TÖRTÉNETEK EGY KÉPHEZ

VdgE:

Jaj, a tüzet ne hagyjátok kihalni!

Mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan, és tűzben is fogunk meghalni. – kiáltotta az öreg püspök, miközben a hóhérlegények felráncigálták a máglyára, és jó erősen hozzákötözték a magasba nyúló karóhoz. 
– De az nem a Szentlélek tüze volt, és nem is az lesz, hanem a pokol tüze! – rikácsolta vérvörös fejjel az inkvizítor és jelt adott a hóhéroknak. A legények leugráltak a máglyáról, és egyikük egy hosszú faággal próbálta lángra lobbantani a szélső, kinyúló gallyakat. A fa azonban nedves volt az előző napi vihar miatt, és füstölögni kezdett. A tűz kialudt.  
Az inkvizítor feljajdult, majd rákiáltott a hóhérokra: - A tüzet ne hagyjátok kihalni! Ne merjétek! Ekkor már az összes legény nekilátott gyújtogatni a tüzet. Egymás után merítették ágaikat a kis szolgatűzbe, amely a nagy autodafét volt hivatott táplálni. Több-kevesebb sikerrel. Végre sikerült egy szárazabb részt találni a máglya bal oldalán, ahol végre felcsaptak a lángok. Az összegyűlt tömeg azonban csalódottan észlelte, hogy az öreg püspök közben elájult a füsttől, vagy meg is halt, mert egyetlen fájdalomkiáltást sem hallatott. Megroggyant térdekkel, aláhajló fejjel csüngött a cölöpön, amihez hozzá volt kötözve. Ekkor már az égett test szaga kezdett terjengeni a máglya körül. A tűz egyre hatalmasabb lett. Magába szippantotta a mediterrán erdők aranyló zöld fáit, a tűzhalált halt mártírokat, boszorkányokat és gonosztevőket, táplálkozott Husz János, Savonarola, Jeanne d’Arc, Miguel Serveto, Giordano Bruno vagy a modern időkben Jan Palach és társai testével. Tovább élesztették a tüzet India halotti máglyái, melyek a halott férjjel együtt az élő hitvest is elemésztették. Szegény családok kalyibáit, gazdagok palotáit, csodás templomokat égetett porig a tűz, nyár éjszakán a grófi szérűn is fellobbantak a lángok.  
A tömeg végre tapsolni kezdett. Ez már kedvére való volt. Az emberek hujjogattak, csettintgettek, és ők is hangosan kiáltották: „Jaj, a tüzet ne hagyjátok kihalni!”  Az inkvizítor hálaimát mormolt duzzadt ajkaival. 
Ekkor már egész városok pusztultak el. Égett Jeruzsálem, lángolt Róma, izzó katlanná változott London, tűzvihar pusztított Drezdában, tűzorkán és radioaktív sugarak pusztították el Hirosimát, Nagaszakit...  
Az összegyűlt tömeg tombolt örömében. Részegen ordítozott mindenki. Lihegve táncoltak, ugráltak. Egy némber vetkőzni kezdett. Többen követték. Nemsokára üzekedő párok váltak láthatóvá mindenfele. Általános volt az őrjöngés. A hitéleti cselekvés orgiává fajult. Az inkvizítor közben elszundikált és hatalmas, zsíros sonkákról álmodott meg jókora boroskancsókról... Halkan cuppogott a szája.  És ekkor újra kitört a vihar. Irtózatos pusztítást végzett. A tenger kilépett medréből és eloltotta az egész tüzet, elsodorta a tömeget; az árhullám a házak tetejéig ért fel... Utána bűzlő tetemek hevertek mindenfelé. Halálos csönd lett.  Akkor már kihunyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből. Aztán előbújt özvegy Varsányiné, és vele elindult az élet. Némi nehézséget csak az okozott, hogy újra meg kellett tanulnunk tüzet csiholni. Hát ezért mondják mifelénk a régi öregek, hogy „Haj, a tüzet ne hagyjátok kihalni!”

Janus Cuparius:

A sötét anyag sík-transzformációs vetületének aszimmetrikus tükrözése

És mégis mozog! - kiáltott fel Jónás.
Óvatosan illesztette össze a piros vezetéket a fehérrel majd pedig egy zöldet is csatlakoztatott a körgenerátor origójához. Immár gyakorlott mozdulatokkal tette meg, hiszen ez már közel a kétezredik próbálkozása volt. Ebből a legutóbbi nagyon ígéretes eredménnyel zárult. Folytatta tehát: a bronzkerámia foglalatot rátekerte a wolfram-tekercsre és elindította az indukciós invertert a száz egész öt tizedes megahertz tartományban.
Jónás, aki szerette az időt egy pohár jófajta porter sör mellett múlatni, nem régen költözött át London egyik külső kerületéből Oxfordba. Ugyanis meghívást kapott egy igen exklúzív kutatócsoportba. Egészen egyszerűen csak úgy nevezték őket, hogy a "Brit Tudósok". Valójában a csoport neve némiképp megtévesztő volt, mint ahogy az később kiderült. Szinte senki sem volt a csoportban tősgyökeres brit. Iszogatták a jófajta porter sört és amikor már egészen hangulatba kerültek, akkor dalra is fakadtak néha. Olyanakot gajdoltak, hogy a "kör közepén állok..." meg hogy "jég dupla whiskyvel..." vagy  hogy "bál van az operaházban...."
Jónás még gyerekkorából ismerte a Brit Tudósok teljes legénységét. Nick nevét is tőlük kapta: Jónás az indián, vagy ahogy az új hazájában mondták: Indiana Jones. Főszakként a fizikát, mellékszakként a történelmet végezte el. Ezért is érdekelte hatványozottan az időutazás. Izgatottan tekerte fel a potmétert az indukciós inverter erősítőjén és hirtelen mintha megszédült volna. A külvilág megbillent, picit elmosódott, majd ismét kiélesedett. Úgy érezte, hogy valami korszakos történt csak az emberi érzékei nem tudták felfogni. Valóban így is volt, mert, amikor este hazafelé indult, akkor 2022 valósága helyett mintha évtizedeket röppent volna vissza az időben. Ami viszont még furcsább volt, hogy térben is. A gond csak az volt, hogy a kísérlet néhány nem dokumentált véletlen változó értékét is tartalmazta, ami miatt a kísérletet nem tudta megismételni.
Pár napig még érdekes is volt ez az időutazás, de aztán elfogta a honvágy és egy fénykép erejével próbált üzenni az utókornak. Észrevette, hogy éppen fényképeznek és gyorsan beugrott a képbe jellegzetes kalapjában. A fára pedig már jó előre elhelyezte a tér-idő ugráshoz szükséges indukciós hullámfüggvény két fontos állandó értékét. Hátha valaki vagy esetleg a jövőbeli önmaga észreveszi a két érték közti mély összefüggést.
Hiszen 18 meg 1 az pont 19 és ha a 48-at megszorozzuk 2-vel, akkor az 96. Ha 96-ból 6-ot elveszünk akkor érdekes módon pont 90-et kapunk és ezek a számok szerepelnek a feliraton is.
Arról már sajnos nem szól a fáma, hogy végül sikerült-e visszatérnie a saját korába. Az viszont tény, hogy pár Indiana Jones filmmel lettünk gazdagabbak, és új mozihős született. Az sem meglepő, hogy a hőst egy magyar tudós ihlette. Nem tudjuk, hogy ez a tér-idő ugrás mennyiben befolyásolta mi idősíkunk jövőbeli eseményeit. Kíváncsian várjuk, hogy kinek sikerül majd először a sötét anyag sík-transzformációs vetületének aszimmetrikus tükrözése.

Juc Villageois:

„Jaj, a tüzet ne hagyjátok kihalni!”

Kolozsváron kalapomat,
kapuban a galambomat,
csak nem tudnám elhagyni:
„Jaj, a tüzet ne hagyjátok
kihalni!”
Ezernyolcszáznegyvennyolcat
késő korban jogorvoslat ne érje!
Mindegy mi a fának terhe,
plakátodat oda verd be,
bevésheted nevedet,
– hogy a fene egye meg! –,
kit érdekel, jövő évre zöldell-e?
Mindegy is már a környezet,
a templomba két út vezet,
nagy kapuval befele,
kicsivel meg kifele –
ókortól is tudjuk mind:
Aranykapu falban int:
befele a tömeg sodor,
egyedül jössz elfele,
magad vagy a bajban mindig,
magad halod majd halálod,
csak az Isten az, ki akkor rád tekint.

EdgA:

Akcslobasz halála (egyben spoiler)

LENGYEL BÁCSI: 
Szádat fogd be! A kerálhoz
most sietve elmegyünk!
A világfi akar téged!
El ne veszítsük fejünk!
MARIS:  A kerálhoz? Minek? Öreg!
Hümér sokkal jobb falat!
Láttad volna, csak ránéztem,
s már kaparta a falat!
LENGYEL BÁCSI: 
Még szerencse, hogy nem téged!
Ez szerelmi nyavalya! 
Ezer lakat mögé zárlak,
hogy vigye el a ragya!
Most már aztán biztos gyanúm!
Hol a régi, szép erkölcs?
Azonnal most a kerálhoz,
nehogy majd bábára költs!

- Na, ezzel meglennék, kész az első kín - szólt Akcslobasz és zsebre dugta a tollát. Elégedett volt magával, felállt nyújtózott egy nagyot és kiment a konyhába. Az asztalon ott állt a reggeli rántotta maradéka, de most se volt kedve megenni. Kint szemerkélt az eső. Szar idő volt! Talán egy pálesz segítene, gondolta és bement a kamrába. Több üveg is állt a földön, de szemmel láthatóan mindegyik üres volt, végül a leghátsó alján volt valami lé. Persze ehhez nem volt gusztusa, valami kritikus hozta Érmindszentről. Szilvapálinka, amit beválogattak a 12 legjobb közé. Szilvából nem kunszt pálinkát főzni, próbálnák meg akácból! Szilvától még a feje se fájdul meg rendesen az embernek. Akcslobasz kiitta az üveg alján lötyögő pálinkát és azonnal jobb kedvre derült.
Ekkor vette észre, hogy a reggeli maradéka alatt egy levél lapul. Meghívó, ami az ő nevére szól Kolozsvárra, március 15-ére. Az ma van, hát nem kapkodták el a meghívó postára adását! Dolga felöl akár el is mehetne. Fejében ott motoszkált a gyanú, biztos azért adták fel ilyen későn, hogy ne tudjon elmenni. Pedig, ha eléri a déli gyorsot, időben ott van.
Sietve néhány sort kanyarított a boríték hátára, felkapta a kabátját és a vasútállomás felé vette az irányt. A peronon ácsorogtak néhányan, de szerencsére a pénztárnál senki sem állt. Alig vette meg a jegyet, már hallotta is bemondani a vonatját.
Kolozsvárra érve jött rá, hogy siettében elfelejtette megnézni hány órára, hova is kell mennie. Ösztönösen a református templom felé vitte a lába, ahogy közeledett egyre nagyobb lett a tömeg. Közelebb furakodott a templomhoz. Feltűnt neki egy szemüveges kalapos fiatalember. Valahol már látta! Eszébe jutott egy decemberi felolvasó est valamelyik kocsmában. Részleteket olvasott fel a regényéből. Eléggé gyenge iromány volt, tele zavaros gondolatokkal. Mi is volt a címe? Valami tűzzel kapcsolatos, megvan: máglya. Ismét az elégedettség érzete töltötte, már másodszor reggel óta. Nem olyan rossz még az ő feje, talán még a neve is eszébe jut! Furcsa neve van, de épp Kolozsvárhoz köthető: Sárkányölő Szent György, erről jegyezte meg. Megvan: Dragomán György! Akcslobasz szeme a fiatalember tekintetét követte, s meglátta, hogy a fára egy papír van ragasztva. Talán a Máglyából egy részlet? –gondolta magában, de közelebb kerülve látta, hogy a papíron cirkalmas betűkkel ez olvasható:
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Akcslobasz elsápadt, megtántorodott: Jaj, megint annak a nyugatmajmoló firkásznak a verse, fulladjon meg Ady Endre, lehetőleg máma még – rebegte sápadtan és a kalapos fiatalember lábaihoz rogyott.

MMMMMMMMMMMMMMMMMMMMM

MMMMMMMMMMMMMMMMMMMMM

Agonfalvy:

Poááhh – a transzneműek lázadása

Elena hűs volt. Talán ez volt az egyik olyan tulajdonsága, amiért mindenki szerette. Mikor forró nyarak hullámzó aszfaltjában és a gázhajtású buszok erőszakos mormolásának szorításában lüktetett a város, akkor hűs sugallatokat bocsájtott ki magából, vastag testéből és tömzsi alakjából. Most azonban Elena Bucescu szomorú volt.  Szemei könnyáztatta párában vonaglottak, mindenhol nyikorgott, hiszen idős is volt már és most megint egy új  nemi váltás. Megint férfi lesz, pedig a régóta használatlan nemiszerve körül kergetőző lágy ingerek semmi ilyen vágyat nem jeleztek. Elena szerette, ha a gyerekek benne időznek, sikongatnak, vagy csak csendes révületben maguk elé merednek.

Azt is elviselte, ha esetleg trágárságba szövött, vaskos tinédzser ordításokkal fociznak rajta, pontosabban testének a legsebezhetőbb részén pattog a labda, ahol nincs is borítás. Tudta, hogy nemsokára meg változnia és Taál István lesz. Akit a diákok és a város egy nagy része is csak Taál Pistának fog szólítani. Talán ez volt a legdühítőbb számára. Egyszerűen nem akart Pista lenni. Meg aztán fájdalmas  volt a műtét is, ahogy leverték az emléktáblát a falairól és az Elena Bucescu liceumból Taál István gépipari technikummá változik. Pedig az első világháború előtt már volt Gábor Áron vasipari tanoda is. Ezért már nem nagyon akarta, hogy újra férfi legyen. Különben Elena nem is tudta a saját identitását. Csak boldog volt a vastag falaival, a nyikorgó nagy ablaktáblák mögött huncut diákkacajjal, meg a sóderes udvaron pattogó labdával és a harsány ordítozással.

Most meg emberek álltak előtte, egy kisebb fajta tömeg, férfik kalapokban és sapkákban,  meg türelmetlen asszonyok. Érezte, hogy már megint forrong valami, mikor hirtelen feliratok lepték el a várost és szinte minden sarkon emberek hajoltak össze és a suttogásokban sistergő gyűlölet lüktetett. Meg a mindenhová kiplakátolt  feliratok:  „Jaj a Tüzet ne hagyjátok kihalni”. Elena szomorú volt, mert tudta, hogy ha valahol igazságtalanság van, ha valahol hosszú időn át megnyomorítottak valakiket, az évtizedeken át hullámzik majd és a megnyomorított sorsok mellett rengeteg transznemű is lesz. Vegyük például csak Csiky Gergelyt. Egy kellemes kis utca, bimbózó platánokkal a főtérhez nem messze. Előbb Iulanu Toscu elhalálozott meteorológusnő lett, majd most Kossuth Lajossá fogják átoperálni.  Vagy ott van a színház ..

Mi lesz így kérdezte könnyáztatta ablaküvegekkel. Szerencsére Csiky Gergely, pontosabban Iulanu Toscu ismert valakit.  Valamikor 450000 évvel ezelőtt az utca girbe-gurba kövei alatt egy vulkán működött.  Mivel akkor még nem artikulált hangú diákok rohangásztak az utcán, hanem csak kidudorodó homlokú konok és husángos emberek, a vulkánt, ami rettenetes robajjal tüzet okádott Poáhhh-nak nevezték el. Nosza most sem kellett több, ahogy a „Jaj a Tüzet ne hagyjátok kihalni” táblákat olvasgatták. Ijedtségükben és elkeseredettségükben, hogy ezek a pici, de gőgös emberek megint csak bajt csinálnak, valamint abbéli büszkeségükből, hogy ők nem kísérleti nyulak, akiket negyven évente át lehet operálni, a város épületei és terei ünnepélyesen megkérték Poáhhhh-t, hogy hördüljön egyet. Poáááhh hördült is egyet, hiszen a tüzet nem szabad hagyni kihalni. A hördülése olyan jól sikerült, hogy háromszázszor nagyobb volt, mint a valaha ismert legnagyobb vulkánkitörés. A lökéshullám 6-szor járta körül a földet, az emberek még Afrikában is megsüketültek. De ez volt a kisebbik baj, mert meg is haltak. Utána csak sercegő láva jött, majd füstölgő csend és halál. Aztán egyszer csak egy érces hang szólalt meg. „Végre nyugalom és vége a hülyeségnek.” Majd a hang egy kicsit csendesebben hozzátette, mintha hátrafelé beszélne valakihez „…. nem, nem… most állatpárokat sem kértem….”

Stephanus:

A Firegrave-szindróma

Először George Firegrave százados érzékelte a furcsa jelenséget. Amikor váratlanul leállt a repülőgép motorja, akkor még egyszerű műszaki hibára gondolt. Azt világosan érzékelte, hogy a harmadik újraindításra sem reagált a motor, hiába volt gyújtószikra, hiába volt üzemanyag, nem jött létre a begyulladási folyamat. Siklórepülésben szállt le a magashegyi fennsík egy egyenesebb szakaszára, évtizedes gyakorlata következtében szinte izgalom nélkül. Kiszállt és megállapította, hogy a kisgép jó állapotban vészelte át a kényszerleszállást. Most viszont végig kell gondolni, hogy ad magáról jelet a világnak.

Elgondolkodva vette elő a cigarettáját és rá akart gyújtani. Kicsit bosszúsan vette tudomásul, hogy hiába dob szikrát a gyufa feje, nem gyullad a gyufaszál. „Hogy a franc egye meg ezt a világot!” mormogta magában, s egy másik szál gyufát vett elő. Semmi. A harmadiknál ugyancsak.

Firegrave-et azonban nem abból a fából faragták, hogy feladja a rágyújtás örömét. Az ég tiszta volt és hétágra sütött a nap. Kivette hát a katonai távcső nézőkéjét a tetőél-prizmával együtt és a cigarettát a szájába véve, a másik végére irányította a fókuszált napsugarakat. Pár pillanat múlva megjelent az ismert füstcsík és egy pillanatra érezte is a begyulladó dohány ízét … aztán semmi. Fokozatosan ébredt rá, hogy a levegő alkalmatlanná vált arra, hogy táplálja az égést. A repülőgépmotor…te jó ég! Hiszen az is ettől állt le!

Miután sikerült két nap alatt a saját erejéből lakott területre jutnia és segítséget kérnie, egy hónapjában telt, mire meggyőzte elöljáróit, hogy vizsgálják meg a Magana-fennsík levegőjének az összetételét. Az expedíció el is indult, de Firegrave hiába könyörgött, hogy ne tegyék, helikopterrel mentek a fennsíkra. Három tiszt és két pilóta életébe került, hogy nem hallgattak Firegrave-re, a helikopter motorja 30 méterrel a fennsík felett állt le és menthetetlenül csapódtak be a kemény talajba. Utólag a mentőszemélyzet azt is furcsállta, hogy a becsapódás után nem történt robbanás, nem gyulladt be a nagy mennyiségű üzemanyag. Ekkor már kezdtek hinni Firegravenek. A lehozott levegőminták döbbenetes tulajdonságot mutattak. Ott volt bennük az oxigén, de mégsem táplálták a tüzet.

A hadsereg vezetése egységes volt abban, hogy azonnali hírzárlatot rendeltek el, a Magana-fennsík felett repülési tilalmat léptettek életbe. Kettéoszlottak azonban a továbbiakat illetően. Az egyik szárny szerint az éghetetlen levegő egy új fegyvernem alapjaként szolgálhat, ezért alkalmazási oldalról tekintettek a jelenségre, míg a másik szárny szerint ez a szomszéd ország vegyi támadása ellenük, így haladéktalanul ellencsapást kell mérni rájuk.

Egyik szárnynak sem volt igaza. A jelenség fokozatosan terjedt, s a légkör egyre alacsonyabb rétegei váltak éghetetlenné. Amikor pedig a jelenség elérte a lakott területeket, nem lehetett tovább titkolódzni, kitört a pánik. Az élet fokozatosan leállt és sehol nem sikerült tüzet csiholni. A meglévő tüzek is mind kialudtak.

Illetve…egyetlen helyen, a pékek kemencéjében, ahol folyamatosan sütötték az élesztős kenyeret, ott nem aludt ki a tűz. Ezt senki nem értette, de a mérések alapján apránként kiderült, hogy ha a kemence belsejében uralkodó forróság 1008 és 1088 Celsius fok között van, akkor a tűz nem alszik ki, ha azonban ebből a tartományból kilép a hőmérséklet, akkor leáll az égési folyamat és már nem is indítható újra.

Ezért aztán megjelentek az erre figyelmezető plakátok – először persze az angol nyelvterületen, ahol Fahrenheit-ben számoltak – e szerint 1848 és 1990 Fahrenheit között kellett tartani a kövek hőmérsékletet. Figyelmeztetésül pedig annak a péknek az utolsó szavait írták a plakátra, aki későn vette észre, hogy a segédei nem tartották a hőmérsékletet. „Jaj, a tüzet ne hagyjátok kihalni!” kiáltotta, de már későn, a kemence leállt és a pék elkeseredésében öngyilkos lett.

A plakátok kihelyezésével párhuzamosan a hatóságok tűzfigyelő kommandókat vetettek be a lakott területeken. Ezeknek a kommandóknak – akik szemükbe húzott kalappal és hőmérő infraszemüveggel járták a pékségeket, az volt a feladatuk, hogy figyeljék a tűzőrök munkáját és elejét vegyék a kihűléses szabotázsoknak. A tűzfigyelő kommandó fegyverrel járt és a legkisebb gyanús jelre használták a nyílpuskájukat – a hagyományos tűzfegyverek sem működtek ugyanis -, így különösen nagy bravúr volt a munka közbeni megörökítésük.

A remek pillanatban, lesből készített képen egy tűzfigyelő kommandóst láthatunk szolgálatban, aki egy figyelmeztető tábla mellett sandázza a pékséget, miközben a fotós – élete kockáztatásával – egy bámészkodó járókelő vállának a takarásából készítette el a fényképet. Bravúros alkotás, megérdemelte a „Lobban a láng” kitüntetés 1200 Fahrenheit-es fokozatát és a vele járó két melegítő pokrócot. Gratulálunk!