A katakurd sport világa |
Elisabeth de genere Arrabona:
Sportversenyek a régi Katakurdisztánban
Az elmúlt hetek sokak számára a sport jegyében teltek el. Egyes lelkes kutatók, azonban nem elégedtek meg azzal, hogy nyomon kövessék az eseményeket, hanem szorgalmasan kutattak a prákriti könyvtár pincéiben, hátha nyomát lelik a görög olimpiához hasonló katakurd sport hagyományoknak. S a kutatás nem bizonyult hiábavalónak: a feljegyzés valószínűleg
Eskhatostól származik, aki, mint tudjuk az
Askhelon völgyből származott, s neki köszönhetjük, hogy tudomásunk van, eme korai civilizációról. Az elfogulatlan, tárgyilagos leírás napra pontosan leírja a játékok menetét. Úgy gondoljuk, hogy az írás szerzőjének több játékot is volt szerencséje végignézni. A prákriti könyvtár szigorú biztonsági intézkedései miatt sajnos az írásművet nem sikerült elhozni, de megpróbáltam minél alaposabb jegyzeteket készíteni róla. Íme!
A játékokat a katakurdok szent helyén,
Zwenn utolsó köhögésének helyszínén, a Miguoson tartották. A játékok idején szigorúan tilos volt az
oliguria és a lakkolit. A játékok időtartama nem volt szabályozva, addig tartottak, amíg el nem jött a posada. Az ünnepséget
Bhaga kései szolgája szivárványszínű
klokéköntösben nyitotta meg, majd rögtön ezután a
rebec ünnepélyes levágása következett. A prolepszist követte az előkészület a versenyekre, a versenyzők eskütétele majd a meluzinok versenye következett. Nekik a versenyek folyamán igen fontos szerepük volt, nem lévén még a stadionokban hangosítás. A leghangosabb meluzinok abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy ők voltak a kikiáltók a
kvaccsmérkőzéseken. Itt ugyanis nem csak abban állt a szerepük, hogy a közönséget tájékoztassák a pályán történtekről, hanem a játékosok mozgását is közvetve ők irányították, hiszen a játékosok az eltévedt kvaccslabdák miatt a szemükbe folyó tejszínhabtól nem igazán láttak. Az első nap a közös omasusszal fejeződött be.
A második napon rendezték a
pemmikánhajtó versenyeket. Először a négyesfogatok versenyét tartották meg, ez volt a négy két évnél fiatalabb pemmikán által húzott kétkerekű alkalmatosságok viadala. A táv négyszáz, nyolcszáz és ezeregyszáztizenegy
szeriméteres volt. A kettősfogatok versenyén két évnél idősebb pemmikánokkal lehetett résztvenni. Itt a legrövidebb táv ezeregyszáztizenegy szeriméter volt, de nagy érdeklődés kísérte a Pislák és Olma között folyó hosszútávhajtást is. Az amúgy is színpompás állatokat gyönyörű pemmikán-szerszámokkal ékesítették.
A másik, nem kis ügyességet igénylő sportágat, a
kvangázást is ezen a napon rendezték. A közönség kedvence a feljegyzések szerint a kvangaváltó volt. A leírás megőrizte számunkra ennek az izgalmas sportnak a szabályait: egy játékos hét kvangával indult, ezeket 77 szeriméterenként állították le. A versenyzőknek kvangától kvangáig kellett kvangázniuk, úgy hogy menetközben ugrottak át egyik állatról a másikra. Bizony gyakran előfordult, hogy a táv végén ácsorgó kvangák elunták a várakozást és az odavágtázó versenyző hűlt helyüket találta. Ez természetesen a kiesést jelentette számára.
A következő napok versenyei során már csak a pentatőrben volt kvangázás, a többi sportágban nem szerepeltek állatok. A prákriti könyvtár feljegyzése szerint még egy összetett játék volt a Miguia játékok során, a
triőr, ami akromatin ugrásból, szinkron köhögésből és háromkerekűzésből állt. A pentatőr nem más, mint még két próbával kiegészített triőr, az egyik a már említett kvangázás, a másik a
vapotron. Ez utóbbi, mint ismeretes a mai párbajtőr elődjének tekinthető.
A miguosi öböl kitűnő helyszínt kínált az úszáshoz, a hirtelen mélyülő, jéghideg tengervízben a győzelmet nem az szerezte meg, aki a leggyorsabb volt, hanem az, akinek a leghosszabb idő alatt sikerült végig evickélnie a távot. A krónikás itt említést tesz egy sportolóról, aki különösen szép eredményt ért el a százszeriméteres úszásban. Ideje 24 pislantás volt, ami mai mértékegységre átszámítva körülbelül 1:52.72 sec-ot jelent. A beszámoló szerint társai már meg is száradtak, de ő még mindig a vízben evickélt. Neve sajnos elég rosszul olvasható, de valószínű, hogy Eric Mouss am Baninak hívták.
Az erős embereket kívánó sportokban a havárok jeleskedtek. Őket kicsi gyermekkoruktól fogva arra nevelték, hogy birkózásban, ökölvívásban kitűnőek legyenek. A havárok nem csak erősek voltak, hanem étvágyukról is legendák keringtek. Feljegyezték például, hogy az egyik híres havár legény 17 kelátot evett meg egyszerre, majd 25 bájzlival nyomatta le. Végül 10 akó Mordenti leányká val csillapította szomját.
A csapatsportok közül a legnépszerűbb a kvaccslabdázás volt. Ezt a sportot a mai napig előszeretettel űzik Katakurdisztánban. Talán csak annyit változott a helyzet, hogy régen a kézzel felvert tejszínlabdák sokkal keményebbek voltak, mint a mai szifonban készültek, a spray formájában kaphatókról nem is beszélve.
Az utolsó nap megint az ünneplésé volt: felvonultak a győztesek és
nefelinkoszorúval övezték homlokukat. Nevüket pedig kőbe vésték. Az Osztentatív legfelső sorában ez állt:
"Örök hőseink, kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül:". Ezután megszólalt a tapskar, s a következő időszak újra a felkészülésé lett.


|
|
Stephanus Bartolits:
A katakurd biliárd
története
|
Aki ellátogat a zinbieli egyetem főépületének az alagsorába, rögtön belátja, hogy az egyik
legnépszerűbb sportág Katakurdisztánban a biliárd. Az alagsor hatalmas
termeiben közel hatvan asztalon folyik a játék és szinte teljes csendben
küzdenek egymással a katakurd, havár és bagamér egyetemisták és sokszor
oktatóik. Többnyire szórakozási célból jönnek le a hallgatók biliárdozni,
de az Egyetem Fizika Tanszéke a rugalmas és rugalmatlan ütközés
szemléltető oktatását is itt tartja a fizikusnövendékeknek. A másfél órás
oktatás többnyire a késő éjszakába szokott nyúlni, különösen a délutáni
kurzusokon, ahol este hat után már az asztalokra kerülhet a Csimbókvölgyi
Ezerjó, az Omasus Kövidinka és természetesen a két literes üvegekbe
palackozott Homoki Zinbiel. Nyolc után persze már kevés bravúrlökést
láthatunk, inkább az el sem talált golyók a jellemzőek, de a fizika iránt
érdeklődő hallgatók ekkor már inkább a palpaspohárban végbemenő erjedési
folyamatok fizikai részleteinek tanulmányozásába mélyednek De mitől is
lett ilyen népszerű a biliárd Katakurdisztánban? Erről olvashatunk a
következőkben.
Szelam király
passziói
A hivatalos katakurd
történelmet leíró könyvekből kevéssé ismert, de más forrásokból jócskán
bizonyítást nyert, hogy már Szelám király is szenvedélyes játékos volt.
Persze I. Szelám, aki valószínűleg a Parenchimával vívott háború során
ismerkedett meg a mészkőgolyók világával, még egészen más szabályok
szerint játszotta a biliárdot. Az asztalon az egyik lyukba például csak
Szelám lökhetett be golyót, ellenfelei nem. Eredetileg ezt hívták
szelamliknak, a későbbi magyarázatok a rejtett barlangnyílásokról, ahol
Szelam király állítólagosan eltűnt, már csak a legendákat tápláló
meluzinok ajkán születtek meg. Az viszont igaz, hogy annak idején sokan
hangoztatták, hogy nem lenne nagy baj, ha I. Szelám egy-egy lökése után
nem csak a golyója, hanem ő maga is eltűnne a szelamlikban.
Az esküvői biliárd
Persze a biliárd
hamar polgárjogot nyert a nép között is. Elsősorban a notalpi és keláti
esküvőkön folytak hatalmas biliárdcsaták – azonban itt is sajátos módon.
Nem engedhették meg maguknak ugyanis a méregdrága biliárdasztalokat,
dákókat és főként nem az elefántcsont golyókat, de mégis folyt a játék.
Ennek alapját az előző napokban tartott legénybúcsúk adták, ahol a nagy
mennyiségű mirza jó része nem fogyott el. Ezek egy részéből birza-mirza
lett a pirított morzsás megszórás után, a maradék egy másik részét pedig
kitették a szabad levegőre szikkadni. A sima felületű mártásos gombócok
aztán két-három nap múlva ideális biliárdgolyókká váltak, csak
színezésükről kellett gondoskodni. Dákó helyett általában a zsiráfok
hangszálainak a vizsgálatára rendszeresített krapulákat használták – annál
is inkább, mert Katakurdisztánban a förmedvényi Állatkerten kívül
emberemlékezet óta nem láttak zsiráfot, ugyanakkor a Hosszúnyak és Társa
Egyesített Gyógyászati Segédeszköz Gyár ontotta magából az extra méretű
krapulákat, amiket legfeljebb szőlőkaróként lehetett felhasználni a
mordenti szőlőbirtokokon. Asztalként a közönséges kocsmai asztalokat
használták, melyek lapjához oldalról hozzászögelték a terelőlemezeket,
rajtuk a lyukakat jelképező kivágással. Vidám büntetés volt, mikor a
vesztesnek a be nem lökött golyókat meg kellett ennie a viadal végén !
Biliárd a Nagy Népi
Gorál idejében
Egészen másfajta
biliárdot játszott a Nagy Népi Gorál Parenchima idejében. A koncentrált
hatalmi törekvések következtében Parenchima a legdrágább, Brunswick
típusú asztalokat vette meg a Nagy Népi Gorál számára és
aranyfüstlemezekkel borított dákókat kaptak a képviselők. Azt azonban
Parenchima sem tudhatta, hogy az intézkedéseit egy idő után neheztelő Nagy
Népi Gorál az egyik golyóra felfestett egy nagy Szem-et és a játék célja
onnantól kezdve ennek a golyónak a mihamarabbi eltüntetése lett az egyik
lyukban.
Biliárd szokások a
keláti pinceajtón
Az eddigi érdekes –
és többnyire ismeretlen – történelmi adalékok mellett az igazán meglepő
biliárd-történetek a keláti pinceajtók egyikén-másikán találhatók meg.
Méltán tart a történészek érdeklődésére számot a második katakurd-bagamér
háború azon ütközeteinek a leírása, ahol nem fegyverekkel, hanem
biliárdasztalon dőlt el a várak sorsa, de nem kevésbé érdekes II. (kicsi)
Szelám bravúros biliárdtrükkje, amivel – a keláti pinceajtó története
szerint – a mordenti sátorban lezajlott béketárgyaláson sikerült
visszaszereznie az elvesztett katakurd területek nagy részét. De ez már a
következő havi számunk slágertémája lesz.
 |
|
Janus Cuparius:
1 x 1
Egyik előző értesítő
számban jelent meg annak a kutatásnak az eredménye, amely egy eleddig
ismeretlen kódex szövegtöredékeit tartalmazta. A megtalált töredék a
következő fejtörésre számot tartó kijelentést tartalmazta, mint "…ha A=B
és B=C akkor A nem egyenlő C-vel".
További kutatómunkák
nyomán fény derült egy újabb szöveg részletre ugyanebből a kódexből,
mely úgy szól:
"1-szer 1
nem egyenlő 1".
Ezzel kapcsolatban már
sikerült korabeli, kapcsolódó forrásokra bukkanni:
"Abban az időben, amikor
Hódító Szelám éppen megkezdte országlásának második esztendejét, hírül
vette, hogy óriási hadak közelednek, az akkor még birodalomnak
egyáltalán nem mondható királysága felé. Stratégiai szempontból viszont
nagyon fontos volt bármilyen ellenséges had számára, mert pont arra
vezetett el a Havárba menő hadi út. Tehát diplomáciai megoldás nem
jöhetett szóba. A későbbi Hódító Szelám, akkor még Szalamiszi Szelám,
nem is olyan alkat volt, aki megfutott volna kihívások elől. Azt tudni
kell, hogy a királyság hadi potenciálja nemigen számlált 10.000 harcba
állítható férfinél többet, míg az ellenség 100.000-es tömeggel
közelített.
Ekkor a király tanácsért a
Szent hegy jósnőihez fordult:
Tőlük származik az a
nem könnyen értelmezhető tanács, mely szerint
"1-szer 1 nem egyenlő
1".
Ekkor a király szentfüveket
hozatott, melyek látomásos álmot hoztak rá. Azt álmodta, hogy 1000
kenyeret kell sütnie másnap napkeltéig, de csak egyetlen bögre kovász
van nála és a királyi magtárban egyetlen hatalmas lisztes kád, aztán
odahívatta a legvitézebb századosait és mindegyiküknek adott egy rész
kovászt és a lisztes kád tartalmát is elosztatta közöttük. Így
elkészülhetett az 1000 kenyér napkeltéig.
Reggelre kelve erősen törte
a fejét, mit is jelenthet ez az álom. Aztán a tekintete az udvarban
gyakorlatozó századokra tévedt és látta, hogy bizony egyetlen hatalmas
tömbben mozognak, ahogy azt mindig is csinálták. Egyetlen sereg
egyszerre csak egy helyen állhat helyt és csak egységnyi sugarú körben
fejthet ki hatást.
Az akkori hadviselésben
szokás volt ugyanis, hogy a seregek szemtől szemben ütköznek meg az
ostromlott várnál. A csatárok megpróbálnak benyomulni az az ellenfél
vonalai mögé előkészítve a tüzérség előretörését, és a vár kapujának
közelébe férkőzve bomba lövésekkel bejuttatni a lövedéket a kapu
alapvonalán túlra. Ezenközben a védők megpróbálnak egy-egy huszáros
rohammal a tüzérség közelébe kerülni és leszerelni az előretörést. A
gond csak akkor kezdődik, ha a támadók emberelőnyben vannak és
mezőnyfölényre tesznek szert.
Az álom hatására tehát
magához hivatta a kapitányait és a sereget több önállóan is mozogni
képes egységekbe tömörítette.
A csata leírása: Az
ostromlók először távolról igyekeztek kapura lőni, de a kapu állta az
ostromot és a lövések egy részét nem is sikerült kapura lőni. Ezután a
támadók mezőnyfölényük tudatában támadást indítottak a középpályán,
ekkor azonban többszörös előretolt védelmi ékekkel találták magukat
szemben, akik képesek voltak szétzilálni az egységes előrenyomulást.
Több ízben is sikerült megszerezniük a lövedékeket és leszerelni a
tüzérséget még az előtt, hogy kapura veszélyes közelségbe érhettek
volna. Sok támadót menet közben tettek ártalmatlanná, akik ápolásra
szorultak.
A hátvédek szikla szilárdan
beásták magukat, és amikor a lendületben megtört támadók kénytelen
kelletlen beléjük futottak, akkor már használható elképzelés híján
vaktában lövöldöztek a kapura és nem tudták helyzetbe hozni a lesben
álló csatárokat.
A csata nem tartott sokkal
tovább, mint másfél óra. Ekkor az ostromlók megfújták a visszavonulást
jelző sípot. Nem sokkal később egy futárt küldtek a vár védőihez, aki
egy kincsekkel megrakott hatalmas kupát vitt a vereség elismeréseképpen.
Majd visszavonultak hazai pályára.
Így zajlott le az ütközet,
amelyet a Katakurd Hadi Akadémián mai napig oktatnak, mint a Multi-core
Battle Resourcing szemléletes példáját.


|
|
Attila de
genere Catus:
"Volt
egyszer egy kapus. Úgy hívták, hogy Robinson."
Nos én nem Robinsonról szeretnék most mesélni. Az én történetem hőse
Nosnibor, a legendás katakurd kapus. Hogy az ő történetét honnan tudom,
ugyanolyan homály fedi, mint az egész katakurd labdarúgás történetét.
Katakurdisztán híres világverő labdarúgó válogatottjának volt egy
legendás kapusa, úgy hívták, hogy Nosnibor. Azt mondja a fáma, hogy ha
a kígyó bármelyik térről rálőtte a labdát, Nosnibor bámulatos vetődéssel
még azt is kivédte. Azt is mondták, ha az éppen akkor Zinbielben épülő
negyedik patkányvasút legmélyebb állomásáról lőtték rá a lasztit,
Nosnibornak az is csak annyi volt, mikor a szántóvető elhessegeti
orráról a legyet.
Nosnibor nem volt fiatal. Lassan az ötvenharmadik évében járt, amikor
felfedezték egy NIXACTOR vetélkedőn, másnap már a Katakurd nemzeti
tizenegy hálóját őrizte.
A történet, amiről szó van, nem sokkal később esett meg. Katakurdisztán-
Bagamér világbajnoki döntőre került sor, a történelem során először.
Nosniborról köztudott volt, hogy ha gyerekének a barátaival focizott,
akkor is önkívületi állapotban védett. El sem tudjátok képzelni, milyen
állapotban védett a legegyszerűbb tétmérkőzésen is. Minden meccs után
csak az ő számára építettek egy LEKOPNI-t
ahová két hétre beszállították, és úgy-ahogy rendbe rakták a következő
meccsre. Leírhatatlan, milyen állapotban volt a pasas, amikor az
említett döntőre sor került, A Repülő Dóriák az ő láttán visszaültek az
iskolapadba és elölről kezdték tanulni a légtornász szakmát.
Történt, hogy mérkőzés 89-dik percében 0-0 ás állásnál Bagaméria
csatára betört a tizenhatoson belülre, és kihagyhatatlan ziccerbe
került. (A két szurkoló tábor erős vasrácsokkal volt egymástól
elválasztva, a rendre a pályának háttal álló kettőszáz húszezer havár
zsoldos felügyelt, csőre töltött szuronyos lándzsával.) A százezres
tömeg majdnem olyan önkívületi állapotban üvöltött, mint Nosnibor a
védőjével, aki a ziccerben lévő csatárt végül is buktatta a büntető
területen belül. A bíró csak azért nem állította ki Nosnibort, (sárgát
adott neki) mert a kapus a saját csapattársával üvöltözött. Lehordta
mindennek, sikoltozott, hogy miatta fogja élete első gólját kapni, és
nekiment. Meg akarta ölni, szét akarta tépni. Csapattársai, két gyúró, a
szakvezető, és négyezer havár rendfenntartó csak együttes erővel tudták
lerángatni a teljesen megsemmisült (egyébként kiállított) védőről. A
százezres tömeg üvöltött, és a két tábor elindult egymás felé. A havárok
készenlétbe helyezték fegyvereiket és megindultak a tömeg ellen. A
vérfürdő elkerülhetetlennek látszott. Ekkor a kapus, aki már úgy tűnt
lehiggadt, elindult újra a védő felé. Minden szem a stadionban rá
meredt, a tömeg egy emberként hibernálódott, a havárok szuronyos
lándzsáin kiütköztek a jégcsapok, s mindenki a kapust figyelte. Itt
emberhalál lesz. Háromszázhúszezer ember (plusz a bírók, edzők és a
szertáros) döbbenten figyelte, mikor Nosnibor utolérte a csatárt,
átölelte, két forró csókot nyomott az arcára, és nyilvánosan bocsánatot
kért tőle. A hatás leírhatatlan volt. A forró pillanat megolvasztotta a
két tábor közti vasrácsokat, melyek nyomtalanul tűntek el. Az emberek
hovatartozásukat felejtve borultak egymás nyakába. A VIP páholyban egy
postás és egy kutya csókolgatták egymást. A kezdőponton kinőtt egy
kaktusz és rögtön virágba borult. Arab fundamentalisták fogadták meg
azonnal, hogy ettől a pillanattól kezdve építményeiket a tetővel kezdik.
A bíró rögvest visszavonta Nosnibor sárga lapját és saját magának adta.
Lassan helyreállt a rend, és folytatódott a mérkőzés. A bagamérok
tizenegyesét Nosnibor egy soha nem látott nosniboráddal szögletre
ütötte, majd a katakurd válogatott a hátralevő 27 másodpercben 9 gólt
lőtt, és lehengerlő győzelmet aratott a VB döntőn a Bagamér csapat
ellen.
A győzelmi banketten a védő és a kapus egymás mellett ültek az
asztalnál. A védő megkérdezte, hogy miért két puszit kapott a kapustól?
Nosnibor a következőt felelte: Az elsőt azért kaptad, mert durva
viselkedésem miatt tényleg szégyelltem magam. A másodokat pedig azért,
mert becsaptalak. Hogy-hogy? Kérdezte a védő. Ugyanis én egyáltalán nem
haragudtam rád. Az egész műbalhét csak azért csináltam, hogy
összezavarjam a bagamér csatárt, és ki tudjam védeni a tizenegyest.
Apokrif katakurd iratok szerint Nosnibor akkor már 30 éve a Zinbieli
Nemzeti Színház Őttekszénisz-e volt.
LEKOPNI:
Lorói Egyetemes Katakurd Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet
 |