SYMPOSION TÁRSASÁG

A TÁRSASÁG TAGJAI
TÖREDÉKEK
A TÁRSASÁG IRODALMI MUNKÁSSÁGA
REJTVÉNYEK
A TÁRSASÁG TÖRTÉNETE (Elisabeth de gen. Arrabona)
A LORO-I KRÁTER EREDETMONDÁJA (Kovács János)
ÚJABB TÖRTÉNET A SYMPOSION TÁRSASÁGRÓL - FOLYTATÁS! (Viola de genere Exiguum)
A DEÁK BALLADÁJA (Elisabeth de gen. Arrabona)
KOKTÉLIVÓK (Stephanus)

ÚJSÁGOK
    ÉRTESÍTŐ
    CIKÓRIA
    MACSKAPARÁS
    ÍNYESINAS
KORAI KALÓZFOLYÓIRATOK
KÉSŐBBI KALÓZFOLYÓIRATOK (ELEKTRONIKUSAN HOZZÁFÉRHETŐEK!)

ELEKTRONIKUS POSTALÁDÁNKBÓL
E-mail-címünk: yaszeli@freemail.hu

ÚJSÁGOK

Rendes havi bulletinek:

ÉRTESÍTŐ (Szerkesztette: Petrus deák 1998-2002.)

helyettesítő folyóiratok:

CIKÓRIA (Szerkesztette: Viola de genere Exiguum 2000.)

MACSKAPARÁS (Szerkesztő: Attila Catus 2001-től) - üdvözlő vers

ÍNYESINAS (Szerkesztő: Elisabeth Arrabona 2001-től) - üdvözlő vers

Kalózfolyóiratok:

VALLÁS ÉS TUDOMÁNY (Megjelent 1998.)
    (mottó: Semmiről, röviden)
    Író-szerkesztő: Sámán

CSIMBORETTO (Megjelent 1998-2000.)
    Irodalom- és Társadalomkritikai Őrlap
    Mottó: "Ez mán aztán a pofátlanság csimborettója!"
    Szerkesztő: Professzor Köteles Szent György tábornok Herkules

CSIMSÖRETTO (Megjelent 1998.)
    Főszerkesztő és felelős kiadó: Ördögh Elvira

CSIMTOJETTO (Megjelent 1998.)
    Univerzális Majonéz
    Szerkeszti a Szerkesztőség

CSIMRUMETTO (Megjelent 1998-1999.)
    Művészeti és Tudományos Folyóirat
    Felelős szerkesztő: Blaustrumpf Zsófia

CSIMWHYSKETTO (Megjelent 1998-1999.)
    Művészeti és Tudományos Folyóirat
    Felelős szerkesztő: Yaszeli Itala

CSIMCITOZETTO (Megjelent 2000.)
   Katakurd orvosok, felcserek, kuruzslók, sámánok, füvesemberek, javasasszonyok és betegek lapja
    Főszerkesztő: Szonelagh

CSIMKRÍZISETTO (Megjelent 2005.)

Későbbi kalózfolyóiratok:

Prákriti 7 naP

PRÁKRITI 7 NAP (3. SZÁM) (Megjelent 2008.)
Prákriti 7 naP (4. SZÁM) (Megjelent 2008.)

Olmai 7 naP

OLMAI 7 NAP (3. SZÁM) (Megjelent 2008.)
Olmai 7 naP (4. SZÁM) (Megjelent 2008.)

Parenchimai 7 naP

Parenchimai 7 naP (4. SZÁM) (Megjelent 2008.)
PARENCHIMAI 7 NAP (3. SZÁM) (Megjelent 2008.)

Zinbieli 7 naP

ZINBIELI 7 NAP (3. SZÁM) (Megjelent 2008.)
Zinbieli 7 naP (4. SZÁM) (Megjelent 2008.)

Keláti 7 naP

KELÁTI 7 NAP (3. SZÁM) (Megjelent 2008.)
Keláti 7 naP (4. SZÁM) (Megjelent 2008.)
---------------------------------------------------

Keláti 7 naP (ix. évf. . 2. SZÁM) (Megjelent 2012.)
Keláti 7 naP (ix. évf. . 2. SZÁM) (Megjelent 2012.)

KELÁTI HÉT NAP (Partizánlap) (Megjelent 2012.)
KELÁTI HÉT NAP (Partizánlap) (Megjelent 2012.)

Sergegyomosi 7 naP

SERGEGYOMOSI 7 NAP (3. SZÁM) (Megjelent 2008.)
Sergegyomosi 7 naP (4. SZÁM) (Megjelent 2008.)

HAVÁR HETI HETES

HAVÁR HETI HETES (Megjelent 2008.)

 

Elisabeth de genere Arrabona:

Adventi kalendárium
(A Symposion Társaság története)

1999. december 1.

Nagyot nyújtózott és alaposan megdörzsölte a szemét Petrus deák, aki ekkor még inkább Petrus volt s kevésbé deák. Lába a papucsa után kotorászott. A kora őszi nap bearanyozta a szobát. Tekintete végigsiklott kedves könyvein. Rendhez szokott szeme rögtön észrevette, hogy egy könyv fejjel lefelé van betéve a polcra. Frye műve volt. Kicsit morcosan odaballagott, miközben a visszafelé olvasott nevet mormolta magában: Eyrf. Kihúzta, hogy rendben visszategye, mikor valami a lába elé hullt. Fölvette a többször összehajtogatott megsárgult cédulát. Kihajtogatta s olvasni kezdte.

 

1999. december 2.

Kezdetben nem volt más, mint Eyrf, Protan és Panrac. Már végtelen ideje ültek és hallgattak a Kőszikla tövében. Eyrf szeme kerekre nyílt, mikor meglátta, hogy valami moccan a szikla tövében. Megborzongott. Protan és Panrac is odanézett. Elsőnek Panrac szólalt meg:

– Lám, lám, a türelem rózsát terem.

Protan lehülyézte és amatőr természetbúvárnak nevezte, mondván, hogy ami kibújt nem más, mint egy ibolya.

– No jó, de hogy merészel idejönni, mikor csak MI vagyunk? – méltatlankodott Eyrf. Lassan föltápászkodott. Berozsdásodott tagjai csak nehezen engedelmeskedtek. Évmilliók óta nem történt semmi, ami miatt fel kellett volna állnia. Odaballagott a szikla tövéhez, s minden kétséget kizárólag megállapította, hogy egy virág nőtt ki. Eljött az idő! Összenéztek, s elindultak, hogy megnézzék, mi történt még a Világban.

 

1999. december 3.

Petrus gyorsan bedugta a pizsamája zsebébe a cédulát, amikor meghallotta a felesége hangját a konyhából:

– Gyerekek, reggeli!

Nem volt szokatlan, hogy gondolataiba merül, de az még soha sem fordult elő vele, hogy cukrot tett volna a kávéjába. Elkeseredett képet vágott, amikor belekortyolt az édes nedűbe. Még egy kávét töltött a tányérjába és kibökte az ötletét: 

– Mítoszt kék írni! Mi lenne, ha Sándorékkal együtt próbálkoznánk? Mindenki mondana egy szót vagy mondatot, s aköré kanyarítanánk történetet, rajzolnánk térképet, vagy bármi mást, kinek mi jut az eszébe.

Elmaradt a hangos ováció. Ekkor vette csak észre, hogy egyedül üldögél. Hiába, senki sem lehet próféta a saját konyhájában.

Megint a könyvespolc előtt álldogált. Mélyet szippantott a cigarettájából, s nem kis bosszúságára újabb megfordított könyvet fedezett fel: Niwrad. Darwin: A fajok eredete. Kihúzta, s egy cédula sárgállott a polcon a könyv alatt.

 

1999. december 4.

Eyrf, Protan és Panrac alig ballagott néhány lépést, alig múlt el néhány évszázad, mikor meglátták, amitől már a kisvirág megjelenése óta tartottak: egy hosszú fekete hajú nő ült és várt rájuk a tengerparti fövenyen guggolva.

– Az Első Nő – sóhajtott Panrac.

– Meg kell, hogy szólítsuk! – suttogta Protan.

– Khm. Khm! – mondta ékesszólóan Eyrf, hiszen ő volt a szóvivő. Az Első Nő fölnézett és megkérdezte, hogy ne rajzoljon-e egy zsiráfot?

A jövevények értetlenül bámultak rá, mire az Első Nő kiselőadást tartott a zsiráfok nagyszerűségéről, megemlítve azokat a speciális szerveket, amelyek a hosszúnyak okozta kellemetlenségek megszüntetését szolgálják. Csillogó szemmel magyarázta, hogyan alkalmazkodtak életkörülményeikhez.

Eyrf, Protan és Panrac továbbindultak. Az Első Nő velük tartott, hogy ne legyen olyan reménytelenül hexametermentes a Világ köröttük.

 

1999. december 5.

Petrus nem emlékezett rá, hogy valaha is megtörtént volna vele, vagy bármely családtagjával, hogy fordítva tett volna be egy könyvet a polcra. Kicsit misztikusnak tartotta az ügyet, de nem ért rá foglalkozni vele. Sokkal inkább izgatta reggeli ötlete a társas mítosz alkotással kapcsolatban. Még aznap bedobhatja ötletét a társaságnak.

Nem csalódott barátaiban, javaslatán csöppet ugyan meglepődtek, de tetszéssel fogadták. Megállapodtak, hogy ülésrendben mindenki mond egy töredéket.

Khm, Khm!  – kezdte volna az első a sorban, de rájött, hogy ez a legzseniálisabb töredék.

Újra kinyílt a Szem – mondta a következő.

Kezdetben nem volt más csak Eyrf, Protan és Panrac – bökte ki Petrus. Ekkor többen is szégyenkezve vallották be maguknak, hogy fogalmuk sincs ki a búbánat az az Eyrf, Protan és Panrac? Hamarosan megvolt a nyolc fragmentum, Petrusnak ekkor pecsételődött meg a sorsa: felajánlotta, hogy lejegyzi a töredékeket és postázza az érintetteknek. Immáron már mint Petrus deák állt fel a székből, mikor szeme megakadt a házigazda különben oly rendes könyvespolcán. Notalp, olvasta a fejjel lefelé álló könyv szerzőjét. Kivette a könyvet, s meglátta a sárga cédulát. Petrus deák elpirult, mikor észrevétlenül a zsebébe csúsztatta azt.

 

1999. december 6.

Eyrf, Protan, Panrac és az Első Nő sietve meneteltek. Nemsokára egy városba értek. Az utcán hullámzott a tömeg. Az emberek jöttek-mentek, majomszigetekben vidáman fecsegtek. Az egyik kis tömörülés középpontjában egy férfi szónokolt. Sokan Sámánnak tartották, mások fizikusnak, megint mások numerus technicusnak.

– A Világ olyan, mint egy tenyércsattanás, nem tudjuk honnan jön és hova lesz. Nem tudjuk miből lett és mivé lesz – magyarázta éppen. A tömegből néhányan arra kérték, vesse papírra csodálatos eszmefuttatásait. Válasza frappáns volt:

– Minek tartanék tanítványokat, ha arra sem tartanám képesnek őket, hogy ők örökítsék meg a jövőnek szánt eszméimet?

Rápillantott a jövevényekre, majd a karjára csatolt kronométerre és a lelkes tömeg nem kis csodálkozására közölte, hogy neki szüretelnie kell, disznótorra megy, meg különben is igazán sajnálja, de nem ér rá. Sietve a társasághoz csatlakozott.

 

1999. december 7.

Petrusnak immáron három sárga cédula és nyolc töredék lapult a tarsolyában. Gondolatai sebesen száguldoztak, elhatározta, kibővíti a társaságot. Biztosan van még néhány lökött ember, akit érdekelne egy ilyen játék. Gyönyörű meghívót komponált az első alkalomra. Archaikus nyelven tudatta országgal, világgal a töredékek megtalálását. Óvatos duhajként először tapogatózó telefonokat indított, majd postázta a csábos meghívót.

De vajon vele ki incselkedik? Ki dugdossa a furcsa kis cédulákat a könyvek mögé? Nem szűnt meg figyelni a polcokat, mikor bukkan újabb rendetlenség nyomára. Ám az ellen onnan csapott le rá, ahonnan legkevésbé várta: nem túl sűrűn látogatott tanári szobájában megfordítva találta Cicero beszédeit. Mögötte a szokásos cédulácskával.

 

1999. december 8.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő és a Sámán határozott léptekkel haladt előre. Már több száz mérföldet megtettek, több száz év múlt el, mikor egy városhoz értek. Közel járhattak a limeshez, mert néha barbár dalfoszlányokat hozott a szél: Dzsá gulbe rár kicsere. A városban nagy volt a sürgés-forgás: csatornát építettek. A munkát egy csendes, ám határozott férfiú irányította. Kezében egy tekercs Crepto papírt tartott, s minden igyekezete arra irányult, hogy az összefirkált papírt begyömöszölje egy kék nejlon zacskóba. Lába előtt egy agyagkorsó hevert. Hetek óta tartottak már a barbárok támadásától, igyekezniük kellett a munkákkal, legyen mit hagyni az utókorra.

– Cum unus fuerant nulla et omnia res – dünnyögte magában és gyorsan a korsóba gyömöszölte a zacsit. A hálás csatornaügyi előadóra gondolt a huszadik század végéről, mikor átadta a munkásoknak a korsót: helyezzék el az épülő csatornában. Megtörölte izzadt homlokát és a rá várakozó kis kompániához lépett.

 

1999. december 9.

Elérkezett a nagy nap! Petrus deákék lakásában az összes szövegszerkesztőt és sütőt beüzemelték. A deák virág nevű hitvese tudományos értekezést és finom süteményt készített. Petrus deák az MS 2748/3 jelű kézirattal foglalkozott. Nem felejtette el dossziéjába helyezni Alexander Paccatus hozzá írott levelét sem. Ebben a várakozásteli hangulatban egyszer csak azt vette észre, hogy egy boríték fekszik az asztalán. A borítékon újságból kivágott betűkből volt ráragasztva a neve. Furcsán érezte magát, de végül is kibontotta a kopertát. Nem robbant, legalábbis fizikailag nem, annál inkább a tartalma! Egy Csimborettó nevet viselő, magát irodalmi és társadalomkritikai őrlapnak tituláló iromány lapult a borítékban. A mű elkövetője nyilván meg akarta őrizni inkognitóját, mert álnevet használt. Petrus deák újabb egészségromboló rudacskára gyújtott volna, de az öngyújtót szorongató keze megállt a levegőben. Szemét összehúzta, s lassan odaballagott a polchoz. Descartes műve mögött ott lapult a következő cetli.

 

1999. december 10.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán és Alex. Paccatus alig lépett néhány lépést, alig telt el néhány évtized, s máris a nagy barbár fejedelem sátra előtt álldogáltak. A király éppen hun király állapotban volt, így meglehetősen nagy felfordulást találtak az udvarban.

– Majd én bebizonyítom, hogy tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni, ha nem tudnátok! – ordította félelmetes hangon, majd színpadias mozdulattal leült, ölébe vette kedvenc macskáját s simogatni kezdte. Intett a sarokban meghúzódó dalnoknak. A Kárpáti Tetők Nagy Kornyikátora a király szerzeményét kezdte el énekelni:

Szunnyad már a kan.
Dalló, könnyed tüzén él
a zöld cica. Fark csóvál
fáradt kutyát, miközben
a levesestál lassú, lágy,
puha koccanással végigtáncol
a ködben.

A király annyira belemerült szerzeménye élvezetébe, hogy csak akkor vette észre a díszes társaságot, mikor a dalnok végzett. Messzire hajított macskája, Kandúrra nyávogva menekült.

Hun király vagyok, hun meg nem! – sóhajtotta és fölállt, hogy csatlakozzék a többiekhez.

 

1999. december 11.

A mythosalkotó kis társaság első ülése jobban sikerült, mint gondolta. Végül is Petrus nem bánta meg, hogy nem bölcs(ész) ismerőseit is bevonta a társaságba. Majdcsak rendre szoktatja őket valahogy, mert úgy tűnt neki, az újdonsült tagok nemigen kedvelik az írásbeliséget. Sóhajtva ült le, hogy jegyzetei alapján megszülje az Első Értesítőt. Már egy doboznyi cigarettán, s több főzetnyi kávén túl volt (borról csak álmodozott), mire floppyn volt a mű. Elégedetten dőlt hátra a székében. Azon töprengett, ki írhatta a Csimborettót? A Macska, vagy Rumbold Éva, esetleg ő maga? Ettől a gondolattól megborzongott, s fölemelte a tekintetét, máris szemben találta magát a következő misztikummal: Freud könyve lógott ki megfordítva a polcról.

 

1999. december 12.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán, Alexander Paccatus és a Hun Király éppen elindult volna, mikor meghallották, hogy valaki Attila nevét kiabálja. Hamarosan fel is tűnt Attila asszonya, aki egy hatalmas szürke követ cipelt magával, kezében véső, körötte meszes ruhában szolgák hada.

– Csak nem akarsz pont most elmenni, mikor még a spájzot sem fejeztük be? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában. Attila bűnbánóan tárta szét a karját, s kis türelemre kérte a hölgyet és az urakat.

Létezem az időben és a térben - mondta.
Ám úgy határoztam nem leszek többé egyedül – fejezte be mondatát asszonya.

A Hun Király engedelmesen visszaballagott, hogy a hatalmas rovásírásos kő elhelyezésében segédkezzék.

– Fölklikkeltük az egyik honlapra, több évezred is eltelhet mire fölfedezik – kacsintott huncutul, mikor visszatértek. A megnövekedett társaság sietve kelt útra, hogy a késlekedést behozza.

 

1999. december 13.

Petrus deák a könyv mögött talált kis cédulát a többi közé dobta. Fáradt volt ahhoz, hogy azon töprengjen, hogyan kerültek azok a könyvei közé. Biztosan valamelyik pihent barátja jó tréfának tartja, hogy ilyem misztikumokkal szórakoztassa. Esetleg meg akarják félemlíteni? Bizony a deákság soha sem volt veszélytelen vállalkozás! Az igazat megvallva a cédulákon talált írásocskák meglehetősen bugyuták voltak. Kis jóindulattal egy adventi kalendáriumban tudta volna őket elképzelni. Igaz kétséges, hogy egy ilyen naptár tulajdonosa már a második nap után nem hajítja-e ki az egészet a szemétbe, mondván, unalmas irományokra nem vesztegeti drága idejét. Zinbiel, sóhajtott fel, majd mintha megcsípték volna, odarohant a könyvespolchoz.

 

1999. december 14.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán, Alexander Paccatus és a Hun Király és Asszonya újabb mérföldeket tett meg, újabb századokon gázolt át, mikor egy kisváros határába értek. Láttukra egy férfi emelkedett fel, kezében egy egeret szorongatott s bosszankodva ingatta a fejét:

– Már 10-23 örökkévalóság óta várok rátok! Az egész hálózat a Gutenberg galaxis fölé kifeszített tér megalkotásán dolgozik. Úgy leterhelte az elektromos hálózatot is, hogy kihunyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből, de nem volt hiába való az áldozat, mert nagy híreim vannak. – S mielőtt még bárki szólhatott volna egy nyomtatott lapot vett a kezébe és átszellemült arccal olvasni kezdte.

– Fantasztikus eredményekről számolhatok be, kedves barátaim! Ha a fragmentumok létezésének valószínűségét diszkrét valószínűségi változónak tekintjük, valamint binomiális eloszlásként kezeljük, akkor normál eloszlással közelítve azt, arra az eredményre jutunk, hogy a töredékekben szereplő valamennyi betű részét képezi az ismert betűk halmazának. További kutatást igényel még, hogy a betűk egymáshoz viszonyított sorrendisége hogyan írható le. Tegyük fel, hogy a betűk eloszlása az n-szabadságfokú Student-eloszlás sűrűségfüggvényének felel meg. Legyen hn(x) a szabadságfüggvény.

– Szabadság! – sóhajtott az Első Nő, diszkréten elnyomva egy ásítást.
– Sietnünk kellene! – dobbantott lábával a Hun Király, miközben csillogó szemmel nézte a Királyi Kíber kezében levő egeret.
– Pont most, amikor kezd érdekessé válni a dolog? – méltatlankodott a Sámán.
– Érdekes, tényleg érdekes. Erre még soha sem gondoltam – morfondírozott Alexander.

Végül győzött a tiszta ész, s elindultak.

 

1999. december 15.

A második Symposion egy második Csimborettót is hozott magával, de ezúttal nem a deák postaládájában találtatott. A gyanú a deákra terelődött, annál is inkább, mert Ő az, aki mindenkinek a címét ismeri. Igen meleg volt a helyzet, mert sok más érv is amellett szólt, hogy ő az, aki tréfálkozik.

Egyébként már-már a megszokott módon zajlott le az összejövetel. A társaság kezdett visszatalálni régi önmagához, felelevenítették egyik régi tevékenységüket is, a közös versírást. Megpróbálták bevonni a gólyákat is, de egyelőre még úgy mozogtak az irodalom terén, mint az a bizonyos házi szárnyas a jégen. Nem is vállalkoztak a vers formába öntésére, inkább úgy döntöttek, ki-ki próbáljon maga alkotni belőle valami értelmeset. A deák fáradtan állt fel, mikor megpillantotta: Azonips. Ez a Sándor, milyen rendetlen lett mostanában, gondolta magában, de azért kíváncsian húzta ki a könyvet, s egy picit sem lepődött meg, mikor egy cédula csúszott a kezébe.

 

1999. december 16.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán, Alexander Paccatus, a Hun Király és Asszonya és a Királyi Kíber vándoroltak egy ideje, mikor a csatornázási főelőadó szokatlanul nyugtalanul kezdett viselkedni. Nem tartotta jogosnak, hogy pihenés nélkül menetelnek. Arra hivatkozott, hogy ő már igen régen úton van. Ugyan az Első Nő és a Sámán látszólag régebben, de Ők néha eltűnnek pihenni. Végül úgy döntöttek, hogy a közelben megszállnak. A város szélén béreltek egy tetőteret, s berendezkedtek. Ám alig pihentek egy keveset, mikor kopogtak az ajtón. Alexander Paccatus azonnal tudta, hogy a képíró, aki az ajtóban áll, hozzájuk tartozik.

– Ne félj, alszik még a két kistestvér az Idő és a Tér – szólt csendesen, miközben a karjában tartott kislányt ringatta. Alexander átvette tőle a gyermeket, s a képíró leült, hogy lerajzolja a tetők geometrikus játékát a tavaszi ég alatt. Mikor elkészült, intett, hogy indulhatnak.

 

1999. december 17.

A harmadik mythosalkotó Symposion is eljőve, de nemhogy csökkentek volna a misztikumok, inkább növekedett a számuk. Megjelent egy új orgánum, ami magát mythosbarátnak tekinti. Szellemességében ugyan nem vetekedhet "elődjével", a Csimborettóval, de így is igen nagy felfordulást okozott. A deák és a házigazda csak nehezen talált vissza a szokott kerékvágásba.

– Hátha még a cédulákat is ismernék – morfondírozott magában a deák. Természetesen a cédulák létezéséről senkinek sem szólt, hiszen joggal tartott tőle, hogy hosszabb kényszerpihenőre ítélnék, ha beszámolna a cetlikről. Mostanában nem talált megfordított könyveket. Nagy kedvteléssel írta az Értesítőt, immár a harmadikat. Közben az évszámláló is lépett egyet, nyugalmasan teltek a napok. Már közeledett a Boldogasszony havi Symposion napja, mikor a deák észrevette a megfordított könyvet. Voltaire-t amúgy sem kedvelte, nyilván azért nem vette észre eddig. Azért kivette a cédulát és ásítását elnyomva olvasni kezdte.

 

1999. december 18.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán, Alexander Paccatus, a Hun Király és Asszonya, a Királyi Kíber és a Képíró nem jutottak messzire, mikor egy kétségbeesett asszonnyal találkoztak. Méretes kosarat cipelt magával, telis tele volt mindenfélével. Fák, virágok, állatok lógtak ki belőle nagy keszekuszaságban, hóna alatt egy reklámújságot szorongatott. Erős ételszag lengte körül, kozma szaggal vegyítve.

– Már majdnem minden megvan az Univerzumhoz, csak a bort kell még beszereznem – magyarázta a társaságnak. Egyenesen Eyrfhez fordult:

– Ön itt az üzletvezető, ugye uram? Hol tartják a Csimborokat, már mindent összekerestem, de sehol sem találom őket akkora káosz van ebben az unimarketben.

Eyrf éppen szólni akart, de az asszony meglátott valamit mögötte és szélsebesen elszáguldott, s pár másodperc múlva már látták is visszafele jönni.

– Köszönöm, Uram! A káoszból kivált egy jel, s így rögtön megtaláltam a Csimbort. Talán holnap végre sikerül az Univerzum leves. Jöjjenek, addig mutatok néhány népszokást.

 

1999. december 19.

A Symposionok otthonossá kezdtek válni, kialakult egy állandó mag, amihez hol többen, hol kevesebben csatlakoztak. Már meg sem lepődtek, amikor a Csimrumetto mellett a húsvéti Csimtojetto is megjelent. Csak a deák panaszkodott ménkű sok munkája mián. Sajnálatos okokból egy vagy két Symposion elmaradt, amit azután összevonásokkal pótoltak. Lankadni kezdett a mythosalkotó kedv, de annál nagyobb hévvel dúlt a katakurd szótár körüli buzgalom. Hogy ne vesszen el az eredeti cél, új töredékek feltalálását tűzték ki célul a töredéktelenek számára. Akik persze a szokásost nem kímélve hamarost elő is állottak kutatásaik eredményeivel. Ezzel gyakorlatilag le is zárult volna a Symposion első éve. A deák még elkészítette a restanciaként felgyülemlett anyagokból a különszámot és megkezdte évi rendes… Ám az ördög nem alszik nyáron sem: egy kellemesen induló reggelen bosszúsan vette észre Hume fordítva betuszkolt könyvét.

 

1999. december 20.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán., Alexander Paccatus, a Hun Király és Asszonya, a Királyi Kíber, a Képíró és a Szakácsnő több évszázadnyi súllyal megrakodva fáradtan ballagott. Egy tengerparthoz értek, ahol egy gazdátlan hajó ringatózott a vízen. Eyrf közölte, hogy ezt most kölcsönveszik, mert a túlparton van dolguk. Bekászálódtak a hajóba, s elindultak. Partraszállás után egy darabig tanácstalanul kóboroltak, mikor felfigyeltek egy kis csoportra. Az utca mindkét oldalán egy színház állt. Az egyik oldalon egy férfi ácsorgott s hívogatta a nézőket. Színháza ajtajára egy Rómeó és Júlia című darab színlapja volt tűzve. Szemben vele egy hölgy nevetgélt:

– Semmire sem mész, Vilmosom a lándzsarázással. Senki sem kíváncsi az unalmas történeteidre. Az embereket sokkal kardosabb dolgok érdeklik. Látod már hetek óta telt házzal megy A zöld szemű élet című darabom. Éhen fogsz halni, ha így folytatod! Ne mondd, hogy semmid sincs, kicsit át kell pofozni a darabjaidat, túlságosan támaszkodsz a valóságra, kedves Szomszéd. Több merészséget! Pokolba a Valósággal, jöjjön inkább a Vaklóság! – ám ekkor megpillantotta a közeledő társaságot, kedvesen integetett a férfinak s faképnél hagyta.

 

1999. december 21.

A nyári pihenő után tartott első Symposion mindannyiuk számára kellemes izgalmak közepette zajlott le. A viszontlátás öröme, a vidám versparódiák mind, mind fokozták a jó hangulatot. Egyáltalán úgy tűnt, ez az este az irodalomé.

A következő alkalomkor a jól megszokott társaság gyűlt össze. Izgalmat csak az újból felbukkanó Csimboretto és Csimrumetto okozott, megindítva újra a találgatásokat az író(k) személyéről.

Petrus deák elérkezettnek látta az időt, hogy behavazottságára hivatkozva megpróbáljon megszabadulni a deákság nyűgétől. Bosszúsággal vegyes büszkeséggel töltötte el, hogy általános tiltakozás, mi több, segítőkészség fogadta bejelentését. Deáki sorsába beletörődve állt fel, mikor meglátta a megfordított könyvet: Hegel: A logika tudománya.

– Hát soha sem lesz vége ezeknek a céduláknak? – gondolta és megadóan odaballagott a polchoz.

 

1999. december 22.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán, Alexander Paccatus, a Hun Király és Asszonya, a Királyi Kíber, a Képíró, az Ősszakácsnő és a Drámaíró rohanva szelték a kilométereket és évszázadokat. Mostanra megváltoztatták útirányukat, kelet felé haladtak. Már a 2000. év küszöbén voltak, amikor egy iskolába toppantak be. Szerencséjük volt, vagy csak jól időzítették érkezésüket, kideríthetetlen, mindenesetre egy énekóra közepén találták magukat. A gyerekek torkuk szakadtából ordítottak. A tanár úr szerzeményét, egy szonorikus kíntátát adtak elő. Néha még felcsendült egy tiszta hang. A tanár úr ilyenkor idegesen kapta föl a fejét s rendre intette a figyelmetlen diákot. Véget ért a mű: a mester, MInden Zaj Okozója csillogó szemekkel állt a pulpituson És végül szótlanná lett az Idő és képtelenné a Tér. - mondta szonorúan és az ajtóban rá várakozó társasághoz lépett.

 

1999. december 23.

Nagyot nyújtózott és alaposan megdörzsölte a szemét Petrus deák, aki ekkor inkább deák volt s csak kevésbé Petrus. Lába a papucsa után kotorászott. Milyen hülyeségeket álmodott!? Persze értesítő írás közben elszundított. Lám, lám mire vezet a mértéktelen munka! Valamilyen megfordított könyvekről álmodott, amik mögé cédulák voltak dugva. A cédulákon pedig bárgyú történetek, ráadásul a szereplőikben a Symposion társaság tagjait vélte felfedezni. Tekintete titokban végigsiklott könyvein. Szerencsére mindet rendben találta. Megnyugodva ballagott kifele, hogy egy kávéval lepje meg magát, mikor a megakadt a szeme legalsó polcon fordítva betett könyvön: Zénón művét bosszúsan húzta ki, s a lába elé esett egy cetli.

1999. december 24.

Eyrf, Protan, Panrac, az Első Nő, a Sámán, Alexander Paccatus, a Hun Király és Asszonya, a Királyi Kíber, a Képíró, az Ősszakácsnő, a Drámaíró és MIZO megérkeztek. A Szikla, tövében az ibolyával már nagyon várta őket.

Újra kinyílt a Szem  – mondta Eyrf.
– Sejtettem! – dörrent rá a Szikla – de hol késlekedtetek ilyen sokáig? Éppen időben érkeztünk, látod az égen fenn van a szivárvány, annak jeleként, hogy kétezer éve született a kapocs a Menny és a Föld között – mondta Protan.
– Elkövetkezett az idő, hogy előadjuk verses mythosomat – szólalt meg az Ibolya.
– A mythost, amely magába sűríti az Emberiség összes tudását és tapasztalatát – tette hozzá Panrac.

A jövevények körülállták a Sziklát és rákezdtek:

Kezdetben, mikoron még egy vala Semmi s a Minden
békén szunnyad a Tér és az a fránya Idő;
Éber nem vala más, csak a három isteni dalnok:
Panrac és a Protán – és gyerekük, kicsi Eyrf.
Nem vala Fény…

 

Kovács János:

A Loro-i Kráter eredetmondája:

- Vezérek! Gyűlésre! - ordította paprikavörös arccal a Király, ki hun király volt, hun nem. A bömbölés keltette rezgés következtében néhány apró, pici rög hullott alá a meredeken ágaskodó löszfal tetejéről, amelyen egy hatalmas Kőszikla terpeszkedett ősidők óta. Tövében a Virág ijedten húzódott közelebb a Kősziklához. Nem szokott hozzá az ordibáláshoz. A lehullott rögöcskék tompa puffanással oszlottak semmivé, mikor zuhanásuk után földet értek a löszfal előtt felállított hatalmas királyi trónus körül. Nosza, lett nagy sürgés-forgás a táborhelyen. Mindenki a Király köré sereglett, hogy hallhassák szavát.

- Álmot láttam az éjjel - szólt a Király - s mikor újra kinyílt a szemem, nem értettem az álmomat. Hét valami úszkált előttem, de mikor meg akartam fogni azokat, rendre kicsúsztak a kezemből. Ha mozdulatlan álltam, akkor újra körülvett ez a hét valami. Azt akarom, hogy megkeressétek és elibém hozzátok ezeket a dolgokat. Ha estére nem lesznek itt, kardomra mondom, mely alól alig bírtam kiugrani, mikor majdnem a fejemre esett valahonnan - elevenen nyúzatlak meg benneteket! Elmehettek! - bömbölte a Király, s néhány újabb rögöcske hullott alá a mélybe, s köztük egy nagyobb is, pontosan a Király legkedvesebb szolgájának fejére, ki ettől azon nyomban ki is múlt ezen szomorú árnyékvilágból.

- Ez nagyon érdekes - mondta a Virág a Kősziklának, aki nem válaszolt, de magában feljegyzett mindent, hiszen ezt csinálta, mióta ott állt a löszfal tetején. Ó, ha a Kőszikla krónikásként elmesélné mindazt, amit látott és hallott ezen a vidéken évezredek óta... de a Kőszikla hallgatott.

Közben a trónus körül kitört a teljes zűrzavar és a pánik. Nem elég, hogy a király bolond parancsát teljesíteni kell, még itt a szolga esete is! Szerencsére a Király nem vette észre a halálesetet, mert azonnal elment titkos helyére gyakorolni magát a hátranyilazásban, mivel ebben rettenetesen béna volt, és nem akarta, hogy kiröhögjék. Szeretett ugyan célba lőni, de nyilai nem találtak soha.

- Khm, khm! - próbálta magára terelni a figyelmet a Csatornázási Főelőadó, aki végtelen bölcsességénél fogva bízvást lehetett volna király, de ugyanezen okból kifolyólag ez az eshetőség soha nem is jutott az eszébe. Próbálkozását azonban elnyomta az Első Nő mindent elsöprő, hangos szóáradata:

- Ímé, bizonyosságot nyert - ha nem is egészen abban a formában, ahogyan azt ő érti - amit a Sámán egyre szajkóz, hogy tűzben születtünk. Ha születésünkkel kapcsolatban ez nem is bizonyított, az egészen valósnak tűnik, hogy tűzben halunk meg, hiszen a Király elevenen megsüttet minket estére! - kiabálta egyre, miközben nyelvét nyújtogatta a négy világtáj felé.

- Ne nyelvészkedj itt nekem, hanem fogd be a szád és gondolkodj! Akkor nem téged sütnek meg, hanem te sütsz ki valamit! - förmedt rá a Szakácsnő az Első Nőre, miközben erőteljesen odakozmálta a vacsorát.

- Eszembe jutott valami - szólt Minden Zajnak Okozója, akit egyszerűen csak MIZO-nak hívtak. Ő egyébként nemrég költözött közéjük, előbb a szomszédos faluban, a skandináv Csomón lakott, de onnan rendszeres zenebonái miatt el kellett jönnie, mert azt a falut igen csendes népek lakták.

- Arra gondoltam, a szolga hulláját valahogy el kell temetnünk, mert ha a Király rájön, éktelen haragra gerjed, és mindaz bekövetkezik, amit itt eddig félelmetekben összehordtatok. Viszont így mondhatnánk, hogy a szolga volt a Bolygó Hollandi és most innen is továbbállt.

- Nekem is támadt egy ötletem - szólt az eddig hallagatag Sámán, kinek gondolatai a világ keletkezésével kapcsolatban szekrénybe se férnek, ezért időnként keveset le-le rovásír a többiek nagy gyönyörűségére. Szerintem eltussolhatnánk a szolga rút halálát úgy, ahogy azt MIZO javasolta és a Király parancsát is teljesíthetnénk.

- Mesélj, ó nem földi dolgok tudója! - kérlelték a többiek, a Sámán pedig elmondta, mire gondol:

- Figyeljetek jól. Gondolom, ti is unjátok már a Király állandó bömbölését. Ez az álomhistória most kapóra jön, hogy kicsit móresre tanítsuk. Bizonyára magába száll, ha szembesítjük önnön rútságával. Hívjátok csak Képírót! Nélküle semmire sem megyünk. Ezt a szerencsétlent pedig - mutatott a szolga tetemére - gyorsan földeljük el, hiszen néki már egy a Semmi és a Minden.

Nosza, sürögni, forogni kezdtek valahányan. Volt, ki a képíróért szaladt, mások a szolga tetemét kezdték vonszolni, a Csatornázási Főelőadó pedig, híven munkájához, nekilátott a gödröt megásni. Vonszolás közben a szolga feje össze-vissza verődött a rögös földön, s lássunk csodát: az egyik nagyobb koccanásnál a szolga, ki ezek szerint tetszhalott volt csupán, magához tért, és felült. Zavaros szemekkel körbenézett, majd alig hallhatóan ezt dadogta:

- Kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac... Kezdetben nem volt más... kezdetben...

Döbbent csend fogadta zavaros szavait, csak a Csatornázási Főelőadó mosolygott csendesen. Felsegítette a szolgát, és így szólt:

- Ebben neked igazad van a te szemszögedből. De onnan, ahonnan én nézem, másképpen fest a dolog.

A szolga ijedten tekergette kis kecskeszakállát két ujja között, majd hirtelen felpattant, és mint akit kergetnek, elszaladt a Képíró sátra felé, de futás közben felbukfencezett és állát beleütötte a sátor előtti festékes edények egyikébe.

- Revideálnom kell elképzelésemet - szólt MIZO. - Ő a Kékszakállú Herceg.

Eközben megérkezett sírva Képíró. Bal kezében konyhai reszelőt, jobb kezében egy gyökeret szorongatott.

- Mi a baj, Képíró? - kérdezték a többiek.

- Szunnyadt még a két testvér, az Idő és a Tér, számukra így nem létezett, mint ahogy a harmadik számára sem, ki ébren volt ugyan, de elmélyülten játszott. Gondoltam, reszelek egy kicsit addig, míg lehet - szipogta. - Mit kívántok tőlem?

- Le kellene rajzolnod a Királyt, teljes életnagyságban, és nagyon fontos hogy hasonlítson! Tehát semmi művészkedés! Móresre tanítjuk! - szólt a Képíróhoz a Sámán. - Ha megvan a rajz, pont hétfelé vágjuk! Szerkezeteimmel pedig úgy vetítjük majd a Király elé "fragmentumait", hogy saját magát fogja hétfelé metszett állapotban látni. Az ideológiát aztán már bízzátok csak rám! Ezt a trükköt egy kései utódomtól, David Copperfieldtől tanultam.

Nosza, hozzáláttak gyorsan a dologhoz. Képíró hamar megrajzolta az alakot, s már neki is láttak volna egy hatalmas karddal hétfelé vágni, mikor megjelent a Királyi Kíber, bibliával a kezében.

- Latrok! Mit műveltek a Királlyal? - dörögte, majd olyan hangon, mint a Királyé. A löszfal tetejéről néhány rög megint alázuhant, s olyasfajta hangot hallatott, mikor földet ért, mint kivégzésekkor a dobok tompa buffogása.

- Ezt a ritmusképletet általában szonorikus kantátáknál szokták alkalmazni - szólt MIZO. - Te pedig ne kiabálj, hanem figyelj ide, elmondjuk, mire készülünk.

A Királyi Kíber, bibliával kezében figyelmesen hallgatta a többieket, majd, mikor megértette, hogy mi készül itt, így szólt:

- Végre. Már nagyon megérett a helyzet erre. Hanem ide figyelj, Sámán, jobb lenne, ha egy függőleges, átlátszó felületen - persze meghatározott távolságokra egymástól - helyeznéd el ezeket a "fragmentumokat", így a vetített kép még hasonlatosabb lenne a valódihoz. Van is nekem valahol egy régi, egérrágta, lukacsos lóbőröm, azt szívesen fel is ajánlom erre a célra.

Így történt, hogy mire leszállt az est, minden készen állt a nagy mutatványhoz. A Kőszikla a löszfal tetején csak ámulva figyelte a történéseket és jegyzetelt magában, de a Virág nem állhatta szó nélkül:

- Ezek most mind megbolondultak, vagy csak némelyikük? És ez az állapot állandó, vagy csak ciklikusan tör rájuk? Írok erről egy tanulmányt.

Közben leszállt az este, s nagy dérrel-dúrral megjelent a Király.

- Vezérek! - bömbölte. A löszrögök újra hullani kezdtek. - Elhoztátok-e nekem az álmomat?

- Elhoztuk, ó Király - felelte a Sámán. - Kegyeskedj megtekinteni.

Felvillantak a fények, s a kifeszített lóbőrön megjelentek a Király darabjai. A Virágnak igencsak kapaszkodnia kellett gyökereivel, hogy le ne szédüljön meglepetésében. A hatás leírhatatlan volt. Még a beavatott vezérek is elfödték arcukat a varázslat elől, s David Copperfield másnap visszaült az iskolapadba.

- Mi ez? - ordított a Király. A tompa buffogást nem vette észre senki.

- A te jövőd, ó hun Király, hun nem. Tudod, világunk több időből áll. S ezek léteznek egymástól függetlenül, s egymás mellett. Te a jövődet láttad álmodban. Vesztett csata után, fel - nem négy, de hetelve. Ezért vagy te hun király, hun meg nem. Attól függően, hogy az Idő a te Időd, vagy sem. Szállj magadba, ó Király - szólt a Sámán, majd elhallgatott. Szavait néma csend követte - egy ideig.

Az ordítás, amit ezek után a király hallatott, általánosan mindenkit megsüketített. Szerteszaladtak valamennyien, ki merre látott, mindent maguk után hagyva. A löszfalról már folyamatosan és egyre nagyobb rögök váltak le, ahogy az ordítás fokozódott. A Virág éppen tanulmánya írásának közepén tartott, de abbahagyta, mert ebben a pokoli felfordulásban nem lehetett dolgozni. Mérgesen lecsapta munkáját, és sétálni indult. Gondolta, majd folytatja, ha csend lesz.

- Rendet teszek én itt, lösz, ami lösz! - gondolta a Kőszikla, és megindult lefelé, egyenest a Király fejét célozva. Egyre nagyobb sebességgel zuhant a Kőszikla alá, mikor a Király egyszer csak felnézett, és meglátta a veszélyt. Bömbölésével megpróbálta ugyan visszatartani a Kősziklát, de mikor látta, hogy ez reménytelen, fülét lesúnyva(!), farkát hasa alá csapva hangos nyávogással a többiek után iramodott. A Kőszikla ekkor rettenetes erővel csapódott a földbe, pontosan azon a helyen, ahol a Király állt az imént, és hatalmas krátert hányva tűnt el a mélyben, iszonyatos űrt hagyva maga után. A szertefutók zaja csendes zsongássá olvadt össze, bár az még tisztán hallható volt, hogy utolérték a menekülő szolgát, aki eszetlen rohanása közepette nem vette észre, hogy az emelkedő, amin rohant, hirtelen két méterrel lejjebb folytatódik tovább. Hallható volt, amint MIZO újabb állásfoglalását mormogja futás közben az orra alá: Tosca. Végül is elcsendesült minden, s a nyávogás is elült. Így végül szótlanná lett az Idő és képtelenné vált a Tér,  mivel a Képíró menekülés közben a képeit is magával vitte. Sokáig csend volt, mígnem egy jó hónap múlva valaki sietve ment át ezen a tájon s ezt kiabálta:

Várjatok! Én is létezem az Időben és a Térben! Várjatok! Úgy határoztam, hogy ezután nem leszek többé egyedül! Várjatok!

 

Viola de genere Exiguum:

Újabb történet a Symposion társaságról
 (Az Adventi Kalendárium folytatása)

Hosszú, hosszú idő telt el azóta, hogy Petrus deák egy kora őszi napon nagyot nyújtózott és alaposan megdörzsölte a szemét. Akkor persze rögtön észrevette kedves könyvei között a fejjel lefelé becsúsztatott kötetet, amely immár ezt az olvasatot adta: Eyrf. S mint tudjuk, ahogy összevont szemöldökkel kiemelte a könyvet, hogy megfordítsa, kihullott belőle egy többször összehajtogatott megsárgult cédula a következő meglepő szöveggel: „Kezdetben nem volt más csak Eyrf, Protan és Panrac ”. Mindez ékes renddel leírva megtalálható az 1999. esztendő Adventi Kalendáriumában.

 

Ennek az eseménynek beláthatatlan következményei lettek. Elindult a végtelen úton egy kis társaság, elöl haladt Eyrf, Protan és Panrac, nyomukban Petrus deák és virágnevű hitvese, aztán ott lépkedett a Csatornázási Főelőadó a Képíróval, a Hun király, nyomában Asszonya, Létezem az időben és a térben. Ám úgy határoztam, hogy nenm leszek többé egyedül.” felkiáltással; utánuk ment a Királyi Kíber az Ősszakácsnővel, aki az Univerzum-levest kotyvasztotta, az Első Nő, a Sámán, a Drámaíró, aztán meg Mizo, Minden Zaj Okozója, valamint Kékszakáll. Kezdetben velük haladt a Szelencés is, ekkor még szelence nélkül, de ő eltűnt egy időre.

Ahogy telt, múlt az idő, egyre fogyott és nőtt a társaság. Nagy hirtelen eltűnt a Minden Zaj Okozója, és így a társaság sohasem hallgathatta meg a megígért szomorikus kíntátáját, amely pedig minden bizonnyal frenetikus élmény lett volna. Szinte egyidőben ugyanígy nyoma veszett Kékszakállnak is, eltűnt a kék festékben megmártott szakállával együtt, s mindketten töredékmentesen alámerültek a felejtés homályába. Végül köddé vált a Sámán is, szekrénynyi nagy űrt hagyva maga mögött, de ő legalább egy tenyércsattanásnyi fragmentummal megörvendeztette a többieket, s eszméinek néhány morzsalékát is rájuk hagyományozta.

 

Mentek, mendegéltek, de aztán hirtelen meg kellett állniuk, mert azt látták, hogy a Lorói Kráter tátong a lábuk előtt.

Ez akkor keletkezett, amikor a Kőszikla megunta a Hun király bömbölését, és alázuhant a mélybe. Ettől szótlanná lett az idő és képtelenné a Tér, ahogy ez megíratott a Lorói Kráter legendájában. Ma is megvan még a hatalmas szikla, a tövében megbúvó ibolyavirág azonban igencsak elvirágzott már. A társaság pemmikánokra szállt, hogy kényelmesen lejusson a kráter tövébe. Majd visszatérve megtekintették Lorót, az impozáns katakurd várost, szép fekvésű kvaccspályáival. Útközben találkoztak egy szerfölött bájos leányzóval, aki a mordent nevű szórakozásra invitálta őket, ők azonban jól tudták, hogy ez azzal jár, hogy egy rosszkedvű fogorvos érzéstelenítés nélkül eltávolítja a fogaikat, majd vesszőfutáson kell részt venniük, azután gladiátorként védeni az életüket, s legvégül egy erre kiképzett gyilokjárón kell végighaladniuk, ami eddig még senkinek sem sikerült, ezért elhárították a barátságos invitálást. Nem csábította őket az sem, hogy vész esetén a Lancetta iroda saját halottjának tekinti őket. Inkább a nagy vidám vacsorát választották, melyet a helybeliek gabarítottak számukra.

 

Gyorsan elővették Katakurdisztán hiteles térképét,

... és a társaság egy akarattal elindult, hogy bejárja az ország ködbevesző ormait, pompás szőlőhegyeit, félelmetes szelamlikait, alföldi sík vidékeit, csábítóan szép tengerpartjait. Rögtön ez utóbbival kezdték: a Viking-tenger partjára indultak, Parenchima városába. Már messziről megpillantották a monumentális emlékművet, melyet az Újra kinyílt a Szem  töredék megtalálásának emlékére emelt a lelkes Katakurd Természet- és Mítosz Barátok Köre. Felkapaszkodtak a szemet jelképező likhoz, s ott aztán cvikkoló nélkül is jól látták, ami látható. Elhaladván a KAMÍBÁL székház előtt, örömmel látták, hogy a KAtakurd MÍtosz BÁmulók Ligája éppen évi rendes ülését tartja benne. A tengerpartra érve, Kelet felé tekintettek, ahol a messzeségben szinte látni vélték Olma városát, amely ma már igazi turistaparadicsom, s minden vendégfogadó cégtábláján megtalálható a város szent állata: az Öld Cica.

Ők pedig elindultak fel a hegyekbe, hogy eljussanak a híres egyetemi városba, Zinbielbe. Mentek-mendegéltek, tizenkét fragmentum boldog birtokosaként, s keresték a nagy igazságot, amely képes lehetne harmonizálni a töredékeket. Erre minden remény meg is volt, hiszen egy ütemre léptek, egy ütemre dobbant a szívük, ha az egyikük megszólalt, hogy

 

„Szunnyad”,  

a másik folytatta:

              „már”,  

a harmadik:

                          „a kandalló”,

és így tovább: 

Könnyed tüzénél a zöld cica
fark csóvál fáradt kutyát”,
miközben a levesestál
lassú, lágy, puha koccanással
végigtáncol a ködben...”  

és így csörgedezett tovább az Ismeretlen Kollektív Költő verse az ajkaikon. S nemcsak magyarul ám, hanem az ékes és ódon katakurd nyelven is:

Máliber lujule
tutáliber murmolero jakule
ráru málibere...”

...hogy csak a műfordítási versenyre utaljak hamarjában. Nagy korszak volt ez! A kedélyeket legföljebb egy-egy kalózfolyóirat megjelenése borzolta. A Csimborettót követte a Csimsörettó, a Csimrumettó, a Csimtojettó... Néha több is egyszerre. Az Értesítő nem győzte utánközölni őket, hiszen ezek pusztán egy példányban érkeztek a társaság valamelyik tagjának postaládájába.

 

Mentek, mendegéltek. Áthaladtak Pislákon, messze elkerülték az elfekvőiről ismert Omasus városkát, s a pompás hegyek között, egyszer csak messziről megpillantották Zinbiel régi egyetemének tűzvész pusztította romjait.


A Zinbieli egyetem romjai

A látogatók sopánkodtak, hogy milyen kár a szép épületért, a helybeliek pedig elmesélték, hogy „kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből.” Utasaink csak hümmögtek erre, majd bejárták a várost, megtekintették az új egyetemet, elhaladtak Nefelin Jolán molyrágta szobra előtt. Ő egyébként arról volt nevezetes, hogy a molyok elleni hősi küzdelem élharcosa volt haláláig, s ő találta fel az első bombabiztos molyirtót. A társaság tagjai megemlékeztek arról, hogy a több egyetemre is kiterjedő híres diáklázadás, a Nefelin-felkelés idején e szobortól indultak a diákok tüntető csoportjai, hogy követeléseiket a világ elé tárják. A látogatók tisztelettel adóztak a szobor mellett található emléktábla előtt is, mely a híres, ámde elvetélt forradalmár történész(nő!)nek, Frida Niche-nek állít emléket a Professzorok Fasorában. Másnap pedig kirándulást tettek a Csimbókos-patakhoz, hisz a környék apraja-nagyja ide készült a nagy népünnepélyre. A férfiak hajnalig itták a Rebeci Fuszlivágót a patak mellé kihelyezett asztaloknál, s az  este fénypontja az volt, amikor a legbelevalóbbak, akik már elérték a hajlott kort, sorban levágták a rebecüket, azaz a fuszli alján lelógó csimbókot. A nézők nagy tapssal jutalmazták őket. Mit tagadjuk, a társaság elég másnaposan tért vissza Zinbielbe.


A Csimbókos-patak völgye

 

Ebben az időben sokszor együtt meneteltek atyák és fiak, időnként velük haladt a Királyi Kíber Ákos nevű fia, s olykor a Képíró gyermekei, Valentinus és Casparus Paccatus is besettenkedtek a Symposion Társaság üléseire.

                 
Ákos                     Valentinus és Casparus

A Hun Király fia pedig egy valóságos töredékkel is megörvendeztette az egybegyűlteket: és a villám belecsapá egy sziklába, amely egy... Azt ugyan soha nem tudtuk meg, hogy mit csapott bele a villám a sziklába, sem azt, hogy mi lett tovább a sziklával. De hát a fragmentum, az fragmentum. A társaság pedig föltarisznyált, hogy újabb utazásra induljon.

 Ezúttal Würm sziklavárát vették célba. Nem kis megpróbáltatás volt felmászni a csúcsra, hiszen mondogatták is a régiek: „Vajon bévehedd-e Würmnek sziklavárát?”– ha valaki lehetetlen vállalkozásba fogott. De a kis társaság előtt semmi sem volt lehetetlen, végre feljutottak a várba, s kellő óvatossággal és elszörnyedéssel tekintették meg XIII. Krispin oliguriával átitatott tömlöcét a vár katakombáiban.


Würm sziklavára a Würm folyó partján

 

A társaság nagy szerencséjére ekkoriban már csatlakozott hozzájuk a híres Barátja a Rénynek, aki puszta jelenlétével is nagy lendületet adott a közös művek megalkotásának. Megosztotta velük a nagy titkot, hogy „A rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat. A deák virágnevű hitvese tette közzé azt a Nótalpi áldialógust, amely megkísérelt álmagyarázatot nyújtani e rejtélyes kijelentésre. Ezzel a társaság fragmentumainak száma elérte a 14-et, a Királyi Kíber pedig nekilátott egy nagyszabású regény felolvasásának, mely a Tizennégykarátos fragmentum címet viselte. Mire azonban a felolvasások befejeződtek, a töredékek száma már elérte a tizenötöt. Ugyanis újra növekedett a társaság, csatlakozott hozzájuk Fortis vitéz, és ripsz-ropsz felfedezte az Askelon-völgyi kultúrát, mely kultúrának a termése volt Matthias említett híres töredéke: Örök hőseink, kiknek nevei álljanak itt örökül. Az Askelon-völgy kultúrájának kimerítő bemutatásán kívül Fortis ránk hagyott még néhány, Aquinói Tamás, Empedoklész és Plátón nevével fémjelzett, remekbe szabott filozófiai értekezést a fragmentumok fontosságáról. Nem elhanyagolható körülmény, hogy ezek közül az egyik írás olyan személyt jelölt meg fordítóként, aki néhány esztendő múltán maga is társaságunk tagja lett: jelesül Kádár Jánost, kinek neve Janus Cuparius barátunk nevével azonos. Kérdés: Honnan tudhatta ezt Matthias barátunk előre? Vagy csak puszta véletlen lenne? A tanulmányok egyébként a Macskaparásban jelentek meg, igaz, a lábjegyzet a fordító nevével az újságban nem, csupán a honlap készítőjének átadott floppyn volt olvasható. Hiszitek, nem hiszitek, így látható a honlapon is időtlen idők óta.

 

Tovább mentek, mendegéltek, hogy végre elérkezzenek a Panrac óceán partjára Miguos sziklájához,


Zwenn sziklája a Miguoson

ahol hétmillió évvel ezelőtt elhangzott Zwenn utolsó sóhaja, a híres „Khm, Khm! ", amely megőrizte az élet szikráját, és önregeneráló módon újrateremtette az életet Miguoson. Hogy célhoz érjenek, a társaságnak át kellett kelnie a sebes sodrású Würm folyón. Azon a folyón, melyet a sötét középkorban, a Nagy Elnyomás korában Szero bagamér uralkodó öt mérföld hosszan eltereltetett, kötelező kényszermunkát róva a megszállt területek lakosaira. Célja egész Katakurdisztán elfoglalása volt. Nem számolt azonban Várodalom kapitány gerilla akcióival. Ezek a katakurd partizánok két év alatt teljesen felőrölték Szero király hadseregének minden harci kedvét. Igaz, a hátország lakói a kiváló Keláti bagavér nevű borral tüzelték harcra a katonákat. Ekkor keletkezett a mondás:

„Minden horpadt bagamér sisakér'
Jár egy korsó Keláti Bagavér!”

A mondás egyébként bagamér-katakurd focimeccseken még ma is dívik.

 

A folyó azonban nem jelentett akadályt, hiszen az újkorban szépvonalú függőhidat emeltek a folyó fölé a torkolatvidék közelében. A híd előtt már jól lehetett látni Katakurda középkori védműveit, melyek éppen a Szero elleni védelmet szolgálták, s egészen Förmedvényig nyúltak. Előttük festői rendetlenségben voltak láthatók a Nagy Népi Gorál építészetileg igen különleges buckái. Ekkor "a káoszból kivált egy jel,"  Utasaink megcsodálták a kikötő világítótornyát, melyen a korrózió által igencsak kikezdett, valaha gigantikus Protan-szobor meredezett. A 24 karátos aranybevonat azonban - hogy hogy nem -, már eltűnt róla. A két hídfőnél egyébként rollereket lehetett kölcsönözni, s azokkal átkelni a hídon, majd az alkalmi járművet a másik oldalon leadni. Mondhatom, igen önfeledten rollerezett a vidám kis társaság. Aztán bejárták a katakurd félszigetet, s útközben számos barátságos kvangát találtak. Mint tudjuk, ezek az állatok hihetetlenül selymes szőrzettel rendelkeznek, s egyáltalán nem bánják, ha arra járó kirándulók megsimogatják őket. Így hát a társaság tagjai bátran meg-megsimogatták az útjukba kerülő állatokat. Zwenn sziklájához érve bámulatos látvány tárult a szemük elé. A Panrac óceán fenséges volt. Az öbölből kiemelkedő sziklák jól emlékeztettek arra a kataklizmára, ami a jégkorszak végét jelentette. Ez volt az a hely, ahol a legenda szerint a sziklák hatalmas robajjal szakadtak ki, s hullottak az olvadástól hömpölygő óceánba, hirdetve, hogy „tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni",.

 

Mondottam, nagy korszak volt ez. Ekkoriban született meg a híres Támár-regény, amely tizenegy szerzőt mondhatott magáénak. Majd komoly és hatalmas tanulmányok születtek, amelyek sorban megismertették a Symposion Társaság tagjaival Katakurdisztán mitológiáját, történelmét, filozófiáját, zenei világát, néprajzát, szőlészetét és borászatát... – egy szó, mint száz, könyvtárnyi anyag született az országról. Közben teljes gőzzel készült a Katakurd Enciklopédia F. Bakosz jóvoltából és a társaság hihetetlen találékonyságából.

És éppen itt, a zeniten, sorozatos veszteségek érték a társaságot.

Legelsőbben is a Csatornázási Főelőadó elégelte meg a csatornában való áskálódást, és elszakasztotta magát a symposionok világától – magával rántva Képírót, aki tormareszeléstől könnyes szemekkel eltűnt a szemük elől. A Rény barátja döbbenetes váteszi képességgel jövendölte meg az eseményt „Késdobás, Irén?” kezdetű anagramma-versével, hiszen valóban a Póth Irén utcából érkező késdobásként érte a társaságot a váratlan szakítás.

A társaság ezután áttette székhelyét a Póth Irén utcából a Peterdi utcába, s folytatta katakurd kalandozásait.

 

Ezúttal a híres metropoliszban, Haváriában kötöttek ki, de mindenütt csak csoportosan sétálgattak, mert úgy tudták, hogy a város barátkozó kedvű lakóinak fő foglalkozása a gyanútlan turisták kirablása. Azokat a felelőtlen egyéneket, akik nem visznek magukkal megfelelő számú értékes holmit, Ne mondd, hogy semmid sincs!” felszólítás után alapos agyabugyálásban részesítik. Utasaink este beültek a Havária táncverseny gálaelőadására. Utána átsétáltak a bájzliba, ahol kissé nagytermetű, ámde bájos havár lányok szolgálták fel a vacsorát. Falatozás közben a kaukázusi eredetű haváriai kardtáncot, a tugrát láthatták a színvonalas Tugor együttes előadásában, akik a finntugor nemzetség egyik oldalágának tartják magukat.

 

Egy rövid ideig új Symposion-tagként közöttük volt Catharina Prima, aki újabb, sorszám szerint a 16. töredékkel gazdagította a társaságot, majd ő is továbbállt. Ő osztotta meg a többiekkel a kissé rezignált alapigazságot: mert ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni." S amit mondott, demonstrálta is. Elment.

A legjóvátehetetlenebb veszteség mégis az volt, mikor elszólíttatott Petrus deák, aki immár csupán a felhők széléről kukkant le néha, szemlét tartani a társaság fölött. Talán jegyzetel is, ki tudja? Vajon elégedett-e azzal, amit lát? Vajon elolvashatjuk-e valaha mennyei értesítőit? Mindenesetre ránk hagyta Underground irodalomtörténetét, ami posthumus felolvastatott. Értesítő helyett Macskaparás, Ínyesinas és Cikória címen futottak még a symposion társaság eseményeiről szóló tudósítások. Aztán csak egy maradt: az Ínyesinas, a Szakácsnő hűségéből.

 

Kihagyhatatlan kitérő volt Haváriából átmenni Kelátba. Utasaink hajnalban indultak, „mikor még szunnyadt a két kistestvér, az Idő és a Tér. Rögtön a városba érve a társaság barátságos kelátkóstoltatókkal találkozott. A pákosztos virágnevű meggondolatlanul bele is harapott egy süteménybe, s azon nyomban megöregedett. Egyéb baj azonban nem történt.

 

Közben folytatódtak a veszteségek: elhagyta a társaságot Fortis vitéz, hogy másfajta csúcsokat hódítson meg magának. Eltűnt az Első Nő is, de hogy ne szomorkodjék a Symposion, visszatért a Szelencés, és egyszer csak megjelent Cuparius barát is, és a társaság története új fejezeteket vett. A symposion társaság székhelye eddigre átkerült a Széher útra. Szórakoztató installációk zárták az összejöveteleket a Szelencés jóvoltából. Új töredékkel is gyarapodott a Symposion:
és akkor az azt követő hetedik évben a kicsik nagyokká lettek...”, amely a 17. volt a sorban. Januszunk vidám társ volt, és fájlaltuk, hogy hosszú idő után egyszer csak kezdett elmaradozni közülünk. Ez idő tájt a Symposionok központi kérdése Lyáchim Akcslobasz költészete volt. Bizonyos fajta miniatürizálódás vett erőt a társaságon: komprimált versek, irodalmi receptek, miniatűr versformák, mint tanka, haiku, limerick, clerihew, sőt, sírversek tarkították a symposionok programját.

 

A társaság pedig ment, mendegélt tovább. Utasaink Kelátból Mordent várába indultak. Ebben a várban raboskodott az utolsó katakurd sámán abban az időben, „mikor még egy volt a Semmi és a Minden”. Mivel a város szállodái az éppen zajló borfesztivál miatt zsúfolásig tele voltak, a társaság kénytelen volt a vár börtöncelláiban tölteni az éjszakát, a sámán mártíromságának színhelyén. Vigasztalásul egész este Mordenti leánykát kóstolgattak, míg álomba nem szenderültek.
Reggel a meluzin üvöltése ébresztette őket. Valóban feledhetetlen éjszaka volt.


Üvöltő meluzin

 

Egy szép napon egy halk, kedves és szelíd leányzó jelent meg a Rény barátja oldalán, s csak hosszas szabódás után vallotta be, hogy ő Euterpé Múzsa Kegyeltje. Bizony mindenki azt remélte, hogy ezentúl nem lesz gond a házi feladatok írásával, most már van igazi Költőnk, majd ő felolvas nekünk. De ez csak ritkán történt meg. Soká kellett várnunk az új töredékre is, de nem vártunk hiába! „a madár a Holdnak felesége” mondattal 18-ra emelkedett a fragmentumok száma.

 

A társulat továbbindult Mirza irányába, Bagaméria festői szépségű tartományának központja felé. A város egyébként az Askelon folyó torkolatánál fekszik, a Bagaméri-tenger partján. Mirza lakói katakurd időmérési szokás szerint a mai napig tapshagyomány útján közlik az időt. Minden percben elhangzik egy csattanás. A városnak egy 1440 (!) fős tapskara van.
Itt végre egy tengerre néző, minden igényt kielégítő hotelben szálltak meg, ahová egy mesés szerpenten lehetett feljutni. Reggel kissé álmosan ébredtek, mégsem vártak
tapsra, hogy felkeljenek.

 

Közben tovább gyarapodott a társaság. Neve szerint kis faluból érkezett a Nevetlen Múzsák Fegyverhordozója, s noha nem könnyen adta be a derekát, lassan mégiscsak beállt a társaság tagjai közé. Ekkoriban sárkányok lepték el egész Katakurdisztánt, s e sárkányok tanulmányozása a társaság minden erejét lefoglalta. Az új jövevény azonnal kiigényelte magának a rendes és rendetlen sárkányügyi főelőadói címet; és azonnal átrendezte a kezdetekről vallott kollektív elképzeléseket a „Kezdetben volt a tüzes víz... töredékkel. Így végül 19-re emelkedett a Symposion társaság fragmentumainak száma, és itt meg is állt.

 

Utasaink ekkor hajóra szálltak, s úgy indultak Prákrit városába. Filoszok számára a város valóságos kincsesbánya, hiszen ebben a városban található a híres bagaméri királyi könyvesház, amelyik a katakurd-bagamér kultúra ősi mitikus leleteit őrzi.


Kódexek a bagaméri királyi könyvesházban

 

Ekkor eljött az idő, hogy újabb kollektív regények szülessenek. Két nyarat áldozott rá a társaság, hogy megírja a Mustárban végződő lófarok című round robint, és az özvegy Varsányiné kérésére összeütött Képeskönyvet. Pompázatos babérkoszorús alkotások voltak! Így aztán volt min pihenni a társaság tagjainak a következő hosszú hónapokban.

Aztán megint fogyatkozási fázis következett: Hun király és felesége elköltöztek a saját birodalmukba, őmacskasága ránk hagyta a félbeszakadt Szunárav-regényt és az ugyancsak befejezetlenül maradt Telmah drámát. Aztán sajnos Janus Cuparius is lemondott a symposionokon való részvételről. A társaság többi tagja azonban még együtt van. (Talán...)

(Csak a történet felolvasásakor tudódott ki, hogy Attila de genere Catus éppen befejezte a Művet, amit nagy örvendezéssel végig is hallgatott a társaság.)

 

Azóta is mennek, mendegélnek. Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok. Mennek, mennek, mendegélnek.
De ez már egy másik mese.

 

Stephanus:

Koktélivók

Tizenkét Sympostag összetanakodék

Hogy az este során milyen koktélt igyék.

 

Milyen koktélt igyék megérkezés után

megérkezés után, vagy vacsora után.

 

A koktéliváshoz hozzá is kezdettek

Amit ittak hatkor, lebomlott estére,

Amit este ittak, lebomlott reggelre.

 

 

Megint tanakodék tizenkét Sympostag

hogyan álljon össze a koktélivó osztag.

 

Vállalta a Judit, hogy a hajóst issza,

persze a volgait, a többit küldi vissza.

 

 

Nem így ám az Ibó, nála más a licit:

bor, ha nincsen benne, árthat is egy picit.

 

 

 

Megint más a helyzet Anna esetében

Legyen inkább száraz, az áll jól kezében.

 

 

Külön eset Jucunk, megadja a módját,

Nem tudni előre italának kódját.

 

 

 

Na, aztán a Szilvi, kerüli a szeszest

igen ritka eset, ha iszik egy felest.

 

 

Nem így ám az Erzsi, aki előnyt élvez

a receptekről tudja, egyik sem mérgez!

 

 

Talányos a Janó, hiszen mindig mást kér,

Újat kitalálni örökösen ráér.

 

 

Whiskyt kér a Tamás, ha olyan a kedve,

hat-nyolc jégkockától cool marad a nedve.

 

 

Biztos pont a János, sztenderd a receptje

Gin-toniktól jön meg a felolvasó kedve.

 

 

Ha itt lenne a Macska, bizonnyal sört inna

Ám előfordulása mostanában ritka.

 

Még ritkább a Zsuzsa, aki édest szeret

De sajnos nála is szűk az időkeret.

 

 

Végül itt a mixer, neve szerint István

Úszik ám a konyha, mire végigér a listán.

 

Szárazból maradék, édesből ragadék,

Gyümölcsből hasíték előtte dagadék.

 

 

„Mit is igyak gyorsan, a többiek már várnak,

Melegszik italuk, végül rosszul járnak.”

 

Fogja a resztliket, önti a shakerbe

Már az illatoktól megjön a jókedve.

 

 

Csörren a jégkocka, dolgozik a mixer

Új recept született, félre minden viccel.

 

Mit megisznak nappal, lebomlik estére.

Mit megisznak este, elillan reggelre.

 

 

A koktél tehát elszáll, az írás megmarad,

Tollat fog a mixer, bár keze még ragad.

 

Feljegyzi az újat, nevet is ad néki:

Symposion-koktél néven lehet kérni.

 

Tizenkét Sympostag már nem tanakodék.

Eldőlt a nagy kérdés, hogy mit is igyék.

 

Poharak koccannak, víg kacagás szárnyal,

Csak a házigazda küzd egy sötét árnnyal:

 

Mitől áll meg Déva fala – ez volt most a házi

Vajon írt valaki erről, legalább úgy kvázi?

 

Elisabeth de gen. Arrabona:

Jó Deák Uram balladája

Tizenkét töredék összetanakodék,
Nagy Mhytos világát hogy fölépítenék.
Hogy fölépítenék félüveg csimsörér
Félüveg csimsörér, félüveg csimborér.
Khm, khm és társai meg is megjelöntek,
Csatorna árkábú elő is jöttenek.
Nagy Mhytos világhoz hezzá is kezdöttek.
Kit tanátak délig, feledett estére,
Kit tanátak estig, feledett röggere.
Megint tanakodott tizenkét töredék,
Mhytost megalkotni hogy lössz lehetőség.
Kinyila elvégre az ő szömek, lölkek,
Egymás között szoros egyességet töttek:
Mikó egy főfedő előkerűtene,
Szép szóval híjuk el, alkossék kedvünkre.
Bölcs Symposionba eme elmék hammát,
Aval épijjük meg Nagy Mhytos világát.

Szunnyada, szunnyada az idő és a tér,
Elindula ekkó a Deák legelébb,
Penig
nem vala más, Eyrf, Protan és Panrac.
Megírá ekkor az invitációkat.
- Fogd ezt a levelet, fogd a Te kezedbe,
Fogd a Te kezedbe, s indulj is el vele.
Hadd mönjön, hadd mönjön tova az postára.
Alighogy levelét szétküldötte vóna,
Erős csöngés vala, postás ember szóla:
- Deák úr, csillagom, csimborettót hoztam.
Ne higgyen, ne higgyen a gaz hamisoknak,
Gaz hamisoknak, fragmentum hozóknak,
Becsapják kendteket hamis fragmentummal.
Most
mikó egy még a minden és a semmi,

Akkó kell, akkó kell mindezt abbahagyni.
Nem hallga a Deák eme bölcs szavakra.
Hitös felesége hűen vele tarta.
Megirá s olvasá katakurd meséjét,
Elindítá evvel az eszmék cseréjét.

Jőnek, jődögének Szentimre lőn a cél,
Kihúnya már a tűz, s elhala fönn a fény,
S hulla, hulla égbű a csúf fekete lé.

- Jajj édös Paccatus, én uram lelköcském
Vendégsereg gyöve, nyomá már csengőcskénk.
Istenem, istenem vidd el tova őket.
Minden hó itt éri, meglátja kend őket.
Jőnek jödögélnek, Szentimre lőn a cél,
Opelt, s a Ladákat semmi baj nem lelé.

- Jó napot, jó napot kedves Paccatusom,
Neköd is jó napot képíró asszonyom.
Köszöne a Deák s a többiek sorra.
Kissé möglepötten a gazda válaszola:
- Néktek is jó napot kedves Symposion,
Léteztünk itten mi időben és térben,
Nem leszünk többé mán, egyedül csak Véled.
Ám jötté, ám jötté csak veszedelmödre,
Elmédet megfogjuk, s rakjuk a közösbe.
Tizenkét töredék azt a törvényt tötte,
Kinek tanálója erre fele jöve,
Szép szóval híjuk el, s alkossék kedvünkre.
Bölcs Symposionba eme elmék hammát,
Aval épijjük meg Nagy Mhytos világát.
Csak így nyerhessük el annak drága árát.

Deák uram mikor, már átalértötte,
Bánatos szüvének így lőn feleletje.
- Várjatok, várjatok tizenkét zsarnokok,
Amig bucsut veszök, csak addig várjatok.
Hogy bucsut vöhessek eddigi munkámtól,
Eddigi munkámtól, kedves diákimtól.
Mert a halottnak is hármat harangoznak.
Én gondolatimnak egyet sem kondítnak.
Ezentul mindigcsak értesítőt írok.
Eccő' mindenkorra csak Mhytost faragok.
Búcsút vönne végsőt, bölcs tanításitól
Bölcs tanításitól, szép gondolatitól.

Aval felszámola minden régi tervet
Szegény Deák uram, csak Mhytosnak termett.
Ne mondd, hogy semmid sincs, töredék a lelked.
Mostantú Ti mán csak töredékkel kell'tek
Aval fölépíték Nagy Mhytos világát,
Csak így nyerhették el annak drága árát.

Jó Deák uramék mikó haza möntek,
Régi tanítványik Űnekik köszöntek.
- Isten hozott kendtek, jó Deák uramék,
Ho maradt, ho maradt a gondulat szövedék?
Tudjátok, tudjátok, tűzben születénk mi
Látjátok, látjátok tűzben es halánk mi.

Régi szép életem, elporladt örökre
Mhytos faragásra lettem kényszerülve
Szótalanná lett mán az Idő köröttem
Képtelenné vált mán a Tér es mögöttem
.
Mönnyetek fijaim, mönnyetek Imrére,
Ott vannak eszméim Mhytosba betéve.

Elindultak sírva az ő tanítványi,
Elindultak sírva Szentimre városba.
Levegőben sárga papírdarab lengett,
Deák úr írása, de katakurd nyelven.
Olvasák nagy búsan, borzalmas káoszban.
Borzalmas káoszból kivált egy jel mostan:
Az elveszett könyvem, Deák úrnak attam,
Oh, Anthony Burgess: Egy tenyér, ha csattan!

Az Úr születése után 1999. évben Szent Mihály napján