A SYMPOSION TÁRSASÁG
tudományos publikációiból

A Világ és a Mindenség keletkezéséről dióhéjban (Sámán)

A fragmentumok valódiságáról (Királyi Kíbernológus)

Rovásírásos lelet a Peterdy utcában (Susanna de gen. Elekes)

Recenzió Csató István: Kíbernetika c. művéről (Királyi Kíbernológus)

Arról, hogy a filozófusok "már mindent előre megmondtak"(Petrus deák)

Oroszlánfogás (Stephanus)

Aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozások kialakulásának analitikus vizsgálata (avagy mitől zakatol a vonat) (Stephanus)

 

Sámán:

A Világ és a Mindenség keletkezéséről dióhéjban
(törvényszerű hazugságok)

Kezdetekről nem beszélhetünk, mert abban a tértelen, időtlen, anyagtalan szingularitásban nem volt más, csak a Heisenberg-féle relációk virgonckodása az őrjítő forróságban. (Mert meleg, az bezzeg volt).

A szingularitás (kaotikus pont - majdnem szó (és matematika) szerinti pont a sok-sok dimenziós téridőben) tágulni kezdett, s hűlni. Hamarosan túlnőtte a határozatlansági relációk hatáskörét, így értelmet nyert az a szó, hogy tér. Ahogy a forróság csillapodott, megszülettek az első törvények, s ezek sokasodni kezdtek, új kölcsönhatások, új összefüggések bontakoztak ki a növő, differenciálódó valamiből, ami a majdnem Semmiből született, és a majdnem Minden ígéretét hordozta. Voltak már törvények, megindulhattak folyamatok, megszülethetett az idő.

Kis idő telt el - néhány milliárd év - unalmasan hullott alá a múltba, már alig emlékezve az első három perc izzására, rohanó pezsgésére.

Most van.

Napok keletkeznek, lángolnak, gyúrják össze hidrogéngyerekségüket héliumkamaszsággá, szénérettséggé, vashalállá. Vedlenek, s használt anyagukat kidobják a környező térbe. Ez a lángoló novaanyag lassan kihűlik, apró golyóbisokká fonnyad, amik már esetleg újonnan született napok körül keringenek.

Mi lesz a vég?

Talán sohasem szűnik meg a távolodás, egyre lassulva bár, de a végtelenbe futnak a tér, s az anyag darabkái, s a hőség, - amit most már még melegnek sem igen nevezhetünk a maga -270 0C-ával - tovább csökken, le az abszolút 0 fok környékére, le a végtelen kicsiny energiájú állapotba.

Vagy, ha elég nagy a kezdeti össztömege a gombostűfejből lett Világnak - bár ehhez nem elegendő a milliárdnyi galaxis megszámlálhatatlan napjának és esetleges bolygóinak már amúgy is felfoghatatlan "látható" tömege (ezért kutatják a csillagászok, fizikusok az ún. "hiányzó anyagot") - a tágulás egyszerre csak megtorpan, megfordul, s egyre gyorsuló ütemben zuhanni kezd bele ... Önmagába. Minden fordított lesz akkor, talán maga az idő is. S e folyamat végén ismét belehullunk abba a kellemes kis szingularitásba, ahol ismét egy lesz a Semmi és a Minden, eggyé válnak a kaotikus forróságban.

Ha ez utóbbi történik meg, akkor még bármi lehetséges, talán újraindul a kezdet, s újra indul a vég, kívül az időn, s kívül minden felfoghatón.

 

Stephanus Bartolits:

A FRAGMENTUMOK VALÓDISÁGÁRÓL

Nagy figyelemmel tanulmányoztam a két értesítőben megjelent vélekedéseket a fragmentumok tárgyában, s többször is végiggondolva tudós Barátnéink és Barátaink gondolatmenetét, oly ellentmondásokat véltem kiolvasni belőlük, melyeket ezúton kívánok a Nagyrabecsült Társasággal megosztani.

Kezdjük talán a Sámán V.É.T. (Vallás és Tudomány, 1998. 12. 11.) című, " semmiről tömören" mottójú anyagával mely hideg logikájával (mínusz 270 ° C-t is említ) legközelebb áll megközelítési módomhoz. A modern fizikai világképünket bemutató 1. melléklet a Big Bang és a Big Crunch elmélet alapjait ismerteti a "semmiről tömören" mottó szellemét tökéletesen betartva. Sajnos, éppen a szingularitás pillanatáról tudunk a legkevesebbet, pedig a történetnek ez lehet a legizgalmasabb pontja, hiszen az itt beállított kezdeti paraméterek állítják be a történet műfaját (vígjáték, dráma, avagy egyszerű közhely néhány milliárd évben előadva). Visszakövetkeztetve abból a 3 kelvin fok körüli háttérsugárzásból, melynek felfedezéséért Arno A. Penzias és Robert W. Wilson urak Nobel-díjat kaptak, ma már szinte a szingularitás utáni néhány tized másodpercig rekonstruálni tudjuk az eseményeket - feltéve, hogy az elmélet helyes. Penzias és Wilson urak eredetileg nem akartak felfedezni semmit. 1964-ben azért építettek egy szokatlanul nagy méretű rádióantennát a New Jersey államban lévő Holmdelben, hogy az Echo nevű műholddal létesítsenek kapcsolatot. Bármilyen gondosan is tervezték meg azonban az erősítő áramköröket, a Galaktika síkjára merőlegesen beállítva az antennát, egy kicsivel több zajt mértek, mint az várható volt. Hosszas vizsgálódás után kiderült, hogy a zaj nem az erősítőben keletkezik, hanem a világűrből jön és teljesen független az antenna irányításától, valamint időben sem változik az erőssége. Az antenna gondos vizsgálatakor kiderült, hogy az antennatorokba egy galambpár fészkelte be magát, s az általuk létrehozott, Penzias által finoman " fehér dielektrikumnak" nevezett anyagi bevonat okozhatja a zajt. Az antennát leszerelték, megtisztították, a zaj intenzitása azonban mit sem változott. Hosszú vizsgálatok után Penzias és Wilson bebizonyították, hogy a rejtélyes mikrohullámú sugárzás nem más, mint az Univerzum születéséből visszamaradt, 3,5 kelvin foknak megfelelő háttérsugárzás.

Ebből kiindulva épült föl a Big Bang, a Nagy Robbanás elmélete, mely szerint egy adott időpontban született a Világegyetem. A szingularitás pillanatára nem lehet visszakövetkeztetni, de utána egy századmásodperccel már tudjuk valószínűsíteni a történetet. Az Univerzum hőmérséklete akkor 100 milliárd kelvin fok volt, az anyag és a sugárzás ezen a hőmérsékleten szétválaszthatatlan elegyet képez, a részecskeütközések rendkívül gyakoriak. Az Univerzum sűrűsége ekkor a víz sűrűségének 3,8 milliárdszorosa. A tágulás üteme azonban hatalmas, ennek megfelelően a lehűlés is viszonylag gyors. A karakterisztikus tágulási idő 0,02 másodperc.

A szingularitás után 0,11 másodperccel a hőmérséklet már "csak" 30 milliárd kelvin fok. Az Univerzumot alkotó elektronok, protonok, neutrinók, antineutrinók és fotonok még hőmérsékleti egyensúlyban vannak. Az Univerzum karakterisztikus tágulási ideje 0,2 másodperc.

A szingularitás után 1,09 másodperccel a hőmérséklet már annyira lecsökken, hogy a neutrinók és antineutrinók kezdenek szabad részecskékként viselkedni. Az Univerzum sűrűsége a víz sűrűségének 380 ezerszerese. Az Univerzum karakterisztikus tágulási ideje 2 másodperc.

A szingularitás után 13,82 másodperccel az Univerzum hőmérséklete már csak 3 milliárd kelvin fok. Ez a hőmérséklet már alacsonyabb, mint az elektronok és a pozitronok küszöbhőmérséklete, így elkezdik egymást semlegesíteni. Elkezdődik a stabil atommagok kialakulása.

Három perccel a szingularitás után 1 milliárd kelvin fok a hőmérséklet. Az elektronok és pozitronok semlegesítették egymást, az Univerzum fő alkotóelemei a neutrinók, antineutrinók és fotonok.

34 perccel és 40 másodperccel a szingularitás után az Univerzum hőmérséklete már csak 300 millió kelvin fokos, a karakterisztikus tágulási idő már egy és egynegyed óra. A magfolyamatok leálltak, a magrészecskék nagyrészt héliumatommagokban vagy szabad protonokként találhatók. Megkezdődik az anyagi világ kialakulása. Ez a folyamat - ahogy Szekrényes Gábor is írja - igen hosszú ideig, 700 ezer évig tart. Ez után jut el az Univerzum odáig, hogy szétválik az anyag és a sugárzás és a szabad elektronok számára a Világegyetem átlátszóvá válik. A három és fél kelvin fokos háttérsugárzás elérése pedig mintegy további tízmilliárd évet vett igénybe. Így jutottunk el a mához.

Hogy mi köze van az eddig leírtaknak a fragmentumokhoz? Hát a 3. és 6. fragmentumot illetően talán nem is kell magyarázkodnunk. A szingularitás után bizony "még egy volt a Semmi és a Minden" és "szunnyadt még a két kis testvér: az Idő és a Tér" , hiszen anyagi világ sem létezett. Hogy a szingularitás után határozott időt adunk meg a történések magyarázatához, ez csak didaktikai szempontból van így: a belső szemlélő számára az idő még mit sem mondott, mérését nem volt mihez viszonyítani, hiszen semmi sem volt állandó. Félig magyarázatot ad az 5. fragmentumra is, hiszen a "tűzben születtünk hajdan" töredék igazságát a 100 milliárd kelvin fokos tűz alátámasztja. Kérdés azonban, hogy igaz lehet-e az egész 5. fragmentum, miszerint "tűzben is fogunk meghalni"?

Nos, éppen ezen a ponton kerül ellentmondásba Szekrényes Gábor okfejtése a társaság deákjának virágnevű hitvesének érvelésével, aki szerint az ősi, ciklikus világszemléletnek éppen az 5. fragmentum mondana ellent. Ha ugyanis a Világegyetem összanyaga a kritikus értéknél nagyobb, akkor - mint azt Szekrényes helyesen említi - " a tágulás egyszerre csak megtorpan, megfordul, s egyre gyorsuló ütemben zuhanni kezd bele... Önmagába" . Nézzük meg, mi is történik ebben az esetben Arno Penzias és Robert Wilson urak szerint.

A kozmikus foton- és neutrinóháttér hőmérséklete még egy darabig - mintegy 1,5 kelvin fokig - csökken, majd amikor a gravitációs erő felülkerekedik a Big Bang okozta robbanás lendületén, megkezdődik a Világegyetem összehúzódása. Ennek eredményeként a háttérsugárzás nőni kezd. Erre sokáig semmi sem fog utalni, mérési módszerekkel a növekedést alig lehet majd kimutatni. Mire viszont az Univerzum a jelenlegi méretének századrészére zsugorodik, az éjszakai égbolt is 300 kelvin fok (27 ° C) hőmérsékletet fog mutatni, éppen azt, amit manapság a Nap sugárzásának hatására egy kellemes nyári napon. Hetvenmillió évvel később a Világegyetem mérete további tizedrészére csökken, a molekulák atomokká kezdenek szétesni a légkörben, majd az atomok is atommagokra és elektronokra szakadnak. Újabb hétszázezer év múlva a háttérsugárzás már eléri a 10 millió kelvin fokot, a csillagok és bolygók egy kozmikus levessé olvadnak össze, ha nem kevergetjük rendesen, oda is kozmál. További 22 nap múlva a hőmérséklet 10 milliárd kelvin fokra nő, s még aznap bekövetkezik a Big Crunch, az Univerzum egyetlen pontba való összehúzódása végtelen hőmérsékleten. "Mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni". Igaz lehet tehát a fragmentum a ciklikus világszemlélet legracionálisabb felfogásában is. Ebben gondolnám módosítani a deák virágnevű hitvesének okfejtését, nem véve okuláré alá a többi fragmentumokra vonatkozó állításait, de újragondolásra ajánlva az 5. fragmentumra vonatkozó érvelését.

Ugyancsak vitatkoznék Sárosi Attila okfejtésével, mely szerint " ha az egy monda elméletet követjük, kilóg a sorból a 7. töredék, hiszen nemcsak a mondát zárja le, hanem a teremtést is!" A fentiek szerint a Big Crunch befejezése egybeesik a Big Bang újbóli bekövetkeztével, hiszen ebben a szinguláris állapotban az Univerzum egy pillanatig sem létezhet (eltekintve persze attól az apróságtól, hogy ekkor éppen "szótlanná lett az idő és képtelenné a tér" , azaz ez a pillanat akár milliárd évekig is eltarthat a külső szemlélő számára. Megnyugvásul leszögezhetjük, hogy külső szemlélő nincs, hiszen ekkor "egy volt a Semmi és a Minden", márpedig a Mindenbe a külső szemlélő is beleszámít, eo ipso belső elszenvedőjévé vált a folyamatnak, ahol viszont "szunnyadt még a két kis testvér: az Idő és a Tér".

Mindezen akadékoskodással persze nem azt akarom mondani, hogy a fellelt fragmentumok bármi módon is egy létező mítosz részeit képeznék, de azt sem, hogy ez eleve kizárt; a hosszan alátámasztott érvelés pusztán csak annak demonstrációja, hogy a töredékek egy tudományosan megalapozott ciklikus világszemléletű mítosz részeiként is elfogadhatóak.

 

Susanna de gen. Elekes:

Rovásírásos lelet a Peterdy utcában

 

A történelmi jelentőségű házakban található lakások felújítása során számtalan eddig ismeretlen művészettörténeti érték került elő. A közműfektetéseknél és egyéb talajszint alatti munkáknál olyan leletekkel találkozhatunk, amelyeknek nemcsak régészeti, művészettörténeti hanem nyelvtörténeti jelentősége is rendkívül értékes lehet.

A Peterdy utcai lakás tatarozásakor érdekes rajzolatú követ találtunk. A leletet megvizsgálva a rajta található jeleket a rovásírással azonosíthatjuk. A rovásjelek ligaturákból (betűösszevonás) és egyedi jelekből állnak.

Egy ősi rovásírással vésett fragmentumra leltünk!!!

A VII. kerület területéről ez az első feltárt rovásemlékünk, amely azon kutatók állítását is alátámasztja, akik szerint a rovásírás nemcsak Dél-Amerikában, Európa nagy részén és a székelyeknél, hanem a VII. kerület eme patinás lakóházában is az eredetmonda fizikai megörökítésének eszköze volt...

Az előszoba padlója alól előkerült lelet - mivel a könnyező fagomba és a bányafaormányos megtette romboló hatását - igen hiányos. Látszik, hogy a készítő gondosan ügyelt arra, hogy mondanivalója fennmaradjon az utókornak, ám nem számolt az alattomos kis ellenségekkel. Valószínűsíthetjük, hogy a töredék többi része a fürdőszobaajtó és a konyhaajtó közötti részen lett a bányafaormányos martaléka. Ám most örvendjünk annak, amit megtaláltunk. A kutatók hamarosan megállapították, hogy nem háborús törmelék, amit talált a tatarozást végző Lajos bácsi. A leletet lefoglalták és azon nyomban bevitték a nagyszobába. Tüzetes vizsgálat alá vonták. Az anyagát tekintve a lelet nem volt különleges. Kis szürke porral összekevert homok, amibe apró kavicsot is kevertek, bizonyára azért, hogy ne porladjon szét hamar. Néhol nyomokban található rajta csemperagasztó, de csempének a kutatók nyomát sem látták!! (Furcsa!) A leleten jól kivehetőek az írásjelek, bár hiányosnak tűnnek. A tudósok azonnal érezték, ...tudták, hogy itt valami nagyszerű dologra leltek. Talán most megfejthető lesz az emberiség nagy talánya: az eredet!!

Rögtön lázas munkába kezdtek. A jelek megfejtéséhez nagy segítséget jelentett Hosszú Gábor egyetemi docens(nek) (http//hosszu@nimrud.eet.bme.hu) az interneten található tanulmánya. (Www.prim-online.com/sulinet/cikk.)

Nosza számítógépet ragadtak - nem volt nehéz, mivel a nagyszobában voltak - és már szörföltek is a végtelen interneten. Hosszú és fáradságos kutatás következett. Többször holtvágányra futottak a Friderikusz és a Dosszié honlapokon, de sikerült újra és újra a cél felé venniük az utat. Sajnos egy fiatal kutatót elvesztettek a munka során, aki - sajnálatos módon - egy szex-honlap hálójába keveredett és onnan még társai segítségével sem tudott kiszabadulni. Ám tudományos munkásságát mégsem fejezte be, csak kutatási területét a közeli peep-showba helyezte át.

A több hónapos kitartó munka meghozta gyümölcsét. Egy nap az egyik munkatárs rábukkant a keresett honlapra. A megfelelő helyen klikkelt egyet, klikkelt kettőt, pontosan követve a honlap utasításait és csodák-csodája, a fordítógép már le is lett töltve a saját gépükre. Ezután már gyerekjáték volt a jelek megfejtése.

Lássuk tehát a leletet teljes valójában!

...khm...khm...
...újra kinyilt a szem...
...mikor még egy volt a semmi és a minden...
...kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac...
...mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni...
...szunnyadt még a két kis testvér: az idő és a tér...
...és végül szótlanná lett az idő és képtelenné vált a tér...
...létezem az időben és a térben. ám úgy határoztam, hogy ezután nem leszek többé egyedül...

Közben elkészült az előszoba is, így hosszú idő óta először tudott kimenni a kutatócsoport az utcára.

Országos és nemzetközi tudományos szaklapokban folyamatosan publikálják kutatási eredményüket.Külföldi ösztöndíjak várományosai, alapítványok és bankok versenyeznek, hogy támogathassák a további kutatást. A mi tudósaink pedig sorra kopogtatják a házkezelőségek ajtaját, remélve, hogy megtudják azt, hol bontják fel újra az előszobát.

 

Stephanus Bartolits királyi bibliokibernológus:

Recenzió Csató István: Kíbernetika c. művéről

Hézagpótló művet jelentetett meg a Kossuth könyvkiadó, mikor közreadta Csató István alapvető munkáját, a Kíbernetika kézikönyvét. A könyv a net-en - elsősorban az Interneten - tevékenykedő királyi kíberek számára szóló etikai biblia, mely azonban ennek az összetett munkának a történelmi és kulturális hátterét is megrajzolja. Bár a könyv témáját tekintve kimondottan a királyi kíberekhez szól, ezt a szűk piaci szegmenst célozza meg tartalmával, vessünk egy pillantást az egyes fejezetek témáira.

A teljes könyv tizenkét fejezetre oszlik, ebből az első négy a kíberek alapvető munkaeszközének a történtével foglalkozik. Az első fejezet annak a három mérnök-fizikusnak állít emléket, akik a kíberológia alapjait letették. A cím "Kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac" már mutatja, Csató egyértelműen arra az álláspontra helyezkedik, hogy a három - azóta már Nobel-díjas - kutató nélkül ez a tudományág létre sem jöhetett volna. A kutatásokat Eyrf és Protan a National Research Institute of Hablaty (NRIH) munkatársaként kezdte, míg a cseh születésű Panrac, aki húsz évig az prágai Ustav Hadova mérnöke volt, akkor csatlakozott hozzájuk, mikor disszertációja jutalmaként - melyben számítógépes elemzéssel kimutatta, hogy az Intézet igazgatójának év végi beszédének információtartalma nem nulla, hanem egyenesen negatív volt - hosszabb időre az NRIH alaszkai kutatóközpontjába küldték tanulmányútra. Eyrf, Protan és Panrac kutatásaik eredményeképpen az információ mértékét a kettes alapú logaritmus helyett a kettes alapú bioritmussal mérték, abból kiindulva, hogy akinek még van bioritmusa, az még adhat információt, akinek nincsen, az már vélhetően lefagyott.

A második fejezet a kettes számrendszer bevezetése előtti időkkel foglalkozik, címe "Mikor még egy volt a Semmi és a Minden" . A legenda szerint Protan javasolta először, hogy célszerű lenne számításaikat olyan számrendszerben végezni, mely az addigi egyetlen jel helyett kettővel, a Semmivel és a Mindennel - mai szóhasználattal " 0" -val és " 1" -gyel írja le a vizsgált bibliokibernológiai kutatások számszerű eredményeit.

A harmadik fejezet - "A káoszból kivált egy jel" - az első automatizálási kísérletek kudarcait és sikereit foglalja össze. Egy mínusz negyven fokos enyhébb nyári reggelen javasolta Eyrf, hogy a továbbiakban kutatási eredményeiket ne az antennában képződött fehér dielektrikumba kaparva tartsák nyilván, hanem erre a célra építsenek gépet. A káoszból kiváló jelet Panrac vette észre, de mire utána kapott, már késő volt. Ezért rögtön javasolta, hogy a gép alapvető építőeleme a jelfogó legyen. A gondolatot tett követte és megépítették az első jelfogós kíberoszkópot. Később rájöttek, hogy a kíberoszkóp minden olyan esetben, mikor áramszünet van, elveszíti a tartalmát. Pár napig beosztották egymás között, hogy mikor melyikük hajtja a kerékpár-áttétellel működtetett generátort, de Protan állandóan elaludt, így mindig újra kellett kezdeni a számításokat. A probléma kiküszöbölésére az innovatív ötleteiről híres, de főként a fizikai megterhelést nehezen viselő Protan javaslatára a memóriákban a jelfogó helyett légyfogót alkalmaztak, ez ugyanis figyelemre méltó fizikai tulajdonságai következtében áramszünet esetén is megőrizte tartalmát. Abban a rohadt hidegben a légyfogót meg amúgy sem tudták volna mire használni.

A történelmi részt a negyedik fejezet zárja le. Ekkor került igazi, komoly eszköz a királyi kíberek kezébe, s ettől vált szállóigévé a címben is citált legendás kíber-köszöntés: "Ne mondd, hogy semmid sincs".

A könyv második része foglalkozik a királyi kíberek etikai kérdéseivel, egyben megadja a három korszakra tagozódó világ etikai kódexét. Az ötödik fejezet az Internet előtti világ kíber-etikáját foglalja össze, amikor még az egymástól elszigetelt kíberek sem térben, sem időben nem tudtak szabadon mozogni és így kapcsolatba sem igen jutottak egymással. A fejezet címe kifejező: "Szunnyadt még a két kis testvér: az idő és a tér". A hatodik fejezet - mely a mai kíber-etika összefoglalóját adja, a hálózaton együttdolgozó kíberek etikai kódexe. A fejezet címe "Létezem az időben és a térben" . Csató azonban könyvében a teljességre törekszik és figyelmeztet a jövő veszélyeire is. Az Internet kapacitása véges, bár a technológia fejlődésével ez a véges kapacitás tetszőlegesen nagyra növelhető. Ha azonban az Internet népszerűsége magasra csap és a az átlagemberek teljesen leterhelik a hálót, akkor a királyi kíbereknek is fel kell készülniük arra, hogy újra elszigetelten fogják végezni tevékenységüket. Erre a sokkoló, ámde nem kizárható eseményre készíti fel a kíbereket és adja meg az etikai kódexet a hetedik fejezet, melynek címe "És végül szótlanná lett az idő és a tér".

Természetesen az etikával foglalkozó fejezetek akkor teljesek, ha példákkal vannak illusztrálva. Csató zseniális szerkesztési fogása, hogy a gyakorlati etikai példákat egy külön fejezetbe foglalta a kezdő kíberek épülését ezzel segítendő. A nyolcadik fejezet címe "Khm, khm..." már jelzi, hogy a benne foglalt példák kivívták a Kíberkamara rosszallását.

A könyv harmadik rész valójában egy Függelék. Csató maga is megemlíti a bevezetőben, hogy ez a rész nem tartozik szervesen a kíbernetikához, ugyanakkor igen lényeges ismereteket közvetít a gyakorló kíberek rétege felé. Terjedelme azonban nem akkora, hogy önálló könyvként meg lehessen jelentetni, így került a Kíbernetika című kötetbe. Ezek a fejezetek a kíberek által használt berendezések veszélyességére és a balesetek elhárítására hívják fel a figyelmet. A kilencedik fejezet "Mint tudjátok, tűzben születtünk és tűzben is fogunk meghalni" a tűzvédelmi előírásokat foglalja össze. A tizedik fejezet "Kihúnyt a tűz, elhalt a fény és fekete eső hullott az égből" azokat a védműveket mutatja be, melyek tűzeset bekövetkeztekor lehetővé teszik, hogy a gyűjtemény többi részét megóvjuk az enyészettől. A kíbertér védelme is igen fontos követelmény, hiszen a legtöbb királyi kíber kutatólaboratóriumában igen értékes eszközök, berendezések és sokszor még ennél is értékesebb vizsgált objektumok (fragmentumok, bibliofil töredékek, ismeretlen szerzőjű valódi és hamis kiadványok stb.) vannak felhalmozva. A tizenegyedik fejezet "Újra kinyílt a SZEM" a vagyonvédelem fortélyaira és lehetőségeire hívja fel a praktizáló kíberek figyelmét.

A könyv utolsó fejezetként egy sikerlistát tartalmaz: azokat a sikereket foglalja össze, melyeket kiemelkedő bibliokibernetikusok értek el különböző kutatásaik során. A fejezet, melynek címe "Taps", ebből az óriási táblázatból áll. A táblázat oszlopai sorrendben tartalmazzák a felfedezést tévő kíber nevét, nemzetiségét, királya nevét, a kutatás pontos elnevezését, lajstromszámát a pontos azonosítás céljából, kíbernológiai leírását, a kutatási ciklus teljes időtartamát, az elért eredmény(ek)et, a felfedezés pontos dátumát. A táblázat sorai - melyek a felfedezés dátuma szerint vannak sorba rakva, aminél talán szerencsésebb lett volna a névsor szerinti felsorolás - egyébként teljesen üresek, hiszen mind a mai napig egyetlen ilyen felfedezésről sem tudunk.

 

Stephanus Bartolits amatőr oroszlánfogó:

(Idegen ötlet felhasználásával)

Oroszlánfogás

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Kutatásaimat, melyet most elétek tárok, az előző Symposion ihlette, s már ott meg akartam említeni a problémát, amivel szembe találtam magam. A probléma hordozója azonban olyan gyorsan négykézlábalt a parkettán, hogy esélyem sem volt olyan pillanatot találni, amikor vliágosan bemutathattam volna Nektek, mi is keltette fel érdeklődésemet a téma iránt. A probléma hordozója - mint bizonyára már kitaláltátok - Hofhannes barátunk volt, akinek a pullóverén egy - na mi is volt látható? Emlékszik még valaki? Egy oroszlán, bizony és a feladat sok esetben ennek az oroszlánnak a megfogása volt, annak érdekében hogy Hofhannest is meg tudjuk fogni. Erről jutottam el az általános problémáig, mely már sok embert foglalkoztatott az emberiség történetében: hogyan fogjunk oroszlánt a sivatagban?

Természetesen a triviális megoldást én is tudom: fogjunk kettőt és engedjünk el belőle egyet és máris eredményre jutottunk. Ez a megközelítés azonban minden tudományos alapot nélkülöz és - mint azt komoly vizsgálatokkal levezettem, amit itt most nem részleteznék - a probléma megoldását egy még nehezebbre vezeti vissza. Rekurzív megközelítésben ez oda vezet, hogy az oroszlán megfoghatatlan, ami természetesen lehetetlenség, ezt bizonyítja például az is, hogy Hofhannes ismét itt van közöttünk, valaki tehát meg tudta fogni. Mivel pedig Hofhannesből csak egy van, tehát nem lehet egyet elengedni belőle úgy, hogy még mindig maradjon egy, a megoldás nyilvánvalóan működésképtelen.

Kivételes szerencsém volt viszont a Symposion után néhány nappal, mikor a leveleim között egy konferencia meghívójára bukkantam. Ezeket a leveleket automatikusan ki szoktam dobni, mert általában kéretlen reklámként érkeznek, ez alkalommal azonban olyan érdekes volt a boríték kinézte, hogy belepillantottam a tartalmába. A borítékon két kőoroszlán volt látható, hasonlóan, mint a Lánchíd budai hídfőjénél (avagy a pestinél), azonban az egyik piros kereszttel át volt húzva. Természetesen rögtön az oroszlánfogás dilemmája jutott eszembe róla és izgatottan bontottam fel a levelet.

Nem csalódtam. A szórólap egy szigorúan tudományos konferenciát hirdetett meg, "How to catch a lion in desert" címmel és rögtön a bevezetőben jelezte, hogy csak teljesen egzakt, tudományos eljárások szerepelnek a prezentációkban, a "kettőből elengedünk egyet" sarlatán modell és társai ki vannak tiltva a megoldásokból. Ezt igyekeztek jelezni a borítékra nyomtatott piktogrammal is.

Ez az, gondoltam magamban. A konferencia, melyet az ING bank támogatott - talán a logója miatt is - nem került túl sokba és nagyon sok érdekes előadáscím sorakozott a programban, így a döntés azonnal megszületett: jelentkeztem a konferenciára.

Már a regisztráció alatt láttam, itt valóban nem a kóklerek, a sarlatánok gyűltek össze, hanem a szakma - mit szakma, az eszme - színe-java. Hóbortos szenzációhajhászoknak nyoma sem volt a lyoni Oroszlános Palota előcsarnokában, csak jól fésült matematikusok, fizikusok és más természettudósok gyülekeztek a regisztráció előtt. Ahogy odaértem, engem is rögtön megszólított egyikük, aki egy tökéletes szabású trópusi rövidgatyában érkezett, parafa kalappal a fején és a konferencia iránti apró figyelmességként negyven oroszlánfarok díszítette a felsőtestét borító túlélő-mellényt.

Már éppen válaszolni akartam, mikor egy kicsi figura rohant oda és választékos modorban bekapcsolódott a polémiába.

- Elmész Te a valószínűségeiddel a plusz végtelenbe úgy, hogy a divergencia rotációd is zérus lesz. Teljesen világos, hogy oroszlánt legjobban geometriai transzformációval lehet fogni. Találkozzunk ma délután háromkor a "B" szekcióban a "Szavanna teremben". Ott adom elő legújabb elméletemet, ha képes vagy valamit is felfogni belőle a nulla valószínűségű intelligenciáddal.

Micsoda tudományos polémiák, ez igen - gondoltam magamban. Érdemes volt eljönnöm. Ezek aztán nem amatőr módon állnak a kérdéshez. Éppen meghallgattam volna az oroszlánfarkas professzor tézisekkel tűzdelt válaszát, mikor egy szintén diszkréten elegáns úr lépett ki az előcsarnok karzatára. Öltözéke inkább hasonlított egy tizenhatodik századi nemesére, mint egy professzoréra, de hát némi extravagancia biztos megengedhető ezekben a körökben is.

- Ide nekem az oroszlánt is. - üvöltötte az úriember, mire többen méltatlankodva néztek fel a karzatra.

- Már megint a globalisták. Dr. Zuboly prof. vezetésével mindig rendeznek egy alternatív szekciót, sosincs nyugtunk tőlük. Még szerencse, hogy közben valaki mindig elúnja és lóvá teszi őket. - mormogta az oroszlánfarkas.

Hát ilyen hangulatban indult a konferencia, melynek a következőkben már csak a főbb eredményeit foglalom össze. Tehát hogyan is fognak ororszlánt a különböző irányzatok.

Az első szekcióban két geometriai irányzat előadásai hangzottak el. A tisztán geometriai megoldás hívei szerint a sivatagba egy henger alakú ketrecet kell felállítani. Ekkor két eset lehetséges:

  1. Az oroszlán bent van a hengeren belül. Ekkor megoldottuk a feladatot, tehát nincs teendő..

  2. Az oroszlán a ketrecen kívül van. Ekkor álljunk be a ketrecbe és invertáljuk a teret a ketrec falaira. Ennek hatására, ami kívül volt, belűlre kerül, ami belül volt kívülre kerül. Az oroszlán így biztosan belül lesz az invertálás után. Ezért is célszerű invertálás előtt belül állnunk. Arra kell még vigyázni, hogy kerüljük a hengeres ketrec középvonalát, mert az az invertáláskor végelenül messzire kerül, s akkor nem tudunk meggyőződni a teória helyességéről.

Ezzel szemben más megoldás mellett kardoskodtak a vetítéses módszer hívei. Szerintük a sivatag jól modellezhető egy síkkal. Ezt a síkot először egy, a ketrecen átmenő egyenesre vetítik, majd a kapott egyenest egy, a ketrecen belüli pontra vetítik. Az oroszlán ezzel biztosan bekerül a ketrecbe. Igaz, minden más is, de hát ... áldozatok nélkül nincs biztos eredmény.

Egészen más irányzatot képviselt a topológiai módszert támogatók kicsi, de erőszakos csoportja. Szerintük az oroszlán topológiailag egy tóruszként is felfogható. Ha ez így van, transzformálni kell a sivatagot a négydimenziós térbe, ahol - mint köztudott - olyan deformációt tudunk alkalmazni, mely a tóruszt a visszatranszformálás után összecsomózza. Az ilyen módon megkötözött oroszlánt aztán már gyerekjáték elfogni.

Megint más úton indultak el a valószínűség-elméleti szekció tudósai. Végső eredményükhöz szükséges egy Laplace-kerék, néhány szabályos dobókocka és egy Gauss-féle haranggörbe. A Laplace-kerékkel a sivatagban fel-alá furikázva előbb-utóbb meglátják az oroszlánt és elkezdik a dobókockákkal dobálni. Ettől az oroszlán feldühödik és az első dupla hatos dobás után nekünkront. Mivel a dühtől nem lát, nem is veheti észre, amint ráborítjuk a Gauss-féle haranggörbét. Ezzel az oroszlán p=1 valószínűséggel fogságba került.

Puritán, de igen praktikus megoldást dolgozott ki a hagyománytisztelő, Newton-módszert támogató szekció. A főleg fizikusokból álló csapat abból indult ki, hogy a ketrec és az oroszlán a tömegvonzás törvénye miatt vonzzák egymást. Hanyagoljuk most el a surlódást - fizikuséknál ez szinte mindennapos cselekedet - és ennek következtében az oroszlán előbb-utóbb becsúszik a ketrecbe. Ekkor már csak be kell zárni és a feladat megoldottá vált.

A klasszikus fizika hívei mellett a modern nézetek egész sora tömörült külön szekcióba. A Heisenberg-féle határozatlansági elv hívei szerint a feladat nem is létezik. A határozatlansági elv szerint egy mozgó elektron pontos helye és sebessége egyszerre nem határozható meg. Ez igaz a mozgó oroszlánra is, csak kicsit nagyobb. Ebből viszont az következik, hogy a mozgó oroszlán nem foglalhat el fizikailag értelmes helyet a sivatagban, csak ha megáll. A nyugalomban lévő oroszlán elfogásának módszere viszont oly egyszerű, hogy ennek belátását a szekció hallgatóira bízták.

Egészen forradalmi gondolatot hirdetnek a Schrődinger-módszert támogató szekció hívei. A Schrődinger-egyenlet szerint annak a valószínűsége, hogy egy adott elektron egy kiválasztott térrészben tartózkodik, nagyobb mint nulla. Némi számítással, majd az oroszlán behelyettesítésével kijön, hogy annak a valószínűsége, hogy az oroszlán a ketrecben van, szintén nagyobb, mint nulla. Elég tehát leülni a ketrec elé és várni.

Kissé fésületlen, de nagyon meggyőző társaságot találtam a relativisztikus szekcióban. A többiek által csak einsteinistáknak becézett csapat szerint közel fénysebességgel kell átrepülni a sivatag felett. A relativisztikus hosszkontrakció miatt az oroszlán papírvékonyságúvá válik. A feladat innét már egyszerű: vegyük fel, tekerjük össze és húzzunk rá befőttes gumit. Vigyázat, lassuláskor a guminak kellő tágulási teret kell hagyni, egyébként nagy futóverseny lesz a végeredmény.

Végezetül megemlíteném a kisérleti fizika híveinek szinte már sarlatánságnak tűnő megoldását. Eszerint nem kell más, mint egy olyan fléig áteresztő, azaz szemipermeábilis hártya, mely csak az oroszlánokat nem ereszti át. Ezzel egyszerúen át kell szitálni a sivatagot és ami fennakad, az a végeredmény.

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Mint látjátok, nem költöttem időt és pénzt hiába, most már tudom, hogy kell a sivatagban oroszlánt fogni. Egy kérdés maradt csak megválaszolatlan: akik mindezt nem tudják, hogy fogják meg Hofhannes kicsi oroszlánját?

 

Petrus deák:

Arról, hogy a filozófusok "már mindent előre megmondtak"

(egy megjegyzés tárgyában, mely Stephanus Bartolits uram Karácsony havának
28. napján előadott reflexióit követően kibontakozott eszmecsere során hangzott el,
avagy arról, hogy igaz-é, miszerint a filozófusok " már mindent előre megmondtak")

Stílusosan akár azzal is kezdhetném, hogy a filozófia meglehetősen ősi problémájáról van szó. Most csak Szókratészre utalnék, akiről a felelőtlen delphoi jósnő azt terjesztette, hogy ő a legbölcsebb a halandók között, s ezzel komoly kellemetlenségeket okozott neki. Szókratész viszont számot vetett önmagával, s úgy találta, hogy egész bölcsessége ebben áll: amit nem tud, nem véli úgy, hogy tudja. A furcsaság az, hogy közben az a látszat keletkezett, mintha mindent jobban és előre tudott volna. Ez meglehetősen ingerlően hatott, s egy éles helyzetben intoleráns reakcióhoz vezetett: a bírósági ítélethez és a méregpohárhoz.

Szókratész sorsa azóta a filozófusok veszélyeztetett helyzetének örök példája. Külön vizsgálatot érdemelne, hogy ez a mutáns fajta miért nem halt ki, noha egyedei kis számúak, általában terméketlenek és fokozottan veszélyeztetettek. Tapasztalati tény, hogy nagy részük megrögzötten magányosan él. Descartes, Spinoza, Pascal, Kant, Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche, Wittgenstein egytől egyig csökött agglegények voltak. A párkapcsolatra lépő egyedek gyakran terméketlenek maradtak, ha pedig születtek gyermekeik, azok között elvétve sem találunk olyat, aki a szülői hivatást követte volna (Arisztotelész, Berkeley, Hegel).

De ne térjünk el az alapvető kérdéstől. Ismert tény, hogy már az ókori görögöknél megtalálhatjuk minden későbbi filozófiai irányzat és probléma előzményeit és csíráit. A tudományfilozófia területén hasonló állításokkal találkozhatunk a tudományokra vonatkoztatva. Borisz Grigor' evics Kuznyecov orosz tudományfilozófus például úgy fogalmaz, hogy az ókori görögöknél a kocsonyás fogalmakból és a merev fogalmi mátrixok hiányából a naiv zavarosság utánozhatatlan bája ered. Egy-egy gondolkodó gondolatai között olyan koncepciók csíráztak, amelyekből a későbbiekben meghatározott, egymást kizáró tudományos rendszerek alakultak ki: megtalálhatjuk bennük a modern világkép ősmintáit, a legmodernebb eszmék történeti előképeit, pedig nem álltak a rendelkezésükre műszerek és nem rendelkeztek a mai tudományos ismeretanyag elenyésző töredékével sem.

A következőekben megpróbálom értelmezni ezt a tényt. Előtte azonban annak az ugyancsak ősi, már Platón által leírt elvnek a jegyében, hogy a filozófia kezdete a csodálkozás, mintegy bevezető és bemelegítő gyakorlatként szeretném javasolni, hogy csodálkozzunk el a kétszer kettő kézenfekvő igazságán. Pontosabban: nem is ennek az igazságán, hiszen még lehetnek homályos emlékeink a Peano-féle axiómarendszerről, melyből aritmetikánk levezethető, hanem azon, mennyire kézenfekvőnek tartjuk, hogy a mérlegre helyezett kétszer két kiló akármi éppen négy kiló lesz. Ez ugyanis semmiféle axiómarendszerből nem következik. Hivatkozhatnánk a tapasztalatainkra, csakhogy aligha jutott bárkinek eszébe az, hogy a 2x2348=4696 igazságából következően kétszer 2348 liter pontosan 4696 liter lesz igazságát is tapasztalati úton próbálja megalapozni, mégis meg vagyunk róla győződve.

Számosan Wittgenstein korai munkájához, a Tractatushoz kötik a filozófia 20. századi nagy fordulatának kezdetét. Bizonnyal többen is hallottunk már róla vagy ismerjük is ebben a körben. Most kissé leegyszerűsítve úgy értelmezném a mű alapeszméjét, hogy különböző nyelvekkel élünk, amelyek tapasztalati világunk modelljeiként működnek. A modellek lényegéről - ismét kissé leegyszerűsítve - annyit mondanék, hogy A komplexumnak modellje a B komplexum, ha az első elemei között fennálló viszonyok megfeleltethetőek a második elemei között fennálló viszonyoknak. A két komplexum megfelelő eljárással transzformálható egymásba. Wittgenstein hasonlatával élve egy elhangzó zenemű, annak partitúrája és a lemezfelvétel például ilyen viszonyban vannak. Fontos továbbá, hogy a B komplexum valamilyen szempontból hasonlóan működik A komplexumhoz. A valamilyen szempontból kifejezés kellően laza és parttalan: a gyógyszerkutatók számára az ember modellje a fehér egér, mert szervezetének reagálása a különböző mikroorganizmusokra és vegyületekre meglepő hasonlóságokat mutat az emberi szervezet reagálásaihoz.

Egyelőre csak annyit kívánok állítani, hogy ebben a keretben értelmezhetőnek látszik az a tény, hogy a filozófusok, miközben nem tudnak semmit, mégis - látszólag - mindent előre megmondanak.

Filozófián nagyon sokáig a világról való tudás összességét értették. Belefoglalták a fizikát is, ami persze nem a mai értelemben vett fizika, inkább a mai értelemben vett természettudományi gondolkodás valamiféle előzménye. A szétválás folyamata lényegében a 17-18. században ment végbe, a 19. századra lezárult. A filozófiában elsőként Kant fogalmazta meg azt, hogy a filozófiának nincs módja a valóságról beszélni, legfeljebb azokról a szemléleti és gondolkodási formáinkról, amelyek segítségével a tapasztalatainkat artikuláljuk. Ezt a felfogást nevezik kriticizmusnak vagy transzcendentalizmusnak.

Ha gondolkodási keretként elfogadjuk a kanti kriticizmust, akkor minden ismeretünk két forrásból ered: tapasztalataink mellett függ szemléleti és gondolkodási formáinktól is. Kant szerint ilyen szemléleti és gondolkodási formák a tér, az idő, a kategóriáink, továbbá állításaink fajtái és következtetéseink fajtái. Ezek a prioriak, tehát függetlenek a tapasztalatainktól.

Bizonyos, hogy a modern tudomány hihetetlenül nagyobb tapasztalati anyaggal rendelkezik, mint az ókortól a kora-újkorig terjedő időszak filozófusai, akik lényegében csak a minden ember számára rendelkezésre álló, hétköznapi tapasztalataikra hagyatkozhattak. Nyelvük és logikájuk alapvető struktúrái azonban nem különböztek olyan jelentős módon a mienktől, mint gyakorta hinni szeretnénk, s hihetetlen eredményekre jutottak azoknak a fogalmaknak az analízise révén, amelyeknek a kiemelését éppen ők kezdték meg a köznyelvből arra a célra, hogy a világ egészéről mondjanak valamit, Ezeket a fogalmakat az elméleti fizika, az asztronómia stb. a mai napig sem nélkülözheti, amikor hasonló kísérletekre vállalkozik.

Visszatérve Wittgensteinhez: ha a relációk rendszerét az emberi elme adja tulajdon ismereteihez, értelmezhetővé válik az, hogy nemcsak a modern tudománynak és a klasszikus filozófiának, de még az ősi mítoszoknak is a világ egészére vonatkozó kijelentései bizonyos értelemben transzformálhatóak egymásba. A modern filozófia számára pedig a kérdés nem úgy vetődik föl, hogy a világ mint folyamat ciklikus-e vagy lineáris, hanem azon tény értelmezésének feladataként, hogy az emberi elme folyamatokban gondolkodik, amelyeket ciklikus vagy lineáris modellben képes elgondolni.

 

Stephanus Bartolits:

(Idegen ötlet felhasználásával)

Aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozások kialakulásának analitikus vizsgálata

avagy mitől zakatol a vonat

(félig sem) tudományos értekezés

Tekintetes Uraim, Tudóstársaim, Tisztelt Kollégák !

Számomra óriási megtiszteltetés, hogy a Zinbieli Egyetem Tudományos Bizottsága nevében összefoglalhatom tudományos kutatásaimat a Katakurd Tudományos Akadémia Minősítő Bizottsága előtt. Külön köszönöm, hogy a felolvasást a Pantheon teremben tarthatom meg, mely kiemeli kutatásaim jelentőségét, mintegy megadja a kellő tiszteletet annak az analitikus munkának, melynek eredményeként kutató közösségünk eredményeit elértem. Nem győzöm bevezetőmben hangsúlyozni, hogy ezt a kiemelkedő egyéni eredményt egy közösségi munka eredményeképpen értem el, tehát a kollektív munkát jutalmazhatja azzal a Minősítő Bizottság, ha egyedül engem vesz fel a Katakurd Tudományos Akadémia rendes tagjai közé. Mivel ez a felolvasás egyben székfoglaló beszédem is, így engedjék meg, hogy leüljek. A rövidesen hallható briliáns okfejtés hatására úgy is mindenki le fog ülni a meglepetéstől.

Tekintetes Uraim, Tudóstársaim, Tisztelt Kollégák !

A Zinbieli Egyetem Tudományos Bizottságát már régóta foglalkoztatják olyan kérdések, melyekre sok különböző, népi megfigyelésen alapuló válasz létezik, azonban ezek a válaszok mellőznek minden tudományos alapot és így több esetben is teljesen tudománytalanul adják meg az egyébként helyes válaszokat tudományosan még nem bizonyított problémák megoldására. Közösségünk éves munkaterve, melyet rendszeresen egyedül állítok össze és egyhangúlag el is fogadom, szinte minden évben foglalkozik ilyen kérdésekkel. Mint Önök jól tudják, minden évben másik kollégánk adja elő ezeknek a kutatásoknak az eredményeit, ennek köszönhetően állhattam már tavaly és tavalyelőtt is ezen helyen, hogy elmondjam, mire jutottunk én az előző években. Ez a személyi vetésforgó biztosítja kis közösségünk egyenletes fejlődését, melynek következtében ezt a nagy megtiszteltetést, hogy a Katakurd Tudományos Akadémia tagja lehessen, bármelyikünk elnyerhette volna, csak a vak véletlen hozta, hogy a szerencsés személy, aki ezt legjobban megérdemli, éppen én vagyok.

Kis közösségünk méltatása után engedjék meg, hogy az idei kutatási témáról megkezdjem a beszámolót. Amióta hazánkban megindult a vasúti közlekedés, melynek elindítója is én voltam, csak szerénységem tiltotta, hogy ezt eddig nyilvánosságra hozzam, tehát a vasúti közlekedés megindulása óta foglalkoztatja a kutatókat az a kísérőjelenség, mely a vasútüzemi tevékenység közvetlen közelében aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozások sorozatát váltja ki, jelentősen megterhelve ezzel az élővilág tűrőképességét. A laikus nagyközönség ezt a jelenséget - teljesen tudománytalanul - "zakatolásnak" nevezi és hamar napirendre tér a jelenség felett, azt gondolván, hogy a zavaró hanghatás fizikai magyarázata elég egyszerűen megadható. Gyökeret vertek olyan tudománytalan tévtanok, hogy az aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozások sorozatát egyszerűen a vonat alatt a menetiránnyal szemben rohanó fémszálak, az ún. sínek okozzák, melyeket egyébként azonos hosszúságú részekből hegesztenek össze. A laikusok szerint a zakatolást az okozza, mikor a fémszálak hegesztése átrohan a kerekek alatt. Ez azonban teljesen tudománytalan álláspont, hiszen hívei azzal kívánják igazolni állításukat, hogy ha a vonatot felemelik a sínről, akkor nem zakatol tovább. Ez persze igaz, de nem azért, mert a vonat eltávolodott a síntől, hanem azért, mert ilyen esetben a vonat nem tud haladni, tehát nem is gerjesztésképes. Figyeljék csak meg, tekintetes uraim, tudóstársaim, tisztelt kollégák, hogy a vonat akkor sem gerjeszt aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozásokat, ha rajta van a sínen és áll. Nos, ez is minket igazol. Külön vizsgálatokat végeztünk arra vonatkozóan, hogy milyen léghullámokat gerjeszt az álló vonat, ha egyes kerekei éppen a hegesztéseken állnak. Ha az előbb említett laikusoknak igazuk lenne, ezek a kerekek permanens légnyomásváltozást kellene, hogy gerjesszenek egészen a vonat elindulásáig - szélső esetben felemeléséig -, de ezt sem sikerült vizsgálócsoportunknak kimutatnom.

Más szélsőséges sarlatánok azzal igyekeztek megcáfolni a fentebb említett laikusok magyarázatát, hogy azt állították, légpárnás vonat esetén is keletkeznek aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozások. Kísérleteiket a Tokio-Osaka közötti légpárnás vasúton végzett szonorikus mérésekre alapozták, azonban kis mérőcsapatunk, melynek nevében a rendelkezésre álló kutatási alapot nem kímélve, annak terhére egyedül kiutaztam, rábukkant a jelenség okára. Egyszerűen arról volt szó, hogy egy rendszeresen a vasúton utazó utas induláskor maga alá gyűrte a légpárnát és egészen az érkezésig horkolva aludt rajta. Az aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozások spektrografikus analízise egyértelműen kimutatta, hogy az európaitól némileg kisebb méretű japán toka sajátrezgése kimutatható a spektrumban, ezzel szemben a katakurd vasút kerékméretére jellemző sajátrezgés nem volt megtalálható a Fourier-sorba fejtett spektráleloszlás normálegyütthatói között. Arra sajnos nem sikerült megbízható választ kapni a japán kollégáktól, hogy a vizsgált légpárnás vasút kerékmérete mennyiben tér el a katakurd vasútnál rendszeresített acélkerék átmérőjétől. Ez az adatgyűjtési hiányosság nyilván kollégáim nyelvi korlátainak a következménye, ezért a tárgykörben újabb kiutazást eszközölünk, melyre szintén saját személyemet delegálom - költségkímélési célból és persze az objektivitás okán.

A laikusok magyarázata tehát nyilvánvalóan tudománytalan elképzeléseken alapul, csak sarlatánok állíthatnak ilyen képtelenséget, melyeket az imént fényesen megcáfoltam. A tévhiedelmek lerombolása nemes feladat, de persze csak akkor teljes értékű, ha kellően hiteles tudományos magyarázattal tudunk szolgálni az immár rejtélyes jelenséget illetően.

Mindezen rövid bevezető után lássuk a probléma szabatos analízisét. Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, a Zinbieli Egyetem Tudományos Bizottsága hosszan tanulmányozott egy sztochasztikusan kiválasztott vonatot saját környezetében. Megállapítottam, hogy a vonat két részből áll. Van egy mozdony, s vannak a mozdonyhoz csatlakoztatott vagonok és/vagy kocsik. Vizsgálataink során megállapítottam, hogy a mozdony pontosan ugyanúgy gerjeszt aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozásokat, mint a vagonok vagy a kocsik, így a probléma további vizsgálatához a mozdonyt elhanyagolhatjuk, elég csak a vagonokat és kocsikat vizsgálni. Mivel a vagonok és a kocsik egyformán zakatolnak, így elég csak egy vagont vizsgálnom a továbbiakban. A szigorú tudományosság megköveteli, hogy a vagont két részre bontsam: az alvázra, ami de facto alul van és a felépítményre, ami de facto felül helyezkedik el. Mivel a felépítmény nem bocsát ki aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozásokat, ezt is elhanyagolhatjuk és így elég az alvázat tovább vizsgálnunk nekem. Az alvázban azonban négy pár kereket találunk, melyekről megállapítottuk, hogy egyformán gerjesztenek aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozásokat. Elég tehát egyetlen kerékpárt megvizsgálnom.

Kedves Barátaim, Kutatótársaim, Drága Haverok !

Kritikus pontra érkeztünk a tudományos bizonyításban, ezért kérem, nagyon figyeljenek. Kis kutatóközösségünkben ettől a ponttól kezdve már egyedül folytattam a kollektív munkát, nehogy hibát kövessenek el a többiek. Hosszan nézve a kerékpárt, rájöttem, hogy ez három szignifikáns részre bontható: a két kerékre és a tengelyre. Beható vizsgálatokkal kiderült, hogy a tengely nem gerjeszt aszimmetrikus kitöltési tényezőjű periodikus légnyomásváltozásokat, tehát a vizsgálatokat a két kerékre kell koncentrálnunk. Nagyszámú mintán végzett, az egész társadalmat reprezentáló összehasonlító statisztikával sikerült bebizonyítanom, hogy a két kerék egyforma, egymástól meg nem különböztethető. Ettől kezdve már csak egyetlen kerék vizsgálatával foglalkoztam. A biztonság okából ezen kutatásokat az Egyetemtől távol, szigorúan zárt, akusztikus elnyelő anyaggal bélelt, az Orvostudományi Egyetem Elme- és Zakatolási Osztálya által szponzorált különleges laboratóriumban, ún. gumiszobában folytattam, hogy minden tévedés kizárt legyen. A közérthetőséget itt kényszerű vagyok egy kis matematikával megtörni, mivel felismertem, hogy a kerék tökéletesen kör alakú! Az időhiány miatt itt bizonyítás nélkül beidézem, hogy a kör területe r2p (r a négyzeten szorozva pí-vel). Mint közismert, a p értéke 3,14... , állandó és ami a legfontosabb, nem zakatol, tehát a további vizsgálatokban elhanyagolható. Az r a kerék sugara, ami - megfelelő gyártástechnológia esetén - szintén állandó, tehát megint csak nem zakatol.

Barátaim, Tudorkáim, Kedves Ápoltak !

Elérkeztünk kollektív kutatási eredményeim fénypontjához, a tézis kimondásához. Az r2p -ből tehát a
p-t és az r-et kizártuk. Mi maradt belőle vissza? Hát a négyzet! És ahogy ez a négyzet a kerék forgása közben az egyik oldaláról a másikra billen, na, hát ettől szól olyan hangosan a vonat kereke!