Attila de genere Catus:

Szunárav
(Töredék)

Bizony, nehéz a történelem barlangját tanulmányozni! Minél beljebb nyomulsz, annál több oldalág, folyosó, üreg, egyéb sötét odú kínálja magát és hívogat, csalogat, míg egyszer csak azt nem veszi észre a fáradt "barlangász", hogy menthetetlenül eltévedt, egy kiálló csücsökbe kapaszkodik térdig felhúzott lábakkal, hogy azok ne lógjanak bele a fagypont körüli hőmérsékletű barlangi búvópatak vizébe, és miközben arra vár, hogy a mentőcsapatok egy alagutat fúrjanak hozzá, amin keresztül kimenekítik, rájön, hogy fejében már keverednek a gondolatok, és már rég nem tudja, hogy szakkönyv-e az, amit éppen most olvas, vagy a napi sajtó.

Nos, én is így jártam a minap, mikor búvárkodni egy könyvtárba beültem, s mikor az imént leírt állapotot elérte, pihenés gyanánt a szabadpolcról leemeltem a Parasztbibliát, amiből egy papírlap hullott ki. Rápillantván azonnal láttam, hogy engem a dolog nagyon fog érdekelni és mohón falni kezdtem a betűket. A papíron a következő történetet olvastam:

Akkor törtínt, mikor míg a sárkányos gyíkok mög az emberek nípe hasznára vútak a másiknak szívest, s nem pedig öltík egymást, mint nap. Messzi órszágrú szólt a mese, messzi az, ki regéte, te mög hiszed vagy nem. Az én szám úgy szól igazat, ahogy az öví.

Egy szántó-vető ember a maga kedves gyikával ment a mezőre a fődet hasogatni. A sárkány nyakába vötte a pányvát, mögéje a hasítóvasat bogozta s szót a gyiknak: no! Ment is a gyik, fújtatva, lángot köpve, hasadt a főd utána, mint gatya fingkor. Az embör meg csak úgy ballagódot mögötte, dünnyögve magában. Iszen csak tehette, tutta a gyik, meddig és mit köll, szokva vót a már. Az embör meg csak úgy dünnyögött: "Hej, ha szánt a bagamér, felvirágzik Bagamér!" E vót azon a vidéken a fődtúrók nótája mindnek. Majd feledtem, a sárkányos gyikoknak mindnek vót neve. A szomszédos lápokon tanyáztak, s hol ők gyüttek a bagamérhoz, ha ott köllött sürgés, hol az embörök vetődtek a lápra, ha a gyikok nem bírták a maguk dógát. No ezt a gyikot Szunáravnak hítták és akkora szája vót neki az egy fején, mint na! Akármellik napa is csak tisztölöghetett annak a szájnak, akkora vót a.

Hát csak törték a fődet rendre, míg el nem akadt eccöre a vas, oszt nem mozdút se té - se tova. Csak hányta, vetette magát a pányvába a csúf fireg, de nem bírt mozdúni tovább. Dejszen bíztatta Szunáravot az embör, semmit se ért a. Mirges lett a gazda, a nála levő sommal jót somott a gyikra. Megugrott az, csípte hátát a vessző, mint segget a paprika nagy munka idején. Bődűtt hatalmast, ugrott akkorát, mint a loroi kráter, reccsent a pányva s a fireg már nem is volt sehol. Etűnt egyetlen pillára, mint a kármentőn hagyott talléros bugyor. Iszen bánta is a gazda! Mert ahogy a hatalmas rántástú a kötél efáradt, a csoroszlya is kibuktatott ám valamit a fődbűl. Nem vót a más, mint egy takaros kis ládika. Megrázta a bagamér embör a ládikát, hát hallotta, énekelnek benne a tallérok rendesen. Mér is bánta vóna, hogy a gyik elszelelt, örőtt, hogy ílyetén mód nincs társa az osztásban. Segítség meg úgyis akadózik mindég. Fogta hát az ember a ládikát, bebugyoláta a köpenyíbe, neho más megvizslassa és megindút a szomszéd faluba. Ott laktak a három kötílverű lányok. Csinyátatni akart a megrútút pányva helött újat. No meg cicázni akart Otolkkal vagy Sziszehkallal. Esetleg Szoportával. Má hát avval, melyik tűri az incsőködést oszt nem csap a kezére, hogy szájába kapja rögvest. De jó lányok vótak azok, így az embör csak avval remélhetet, hogy jót vedel a kocsmába, mig a hármak új pányvát vernek neki. No, szedte lábát szaporán, hogy még időben fordúva estig haza írjen, s nemsoká el is ért a szomszédos Kárioba, ahol a három lányok laktak. mit ott látott, nem hitte, A faluban ház egybe nem vót, csak hamuként, le vót az égve mind egy szálig. Az embörök jajgatva szaladoztak fel s alá. Nehezen vette ki lármájukbó az embör, hogyan is esett a dolog. Hát abban az vót, hogy az sárkányfireg gyütt a faluba, de még senki nem gondúta akkor, hogy ellenükre lesz majd az álnok. Csak mikor látták mind, hogy a levegőbe emelkedik, karmai közt a három lányokkal és ocsmány pofájábú kénköves lángot bocsát a falura, akkor értette meg mind a valót. De akkó má nem vót mit tönni. - Szunárav tötte az ocsmányságot, a som miatt - sommázta az embör mingyá a dógokat. - De mi baja a három lányokkal, ha velem akasztott bajúszt? - morfondírozódott tovább. Osztán eszébe jutott a saját fétenivalója, és szélsebesen megindút hazafelí, lölkében teljes aggodalommal.

Eddig tartott a történet. Gondolhatjátok, mennyire felzaklatott, hiszen úgy tűnik, jelenlegi témánk vizsgálatához a legmegfelelőbb anyagra bukkantam. Azonnal a könyvtáros kisasszonyt kezdtem faggatni, mit tud a papír eredetéről, de ő csak annyit mondott, hogy ha tud is valamit, azt velem most nem hajlandó megosztani, mivel záróra van, jöjjek el máskor. Hajthatatlan volt, fénymásolatot is csak hosszas könyörgésre volt hajlandó csinálni, de előtte tüntetőleg felvette a kabátját. Mikor kifizettem a xeroxért a horribilis 30 Ft-ot, elgondolkodtam, hogy élve törvényes jogommal kérjek-e róla ÁFÁ-s számlát, hadd teljék az idő, de a nemes bosszútól visszatartott az a gondolat, hogy még kutatásaink kapcsán szükségem lesz a könyvtáros hölgy jóindulatára, így elálltam szándékomtól. A jövő héten megyek a könyvtárba s kifaggatom, hogy az eredményekről a következő Symposionon beszámolhassak.

Bizony, könnyű azt mondani, hogy a macska lusta állat! No, persze, egy-s mást tettem azért, hogy ez a nem igazán hízelgő szokás terjedjen el rólam, de ennek vége! Íme, fényes bizonyságát adom ezennel, hogy a kutatómunkát komolyan véve, magamat alázattal a sárkányológiai kutatásoknak szentelve most, ma szombat délelőtt is puha lépteimet a kerületi Szabó Ervin fiók felé irányozám ... nos, mindenki tudja, miért. Hiszen múlt hónapban ebben a kis könyvtárban akadt mancsomba az a Parasztbiblia, amelyből teljesen váratlanul esett ki a bagamér ember és Szunárav története. Sajnos, - ugye emlékeztek - akkor a záróra miatt nem sikerült a kutatást folytatnom. Ezért kerestem fel - már-már macskától teljesen idegennek tűnő hangyaszorgalommal - ma délelőtt az említett intézményt, hogy teljes mélységében alámerülhessek a munkába, de jaj! ádáz, lator módon a könyvtár szombaton zárva tart. Ezt nem vettem figyelembe. Hogyan is vehettem volna, mikor tettvágytól égve, szorgos buzgalommal készültem a kutatásra. Bánatosan bandukoltam az utcán, szégyenemben már-már azt fontolgatva, hogy inkább egy kutya elé vetem magam, mintsem megérjem azt a szégyent, hogy ma, itt, előttetek semmilyen eredményről nem tudok beszámolni. Már be is szereztem egy sarki újságosnál egy napilapot, amibe szétmarcangolt tetememet be lehet majd tekerni, megelőzve így az "esztétikai környezetszennyezést" (Ez a kifejezés Rossner úrtól való, én csak kölcsönöztem), de kíváncsiságom még ebben az állapotomban is működött, és azt gondolván, hogy még egyszer, utoljára informálódom a világ dolgairól, leültem áttanulmányozni a sajtót. Nagyon felkeltette érdeklődésemet egy cikk, ami a kommunikációról, a közlés egy újabb fajtájáról szólt. Most, a XXI. század elején, mikor eddig azt hittük, hogy a számítógép, mint a közlés új eszköze mindent elsöpör és letarol, hogy nem csak a gazdasági élet elmaradhatatlan kellékévé válik, hanem a magánéletbe is beférkőzik, s mintegy be is fejezi a közlés forradalmát - nos, azt kell hogy mondjam, hogy van egy ember, aki dacol a technika legújabb vívmányaival. Ez az ember fittyet hány a haladásnak, őt nem érdekelik az emberiség szokásai, ő akár még a maga és mások élete árán is a saját útját járja. Talán már ki is találtátok, kedves Barátnéim és Barátaim, hogy kiről van szó: igen, arról az emberről, aki az utóbbi hónapokban nagyon megosztotta a közvéleményt sajátos közlési módszereivel. Üzeneteit ugyanis a televízióban leadott interjúi alatt kézjelekkel juttatja el a címzettekhez. Igen, ő Oszama bin Laden, a nagy közlésforradalmár. A nagy pantomimes. Bizonyára mindnyájan hallottátok már, hogy kézjelekkel, fejtartással és egyéb mímes eszközökkel adja ki utasításait. Ez a jövő. Illetve a jelen. Ezen elmélkedve arra a következtetésre jutottam, hogy feledve a számítógépet, közlendőnket egyéb, egyszerű úton is el lehet juttatni a címzettekhez. Itt tartottam gondolataimban, mikor a szemközti építkezést eltakaró nagy falfelületen a következő feliratot vettem észre:

A "Z" sugár indul!

VW

A képen egy autó volt a felirat mellett látható, semmi más. Elgondolkodtam azon, hogyan lehetne az óriásplakátokat felhasználni közlendőink továbbítására, és játékosan cserélgetni kezdtem ennek a jelentéktelen Volkswagen reklámnak a betűit. Nem tellett belé pár perc, döbbenten hasított belém a felismerés: nem én találtam fel a spanyolviaszkot. Igen, ez nem egyéb, mint egy ártatlan óriásplakátnak álcázott üzenet! A szövegben anagrammaként a következő két név van elrejtve:

GIWDUL illetve SZUNÁRAV

Vagy ez egy személy neve lenne? Így: GIWDUL SZUNÁRAV?

Órákig álltam a plakát előtt döbbenetemben. Mikor ocsúdtam, s órámra pillantottam, rémültem láttam, rohannom kell, hisz milyen házigazda az, aki vendégeket hív és elkésik? Így hát mégsem kellett a kutya elé vetnem magam, mert a szerencse a kezemre játszott ma, de azt hiszem, ha a következő Symposion összejövetelre újabb eredményekről szeretnék beszámolni, akkor bizony figyelembe kell vennem a könyvtári nyitvatartást. Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.

Ígéretemhez híven nem hagytam az utolsó pillanatra a sárkányológiai kutatást, hanem idejekorán felkerestem az ominózus kerületi könyvtárat, hogy tovább folytathassam az anyaggyűjtést. Szerencsém volt, a múltkori könyvtáros kisasszonyt éppen szolgálatban találtam. Láttomra zavarba jött, pír futotta el arcát. Hirtelen nagyon büszke lettem magamra, s fokozni akarván a hatást, legeltetni kezdtem szemem a kislányon. Megcsodáltam most már lángoló, helyes orcáját, s megállapítottam, hogy a vastag keretes szemüveg, amit visel, nemhogy eltorzítaná, inkább még érdekesebbé teszi az arcát. Csínos pofikáját tudatosan tépett, megtervezetten szénakazalszerű haj keretezte, melynek vége játékosan simogatta hattyúnyakát, melyet valamilyen finom fonálból szőtt nyaklánc ölelt át. Saját fonalából beleszőtt mintázata volt, de nem láttam tisztán, hogy mit ábrázolt. Közel nem mertem hajolni, hogy megnézzem, ezt sem felvett machóságom, sem velem született macsóságom sem tartotta illendőnek, s a leányzó is nagyon zavarban volt. Szinte hebegett a pult mögött, mikor megkérdezte, mit szeretnék. Én ugyanazt a kötetet, a Parasztbibliát kértem, mint múltkor. Alig hallható hangon rebegte nagy zavarában, hogy a kötet nincs bent. Én vicces kedvemben voltam, s azt mondtam neki: nem baj, kisasszony, akkor jó lesz nekem egy értelmiségi biblia is. Értem, bólintott, és kezembe nyomta a Keresztény Értelmiségi Szövetség aktuális havi lapját, majd sietve távozott. Ahogy megfordult, begombolatlan köpenye hirtelen szétnyílt, s én megcsodálhattam remek formáját testének, hisz nem volt rajta egyéb, csak egy testhez simuló póló és egy feszes miniszoknya. Szemem véletlen-akarattal remegő keblére tévedt - volna, ha melle halmát el nem takarta volna a hóna alatt szorongatott könyv. Ó, ha az a volna ott nem volna! De minden rosszban van valami jó - tartja a közmondás, hiszen a rejtegetett könyvben az áhított Parasztbibliát véltem felfedezni! Szóval így állunk, kedves könyvtáros kisasszony! - Nu, pagagyí! - gondoltam, és utána eredtem, de úgy, hogy ne vegyen észre. Tervemet siker koronázta, és így kifigyeltem, hova dugja a könyvet. Pár perc múlva már a kezemben volt a kötet, s a könyvtár egy eldugott zugában lévő fotelba vetve magam, tanulmányozásába mélyedtem. Forgattam, ráztam a megkaparintott példányt, de csak nem akart kihullani belőle a remélt papír. Viszont a könyv kicsúszott a kezemből és hatalmas csattanással a földre esett. Ijedten néztem körül, meglátott-e valaki, de csak Szabó Ervin nézett rám csodálkozva a falról, egyszerű, szocialista módon bekeretezve. A könyv borítója szerencsére nem szakadt el, csak lecsúszott a Parasztbibliáról, és ekkor, legnagyobb örömömre a borító alól előkerült a várva várt papír. Mohón olvasni kezdtem. Íme:

Futott az embör hazafelí, teli gatyával, hisz tutta jól, a gyik bosszúra éhes, s neki csalággyát mentni kő. A nap má alábukott, csak veres fényét hagyta még kicsinyég hátra. Mint segge majomnak, vót a faluja, mire odaért. Felesíge a kapuba állott, s még hogy! Orcája, mint sárkányos gyik pofája, szemei kétfelé, s kezíben a fa, mivel a tésztát szok lapítani, mikor nem az ura hátát egyeníti véle. - No, hála az ígnek - vút első gondolattya az embörnek - nagy baj má nem löhet. Másoggyára viszont azt gondolta, hogy mégiscsak jobb lett vón, ha a kapuban inkább Szunárav fogadja. De hát mit vót mit tenni, csak bé köllött menni a házba valahogy. Eszébe jutott a ládika, amit a vas fordított ki a fődbűl. Cselhö folyamodott az embör, s a ládikát az asszonynak nyújtá. Annak keze megállott a levegűben, szerte szemei egybű a szelencére tapadóztak: - Millen nyavallát akarsz néköm adni, he? Hát ilyenkor kell hazagyünni a fődrű? - darálta, és egyre pörgött a nyelve, mint majom farkán a stanyecli, de szemei a ládán megtapadtak, mint zsír a kalapnak karimáján. - Iszen néked hoztam - mondta nyájasan az embör - nagy kincs ám ez! No - adta alább az asszony - hadd lássam hát! - Nem úgy a! Nem nyithassa ki azt embörfia, csak az éjfélkor, s nem magába! Így szótt a látó embör nekem, akitű kaptam! - füllentett a gazda, gondolván, elodázza így a dógot egy időre, éjfélig meg kitalál valamit. - Add csak ide, majd ín vigyázok rá - ragadta ki kezibűl az asszony a ládikát, s vitte magával a tiszta szobába. - No, eddig megvónánk - gondúta az embör, de szöget ütött valami a fejibe. - Már oly sötétnek kéne lennie, mint éjfélkor a kutya hátsó likában, s még mindig veres az ég alja. Ez nem szokott dolog! Nem tetszik ez neköm! - mormogta.

Közben az asszonyt hajtotta a kíváncsiság a ládika mián, elhajtotta hát a gyerekeket aludni, mint legyeket az ökör. Fúrta ódalát a kíváncsiság, s kinyitotta a ládát. Azaz, nyitotta vóna, ha nem lett vón annak fedele erőst lezárva, amit bárhogy is feszegetett, nem bírt véle. Pedig erőködött csak, mint vénember az ifjú menyecskén, de nem mönt. - No, módját találom én ennek! - gondúta, s jól elzárta a ládikát.

Ezalatt az embör körbejárta a falut, mint kerge kutya a farkát, hátha talál magyarázatot a verességre. De csak nem jött rá az okára annak. Míg így bóklászott, hát találkozott a három kötílverű lányok egyikével, Otolkkal. Leesett az embör álla, mint a madzag néküli gatya, nem értette a dógot. Csak nézte a lányt, mint ketrecbe zárt kutya a kóbászt. A lyánynak nyakán fonalbúl font ék vót körbe, titokzatos jelekkel teleszőve. A kötílverű lyány így szótt az embörhö:

- Fogd ezt az ostort és ne feledd használni! - azzal kezébe nyomott egy kötílbű fonyt ostort, oszt maga mög ellillant, mint viharban a gatyaszellet.

Az embör megörűtt az ajándéknak. Jó lesz majd véle simogatni az asszonyt - gondút a párjára szeretöttel. Meg akarta köszönni a lyánynak, de az addigra má nem vótt sehol.

- Iszen mindegy - morfondírozódott - csak hasznos jószág ez az ostor! De mit találjak mondani, hogy ne kelljen a ládikát odaadni az asszonynak? - gondókozott, mígnem haza vettö az irányt. Alig tött pár lépést, hatalmas robaj tőtötte meg a levegőt. A lég remegett, felforrósodott, s egyre jobban tele lett az embör gatyája, mígnem eccörre előtte nem termett Szunárav. No több se köllött az embörnek, rémülten tolatni kezdett, mint rendesen a rák jár, mígnem rá nem gyütt, ha megfordul, gyorsabban halad. Nosza rögvest meg is perdült, de fődbe is gyökeredzett a lába azonnal: ott is Szuránavval találta magát szembe, aki úgy hányta pofáján a kénküves Istennek nyilát, mint korhely legíny másnap a bablevest.

Eddig tartott a papírlapon talált történet. Lázasan végigolvastam, és rohantam a könyvtáros kislányhoz, hogy lemásoljam ezt is. Ő, mikor meglátta, hogy a Parasztbiblia nálam van és megtaláltam a papírlapot is, úgy tett, mintha mi sem történt volna, és fa-arccal lemásolta nekem, amit kértem. Én azonban láttam, hogy a lelke legmélyéig feldúlt, és arra gondoltam, csellel férkőzöm a bizalmába, hogy kiszedjem belőle a papírlapok titkát. Ezért vacsorázni hívtam egy remek étterembe, de ő mereven elutasított, majd, mivel megint záróra volt, ki is rúgott, mint macskát ... No, ezt ne részletezzük. Elmenet még láttam, hogy bezárva a könyvtárat egy bogárhátú kisautóba száll be, amivel azonnal elviharzott.

Ennyit sikerült mára kideríteni, de nem adom fel. Meggyőződésem, hogy a titok kulcsa a könyvtáros lánynál keresendő, így hát lelkes olvasóvá nevelésemre a társadalomnak többé nem kell költenie, menni fog ez magamtól is.

Az a fránya macska már megint bajba keveredett, pedig most nem is próbálkozott a spájzban lévő tejfölös köcsög meghódításával és a verebeket sem hajkurászta az udvarban terpeszkedő akácfán. Egyéb, rettenetes kalandokba keveredett, illetve hát keveredtem, majdnem ott is hagytam a bundám. Még szerencse, hogy akadt egy macskabarát, aki kimenekített szorult helyzetemből, bár nem tudom, hogy a vele való találkozás szerencsémre volt e, vagy jobb lett volna, ha akkor inkább egyből jelentkezem Pierre Paolo Spagettino mesterszakácsnál egy főzőtanfolyamra.

Nos, hogy egyik szavamat a másikba nem öltsem, bizonyára emlékeztek arra, hogy a legutóbbi alkalommal, mikor is a tisztelt Symposion Társaság együtt volt, én nem számoltam be sárkányológiai kutatásaim legújabb eredményeiről. - Bizony, a macska lusta állat! - sóhajtottak egyesek, és szomorúan vették tudomásul, hogy bizony ez a szőrös, nyávogó négylábú még a lajhárnál is lustább (ami persze nem is kíván bizonyítást, mert annyira evidens), mégis azt kell mondanom, hogy ebben az esetben nem a lustaság, hanem a külső körülmények okozták, hogy elmaradt beszámolóm. (Persze, ettől még a macska a világ leglustább állata.) A külső körülmény pedig nem volt egyéb, mint az, hogy a következő alkalommal, mikor a könyvtárba igyekeztem, zárt ajtókkal találtam magam szembe, és az ajtón egy csúnya nagy táblán a következő felirattal: A könyvtár átépítés miatt bizonytalan ideig zárva! Nnnnna, nesze, te macska! Így hát eloldalogtam, és aznap nem tudtam beszámolni kutatásaim eredményéről, de szentül megfogadtam, hogy a következő alkalommal, ha törik, ha szakad, újabb eredményekkel rukkolok ki. Ezért aztán naponta látogattam a könyvtárat, és figyeltem az eseményeket. Illetve csak figyeltem volna, ha lett volna mit. A könyvtárban ugyanis az történt, hogy - semmi nem történt! Bezárták, és semmi! Ha ne tudnám, hogy több, mint tíz éve rendszerváltás volt nálunk, akkor azt mondanám, hogy magyar tempó, de így nem találok magyarázatot erre a jelenségre. Az elmondottak fényében megérthetitek, hogy miért szántam el magam erre a kockázatos és veszélyes lépésre, amiről most beszámolok nektek. Mivel naponta lestem a könyvtárat és megállapítottam, hogy egyik napról a másikra bezárták ugyan, de egy fia könyvet nem szállítottak el és ember be nem tette oda még a bezárás óta a lábát, arra az elhatározásra jutottam, hogy még a mai Symposion előtt oda egy éjjel betörök és a szükséges dokumentumokat ha kell, kilenc életemből az egyik árán is megszerzem. S tettem, amit elhatároztam. A dolog kivitelezésében nem volt nehéz dolgom, mert mint tudjátok, ahol a macska feje átfér, ott átbúvik a macska is. S Magyarországon, ismerve a közszolgálati szféra ellátottságát, bízvást kijelenthetjük: nincs olyan könyvtár, melynek falán ne lenne legalább egy macskafejnyi repedés. Speciel ezen a falon több is volt, kedvemre válogathattam, melyiken mászom be. Mikor már birtokon belül voltam, sürgősen nekiláttam megkeresni a Parasztbibliát, annak reményében, hogy Szunárav és a bagaméri szántó-vető történetének folytatását fellelem. Nem volt nagy szerencsém. Bár szürkületkor másztam be, hogy még természetes fénynél hajthassam végre tervemet, rám esteledett, és a könyvet még mindig nem találtam. Így hát töksötétben is folytatnom kellett a keresést. Ez persze egy macskának meg se kottyan, és szisztematikus vizsgálódásom meg is hozta a kívánt eredményt, az egyik polcon, ahová a selejtezésre ítélt könyveket rakták, megtaláltam az áhított kötetet. Örömöm határtalan volt. Nem is lett volna semmi baj, ha azonnal felkerekedek és elhagyom a tett helyszínét. De én kíváncsi, csacska macska voltam, hogy hol van az áhított papírlap és nekiálltam keresni. Kis kutatás után meg is találtam. Cseles módon a borító belső oldalára volt írva a történet. Mint tudjátok, a macska szeme, mint két rubint éjjel, ha akarja, szalonnát is lehetne sütni parazsánál. Bekapcsoltam hát szemeimet, és mohón olvasni kezdtem az iratot.

Teli tette egybű a gatyát az embör, mikó látta, hogy nincs menekvés, Szunárav mindenütt ott van. Egybű tutta azt is, mitű van a nagy veresedís az ígnek ajján: a sárkányos gyikok pofájábul lövellt a veres láng az ígre. No, dógom végezetlenül mégse mönnék má haza - gondúta az embör - és rottyantott még egyet a gatyába, úgy mögszállta a fílelem. No lett is ájer egybű, el is alutt a két fíreg, nem lövellték má a lángot az ígre, sötét lett, mint bányaló likában éjfílkor. Az embör meg haza vötte az irányt. Örűtt, hogy megszabadult mög aztán a ládikára is gondútt, amit az asszonnak adott, ho lecsendesítse. Éjfíl emútt mán, azt gondútta, má nem kell a ládikával törődni, hisz azt mondta az asszonynak, hogy magába nem nyithassa ki a ládikát, még éfélkor sem. Meg arra is gondútt, hogy nála van az ostor, amit Otolktú kapott, hát maj mögsimíccsa véle az asszúnt, ha mégis kinyitná a ládikát. Megkönnyebbűten baktatott hát hazafelí, csak a gatyája vútt nehíz nekíje.

Közben Iszpáp - mer ne feleggyük, vót ám a bagamér embör felesígínek neve is - szóval Iszpáp a kíváncsiságát le nem győzve, megtalálta a módját, hogy kinyissa a ládikát, amit ő csak szelencének nevezett, ki tuggya mér. A nők mán ekkor is kifürkészhetetlenek vúttak. Szóval, embörünk még javába tartott hazafelé, gatyaterhével, de Iszpáp szelencéje már akkor rég nyitva vót. Nem vót ám abban különös semmise, csak kavicsok, néhány. Megmírgett az asszon, s hirtelen felfortyant mint a budi nyári napnak délidején: Dejszen kerűjj csak haza, kiegyenítgetem azt a görbe gerinced a sodrúfával, ilyet adni nekem és még szíveskedik is hozzá! Na hát lásd csak az ajándokod! Aztán marokra fogta a kavicsokat és kivágta haragjában az udvarra mind. Pattogott a sok kis kő a földön, mint kecskeszar a deszkán, maj el-elnyugodott valahány. Valamellik a tyúkszarba, olyik az ocsúban vagy a trágyában lelt menedéket. Az asszonnak meg csak járt tovább a szája, mint a kacsa segge, csak hánta tovább a mérgit, s pörölés közben akkorára tátotta a száját, hogy a bele láccott. No, az vót neki rendesen. Mikor kifulladt, hörgött még párat, mint nyakon szúrt koca az esti tor hajnalán , majd lenyúgodott. Kiment az udvarra, főszedett néhány kavicsot, hogy ugyanúgy zörögjenek, mint amiket kihajintott, visszament a tiszta szobába, s a köveket a szelencébe téve visszazárta azt. Iszpáp leült csendben a lócára és bosszún kezdte el törni a fejét.

Emberünk meg ezalatt ippeg mán hogy haza nem ért. Lassan bóklált, mert sötét vót, íjfíl múlt mán sokkal. Hát eccörre nagy fínyessíg támadt - s emberünknél működni kezdett azonnal a pavlovi reflex. Dejszen most nem a sárkányos gyikok gyüttek ám, hanem előtte termett Szoporta, a három kötílverű lányok másika. Gyönyörű vút ű is, hattyú nyakán vékony bőrszíjakból vútt a nyakravaló, ismeretlen jelekkel teleszőve. - Könnyen rád találtam - szólt - csak a szagodat kellett keresnem. Figyelj nagyon: Asszonyod, Iszpáp kinyitotta szelencéjét, és a bajt hozó kavicsok kiszabadultak. Már akkor kezdődött a baj, mikor az eke vasa megakadt a szelencében, ettől lett nyugtalan Szunárav is, és ezért somtál rá te is a sommal akkor. Nem lett vóna szabad a szelencének előkerűni, akkor nem is lenne baj egy se ezen a Földön. Most ez mán így lesz mindörökké. Szunárav testvérével, Giwdullal együtt most az emberek elpusztítására készül. Őket láttad az imént, tőlük rezeltél be így. Úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. De téged kedvellek, figyelj hát: adok neked egy pár bocskort, használd, amikor szükséged lesz rá! - szólt, azzal elillant, eltűnt, vele tűnt el a fényesség és a sötétben nem maradt más, csak az ember a hatalmas büdös közepén.

 

Eddig tartott a történet a borító belső oldalán. Összehajtogattam gyorsan s ruhámba dugtam. Már éppen indulni akartam vissza, ki a könyvtárból, amikor ösztöneim miatt meg kellett, hogy álljak. Meredten álltam, mint a viagrát nyelt kígyó és hallgattam a füleimnek oly kedves neszeket, szimatoltam az annyira ismerős illatot. Egééééééééééér! Igen, egérke neszezett, nem véve észre engem. Hogy is vehetett volna, mikor a macska ösztönösen is úgy helyezkedik, hogy az egér ne vehesse észre. Már tudtam, hogy hol van: a Révai Nagy Lexikonát tartó polc alatt motozott a vacsorám. Egy ugrás, s máris a mancsaim között vergődött a macsi-vacsi. Ó, ha tudtam volna akkor, hogy a szú és az egér szövetséget kötöttek egymással! De nem tudtam. Így, mikor ősi macska szokás szerint játszani kezdtem az egérkével, hogy növeljem adrenalin szintjét őporhanyóssága érdekében, az egyik elfogásnál belerúgtam hátsó lábammal a polc egy régóta szúette lábába. A hatás leírhatatlan volt. A teljes Révai pótkötetestül a fejemre esett és én elájultam. Arra ocsúdtam, hogy a grabancomnál fogva tart egy rendőr, akik persze a robajra jöttek. Azonnal elővette a bilincset, hogy megbilincseljen. No, gondoltam, adjuk a bűnbánót, és bilincselése nyújtottam mellső mancsaimat, tudván, véknyabbak azok annál, mire a bilincset tervezték, és majd kicsúsznak, amikor is, a meglepetést kihasználva kereket oldok. Igen ám, de ez a rendőr még az egyszeri rendőrnél is rendőrebb volt és nagyon nem figyelhetett a gyakorlaton, mert a bilincset nem a mancsaimra tette, hanem a nyakamra. És tudjátok: ahol a macska feje átfér, ott ... . Nos, hát itt nem fért át. Bevittek az őrszobára, ahol több órás várakozás után meglepetésemre egy rendőr NŐ kezdte meg kihallgatásomat. De micsoda nő! Szinte fényesség támadt körülötte! Karcsú, magas, fiatal nő volt, hattyú nyakán egy vékony bőrszíjakból készült nyakravaló, melyekbe saját anyagából titkos jelek voltak szőve. Sokáig figyelmesen nézet, majd azt mondta: Most az egyszer elengedlek, de nagyon vigyázz magadra, ne keresd a bajt. És kerüld a Volkswageneket. Ezzel csöngetett az ügyeletes tisztnek, aki elvezetett a kapitányság kijáratáig, majd kirúgott, mint macskát... na ezt a részét hagyjuk már a történetnek.

Bizony, régen volt, hogy Szunárav és a bagamér szántó-vető "embör" történetével foglalkoztam. Talán már feledésbe is merült, hogy "szorgos" könyvtárlátogatásaim következtében hogyan alakult a történet. És egyáltalán, mit nyarvog itt össze-vissza ez a hebrencs állat? Ki is emlékszik már arra, hogy a bagamér "embör az ű kedves gyikával" (akit Szunáravnak hívtak) a földön szántás közben egy szelencét talált? És hogy hogyan szakítá el a sárkány a pányvát, amikor az "embör rásomott a sommal"? Hogyan dúlta fel Szunárav a "három kötílverű lányok", Otolk, Sziszehkal és Szoporta faluját és miként repült el a falu felett, karmaiban a három lányokkal? Miként nyitotta ki titokban aztán az "embör" felesége, Iszpáp a szelencét, s szabadította ki mit sem sejtve a bajt hozó köveket? (Amiket persze aztán sima kavicsokkal helyettesített, hogy az "embör" észre ne vegye a sumákot.) Hogy rémisztette meg emberünket Szunárav és ikre, Giwdul, s hogyan "gázosította el" (egy időre?, örökre?) őket a bagamér? Hogy a nyakékeket viselő két "kötílverű lányok" (hova tűnt a harmadik?) mi módon juttatták az embert a kötélből font ostorhoz, meg a bocskorhoz? Nos, ha mindez esetleg még tarthat számot némi érdeklődésre (bár sosem lehet tudni egy macskánál, hogy amit hablatyol, annak van-e teteje, veleje?), az már viszont senkit sem érdekel, hogy tetszik e neki vagy sem a nyúlánk, szemüveges, bogárhátú kisautóval furikázó könyvtáros lány, akinek szép, fonalból fonott nyaklánca van, saját anyagából készült mintázattal. Az pedig végképp érdektelen, hogyan került egy könyvtári betörés során a macsek a rendőrségi őrszobára, ahol egy sudár, gyönyörű rendőrnő hallgatta ki, nyakában egy mintás, bőr nyakékkel, és nyomatékosan felhívta a sanyarú sorsú állat figyelmét, hogy kerülje a Volkswageneket. És nevetséges dolog akár még csak említést is tenni arról a hagymázas macskagondolkodásról, amit Oszama Bin Laden kézjeleiről gondolt a bolondos szőrmók, amikor az autós óriásplakátot látta a következő felirattal:

A "Z" SUGÁR INDUL

VW

Nos, hogy velem mi történt, valóban érdektelen. De hogy a szántó-vető története hogyan alakult, azt szerettem volna nyomon követni. De sajnos, időközben persona non grata lettem a könyvtárban, s kutatás ide - macskaszorgalom oda, még a bal hátsó lábamat sem tehetem be a hőn szeretett intézménybe, nemhogy mind a négyet! Ó, jaj nekem, szerencsétlen macskának! Nem láthatom többé a szép könyvtáros lányt, nem folytathatom kutatásaimat!

Hiába ólálkodtam hát a könyvtár körül órákat, sehogy sem sikerült bejutnom az épületbe. De nem adtam fel. Mindenképpen folytatni akartam kutatásaimat, és ehhez tudtam, hogy hozzá kell jutnom valamilyen forráshoz. S azt is tudtam, hogy két forrásom lehet:

  1. Nyitott szemmel járok a világban és körülöttem lévő dolgokat vagy tudom kapcsolni a már feltárt eseményekhez, vagy nem,

  2. Valahogy hozzájutok a Parasztbibliához, mert biztosra veszem, hogy van még abban olyan lap, amelyik kijár.

Ahogy tekeregtem gondterhelten az utcán, utam egy kis, az előző világból itt maradt mozicska mellett vitt el. (Értsd, nem multiplex pláza sztereó média encsem-bencsem.) Ütött-kopott plakátján egy fekete álarcos embert láttam, aki egy csillogó ezüst-metál színű Volkswagenben ült, aminek az oldalára egy hatalmas "Z" betű volt pingálva. Egy amerikai film plakátja volt, Zorró unokája volt a címe. Nosza, nekem sem kellett több: a kinematográfiai intézménybe berohantam és a pénztárosnőt lerohantam. Ő unott arccal adott egy jegyet, majd felemelte a telefont és beleszólt: Géza, mégis lesz, jöttek - mondta és letette a kagylót. Az emeletről káromkodás és csapkodás zaja hallatszott. A pénztárosnő a továbbiakban figyelemre sem méltatott, beletemetkezett egy újságpapírba csomagolt könyvbe s közben elmélyülten játszott vésett ezüst nyakláncával. A csapkodás fent abbamaradt és egy alig hallható, szakadozottan szóló csengő kezdett erőlködni, inkább halódó kereplőre emlékeztetett a hang. Bemehettem a félhomályos nézőtérre, ahol nemsokára töksötét lett, és elkezdődött a vetítés.

Teljesen érdektelen Zorró történet volt, mai környezetben. Már Alain Delon és Antonio Banderas sem alkottak maradandót ebben a műfajban, de ha ők a Borsodi Liga mezőnye, akkor ez a film volt a megyei másodosztályból a fakó. Az ifjú főhős (ismeretlen fiatal színész <?> játszotta) idegenként vetődik egy amerikai kisvárosba, ahol egy hatalmas gazdaság tulajdonosa az úr. A nincstelen fiú traktorosként elhelyezkedik a gazdaságban és egész nap a földet túrja. Mellesleg kiderül, hogy a gazdaság alkalmazottai helyi nincstelenek – vagy azzá lett, valaha jó egzisztenciájú városiak. Az a hír terjeng, hogy őket maga a tulaj tette tönkre, megszerezve vagyonukat, és most a jóindulatú munkaadó szerepében tetszeleg. A nincstelenek meg persze - nem lévén egyéb választásuk - hallgatnak és dolgoznak a földeken. A fiú legjobb barátja egy idősebb, néma férfi lesz, aki a tehenészetben dolgozik, és a szálláson egymás mellett van az ágyuk. Totális amerikai panel, mint ahogy az is, hogy negyedóra elteltével ifjú titánunk természetesen beleszeret a negatív főhős egyetlen, világszép lányába. (Hú, tényleg nagyon szép nő játszotta a szerepet. Nem ismerem a színésznőt, akinek szépségéből még az sem von le egy jottányit sem, hogy bot tehetségtelen.) A szerelem persze, reménytelen. A langy cselekmény csepeg tovább, mígnem valamelyik szimpatikus nincstelent iszonyú méltánytalanság éri a fő - fő gonosz részéről. Ekkor egy éjszakai jelenetben látjuk, amint az unalomig ismert álarcos Zorró figura (milyen véletlen, testalkata szinte egyezik a traktoros srácéval) behatol a fő gonosz villájába, ahol addig matat a trezorban, amíg egy szelencére nem bukkan. Menekülne zsákmányával, de a lépcsőfordulóban a gonosz ember lányába ütközik. A tekintetek villannak, a szerelem szárba szökken egy pillanat alatt, de tartani kell magukat a forgatókönyvhöz, tehát a lány pisztolyt szegez a "banditára", aki e nyomós érv hatására átadja a lánynak a szelencét. Még néhány izzó tekintetváltás, Zorró látványosan meghajol és a nyitott ablakon át hirtelen eltűnik. Nem marad utána semmi, csak az ablakig érő rózsaágról lesodort rózsa, ami tollpiheként hullik a szerelemtől támolygó leány nem kicsíny méretű, majdhogynem fedetlen keblei közé.

Másnap az egész városkában elterjed (hogy mitől, ezt csak a forgatókönyvíró meg a dramaturg tudja, de szerintem ők sem), hogy Zorró visszatért és majd igazságot oszt. Közben a leány, nem bírván legyőzni kíváncsiságát, felfeszíti a szelencét, és megismerkedik tartalmával. Az pedig nem egyéb, mint kompromittáló iratok garmadája az apja ellen. Bizony, a papírok egyértelműen igazolják a szóbeszédet, hogy a papa hogyan gyarapította vagyonát mások birtokainak elorzásaival, és hogyan kényszerítette őket hallgatásra és örökös robotra ily módon gyarapított gazdaságában. Annyira megrendül a felismeréstől, hogy hóna alatt a szelencével azonnal lerobog a tehenészetbe és megkeresi a némát, akiről előzőleg már kiderült, hogy jóba van a lánnyal, hiszen gyerekkorában az öreg sokszor lovagoltatta őt a térdén. (Eléggé giccses emlékjelenet kapcsán lehetett ehhez az infóhoz hozzájutni, s ezt tetézve még az is kiderült, hogy azért az öreg lovagoltatta a lányt, mert a mama a szüléskor meghalt. Ocsúdva az emlékezésből a lány hosszasan nézte ebben a jelentben apját, majd így szólt: szeretlek, papa. Én is téged, kislányom - szólt a papa, s ezzel letudták a hagyományos amerikai filmdramaturgia ezen részét is.) A néma a traktoros fiúhoz küldi a lányt, akinek a szemébe pillantva azonnal meglátja az előző éjszakai tüzet. Heves szerelmi jelenet következik, majd együtt mennek be a helyi elöljáróságra, feljelenteni a papát. A seriff persze a fő gonosz embere, aki rögtön jelenti is az esetet neki, így a fiatalok lebuknak. Látványos jelenet, amikor a papa kiszáll a szántóföldön hófehér, cirkáló szerű Volkswagenjéből és a traktor mellett kérdőre vonja a fiút. Szó szót követ, majd az események a tetlegességig fajulnak, az apa ököllel megüti a fiút, akinek erre pillangókés villan a kezében. Egy villanás - és a csodaautó jobb első kerekének gumiján hatalmas "Z" alakú rés tátong. A fiú felugrik a traktorra és villámgyorsan indít. A gonosz csak futva tudja üldözni őt, így főhősünknek van arra elég ideje, hogy a szállás felé menekülve a mozgó traktorból kihajolva pilleként emelje maga mellé a vezetőfülkébe világszép kedvesét, és az sem meglepő, hogy elszáguldván a tehenészet mellett a néma is (igaz, elég esetlenül és üggyel – bajjal ugyan) fel tud ugrani a vonóhorogra. Az atya már a szállás melletti események hatására térdre rogyott egyetlen leánya elvesztése feletti bánatában, a záró kép pedig frenetikusra sikeredett: A lenyugvó nap vakító narancssárgájában a hármas terhével egy buckára száguldó traktor orra hirtelen megemelkedik, a jármű a hátsó kerekein egyensúlyoz, már - már hanyatt dől, de nem! - a kép kimerevedik és vége főcím, amit nem vártam meg, farkamat hasam alá csapva menekültem ki a nézőtérről ennyi sületlenség láttán. Volt ugyan egy olyan érzésem, hogy én ezt a történetet valahonnan ismerem, de azzal nyugtattam magam, hogy minden Zorró történet egyforma. Tartok tőle, hogy miután a filmben egyetlen haláleset sem történt, a történet folytatódni fog, hogy egy rókáról legalább hét bőrt lenyúzzanak. Ez is Amerika.

Távozáskor beköszöntem a pénztárosnőnek, aki válaszra sem méltatott, továbbra is a könyvet bújta. Ösztöneim azt súgták, hogy ez a könyv érdekes lehet számomra, így hát beszélgetni próbálta a nővel. Hogy ilyen jó filmet régen láttam, hogy remélem, lesz folytatása, meg hogy kik a színészek, mert nem ismerem őket, etc. Őt láthatólag nagyon zavarta csacsogásom, de hát ez is volt célom. Sikerült úgy felhergelnem, hogy lecsapta a könyvet és kirohant a wc irányába. Persze, nem kellett neki, csak tőlem akart megszabadulni, de nekem épp ez volt a célom! Nosza, beugrottam a kis fülkébe és lázasan lapozni kezdtem a könyvet. Szerencsém volt, azonnal kiesett belőle az áhított lap. De nem volt szerencsém, mert a visszatérő pénztárosnő észrevett. Én kirohantam zsákmányommal és menekülni kezdtem, csak nekem nem volt traktorom. Ellenben a lánynak volt Volkswagen autója és eszeveszetten üldözött. De én becsaptam, átrohantam egy általam jól ismert átjáró házon és így nyomomat vesztette. Mikor meggyőződtem arról, hogy már elveszített és nem üldöz, hazamentem és lázasan olvasni kezdtem.

Állott az embör a hatalmas büdös közepín, mögötte távolabb szanaszét ájulódott a két fíreg, a Giwdul meg a Szunárav. Körbe hat lépést kipusztult a mező a szagtú.

Téblábútt kevest, oszt elindút hazafelí megent. Amerre mönt, döglűttek a füvek, s az embör meg húzta a szagot maga után, mint szokta azt tenni a büdös borz. Így ért el a patakig, ahol is gondútta, mártózik egyet, nem bírván már szagát maga sem. Letette az ostort meg a bocskort, arébb lehánta ruháit, s ahogyan született, begázútt a vízbe. Ahogy ott pacskútt, verte magára a vizet, mútt is rendösen a szaga. Közbe meg törte erőst a fejít, mit húzzon magára majd feredés után, mer a gatyát nem akaródzott neki. Hirtelen ellágyútt - majd az asszon reggö kigyün oszt kimossa a patakba – gondút párjára szeretettel. Ahogy így morfondírozott, odább megent világosság támadott, s emberünk újra tele tötte vón a gatyáját, ha az rajt lött vón oszt lött is vón mivel. De üres vótt már az ember, mint faluban a közös kassza. A fínyesség lassan közeledett, s eccő csak előtte termett a harmadik kötílverű lány, a Sziszehkal. Epirútt az embör, hisz úgy álott a lyány előtt, mint ki most gyütt az annyábú. Olyan veres lött a feje, mint lakodalomban falon a vörösbor. Sziszehkal mosolyogva nézte, szép nyakán csak úgy csillant az ezüstlánc. Kezében vótt egy köpönyeg, azt az embörnek nyútotta. - Vedd fel - szótt. - Ezzel el tudod magad takarni. Eridj haza, oszt keresd meg a hét bajt okozó kavicsot, amit Iszpáp szétszórt. Ha kell, mindent használj, amit tőlünk kaptál. De vigyázz, mert Szunárav és Giwdul mindig a nyomodban lesznek! - szótt, oszt etünt nagy hirtelen, mint sokgyerekes családfő a kocsmában.

No, örvendett az embör, hogy van mit fővennie. Be is takarózott a köpönyeggel nagy hirtelen, fővette a bocskort és az ostorral a kezében mögindútt hazafelí. Közben megent veresedett az íg ajja, de az mán a pirkadat vútt. Bátorodott is embörünk rendesen, azt fontúgatta, hogyan veri kípen az asszúnt, amiért engedély nékül nyitotta ki a szelencét. De semmi okos nem jutott az eszibe. Ahogy így vándorlott magában, tanákozott a komájával. - Bagha veled - köszöntötte, ahogy mán arrafelí illett. De a koma csak perdűtt egyett maga körül és csudákozott erűset. Bántutta az embört, hogy nem köszönt néki a komája, de nem törődött véle, sietett, otthun akart mán lönni. Hát, ahogy a faluba ért, látja ám, hogy ottan ténfereg a másik komája. No, őt is illőn köszöntötte, de amaz is csak pörgött, mint a búgócsiga, de nem szótt egyet se. Gyanús lött ez az embörnek, s ahogyan haza írt, csendesen lípett a házba. Az asszon a konyhába tötymögött, nem figyet. Mögálott az embör s csak várt csöndesen. Hát eccő csak felí is fordút az asszon, de át is nézett rajta, mint varga az erősen használt csizmatalpon. Ekkó gyútt fíny az embör fejibe - iszen ő láthatatlan lett! Ez csakis a köpenytű lehet! Örűt embörünk rendesen, hogyne örűtt vóna. Nem minden bokorban teröm ilyen köpeny! Bément csöndbe a szobába, eldugta az ostort, köpenyt és bocskort, hogy ne leljen rá az asszon, oszt leheveredett aludni a fárasztó íjszaka után.

 

Eddig tartott a történet a zsákmányolt papírlapon. Ki kell derítenem, hogy a mozis lány milyen kapcsolatban van a könyvtáros lánnyal - mert hogy itt a titok nyitja, szinte biztos vagyok ebben. Remélem, hogy a legközelebbi Symposionra ezt is ki tudom deríteni. Köszönöm a figyelmet.

Kedves Barátnéim és Barátaim!

Legutóbbi eredményeim közreadása óta - rendes macskához méltón - egész idáig készültem arra, hogy folytassam kutatásaimat a sárkányológia tárgykörében, s ez nem volt rövid felkészülési időszak. Éjt nappallá téve mondogattam, hogy most már holnap mindent félretéve nekilátok a munkának, s minden vacokra kuporodáskor (pedig naponta tíz-tizenötször is előfordult ám!) azzal a szent elhatározással gömbölyödtem össze, hogy felkelvén, a szükséges nyújtózkodás és az illő macskamosdás után minden tudásomat a tárgykörre összpontosítva elmélyedek a Parasztbiblia tanulmányozásába. E megnyugtató tudattal horpasztottam rendre takaróim alatt, s legfeljebb valamelyik mancsomat, esetleg a farkam végét dugtam csak ki alóluk. Íly megerőltető rákészülés után kellett ma reggel szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy délután újra összejön a tisztelt Symposion Társaság, ráadásul nálunk, a macskák vackában, és sehol egy Szunárav! De legalább egy Giwdult sikerült volna prezentálnom! De nem! A könyvtár pedig romokban, mert egyrészt, ugye, az átépítés, másrészt, ami rombolást én végeztem emlékezetes lebukásom alkalmával. Na, hagyjuk, beszéljünk inkább Giwdul és Szunárav történetéről. De jaj, hogyan hát, amikor nem jutok hozzá sehogy sem a forráshoz, a Parasztbibliához!

Így hát arra gondoltam, hogy világgá megyek, legalábbis elbujdosok a világ szeme elől. Búvóhelyemül a könyvespolcot szemeltem ki, arra gondolván, hogy a könyvek mögött megbújhatok észrevétlen, titokban. Már fel is ugrottam a polcra és igyekeztem a könyvek mögé, amikor a szemem sarkából észrevettem egy vastagabb könyvet. Gerincén, ahogy ugrás közben egy villanásra láttam, a Panaszbiblia felirat szerepelt. Nos, én ilyen című könyvemre nem emlékeztem, s ez a felismerés arra késztetett, hogy jobban szemügyre vegyem a szóban forgó könyvet. És lássatok csodát, kedves Barátnéim és Barátaim, a könyvre természetesen az volt ráírva, hogy Parasztbiblia. Igen, én tudtam, hogy nekem is megvan a kötet, de már régen nem találtam. Azt hittem, hogy valakinek kölcsön adtam. No, csak szerencséje van a macskának, hiszen csak elhánytam valahova! (Jó szokásomhoz híven). Lázasan lapozni kezdtem a könyvet, amiből nemsokára ki is hullott a várva várt lap, amit azonnal mohón olvasni kezdtem. Azaz – olvasni kezdtem volna, ha lett volna a papíron valami értelmes, számomra megfejthető szöveg. De nem volt, csak ez az értelmetlen betűhalmaz, amit nem tudtam megfejteni, mert buta macska vagyok, ezért kérlek titeket, segítsetek nekem, hátha a jeles Symposion Társaság tagjai rájönnek a megoldásra. A papírlapon a következő állt:

 

 

E

Z

B

N

Ű

S

T

 

T

L

E

T

Ü

Ü

Z

 

J

H

A

D

K

A

N

 

Ű

S

T

Z

É

B

N

 

F

I

S

O

N

G

E

 

E

K

M

G

N

H

U

 

N

L

 

 

 

I

A

No, ez nem macska, hanem boci! Mert hogy a macskának füle is van, meg farka is, ennek meg ugyanúgy nincs egyik sem, mint a dal által megénekelt jószágnak! Kérlek hát titeket, hogy segítsetek nekem, és fejtsétek meg ezt a rejtvényt! És legfőképpen bocsássátok meg a szerencsétlennek, hogy, mint ez a feladat is bizonyítja, szegény hebrencs most rajta kívülálló okból nem tudta folytatni kutatásait. Bizony! És ezzel az állat hányattatásai még nem értek véget! Nem beszélnék erről, ha nem tartozna szorosan e megpróbáltatás a sárkányológiai kutatásaimhoz, de mivel hozzátartozik erőst, el kell, hogy panaszkodjam nektek, kedves Barátnéim és Barátaim, hogy min mentem keresztül ma délelőtt, ami miatt végkép gátolva voltam kutatásaimban.

Tehát: ahogy forgattam mancsaim között a papírlapot, találomra megfordítottam, és a hátoldalát is megvizsgáltam, hátha ott van, amit keresek. Nos, az nem volt ott, de volt ott más! Egy verset találtam a papíron, amit elolvasva elgondolkoztam sok mindenen. Íme, a vers:

A kék eget már én nem láthatom,
Mert "
al"- világiak közt ember: én daloltam.
Nem méri
lat a láncomat, de mázsa.
Velünk, ki volt:
halt az ifjú bagamér.
Jaj én, ki láncon
holta jöttét várja!
Ezer barátom látom mindig, ezer
holtam, sorban!
Örökre rab leszek, ezzel sújt a
hatalom
.

Első olvasásra azonnal az jutott eszembe, hogy láncon raboskodó ember panaszos daláról van itt szó, s címet is adtam hirtelen a versnek: Bagamér keserves. Hiszen egyértelmű, egy rab kesereg börtönében, s a negyedik sor alapján - "Velünk, ki volt: halt az ifjú bagamér." - joggal tételezhető fel, hogy a szomorú dalnok bagamér ember, vagy legalább is bagamér szimpatizáns. (Nem véve figyelembe most azt a lehetőséget, hogy a vers esetleg hamisítvány, vagy tartalma direkt félrevezető információkat tartalmaz. Ezeket esetleg egy későbbi dolgozat taglalhatja, ha kiderül, hogy a lelet érdemes további tárgyalásra.) A szöveg egyértelmű utalás egy levert lázadásra, ahol a bagamérek és a pártjukon állók voltak a vesztesek. A második sor teljesen általános "al"-világiak" kifejezésén kívül semmi nem utal a győztesek kilétére, így oktalanság lenne csak e vers alapján feltételezni, hogy ezek katakurdok lettek volna. Pusztán a vers utolsó szava, a "hatalom" kifejezés utal arra, hogy a győztesek a harc után büntettek, dalnokunkat egyértelműen börtönnel, de a világtörténelem és a szokásjog ismeretében másokat valószínűleg halállal is. A már idézett negyedik sor tanúsága szerint költőnk feltehetően nem bagamér – de a többes szám használata egy csoportot feltételez, akik vélhetőleg a bagamérek oldalán harcolhattak. A versből kihallik, hogy nagy veszteségeik a bagaméreknek voltak, és dalnokunk sem vesztette életét, hanem raboskodik, ami alapján még az a merész következtetés is levonható esetleg, hogy dalnokunk csoportja esetleg saját politikai céljai elérése érdekében rútul odadobta áldozatul e megtévesztett, hiszékeny bagaméreket. De elismerem, hogy egy bizonytalan származású hétsoros vers alapján nem lehet végérvényes történelmi következtetéseket levonni, s az elméletek gyártásánál is határt kell szabni a józan észnek. Így hát a továbbiakban a vers formai jegyeit kezdtem vizsgálni, s el kell nyávognom nektek, kedves Barátnéim és Barátaim, hogy igen érdekes dolgokra jöttem rá.

Ha megfigyeljük, a vers hét sorból áll, és minden sor hét szóból. Rímképlete a b c x c b a, s ez a forma szerintem nagyon is illeszkedik a tartalomhoz, hisz miként a börtön tartja rabságban a dalnokot, az egymásra rímelő sorok tripla falú börtönként fogják közre a negyedik sort. Fülem szerint a vers helyenként jambikus, de ettől az egész még nem az. Ami viszont többszöri olvasás után feltűnt, és felcsigázta érdeklődésem, az a sorokban rejlő formai trükk, amit valóban csak sokadik olvasásra lehet felfedezni! A sorok közt, szabályos átlóban egy – a múltkor Pista és Tamás által elénk tárt – katakurd anagramma rejtőzik! Íme:

a

a l

l a t

h a l t

h o l t a

h o l t a m

h a t a l o m

Döbbenten álltam ekkora furmányosság láttán. Felismertem, hogy itt egy eddig ismeretlen versformáról van szó, mely az eddigi egyetlen lelet alapján a következőképpen írható le:

Alapját egy X elemű katakurd anagramma képezi. A vers annyi sorból és sorai annyi szóból állnak, ahány elemű az anagramma. Így a vers szószáma – milyen érdekes – minden esetben négyzetszám.

Az anagramma elemei a verssorokban úgy helyezkednek el, hogy szigorúan a vers átlóját képezzék. Tehát az első szó a vers első szava, a második a második verssor második szava, a harmadik szó a harmadik sor harmadik eleme és így tovább a vers végéig, ahol is az anagramma utolsó eleme egyben a vers utolsó szava is. A rímek pedig körbezárják a legbelső sort - illetve páros sorszám esetén sorokat.

Ez nagyon meglepő felfedezés volt számomra. Agresszív csöngetésre ocsúdtam fel. Leugrottam a polcról és kimentem ajtót nyitni. Ó, bár ne tettem volna! Az ajtóban három bőrdzsekis, kopasz izomagyú ember állt, akik szó nélkül megragadtak és farkamnál fogva kivonszoltak az utcára. Még szerencse, hogy a papírlapot, mikor kimentem a csöngetésre, valahova letettem a szobába, így nem volt nálam az atrocitás idején. (Most persze meg már nem találom, mert nem tudom, hova tettem le, de remélem meg lesz. Itt kell lennie valahol a szobában.) A nehézfiúk szó nélkül betuszkoltak egy zsákba de azt még láttam, hogy egy hatalmas Volkswagenbe fognak betuszkolni. Hát nem. Nem tuszkoltak, hanem behajítottak, mint valami postászsákot s közben azt kérdezték ordítva, hogy hol van a Parasztbiblia, amiben én ezeket a történeteket találtam? De én összeszorítottam a fogam és egy szót sem szóltam. Ez nem is nagyon esett nehezemre, mert amikor behajítottak az autóba, kapufára dobtak, és úgy bevertem a fejem, hogy hiába is erőlködtem, egy- két perc múlva elveszítettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem itthon feküdtem a vackomon fejemen vizes borogatással, mellettem egy kiürült borospalack volt. Egyébre nem emlékszem.

Kedves Barátnéim és Barátaim!

Azt hiszem, nagyon fontos nyomra bukkantam így is, és ha a következő alkalomig segítetek nekem ezt a rejtvényt megoldani, biztos, hogy egy lépéssel megint közelebb kerülünk Szunárav és Giwdul történetéhez, s ezzel egész Katakurdisztán kultúrájának megismeréséhez.

Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.

Kedves Barátnéim és Barátaim!

Bizony, nagy segítségemre voltatok a múltkori alkalommal, mikor közösen megfejtettétek a rejtélyes táblázatba bújtatott szöveget. (Ugye emlékeztek: "... tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni...") Már maga a tény, hogy értelmes szöveget rejtett a papír, megnyugtató volt, s hogy a számunkra oly jól ismert szöveget tartalmazta, azt bizonyára nem is kell mondanom, mit jelentett nekem. Rengeteg munkát! Rengeteg gondolkodást! Mert sehogyan sem értettem a dolgot. Akár hogy is törtem a fejemet, nem akart összeállni a kép.

Odáig rendben van a dolog, hogy a papírlap a szokott módon került elő. Az már kevésbé, hogy az én kötetemből? Hogyan kerülök én a képbe? Persze az is igaz, hogy az eddigiek során velem történtek sem hétköznapi esetek, és legutóbb el is raboltak - aminek részleteire nem nagyon emlékszem - tehát valamilyen szinten és is kvázi szereplőjévé váltam a történetnek, de kerek egésszé nem és nem akaródzott összeállni a dolog. Ellőbb az jutott eszembe, hogy azért pont ezt a fragmentumot rejtették el nálam, mert így akarnak valakik - hogy kik? - figyelmeztetni, hogy rám gyújtják a házat. Már épp telefonálni akartam a tűzoltóknak - prevenciós célzattal - de elhessegettem a gondolatot, olyan badarságnak tartottam. Rengeteg fejtörés után jöttem rá a dolog nyitjára. Ebben segítségemre volt, hogy kimentem a konyhába kedvenc italomért, tejért. Egy pohár tej, tiszta fej!, kiáltottam, de nem jutott eszembe semmi. Sebaj, gondoltam, hosszú az élet, próbálkozzunk mással. Egy pohár körömpörkölt, tiszta fej! kiáltottam, de ez sem segített, mint ahogy a pohár pálinka, a pohár somlói galuska és a pohár zselatin sem. No, képzelhetitek, milyen citrom képem lett ettől! Végső elkeseredésemben, minden mindegy alapon citrommal is kipróbáltam és legnagyobb meglepetésemre ekkor jöttem rá a megoldásra. Hiszen gyerekkoromban számtalanszor leveleztem úgy barátommal, hogy tejet citrommal összekevertem, az elegyet felszívtam a töltőtollba és ezzel a láthatatlan tintával lehetett levelet írni. Majd, ha a papírt tűz fölé tettem, láthatóvá váltak rajta a betűk. A titkos iratot olvasás után szigorúan meg kellett semmisíteni - azaz el kellett égetni. Tehát az üzenet tűzben született és tűzben is halt meg. Azonnal a gáztűzhelyhez rohantam a papírral és melegíteni kezdtem a papírt. És lássatok csodát: a papíron a rejtvény mellett barna betűk tűntek elő, s a következő szöveg vált láthatóvá:

Óg-mógott az asszony a konyhába', duzzogott erősen. Hogyne zsörtölődött vón, hisz' a kincsek helött csak kavicst talált a szelencében, de azt aztán dögivel. Rágta fejít a míreg, mint éhes kutya a csontot, s azon morfondírozott erőst, mint vehetne elégtétölt az embörön. Addig addig forgatta az eszit, mígnem rágyütt, de nagyon rágyütt! Ebbű tutta mán a móggyát a bosszúnak, csak hozzávalú embört köllött tanánia. Térütt-fordútt, még meg is paskútta magát vízzel, pedig ilyet a legritkábban szok csinyáni, de most még a haját is összegereblyézte, nehogy úgy nézzen az ki, mint szénakazal, amit széttúrt a tehen, s nőies, döngő lépteivel átriszálta magát a szomszéd kerítéséhez. Az éppen a kertben álldogált, s minden figyelmét lekötötte erősen, hogy kapája nyelére támaszkodva bamba tekintettel bámujja a semmit.

Bhagha veled, szomszéd! - köszöntötte - mé’ a kapád markolászod, mikor mást is foghatná? - tette fel Iszpáp a rejtélyes kérdést, miközben melleit átrakta a kerítésen. Főfogta a jámbor szomszéd a dógot, és elöngötte a kapát. Rögvest fel is bukott - vóna, mint a kupán talált nyúl, mert ’iszen eddig a kapa támasztotta a jámbort, de Bhagha kegyelmíből Iszpáp mellei közé esett. Ott fúdoklódott osztán békiben. Iszpápnak se kellett ám több. Fogta zsákmányát, és mán vitte is haza, kedvit tőtteni vele. A szomszéd mást nemigen tehetett beszorútt fejjel. No, meg avval a borgőzös agyával, ’iszen azé bámútta kertyiben a semmit mán órák óta, mert be vótt rúgva erőst, mint a kertkapu. Hát csak lógott nyaktú kifelé Iszpápbúl, lábaival úgy szántva a feődet, mint Kossuth-díjas traktoros a tszcs-ben a közös tulajdont munkaverseny idején.

Közben a bagamér embör mocorgolódott az ágyán, mert fázott, mint lika a kivert kutyának szilveszterkor s kaparászni kezdett valami takaró után. Hát a köpeny akadott a kezibe, amit Sziszehkaltú kapott, aztat húzta magára sebtiben. Húzta vón a lóbőrt is tovább, de felneszelt a zajra, amit Iszpáp csapott, amint vonszútta magával a szomszédot, egyenesen az ágy felé, amelyiken az embör feküdött. Főfortyant az embőr: nem lát hát ez az asszúny, hisz van szeme! De ki is veröm neki, ha a szemem láttán akar csúfot tenni rajtam a szomszéddal! - gondútta, de akkor látta, hogy a köpeny van rajta. Nu, jó mulatság lesz, ha űk nem látnak ingöm, mer ez a csudaköpeny, s nem az ingöm! - fordútt az eszibe - Ha mán így áll, végignézem, mit tösznek amazok! - kajánkodott magába s mozdulatlan maradott.

Nem úgy ám Iszpáp, ki izgett, mozgott, tötte-vötte a farát, mint igás ló a jeges úton felfelí, húzkodta a szomszédot, ki mán a lábával addigra cifra jeleket is szántott az udvar homokjába, úgy rúkkapátt. Persze, ho’ rúkkapátt, mer’ nem vútt má levegője neki. Mögszánta űtet Iszpáp és elengette rémes szorításábul. Karjaival átfonta finoman, mint az Octopus áldozatát a tengeren és az ágyra hajította, egybű a bagamér mellé. No, az embör se vótt rest, rögvest megfelezte a köpenyt a szomszéddal. Iszpáp meg hányta közbe le magárú a ruhát, mint kocsirú a trágyát a sietős gazda. Mikor má úgy átt ott, ahogy született, rávetötte vón magát a szomszédra, de nem látta sehol. Nem is láthatta, ’iszen nagy vútt a köpönyeg, elég vútt kettejüknek is a bagamérral. Éktelen haragra gerjedett Iszpáp. Eekezdte keresni, s úgy, ahogy vútt, kirontott az udvarra, de ott se tanáta. Hirtelen sarkon fordútt, a mozdulattú mellei úgy körbetekerték, hogy mozdúni se tudott tőlük hirtelen.

Eközben a gazda csínyt eszelt ki odabenn. Erősen ragacsos mézgával bekenyte komáját és a láthatatlanná tevő köpönyeget rája lapogatta egészen. No, nem is látszutt többí a koma! Gyorsan főcihálta az embör a ruháit, s az Otolktú’ kapott ostort a kezibe fogva mögbútt az ágyfej megett, úgy várta az asszont. Iszpáp közbe kiszabadútt magamagábú, körbefutta a falut, s hogy nem lelé a szomszídot, rettenetes óbégatások közepette bément a házba, s az ágyra vetette magát, rögvest eltörvén imígy a szomszéd a két lábát. Ordított is erre az rendesen, a gazda meg csak röhögött markába jó nagyokat. Tetszett a saját trífája. A szomszéd meg a nagy fájdalomtú ahogy felűtt, lerepeszté magárú’ a páncélként ráragadott köpenyt, ami ezer darabra esett ezáltal. A koma meg így rögvest látható lett. Nu, Iszpápnak se köllött egyéb, asszonyos vehemenciával vetette rá magát a szomszédra, ölelte, ahol érte, még hat bordáját törve el ezzel a szegíny párának. De evvel nem törődött, csak szorította szegínt, tekergette rajta a farát, mint núbiai táncosnő a hasát, ha elcsapta éppen valamivel. De azt már nem tűrhette a bagamér embőr, hogy férfiúí mivóttába’ alázzák mög! Elűpattant a rejtekhelyirű’, oszt az osturral rendesen helybe hagyta az asszonyt. Azaz hagyta vón’, ha az hagyta vón’! De Iszpáp kitekerte a kezibű’ oszt úgy etángáta vele, hogy még az ostur nyelit is etörte rajt’. Az embör meg úsgyí!, nekiveselkődött az ablakon átall, oszt … fölemekedett a levegőbe. Akkor gyütt rá, hogy a Szoportátú’ kapott bocskor van a lábán. Hí, ez tud repűni - gondútta az embör - csodabocskor! Eladom, oszt jó! - határozta el magát. Úgy is tött. Ahogy biztonságba’ érezte magát, az első kocsmában eladta a bocskort. Veres vútt má az ég alja, alkonyúdik - gondútta az embör. Pedig nem úgy vútt a’! A nagy veressíg csak nem akart alább hagyni! Akkor az embör, mer’ ho’ értelmes vútt ám űkelme, hajazni kezdett egyebekre, s egybű megértette a dógut. No, egyszer má begyütt, hát most es jó lösz az - gondútta - s teletötte egybű megin a gagyát, mert a fílelem mögent elűvette. Lett is ájer, mint akkor, egybű’. Remítte az embör, hogy majd megent ájulódik a két fíreg, de máskent lett. Giwdul és Szunárav ugyan valóban lángot lövellve megjelentek, de fittyet hánytak a szagnak, mivel mindkettőnek be volt kötve az orra. Jaj - gondútta az embör - nincs menedékem! Legalább a köpeny, vagy az ostur lenne nálam! De még a bocskort is eladtam, amivel kereket ódhatnék! Nincs mán menedékem!

Hát nem is vútt, mer a két fíreg megragadta a bagamért, felemelkedtek vele és elröpültek a hegyek felett az embörrel ismeretlen helyre.