-től) ő az, aki nem a Sullivan, tehát a zeneszerző, hanem a Gilbert, tehát a librettista, egész limeriksorozatot írt, melyet Arthur Sullivan beledolgozott a The Sorcerer-be (1877):

My name is John Wellington Wells,
I' m a dealer in magic and spells,
In blessings and curses,
And ever-fill' d purses,
In prophecies, witches, and knells.

Cca.: JWW a nevem,
varázslattal és bűbájjal kereskedem,
áldásokkal és átkokkal,
örökké töltött erszényekkel,
próféciákkal, boszorkányokkal és harangkongással.

A 20. század elején azután a műfaj széles körökben is elterjedt, s valóságos mániává vált. Még a magazinok és az üzletházak is limerick-versenyeket szerveztek. A forma számos változata ezek során alakult ki, s ekkor született az alábbi limerik, mely számos angol irodalmár szerint a műfaj mindmáig felül nem múlt csúcsteljesítménye

A tutor who taught on the flute
Tried to teach two tooters to toot.
Said the two to the tutor,
" Is it harder to toot, or
To tutor two tooters to toot?"

Cca.: Egy tutor, aki fuvolát tanított,
két kürtöst próbált dudálni tanítani.
Kérdezte a kettő a tutort, hogy
mi nehezebb, dudálni
vagy tanítani?

Házi feladat lehet az iménti vers fordítási kísérlete, vagy a következő tipikus Lear-limeriké: There was an Old Man who supposed // That the street door was partially closed; // But some very large rats // Ate his coats and his hats, // While that futile Old Gentleman dozed. (p. 34.) (Cca.: Egy öregúr azt hitte, hogy az utcai ajtó zárva. Néhány nagy patkány azonban megette a kabátjait és kalapjait, míg ez a jelentéktelen öregúr szundikált.)

A Symposion Társaság fordítási kísérletei

A Symposion Társaság által írt limerickek

II.

Emlékezhetünk még, hogy Edward Lear verseskötete a Book of Nonsense címet viselte. Ha most egy átlagosnál nem rosszabb brit lexikonban - mondjuk az Encyclopaedia Britannicában - megnézzük a " nonsense" címszót, akkor ott olyasvalamit találunk, hogy kezdetben nem volt semmi, azután 1846-ban megjelent a Book of Nonsense, azután pedig már csak alig két évtizedet kellett várni arra, hogy jöjjön Lewis Carroll, s megjelenjék az Alice's Adventures in Wonderland (1865). Ezzel pedig a világtörténelem, ahogy elkezdődött, ugyanolyan kurtán-furcsán véget is ért. Amitől természetesen az átlagosnál kevésbé népnemzeti érzelmű magyar olvasónak is azonnal ingere támad, hogy Janus Pannoniust citálva vele együtt kérdezze: "Szépen-szólni-tudást csak nektek juttat a Múzsa, // Külföld népe, mi: csak barbarusok lehetünk." (357.) Nehogy már csak Itália földjén teremjenek a könyvek...

Mivel azonban itt egyelőre még nem az epigramma műfajáról, hanem a nonszensz költészetről van szó, tartsuk vissza ilyen irányú ingereinket, s még azt a kérdést se erőltessük, hogy a derék angolok mit szólnának a reneszánsz irodalom olyan taglalásához, mely Petrarcával kezdődnék és Boccaccioval be is zárulna. Inkább énekeljük el együtt azt a szép magyar népdalt, hogy "Száraz tónak nedves partján // Döglött béka kuruttyol..." , vagy idézzük emlékezetünkbe azt a népmesét, amelyben a király lányát és fele királyságát azon az áron lehet elnyerni, hogy olyan képtelenséget kell állítani, amelyre ő azt mondja: hazugság. Vargha Balázs pedig egy, a debreceni kollégiumból a 19. század elejéről származó kéziratos gyűjteményből idéz annak bizonyságául, hogy a nonszensz - "quodlibet" néven - a régi diákköltészetnek is kedvelt műfaja volt:

Minden embernek volt apja e világon.
Ólomból öntött csíz ül a meggyfa ágon,
Rothadt hahotája egy baktató májnak
Mászkál hóna alatt a pircsi lapálynak,
Két garas ára princ Hessen-Homburg szája,
Meg van aranyozva a tál karimája.
Bolond verset írni igen nagy mesterség,
De azt elolvasni még nagyobb emberség!...

De tényleg ne az angolokkal vitatkozzunk, inkább térjünk rá arra, hogy mit tudhatunk arról a rejtélyes úriemberről, akinek valóban világhírű, s e tekintetben talán a Micimackóval vetekedő Alice-regényei - attól tartok - közülünk csak az ifjabb nemzedéknek lehettek gyermekkori olvasmányélményei. Mert hiába jelent meg az Alice's Adventures in Wonderland már a két világháború között három különböző fordításban is magyarul - köztük Kosztolányi Dezsőé a legsikeresebb és máig használható -, ha a második világháború utáni újabb hazai kiadásaira csak 1958-ban, majd azután legközelebb 1974-ben került sor, a Through the Looking-Glass pedig először 1980-ban jelent meg egyáltalán magyarul.

Most már tényleg visszatérve a fővágányra, mit tudhatunk tehát Lewis Carrollról? Először is azt, hogy Charles Lutwidge Dodgsonnak hívták, legalábbis 1832-ben, születésekor még így anyakönyvezték. Apja anglikán lelkész, akinek tizenegy gyermeke közül Charles sorban a harmadik, a négy fiú közül az első. Az idősb Charles Dodgson szépen emelkedett az egyházi ranglétrán: első fia születésekor még csak Daresbury káplánja, tizenegy évvel később Croft plébánosa, majd Richmond főesperese és végül a riponi székesegyház kanonokja. Az ifjabb Charles Dodgson pedig ennek megfelelően váltogatta iskoláit, melyeket válogatás nélkül utált, és rengeteget betegeskedett. (Mire felnőtt, egyik betegsége következtében fél fülére meg is süketült.) Gyermekkoráról annyit érdemes még megemlíteni, hogy szülei és testvérei bevonásával már 12 éves kora körül családi lapot szerkesztett, amit az angolok a Carroll-centenárium alkalmából ki is adtak. Hiába, egy olyan nép, amelynek van érzéke az abszurditáshoz... Bár az amerikaiakat még így sem tudták felülmúlni: az utóbbiak - ha jól tudom - a George Washington életmű-kiadás részeként első elnökük kedvenc hátasszamarának abrakoltatási számláit is publikálták.

Váltakozó iskoláit befejezvén az ifjú Charles Dodgson végül az oxfordi Christ Churchben kötött ki. Itt végre megtalálta önmagát. Elképesztően tehetséges matematikusnak bizonyult, mindenféle lehetséges és lehetetlen versenyeket megnyert, s már 23 évesen a matematika oktatója ("lecturer" -je) lett a kollégiumban.

A Christ Church regulája szerint - a dékán kivételével - csak a nőtlen tutorok és lecturerek lakhattak benn a kollégiumban. Aki megnősült, azt a kollégium - halmazati büntetésül? - nyomban kinevezte egy parókiára. Dodgson is elindult a lelkészi pálya felé vezető úton: 1861-ben az angol egyház diakónusává szentelték. Végül azonban vagy a lelkészi pályára, vagy a házasságra alkalmatlannak találhatta magát, mert egész életében agglegény maradt. Valójában elég gátlásos személyiség lehetett: rettenetes dadogását soha életében nem tudta teljesen leküzdeni.

Lehet azonban valami igazság abban, hogy minden dolgok végső okaként a nőt kell keresni, legfeljebb ahol már a serdültebb hajadonok is tehetetlenekké válnak, ott a serdületlenebbeket. Jelen esetben ez a serdületlen ifjú hajadon a valóságos Alice, pontosabban Alice Liddell, a kollégium dékánjának, Henry George Liddellnek a kislánya. Mint mondtuk, a dékán kiváltsága volt, hogy családos emberként is benn élhetett a kollégiumban, így Alice és két leánytestvére, Lorina és Edith egyedüli gyerekekként éltek a Christ Churchben. (Ami - magunk között szólva - elég borzalmas állapot lehetett.)

Ez a három ifjú anyósjelölt nevelőnőjét, Miss Prickettet maga után vonszolva forgószélként tört be Dodgson kollégiumi szobájába, letelepedett a díványra, s ellentmondást nem tűrően megkérte az ifjú matematika tanárt, hogy meséljen. Dodgson annyira meglepődött, hogy még dadogni is elfelejtett. (Komolyan: gyerekekkel beszélgetve állítólag soha nem dadogott.) Fogott egy ív papírt, odatelepedett a gyerekek közé, belekezdett egy történetbe, s közben rögtönzött tollrajzokkal illusztrálta azt.

A furcsa barátság gyorsan fejlődött. Alice Liddell a centenárium alkalmából ugyancsak megjelent visszaemlékezéseiben arról írt, hogy néha úgy tűnt nekik, Dodgson a fantasztikus történetek kimeríthetetlen készletével rendelkezik. Dodgson pedig nemsokára a Trinity College "fellow" -jával, Robinson Duckworth-szel közös evezőstúráira is magával vitte a három gyereket. Egy ilyen kirándulás 1862 tavaszán azután olyan emlékezetes lett, hogy nemcsak Alice Liddellnél és Charles Dogdsonnál, de még Robinson Duckworthnál is nyoma maradt. Először is váratlan vihar tört rájuk és bőrig áztak. Másodszor pedig... - nos, Duckworth arra emlékezett, hogy ebből az alkalomból a szokásosnál sokkal jobb történetet hallott. Dodgson arra, hogy semmi új nem jutott eszébe, ezért kétségbeesésében leküldte meséje hősnőjét a nyúl üregébe, ahol először tíz hüvelykre zsugorította, majd kilenc lábnyira nyújtotta anélkül, hogy a leghalványabb elképzelése lett volna arról, mi lesz a történet folytatása. Alice arra, hogy egy serdületlen kislány rendelkezésére álló teljes női fegyvertárát bevetve sírva könyörgött ennek a történetnek a leírásáért.

Dodgson valóban leírta a történetet, s átadta Alice-nak. Innen pedig a történet maga is kissé meseszerűen alakul. Henry Kingsley regényíró meglátogatta a Christ Church dékánját, meglátta a kéziratot, s angol gentlemanhez nem illő indiszkrécióval belelapozott. (Hiába, az írók megbízhatatlansága!...) Búcsúzóul pedig üzenetet hagyott a számára ismeretlen szerzőnek, hogy ezt ki kellene adni. A meglepett Dodgson elhatározta, hogy megkérdezi barátja, a gyermekkönyvíró George Macdonald véleményét is. Macdonald hatéves kisfiának, Greville-nek olvasta fel a mesét, aki tömören így fogalmazta meg a véleményét: ebből hatvanezer kötet kell.

Dodgson végre hinni kezdett a dologban. Nekifogott átdolgozni a kéziratot. Kihúzta a személyes utalásokat, s néhány további történettel kiegészítve a kívánatos terjedelemre bővítette a kötetet. Az illusztrációk elkészítésével a Punch magazin híres rajzolóját, John Tennielt bízta meg. Véglegesítette néhány korábban megjelent verse aláírásaként már használt költői álnevét, mely úgy született, hogy a keresztnevét (Charles Lutwidge) latinra fordította (Carolus Ludovicus), majd "visszafordította" angolra (Lewis Carroll). Így jelent meg végül az Alice's Adventures in Wonderland 1865 karácsonyán, 1866-os évszámmal. Ez valójában már újranyomás volt, az "igazi" első kiadás a hibás nyomás miatt nem került piacra. Visszavonták, bezúzták. Huszonegy példány valahogy mégis megmaradt belőle. Még egy nonszensz: ezek ma értékesebb könyvritkaságnak számítanak, mint a ténylegesen piacra került, nyomáshiba nélküli első kiadás darabjai.

A könyv fokozatosan növekvő sikert aratott, melyet folytatása, az 1871 decemberében megjelent Through the Looking-Glass and What Alice Found There még meg is tetézett. A két Alice-regény még szerzője életében a legnépszerűbb gyermekkönyv lett Angliában. Később megjelent köteteinek egyike sem váltott ki akkora visszhangot, bár The Hunting of the Snark (1876) című poémájáról kritikusai két szempontból is elismerően szólnak. Egyrészt a terjedelméről: azt mondják, hogy ez a leghosszabb angol nyelvű nonszensz költemény, ami a rekordokra oly fogékony britek számára egyáltalán nem közömbös. Másrészt a költői minőségéről: azt mondják, hogy a legnemesebb értelemben vett nonszensz költészet, mely Edward Lear legjobb verseivel vethető csak össze.

Az igazán fontos ugyanis ez, ahogy az Alice-regények leginkább kiemelkedő és emlékezetes csúcspontjait is a beillesztett nonszensz költemények alkotják. A Through the Looking-Glass legelső fejezetében található "Jabberwocky" az angol költészetben a nonszensz olyan paradigmájává vált, mint a magyar költészetben Weöres Sándor "Barbár dal"-a. Hadd álljon itt - Tótfalusi István zseniális fordításával együtt:

Jabberwocky

'Twas brillig, and the slithy toves
Did gyre and gimble in the wabe:
All mimsy were the borogoves,
And the mome raths outgrabe.

"Beware the Jabberwock, my son!
The jaws that bite, the claws that catch!
Beware the Jubjub bird, and shun
The frumious Bandersnatch!"

He took his vorpal sword in hand:
Long time the manxome foe he sought -
So rested he by the Tumtum tree,
And stood awhile in thought.

And, as in uffish thought he stood,
The Jabberwock, with eyes of flame,
Came whiffling through the tulgey wood,
And burbled as it came!

One, two! One, two! And through and through
The vorpal blade went snicker-snack!
He left it dead, and with its head
He went galumphing back.

"And hast thou slain the Jabberwock?
Come to my arms, my beamish boy!
O frabjous day! Callooh! Callay!
He chortled in his joy."

'Twas brillig, and the slithy toves
Did gyre and gimble in the wabe:
All mimsy were the borogoves,
And the mome raths outgrabe.

A Gruffacsór

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

"Kerüld a Gruffacsórt, fiam,
a foga tép, a karma metsz!
Ne járj, hol grémmadár csuhan
s a bőszhedt Gyilkanyessz!"

Kapta döfke kardját a smorc,
rég csűszte már a nyúf vadat -
megállt a vén plakány tövén
a tam-tam lomb alatt.

Állt felhergült eszmék között,
s ím Gruffacsór - a szeme láng -
hussongva és mortyogva jött
a kuszmadt fák iránt.

Egy! Kettő! Egy! Kettő! - csihant
a döfke penge nyisz-nyasza!
Metélte szét, kapta fejét
s diadalgott haza.

"Hát megölted a Gruffacsórt?
Keblemre, fürgeteg fiam!
Dicshedj soká! Hujhé, hurrá!"
s csuklantott boldogan.

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

Ami egyszersmind arra a kérdésre is válasz, hogy fordítható-e egyáltalán a nonszensz vers. Hogyne, fordítják is, csak megfelelő fordító kell hozzá. Olyan, mint Tótfalusi István, vagy - a Christian Morgenstern verseket fordító - Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc.

Dodgsonról még annyit, hogy szenvedélyes fényképész is volt. Tömegesen készített gyermek-fényképeket, részben különböző jelmezekbe öltöztetve modelljeit, részben gyermekakt-tanulmányokat. 1880-ban azután teljesen felhagyott ezzel a hobbijával, életrajzíróinak viszont hagyott egy örökké rágható gumicsontot: vajon csak elvetélt művészi hajlamait élte ki ezen a módon, vagy pedofil volt, esetleg mindkettő. A képeket mindenesetre nem tette föl az internetre, bár ennek egyes meg nem erősített hipotézisek szerint az internet hiánya volt az oka.

Befejezésül, annak bizonyságaként, hogy a történelem nem ért véget Lewis Carrollal, s hogy nem csak Itália földjén teremnek a könyvek, hadd álljon itt egy vers Radnóti Miklós: "Eaton Darr strófái" -ból:

Alkonyat

A nyúl vigyorgott, a vadász futott,
puskája nem volt, lőni nem tudott.
Így szórakoztak szépen nyolcig ők,
s megjöttek akkor mind a lakkcipők.
Komorlón jöttek mind a tájon át,
vadászunk félt, lenyelte önmagát.
Mikor már látta, hogy bealkonyúl,
haptákba állt a harmatékű rét,
a fáradt ég vörös lett és a nyúl
zsebébe dugta kajla balfülét.

Házi feladatként pedig meg lehetne próbálkozni az elmúlt század elejének népszerű, francia származású angol költőjének és esszéírójának, Hilaire Bellocnak a gyermekverseiből néhány darabnak a műfordításával:
Hilaire Belloc: The Bad Child' s Book of Beasts (1896)

The Big Baboon

The Big Baboon is found upon
The plains of Cariboo;
He goes about with nothing on
(A shocking thing to do.)
But if he dressed respectably
And let his whiskers grow
How like this Big Baboob would be
To Mister So-and-So!

A Nagy Babuin (= cerkófmajom-féle)

A Nagy Babuinra rátaláltak
Az Antillák (Karib-szigetek) síkságain;
Ruhátlanul járkált
(Amit botrányos dolog tenni.)
De ha elfogadhatóan öltözködnék
S megnövesztené a pofaszakállát
Milyen hasonló lenne a Nagy Babuin
Ilyen-és-Ilyen Úrhoz!

A Symposion Társaság fordítási kísérletei

The Yak

As a friend to the children commend me the Yak;
You will find it exactly the thing:

It will carry and fetch, you can ride on its back,
Or lead it about with a string.

The Tartar who dwells on the plains of Thibet
(A desolate region of snow)
Has for centuries made it a nursery pet,
And surely the Tartar should know!

Then tell your papa where the Yak can be got,
And if he is awfully rich
He will buy you the creature - or else he will not.
I cannot be positive which.

A Jak

Gyerekbarátként dicsérjed nekem a Jakot;
Te is úgy találod majd, hogy az ám az igazi:
Terhet szállít a hátán és lovagolhatsz is rajta,
Vagy körülvezetheted madzagon.

A tatárnak, aki Tibet síkságán él
(Ez egy sivár havas vidék)
Évszázadok óta dédelgetett háziállata,
S a tatár bizonyára tudja!

Majd mondd el apukádnak
hol lehet Jakot szerezni,
S ha ő rettenetesen gazdag
Majd vásárol neked egyet - vagy mégsem.
Efelől nem lehetek teljesen biztos.

A Symposion Társaság fordítási kísérletei

The Lion

The Lion, the Lion, he dwells in the waste,
He has a big head and a very small waist;
But his shoulders are stark, and his jaws they are grim,
And a good little child will not play with him.

 

Az Oroszlán

Az Oroszlán, az Oroszlán, a pusztában él,
Nagy feje van és nagyon keskeny dereka;
De a vállai erősek, és az állkapcsa kegyetlen,
S egy jó kisgyerek nem játszik vele.

A Symposion Társaság fordítási kísérletei

The Tiger

The Tiger, on the other hand, is kittenish and mild,
He makes a pretty playfellow for any little child;
And mothers of large families (who claim to common sense)
Will find a Tiger well repays the trouble and expense.

A Tigris

A Tigris, másfelől, kedves és olyan macskaszerű,
Bájos játszótársa bármely kisgyereknek;
Nagy családokban a családanya (aki igényt formál a józan észre)
Úgy találja majd, hogy egy Tigris jól megéri a vesződséget és a költséget.

A Symposion Társaság fordítási kísérletei

III.

Most már vannak limerikjeink, és van nonszensz költészetünk. Legfőbb ideje, hogy gyűjtőfogalmat találjunk hozzájuk. Aki ismeri az angolszász irodalmi terminusok aggályos egzaktságát - fiction és non-fiction, short story, play és hasonlók -, az el tudja képzelni, hogy ebben az esetben is gondosan előkészített akadémiai ülések végeláthatatlan sorának minden részletre kiterjedő alapos diszkussziói előzték meg, míg végre felszállt a füst, és nyilvánosságra került a remegő izgalommal vált állásfoglalás: neveztessék " light verse" -nek mindaz a költemény, amely nem " serious" . A terminusnak még hozzávetőleges magyar megfelelője sincs, de valamelyest eligazít, ha az állítólag csökkentett cukortartalmú Cola lightra gondolunk, vagy a light comedyre, ami közönségesen színpadi bohózat. Ebbe azután szerintük az ég adta világon minden belefér Catullusnak Lesbia verebéhez írt versétől - melynek kapcsán természetesen elfelejtik megemlíteni, hogy a római poéta Tandori Dezsőtől nyúlta le a veréb-témát, csak ravaszul már jó előre megtette ezt, nehogy utóbb plágiummal vádolhassák - a középkori fabliaux-kon és A róka-regényen valamint Jean de La Fontaine Meséin és Alexander Pope A hajfürt elrablásán át T.S. Eliot Macskák könyvéig.

Úgy gondolom, éppen a fogalomnak emiatt az elképesztő tágassága miatt, hogy nem vállalkozhatom, s nem is vállalkozom többre, mint mellőzve a parodisztikus és szatirikus formák tömegét, s néhány olyan ugyancsak közismert formát, mint a makáma vagy a képvers, kimazsolázok néhányat azok közül, amelyekkel ugyancsak a limerik utáni keresgélés közben akadtam össze, s röviden ezeket ismertetem.

Itt van például elsőnek a makaróni. Ez a jeles itáliai tészta félezer évvel ezelőtt még állítólag közönségesen liszt, vaj és sajt nyers keveréke volt - elég borzalmas étel lehetett - s egyúttal a durva, ostoba, neveletlen embereket is ezzel a névvel illették. Állítólag Tisi degli Odassi itáliai humanistának jutott először eszébe, hogy tréfás verseket írjon egy olyan keveréknyelven, melyet olasz anyanyelvéből és a humanista latinból "mixelt" . Az ötletet felkapta egy Teofilo Folengo nevű züllött szerzetes - hogy züllöttsége a versíráson kívül milyen bűnökre terjedt ki, arról a forrásaim nem szólnak -, s a reformáció évében már ezzel a műfaji megjelöléssel tette közzé keveréknyelvű börleszk lovagregény-paródiáját. Később mások rájöttek, hogy nemcsak az olasz nyelv alkalmas a " latinizálásra" , majd még mások arra, hogy nem okvetlenül kell a keverék egyik eleméül a latint választani . Igen érdekes lehet például William Drummond 1684-ben latin-skót keveréknyelven született nagyszabású elbeszélő költeménye - már annak, aki el tudja olvasni. (Állítólag két skót falucska lakosainak viszályát taglalja.) Elrettentő példának azonban egy modernebb és rövidebb alkotást választanék, Charles G. Leland " To a Friend Studying German" c. " költeményét" a Hans Breitmann' s Ballads (1884) c. gyűjteményből. Nyelve állítólag az amerikai angol és a német keveréke:

Vill'st dou learn die Deutsche Sprache?
Den set it on your card
Dat all de nouns have shenders,
Und de shenders all are hard.

A magyar költészetben a makaróni halhatatlan példája Petőfi Sándor: Deákpályám c. költeménye:

Diligenter frequentáltam 1)
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált 2) mégis
Sok szamár professorom.

A poesisből is ebbe
Estem inter alia 3);
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.

El sem obliviscálnak 4), mert
Ha occasióm akadt:
Kutyáliter infestáltam 5)
E jó dominusokat.

Egynek plane... no de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum13)
Sub rosa14) maradnia.

Csak denique 6) mi közöttünk
Sine fine 7) folyt a per, -
S consilium abeundi 8)
Lett a vége breviter 9).

Ergo mentem, és vagáltam 10)
A hazában szanaszét;
Verte tandem 11) a bal combom
Kard... azaz hogy paganét
12)

 

1) Szorgalmasan látogattam
2) Megbuktatott (a.m. elégtelenbe helyezett)
3) egyebek között
4) erkölcsi kényszer alá szorít
5) háborgat, zaklat
6) elvégre
7) vég nélkül
8) eltanácsolás
9) aláírással ellátott okmány
10) csavarogtam
11) lóvonta kétkerekű kocsi
12) szurony
13) örökre
14) titokban

Ugyancsak a humanizmus korának produktuma az echo-vers. Lényege, hogy minden szakasz utolsó sorának vége visszhangszerűen megismétlődik, s az igazán sikeres echo-versekben valamilyen ellentmondásban van az előzményekkel. Balassi Bálint: Egy útonjáró szerzette ének... c. költeménye teljes egészében sajnos túlságosan hosszú lenne, ezért elégedjünk itt meg néhány versszakkal az elejéről:

Ekhó, nagy kínomba, kibe szép Julia
engem vertengeni hágy,
Mi könnyebbíthet meg s mitűl lészen ésmeg
kemény szüve hozzám lágy?
Régi gyötrelmimet mi enyhítheti meg
s mi az mire szüvem vágy?
(Ekhó:) Ágy.

Ágy, igazán mondád, de mond meg azt is hát,
ott ki vigasztalhatna?
Búm helyett örömet, gyönyörű életet
nekem ott ki adhatna?
Igazán ki neve, kit jómnak felette
lelkem oda kívánna?
(Ekhó:) Anna. (stb.)

Ó magas kősziklák, kietlenben nőtt fák,
kik nagy szerelmem tüzén
Igaz biztonságim vattok, mert kínaim
tudjátok szinte mint én,
Ki látta éltében, hogy így haljon vesszen,
más mint én szerelmesén?
(Ekhó:) Én.

Ki felele nekem? Távul az erdőben
lőn ugyan valami szó,
Talám egyik tündér jár itt valamiért
vagy valami nyúlászó;
Ha ló nem nyerített, ki itt csörögtetett,
ha lábain volt békó?
(Ekhó:) Ekhó.

Igazi irodalmi társasjáték a bouts-rimés. Úgy mondják, hogy a 17. századból ered, s egy francia költő, bizonyos Dulot úr találmánya, akiről - szégyen vagy sem - most hallottam először, s azóta sem tudok róla többet. Lényege, hogy előre készítik el hozzá a rímeket egymásnak - eredeti változatában állítólag 14 rímelő szót szonettszerű, például abba baab cdc dcd elrendezésben -, s ehhez kell a verset írni, melynek - a nonszensz versekkel ellentétben - nem árt, ha valami értelme is van. A 19. században roppant divatos volt, id. Alexandre Dumas 1865-ben versenyt is hirdetett, hogy ki tudja az általa megadott rímsorozatra a legjobb verset írni, s John Keatsről is mondják, hogy nagy előszeretettel rendezett barátaival bouts-rimés versenyeket. A játékot alkalmilag mi is kipróbálhatnánk.

József Attila 1927-1928 tájékán egész szonettkoszorút írt előregyártott rímekre ("Szonettjáték"), Fodor Andrásnak pedig az alábbi verse készült hasonló módon - Vargha Balázs szerint 1944-ben, légiriadó alatt:

Diri

Ahogy jászolában kérődzik a
S kínos bőgésével nagyokat mar
Úgy kérődz a sulin dirink a vén
bőg a tanításról a barom, a

Ó, te vastagbőrű kaján
azt várod tán míg egy Tommy
míg egy légiakna iskoládba
S minket a pincében learat a

S lesz olyan a Gimi, mint egy tál
romja alatt fekszik a jeles,
alszik mind örökre, mint sok kis
hallgat ott a súgás, nem szól ott

Ott hever megtépve maga a
de ezt látva Dirink még mindig
nem fúrja ki lelkét eme halál
Ó tempora mores, ó áruló

Átok sújtsa vállát, rajt legyen
mázsás-súly, pofája suvickos
ha sulinkra gondol a gaz szedte
hajmeresztő képek gyötörjék hely

Legyen sváb-honában kanász, vagy
ha egyszer a tanítással is
bünhődjön bűnéért, rágja ki
rágja ki a penész még a síron
hadd tanuljon végre ő is a vén

tehén
belém,
kuka
buta.

rinocérosz,
idecéloz,
talál,
halál?

galuska,
a lusta,
babuska,
a puska.

Vaculik,
vajudik,
ugrás,
Júdás!

bekecse
fekete,
vette
ette.

tehenész,
feketéz,
a penész,
túl is,
bugris.

A Symposion Társaság szonettjei előregyártott rímekre:

Rövid válogatásunk végére maradt a clerihew. A műfajt Edmund Clerihew Bentley brit újságíró (1875-1956) alkotta meg, akit a Trent's Last Case (1913) c. klasszikus detektívregény szerzőjeként is számon tartanak. Több kötetnyit alkotott és adott közre ebből az " alaptalan életrajzként" meghatározott verstípusból. Az első Biography for Beginners címen és E. Clerihew néven jelent meg 1905-ben, ezt követte a More Biography 1929-ben és a Baseless Biography 1939-ben. Hosszú élete végén Bentley még megérte clerihew-inak összegyűjtött kiadását is (Clerihews Complete, 1951).

A clerihew szabályai a limerikéhez hasonlóan kötöttek. Négysoros vers, két párrímmel (aabb). Az első sor végén egy híres személy neve áll. (A második sor vége tehát a személy nevére rímel.) A vers ehhez a személyhez fűz valamilyen, talán nem elvileg képtelen, de mégis lehetetlen állítást. Mint amikor a felkészületlen diák, aki "kapisgál" ugyan valamit, de alapvetően még sincs "képben" , próbál "kiizzadni" valamit nyilvánvalóan sovány felelete vagy dolgozata "föltupírozása" érdekében, de "mellétalál" . A hatás fokozható valamelyik sor ritmusának vagy rímjének szándékosan esetlen döccentésével.

Példaként álljon itt kettő Bentley eredeti alkotásai közül

Aeschylus

"Steady the Greeks!" shouted Aeschylus.
"We won't let such dogs as these kill us!"
Nothing, he thought, could be bizarrer than
The Persians winning at Marathon.

(Aiszkhülosz

"Erősítsd a görögöket!" kiáltott Aiszkhülosz,
"Ne hagyjuk, hogy ezek a kutyák megöljenek!"
Úgy gondolta, semmi sem lehetne bizarrabb,
mintha a perzsák győznének Marathónnál.)

Cervantes

The people of Spain think Cervantes
Equal to half-a-dozen Dantes:
An opinion resented most bitterly
By the people of Italy.

(Cervantes

A spanyolok úgy gondolják, hogy Cervantes
féltucat Dantéval egyenértékű.
Ezt a véleményt a legkeserűbben
kikérik maguknak az olaszok.)

Nincs tudomásom arról, hogy a magyar költészetben valaki megpróbálkozott volna a műfaj meghonosításával. Alkalmilag megpróbálkozhatnánk ezzel, vagy akár katakurd clerihew-k alkotásával. Biztatásként a magam szerény képességeihez mérten rögtönöztem egy példát az elsőre:

Tomori

Büszke vezér, Tomori Pál
Hasmenést kapott Mohácsnál.
Felkiáltott: alig bírom,
hol van a Crepto papírom?

A Symposion Társaság tagjainak szóló clerihew-k