KOMOLY

Ákos Papp:

Dörömbölők

Sorban állnak a napok
és dörömbölnek ajtóm előtt. 

Jönnek, jönnek az ordas-
vágyú trónkövetelők. 

Bérlakás-ablakszemeiket
mélyen belém meresztik, 

omladozó-penészvakolat
pikkely bőrüket levedlik, 

liftakna-savanyúszaggal
szivárognak át a falakon, 

lefolyóból visszaböfögő bűz
jelzi: itt vannak valahol, 

félretett mosatlan szennyes
ízével csavarják orromat, 

mint burjánzó rákos sejtcsomó
szorítják torkomat, 

sorban állnak a napok
és dörömbölnek mindenütt, 

a szótlan sárgasággal bámuló
hold csontos fénye süt 

és fekete hadseregként
kábít a múlt, mint a bor. 

Elő hát a papírt, a tollat!
Mielőtt minden elsodor.

 

 

 

Ákos Papp:

SZOCIÁLPOLITIKA

mint szakma kialakulása: A kezdet, 1912. január 22

Magyarországon a szegényekkel való törődés, érdekes történelmi fejlődésen ment keresztül. A középkorban volt hatósági-rendészeti kérdés, voltak dologházak, ahová bekerülni néha rosszabb volt, mint maga a börtön, jelentős volt az egyházi törődés, és olykor állami (királyi) törvényalkotásban megfogalmazott gondoskodás, pl: István király árvákról, özvegyekről alkotott rendelete. Megjegyzem a szegénység középkorban nagyon sok esetben inkább üldözendő probléma volt, gyakran, mint bűnöst kezelték, volt olyan Angliában, hogy koldusokat egészen egyszerűen kivégezték, mert zavaró tényező volt, potenciális bűnözőt láttak benne. Törvényesen is rendelkeznek felőlük a XVI század közepén: az egészséges koldust először megbotozzák, ha másodszor rajt érik, levágják fülét, harmadszor kivégezik. Csakhogy ez a drákói szigorúság sem igen használhatott, mert munkáról mégsem gondoskodott az állam, az egyház pedig már nem igen felelt meg régi hivatásának, hogy a szegényeket eltartsa Aztán radikálisan Angliában változott a helyzet, amikor 1601-ben I Erzsébet által alkotott un Szegénytörvény, amely állami és helyi települési feladattá tette a szegényekről való gondoskodást, rájöttek, hogy kölcsönös érdekek van a szegényekről való gondoskodásban.

Magyarországon egyébként a Szent István által megalkotott és a későbbiekben továbbfejlesztett szegénygondoskodás Európai mércével mérve is korszerű volt.

Az állami szociálpolitika gyökerei megvalósítói az egyház, a céhek, a helyi kisközösségek és a földesurak voltak. Az egyház a tömeges szegénység kezelésére vállalkozott, míg utóbbiak az egyén illetve a családok szintjén igyekezett tenni valamit: a céhek szükség esetén segélyezték tagjaikat, a földesurak gondoskodtak cselédeikről. Szerzetesrendek betegápolással, tanítással, alamizsnaosztással foglalkoznak.

A középkori szegénygondozásban megjelenik az érdemes/érdemtelen szegény fogalma, tehát megkülönböztették azokat, akik tehetnek sorsukról, és akik önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, gyakran ennek alapján kaptak ellátást. Megjegyzem ez most a XXI. században is gyakran előkerülő kérdés, sajnos.

 Igazán a XIX. Században kezdtek el foglakozni a szegénységgel szociális kérdésként. Ennek oka részben a munkásosztály megerősödése, szakszervezeti mozgalmak, a városiasodás, az előkelőbb rétegek altruizmusa, baloldali mozgalmak erősödése, fiatalok lelkesedése, idealizmusa, a különböző szettlement mozgalmak és természetesen a vallási motivációk. Ezek pedig nem professzionális szociális szakmák voltak, a szociális munka, mint foglalkozás, elméleti és gyakorlati tudomány iránti igény ekkorra azonban megfogalmazódott.

A szociálpolitikus képzés első állomása Magyarországon 1912. január 22. volt. Ugyanis ekkor indult az első szociálpolitikai tanfolyam.

 Az alábbiakban két cikkből emelek ki részleteket, illetve fűzök hozzájuk személyes megjegyzéseket.

 BUDAI ISTVÁN –CSOBA JUDIT  GOLDMANN RÓBERT: A szociális képzések magyarországi fejlődésének főbb állomásai (ESÉLY 2006/2)

 „Magyarországon a szociális képzések intézményesülése a két világháború közötti időszakra tehető, de a gyökerek, a képzés első lépései, a szakmává szerveződés első elemei már a 20. század első évtizedeiben megjelennek. A Népművelő Társaság irányítja ekkor a hivatalnokok figyelmét a szociális problémákra, a képzés szükségességére. A szociális terület tehát először a nevelési, népművelési aspektusból került a figyelem előterébe, ami meghatározta későbbi közösségi jellegét is. A szakmatörténet az első magyar szociálpolitikai tanfolyamként a Népművelő Társaság 1911/12 telére a fővárosba szervezett kurzusát tartja nyilván. Ez a tanfolyam a „közigazgatási tisztviselők és tanszemélyzet szociális művelését” célozta. Az 1912. január 22-én a Székesfővárosi Pedagógiai Szeminárium dísztermében induló tanfolyamot maga a főváros polgármestere, Bárczy István nyitotta meg. A heti háromszor 1 órában 453 hallgató részvételével szervezett, a szociálpolitika majdnem egészrendszerét felölelő tanfolyam célja volt, hogy elérjék: a székesfőváros isztviselőit „munkájuk során minden intézkedésnél a szociális belátás”vezesse (Budapest 1931). A tanfolyam programja a szociálpolitikai újszerű megközelítési módjával, szemléletével, a problémák akkori szakszerű megközelítésével a korabeli Európa szakmai színvonalát képviselte”

 Egy korabeli lap, a SZOCIÁLPOLITIKA SZEMLE megjelent II. számában 1912. január 20-án így mutatja be a képzést:

 „Szociálpolitikai tanfolyamot  rendez a  „Népművelő társaság”. A tanfolyam programme-ja a következő: 1912  január  22. ½ 8-kor. Bárczy István: Megnyitó beszéd 8-9-ig: Földes Béla:  Szociálpolitika.  24. és 26-án Dr. Meszlény:  Szociális magánjog.  29. és 31-én Dr. Pap Dezső:  A munkaviszony. Febr.  2. és 5-én Vágó József:  Szociális bérpolitika.  7. és 9-én Hlavács Kornél: Munkásvédelem.  12. és 14-én Dr. Pap Géza:  Munkásbiztosítás.  16. és 19-én Dr. Stein F.:  Szociális egészség-ügy.  21. és 23-án Dr. Szántó Menyhért:  Munkásjóléti intézmények.  26. és 28-án Dr. Ferenczi Imre:  Munka-nélküliség. Marc.  1. és 4-én Dr. Lengyel Aurél:  Szociális büntetőjog.  6. ós 8-án Dr. Harrer Ferenc:  Szociális községi közigazgatás.  11. ós 13-án Dr. Wildner Ödön: Szociálpedagógia. Mindenkor 8–9-ig, hétfőn, szerdán és pénteken a Mária Terézia-téri új tanító tovább-képzőben. A tanfolyam tandija 5 korona.

 Ebben az ügyben vettük a következő sorokat: „Január 22-től március 13-ig 12, egymástól függet-len, sőt az előadók közismert nézetei szerint részben egy-mással ellentétes tendenciájú előadást nevez a Népművelő Társaság t a n f o l y a m n a k ,  amely Ferenczi Imre szervezőtitkárnak a programúihoz fűzött ismertetése szerint azt vallja céljául, hogy a vezető eszméket és a legfőbb eszközöket, további, tanulmányokra képesítő formában domborítsa ki. Lesz pedig B á r c z y  István elnöki megnyitó beszédén kívül egy általános „ S z o c i á l p o l i -  tika” c. előadás Földes Bélától, 2–2 magánjogi, büntetőjogi, egészségügyi, közigazgatási és pedagógiai óra s végül 12 óra a munkáskérdés egyes fejezeteinek tárgya- lására. Mindezekből már most meg kell állapitanunk egyfelől az előadások egyoldalúságát és hiányosságát, másfelől az előadók összeválogatásának súlyos botlásait. Azelőadások épen nem felelnek meg annak a kitűzött célnak, hogy a vezető eszméket kidomborítsák. Sokkal helyesebbnek, sőt egyedül helyesnek csakis azt a rendszeres bevezető tanfolyamot tartanok, amely a munkáskér-dés mellett a paraszt-kérdést, a kisiparos-kérdést, a középosztály problémiát/ avagy tárgyias beosztás szerint a földbirtok-politikát, az adó- és vámproblémákat, az önsegélyrendszereket, (szövetkezeti és biztosítási ügyek) az egyesülési és gyülekezési szabadságokat, a közegészségügyet, a  forgalom problémáit és a közoktatást; vagy bármely más szempont szerint kidolgozott, de áttekintést és rendszert nyújtó tanfolyamot szerettünk volna látni. És annak a szép, szerves koncepciónak, amelynek a Népművelő Társaság annak idején Wildner Ödön javaslatára elfogadott, szintén csak egy ilyen programm felelhetne meg. Az igaz, hogy ez esetben bajos lett volna megóvni az előadók gárdájának azt a komoly és hivatalos szürkeségét, amely ma ömlik el rajta, de az nem  ártott volna sem a tanfolyamok színvonalának, sem azok népszerűségének és eredményének. Mert ámbár örülnünk kellene a progressziónak ama rohamos térfoglalásán, amely lehetővé teszi, hogy már Magyarországon is majdnem kizárólag előkelő közhivatalnokból lehetett egy szociálpolitikai tanfolyam előadói korát összeállítani : mi mégis szerettük volna a Wildner féle eredeti tervet, akár vegyesebb előadói kartól feldolgozva, a közönség elé bocsátani. Elvégre a szociálpolitika nem kizárólag a hivatalszobákban tenyészik . . . sőt mint- ha igazándi virágzását egészen másutt érte volna el.

Egy gymnásiumi tanár. Magunk részéről a következő megjegyzést fűzzük a tanfolyam programmjához. A tanfolyam rendezésének eszméjét szerencsésnek tartjuk. Azt is elismerjük, hogy néhány súlyos nevet találunk az előadási listán, akik közül találomra csak a Wildner Ödönét, a Harrer Ferencet és a Pap Dezsőét említjük meg. Ezek dacára meggyőződésünk szerint nem igazságtalan a következő megjegyzés: Ha a szociálpolitikát Magyarországon mindég  csak  ugyanaz a hivatalos névsor képviseli,    akkor előbb-utóbb meggyőződéssé válik nálunk az a hit, hogy a szociálpolitika nem egy radikális programmot képvisel, hanem a társadalmi alamizsnaosztogatásnak és az osztálykoldulásnak egyik faját. Akkor azoknak van igazuk, akik a szociálpolitikában éppen egy radikális programm elleni védekezést látnak, amint azt a nemzetközi munkás védelem magyar csoportjának egyik előadója mondotta. Akkor értjük, hogy a szociálpolitika miért éppen a conservativ politikusok között olyan sympatikus. Akkor a szociálpolitika nem haladást, ha- nem a haladás letörését jelenti. De mi a humánus és a karitativ szociális programm okon kívül másféle szociálpolitikát is ismerünk. Nemcsak a táppénz és az olcsó birkahús szociálpolitikáját, hanem azt is, amely a járadék csökkentésére, a progressiv adókra, a kollektív szerződések bírói elismerésére, a fekete listák eltörlésére, a minimális bér törvényes megállapítására, vagy a gyár kollektív vezetésére irányul.”

 Nos, eddig az idézet.

Érdekes ez a két kritika, amely igyekszik tágítani a szociálpolitika fogalmát és komoly társadalmi-gazdasági eszközöket is kíván alkalmazni, nem ragad le csupán a segélyezésnél (megjegyzés tőlem).

 De néhány gondolat erejéig Vissza az ESÉLY cikk (2006/2 ) néhány részletére mert fontos kérdés, hogyan is folytatódott, fejlődött tovább a szociálpolitika képzés.

(az alábbi nem szószerinti idézet a jelzett cikkből, de alapjaiban arra épül)

 A század első felének jeles szociálpolitikus gondolkodói, Hilscher Rezső, Esztergár Lajos, Földes Béla, Magyary Zoltán folytatták a szociálisképzés terén megkezdett utat, s szakmai, képzési programjaikkal kijelölték napjaink szociális és szociálpolitikai képzéseinek irányait 1912-ben az Újpesti Főiskolai Szociális Telep a korábban főként egyházi jótékonysági keretek között működő szociális tevékenységet Hilscher Rezső vezetésével settlement mozgalommá szélesítette, s az összegyűjtött tapasztalatokat változatos képzési formákban terjesztette.

1920-ban a Közgazdasági Egyetem létesítésekor a Főiskolai Szociális Telep igazgatótanácsa az addig végzett munkát felajánlotta az egyetemnek, amelyet azel is fogadta, és létrehozta az Egyetemi Szociálpolitikai Intézetet. Hilscher Rezső az Intézet célját a következő módon határozta meg: „Szociális gondozó-, oktató-, kutató- és nevelőmunkával a magyar »settlement« megalapozása, hogy ezen keresztül a nemzet szociális és egészségügyi helyzetét emelje, a megelőzés leghatékonyabb eszköze: a nevelés által”. A Szociálpolitikai Tanszék gyakorlati intézeteként a szociálpolitikai kollégium és a szeminárium hallgatóinak a szociális munkagyakorlatát szervezte. A hallgatók így nagyobb számban kapcsolódhattak be a settlement munkába, amely a gyakorlatorientált szociális képzések egyik – a saját élmény által történő, tapasztalat alapú tanulás lényegét vetíti elénk. A főváros mellett Pécsett is formálódott egy szellemi műhely Esztergár Lajos vezetésével. Ez a szociális igazgatás kialakítását, fejlesztését helyezteaz előtérbe. A pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jog és ÁllamtudományiKarán 1934-ben megszervezett – Hilscher Rezső által is támogatott – tanfolyamok célja, hogy „hallgatóit a preventív szociális védelemre” tanítsa. E tanfolyam megszakítás nélkül folyt a negyvenes évek közepéig. A képzések szakmai és politikai elismerését jelzi, hogy rendelet született 1942-ben, az egyetemi szociális tanfolyamokról és lehetővé tette, hogy a debreceni, pécsi, kolozsvári egyetemek is szociálpolitikai tanfolyamokat szervezzenek a közigazgatási és közgazdasági pályákon elhelyezkedni kívánóknak.

Az egyházak, az állam a különböző társadalmi szervezetek meglévő szociális szolgálatai, s az egyetemeken kialakult szociális tanfolyamrendszer a második világháború után összeomlott. Az ígéretes kezdetet követően 1948-ban, a fordulat évében, a polgári korszak lezárulásával és a szocialista rendszer kezdetével a szociális szakmában is véget ért egy fejezet. Igaz, a belügyminiszter 1946. január 1-től (a szakmagyakorlás történetében először) egyes közigazgatási munkakörök betöltéséhez még kötelezővé tette a társadalompolitikai szakvizsga letételét. A szakvizsgát a fenti szociális tanfolyamok készítették elő, melyek a köztisztviselők képzését, hivatástudatának fejlesztését szolgálták. 1948 után azonban az akkori döntéshozók szerint erre már nem volt szükség. (ugyanis nincs szegénység a szocializmusban, depriváció, hátrányos helyzet van! Tehát nem kell szociálpolitikai képzés sem Megj. Tőlem)

1949. január 1-jén az Újpesti Főiskolai Szociális Telepet is megszüntették, majd 1951. június 1-jén felszámolták a nagy hagyománnyal rendelkező egyházi szociális rendeket is. A szocialista állam vezetése tagadta a szakma szükségességét. Ez idő alatt a segítő hivatás csupán nyomokban fedezhető fel, más ágazati minisztériumok felügyelete alatt, sokszor más ellátási rendszerekbe ágyazottan, pl. a védőnő feladatkörébe sorolt nő- és családvédelem, vagy az iskolai ifjúságfelelősi, patronáló tanári rendszer formájában működő gyermekvédelem területén.

Az államszocialista berendezkedés gyengülésével, de a hatalom képviselőinek a szociális szakmákkal szembeni ellenérzése, tiltakozása ellenére a felsőoktatási intézményekben már a hetvenes években megjelentek szociális képzések, amelyek a kibontakozó szociális képzési rendszer első elemei voltak. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán megfogalmazódott az igény a nehezen nevelhető gyerekekkel foglalkozó szakemberek képzésére. Illyés Gyuláné koordinálta azt a programot, melyben olyan tanárok, nevelők képzése folyt, akik a közösségbe – érzelmi sérüléseik miatt – nehezen beilleszthető gyerekek nevelésével foglalkoztak. A kezdeményezés eredményeként 1973-ban a főiskolán már nappali képzésű felsőfokú pszichopedagógus szak indult. Ennek a szaknak kellett felvállalni a gyermekvédelem különböző területeinek szakemberképzését. A gyermekek ellátásának szükséglete mellett a hetvenes évek második felében megjelent a felnőtt, fogyatékkal élők célcsoportja is az újjászülető szociális szakma látókörében. Elfogadottá vált, hogy a felnőtt, fogyatékkal élő személyek fizikai szükségleteinek kielégítése mellett a fejlesztés, a rehabilitáció, a lelki gondozás hasonló jelentőségű. A levelező képzési formában indított szociális szervező képzés a felnőtt, fogyatékkal élőkkelés az idősekkel való foglalkozásra készített fel. 1975 és 1994 között közel 800 szociális szervező oklevelet adtak ki. 1979-ben Ferge Zsuzsa az Országos Családgondozási Konferencián megjegyezte: „e szakmának társadalmi megbecsüléséről beszélni is nehéz, hiszen az e munkákat végzők jó részének elfogadott, egyértelmű és kifejező szakmai neve sincs”. A hetvenes évek végén a figyelem egy nagyszabású központi kutatási program – a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok (un. TBZ)  – kapcsán a szociális szakmára irányult, de a zárójelentésében foglalt javaslatok megvalósítása számos akadályba ütközött. A kutatás igen súlyos problémának tekintette a szakemberhiányt. A javaslatok között szerepelt többek között a „családgondozói állomások” felállítása és működtetése is. 1985 elején kísérleti céllal létre is hoztak 12 családsegítő központot, de még hiányoztak a képzett szociális szakemberek a központok szakszerű működtetéséhez:„családgondozói képzés ma Magyarországon nem létezik. Akik ezen apályán dolgoznak, azok pedagógus képesítéssel rendelkeznek, vagy a Gyógypedagógiai Főiskola szociális szervezői vagy pszichopedagógiai szakán végeztek” (Bányai 1986).

A képzések iránti szükségletek újra és újra definiálása következtében 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) a posztgraduális, levelező tagozatos szociológus képzésén belül megszervezték a szociálpolitikus képzést. A 3 éves kurzuson végzett szakemberek még szociológus szociálpolitikus diplomát kaptak. Mivel a szakalapítási kérelmet a szociálpolitikus szakra vonatkozóan csak 1990-ben hagyták jóvá, ezért csak ezt követően volt mód graduális, nappali tagozatos képzés beindítására. Ugyancsak 1985-ben a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Fő-iskolán mentálhigiéniai kiegészítő szakképzés indult posztgraduális, levelező formában a már szociális szakterületen dolgozók számára.

Az oktatásról szóló 1985. évi I. törvény tette lehetővé, hogy a művelődési és közoktatási miniszter szakértői testületet hozhatott létre az ágazati képzések létrehozása és fejlesztése érdekében. E felhatalmazással jött létre a szociális képzések kialakítására az ún. Gesztori Bizottság, melyben a középfokú, főiskolai és egyetemi szinten tervezett szociális képzések tartalmi és szervezeti kérdéseivel foglalkoztak a szociális kérdések iránt elkötelezett szakemberek.1986 szeptemberében a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézete Társadalompolitikai Osztálya a Szociálpolitikai Értesítő1. számában mint összefoglaló kötetben bemutatja a szociális munkáspályát és képzést Európában, s vázolja a hazai helyzetet. Ebben fogalmazódott meg egy átfogó javaslat a hazai szociális munkás-képzés megindítására. „A képzés célja olyan szociális szakemberek képzése, akik egy

megreformált szociálpolitikai rendszer különböző pontjain, megfelelő szaktudással, tudatosult értékekkel és érett személyiséggel képesek arra, hogy hozzásegítsék a hozzájuk fordulókat adott problémáik megoldásához, enyhítéséhez” (Hegyesi – Talyigás 1986, 176. old.).

A politikai, társadalmi, gazdasági változások hatására 1987-ben létrejött a Szociális és Egészségügyi Minisztérium (tovább SZEM), amely a társadalmi problémák kezelésére vonatkozóan új szemléletet hozott, s nevében kormányzati szinten elsőként vállalta a szociális szakma támogatását. A minisztérium létrejöttével párhuzamosan a Gesztori Bizottság jogutódaként megalakult a miniszter szakértői testülete, a Szociális Képzési Bizottság (tovább SZKB), amelynek feladata a magyarországi szociális képzések felállítása és beindítása volt (Hegyesi 1997).

Eddig a cikk

Mára túlképzés alakult ki szociális munkás szakokon, amely oka véleményem szerint:

A rendszerváltást követően kiépülő szociális rendszer sok szakembert igényelt, hiszen sorra alakultak a családsegítők, hajléktalanszállók, gyermekjóléti szolgálatok és különböző civil szociális szervezetek, sok embert képeztek ki vagy át szociális munkásnak.

Aztán meg mára 20 évvel később leépül/vagy átalakul a szociális rendszer és egyre kevesebb szakemberre van szükség, sajnos a szakmai kérdéseket inkább politikai téren döntik el.

Egyre csökkentik a szociális kiadásokat, az intézményi szociális normatívákat, ezáltal az intézmények csak a minimális létszámot alkalmazzák, ám ez nem mindig alkalmas megfelelő színvonalú segítő feladat ellátására

Még egy megjegyzés: a rendszerváltás óta, a szociális minisztérium vezetője soha nem volt szociálpolitikusi végzettségű személy.  Ez nagyon beszédes és sajnálatos tény.