Thámár-regény

A bibliai történet:
Mózes első könyve 38. rész

 

Tartalomjegyzék:

  1. Hér

  2. Bábaasszony

  3. Ónán

  4. Szolga

  5. Thámár

  6. A helység férfiai

  7. A kecske

  8. Júda

  9. Támár atyja

  10. Pérecz

  11. Súah

Attila de genere Catus

1. HÉR:

A kalász

Előbeszély

Minden, mi volt - van. A feledés homálya bármit eltakar előlünk, de el nem tünteti. Nem tüntetheti. Nincs hatalma rá. A Múlt a Most, s a Most a Jövő.

1.

A futó lábak hatalmas port hagytak maguk mögött. Tán e porfelleg elől menekülnek? Elfutnak attól, mit maguk teremtettek? Nem törődve az alattomosan lapuló kavicsokkal, amik éles fájdalmat okoznak a talpaknak, ha rájuk hág a futó? Biztosan nagyon fontos az, mi ilyen eszeveszett rohanásra készteti a fiatal lábakat. A bő zsákruha ide-oda csapódik a lendülettől, akárcsak a karok, a futás legnagyobb segítői, s a csapzott haj a pásztorfiú rémült arcát ugyanabban a ritmusban csapkodja, mint a bő ruha lábait. Kezében görcsösen tart valamit, látszik, el nem engedné semmiért. Végig száguld a falun, nem törődve a jobbról, balról düledező, egymást tartó kalyibákkal. Hová rohan? Itt is, ott is kíváncsi fejek bukkannak elő, s követik a távolodó alakot, aki a helység legnagyobb kőházának udvarára fordul be nagy hirtelen, áll meg az udvaron s ejti ki a kezében szorongatott holmit, le a földre. Férfinak való ruha hever a porban, vértől mocskosan. Valaha takaros holmi lehetett, de tépett, szakadt voltában már igen csak gyászos. Erős, inas kéz nyúl érte, s emeli szemeihez. A közel hatvan év körüli férfi arcán a döbbent rémületet a kétségbeesés és bánat váltja fel, hogy aztán az arcnak e múlandó ábráit letörölje és helyére telepedjen a múlhatatlan gyász.

A házbéliek már mind az udvaron voltak. Rettegve tekintettek Júdára, aki az udvar közepén mozdulatlanul állt, szemeit le nem véve a kezében tartott véres ruháról. Bár a tépett, mocskos öltözetet nézte, tekintete másutt járt. Lelke barlangjának mély üregeit kutatta, ahol az bujkált, az rejtőzködött, amit az idő jótékony múlásával akart eltakarni maga elől örökre. Sokáig állt így a szikár férfi. Háza népe szótlan mozdulatlanságba merevedett. A ház előtt egyre több falubéli gyűlt össze. Gyorsan terjed a hír. Némelyeket az együttérzés hozott ide, másokat a kíváncsiság, vagy éppen a káröröm. A falu végén két kutya marakodott a rekkenő hőségben.

Egyszerre Júda megfordult, és kezében a ruha maradványaival, egyenes tartással bement a házba. Az udvaron kitört a sírás, a jajveszékelés. Az emberek ruháikat tépték, homokot szórtak fejükre. A zokogás, az indulat és a félelem hangjai keveredtek a levegőben. Ezen a keserves morajon hasított át késként Seriah kétségbeesett sikolya. Önkívületi állapotban vetette magát a hírt hozó pásztorfiúra.

- Átkozott legyél te és minden utódod, ki ezt a hírt hoztad nekem. Így vesszen majd a te gyermeked is, mint az enyém, és téged is elevenen vessenek vadállatok elé!

Átkait végtelenül szórta a szerencsétlenre, akinek a félelemtől földbe gyökerezett a lába. Seriahot Júda menye, Thámár vonszolta el a fiútól, s kísérte be a házba. A szolgák felocsúdtak révületükből és elzavarták a bámészkodókat. A szegény hírnöknek hirtelen nyoma veszett. De nem is kereste őt senki. Az emberek izgatottan kisebb csoportokba verődtek és tárgyalták az eseményeket. A falut napok óta rettegésben tartja az az eset, ami most szinte szóról szóra megismétlődött. Három napja akkor a falu végén lakó gyönyörű Háfrát ragadta el és tépte szét a titokzatos vadállat. Azóta sem találták meg a fiatal lány holttestét, csak véres, széttépett ruhájának darabjait. Igaz, nem is keresték a faluszéli szegény asszony lányát. Máhár és lánya visszavonultan éltek igen nagy szegénységben. Háfra apjának halála után költöztek a faluba, néhány csenevész kecskét hozva magukkal. Ritkán mutatkoztak és senkivel sem érintkeztek. Ezért volt feltűnő, hogy Hér felesége, Thámár nyíltan gyűlölte Háfrát. Most beteljesedett Máhár végzete, férje után lányát is elvesztette.

A falusiak már a fenevad elleni hajtóvadászatot tervezték. Egy másik csoport a szerencsétlenül járt ifjú, Hér keresésére indult. Ha a szegény Háfráért nem is ejtett könnyet senki, a tehetős Júda elsőszülöttéért már megmozdult mindenki. Zsibongó méhkas nincs tele ilyen izgalommal, mint ez a falu. Ki fegyverért szalad, ki az állatokat málházza, mások terveket beszélnek meg. Csak Júda háza csendes. A sírás is a torkokba szorult már. A legbenső szobában térdel Júda. Némán emeli szemét felfelé. Az Urat akarja kérdőre vonni Hér miatt. De ajkait a vád szavai helyett csak remegő, suttogó hang hagyja el:

- Ímé, Uram, te saját vétkemmel büntetsz engem! Már tudom, mit érezhetett atyám, mikor meglátta testvérem véres ruházatát! Nagy az én bűnöm, de még nagyobb a büntetésem! Hisz József él még talán, de Hér halott! Elvetted a fiam, Uram, ahogy én elvettem atyámtól gyermekét!

 

2.

Tó. Kék tó. Tiszta vizű kék tó. Mozdulatlan erdőség veszi körbe. Mintha a teremtés kezdete óta tartana e mozdulatlanság. A tó mögött meredek sziklafal, hozzásimul az erdő ott, azon a parton. Az erdő fölött, a fal tetején bozontos bozót, mit megszakít egy hirtelen kanyarral felénk induló sziklahát. Szirtben végződik, s a másik oldalán a tiszta vizű kék tó ikertestvére néz ránk. Tovább dombok és nyugalmat árasztó síkságok váltják egymást, melyeket csak néha-néha tör meg egy-egy markánsabb árok. Az alkony veres színei az éjszaka ébenével váltják egymást, s ha felreppennénk, látnánk, hogyan fogja koszorúba e tájat a dús, fekete, hatalmas erdőség, mely kibontva, mint zuhatag omlik alá a tűznél ülő fiatal férfi vállaira, s fonódik össze szakállával. A sziklafalba olvadt erdők fái most megindulnak, s a szemközti parton strázsáló testvéreikhez sietnek, ponyvát húzva így a tavak tükrére. S a tavak vizének mélyén megannyi álom, emlék. Sokáig ült így, behunyt szemmel a fiatal férfi, végig járván emlékezete hosszú útját, bolyongva vágyai ösvényén. Mikor újra kinyitotta a szemét, két csodálatos, fekete ékkő ragyogott előtte, s azok csillogását a férfiszemek úgy tükrözték vissza, hogy az az öröm mosolyát csalta a lány arcára.

- Most már ez az egész az otthonunk - mondta a férfi.

- Ott az otthonom, ahol te vagy - felelte a nő.

- Nem bántad meg?

- Bánja e a gabona, ha szárba szökken?

- Anyád szomorú.

- Nem követte e ő is annak idején apámat? Miért hívtál magadhoz, ha most kételkedsz bennem?

A férfi hallgatott. Nem kedvesét nézte, csak magában kutatott. Sokára szólalt csak meg.

- Ha ránk találnak, megköveznek minket bizonnyal. De ugyanígy biztos, hogy helyesen cselekedtünk. Vajon helyesebb lett volna hazugságban élni? Bizony nem. És te jöttél hívásomra. Hogyan kételkedhetnék hát benned?

Távolról, a falu felől emberek zaját hozta a szél. A nap nyugtával együtt most tértek vissza a vadászok, a hajtók, akik a két embert széttépő fenevadat hajszolták egész nap. Fáradtan, dolgavégezetlenül tért nyugovóra a falu. Lassan, egymás után hunytak ki mécsesei.

- Nézd, az ezerszemű szörnyet, hogy zárja be pilláit - szólt a férfi kedveséhez.

- Szabadulásunk napja ez.

- Csak erre gondolok szüntelen.

- Mondd el.

- Igen. Figyelj, Háfra. Nagyapám, Jákob, bűnös csellel érte el, hogy elsőszülöttként reá szálljon atyjának áldása. Mivel bátyja, Ézsau szőrös ember vala, nagyapám kecskegödölyék bőrét öltötte magára, s így borult homályos látású nagyapám elé az elsőszülöttnek járó áldást kérve, mit meg is kapott a vaktól. Senki nem beszél erről, de mindenki tudja ezt a családban. Nem lehet ok nélküli, hogy az Úr az elsőszülötteket rendelte továbbvinni az örökséget, s aki e jogot csellel szerzi meg, az Úr és annak teremtett világa ellen vét az bűnös cselekedetével.

- Nem vétettünk e azzal Hér, kedvesem, hogy mi is kecskegödölyéknek vérével kentük be ruháinkat, hogy arról atyád s anyám azt hihessék, fenevad tépett minket szét?

- Más, más és mindig más a cél. A rény s a bűn örökké harcban áll egymással. Avagy nem pusztította-é el a mi Urunk a bűnösöket vízözönével?

- De szövetséget is kötött Noéval Isten.

- De az emberek nem kötnek igaz szövetséget egymással. Avagy nem versengett e már dédanyám méhében Ézsau és Jákob az elsőségért? Lehet, hogy Jákob már kezét kinyujtá a fényre, mikor Ézsau őt erővel visszatartá, s megelőzte? Vajon az anyaméhben az erő győzedelmeskedik, a napvilágon a csel érvényesül? Hisz Thámár is csellel lett feleségem!

- Ha csellel lett asszonyod, miért gyülöle akkor engem?

- Mert ellenlábasának érzett. A jog szerint az atyja után következő elsőszülöttért voltál vetélytársa. S Thámárt e földön nem érdekli más, csak a juss és vagyon. Szerelmünkről ugyan nem tudhatott, de női ösztöne megsúgta neki, ki a vetélytársa.

- S milyen csellel lett asszonyoddá Thámár?

- Az én atyám, Júda feleségére, anyámra Adullámban lelt. Egy Khira nevű férfiúnál volt akkor, s nála látta meg Súah lányát, Seriahot, kit azonnal nőül is vett. Seriah lett az én valamint öccseim, Ónán és Séla anyja. Hogy miért ment Adullámba atyám, senki nem tudja, ő pedig nem beszélt erről soha. Mikor férfivá értem, atyám úgy gondolta, ha ő lelt Adullámban asszonyt magának, lel majd fiának is. Fel is kerekedett, s néhány hét elteltével, mikor megjött, házat ajándékozott nekem, s szólított, hogy oda vigyem Thámárt, ki általa vásárolt asszonyom. Én asszonyt vágytam, akartam már, de a magam választása szerint. Mégis az atyámtól kapott házba léptem, s oda fogadtam őt, a szokás és jog szerint.

- Mi volt a csel, mivel Thámár rászedte atyádat?

- Thámár szegény családban született. Mikor atyám Adullámban járt nekem feleséget szerezni, Thámár hírt szerzett a tehetős Júda szándékáról atyám barátja, Khira révén, s a vagyon reményében feltette magába, hogy feleségem lesz. Ezért Khirával összejátszott. Mikor atyám egy gazdag Adullámbeli családdal a hozományról megegyezett, másnapra leendő menyét rubinos ruhában fátyollal takarva atyám Khira házába rendelte, hogy onnan együtt indulhassanak haza a mennyegzőre. Érdekes, hogy atyámat leendő menye látása nem is érdekelte. Másnap a rubinos ruha és a fátyol már Thámárt rejtette. Így lett feleségemmé Thámár. Házasságunk történetét Khira mesélte el nekem, mikor egyszer apámnál járt. Talán a bor oldotta meg akkor a nyelvét, vagy talán valami célja volt ezzel, nem tudom. Hogy az eredetileg számomra kiszemelt menyasszonyommal és családjával mi történt, erről Khira nem beszélt. Ha akkor a szokás és jog szerint felfedem ezt atyámnak és elűzöm Thámárt, őt bizonnyal halálra kövezik, s mi bizton várhattuk volna atyám beleegyezését házasságunkhoz. De jobb ez így. Maradjanak csak egymással, s játsszák tovább egymással bűnös játékaikat, járják csak tovább ezt a táncot. Én veled, szép szerelmem más, távoli vidéken új népet adok az Úrnak, hol gyermekeink és unokáink majd tiszta szemmel tekinthetnek agg szüléik, egymás és gyermekeik szemébe.

 

3.

Hogy megözvegyült, Thámár Júda házába költözött. Semmit nem tört sudár alakja, arcán nem ült az özvegyek megszokott örökké való bánata. Szemeit sem sütötte le, mint sorstársai közül legtöbben. De ha összesúgtak mögötte ezért az asszonyok, csak a szokás miatt tették, mert Thámárból áradt valami, ami az emberek legtöbbjéből hiányzott.

Egy reggelen Thámár a kútról igyekezett vissza a házba. A falu ébredezett, a nap sem lövellte még legforróbb sugarait a földre. Az asszony letette a korsót az út szélén s mellé guggolt pihenni. Ekkor lépett elé Ónán, meghalt férjének nagyobbik öccse, aki a kecskéket hajtotta éppen a legelőre. Thámár felpillantott rá, figyelmesen nézte a férfit. Ónán szemeiben ragadozók pillantása bujkált. Thámár állta sógora tekintetét. Sokáig fürkészték egymást, majd Ónán így szólt:

- Ugye tudod, mit fog nekem mondani az én atyám?

- Ugye tudod, Ónán, mit felelek néked?

- Szokás és törvény ellen nem tehetsz magad kedvére.

- Te hivatkozol szokásra és törvényre? Te?

- Hiába állsz ellen nekem. Atyám így szól majd: " Eredj be a te bátyád feleségéhez, és vedd feleségül mint sógor, és támaszsz magot a bátyádnak."

- Eddig sem kellettél nekem, hiába ácsingóztál utánam szokás és jog ellenére. Hát eztán sem kellesz, szokás és jog szerint sem. Eredj utadra, s hagyj engem békén.

- Atyám hivat téged, Thámár. S ne feledd, mit mondtam.

Ónán elindult kecskéivel a legelő felé. Thámár hosszan nézett utána. Majd korsóját kezébe fogván újra elindult apósa házába. Odaérvén betette a korsót a hűvös helyiségbe, majd megigazítván ruháját Júdához indult. Odaérvén hozzá illőn köszöntötte őt.

- Hivattál, uram.

- Figyelj rám Thámár. Hér halálával Ónán kötelessége, hogy magot támasszon bátyjának. Ezért fogadd őt, mintha elsőszülettem, Hér lenne, ki a te urad.

- Hallgass meg engem, uram. Álmomban egy barlangot láttam, és abban két eltévedett kicsi gyermekemet, kik kettősök valának. Sírva keresték a kijáratot. Én a barlangon kívül hangos szóval hívtam őket, jajveszékelve. A gyermekek, hallván hangomat, együtt indultak megkeresni a kijáratot. Én a barlangba akartam menni kicsinyeimért, de egy hasadékba szorult a lábam a nagy igyekezetben. Ekkor megláttam közeledni az úton Ónánt, a te fiadat, amint kecskéit hajtja maga előtt, köztük egy feketét. Kiáltottam, hogy segítsen. Ónán látszólag felém jött, lábai sietve léptek irányomba, mégsem közeledett felém semmit sem. A barlang hatalmas robajjal kezdett beomlani. Két kicsim a félelemtől hajtva egymást előzte, hogy mihamarabb elérjék a kijáratot. Az egyik már elérte szinte, kezét kinyújtotta, túl a barlang száján. Én, beszorult lábam miatt csak kezéhez kapni tudtam, megfogni azt nem. Ahogy felé kaptam, körmömmel véletlenül felhasítottam rózsás, finom bőrét, s piros vére szalagként futott le karján. Ekkor érte őt utol másik gyermekem, ki ösztönétől hajtva hátra rántotta fivérét, remélvén, így hamarabb szabadulhat a veszedelemből. Ónán felém sietett ugyan, álmom szerint mégis egyre távolodott. Ügyesebb gyermekem már szinte a napvilágon volt, mikor a rettenetes omlástól a barlang szájánál lévő fa dőlni kezdett, egyenesen gyermekem felé. Hatalmasat sikoltottam, mire az álom visszarettent, de vele nem múlt el a rettenet, hiába ébredtem fel izzadtan, remegve.

Júda nem szólt semmit. Gondolataiba merülve ült a földön. Sokáig voltak így, szótlanul. A mély csendet Séla, Júda legkisebb fia törte meg, aki a gyermekek szélvész sebességével rontott be apjához, de meglátva Thámárt elmosolyodott, az asszonyhoz szaladt és lábai közé fúrta a fejét.

Petrus deák

2. A BÁBAASSZONY:

- Hívattál uram, hogy beszélni kívánsz velem, hát eljöttem.

- Igen, jól tudod, bábaasszony vagyok. Úgy látom, csodálkozol. Bizonnyal arra számítottál, hogy sokkal korosabb leszek. Möjalledet, azaz idős, tapasztalt, bölcs asszony, ahogy a habiruk mondják. Én azonban Egyiptomban tanultam a mesterséget, ahol Sifra és Puá, Szépség és Ragyogás a nevük. Bizony, a nagy folyam mentén élő népek hite szerint legszebb istennőik sietnek a szenvedő asszony segítségére. Ízisz, a tehén, Heket, a béka és Nebethut, a sólyom ilyenkor gyönyörű táncosnők alakját öltik, s maga Hnum, a kos, a nagy folyam forrásának őrizője a hordszékvivőjük. Amikor megérkeznek a szülőházba - igen, Egyiptomban külön kis kunyhót emelnek a vajúdáshoz -, Ízisz elölről, Nebethut hátulról, Heket oldalról segít a szülőtéglákon guggoló asszonynak. S amikor világra jön a gyermek, ők mossák le, ők vágják el a köldökzsinórt. Miután pedig gondosan lepedőbe pólyálták az újszülöttet, búcsúzóul még megáldják, hogy egészséges és hatalmas legyen.

- Gondolom, azért érdeklődsz ilyen behatóan, hogy amikor eljön az ideje, és asszonyod méhe megnyílik, bátran hívathatsz-e engem. Nos, kérdezz nyíltan, és én ugyanúgy fogok válaszolni mindenre, már ami engemet illet. Mert - megbocsáss - a mi szakmánk egyik legfontosabb törvénye a hallgatás. Nagyon sokfelé megfordulunk, és akaratlanul is nagyon sok családi titok jut a tudomásunkra. Senki nem venné jó néven, ha ezeket legközelebbi alkalommal a hetedik szomszédjától hallaná vissza. Rövid idő kell csak, és sehová sem hívják többé azt a bábaasszonyt, akiről elterjed, hogy kereskedik a hírekkel.

- Aligha tudsz olyasmit kérdezni a bábamesterségből, amihez ne értenék, amit magam is ne próbáltam volna. Már megbocsáss, ahogyan te az uralkodás minden csínját-bínját, úgy én a bábaság minden fortélyát ismerem. Igen, idejében felismerem a kettősöket, s piros szalagot kötünk közülük annak a csuklójára, amelyik hamarabb látja meg a napvilágot. S valóban tudom azt is, hogyan lehet újra ártatlanná tenni a tilosba tévedt leányt, nyomtalanná tenni a vétket. De ezzel, mint te is tudod, egyetlen család sem dicsekszik, ezért mi, bábák sem verjük dobra ezt a tudományunkat. Igen, igazad van, ritka az olyan botrány, mint amelyet a habiru Jákób fiai, Simeon és Lévi Sekhemben műveltek a testvérhúguk miatt. S mire mentek vele? Még mindig egész Kánaán beszéli Dína történetét, aki pedig már boldog és tiszteletreméltó nagymama lehetne azóta...

- Nem uram, ebben tévedsz, én nem tartozom a habiruk népéhez, s mint mondtam, nem köztük, hanem Egyiptomban tanultam a tudományomat. Meglep, ha azt mondom, hogy magam is közületek való vagyok? Pedig így van, én is itt, Adullámban láttam meg a napvilágot. Csak még kislány koromban, te is emlékezhetsz rá, amikor a nagy éhínség volt, szüleim Egyiptomba adtak szolgálónak. Igen, jól sejted, sokat sírtam akkor, pedig ha a szüleimnek könnyebb lett, hogy eggyel kevesebb éhes szájról kellett gondoskodniuk, hát nekem kétszer jobb lett. Mert az sem kicsiség, hogy mindennap jóllakhattam, de mégis az, ha arra a tudásra gondolok, amelyet ott szereztem, s amelynek révén azóta is mindennap gondtalanul jóllakhatom. Úrnőm ugyanis, akihez kerültem, maga is ezt a tudományt gyakorolta, s mert ügyes voltam, megtetszettem neki, s kitanított-kitaníttatott.

- Köszönöm uram a bókot, de nagyon egyszerű a magyarázat. Míg a korombéli asszonyok többsége már hat-nyolc gyermeket hozott a világra, s a sokszori áldástól elterebélyesedett, az én méhem soha nem nyílt meg, és az egyiptomiak kenőcskészítő tudománya is segített, hogy majd fél emberöltő után még mindig olyan legyek, mint amikor visszatértem a nagy folyam völgyéből.

- Arra vagy kíváncsi, hogy miért emlegetnek mindig a habiruk népével együtt, ha nem tartozom közéjük? Én pedig arra, hogy miért térsz vissza mindig a kérdéseiddel rájuk, ha meg nem sértelek. De semmi titok nincs benne, így elmondhatom. Én nagyjából akkor tértem vissza Egyiptomból, amikor Jákób úr a háza népével és nyájaival megjelent a környéken - ha igazak a mendemondák, a két folyam völgyéből. Két felesége közül az egyik, Rákhel éppen áldott volt, s láthatóan nehéz szülés előtt állt. Jákób úr nem nagyon bízott a habiru möjalledetek tudományában, hát számtalan fia közül két nagyot Adullámba küldött bábát keresni. Éppen akkor volt a sekhemi incidens is, így nem nagy bizalom övezte a habirukat. Jákób úrról is tudott volt, hogy két asszony sem elég neki, a szolgálólányok is egyre-másra tőle kerülnek áldott állapotba. Elég az hozzá, hogy egyetlen bába sem akadt rajtam kívül, aki vállalkozott volna a feladatra. Nekem nem volt vesztenivalóm, nem ismert senki, engem is bizalmatlanság vett körül, hát mindent feltettem egy lapra. Te is tudod: akkor lettem híres, mert szegény Rákhel nem bírta ki a szülés megpróbáltatásait, de Benónit, a fájdalom és nyomorúság gyermekét megmentettem az életnek. Jákób úr és házanépe pedig oly mértékben a bizalmába fogadott, hogy Jákób úr valamennyi unokájának a születésénél én bábáskodtam.

- Megbocsáss uram, de ez pontosan olyan kérdés, amelyre - mint kezdetben céloztam rá - nem válaszolhatok. Igen uram, értelek. Ahogy beléptem, rögtön észrevettem, hogy kettőnkön kívül senki nincs a trónteremben, s Adullám város fejedelmének bőkezűségét igazán nem vonhatja senki kétségbe. Nos rendben van. Jól tudod: Júda úr, akinek az immár tiszteletreméltó aggastyán korba lépett Jákób úr átadta háza és gazdasága irányítását, fivérei között valóban csak a negyedik a sorban. Azt is jól tudod, hogy Simeon és Lévi a sekhemi incidens miatt estek ki Jákób úr kegyeiből. De a legidősebb fiú valóban Rúben. S azt kérded, hogy ő miért nem? Kivételesen tudom, mert ez az eset is akkortájt történt, kevéssel Benóni születése után. Mint mondtam, s nyilván azelőtt is tudtad, hiszen mindenki beszélte, s Adullám fejedelme aligha egy forrásból szerzi a híreit, Jákób úr a feleségei mellett sűrűn látogatta a szolgálóleányokat is. Fiai pedig, mint mindenben, ebben is igyekeztek méltónak bizonyulni apjukhoz, s az örökébe lépni. Ez még nem lett volna baj, de Rúben egy ízben Bilhát szemelte ki magának, aki apjának is kedvence volt, s már két fiút is szült neki. Jákób úr ezt megtudta, s mert minden tekintetben vérmes természetű, meg is fosztotta Rúbent az elsőszülöttségi jogától.

- Erre igazán nem tudok válaszolni. Valóban azt beszélik, hogy annak idején Jákób úr csalással szerezte meg fivérével szemben az elsőszülöttségi áldást, de ez olyan régen volt... Ami pedig Júda urat illeti... Nos uram, bőkezűséged valóban lenyűgöző. Júda urat ugyan oroszlánnak nevezik a testvérei között, de talán helyénvalóbb lenne bikának vagy baknak nevezni. Legfeljebb óvatosabb a fivéreinél. Nyilván arra figyeltél te is föl, s azért érdeklődsz olyan behatóan utána, mert szemet szúrt, hogy milyen sűrűn megfordul Adullámban. Bizonnyal azt is jelentették már neked, hogy van itt egy barátja, Khira, s elsőként mindig őt látogatja meg. Megnyugtatlak, fölösleges gyanakodnod. Júda úr látogatásainak célja teljesen ártatlan. Annak idején Khira ismertette össze Súah lányával, akit feleségül is vett, azóta pedig Khira hajtja föl néki az erre kapható nőket, ha Júda úr némi változatosságra vágyik. Pedig Júda úr sem fiatal már, lassan ő is nagyapai korba ér. Talán tudod, hogy legidősebb fia, Hér már házasember volt, de szerencsétlenül járt és meghalt. Igen, jól tudod, a habiruknál valóban az a szokás, hogy ilyenkor a fivér házasságra lép az özveggyel, s az előkészületek azt mutatják, hogy most is ez fog történni. S ha Júda úr nem nyugszik, még bekövetkezhet, hogy az unokáival egykorú, vagy azoknál fiatalabb gyermekei is lesznek.

- Eszerint hozzád is eljutott a hír Rákhel idősebbik fiának, Józsefnek a szerencsétlenségéről? S te sem hiszed, hogy oroszlán tépte szét? Egymás között szólva, én sem. Józsefet valamennyi fivére utálta, mert ő volt Jákób úr kedvence, s ha nem lenne annyira fiatal, az öregúr biztosan ráruházta volna az elsőszülöttségi jogot. Szinte kiszámítható volt, hogy szerencsétlenség éri, ha távol az otthonuktól testvérei után küldik. De azt nem hiszem, hogy agyonverték - a testvérgyilkosságtól visszariadnak. Azt sokkal inkább el tudom képzelni, hogy eladták Egyiptomba.

- Uram, bőkezűséged határtalan. Üzenj máskor is, s boldogan állok szolgálatodra. Akkor is, ha feleségednek eljön az órája. Nehogy valaki gyanakodjék, mert tévedsz, ha úgy véled, hogy csak te figyeltetsz másokat, s téged senki nem figyeltet...

Éva de genere Rumbold:

3. ÓNÁN:

Nem tudom kinyitni a szemem segíts, Thámár? hol van Thámár?
Forgatom a fejem, erőlködöm. Tompán ugrál a fülem belül,
tűzszínű karikák dübörögnek szemhéjam mögött. Itt van-e
Thámár álomszerűen értelmetlen kín jár minden mozdulattal.
Jobb is így? vakítson csak, döngjön belesimulnielengedni,
hadd folyjon szét? de nem, észnél kell lenni, nehogy
elsötétedjen minden. A rémületnél erősebb bennem a
csodálkozás Thámár itt lehet valahol figyel, szeme, nagy
datolyaszeme résnyire szűkül, nézi, hogyan kínlódom. Pedig
nem is fáj, csak a vakító, süketítő tánc nyugodna el már. Ő
csinálta ezt átkozott te átkozott, sziszegte, rám villant a
szeme, vakító fény támadt, megtántorodtam. Micsoda hatalma
lehet, most sejtem csak, a macskák mozdulatlanná dermednek,
ha meglátják zászlós farkuk megtörik, különös szögben mered
lefelé szeműk eltompul s rémült makogással menekülnek aztán
mindig valahányszor az iszonyatos asszony a nagy szürke
korsóba öntiössze amaradék tejet milyen kegyetlenül
mozdulatlan most is a cikázó fényességben is fel tudom
idézni hosszú szép dereka merevségét, álla szögét kicsit
felemás szemöldökét egyetlen könnyed mozdulattal
szögegyenesre simította fényes haját ó hogy ismerem a keze
útjait nyaka fordulását? szoknyája magától libbent a
helyére nyomasincsazelőbbiné madulakodásnak ezt akarta hát,
erőt vett rajtam milyen ostoba is a vágy sohanem engedett
magához most meg elküldte Sélát is meg a kecskepásztort és
a gyapjúválogató asszonyokat mind a szolgát is
elszalasztotta a piacra behívott ide homlokaválla sosem
volt még ilyen sima ahogy elémállt a kis pihéket is lát
tam a haja tövénél nem vettem levegőt ho
gysokátartsonapillanat lassan oldotta ruhája övét,
azthitteelőszörlátom meztelenségét sugárzó teste apró szé
pséghibáját nem tud a fürdőterem
ár
nyé

ról gyűlöltem Hért akkor hogy neki juteza látvány
amikorcsakakarja később jöttem rá hogy Hér nemigen
akarhatta az első néhány éjszaka után de hogy háfra miatte
vagythámár szörnyű pillantása hatá sára azt csak most
tud
tam
meg
megláttam akkor ott a kancsóból a vállárazúdította a vizet a
bába hogy thámár nemhibátlan szépség bal mel le alatt
féltenyérnyi hegessötét dudor csúfítja elkaptam róla a
szemem csak bámultam azaprókő kockás padlót hérre gondoltam
hogy ma este is vele hál, meg sélára
thámár különös
álmatag mozdulatára ahogy a fiú nyakszirtjét
si
mo
gat
ja és séla felnéz rá ölébe fúrja a fejét séla most is így
néz thámárra pedig majdnem tizenhat éves már thámár csak
engem nézett levegőnek hosszasabban nem is beszélt velem
csakakkorottakútnál akkor még azt hittem hér emléke miatt
idegenkedik ennyire tőlem hogy vágy
tam
rá aztán hogy apám közölte velem hogy mi a kötelességem
t.ö.r.v.é.n.y é.s. s.z.o.k.á.s s.z.e.r.i.n.t a
gyomrommégisösszeugrott nem mertem semmit s eszólni de
aznap éjjel kinn háltam a juhokkal néztem a csillagokat
sírtam
HÉR!
anyám
kijötthozzám más napdélben egy kecskepásztorral engem
hazavitt a házunk előtt kézenfogott mintha gyerek volnék és
ugyanazzal a hangsúllyal mint
apám betegágya mellett rámszólt menj már ott ült a gyapjúhalom
mellett thámár és séla egy kecskegidát gyötörtek nevettek
amikor a rémültállat elszaladt volna ügyetlen lábain
utánanyúltak megrántották a hátsó lábát egyszerre láttam a
szánnivalóan mekegő kiskecskét ahogy
el
ha
sal
anyám fegyelmezetten is utálkozó arcát séla hirtelen
megmerevedő nevetését és thámárt az ő arca nem változott
egy szemernyit sem rejtelmes maradt finom mosolyú
rámvillant a tekintete lesütöttem a szemem én a rúdon lógó
fürtök mellett aludtam aznap éjjel oda osontam ki amikor
már nyugovóra tért apám hajnalban visszaszöktem thámár
keresztben feküdt hérrel
közös ágyán kibomlott a haja hátrahőköltem olyan gyötrelem
volt az arcán kioldalogtam elmentem a kútra vízért
sejtie vajon thámár hogy mindent tudok itt áll érzem de nem
látok semmit éget szúr a szemem átkozott vagyok átkozott
apám is mondta egyszer gyerek voltam nem értettem úgy
tettem mintha nem is hallottam volna de kerültem a pillantását aztán
mi közöset tudhatott rólam apám és thámár e
gyszer megkérdeztem a bábát miért néz rám ilyen néma
szánakozással akkor dolgomra küldött és meg akartam őt kérdezni aztán is hogy
apám olyan beteg lett és anyámmal nagy komolyan az örökségről beszéltek ott
állt mindenki szikár józan és fájdalomnélküli utasításokat
mondott júdaatya anyám akkor rámemelteaszemét mint egyidegen
házbanfelejtett értéktelen holmira és nagyonhalkanazt mondta menjek el
khirához most nem
értettem csak álltam a súlyos családi pillanatban épp most
bíz meg valami apró juhokkal kapcsolatos üggyel akkor a mit
soha nem tett rámkiáltott menjek már
rámnézett séla rámnézett hér csak apám nem nézettrám ő a
zsinóros gyűrűjét forgatta khira úgy fogadott mint aki várt rám a vállamra
idegen díszes mintájú köntöst terített
JÚDANÉPE
nem hord ilyet csak az adullámbeliek és asztalhoz ültetett
és gödölyét meg disznóhúst ettünk ketten édes bort is
kaptam meg nagyon sok mézes szilvát aztán
hazaküldöttaköntöst a ládámban rejte gettem ott van most is
meg akartam kérdezni ezekről a bábát pedig hogy apám
meggyógyult mindenki úgy bánt
velem mint addig a juho katis számlálhattam az örökségről
pedig nem esett több szó de akkoriban lopóztam be a
fürdőházba és lestem ki thámár testének titkát csak
hallottam ahogy thámár felöltözött kiment
a fürdőházból aztán amikor újra felnéztem a bába állt előttem sokáig
nézett végig
tudta hogy ott vagyok megrántotta a karomat éskilökötta
zajtón
többet nemisszólt hozzám én aznap este is a mazsolának való
szőlő rúdjai mellett bújtam el már mindenki aludtön fertőzés önfertőzés
motyogtam az ismeretlenszörnyű szótmíg fényes puhaságba nem ájultam későbbmárnemis motyogtamnemisjöttkihangaszámonannyi szorkellettthámármellől kikiszökveörömtelenülnémánésádázulazeszméletleségberángatnimagam
mostarragondoltamnemfogokkilopóznitöbbethogycsúfságottegyek
lámthámármegenyhült itt állelőttemmezítelenülmostmegtanítmindenreamiről sosembeszéltnekemhér desélasempedigőktudjákthámárhérsélaapámab
ábamindtudjákmitörténikamiko rférfiésnőbezárkózikahű
vösszobábathámárittvagyforgatomafejem
erőlködömnemlátoksemmitelfeke
tülmindencsakafül
embend
übö

g
,., , ,,, ,. !, ?, ,? , T, .., ,,?,,!, ,!
!?!! ,
,

Judith Armoracia:

4. A SZOLGA:

Hetipiac napja van. Adullám, az álmos kisváros, amelyben máskor egy gyermek kiáltását is hosszan visszhangozzák a szűk falak - egyszerre megtelik zajokkal. Megtelik színekkel, szagokkal, hírekkel és persze sok-sok áruval. Hiszen azért megyek oda én is, Júdának, az én uramnak és háza népének én vásárolok be ilyenkor. Bizony, már lassan harminc éve lesz, hogy ezen a piacon először jártam. Milyen idegenül mozogtunk mi itt akkor, kecskeszagú buta nomádok a fürge városiak között. Máig emlékszem, ahogy a finom hölgyek átnéztek rajtunk, mint a levegőn. Az italmérésben meg annál jobban megnéztek minket. Istenünk - jajdultam fel magamban -, csak ezektől a gyilkos tekintetektől szabadíts meg minket! Jobban sebeztek, mint a köpenyek alól előkapható kések és botok.

De hát fiatal voltam és keveset láttam még a világból. Ma már nekem is van olyan pillantásom, mint bárkinek itt a városban. Nem vagyunk már sátorlakók! Júda házat tart fenn a Thimnába menő út közelében, berendezkedtünk itt, igazi városiak lettünk! A nyájak kint, Thimna felé a szolgák kezei alatt vannak, mi pedig itt semmiből sem szenvedünk hiányt. Most is, a piacon, ismerősünk mindenki a kis púpos fügeárustól a drága fűszereket áruló izmaelitáig. Csak azt kell megmondanom, mennyit kérek: az árban hamar megegyezünk. Errefelé nagyon szeretik a zsenge kecskehúst, és a gyapjúnak is jó ára van. Mindig pontosan a kialkudott ár szerint fizetünk. Júda adott szava errefelé biztosítéknak számít.

Odalépek a szőlőárusokhoz.

- Azt a kosarat kérem, de csak a javát! Júdáné asszonyság csak a mézédeset szereti!

- Tessék, még meg is tetézem a legszebb fürttel - vigyorog a szőlőárus, és rám kacsint.

- Aztán vigyázz, nehogy kivágjon az asszonyság a szőlőddel együtt! Vigyél még ebből az aszaltból is, hátha megédesedik a szája íze!

A körülállók nevetnek, egyikük még rá is tesz:

- Aztán még az urad is szorulni fog, hahaha! Éles a nyelve Súah leányának, jobb, ha nem haragítod meg!

- Bizony - mondja egy másik is -, az öreg Júda szorosan van fogva otthon!

- Pedig jó lett volna egy olyan nagy dinasztia, mint a vén Jákóbé volt, tizenkét fiúval, ugye?

- De hát ahhoz több feleség kellett volna! Úgy ám!

- Az asszony meg nem engedi.

Nagy nevetés. Tudom, hogy csak az irigység beszél belőlük. Náluk ismeretlen az a megbecsülés, amelyben a mi asszonyaink részesülnek. És Júda úr nagyon szépen él feleségével, ma is úgy szereti, mint ifjú korában. Igaz, olyan gyönyörű még ma is, mint egy bálványszobor. Annak idején azt beszélték, egészen megigézte szépségével Júdát. Amint meglátta, beleszeretett, és a varázs azóta is tart! De hát ez a legszebb házasság, nem? Egyszerre szenvedélyes szerelem és sírig tartó hűség. Sajnos, nekem nem adatott ilyen asszony, de nem panaszkodom, én is megkapok mindent, amire szükségem van. Az úrnőnek meg valóban nem jó ellentmondani, de nem is szoktunk. Hangosan azonban csak ennyit mondok:

- Súah leánya három fiat szült Júda úrnak.

- De milyeneket! - kiált közbe valaki. Harsogó nevetés a válasz.

Jobb, ha most elmegyek innen, ezek gonosz kedvükben vannak.

Igaz, Hér, az elsőszülött fiú nem az engedelmességéről volt híres, de hát ifjú korban egy kis kicsapongás, különösen egy ilyen városban, nem szokatlan. De hát megvolt keze-lába, vagyon is járt vele, nem volt nehéz feleséget találni neki. Thámár és családja megtisztelve érezte magát, hogy ilyen híres, jómódú családba vesszük be őket. Gyönyörű volt a menyasszony, Júda úr választotta, neki mindig is jó szeme volt a nőkhöz. Hiszen ez is a baj vele, nem az esze, hanem az érzékei vezetik.

A fiatalok nem éltek jól egymással, talán korai is volt még a házasság Hér úrfinak, de hamarosan utol is érte az Úr haragja, mert meghalt. Most a szép Thámár özvegyen él a házunkban, Júda úr nem akarta hazaküldeni családjához, hiszen mégiscsak az úrfi felesége volt, ha gyerek nem is született. Hallottam, hogy Ónánt, a középső fiút biztatta, hogy nemzzen fiat Thámárnak a bátyja helyett, hogy így tisztes özvegy lehessen belőle. Nem tudom, mi történt, a szolgálók azt suttogják, hogy a kisebbik úrfi nem nagyon örült a feladatnak. Én ugyan nem haboztam volna, de hát ő még ifjú, a szíve biztosan máshoz húzza, és a szív ilyenkor még nagy úr.

De nézzük a vásárlást! A fügét és az árpát elintéztem, még egy pár színes kelmét nézzünk az izmaelitáknál.

- Ebből a virágosból és ebből a csíkosból kérek egy nagykendőre valót - mutatom a kereskedőnek.

- Kitől kapom az árát? - kérdi.

- Júda úr nyájából - mondom halkan.

Felcsillan a szeme.

- Ó, Júda úr! Ismertem az apját, Jákóbot. Hogy van az öreg Jákób? Megvigasztalódott már a legkedvesebb fia elvesztése után?

- Az Úr begyógyítja a sebeket - válaszolom halkan.

Évek óta nem láttam az öreg Jákóbot. Amióta József úrfi meghalt, mintha megszakadt volna benne valami. Árnyéka önmagának. Aki teheti, menekül tőle. Ő már csak a gyásznak él.

- Áldja meg őt az Úr! - kiált még utánam könnyes szemmel az öreg kereskedő.

Vajon mi köti össze őket? Ifjúkorában az öreg Jákób is sokat vándorolt, nagy földet bejárt - néha futva, menekülve, máskor hódítva vagy békésen legeltetve. Ellenségeket is gyűjtött, az igaz, de ilyen nagy vagyonnak irigyei is vannak. Ezek a földtúró parasztok itt a környéken örülnek, ha eltartják családjukat azzal a kis földdel, meg a sok verejtékkel, amely ráhull. Olyan gazdagságról nem is álmodhatnak, amit az öreg Jákób szerzett egy emberöltő alatt. Lassan egy ország kevés lesz nyájai eltartásához. Ézsaúnak, bátyjának már át kellett kelni a folyón túlra, mert nem fértek egymástól. Hiába, az Úr megáldotta a keze munkáját! És lám, nemcsak irigység jár a vagyonnal, hanem tisztelet is. De vajon miért könnyezett a kereskedő? Mindegy no, talán ő is elvesztette a fiát, és átérezte az öreg Jákób keserűségét.

Visszafelé a szőlőárusok előtt kell elmennem. Van más út is, de így megrakodva nem szívesen kerülgetem a mellékutcákat. Sok a tolvaj errefelé, a vásár idevonzza a gyanús alakokat. Remélem, azok az emberek már nincsenek a gyümölcspiacon.

Ó! Végre egy ismerős! Simeon úr szolgája! Ő is bejött a piacra! Ifjú korunkban együtt szedtük a madártojást a pusztán. Ő még a repülő madarakat is le-leütötte a kővel Aztán, jóllakva, a tűz mellett milyen jókat beszélgettünk! Megöregedett ő is.

- Mi újság, barátom, mesélj!

Mellettünk egy vén nyomorék koldus, ahogy Simeon nevét meghallja, rikácsolni kezd:

- Simeon? Lévi? Gyilkosok! Itt vannak a gyilkosok! Öljétek meg őket! Ne hagyjátok bosszú nélkül Sekhem városát! Mind megölték! Az összes férfit! És az asszonyok, a sok gyerek ...

Szavai hörgésbe fúlnak, már csak artikulátlan hangok hagyják el ajkát. Testét rázza a zokogás. Végül elcsendesedik és már csak halkan nyöszörög. Senki sem ügyel rá. Errefelé a sekhemiek nem voltak népszerűek, városuk pusztulása inkább elégedettséggel töltötte el az ittenieket. A jobb földeket igyekeztek megszerezni, és nem gondoltak a bosszúra. Jákób ugyan sietve felszedte sátorát és kimenekült az országból, de azóta visszatért, és a dolgot senki sem emlegette azóta. Miért pont ma jutott ez is eszébe ennek az öregnek? Itt ül évek óta, koldul, és senki sem tudta róla, hogy Sekhemből való. Éppen ma, amikor...

- Sekhemi vagy, öreg? - szólal meg egy kellemetlen hang mögöttem. - Hallottam, mi történt ott!

Megfordulok. Még csak ez hiányzott! A leghangosabb gúnyolódó azok közül, akik reggel a szőlőárusnál hahotáztak. Csak legyek már otthon minél hamarabb!

- Ezek a gazemberek - mondja hangosan az az ember, s közben elkapja a köpenyem szélét -, a Jákób két legöregebb fia álnokul becsapták Sekhem királyát és fiát, majd kardélre hányták az egész várost!

Mindenki hallja, amit mond, de egyenesen az arcomba ordítja, mintha nekem szánná. Most már a vállamnál markol, nem tudok elszabadulni. És az árukat is le kéne raknom a kezemből. Nem tudom, mit akar velem, én ott sem voltam. Hallottam, hogy a sekhemi királyfinak annyira megtetszett Dína, a Jákób lánya, hogy nem bírta kivárni, amíg megkapja feleségül, erőszakkal megbecstelenítette, mint egy tisztátalan nővel, úgy bánt vele. Igaz, kérte aztán feleségül is az apjától és bátyjaitól, de azok már nem bocsátottak meg többé. Simeon és Júda egy éjjel...

- Istenükre hivatkoztak a gyalázathoz! A szövetség jelét kívánták a férfiaktól, hogy mind, az egész város körülmetélkedjen!!!

Mindenki minket néz. Az az ember egyre szorosabban tart, szinte szétpattan rajtam a ruha, és a körülállók közül többen igen szúrósan néznek rám. Mi lesz itt? Ki áll mellém? Látom, néhányan a fejüket csóválják. Vajon mellettem, vagy ellenem?

- És harmadnapon - folytatja az ember -, mikor ezek a seb fájdalmában voltak, rajtaütöttek a városon, és minden férfit megöltek! Mindenkit, aki frissen szerzett szövetséget az Úrral!! Hát ez az Isten népe?... A várost kifosztották, és az asszonyokat és a gyerekeket... - itt elcsuklik a hangja és nem bírja folytatni.

Bennem is megszakad a szó. A piacon akár a légy zümmögését is meg lehetne hallani.

Mint szélvihar, szánt végig a kiáltás a városon:

- Meghalt Ónán, a Júda második fia!

Mindenki összerezzen a váratlan hangra. Az az ember elereszti a ruhámat, és lehajtott fejjel, lassan elvánszorog.

- Istené az ítélet - motyogja maga elé.

Vagy nem is ő mondta? Körülpillantok a szétoszló embercsoporton. Talán a vén koldus volt?

Alexander Paccatus:

5. THÁMÁR:

Thámár Enajim kapujában

Itt vagyok Enajim kapujában: Thimna és Sikem között, az ég és föld között, a jó és rossz között, Isten és a bűn között kétszeres özvegyként százszorosan megkötözve, és mégis nyitott lehetőségekkel. Kapuban ülök, az igennek és a nemnek, az életnek és a halálnak, a plántának és a meddőségnek kapujában felhúzott térdekkel. Arcomba néz a menny firmamentuma mint egy óriási tükör, melyben alvadt véresen a Hold arca feketül. Mellette az Aldebaran ragyog fényesen, s menyasszonyi fátyola mögött a könnyező Pleiádok. Hátam az Enajim kapuja falának feszül oly erősen, hogy csigolyáim a durva kövek fúgáit keresik. Talpam alatt skorpió, homlokomon bélyeg, szájamban mirtuszszirom, szememben tűz: az univerzum egyetlen Napja. Az Úr teremtett rendjének kapujában ülök, s testemben a Föld köldöke, a világ öle nyitva, tárva, várva. Csak a méhem zárva.

Sakálok vonyítanak néha a csendes éjszakába.

Asszonyként ringyó, paráznaként menyasszony vagyok. Nincs sok választásom, de mégis magamnak kell döntenem. Másképpen fogalmazva: magam dönthetek. Felhúzott térdeim között mennyi halálos ölelést fogadtam, de életet egyszer sem adtam. Mint a végtelen űr fekete örvénye, elnyelek minden fényt, ahelyett, hogy egy mikrokozmoszt hoznék a világra. Pedig az Isten tervének vagyok az eszköze az univerzum kapujában. Ő már titkos kebelén megformálta azt az embert, aki a világra fog jőni, vagy eldöntötte végérvényesen, hogy ez az ember sohasem lesz, s mindkét lehetőséghez engem rendelt eszközéül. Mit eszközéül? Munkatársául, hiszen én döntök, szabad akaratból döntöm el, hogy ki lesz az az ember gyermekemben, milyen lesz a természete, arca vonásai, kik lesznek az ősei és utódai. Istenem! Én döntök, mert én választom meg azt, aki ezen az éjen kapumba jő és belép az Isten teremtő műhelyébe. Én teljesítem e csillagállás alatt szabadon választva az Úristen eleve elrendelt örök akaratát. Ezért ülök Enajim kapujában felhúzott térdekkel.

Három hiéna szalad át az úton, miután rideg fényszóró tekintetükkel szemembe meredtek egy pillanatra. Retinámon hagyták a múlt égető fájdalmát.

Első férjem, Hér nem szeretett. Az asszonyok megérzik azt, ha férjüknek szeretőjük van. A kettőnk közötti levegő rezgéséből, az ágyunk hidegségéből, az egyedüllétből, a szavak kopogásából, de leginkább eltárgyiasult voltomból hamar rájöttem erre. Az apja szerzeménye voltam, családi törvény előírta vásári ajándék, névleges házastárs, fölösleges és nem kívánt szeráfszobor annak, akinek eleven angyalai vannak valahol. Tárgy voltam csupán, amit meg lehetett fogni, akin kék nyomokat lehetett hagyni, akit otthon lehetett hagyni, akit el lehetett hagyni akárhányszor, mert úgyis kéznél van. Tárgyi voltomban Hér számára eltűnt a nő, s ami még borzasztóbb: nem létezett az ember. Nem létezett az ember. Nem vette észre, hogy körvonalaim mögött az Isten egyedi, személyesen titokzatos és szerelmes teremtménye vagyok; sajátos fénytörésű szememben, kicsit szokatlan mozgású, de vágyódó ajkaimban, megismételhetetlenül elrendezett asszimetrikus kebleimben, combjaimnak egyedi szívemből vezérelt szorításában Thámár lelke él, az egyetlen, aki sohasem volt és sohasem lesz már, de most a legjelentősebb jelenvalóság Hér számára. Talán a felismerés napja lehetett volna, amikor nem jött haza többé.

A Kaszás fölött egy kihúnyó csillag karcolta végig az eget, s lezuhant a horizont alá. A távolban sakálok és hiénák marakodnak a koncon. A Föld árnyékából kilépő Holdkaréj egy lassan közelgő alaknak megsokszorozódott árnyékát vetítte az Enajim kapuja felé.

Második férjem, Ónán szerelmével nem volt hiba. Tudom, hogy irigyelte bátyát miattam, szemet vetett rám már a sátor alatti kézfogó előtt. Éreztem mindig a vállamon, a karjaimon, hátamon és lábaimon lefutó, égető tekintetét. Gyorsabban vert a szíve, mint különben, amikor velem beszélt. Féltem tőle, mert törvénytelennek tartottam még a levegő nyomását is közöttünk. Féltem tőle, mert nem Hér szava volt, nem Hér szája pihegett, nem Hér szeme nézett meg magának annyiszor. S amikor özvegy lettem, mégjobban féltem szerelmének apja által törvényesített szabadságától.

Az a tudat adott erőt az új élethez, hogy az Isten kapujába rendeltettem, s örök, már bevégzett akaratának eszköze vagyok. Asszonyként egy patriarkális családban az emancipáció nem jelentett számomra semmit, sokkal inkább helyem jelentősége, amely minden külsőséges térnyerésnél több. Arra rendeltettem mint asszony, hogy Isten teremtői akarata és a gyermekeimből származó utódok között lelkemmel, szívemmel, testemmel, ölemmel, szavaimmal és tettemmel egy fókuszáló kapu legyek. Anya. Az ég-föld teremtése és a méhem megnyílása, valamint Isten Lelkének végtelenből jövő szeretete és szívem fölött, az emlőmön táplálkozó generációk között hidat képezzek. Anya, aki a Teremtő álmát világra hozza; anya, aki a Megváltó áldozatát gyermekének áldozza; anya, aki a megszentelő Isten tüzét szeretetével sugárzó életében csonkig égeti.

Ónán szenvedélyes testi szerelemmel szeretett. Gyakran tüzelte föl a vágy. Olyankor bolond volt, esztelen, pajkos fiú. Kőszáli sasként tért haza, oroszlánként rontott a szobámba, a hiéna éhségével tépte testemet, forgatta tagjaimat, s végül ziháló őzként símult el az ölemben. Magam a világegyetem négy tájékának feszültem, minden egyes vad ölelésben szent liturgiára készültem, amikor a testi gyönyörűség adta felszabadultságban immár tudatlanul a creatio szentélyébe léphetünk, s egy új élet teremtésének részesei lehetünk. De az utolsó pillanatban: a Teremtő munkatársi szerződésének megpecsételése előtt Ónán minden esetben kimenekült a teremtő Lélek templomából. Ugyanis kedvelt testem mögött a termékenység csapdájától rettent meg, melynek gyümölcse elveheti vagyonát, szabadságát és tekintélyét. Mint legidősebb élő fiú, ő volt apjának örököse, nem akart nemzeni maga helyébe mást. Mindent elkövetett, csakhogy ne legyen gyermeke tőlem.Ebben a házasságban újra tárggyá silányított a második Júda fiú is. Parázna voltam csupán a számára, akin kielégíthette vágyait, de veszélyeztette álmait. Csak a testnek áldozott, s csak a kanálisba hányta energiáit. Egyik nap ő is végképp elhagyta az Úr templomát, ahol sajátos fekete mágiáját űzte,- exiit -, s másodszor is özvegy lettem.

Enajim kapujában rám fordul a teljes csillagos ég. A Hold végképp megszabadulva a Nap árnyékától, oly élesen világítja meg alabástrom testemet, hogy delejes erőteremmel magamba vonszom a hulló meteoritokat, kánaán oltárait és ázsia valamennyi sztupáját. A tér-idő ölembe zuhan, s átpörög a szívem dobbanásaiban múlt és jövő, valamint az eljövendő. Éppen ez az: az Eljövendő. Nem a titokzatos holnap, ismeretlen jövő, hanem a nagyon is ismert személy. Nem egy időfogalom, eszme, álom, idea, megvalósulásra kész terv, utópia, hanem hús-vér gyermek jő velem szembe. Az Eljövendő, aki a világot teremtette, aki a világ mintája, az igazi ember képe, a láthatatlan Isten képe. Egyre közeledik az Eljövendő, akiben a világ éggel, Földdel és az Enájim kapujával együtt fennáll, s akiben újjá formáltatik minden a gonoszságon, szenvedésen és halálon kívül. Velem szemtől szembe immár az Eljövendő alakja tölti ki a mindenség kupoláját, az Eljövendő, aki az én magzatom a mőbiusz szalaggá csavarodott fényévnyi köldökzsinór végén.

Ezért kellett döntenem és itt az Enájim kapujában megvárnom azt az egyetlen egy férfit, akinek ölelése beteljesítheti bennem a világ boldog teremtését. Az árnyék szétoszlott, s felhúzott térdeim közé odalép az öreg Júda.

"Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv. Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot, Jákób nemzé Júdát és testvéreit; Júda nemzé Fárest és Zárát Thámártól, Fáres nemzé Esromot, Esrom nemzé Arámot, Arám nemzé Aminádábot... ..."

Elisabeth de genere Arrabona:

6. A HELYSÉG FÉRFIAI:

Útban az ivó felé

-Ha mi ezt a kocsmában elmeséjjük?! Még egy ilyen hülét, mint ez a Khíra! Teljesen elitta az eszit, vagy csak be akart ugratni minket? Mi a francot akart azzal a szaros kecskével? Tisztátalan nő után kérdez tülünk, mikor nálánál, meg annál a felfuvalkodott barátjánál, annál a pusztából szalajtott bunkónál jobban senki sem ismeri a jófajta nőket egész Hebron vőgyiben. Az a híres Júda, bizony jobban tenné, ha ki sem mozdúna az udvarábú! Mongyák, hogy Isten nem ver bottal, hát akkor nem akármilyen bűnei lehetnek ennek a Júdának! Ennyi baj, csapás után jobb érzésű ember e'gondúkodna, mi nem teccik az Úrnak? E' meg, miúta Súa lányának lelke megtért atyáihoz, megint asszonyok után koslat, pedig inkább unokákat lovagútathatna már a térgyin. Bárcsak kibabrálna már vele valaki!

-Itt van ez a szerencsétlen özvegy menye, ez a Thámár. Visszaküldte az apjához. Most ott hervadozik, pusztítja a kenyeret, mint egy vénleány, s még az a reménye sincs meg öreg apjának, hogy valaki eveszi! Pedig de szép leány is volt! Persze most se csúnya, csak egy kicsit ejártak felette az évek. Legalább annyi öröme lehet, hogy a sok szüléstű nem ereszkedett meg. De ez sovány vigasz, az egyszer szent. Kár egy ilyen bővérű asszonynak magtalanú e'száranni.

--Jobban járt volna, ha nem tör olyan nagyra és valami magáhó való urat keritt a leánnyának! Mit tagaggyam, hisz tuggyátok, én is akuttam rá. Az apja hajlott már rá, hogy nekem adja, de akkor gyütt Júda s jócskán ráígért a portékára. Pedig ez a Hér, Júda elsőszülötte elég pipogya gyerek volt. Kicsinnyel a házasság után eltűnt, mongyák, valami vad tépte szét, mert a ruháit megtalálták, de én nem hiszem. Lehet, hogy megijedt az asszonytól, nem tudta teljesíteni a kötelességét és elbujdokolt a pusztába? Ezektől a Jákób származékoktól minden kitelik! Azt is beszéték a népek, hogy Júda odavót, amikor eléhozták a véres ruhákat. Az asszony meg átkozódott, szerencsétlen juhászgyereket okúta a bajáér, aztat, aki a hírt hozta. Thámáron nem sok bánat láccott. Megtépte ugyan ruháit, hamut szórt a fejire, ahogy az illik, de sok könny nem barázdálta hamvas orcáját.

- Ja osztán, nem sok idő köllött, s Júda második fia, Onán is bátyja után költözött. Egyik rokony leányunk szógát Thámárnak, ű gyütt vissza, ű meséte, hogy Onán úr nagyon megmérgedett, mikor apja ura bekütte Thámárhoz. Hát az se normális, mit kő azon mérgelődni! Örűt vón neki, hogy tejfölös szájú legényként asszonyhoz juthat. A maga tehetségibű nem igen talát vóna illyet. Szegény leány alig bírta elmesélni az undortú, amit a likon át látott: Onán úr, a fődre szórta magját, miközben azt üvötözte, hogy ű nem csiná gyereket a bátyja helett. Harmadnapra aztán mán ott fekütt kiterítve, nem teccett az Úrnak ez a fene nagy akaratosság! Biz ezután mán nem sok maradása vót ennek a szerencsétlen Thámárnak, Júda hazakütte az apjáhó. Mongyák, Séla fiát neki ígérte ugyan, de akkó még gyerek vót. Hát most mán nem az, de Júda nemigen töri magát, hogy a házasságot nyélbe üsse. Tán a fiát fétti. Pedig nemrégiben erre ette a fene, de Thámár háza felé se nézett. Sokka inkább nézegette azokat az orcátlan némbereket, akik a Thimnába vezető út mentén állnak. A fene tuggya mifélék, honnan gyünnek, hova mennek. Nem tisztességes falubeli kurvák, annyi bizonyos. Éntülem Énajim házáná is áhatott ilyen szégyentelen, de én biz 'a soha nem láttam.

- Az, Júda szórakozik, az a szerencsétlen Thámár meg csak horgya azt az átkozott özvegyi ruhát. Én nem t'om, de mongyák, nem áll szóba senkive sem, nehogy hírbe keveredjen. De hát ki merne közeledni Júdához tartozó asszony néphez, ki is merné kockáztatni az életét vagy a családja életét egy öregedő asszonyságért, mikor fiatal is van elég!

- Emlékeztek, micsoda cirkuszt csaptak a bátyjai a hugukér, ahelett, hogy örültek vón neki, hogy azt a kis békát akár ki is megáldja. Meg amint hallottam, nem is vót annak nagyon ellenire a dolog. De hát mér is lett vóna?! Most meg hányan viselik a nyomorát. Persze az öreg Jákobnak vót esze, a vérfürdő után szette a sátorfáját és tovább állt.

- Hadd el ezt a beszédet komám! Szegény Thámár, meg szegény öreg apja! Akkor bezzeg, mikor Júda kifizette a leányt, nem köllött sajnáni! Az öreg napokig olyan részög vót, mint egy sémi szamár.

- Júdát mög mindenki ajnározza a nagy vagyonáér. Gondúkottá má rajta mitű különb az öreg Jákób pereputtya, mint mink vagyunk? Tudom én! Mást se tesz, mint így az Úr, meg úgy az Úr, ilyen Szövetség, olyan Megállapodás! Pedig nem más az csak egy szerencsétlen asszony-bolond! Láttá mán még egy hülét, aki 14 évet szógá csak azé, hogy két hárpia uralkodjék rajta? Na ugye? Meg aztán ebben az alomban nem szokatlan foglalatosság a föl- meg lemenők megcsalása! Nekem is gyanús ennek a Hér gyereknek a halála. Biztos nem teccett néki az asszony, amit az aptya hozott. Nyíltan nem mert szembeszegűni a Törvénnyel, elérte, amit akart csellel. Én is láttam, nem egyszer, hogy ott legetette a kecskéit, ahun a szép Háfra a libáit teregette. S mit ad Isten mindkettőt széttépte egy vadállat. Egy hét különbséggel!

- De ezt az Onán gyereket én se értem, a franc, aki sajnáta vóna a maggyát, ha illen kellemes szórakozással jár az elveszejtése! A kölök meg nem az Ű gongya lett vóna. Szerintem a Thámár megbabonázta! Mondhatsz komám, amit akarsz, annak a nőnek a szeme se áll jól, nemhogy az özvegyi fátyla!

- Már megint a fehércselédek! Téged persze nem érdekűnek, de azér akár honnan indusz mindig a szoknyák között köcc ki. De ami azt illeti, ebben a Thámár ügyben Neked adok igazat, komám. Szerintem is örülhetett az apja, hogy túladott rajta. Ismeritek az egyiptomi bábát! A szomszédasszony kommendáta az asszonyoknak! De csak nem bizom akárkire a lányomat! Tuggyátok most ke't el! Na szóva, mikó kérdeztem, kinn segített mán a faluban, rögtön Thámárt említette! Meg arra hivatkozott, hogy Thámár apját rögtön kiterítették vón, ha Hér rágyün, hogy használt portékát kapott.

- Na meggyüttünk komáim, itt az ivoba' aztán csönd legyen, mert itt látom a kecskét kikötve, akko' Khira se lehet messze!

Viola de genere Exiguum:

7. A KECSKE:

Egy oktalan állat tünődései

A tulokfélék családjához, a kecske-formák alcsaládjához tartozom, a kistermetű gorállal, a zergével, a széróval, a havasi kecskével, a vad- és félkecskékkel, a sörényes és féljuhokkal együtt. Magam házikecske vagyok. Vad ősöm minden bizonnyal a bezoárkecske. Mi kecskék egyszerű, a puritánságig igénytelen állatok vagyunk. Táplálékunk a fű, terített asztalunk a zöld mező. Legfőbb csemegénk, ha tavaszi friss sarjakra lelünk. Testünk nem nagy, de nem is kicsi. Súlyunk mintegy 70-90 kg. Törzsünk hossza meghaladja az egy métert is, marmagasságunk 70-90 cm. Ez nem túlzás. Pár ezer év múlva már némileg kisebb példányaink futkároznak majd a világban, főleg a törpe méretű rokonainkkal való keveredés miatt. Szőrünk általában fekete, ritkábban fehér, ámbár a háziasítás következtében már most vannak közöttünk pettyesek is. Farkunk rövid, állunk alatt - akár hímek, akár nőstények vagyunk - szakállt viselünk, fejünkön pedig görbekard formájú, csomós, hátrahajló szarvakat.

Aki netán mekegést várna tőlem, azt ki kell ábrándítanom. Mi kecskék a mekegést nem a gondolataink kifejezésére alakítottuk ki. Ez a szaggatott hangjelzés inkább afféle gyors, elsődleges érzelmi jelzőrendszer, főként annak kifejezésére, hogy elégedetlenek vagyunk a körülöttünk levő világgal, bajban vagyunk, segítségre szorulunk. A gondolataink kifejezésére ez a jelzőrendszer - korlátozott kifejezőképessége miatt - teljességgel alkalmatlan. Gondolatainkat mi, kecskék épp ezért megtartjuk magunknak. Ennélfogva mindenki azt hiszi, hogy nincsenek is gondolataink. Pedig mi, kecskék töltöttük a legtöbb időt a civilizációban. Már igen korán az ember közelébe kerültünk, ezért jól megfigyelhettük őket. A domesztikáció hajnalán minket fogott be először, hálóval, s tartott együtt, nyájban, tartaléknak, hiszen sokan voltunk, egyszerre nem is volt szüksége ennyi húsra, bőrre. S mivel mi, kecskék az Élet örök törvénye szerint éltük tovább életünket a fogságban, legelésztünk, szaporodtunk, szép lassan ráébresztettük az embert arra, hogy sokkal könnyebb bennünket tenyésztenie, mint fáradságos munkával újra meg újra vadászaton befognia. Új foglalkozás született: a pásztoré. A pásztoré, aki karámokat épít nekünk, hogy megvédjen ellenségeinktől. Kint lakik velünk a mezőn, terelget minket oázisról-oázisra. Az életünk persze nem lett jobb. Kétharmadunkat még első életévünk elérése előtt levágják, hogy az anyaállatok teje megmaradjon. Fogyasztják húsunkat, tejünket, bőrünkből vizes- és borostömlőket készítenek, szőrünkből ruhát, takarót, sátorlapot szőnek, szarvunkból használati tárgyakat faragnak, sőt, még ürülékünket is elégetik fűtőanyagként. A bendőnkben és a recésgyomrunkban levő bezoárkövet gyógyításra használják, ugyanis mindenféle mérgezés kitűnő ellenszerének tartják. Ennek különben semmi alapja nincs. A kő maga összeszövődött növényi rostokból, vagy szőrből alakul ki úgy, hogy közé foszforsavas mész rakódik le. Kívülről nem egyszer barna vagy feketés fényes bevonata van. Róla kaptuk a nevünket. Egyébként még munkát is végeztetnek velünk. Igavonásra használnak, teherhordóként dolgoztatnak, sőt, egy Avduban talált pecsétnyomó tanúsága szerint még fogatot is húzunk. S mivel a pénzt még nem találták fel, lám, alkalmi fizetőeszközként is beválunk.

De kizsákmányolásunkért drágán megfizetnek majd. Ahogy legelőről-legelőre hajtanak minket, pusztasággá legeljük a termő vidékeket. Nyomunkban kősivatagok maradnak, hiszen a vékony földréteget hamarosan elhordja a szél. Az erdők és a sztyeppék eltűnnek majd a gyomrunkban, Elő-Ázsia hegyei megkopaszodnak, a Földközi-tenger több szigetén kipusztul a növényzet, eltűnnek a fák, hiszen friss sarjaikat is lelegeljük. S Észak-Afrikában szét fog terjedni a Szahara. Karavánok pusztulnak el majd a sívó homokban.

Egyébként szakrális funkciónk is van. Nagy előszeretettel ölnek le bennünket az istenségnek szánt áldozatként. Akár több százunkat is egyszerre. Nincs ez másként a Jákób-fiaknál sem, bár ők némileg mértéktartóbbak. De életük minden fordulópontján ott vagyunk, többnyire átvágott torokkal, áldozatként. Az engesztelés napján kettőt választanak ki közülünk, és sorsvetés dönti el, melyikőnket ölik le vétekáldozatként, s melyikőnk lesz a bűnbak. Ez utóbbinak - társa föláldozása után - a fejére olvassák bűneiket, amelyektől meg akarnak szabadulni, s elzavarják Azázelhez a pusztába. Ugyanis ő a bűnre felbujtó, bukott angyal. Ilyenkor többnyire vadállatok falnak föl bennünket. A rítust Jákób fiai állítólag akkor kezdték gyakorolni, mikor megbánták, hogy öccsüket eladták Egyiptomba, apjukkal pedig elhitették, hogy legkedvesebb fiát vadállat tépte szét. Meg akarták büntetni az öreg Jákóbot, amiért mindig Józsefnek kedvezett, utólag mégis nehéz volt elnézni apjuk megroskadt alakját, órákon keresztül a semmibe révedő tekintetét.

Én akkor még nem éltem, de egyik ősömnek kellett ezt is megszenvednie, hiszen József díszes ruháját egy gödölye vérével kenték be, valószínűsítve a tragédiát. Becsapták Jákóbot, aki annak idején maga is becsapta apját, elorozva az ikertestvérének szánt elsőszülöttségi áldást. Bizony, ő is csak gödölyéket ölt le, hogy szőrükkel nyakát és kezét befedezze, húsukat vadhús gyanánt tálalja föl atyjának, elhitetve vele, hogy kedveltebb fia, Ézsaú vadászlakomáját eszi. A meghomályosodott szemű Izsák így aztán Jákób fölött mondotta el az áldás szavait.

Bátyja haragja elől Jákób anyai nagybátyjához, Lábánhoz menekült, s kecskepásztorként szolgálta őt hét évig Rákhelért, a kisebbik lányáért. Lábán azonban becsapta őt. A nász éjszakáján a hibás szemű Leát, Rákhel nővérét rejtette a menyegzői fátyol. Jákóbnak újabb hét évet kellett szolgálnia, hogy végre Rákhel is a felesége lehessen. S milyen rövid ideig! Második gyermekének, Benóninak vagy Benjáminnak születését Rákhel nem élte túl. Jákób egyetlen vigasza az élénk eszű József volt, Rákhel első fia, aki bizony gyakran visszaélt kiváltságos helyzetével. Árulkodott bátyjaira, pöffeszkedett előttük, hízelkedett apjának, s minden jel arra mutatott, hogy Jákób őrá ruházza majd az elsőszülöttséget is. El kellett őt távolítani. Testvérei elvakult gyűlöletükben megölték volna, de a józan Júda ezt megakadályozta. Az ő tanácsára adták el öccsüket az Egyiptomba tartó midianita kereskedőknek.

Hér jó tanítványnak bizonyult. Ugyanazzal a csellel csapta be apját, mint apja nagyapját. De attól félek, nem örülhet sokáig a szabadságának. Háfra túlságosan is gyönge, ha teherbe esik Hértől, nem lesz képes megszülni a fiát és mindketten meghalnak. A vadászatban járatlan Hér pedig magányos vándorlása közben sejthetően egy oroszlán martaléka lesz, nem sokkal azután, hogy asszonyát és holtan született kicsi fiát a Rámába vezető úton eltemette.

Magam igen fiatal volnék, 467 napja születtem. Fogófogaim már váltódtak, de belső és külső középfogaim, szegletfogaim még tejfogak. Szőröm fekete. Fekete, mint Thámár haja. Fekete, mint a vétekért való áldozat. Most éppen nagy utat jártam. Khíra vitt magával Thimnából Enajimba, majd Enajimból Júdához Khezibbe, ugyanis eladtak. A helyzet azonban csiklandós. Paráznaság díja volnék, ám a vásárló hiába keresi az eladót, nincs az sehol. Hogyan is lenne?

Szegény Thámár! Fiatal életét özvegységben töltötte. A kánaáni lányok nincsenek hozzászokva ehhez a rettentő önmegtartóztatáshoz. Házasságuk előtt szabadon rendelkeznek önmagukkal, kedvükre élik világukat. Még azt is megtehetik, hogy Astarté tiszteletére, fogadalomból néhány hétig szakrális prostituáltként éljenek, és bárkinek odaadják magukat. Bezzeg Jákób törzse! Mesélik, hogy férfiaik a nász előtt gondosan meggyőződnek arról, hogy asszonyuk tisztessége csorbítatlan-é. S ha nem az, mehet vissza a fiatalasszony szégyenszemre az apjához. De hát ez manapság már nemigen fordul elő.

Úgy hírlik, Thámárt más fából faragták. A neve pálmafát jelent ugyan, de akarata erős, mint a tölgy. Ő tudta, hogy anyává kell lennie, s mégis, Hér és Ónán halála után kétszeres özvegyként került vissza apja házába. Milyen mostohán is bánt el vele a sors! Hér, az első férje, mint láttuk, nem szerette. Fejébe vette, hogy csalás révén férkőzött az elsőszülött Júda-fi közelébe, s ezt nem tudta neki megbocsátani. Rövid házasságuk inkább szüntelen, néma harc volt. De Ónánnal sem járt jobban Thámár. Pedig Ónán szerette őt, gyötrelmes, kapaszkodó szerelemmel. Valahányszor meglátta bátyja feleségét, szemét se tudta elszakasztani tőle. Leselkedett is utána. Egyszer még a fürdőházban is megleste az asszonyt, elakadó lélegzettel, zihálva, önkezével juházván ágaskodó férfiasságát. Így lelt rá az egyiptomi bábaasszony. Nem maradhatott ez titokban. A házbeliek haragudtak rá. Anyja, Bath-Súah, akit talán Júda nevezett el Sériah-nak, még ő is idegenkedett tőle. Nem értette mohó, görcsös ragaszkodását, rettegéseit, szűkölő halálfélelmét. Szegény fiú alighanem epilepsziában szenvedett. Ezt a betegséget itt, Kánaánban nem ismerik, Egyiptomban szent betegségnek tartják. Mondják, amikor Ónán először kettesben maradt Thámárral, az izgalomtól olyan heves rohamot kapott, hogy azt hitték, meghalt. A fiatalasszony nem tudta leküzdeni csendes viszolygását sógorával szemben. Így aztán érthető, hogy a fiatal Ónán soha nem volt képes boldoggá tenni Thámárt. Lázas igyekezete újra meg újra csődöt mondott, egyre gyakrabban kapott rohamot. Az egyik ilyen rohamnál aztán végképp megállt a szíve.

Mások viszont úgy mesélik, hogy Ónán ragadozó természetű, erőszakos férfi volt. Meg akarta kaparintani az elsőszülöttséget, ami őrá szállt volna, minekutána Hérnek nyoma veszett. Júda akarata azonban megfosztotta őt ettől a lehetőségtől. Ha Ónán gyermeket nemzett volna Thámárnak, úgy a gyermek Hér utóda lett volna. Ónán úgy adta volna tovább az elsőszülöttséget, hogy maga egy pillanatig sem részesedett volna benne. Khezib messze van Sikhemtől. A bűn messze van az erénytől. Ónán úgy akart az elsőszülöttséghez jutni, hogy és becsapja Júdát és meglopja Hért, megtagadván az utódnemzést, meglopja Thámárt, megfosztva őt az anyaságtól, fölfedvén az asszony szemérmét, de csak paráználkodás okán. Nem csoda hát, hogy az Úr haragja lesújtott Ónánra.

És Thámár még ekkor sem rendelkezhetett szabadon önmagával, kötötte őt házassági szerződése a fiatal Sélával. A babonás Bath-Súah hisztérikusan harcolt ez ellen a házasság ellen. Júda szilárd igéretet tett arra, hogy harmadik fiával is összeházasítja majd menyét, törvény és szokás szerint. Ám titkon maga is tartott attól, hogy a szép asszony rontást hordoz, s utolsó fiát is elveszíti. Az igazat azonban Thámárnak sem merte megmondani.

Hosszú idő telt el azóta. Séla közben felnőtt, és Thámár egyre fogyatkozó eséllyel várta, hogy sógorházasság révén újra asszony, anya lehessen. Júda egyszerűen megfeledkezett róla, mert szószegése önmaga számára is kellemetlen volt. Thámár azonban keresztüllátott rajta. Amikor hírét vette, hogy elköltözött Júda asszonya - aki egyébként maga is kánaánita nő volt - azt remélte, hogy Júda végre cselekszik. De semmi sem történt. Ekkor Thámár kétségbeesett és merész lépésre szánta el magát: Megleste apósát, aki birkanyírásra indult Thimnába, titkon átöltözött, megkenekedett illatos olajjal, magára öltötte a tarka fátylat, amely Astarté papnőihez tette őt hasonlóvá, és kiült Enajim kapujába, ahol Júda volt elmenendő.

Ha vágya hajtotta volna, talált volna fiatalabbat is, kedvesebbet is, tüzesebb szeretőt is az öreg Júdánál. Mióta Júda elvesztette fiait és feleségét, komor, mogorva lett. Az ereje sem a régi már. De Thámár az Élet törvényét követte: építeni akarta Jákób házát. Minden erejével ragaszkodott ahhoz a hithez, amit Jákób törzsénél megismert. Hűséges akart maradni Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéhez. Lelke mélyén tudta, hogy nagy és szent rendeltetése van. Így hát csak várt Enajim kapujában, míg Júda oda nem érkezett. Júda pedig nem tudhatta, hogy asszonyt ölelvén, szent levirátusi kötelességet teljesít: magot támaszt fiának, Hérnek, hogy ne haljon ki nemzetsége. Ő csak megkívánta a fátyol alatt is bájosnak, kecsesnek, törékenynek látszó női alakot, kinek pillantása égette, mint a parázs. Ölelni akarta, azonnal.

Egy gödölyét ígért oda a szerelem díjaként. Thámár pedig biztosítékot kért. Júda tehát zálogul hagyta Thámárnál szépen faragott pálcáját, s zsinórján a kicsiny pecsétlő hengert, amit rendesen a nyakában viselt, hogy szükség esetén agyagba vésett szerződéseket hitelesítsen vele. Nem sejtette, hogy ezeket a zálogtárgyakat igen sajátos körülmények között látja majd viszont.

Hosszan, igen hosszan tébláboltunk Khírával Enajim előtt, Khíra sorban megszólítgatta a helység férfiait, de a felavatott parázna nőről, akit Khíra keres, egyikük sem tudott. A férfiak rosszízű megjegyzéseket tettek, élcelődtek. Szégyenszemre vissza kellett fordulnunk.

Júda persze tanácstalan. Azt eszelte ki, hogy nyilvánosan lemond a zálogtárgyakról. Lemond, mert nem szeretne hálátlannak mutatkozni az ismeretlen asszony iránt, aki arcát még a forró odaadás pillanatában sem fedezte föl előtte. Lemond, mert fél, hogy mások előtt nevetségessé válik. Nem tudja még, hogy vágya megszentelődött. Nem tudja még, hogy az az áldás, amit Jákób sok év múlva, halála előtt Egyiptom földjén fog majd elmondani, már beteljesedett azon a magafeledt órán Enajimban. Nem tudja még, hogy Thámár szíve alatt ikertestvérével együtt növekszik Pérecz, ősatyja Dávid királynak, ősatyja a Messiásnak.

Én immár fölöslegessé váltam. Félek, hogy sorsom megpecsételődött. Amikor újra érni kezd a szőlő, amikor újra fordul az esztendő, amikor újra eljön az engesztelés napja, - hibátlan kecskebak - ott fogok állni a törzs előtt, és én, csakis én leszek a vétekért való áldozat.

Thomas de comitatu Tarjan:

8. JÚDA

Semmit sem tudtok. Nem tudtok semmit. Semmit.

Én elbeszélhetném a dolgok sorját, ha nem tömtem volna tele a számat homokkal, ezzel a mi kecskeszarízű földünkkel, hogy örökre elhallgassak. De hiába, mert folyamatos benső üvöltés lettem, állandó újramondás, és saját történetem torkában én magam vagyok a föld.

Akkor kellett volna a sárga ringlószilva hegyes magját a nyelvem alá tennem és megnémulnom, amikor Thámárra alkudtam. Ám a szépség aszimmetriájának e testet öltött asszonyfenoménja csak dadogni engedett, s közismert fukarságom ellenére kábultságomban húsz gödölyével még meg is tetéztem a kialkudott árat, mellyel Thámárt családunkhoz kapcsoltam. A Hang, aki valójában valamennyien vagyunk, ezt súgta követelve: ha már magadnak meg nem kérheted őt, vidd, hogy legalább egy fedél alatt élhess vele.

A hazafelé úton poroszkálva aztán azt is megvilágosították elmém démonai, hogy noha az enyém nem lesz, nem, lesz a fiaimé sem Thámár. Gyilkos boldogság öntött el, a tulajdon nélküli, passzív birtoklás magabiztossága. Hér fiam nyilván csak látszatölelésekre szánja el magát, hiszen vidékszerte pusmogták: Háfrát szereti, aki testének minden kapuját megnyitotta már előtte. Amikor hát elsőszülöttem, három nap múltán, eltűnt - azaz tán valami soha nem látott fenevad szaggatta széjjel -, magam a vándor csepűrágókat megszégyenítő zokogással marcangoltam véres ruhájának cafatait, s ki nem adtam volna a kezemből a rongyokat: a kecskevér olívabogyóra emlékeztető szagát bármelyik béresem azonnal fölismerte volna.

Ónán fiamat időnek előtte kergettem Thámár ágyasházába, hogy időnek előtte ki is forduljon onnan. Nem hittem, hogy holtan. De e második sarjam mindig is rettegett a bátyja árnyékától, s magját rendre, felzokogva a földre vesztegette. láttam. Láttam, mert éppúgy meglestem őket, amiként Ónán is megleste Hér és Thámár testének reménytelen párhuzamosát a lenvászonnal bevont szalmazsákon. Ónán szíve megrepedt a szégyentől - vagy az igyekezettől, ahogy a bábaasszony meg a szolga suttogták egymás közt, saját fajtalankodásaikhoz a más kudarcából merítve erőt.

Séla? Ó, Séla csak gyermek, de nem fiú, sarj, de nem férfi. Anyja már a bölcsőjében észrevette, hogy heregolyói nem szállottak alá, és Seriah hiába köpülte a legfinomabb kókuszvajat, készített nádfőzetet, nem akadt ír, amely használt volna. Séla ma kamasz pajtásaival vígan kergeti Háfra elhagyott libalegelőjén a gömbölyűre fútt halhólyagot; esténként fejét anyja combja közé hajtva pihen meg. Megszólt a világ, hogy ezt a félig gyermeket harmadjára nem választottam Thámár férjéül. Én tudtam: egészen gyermek, az is marad.

Thámárt pedig nem más okból küldtem, sőt kergettem haza, mint: szerelemből.

Irdatlan sok idő múlva - bár a Hold csak harminchatszor fogyott el és telt ki - utána kergettem magamat is. Árpakenyeret, forrásvizet nem vittem magammal. Nem készültem én tovább, csak a városkapuig. Az innen és a túl határáig. Ami fontos, mindig a határon esik meg. Leköptem volna magamat, ha tévedek. De nem. Thámár várt.

Én ne ismertem volna meg őt, bárha hetvenhét fátyol alatt is? Befont hajában is a csigákat? Melle bipoláris ingását? A rossz szokását, hogy bokájára sebet vakar?

Megismert persze ő is engem, bár a tőle távol töltött esztendők keserű barázdákat véstek homlokomra. Hosszan, történetmondó szemmel néztük egymást. Ő, a szajha, aki háromszorosan is szűz, mindhárom fiamtól érintetlen. Én, az öreg Júda, ki feleannyi évet sem számolok, mint atyám, ki még messze jár az életszentséget jelölő száztizedik születésnapjától, s ha a szeretkezések vitaminjai a továbbiakban is az eddigi hatékonysággal roborálják, bizonnyal meg is éri a nagy napot.

Thámár kamrájában, melyet egy jövendőmondó özvegyasszonytól bérelt, egyetlenegy artikulált hangot sem hallattunk kora napszállattól késő pirkadatig. Animus, anima: csak a lélek és az állat kiáltott belőlünk. Mindketten mást akartunk. Én gyermeket. Ő gyermeket. Csakhogy nem ugyanazt a gyermeket.

Együttlétünk kilenc órájának első fertályában borzalmas ütközetet vívtunk. Thámár Hért és Ónánt látta bennem, én Hér lagymatag, hazug csókjait, Ónán reménytelen döföléseit Thámár testén. Nem első: második fiatalságát élte már, szemérme csak mindkettőnk eszeveszett fájdalma árán nyílt meg. A második fertályban a szoba átellenes sarkaiba húzódva, halálos ürességgel pihentünk. Egy vércse felsíró hangja volt a jel, melyre négykézláb egymás felé kezdtünk kúszni. Ettől kezdve nem bomlott részekre az anyagtalanná lett közös idő.

Hattyúfejű rézbot kopogtatta türelmetlenül a szoba falát: erre virradtunk. Az öregasszony követelte a bérét és a baksisát. Thámár a korai napfényben a melle alatti nagy anyajegyhez vezette kezemet. A sarló alakú folt a keblére fente magát; ő kezembe adta a sarlót. Magam a gyűrűmet, gyűrűm zsinórját és pálcámat a rongyszőnyegre helyeztem, oda, ahol testeink szétváltak. Írók, krónikások, históriaköltők, fordítók, szavak emberei, ti, megírás helyett mindig csak átírók: nem zálog volt mindez, hanem az örök búcsú jegye. Kölcsönösen. Thámár ráébresztett, hogy testének humuszára, vetésére még különös aratás vár. Én enmagamat hagytam ott. Gyűrűmet, melyet ha szolgáimmal elküldettem valahová, tíz napi járóföld sugarú körben olyan tisztelettel fogadták, mintha magam mentem volna. Gyűrűzsinóromat, mely vigyázó testőre volt gyűrűmnek mindig. Arany berakású pálcámat, melyet Hérnek szántam örökül. Aztán Ónánnak. Melyet Séla elcsent nemrég. Úgy vettem vissza tőle, hogy meg nem ütöttem tettéért.

Meggörbülve térdepelek kenderföldem végében. Végem van, vége a történetemnek. Számban megfordul a kecskeszarízű föld, s újra kezdődöm. Vajon nászunk gyengéd brutalitásán megfogant-e Thámár? Ott van-e méhének mikroszkópja alatta láthatatlan kezdemény, akiről ő eldönti, Hér, Ónán vagy Séla gyermekének nevezi-e majd? Ott duplázza-e a sejtjeit a magzat, aki nem Júda gyermeke, hanem Júda törzsének gyermeke? Akár így, akár úgy, fogam alatt a csikorgó földdel, akarva akarom, hogy az egyetlen lehetséges és kötelező bűn által végre szülessék meg az erény. Fejeződjék be végre egy förtelmes családregény, az én családom regénye, a családomé, melyben úgy hemzsegnek az elsőszülöttek, mint ókutamban a békák. Ruben, akinek a vesszeje is csak akkor telt meg vérrel, ha kard ontotta vért látott! József, aki hamvas hazudozással besündörgi magát a világirodalomba! Benjamin, az anyagyilkos! Lea és Rachel, Szilpa és Bilha ágyából, mi, mi mind, mind a tizenegyen!; klónozott Jákob-fiúk, lajtorjátlanul.

Hétrét görnyedek előtted, Teremtő, s ha ebben a pillanatban egy soha nem látott fenevad tép szét, ha tehetetlen indulatom öl meg, ha saját pálcám sújt halálra, elfogadom igazságosztó ítéletedet. A földre nézek, csak a földet látom, föld vagyok. Te pedig Mindenható vagy és Mindentudó, aki talán a számomra örökre szétfoszlott csomót is megkötheted, melyet Szövetség néven ígértél az Ó és az Új között. Magasodban mindent tudsz, Véghetetlen - csak a földdel teli szájú Júdáról: rólam nem tudsz semmit, semmit.

Judith Imperiosa:

9. THÁMÁR ATYJA:

Öregember vagyok én, előrehaladott a korban. A szemem elhomályosult, a kezem reszket. Vénségemre legalább nem kell nélkülöznöm. Őt is visszakaptam, a lányt. Visszaküldte. Az enyém ő megint, és mégsem az. De nem is volt az soha. Hisz' idegen volt előttem ő mindig. Ki ismerheti azt az asszonyt? Kis híján megégették.

Hogy esdekelt a mindenható Istenhez, hogy áldja meg, sokasítsa meg valahára valahogy! Most itt vannak hát az ikerfiak. Az én lányom kettősei. A szelídszemű Pérec és az a másik, a hamiskás. Mintha a pici Thámárt látnám megint. Mindkét kis jószág rá hajaz. Hogy vetélkedtek egymással! Mintha már az anyjuk méhében tudták volna, hogy a mi fajtánknak minden fénysugárért, minden szippantás levegőért, minden falás lencséért meg kell küzdeni.

Nehéz harc volt az is. Hogy gyűlöltem azt a gőgös embert a nyakában azzal a hivalkodó pecsétgyűrűvel! A zsineg tán annyit ért, mint az öltözet ruha rajtam. Hogy kopogott a faragott botjával. Szenvedélyes, makacs ember! Végül csak kialkudtam azt a töméntelen drágaságot, még vagy húsz gödölyével többet is, mint reméltem.

Kifosztottuk. Ha akkor nem, hát most. Most mind az enyém: enyim a gyűrű, enyim a zsineg, enyim a bot. Nem kérheti vissza, hogyan is tehetné? Kelepcébe került. Övé a szégyen, meg tán a lelkiismeret-furdalás. A lányé a két csellel szerzett kicsi meg a kétes dicsőség. Meg a magány, meg én. Nekem meg ő.

Milyen szép volt abban a rubintos ruhában! 'Iszen szép az még ma is, talpig özvegyi gyászban. Alakra, arcra szép ma is, még a szülés se rútította el, sőt, kivirágzott. Vajon megkapta mindazt, amit akart? Ő megszerzi, amit lehet. Mi lesz vele, ha elmegyek? Nem féltem én. Csak szánom.

Stephanus Bartolits:

10. PÉRECZ

Az igazság napja

"Ki kell bírnom, valahogy ki kell bírnom. Csak ez a poros izzadtság ne folyna mindig a szemembe. Meg ez a fojtó levegő! Mennyi lehet még hátra? A távolban már látom a piactéren ácsorgókat. Nem lehet messze a thimnai kút és ott vége, ott kiderül az igazság. Ki kell bírnom valahogy, ki kell bírnom."

Ketten futottak még előtte a fiúk közül, akik a tanítóhoz tartoztak. Az egyik Terah, egy hosszú lábú, nyurga gyerek, akin látszott, hogy már nagyon nehezen veszi a levegőt. A másik Zerah, a testvére, az elsőszülött. Róla lerítt, jól bírta az iramot, talán még bele is tud erősíteni a kút előtt és akkor biztos övé a győzelem. Pérecz megrázta magát és újra előre szegezte tekintetét, mely szinte átfúródott Terah mellkasán és Zerah hátára szegeződött.

"Most, most kell minden erőmet összeszednem. Add, Uram, hogy legyen erőm az utolsó méterekre. Látom a kutat, de nem látom, milyen messze van. Összefolyik előttem minden. Most segíts, mert nem lehet más az első csak én. Elsőnek kell lennem! Elsőnek kell lennem! Elsőnek kell...".

Terah megérezte a lihegést a hátán, amit forróbbnak vélt a tűző napnál is, de nem volt ereje ritmust váltani. Pérecz melléje ért, rövid lábait majd kétszer olyan szaporán szedve, mint Terah, s lassan elhagyta a nyurga fiút. A piactéren az összegyűlt falubéliek meglátták a közeledő élbolyt, abbahagyták a beszélgetést. A tanító is odament a kúthoz, hogy - mint minden évben - győztesként hirdesse ki azt, aki először érinti meg a kút káváját.

"Zerah, megint Zerah, mindig Zerah! Nem lehet, hogy nyerjen, nem lehet, hogy ő legyen az első. Most, most segíts Uram, hogy megmutatkozzék az igazság. Jaj, szédülök, nem bírom tovább! Pedig elsőnek kell lennem, most kell minden erőt a lábamba engedni, most, ebben a húsz lépésben. Hol tudom kikerülni ezt az óriási hátat, ami már eltakarja a kutat is, hol van a rés a sziklafalon, ahol nevem szerint átférek, hol a győzelem oázisa a vereségek végtelen sivatagában? Most, most kell minden izomnak megfeszülnie, dacolva a keserű lélegzettel, a csípő izzadtsággal, az elmosódó tájjal. Elsőnek kell lennem."

Hat méter volt már csak a kútig. Zerah, az elsőszülött csak annyit érzett, hogy az erősödő lihegés elhal a háta mögött. Már nyújtotta ki a bal kezét, hogy megfogja a kút káváját, már előre élvezte, hogy fürdik a győzelmi ünneplésben. A lihegés elhalt, s ez azt jelenti, hogy vége a szorongatott helyzetnek. Terah - vagy talán Pérecz ? - feladta a későn indított rohamot az első helyért. Zerah boldog volt és már mosolyra húzódott a fojtogató, forró levegőtől teljesen kiszáradt szája, mikor egyszerre csak azt érezte, hogy hihetetlen erővel fúródik át valami a hóna alatt, s az a valami szinte a levegőben úszva megnyúlik, végtelenül hosszú lesz, s a kezével szinte odahúzza neki a kút káváját, hogy ő könnyebben érinthesse azt meg felemelt kezével, de ez a győzelem akkor nem is az ő győzelme, hanem ezé az elemi erejű valamié, ami nem tudni honnan jött és nem tudni micsoda, de elvette azt, ami már-már az övé volt. Zerah előtt elsötétült a világ, egy pillanatra megkapaszkodott a kút kávájában, majd ájultan rogyott rá a földön fekvő Péreczre.

"Mi történt velem, jaj, nem tudom, mi történt velem. Miért fekszem a földön és mi ez a mázsányi súly rajtam? Mi ez a nagy zsongás körülöttem? Csak nem a verseny vége? Látom a tanítót, de mi történhetett? Miért fekszik rajtam Zerah szinte élettelenül? S megint én vagyok alul? Már megint én vagyok alul? Ki nyerte a versenyt?"

- Falubéliek, férfiak, asszonyaik és gyermekeik az Úr szabad ege alatt! - hallotta Pérecz a tanító hangját. - Kihirdetem a végeredményt! Az ez évi tavaszi erőpróbát, nos az idei erőpróbát...

" Mondja már ki, ne játsszék velem, hiszen az életemmel játszik, mondja már ki ..."

... szoros versenyben ugyan, de Thámár kisebbik fia, Pérecz nyerte meg!

Pérecz egy pillanat alatt magához tért a kábulatból. Kibújt a még mindig pihegő és semmit sem értő Zerah alól és diadalmasan emelte magasba a kezeit. A jobb keze, amivel Zerah hóna alatt bedobva magát elérte a kút káváját, még erősen vérzett.

"Megnyertem! Hát mégis megnyertem! Akkor már biztos, hogy ez lesz életem legboldogabb napja. Legyőztem az összes fiút és legyőztem Zerahot. Igen, ez ma az igazság napja."

- Jól van Pérecz, lesz még belőled valaki. - mondta a fogadós, aki betámogatta a fiút a belső szobába, hogy kicsit magához térjen. - Apád büszke lesz rád.

- Nekem nincs apám. Meghalt. - válaszolta dacosan Pérecz, de hangján érződött az a bizonytalanság, ami mindig elővette, ha apjára terelődött a szó.

"Megint a titkolt kérdés, amire anyám nem válaszol, csak néz, néz a távolba, mintha ott látná mindazt, amit a valóságban már soha többé nem láthat. Apád meghalt, nagyon régen meghalt, mondja és én hol elhiszem, hol nem, hogy valóban ez az igazság. De mért veszi elő ezt a kérdést a fogadós éppen most? Hogy lehet büszke rám egy ember, aki már nem él?"

- No, az ugyan érdekes lenne, hiszen éppen tegnap találkoztam vele.- mosolyodott el a fogadós, majd hirtelen ráébredt, hogy talán a kölyök nem tud semmiről. - Idefigyelj, Pérecz. Egyszer meg kell tudnod az igazat. Megnyerted a tavaszi erőpróbát, többre tarthatsz jogot, mint a többiek, de a terheid is nehezebbé válnak. Anyád, Thámár sohasem lesz képes elmondani neked a valóságot. Neked viszont tudnod kell, ki vagy. Méltó voltál a nevedhez a mai versenyen és így lesz ez veled még sokszor az életben. Van-e nálatok, abban a férfimentes házban egy féltve őrzött pálcza, egy hozzá tartozó gyűrűvel és egy gyűrűzsinórral?

- Mi dolga van magának avval? - szaladt ki Pérecz száján, de már nem lehetett letagadni a tárgyak létét, pedig Thámár a lelkükre kötötte, hogy ezekről az ereklyékről senkinek se beszéljenek.

"Mit akar mondani ez az ember, aki szinte nem is ismeri őket? Mit tudhat a fájó titokról a fogadós, mikor ő sem tud semmit róla. Csak Zerah tud róla valamit, de lehet, hogy ő is csak úgy tesz, mintha tudna róla. Neki sem mondhatta el Thámár az igazat. De hiszen éppen ezt mondta a fogadós is."

- Nem túl sok, csak annyi, hogy apádé az a bot, meg az a gyűrű a gyűrűzsinórral együtt. Apádé, akit Júdának hívnak. Mindketten Júda fiai vagytok, akár tudtatok róla eddig, akár nem.

"Mit beszél ez az ember? Hiszen az nem lehet. Júdának felesége volt és gyermekei. Nagyobb gyermekei, mint mi vagyunk. Igaz, felesége még régebben meghalt, de Júda azóta is magányosan él. Júda neve el sem hangzik otthon, csak úgy, hogy a környék leggazdagabb és legszerencsétlenebb embere. Igaz, anyám mindig szomorú, ha rá terelődik a szó. De hogy az apánk lenne? No, azt nem hiszem."

- Aligha lehetne az igaz, uram. - mondta csendesen Pérecz. - Júda úrnak régen családja volt, s most is istenfélő ember hírében áll. Apánk igenis maghalt és édesanyánk azóta is siratja. Ez az igazság. Kösse be a kezem, s engedjen visszamennem a főtérre. Én nyertem a versenyt és mindenki engem akar ünnepelni. Ez ma az igazság napja nekem.

- Tudom, fiam. De számodra az igazság napja akkor teljes, ha azt is megtudod, amit sokan tudnak a faluban, csak nem beszélnek róla. Diadalod akkor lesz teljes, ha nem csak az ikertestvéredet, hanem magadat is le tudod győzni ezen a napon. Tudd meg hát, hogy apátok igenis Júda, az a Júda, akinek az első fia, Hér édesanyád férje volt. Júda felesége halála után parázna nők karjaiban kereste a vigasztalódást és ennek vette hírét Thámár, az anyád, aki cselvetéssel érte el, hogy megszülessetek. Így lett apátok az az ember, akinek a természet rendje szerint nagyapátoknak kellett volna lennie. A pálczát, a gyűrűt és a gyűrűzsinórt, amit anyád, az a gyönyörű, de szerencsétlen nő oly féltve őriz, Júda hagyta ott zálogul a parázna nőnél, hogy egy kecske árán később megváltsa azokat. Hát ez az igazság fiam. A sebed pedig, ami a kezeden esett, nem komoly, de azért ügyeljél rá, mert tisztátalan a kút kávája, ami felsebezte a bőrödet.

"Megőrült ez a fogadós? Hogy Júda, hogy egy paráznával, aki az én anyám volt? S hogy cselvetéssel? Nem értem, nem értem, ez nem lehet igaz. Mégis érzem, évek óta érzem, hogy amit anyám apánkról mond, hamisan cseng. Ez lenne hát az igazság? Nem, ez hihetetlen."

- Ha így is lett volna, maga akkor sem tudna erről. Honnan veszi ezt az egészet? Honnét tudja a pálczát, a gyűrűt és a gyűrűzsinórt? Miféle szellem lakik ebben a fogadóban, amelyik ezt a történetet kerekítette? Amit mondott, csak akkor hihetném, ha meg tudná magyarázni, mitől ilyen jól értesült. Egyébként azt kell hinnem, csak a titkon megivott carmeli szőlő leve beszél magából.

- Látod, fiam, te a carmeli szőlő levét hánytorgatod fel nekem, pedig sosem láttad, hogy boroztam volna. Nos, én sem voltam ott azon az éjszakán Enajimban, mégis tudom, mi történt. Van nékem egy Adullámbeli barátom, aki jó viszonyban van Júdával. Nos, a véletlen úgy hozta, hogy ezt a barátomat kérte meg Júda, vinné el a kecskét a parázna nőnek és váltaná ki a zálogot a jószággal. Enajimban persze nem volt ember, aki megmondja, ki volt a parázna nő, hiszen anyád csak egyszer, azon az éjszakán járt arrafelé. Adullámbeli barátom visszatérőben nálam szállt meg és elkeseregte sikertelen küldetését. Amit neki Júda a parázna nőről mondott, abból ráismertem Thámárra, de nem szóltam erről barátomnak egy szót sem. De most meg kell, hogy tudd az igazat. Azért is lettetek ikrek, mert Enajim kapujában fogantatok, a falu neve pedig, mint Te is tudod, két tavaszt jelent. Most pedig eredj és ünnepelj, élvezd az igazság napját.

"Micsoda? Menjek és ünnepeljek? Hiszen ha igaz, amit mondott, nem kerülhetek többé az emberek szeme elé! Az előbb még egy becsületben meghalt apám volt, most pedig egy cselvető anya akaratlan gyermeke lettem? Hol van Zerah, aki tudja az igazat? Hol van a testvérem, Zerah? Azonnal beszélnem kell vele. Igen, igen most szükségem van Zerahra. Neve fényt és világosságot jelent, én meg sötétben tapogatódzom."

- Zerah! Zerah! - kiabálta Pérecz, amint kilépett a fogadóból.

- Pérecz! Pérecz! - kiabálta a tömeg, aki a győztest akarta ünnepelni.

- Hol van Zerah? Mondjátok meg, hol van Zerah? - könyörgött most már összetörten Pérecz. - Azonnal beszélnem kell vele.

- Zerahot két társa hazatámogatta, mert belebetegedett a történtekbe. Kipiheni magát és kutyabaja sem lesz. Ne törődj vele, Pérecz, gyere ünnepelni. Akarunk egy jót mulatni az idei győztessel.

Pérecz azonban az utolsó szavakat már nem hallotta. Mint akinek csak most kezdődik a verseny az igazság napján, futott, futott át a piactéren, hogy mihamarabb Zerah mellett lehessen. Nehezen tudta csak kikerülni a nagy eseményre összeverődött falubelieket és idegeneket. Az utolsó pillanatban majd fellökött egy idős embert, akinek az arcát fehér kendő takarta, s már csak bottal tudott vánszorogni a nagy hőségben. Pérecz bocsánatot mormogott és futott tovább. Csak másodpercekkel később eszmélt rá, hogy mitől volt oly ismerős a kendővel takart arc és a hajlott termet. Egy pillanatra tétován megállt, elgondolkodott, hogy visszaforduljon-e, majd kettős erővel kezdett szaladni hazafelé. Közben pedig igyekezett elhessegetni magától a hajlott öregember képét, aki kísértetiesen hasonlított Júdára.

Matthias Fortis:

11. SÚAH

Emlékezni nehéz dolog. Dolog, mi forog elmédben, porod mi elódalgott, porban az igazság. Elmém, szétbomolva, mások szolgájaként üzemel, koponyák belsejében kémleli, mint sok hidegbe hullott csillag, a húsuniverzum tájain. Gondolkodni emberi cselekmény, vagy mégsem. Ember voltam én is hajdanán, míg a sejtek könyvébe vésett dzsungelszabvány atomjaimra nem szedett. Kivé lettem ebben az infinitum játékban? Eloszlottam az örök életben? Újratermelődtem a visszatérésben. No lám magamon kaptam rajtam. Töltéssel rendelkezem, most kíváncsi vagyok, amíg választ nem kapok, nem megyek haza. Ki voltam én? Továbbá ki vagyok én, hogy az európai nagyábécébe, a kultúr-etalonba felvétetett nevem? Tömegből, hogyan lettem kis zászlócska prédikátorok kezében.

Sejtaggregátumom azonosító jele: S...U...A. Így emlékeznek rám, és én is így emlékezhetek. A kérdés a név. A füstté vált, az újra felhangzó hangsor, a lexémává fejlődés útján botorkáló rezgéshalmaz. Sua, ez volnék én. Ez volnék, de mi ez a rideg kánaánita légrezgés? Nyelvem elfeledtem, de a filológusok azt dörgölik az orrom alá, hogy " segítségért kiáltok" . Hát éppen ez az. Honnan ismerhetnék magamra saját tettemből? Hogyan magyarázhatja az elém a halmazt. Hogyan lehet a halmaz a halmaz része is egyben. Lakótársaim beszámoltak az Indexről, ahol feltűnik, aminek nem szabad feltűnnie, olyannyira, hogy mi feltűnteti azt aminek nem szabad feltűnnie, annak sem szabad feltűnnie, így minden elem eltűnik a kollektív feledés freskójának alapozórétegeiben. Jaj-jaj. Mit tegyek, hogy végre eldöntsem, ki vagyok, ki voltam? Sua, mintha valami cipőféleség lenne, vagy egy köpés okozta súrlódás az éterben. Ráadásul feminin jelleggel, A-val a végén. Milyen nemű vagyok?

Nemzettem egy leánygyermeket. Mégse mondanám, hogy ez a nagy Project, gerincvelőm táplálta tüzet oltottam. Sok jeles kollégám hasonlóképpen járt el. Nevük sincs, van-juk sincs, nincsenek vannak est. De profundis sem clamavi, egyikük sem.

Szünetet kérek. Bérverset írok síromra:

Kicsi vagyok de akarok
Karok és végtagok
Vér, belek és Mekk Elek
Még egy hetet kibekkelek

A tűréshatár, határozott tót, halál de mégis gondolkodom, tehát tévednem kell, mikor az okozat áll az ok előtt. Gondolatmenetem atemporális vákuumpokolba szív. Hálót sző a bizonytalanság, mert hangsorrá züllöttem. Az Úr is tetragrammatonná ürült. Mit szóljak akkor én, a nemző-sikongó-kongó név, ami füst és jel az antikváriusoknak. Mondóka lettem:

Sua
Tüdőd legyőzi egy tuba

Sua
A Biblia kicsiny ura

Sua
Szájában ócska duma

Sua
Lakhelye nem a DUNA

Sua
Őróla nem tud Varenuha

Sua
A 100 tagúnál jobban húzza

Sua
Nem csak ő, Heidegger is kusza

Mondókává lett az organitás, az originalitás. Nevekkel dobálózom, testeket hordok hűvös halomba. Szólok lányomról, néven szólítom azt, akit nem tudok. Vejemet emlegetem, az oroszlánt, aki ember. Jahve, adonáj, él saddaj, ha sém, elohim, sorok sorok büszke hangtagok. Pénz, hatalom, tudás, azt sem tudom, ki volnék, a pantheon kapuja megnyílt, bársonyszék, glóriával mellékelve. Kerestek engem, magamat se találtam. Írtok rólam, tintátok a vérem.

Miért rángattok elő boldogságom helyéről? Ki háborgat ily kései órán? Ki járja a temetőket, míg van élet a földön? Sua nincs többé. Ne is legyen. Átadta magját, az örök élet stafétabotját, mihaszna fiának, unokáinak kik a padlóra köpnek. Életté lettem, ez nekem elegendő. Láttam az öröklétet. Láttam a végtelen játékot. A végtelen idő végtelen variációját.

A játékosok lustálkodnak. A holtakat keresik. A hullaház nem színház!!! Mert nem azé, aki kutat, hanem azé aki utat futtat.

Ha szabad még valamit mondanom, mielőtt felszállok a 21:50-esre: Keressétek az élőket, jelöljétek meg egymást, de a név struktúrába ágyaz, míg az élet állandó tengelymentes fordulat.

Jó étvágyat kívánok a desszerthez, jó éjszakát a pihenőknek, örömet, kedvet az ismétlődő megismételhetetlenségéhez. A temérdek monitássá úgysem ég, legyen ennyi elég, új helyek, új nevek, szellentés, beszéd egyremennek, míg van variáció, nagy a tét, kedvem sosem sötét.