Gyűjtötte: Stephanus Bartolits bibliokibernológus:

Szent Sárkány és a györgy

- sárkimese -

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu egy nagy hegy lábánál, aminek félelmetes neve volt. Úgy hívták, hogy Bőemberalja. Nem sokan tudták, mitől van ilyen rettenetes neve a falunak, ahol egyébként ugyanolyan derék, szorgos sárkányok éltek, mint bárhol máshol Givdullahban. Nappal kijártak a földekre dolgozni, délben elvonultak a ligetek felé egy kis ebédrevalót harapni, este pedig szorgosan foglalkoztak a sárkányporontyokkal. Nem mondom, némelyik sárkányfiak el-elmentek a kocsmába szeven-upozni. No, félreértés ne essék, ez nem az üdítőt jelentette, hanem gondosan kikértek maguknak hét-hét korsó sert, majd "szeven-up" felkiáltással egyszerre húzták ki mind a hét korsót a hét fejükkel. Az ilyen kicsapongások után persze volt egy kis kénköves lángokádás meg más kihágások, de egyébként egész Bőemberalja nagyon jámbor falu volt.

Rettenetes nevének az oka a hegy oldalában fekvő erdő mélyén rejtezett. Ott ugyanis volt egy hatalmas barlang, amit nappal is messze elkerültek a sárkányok, mert a mesék, legendák és néhány sárkány saját állítása szerint is ebben a barlangban élt egy györgy. Nem sok nyomát lehetett látni fényes nappal, de híre volt, hogy éjjel bizony ki-kitör a barlangjából és ha eltévedt sárkányifjút talál az erdőben, bizony nem kegyelmez neki. Azt is rebesgetik, hogy sokszor nem is két lábon jár, hanem négy lábon és ilyenkor még nem is olyan rettenetes, mert két feje van. Hanem amikor két lábon billeg hihetetlen sebességgel, akkor bizony - hiszitek vagy sem - egyfejű. Van is Bőemberalján egy mondás, hogy "ne kísértsd az erdőt, mert elvisz az egyfejű". Hát ez a mondás is ezt a borzalmat sugallja.

Hitték is a sárkányok, nem is a történeteket, sokan hat fejüket is kétkedve ingatták a hosszú téli estéken, mikor szó került a györgy rémtetteiről, de igazából senkinek nem volt ingerenciája utána járni a dolognak. Hanem egyszer nagy riadalom támadt Bőemberalján, s ettől kezdve mindennapi téma lett a györgy pusztítása. Történt ugyanis, hogy a sárkányicák, azaz a süldő sárkánylányok tavaszünnepet ültek az erdő melletti tisztáson vidám indulókat és szomorú bandulókat énekelve, mikor is - legalábbis az egyik sárkányica elmesélése szerint - nagy sötétség támadt, hatalmas, folytonosan erősödő robaj hallatszott az erdő felől, majd egyszer csak kirontott a fák közül a györgy - éppen két feje volt, de így is igen félelmetesen nézett ki - és huss, két sárkányicát is magához ragadott, majd hatalmas hahotázás közepette visszavágtázott az erdőbe. Lett nagy sírás-rívás Bőemberalján, ráadásul az egyik sárkányica éppen Bőemberalja legtehetősebb sárkányának a lánya volt, aki éppen házasodófélben volt. Várták a sárkányok három éjjel, három nap a sárkányicákat, hátha visszatérnek, de az erdei barlanghoz senki nem mert közelíteni.

Fogta is a két sárkányapa az összes fejét, mivel egyszerre nem tudták, így felváltva, s azon tanakodtak, mitévők legyenek. Törték a fejeiket, törték rendesen, de semmilyen megoldás nem jutott az eszükbe. Ebben a pillanatban belépett a sárkányverembe Givaldo, az ifjú sárkányvitéz, aki feleségül kérte a sárkányicát.

- Khm, khm - köszörülte meg néhány torkát, mert a két elkeseredett sárkányapa meg sem hallotta jöttét. - Azért jöttem, hogy elmondjam néktek: egy fertály óra múlva két hű sárkánybarátommal nekivágunk az erdőnek és kiragadjuk a györgy fogságából a sárkányicákat. Elszántak vagyunk, erősek vagyunk, semmi nem állhat utunkban. Egyik fejem mélyen elaludt és álmot látott, amiben benne volt a győzelem jele. Mikor újra kinyílt a szem, ez a fejem már tudta, hogy útra indulok. A többi hat pedig elég segítség lesz ahhoz, hogy ez a vakmerő hetedik ne vigyen könnyelmű kalandokba. Tehát indulok, s nem térek vissza a sárkányicák nélkül, ezt megígérem. Igaz, hogy semmim nincs, amivel le tudom győzni a györgyöt, de most ezen gondolkodni nincs idő, cselekedni kell.

- Ne mondd, hogy semmid sincs, Givaldo. Ott van a bátorságod, a szereteted és az elszántságod. Rátaláltál lányomra, Brethárra s bár vallásunk nagy könyve, a Dragibla azt tanítja, hogy "Légy alázatos és tűrd el veszteségeidet, mert a dolgok rendje rátalálni és elveszíteni", de most az mondom, ne fogadd el a Dragibla tanát, hanem járj túl a györgy eszén és hozd vissza mindkét sárkányicát. Találj rá újra Brethárra és ne is veszítsd el többet, szívből ezt kívánom.

Ezzel a sárkányok egymás nyakaiba borultak, s elbúcsúztak. Givaldo még visszament két rettenthetetlen barátjáért, majd hármasban elindultak a györgy barlangja felé.

Már magasan járt a nap, mikor megérkeztek az erdő mélyén tátongó barlang szájához. Közben körmeiket élesítgették, egymást bátorították és arról disputáltak, mekkora is lehet egy ilyen jól megtermett györgy, különösen akkor, amikor éppen négy lába és két feje van. Néha meg-megborzongtak, de ezt nagyon titokban tették, nehogy a másik kettő észrevegye, hogy a nagy bátorság néha elillan. A barlang előtt Givaldo megszólalt:

- Barátaim, két lehetőségünk van. Vagy együtt megyünk be és leljük fel a györgyöt, vagy egyesével próbálkozunk. Melyik megoldást válasszuk?

A két barát szinte egyszerre emelte fel összes fejét.

- Nem azért jöttünk hárman, hogy végül csak egyet érjünk! Együtt jöttünk, együtt győzünk és együtt is üljük a diadalt. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre kell elbánnunk a györggyel és kimentenünk a sárkányicákat.

- Akkor ez a kérdés eldőlt. Induljunk, de újra mondom nektek: azt láttam álmomban, hogy nem erőszakkal értem el a győzelmet, hanem okos szóval. Ne ontsunk vért, ne szítsunk lángot, amíg az nem feltétlenül szükséges. Ki tudja, mitől sokszorozódik meg a kétfejű ereje.

Csendben elindultak, azaz dehogy csendben, hiszen ha három sárkány egyszerre indul meg egy szűk folyosóban, akkor ott repül-zördül minden, ami útban van óriás testüknek. A barlang belső részein pedig pontosan ez volt a helyzet: alig- alig fértek el egymás mellett, majd kénytelenek voltak egymás után menetelni, mert a belső járatok már igen szűknek bizonyultak. Givaldo néha be is verte egy-egy fejét a kiszögellésekbe, s ilyenkor csendes szitkozódás és némi kénkőbűz hagyta el a sértett fejet. Már éppen kezdtek elbizonytalanodni, hogy nem tévedtek-e el, amikor egy óriási csarnokba értek. Első meglepetésükben fel sem tűnt, hogy annak ellenére, hogy mélyen a föld alatt vannak, a csarnokban nappali világosság uralkodott.

- Legyetek üdvözölve, hívatlan vendégeim! - hallatszott valahonnan egy olyan erős hang, hogy a sárkányfiaknak egy pillanat alatt remegni kezdett a lábuk. - Nem gondoltam, hogy valaha is látogatóm lesz itt a hegy gyomrában, de ha már jöttetek, gyertek bátran beljebb. Aki eddig bátor volt, most se legyen ijedős.

A sárkányok tétován beljebb léptek, majd megálltak, mert a csarnokban elkezdett egyre sötétebb lenni. Hirtelen felcsattant egy taps, mire a csarnok felső részében nagy zúgás támadt, majd egy hatalmas villám szelte át a csarnokot. A zúgás tovább erősödött és a villám belecsapá egy sziklába, mely egy nagy fáklya alatt meredezett. A villámcsapástól a fáklya meggyulladt és újra világos lett. A zúgás megszűnt és a sárkányok terített asztalt láttak maguk előtt és négy ülőalkalmatosságot körülötte. Három olyan volt, mint amilyet megszoktak kis falusi sárkánylyukaikban, a negyedik pedig egy egészen furcsa szerkezet volt: négy egyforma lábon állt egy vízszintes tető és annak az egyik szélén egy tömör falap magasodott függőlegesen.

- Terüljetek el az asztal mellett, ahogy szoktatok! - hallatszott az égi hang, bár még mindig nem láttak senki élőlényt a csarnokban. - Ha meggyőződtem róla, hogy jöveteletek célja barátságos, én is csatlakozom hozzátok. Hanem most halljam, mit kerestek errefelé, ahová még élő sárkány soha a lábait be nem tette.

- Nem tudjuk, ki vagy, ismeretlen hang, de mi a györgyöt keressük, aki elrabolt két sárkányicát a falunkból. Vele akarunk alkut kötni. Ha nem Te vagy a györgy, akkor mondd el nekünk, ki ő és hogy találunk el hozzá, hogy visszakapjuk az elrabolt sárkányicákat. - sípolta ki a hangokat a legnagyobb torkán Givalda, mert bizony beszélni is alig tudott.

- A györgyöt keresitek tehát. Rossz helyen jártok és rosszat is kerestek. Tudnotok kell, én nem a györgy vagyok és mégis a györgy vagyok. Testi valóm a györgy, de lelkemben független lény vagyok. Saját testi valóm még akkor megszűnt, amikor még egy volt a Semmi és a Minden. Megszűnt testi valóm adta az energiát ahhoz a tűzhöz, mely mindenek kezdetét jelentette. Mert mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni. A ti fura szent könyvetek, a Dragibla is ezt írja - és ez pontosan így is történt. Testem táplálta a tüzet, ami a Teremtést hordozta magában. Belőlem jött létre a tiszta, érintetlen világ. Ám ahogy ez a világ tágult, úgy lett minden egyre rosszabb és rosszabb. Kezdetben még kicsi volt a világ, szinte pontszerű. Kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac. Aztán, ahogy testem tovább égett, a világ csak tágult és tágult. Eleinte szunnyadt még a két kistestvér, az Idő és a Tér. Később aztán a Káoszból kivált egy jel és ettől felébredt a két kistestvér. Cseperedni kezdett az Idő és tágulni a Tér. De tudjátok meg, míg a rény három dimenziós pont, a bűn körtérfogat. És azzal, hogy a két kistestvér nőni kezdett, a rény helyét fokozatosan átvette a bűn. És a testem még tovább égett, az Idő egyre nőtt és a Tér egyre tágult egyszer csak elfogyott minden rény és mindent elöntött a bűn. És akkor szörnyű dolgok történtek e világon. Elfogyott a Teremtés ereje, mert elfogyott a testem. És akkor kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből. Megállt a Teremtés folyamata, de romlott világ maradt a helyén. Elmúlt a háromdimenziós pont és eluralkodott a körtérfogat. Azt láttam, hogy minden, amit testem tüze táplált, rossz dolgok forrása lett. És akkor megvontam a világtól minden energiámat. És minden, ami rossz volt elmúlt és végül szótlanná lett az idő és képtelenné vált a tér. Most már tudom, mit kell tennem, hogy a rény helyét ne vegye át a bűn. A baj csak az, hogy elégett a testem, s nincs, ami az újabb Teremtést táplálja. A tény az, hogy létezem az időben és a térben, ám úgy határoztam, nem leszek többé egyedül. Ekkor választottam testemül györgyöt és a lovát, akinek az a feladata, hogy táplálja a teremtést. Itt élek a sziklabarlangban, testem tehát györgy, akinek a feladata, hogy annyi rénnyel telt testet bocsásson rendelkezésemre, amennyi az új teremtéshez csak szükséges. György tudja a feladatát, mindig tiszta, fiatal táplálékot hoz, akiket - ki tudja hol - a világtól elzártan nevel. Ez volt az új kezdet: a györgy sok kicsi, tiszta lényt gyűjtött, a világtól elzártan nevelte őket. És akkor az azt követő hetedik évben a kicsik nagyokká váltak, s tiszták maradtak, tehát magukban hordták a rényt és kizárták a bűnt. S most nézzétek: a csarnok falán ez a tábla a Teremtés nagy záloga: itt olvashatók örök hőseink, kiknek neve kőbe vésve álljanak itt örökül. Ide kerül fel a két sárkányica neve is, hogy testükkel táplálni tudjam a második Teremtés tüzét, amire már a magam teste nem ad lehetőséget.

Döbbenten és megindultan hallgatták a sárkányifjak a Teremtő hangját, hiszen a történet, ami elhangzott, szinte teljesen megegyezett a Dragibla lapjain olvasható teremtés-mítosszal. Csakhogy abban szó sem volt sárkányicák elrablásáról, nem is beszélve elevenen való megégetésükről. Arról meg egyáltalán nem volt szó a Dragibla történeteiben, hogy éppen Brethárt kellene feláldozni a teremtés magasztos célja érdekében.

- Megértettük nemes feladatodat, Teremtés lelke, de nekünk a Teremtés testével lenne leszámolnivalónk. - szólalt meg nagy nehezen Givaldo. - Ha 12 órán belül nem adja vissza a sárkányicákat a maguk teljes sértetlenségében, elbúcsúzhat testétől, amit csak azért nem ajánlunk fel néked, mert már egy szemernyi rény sem található silány porhüvelyében.

Ezzel Givaldo felállt az asztal mellől és harciasan körülnézett a csarnokban. Ott azonban nem mozdult semmi sem, hiszen a három sárkányon kívül egy teremtett lélek sem tartózkodott odabent. A sárkányfiak számára nyilvánvaló lett, hogy a barlangban nincs kivel megküzdeni: a hang tulajdonosa nem létezik, hiszen önnön testét is úgy kölcsönzi, akitől viszont kölcsönzi, annak nem áll módjában bármit is tenni sem saját akaratából, sem erőszak hatására.

- Mert a dolgok rendje, rátalálni és elveszíteni. - mondta ki hangosan Givaldo a Szent Könyv, a Dragibla már korábban idézett sorát és összes sárkányszemét elöntötték a könnyek. Potyogott a könnye a másik két sárkánybarátnak is, s a sok-sok könny megtöltötte az asztalon álló teríték üres poharait, a tányérokat, mindent. Pár perc múlva már nem volt az asztalon olyan edény, ami ne lett volna színültig sárkánykönnyel. Igazi, őszinte rénnyel telt sárkánykönnyekkel.

Nem vették észre a nagy szomorkodásban, hogy a csarnok túloldalán egy kicsi, törékeny ember lépett be, két lábon, egy fejjel, ahogy az a legrémesebb sárkánymesékben hallható. Csendben odament az asztalhoz, a könnyeket nesztelenül egy nagy kancsóba gyűjtötte, bőr sarujában nesztelenül tüsténkedett a hangosan síró, jajongó sárkányok között. Szemmel láthatóan elégedetten nézte a váratlanul érkezett ajándékot, hiszen tudta, hogy a sárkánykönny az egyik legkelendőbb áldozati ajándék a Teremtés telhetetlen oltárán. Egy kicsit még nézte a magukba roskadt, szánni való sárkányifjakat, majd odacsoszogott a csarnok egyik falához és elhúzott egy retesszel elzárt ajtót.

- Menjetek, sárkányicák, vigasztaljátok meg ezt a három bamba sárkányifjút, mert sose fognak egyébként kitalálni innen a barlangból, ha nem segítetek nekik.

Ezzel a félelmetes, rettenthetetlen györgy eltűnt a csarnok mélyén, magával cipelve a mindennél értékesebb, sárkánykönnyel telt kancsót.

Hát így esett, hogy másnap, április 24-én Bőemberalja összes sárkánya összegyűlt a város főterén és megtartották Givaldo és Brethár esküvőjét, egyben kikiáltva a napot a sárkányeregető Szent György ünnepének. Ezért eresztik azóta is szabadon az állatokat éppen ezen a napon az állattartó gazdák, a cserébe adandó sárkánykönnyeket pedig néhány butélia jobbfajta fehérbor elfogyasztásával helyettesítik.

 

Stephanus Bartolits bibliokibernológus:

Sárkánymentő Szent György kalandjai

Szent György és a hűtlen sárkánylányok I.

- sárkimese –

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy György, aki nagyon szerette a meséket. Olvasta egyiket a másik után, medvékről, farkasokról, nyulakról, de leginkább a sárkányos meséket szerette. Falta is egyiket a másik után, mígnem arra ébredt, hogy már nincs olyan sárkányos mese, amit ne olvasott volna. Utoljára a Szent Sárkány és a györgy[1] került a kezébe, de azóta egyszerűen nem talált újabb sárkányos mesét. Egyre csak a mesében olvasott sárkányvilág járt a fejében, ahol Bőemberalján az hírlett, hogy egy félelmetes györgy[2] lakik az egyik barlangban, aki elragadja a sárkányicákat. Vajon hol lehet ez a Sárkányföld, s létezik-e tényleg Bőemberalja? – állandóan ez járt a fejében.

A sok gondolkodást egyszer csak tett követte, s György úgy döntött, már úgysincs mit olvasnia, nekiáll hát megkeresni Bőemberalját, hátha ott sok újabb sárkánymesével lesz gazdagabb. Felkereste de genere Arrabonát, aki a legjobb hamuban sült pogácsát tudta sütni a környékben, sőt még az Újvilágban is azt ették, ha sikerült hozzájutniuk. Kapott is egy nagy kosár pogácsát, vette az útipoggyászát és nekivágott a nagyvilágnak.

Ment, ment hét nap, hét éjszaka, mindig napnyugta felé, mert valahol azt olvasta, így lehet megtalálni Sárkányföldét. Elhagyta lassan az emberek lakta falvakat és kietlen, hegyes, sziklás tájakon verekedte át magát, mikor egyszer csak nagy kiabálásra lett figyelmes. – Egy györgy! Egy györgy! Kapjátok el, mert különben végünk! – hallotta a hegyoldal felől, de már nem tudott menekülni. Vasvértezetbe öltözött hétfejű sárkányok vették körbe pillanatok alatt, megkötözték és bezárták egy nagy ketrecbe.

„Na, ezek szerint megérkeztem” – gondolta magában György, de azért egyáltalán nem így képzelte el a sárkányokkal való találkozást. Mindenféle módon  próbálta megértetni a sárkányokkal, hogy ő nem ellenség, hanem barát, de ennek semmi foganatja nem volt. Az egyik fiatalabb hétfejű ugyan közelebb jött hozzá, s mintha megértette volna, amit György mondott neki, de egy másik azonnal elrángatta onnan: - Eszeden vagy, Marilla? Ez egy vérszomjas györgy. Bármikor kidughatja a sima mancsát a ketrecből és elkaphatja az egyik fejedet. Aztán mehetünk a Dragonómiára fejimplantációt csináltatni. Kell ez neked? Hogy fogsz úgy seven-up-ozni[3] a barátaiddal?

A Marilla nevű sárkány visszább húzódott, de györgy megérezte, hogy tőle kaphat még némi támogatást.

Egy sziklás szurdokba vitték, ahol egy tábla hirdette: „A néma sárkányok völgye – 12 surranás”. Na, az vajon milyen messze lehet, csodálkozott György, mert ezt a távolságmértéket még nem hallotta. De ezt nem tudta meg, mert a menet elkanyarodott egy csapáson és egy barlangba vitték be. A barlang valamiféle nemesebb sárkányé lehetett, mert belül minden fala gazdagon díszítve volt. Egy szűk barlangnyíláson vitték keresztül, amiből egy nagyobb csarnok nyílt. A falakon fénylő kövek világítottak, a csarnok túlsó végén pedig arany trónuson egy hétfejű sárkány hevert, minden fején egy-egy koronával.

        Méltóságos uralkodónk, a Némavölgy bejáratához vezető úton fogtunk egy györgyöt. Összevissza beszél minden zagyvaságot. Rendelkezzél felette tetszésed szerint.

        Drahulla vagyok, a némavölgyi sárkányok mindenható uralkodója. – szólalt meg az egyik fej. – Hát Te ki vagy és hogy merted megsérteni birodalmunk határát, felelj! – zengte tovább a fej.

        György vagyok az emberek világából és Bőemberaljára igyekszem, megismerkedni az ottani sárkányokkal. Tudod, ez Givdullahban van, csak nem tudom az irányt. Sokat tudok már a sárkányokról, de szeretnék még többet tudni.

Ezek után György egy sor dolgot igyekezett elmondani Drahullának, abban reménykedve, hogy elnyeri a bizalmát. Drahulla hümmögve hallgatta, majd fejeit ingatva megszólalt:  

        Drahulla nem dől be az ilyen beszédnek. Te csak fecsegsz, de nem sokat tudsz. Egyedül Bőemberalja az, ami valóban létezik, ez ment meg attól, hogy azonnal elpusztítsalak. Ott egyszer fogtak egy györgyöt, akiről utóbb kiderült, hogy nem is olyan vérszomjas, mint ahogy azt a meséinkből tudjuk. Te meg, ha valóban olyan okos és tanulnivágyó vagy, akkor kapsz egy egyszerű feladatot. Ha holnap pirkadatig megadod a helyes választ, megkegyelmezek az életednek. Ha viszont nem válaszolsz helyesen, akkor becsaptál engem a sok híresztelt okosságoddal, és akkor kénköves grillen futtatott györgy lesz a reggelim! Halld hát a feladatot.

Drahulla ezek után elmondta, hogy a Néma völgyben a sárkánypárok férfitagjai elunták, hogy feleségeik egy része hűtlen. Megfogadták, hogy minden este összegyűlnek, és az a sárkányférj, aki addigra rájött, hogy a felesége hűtlen, ott a helyszínen elkergeti a sárkányfeleségét. Persze minden sárkányférfi pontosan tudta, hogy a többi feleségek közül ki a hűtlen, csak éppen a saját feleségéről nem tudta ugyanezt. Ugyanakkor a sárkányférfiak egyáltalán nem voltak cserfesek, így nem is árulták el a többi sárkányférjnek a sárkányicák viselt dolgait. A sárkányférfiak a fogadalom után minden este összejöttek, nem szóltak egymáshoz, majd öt perc múlva szétszéledtek. Így ment ez kilenc napon keresztül, majd a tízedik napon a sárkányférjek az esti gyűlésen elkergették a hűtlen feleségüket.

        Eddig a történet, s nem tovább. Neked, györgy, a feladatod egyszerű. Most elvisznek a tömlöcbe és pirkadatra meg kell mondanod, hány hűtlen asszonyt csaptak el a sárkányférfiak. Ha nem tudod a helyes választ, akkor reggelivé válsz. Ha helyesen válaszolsz – nos, akkor elgondolkodom, hogy mi legyen a további sorsod.

        De kedves Drahulla, valamit még adj kapaszkodóul. Azt sem tudom, hány sárkánypárról van szó és…

Hiába beszélt azonban György, Drahulla egy intésére elkapták a kísérői és vitték is a tömlöcbe. Az ajtót Marilla zárta rá, de mielőtt még teljesen becsukta volna, annyit suttogott:

        Használd a fejed, györgy. Érdemes. Én hiszek Neked.

Ezzel bezáródott a tömlöcajtó és György foghatta az egy fejét. Kapott egy feladatot, amit nyilván sosem fog tudni megoldani, hiszen semmit sem mondtak meg neki, hiába kérdezett. Hát így ért véget a nagy kalandja, ebben a tömlöcben kell leélnie a maradék életét. Mit csináljon? Találgasson? Mondjon egy számot találomra? Szinte semmi esélye nincs eltalálni a megoldást. De akkor vajon miért suttogott neki Marilla? „Használd a fejed, györgy. Érdemes.” Mégiscsak ki lehetne találni valahogy a megoldást?

Órákon át törte a fejét György, de nem jutott eszébe semmi reménykeltő gondolat. Helyette egyre inkább arra jutott, hogy a feladat megoldhatatlan. Honnan találhatná ő ki, hogy miért a tízedik napon kergették el a hűtlen feleségeket a sárkányok? És miért éppen a tízediken? Mit tudtak kiokoskodni hét fejükkel tíz nap alatt, ha az égvilágon semmi információt nem kaptak a saját sárkányicájuk kicsapongásairól?

Persze, ha tudnánk, hogy csak egyetlen feleség volt kikapós… Akkor biztos könnyebb lenne a helyzet. Tényleg, hogy is? Akkor minden hűséges sárkányica férje egy hűtlen személyről tudna, viszont a hűtlen sárkányica férje meg azt látná, hogy nincs hűtlen asszony. Mivel pedig van, hiszen ezért esküdtek össze…hát az akkor csak az ő sárkányicája lehet. Tehát rögtön az első este meglenne az elkergetés.

Jó, persze, egy hűtlen sárkányica esetében könnyű a megoldás. De ha sok kikapós sárkányica van? Brrrr…az egész más. Mi van pl. két kikapós sárkányica esetén? Az első nap nyilván nem történik semmi. A második napon viszont ketten is csak egy kikapós feleségről tudnak, holott legalább kettőnek kell lennie, mert egyébként már az első nap történt volna valami. Ez az!!! Az eltelt napok számának jelentése van!! Hurrá, ez lesz a tömlöc vége!!!

György fantasztikus táncba kezdett a kis zárkájában. Megoldani látszódott a lehetetlen. Akkor a tizedik napon tíz sárkányica szűrét dobják ki azok a sárkányok, akik „csak” kilenc kikapós feleségről tudnak.

György hirtelen alig várta, hogy hajnal legyen. Nem is kétséges, megvan, megoldotta!

Hajnalban a fáradtságtól mélyen aludt, mikor csikordult a zár a tömlöce vasajtajában.

Drahulla elé vitték, aki már várta a csarnokban.

        Halljam, györgy, van-e válaszod a tegnapi kérdésemre vagy visszavigyenek örökre a tömlöcbe? – kérdezte szemmel láthatóan élvezettel.

        Nagyságos Drahulla, van válaszom. A Néma Völgyben tíz hűtlen sárkányfeleséget csaptak el sárkányférjeik.

A csarnokban teljes csend támadt. Marilla szája szegletében egy kis félmosoly jelent meg, több sárkány elismerően bólogatott, de Drahulla mind a hét arca rezzenéstelen maradt. György ettől egy pillanatra elvesztette a fonalat. Rosszul válaszolt volna? Vagy Drahulla nem tartja be az ígéretét?

       Jól válaszoltál, györgy. Ez persze lehet véletlen is. Most viszont a gyakorlatban kell bizonyítanod, hogy vág a fejed. Vagy én vágom le a tiédet. – hahotázott egyet Drahulla. – Valóban tíz sárkányica kerül a hűtlensége miatt holnap reggel börtönbe. De most jól figyelj. A kezedbe adom a sorsukat – meg a tiédet is. Szigorúan lesznek fogva, mindegyik sárkányica külön tömlöcbe kerül, egymással semmilyen módon nem fognak tudni kommunikálni. Az őrök véletlenszerűen viszik ki majd a sárkányicákat a belső udvarra sétálni, egyszerre mindig csak egyet. Lehet, hogy valakire hetekig vagy akár hónapokig nem is kerül sor, de az is lehet, hogy egy nap többször is sétálhat. A sárkányicák egy esetben szabadulhatnak ki a börtönből: ha valamelyikük a séta végén kijelenti a börtönőrnek, hogy már mindenki sétált – és ez az állítás igaznak is bizonyul. Próbálkozni viszont nem érdemes: ha valaki tévesen mondja ezt, akkor mindenki örökre a börtönben fog sínylődni. Ja, nem mondtam: veled együtt. Ma este nézz körül a börtönben és utána adj tanácsot a sárkányicáknak, hogy milyen stratégiával tudnak kiszabadulni – ha ugyan valaha is ki tudnak.

Ezzel Drahulla ismét intett és a sárkányok már vitték is györgyöt a tömlöcébe gondolkodni. Ismét Marilla zárta rá az ajtót és suttogva a következőt mondta:

Van az udvari mosdóban egy villanykapcsoló. Azt az őrök sosem merik kapcsolgatni. Ha le van kapcsolva, akkor sem, de ha fel van kapcsolva,    akkor sem. Ez hátha segít a megoldásban, györgy. Drukkolok Neked. A húgom a tíz sárkányica között van és nem akarom elveszíteni. Segíts!!

Bizony György ugyanolyan állapotban került a tömlöcébe, mint előző este. Milyen tanácsot adjon a sárkányicáknak? Szinte lehetetlen bármiféle kommunikáció nélkül biztosan tudniuk, hogy mindenki sétált-e már. S mit segít ezen egy villanykapcsoló? A következő sétáló csak annyit lát, hogy a villany ég vagy sem. Ebből ugyan aligha fogja megtudni, hogy mindenki sétált!! Tehát jobb, ha megbarátkozik a tömlöc „kényelmével”. Tegnap este megtörtént a csoda, megfejtette a lehetetlent, de ma…

 Kedves Symposion tagok! Tudtok segíteni Györgynek??


[1] Stephanus Bartolits: Szent Sárkány és a györgy –sárkimese - ; Ínyesinas, 7. évi folyam Panrac (Szent György) havi értesítőpótló, 2005. április, 8-12. oldal

[2] Két lábon járó, éjjelente veszedelmes fenevad, aki elrabolja a kódorgó sárkányifjakat. Néha négy lábon is jár, de akkor két feje van. Lásd id. mű: 8. oldal

[3] Szeven-upozás: A sárkányok kikérnek maguknak 7-7 korsó sört, majd „Szeven-up” felkiáltással egyszerre kihúzzák mind a hét fejükkel. A szeven-upozás általában kénköves lángokádásba torkollik az éjszaka folyamán. Id. mű: 8. oldal

 

 

Viola de genere Exiguum:

Megfejtéskísérlet
(a történet lehetséges folytatása)

....  Tegnap este megtörtént a csoda, megfejtette a lehetetlent, de ma…

 

Györgyünk homlokáról izzadságcseppek hullottak alá. Aztán lassan erőt vett magán. Végül is azzal a villanykapcsolóval mégiscsak kezdeni lehetne valamit. Mielőtt végképp elválasztják egymástól a foglyokat, meg kéne beszélni a sárkányicákkal... de mit is? Mondjuk legyen az a stratégia, hogy a villanykapcsolót minden sárkányhölgy az első sétája alkalmával átállítja. Akkor garantáltan 5 fel- és lekapcsolás után megszabadulnak valamennyien. Már ha az utolsó, aki először sétál, tudatában van annak, hogy ő a tizedik...

Igen ám, de mi történik akkor, ha véletlenül kiég a villany, még mielőtt mind a 10 sárkányica sétált volna? Hiszen az a villanykörte már időtlen idők óta ott lehet az udvari mosdóban... Ha az őrök nem merik kapcsolgatni, akkor rá se jönnek, hogy kiégett... Ez annyira megzavarta györgyünket, hogy teljesen nekikeseredett. Az idő pedig fogyott. Nemsokára érte jön a sárkányfegyőr, és körbekíséri őt a börtönben. Ezt Drahulla határozottan megígérte. És ő még mindig itt tipródik a rejtélyen.

 Ekkor a györgy, mintha Marilla suttogását hallotta volna egy rejtett nyíláson vagy kürtőn keresztül: „Kedves György, ne aggodalmaskodjál! Az a villany az udvari mosdóban, nem akármilyen darab! Hanem eredeti, steril, rejtvénybe való villanykörte. Az ilyenek sohasem égnek ki!”

Györgyünk szívében hála ébredt a kedves Marilla iránt, ám közben lázasan erőltette tovább az agyát: Igen ám, de honnan is tudhatná az, aki először sétál, hogy hányadik kapcsolásnál tartanak? Honnan is, honnan is? Hát sehonnan. Erre megint búnak eresztette a fejét az emberivadék. De aztán tovább törte a fejét. Mi lenne, ha minden sárkányica a villany fel- illetve lekapcsolása után a kapcsoló mellett a falon egy hosszú karmolást ejtene a legelső sétája alkalmával? Hiszen tudjuk, hogy a sárkányoknak és a sárkányicáknak híresen éles karmaik vannak... Akkor az, aki utolsóként jut el az első sétájához, vagyis kilenc strigulát lát a villanykapcsoló mellett, rögtön látja, hogy ő a tizedik! És visszatérve azonnal bejelentheti, hogy már valamennyien sétáltak!!! Bravó! Izé... de minek ehhez a villanykapcsoló? Na jó, kell valami rítus! Hogy ez a kedves Marilla érezze, hogy érdemes volt tanácsot adnia.

György – aki valljuk be, eléggé hangulatember volt -, most meg hatalmasakat ugrált örömében. De nem sokáig, mert már meg is jelent a sárkányfegyőr, hogy a foglyot végigvezesse a sárkányvár zegzugos árjáróin a sárkányicák celláihoz.

A többit el tudjuk képzelni... Örökkévalóságnak tűnő hetek múlva, egy sárkányszombaton, az aznapi séta után a legfiatalabb sárkányica beletekintett a sárkányfegyőr szemébe, és kijelentette: „Most már mind a tízen sétáltunk!” Az őr jelentést tett Drahullának, aki nem tehetett mást, szabadon bocsátotta györgyöt és a megbűnhődött sárkányicákat. Ez utóbbiak pedig szélsebesen visszatértek Bőemberaljára. Marilla pedig... (no de ez már nem tartozik a rejtvényhez, csitt!)

 VdgE

 Kedves Katakurdok! Tudja-e valaki, hogy mit tett Marilla ezek után?

 

 

Stephanus Bartolits bibliokibernológus:

Szent György és a hűtlen sárkánylányok 2.

- sárkimese –

 

György ugyan biztos volt benne, hogy a feladat megoldhatatlan, de azért csak elkezdett gondolkodni rajta. Arra hamar rájött, hogy a villanykapcsoló összevissza kapcsolgatása semmire sem jó. Talán az kellene, hogy egyvalaki figyelje az állását, amikor kiviszik sétálni. De mit tud csinálni vele? Ha látja, hogy ég, eloltja. Na, ez ugyan nem egy nagy gondolat. Vagy ezzel lehetne számolni valamit? Talán éppen az elsőként sétálókat? Na, ez már valami! Ha kilencedszer látja égni a villanyt, akkor biztos lehetne benne, hogy kilencen már sétáltak. Ő maga pedig szintén sétált, tehát meglenne a tíz! Hú, ez jó lehet.

Persze, dehogy. Hiszen ha valaki először ment sétálni és feloltja a villanyt, azt a lámpát figyelő csak akkor tudja észrevenni, ha végre őt is kiviszik. De mi van, ha közben másvalakit is kihoznak első sétára? Ő már nem tudja még jobban felkapcsolni a villanyt. Talán mondhatjuk, hogy akkor ezt nem tekintjük első sétának. Ez az! Ha valakit első sétára visznek és ég a villany, akkor vegyük úgy, mintha nem vitték volna még ki sétálni. Az lekapcsolt villany mellett tett első sétákat lehet így megszámolni. Hát ez így soká fog tartani, az biztos, de ha valaki számolja a felkapcsolt villanyokat és csak ő olthatja le, akkor a kilencedik felkapcsolt villanyos sétájakor biztosan állíthatja, hogy mindenki sétált. Tehát a feladat mégis megoldható, most már csak a sárkányicákat kell megtanítani rá, hogy ne hibázzanak. Drahulla azt ígérte, ma este még találkozhat a sárkányicákkal a börtön megtekintése után. Csak ügyesen kell elmagyaráznia, kinek mi a teendője. Marilla húgát meg talán meg tudja győzni arról, hogy higgyenek neki mindannyian, s talán elvállalja a felkapcsolt villanyok számolását is.

György még néhányszor átgondolta, hogy a terv valóban működik-e, de nem talált benne hibát. Közben azon is elgondolkodott, hogy Drahulla mindig olyan feladatot ad neki, ami első látásra képtelenség – és mégis megoldható. Vajon hány próbát kell még tennie? Akárhogy is, csendben kezdte tisztelni fogvatartóját.

Itt tartott gondolataiban, mikor megcsörrentek a kulcsok a tömlöce rácsánál. Most nem Marilla jött érte, hanem két fiatalabb hétfejű, s elvitték a börtön azon részébe, ahol holnaptól fogva lesznek tartva a sárkányicák. Megnézhette az udvart és bement az udvari mosdóba is, ahová viszont a két hétfejű nem követte.

Miért nem jöttök velem, így megszökhetek! – tett egy kísérletet a becsalogatásukra.

  Na, még csak az hiányozna! Ide ugyan sárkány be nem teheti a lábát, amióta átok ül a börtönön.

De megszökni nem tudsz, mert itt őrizzük a bejáratot, más lehetőséged meg nincs a menekülésre.

Na, akkor ez az oka, hogy nem nyúlnak a villanykapcsolóhoz. Közben rémülten gondolt arra, hogy mi van, ha kiég az izzó. Akkor vége az egész kiszabadulásnak? Hogy itt mi mindenre kell gondolni! Nem is a világítást kell figyelni, hanem inkább a kapcsoló állását. Az akkor is kapcsolgatható, ha az izzó kiégett. Huh, jól megdolgoztathatja a sárkányicák fejeit, mire mindezt megértik!

Hétfejű őrei közben bevitték egy nagy terembe, ahol már ott ültek a hűtlen sárkányicák és az összes fejükkel jajveszékeltek. A hatalmas zajban alig értette meg György, hogy három percet kapott a két hétfejűtől, hogy tanácsokat adjon a sárkányicáknak. Most ébredt rá, hogy a feladatnak ez a leglehetetlenebb része. Hogy éri itt el, hogy rá figyeljenek?

   Drahulla üzenetét hozom!! Mind szabadok vagytok egy feltétellel! – kiabálta, de ennek semmi hatása sem volt. – Leharapom a fejét annak, aki nem hallgat el, györgyként igérem! – próbálkozott másként.

Erre bizony nagy csend lett a teremben, a születésük óta beléjük nevelt félelem erősebb volt, mint a kétségbeesés.

    Melyiktek Marilla húga? Marillától hoztam fontos üzenetet a kiszabadulásotokról. Nagyon figyeljetek, csak rövid időm van átadni.

Az egyik sárkányica odament györgyhöz és szinte reszketve mondta:

   Marillo vagyok, Marilla húga. Mindannyian nagyon félünk Tőled, de meggyőztem a többieket, hogy nem bántasz minket, mert Te is ki akarsz szabadulni. Marillo egyszer már mesélte, hogy a györgyök nem is olyan gonoszak, mint ahogy azt mi tudjuk. Hallgatunk hát a reménybeli közös érdekünkben.

György gyorsan elmondta, kinek mi a feladata a börtönbe kerülés után, s Marillo elvállalta a számolást. Ügyes megoldást talált ki rá, hogy el ne vétse: minden nyakában volt egy nyakpánt, s azt találta ki, hogy minden felkapcsolt lámpa esetén levesz egyet. Ha mind elfogyott, akkor a következő felkapcsolt lámpánál mindet visszaköti és az ezután következő felkapcsolt kapcsolónál már megteheti a szabadulásukat jelentő bejelentést.

Alig fejezte be György a sárkányicáknak elmondandókat, mikor jött a két hétfejű és visszavitték a tömlöcébe. Bizony három hónapot volt bezárva, mikor ismét csörögtek a kulcsok és Marilla jött érte.

        Drahulla elé kell, hogy vigyelek, ez a feladatom. – mondta tömören és kinyitotta a rácsot. – Köszönök mindent, györgy, Marillo is és a többiek is kiszabadultak. Jól kitaláltad a dolgot, már csak egy próba van hátra és közénk tartozó lehetsz!

Tehát még egy próba vár rá!! Na, akkor kezdődik minden újra, megint reszkethet a tömlöcében, míg ki nem talál valamit. Igazából azonban már nem félelmet, hanem inkább izgalmat érzett. Mi lesz a következő feladat?

Közben megérkeztek Drahulla elé. A sárkány most is a csarnok végében hevert, mindegyik fején ott volt a korona. Ahogy viszont meglátta Györgyöt, felegyenesedett.

        Hallom, györgy, jó tanácsokat adtál a hűtlen sárkányicáknak. Kiszabadultak börtönükből és ebben Tiéd az érdem. A múltkor azt mondtam, véletlen is lehet, hogy eltaláltad a megoldást. Itt már elismerem, használtad a fejed. Elnyerheted a szabadságodat és azt is, amiért jöttél. Hozzájuthatsz a sárkánymesék teljes tárához, ahogy azt szeretted volna és elvezetünk Bősárkányaljára, ahová indultál. Mindez igen egyszerűen fog megvalósulni. Átengedlek a szomszéd terembe és be is zárlak oda. A terem túloldalán van egy ajtó, ami a sárkánymesék teljes tárához vezet. Csak arra tudsz továbbmenni, de az ajtón van egy zár, azt ki kell nyitnod. A zár egy korong, melyen körben négy lyuk van, mindegyik lyukban egy-egy kapcsoló. A lyukakba be lehet nyúlni, ekkor ki lehet tapintani, milyen állásban vannak a kapcsolók és át is tudod kapcsolni őket. Egyszerre két lyukba tudsz benyúlni, s az ajtó akkor nyílik ki, ha mind a négy kapcsolót azonos állásba kapcsolod. De hogy ne legyen olyan egyszerű, amikor kihúzod a kezed a két lyukból, akkor a zár elkezd óriási sebességgel forogni, s mikor újra megáll, már nem fogod tudni, melyik két lyukba nyúltál be utoljára. Mivel még mindig nem vagyok biztos benne, hogy valóban olyan okos vagy-e, mint amilyennek látszol vagy csak próbálkozol a megoldással, így ötször van lehetőséged benyúlni a lyukakba. Ha addigra nem sikerül kinyitnod az ajtót – nos, akkor örökre ott maradsz a sárkánymesék előszobájában.

Ezzel intett egyet Drahulla, visszaereszkedett a trónjára és azonnal mély álomba merült. Marilla pedig bevezette györgyöt a sárkánymesék előszobájába és anélkül, hogy bármi jótanácsot a fülébe súgott volna, rázárta a mázsás ajtót.

 


Elisabeth d.g. Arrabona

Megoldáskísérlet

Mi volt ez? Fémajtó csapódás? Huuhh, kiverte az álmot a szememből! Most meg néma csönd, sötétség. Mi történt velem? Meghaltam és a családi sírboltban fekszem? Megnézem, tudom-e emelni a kezem, s ha igen, a fejem megvan-e? Megvan! Megvan a folytonosság a nyakam és a fejem között. De hány fejem között? 3,14? Irracionális. Már az, hogy 3,14 fejem legyen. Bár a vonat Roxfortba a 9 és ¾-dik vágányról indul. Miért ne lehetne akkor 3,14 fej is? Sőt 3,141592! Tovább nem tudom fejből. Vajon, ha több fejem lenne, akkor többet tudnék fejből? Álmodtam? Március 14., pí-nap. Pí-nap pitével, Einsteinnel. Túl sok pitét ettem, ezért gondolom tán, hogy több fejem is lehetne, mint egy. De az a jó, hogy legalább ez az egy megvan! De hol van meg? Marillánál, aki elnézte, hogy a hasamra csaptam és azt mondtam, hogy mindenki sétált már, s miután kiengedték csapodár húgát és társait, kiengedett engem is, s azután bezárt a saját börtönébe? Vagyis egyik börtönből a másik börtönbe jutottam? Vagy még az igazi börtönben vagyok és holnapra meg kell fejtenem egy újabb Smullyan könyvbe való rejtvényt, majd megint egy újabbat, mert Stephanus képtelen pontot tenni bármi végére is? Végül olyan leszek, mint a 14 karátos fragmentum, vagy a Dallas?

Ne veszítsd el azt az egy fejedet györgy, gondolkozz inkább és figyelj! Figyelj a zajokra! Nincsenek! A börtönben soha nem volt ilyen nagy a csend. Az éjszakát ébren töltöttem, gondolkozva a hülye feladványon, de persze hiába. Soha sem volt teljes csönd, mindig történt valami, cellaajtó nyílt, őrök járkáltak vagy csak a szomszéd cellából hallatszott át a horkolás, a köhögés, krákogás, egy-egy távoli sóhaj. Ez a nagy csönd inkább Marilla barlangja lehet. De hát Marilla egy csinos sárkányica, miért kegyelmezne meg egy féregnek, egy györgynek?  Megtörténhet-e, hogy egy sárkány beleszeressen egy györgybe? Miért is ne, hiszen számtalan olyan történetet olvastam, amikor a sárkány elrabolja a királylányt és, és, mi van, erről soha se esik szó, csak arról, hogy jön a királyfi és kiszabadítja. Minden ismert mese erről szól. A királyfi, királylány okés! De miért jó a sárkánynak, ha van otthon egy szép királylánya? Erről nem szólnak a történetek. Egyáltalán, miért tetszik a sárkánynak a királylány? Miért nem egy sárkányicát szerez magának? Ha erre a sok kérdésre tudnék válaszolni, talán segíthetne abban, hogy kitaláljam, miért jó egy sárkányicának, ha van egy györgye? Vajon van-e valahol egy királylány, aki kiszabadít innen? S hogyan vív meg a királylány a sárkányicával? Legalább olyan fogas kérdés, mint azt kitalálni, hogy hogyan lehet kinyitni azt a fránya zárat. Okosabb lett volna Bősárkányfa dögös györgyikéivel játszadoznom, s nem kerülök ebbe a lehetetlen helyzetbe. Ott van például a szomszéd Ica, a múltkor is átkiabált: helló dzsordzs, lefagyott a szifonom, nem tudsz egy jó apdétot? Igen, az Ica, a Dragonék Icája, hát ő tudná, hogyan lehet egy ilyen helyzetből szabadulni. Elcsábítaná Drahullát, elcsavarná mind a hét fejét! Hulla lenne Drahulla, mire észbe kapna, vagyis eszeibe kapna!

Ez mi volt? Megint egy nagy csattanás, hazajött Marilla vagy mégis a börtönben vagyok, s azon kéne inkább törni a fejem, ha már csak egy van, hogy hogyan tudom kinyitni a zárat. Uram-atyám, mennyi időt elpazaroltam hasztalan álmodozással: szerelmes sárkányica, kiszabadításomra induló györgyike! Egyik sincs, csak a zár, amit ki kell nyitni. Mi is a feladat?

Van egy zár négy lyuk, négy kapcsoló. Ha egyformán állnak a kapcsolók, kinyílik az ajtó. Nyilván nem állnak egyformán, mert akkor nyitva lenne. Na, ezt kell először megpróbálni! Mindig a triviális megoldás a legjobb. Hülyeség, ilyen hibát nyilván nem követ el Drahulla! Négy kapcsoló négyféle lehetőség. Legyen 0 az egyik állás, 1 a másik.

a. eset: 0,1,0,0
b. eset: 1,1,1,0
c. eset: 0,1,0,1
d. eset: 0,1,1,0

Van még több eset is? Van, de az mindegy, szerintem. Hogyan tovább? Benyúlok, először két átellenes lyukba? Mit csinálok? Kapcsolok! Vagy nem kapcsolok? Mi mást? Kapcsolok!

a. eset egyformákat fogok meg, mindegyiket átkapcsolom. 1,1,1,0 lesz, nem nyerő!
b. eset: egyformákat fogok meg, mindegyiket átkapcsolom: 0,1,0,0 lesz, nem nyerő
c. eset egyformákat fogok meg, mindegyiket átkapcsolom: 1,1,1,1 lesz, NYERŐ!
d. eset nem tudok egyformákat megfogni, ha minden 2.-ba nyúlok bele.

Ezzel kész az első játszmám, ha c eset volt nyitva az ajtó! Ha nem, akkor jól összekeveredett nekem az egész!

Ha átlósan nyúlok és különbözőt fogok, akkor egyformára billentem, mondjuk 1-esre.

a. esetben, 0,1,0,1 lesz az eredményem.
b. esetben 1,1,1,1 lesz! NYERŐ
c. esetben nem tudok különbözőt fogni.
d. esetben 1,1,1,0 lesz vagy 0,1,1,1 lesz

 Hű mi ez? A nagy gondolkozástól el kezdett lebegni a hajam, vagy szellő lengedez, akkor mégiscsak Marillánál vagyok? Hagyjuk, akkor ezt a hülye zárat úgyse tudom fejben végig gondolni. Például ha 7 fejem lenne, akkor mindegyik fejemnek elég lenne egy esetet megjegyezni, a különböző eseteket különböző fejeimben tartanám, az azonosakat meg egyben és még maradna egy fejem főfejnek, aki irányítaná a többit. De ha hét fejem lenne, akkor nem györgy lennék, hanem sárkány! Nem undorító sima bőrrel, hanem gyönyörű pikkelyekkel. Nem ez a lobonc haj lengedezne a fejemen, hanem gyönyörű kemény tüskék sorakoznának a homlokomtól a tarkómig és nem kéne azon görcsölnöm, hogy hogyan elégítsek ki egy perverz sárkányicát, aki pont belém szeretett. Persze, ha sárkány lennék, akkor nem lenne perverz a sárkányicám, hogy pont rám vágyik. És én? Én vágyom-e? Mi lesz, ha megcsókol és tüzes csókjától leég a szőr a torkomon! Égési sebekkel lesz tele a szám! Megpörkölődik a hajam! S vajon megelégszik-e azzal, ha egy szájával csókol? S közben mit csinál a többi feje? Unatkozik, nézelődik, más pasi után néz?

S ha túl vagyunk a csókon és még mindig élek, akkor hogyan tovább? Merre lány a sárkány lány? Szerencse, hogy csak fejből van neki hét!

De miért gondolom, hogy szexuálisan érdeklem Marillát? Lehet, hogy csak jó husinak tart és desszertnek szán a vasárnapi ebéd után! Konfitált györgy vanília szószban, blansírozott királylánnyal. Jól hangzik, meg is kordult a gyomrom! Egyszerűen a börtönben vagyok még mindig és sajnos vagy hál istennek nem Marillánál, meg különben is nem mindegy, hogy ki esz meg konfitálva vagy nyersen? Marilla vagy Drahulla? De Drahullánál mégiscsak van egy esélyem, a hülye ajtók megfejtése! Marillánál meg semmi. Vagy így esz meg vagy úgy!

Hol is tartottam? Legalább ezzel telik az idő, s hátha még mindig Drahulla börtönében vagyok.

Ott tartottam , hogy egyszer állítottam a kapcsolókat:

1110
0100
0110
0101
0101
1110
0111

Ezek az állásaim lehetnek, szedjük ki az egyformákat:

1110
0100
0110
0101
0111

Kihúztam a kezem, második benyúlásom következik. Mit csináltam előbb? Ha egyformákat fogtam, akkor mindkettőt átbillentettem, ha különbözőt, akkor a 0-át 1-re, s mindig átlósan nyúlok.

                   egyforma     különböző

1110             0100           11111
0100           1110             0101
0110                               1110, 0111
0101            1111, 0000   nincs
0111             0010           1111

Ezzel a módszerrel a második kapcsolás után már egészen sok esetben kiszabadultam, nem is olyan rossz a helyzet, csak ne essek végtelen ciklusba!

Most három kapcsolóállásom van, maradjak a bevált algoritmusnál?

Jaj, valami teljesen elvakított, kész végem! Stephanusra kell bíznom a megoldást!

 

 

Stephanus Bartolits bibliokibernológus:

Szent György és a hűtlen sárkánylányok 3.

- sárkimese –

György most úgy érezte, pont ugyanott tart, mint amikor a hűtlen sárkányicák feladatát megkapta. Megint egy megoldhatatlan feladat. Ha a zár minden beavatkozás után elkezd forogni, sosem fogja tudni, hogy nem ugyanabba a két lyukba fog-e megint belenyúlni. Az ötödik próbálkozás után meg vége mindennek. Drahulla nem viccel, ezt egyre inkább érezte. Kegyetlen sárkány, az látható. De végül is tényleg kegyetlen? Eddig mind a két feladatot meg lehetett oldani, pedig reménytelennek tűntek. Amit ígért, azt meg mindig betartotta. Ha most is hinni lehet Drahullának, akkor itt raboskodik egy karnyújtásnyira a sárkányok mesevilágától. Csak ki kéne nyitni azt a fránya zárat. Hiszen ha nem forogna a zár, akkor egyszerű lenne. Benyúlna két lyukba, mindkét kapcsolót felkapcsolná, majd a másik két lyukba, azokat is felkapcsolná és már mehetne is kéjes érzéssel új sárkánymeséket olvasni. Nem tűnik ez olyan megoldhatatlannak, de vaktában próbálgatni…s mit csinálna, ha már háromszor is ugyanazzal a két felkapcsolt kapcsolóval találkozik? Nem, ez életveszélyes. Az örök börtön fog várni rá. Mit is mondott Nietsnie? „Netsi nem kockajátékos!” Akkor pedig elő kell venni a józan észt és áttekinteni a helyzetet.

Mi lett volna, ha például Marilla megsúgja, hogy két kapcsoló fel van kapcsolva, kettő pedig le. Nézzük most csak ezt az esetet. Ha a két felkapcsolt kapcsoló egymással szemben van, akkor nagyon egyszerű a helyzet. Csak be kell nyúlni két szemben lévő lyukba és a két kapcsolót átkapcsolni a másik állásba, mint amiben éppen van. Rögtön ki is nyílna az ajtó!

Na jó, de a két felkapcsolt kapcsoló lehet egymás mellett is. Ekkor hiába nyúlunk be a két szemben lévő lyukba, nem tudunk egyből kijutni. S ha ekkor is átkapcsoljuk mind a kettőt? Puff, ez csapda! Ugyanazt az állást kapjuk vissza! Ha viszont ebben az esetben két egymás mellettibe nyúlnánk, akkor ha azok egyformán állnak, s átkapcsoljuk őket, megint kinyílna az ajtó. Ha pedig különbözőek és átkapcsoljuk őket, akkor ismét két felkapcsolt kapcsolónk lesz, de már egymással szemben, onnan pedig a következő lépésben ki tudunk jutni! Milyen érdekes!! Itt a zár egyes állapotai között úgy lehet sétálgatni, mintha egy labirintusban járkálnánk és néha sikerülne megtalálni a kijáratot.

György ezen egy pillanatra fellelkesült, de aztán magához tért. Először is Marilla nem súgott semmit, másrészt még ha meg is mondta volna, hogy két kapcsoló van felkapcsolva, kettő pedig le, akkor sem tudná, melyik stratégiával induljon el. Szemben lévőket fogjon meg először vagy egymás mellettieket. Ez tehát nem jó semmire. Vagy mégis?

Egyáltalán hányféle módon állhatnak a kapcsolók még ezen kívül? Nyilván azok az esetek, amikor mind a négy egyformán áll, kiesnek, hiszen akkor nyitva van az ajtó. Erről persze eszébe jutott, hogy mekkora hiba lenne, ha a nyitott zárat kezdené el állítgatni. Odament az ajtóhoz megnézni, nincs-e nyitva. Hát nem volt. Drahulla ennyire nem volt engedékeny. Hú, de mennyi alesete lesz annak, amikor három kapcsoló van felkapcsolva és egy le. Jé, összesen négy, de ráadásul ez a négy eset valójában csak egy, csak el van forgatva. Ezen nagyon meglepődött. Hát még akkor, mikor ráébredt, hogy a fordítottja – amikor három kapcsoló van lekapcsolva és egy fel – szintén egyetlen esetet jelent. Összesen tehát négyféle állapotban lehet a zár, igaz, fogalma sincs, hogy melyikben van ténylegesen.

Ettől azonban beindult az agya. Talált valami papírt a zsebében, letépett belőle négy kis négyzetet és az egyik felét sötétre satírozta a köveken. Elmélyülten elkezdte tanulmányozni, hogy melyik állásból melyik állásba jut át, ha szemben lévőket kapcsol át vagy ha egymás mellett lévőket kapcsol át. Bevezette a négy eset elnevezését a következőképpen: „egyfel”, „kettőszembe”, „kettőmellett” , „háromfel”. Aztán nekiállt játszani.

 

 

      egyfel          kettőszembe         kettőmellett         háromfel

 Az, hogy a kettőszembe eset áll-e fenn, hamar kiderül, azzal kezdi, hogy két szemben lévő lyukba nyúl be és ha azok egyformák, mindkettőt átkapcsolja. Az ajtó kinyílik, ha szerencséje van. Ha viszont nem a kettőszembe eset állt fenn, akkor az egyfel esetből háromfel eset lesz és fordítva. Mintha nem is tett volna semmit? De igen! Ez után ugyanis már tudni fogja, melyik esettel áll szemben, hiszen pontosan tudja, hogy két lekapcsolt kapcsolót kapcsolt fel vagy fordítva. Fantasztikus! Három esettel is elbánt egy kísérletre!

Ja, de mi van, ha nem egyforma a két kapcsoló, mikor benyúl a szemben lévő két lyukba? Próbáljuk meg azt, hogy a lekapcsoltat felkapcsoljuk. Ekkor az egyfel esetből kettőszembe eset lesz, a háromfel esetben viszont kinyílik az ajtó! A kettőmellett esetben -háromfel lesz belőle. A kettőszembe esettel itt nem kell foglalkoznunk, mert ott nem lehet különböző a két szemben lévő kapcsoló állása.

Az első kísérletre tehát a négy alapesetből három alapesetre csökkent a lehetőségek száma: egyfel, háromfel (de pontosan tudjuk, hogy melyik) vagy kettőszembe.

Megint itt van a kettőszembe eset, tehát logikus, hogy próbáljunk ismét két szemben lévő kapcsolót átkapcsolni. A helyzet ugyanaz mint előbb: a kettőszembe esetben kinyílik az ajtó, az egyfel esetből háromfel, a háromfel esetből egyfel lesz, de pontosan tudjuk, hogy melyik.

Ha nem egyforma a kettő, akkor – mivel már tudjuk, hogy egyfel vagy háromfel volt az előző kapcsolás eredménye – az egyfel esetében lekapcsoljuk a felkapcsolt kapcsolót, a háromfel esetében felkapcsoljuk a lekapcsoltat. Mindkét esetben kinyílik az ajtó.

Két kísérlet után tehát ott tartunk, hogy már csak egyfel és háromfel lehet a zár állapota és pontosan tudjuk azt is, hogy a kettő közül melyik. György nagyott sóhajtott. Mintha közeledne a megoldáshoz. És most hogy tovább? A kettőszembe és a kettőmellett esetekre talált megoldást a gondolkodása elején, de most éppen olyan állapotba hozta a zárat, amire nincs semmilyen ötlete. Igaz, az előnye óriási: már pontosan tudja, hogy mit kell megoldania.

Aztán nagyot gondolt: hiszen ha a kettőmellett állásból két lépésben biztos ki tudja nyitni a zárat, akkor csak azt kell kitalálnia, eljuthat-e egyfelből és háromfelből a kettőmellett állásba. Ez nem is olyan lehetetlen: ha ismét két szemben lévőbe nyúl be és a kapcsolók egyformán állnak, akkor elég egyfel esetén az egyiket felkapcsolni, háromfel esetén az egyiket felkapcsolni és mindkét esetben kettőmellettbe jutunk. Nocsak. De mi van, ha különböző a kettő? De hiszen akkor egyfel esetén a felkapcsolt kapcsolót lekapcsolva, háromfel esetén a lekapcsolt kapcsolót felkapcsolva kinyílik az ajtó!! Tehát a harmadik lépésben elérte a lehetetlent: a zár vagy már kinyílt, vagy pedig biztosan kettőmellett állapotban van. Óriási!!

Innen már egyszerű a dolog: két egymás mellettibe kell nyúlni negyedikként, ha a két kapcsoló egyformán áll, át kell kapcsolni mind a kettőt és kinyílik az ajtó. Ha a két kapcsoló eltérően áll, mindkettőt át kell kapcsolni és előállt a kettőszemben eset. Ekkor az utolsó – ötödik – kapcsolásra – megint két szemben lévőt kell megtámadni, s mindkettőt átkapcsolni és szabad az út a mesekönyvekhez.

György már nagyon szédült a sok gondolkozástól. Újra végigvizsgálta a gondolatmenetét, nagyon gondosan, nehogy egyetlen eset is kimaradjon. Működni látszott a dolog. Drahulla feladata tehát ez úttal sem volt megoldhatatlan. Odament az ajtóhoz, bűvölten nézte a zárat. Aztán remegő kézzel elkezdett közelíteni a két szemben lévő lyukhoz. Végtelenül fáradt volt, pedig most kellett igazán koncentrálnia. Mielőtt azonban a kezei elérték volna a két lyukat, György elterült a padlón és mély álomba merült.

 

 

Báró Dr.Agonfalvi Egyfejű György:

A sárkány csókja

Már a reggeli felébredésénél Máriára gondolt. Ma találkoztak volna, de lemondta. Igazából nem érdekelte Mária ájtatoskodó, de kegyetlen szövege. Főleg ma nem, mikor nehéz eső szaga terjengett a lombok között és a koranyári nap zivatarba fojtva nyújtogatta a lábait a lombkoronák felett. Elege volt abból, hogy Mária előtt mindig csak halkan és illedelmesen lehetett beszélni. Még egy frivol szó sem reppenhet fel a levegőbe. Mindennek a családról kell szólnia, meg a lelki gyakorlatról. Különben Mária betegesen gyanakvó és bizalmatlan nő volt, de természetesen már felajánlotta lelkét az Úrnak, míg ő, Gyuri, csak alpárian tengette tovább Kinder-Buenóban fuldokló életét. Ezért aztán a csók is elmaradt, bár érezte néha, hogy Mária testét mintha villanyáramok járnák át a vágyakozástól, mikor egyszer véletlenül megfogta a vállát. De természetesen a testének remegése után Mária szája hirtelen lefittyedt, hiszen hogyan is lehetne ilyen paráznaságra gondolni. Főleg a házasság előtt. Ott csak a lélek makulátlan ragyogása számít, ami utána is csak ragyoghat és minden testi vágy szigorúan csak az utódnemzés céljával kígyózhat végig az ember fantáziáján. Ezért örült, hogy Máriával nem kell találkoznia, inkább hagyta, hogy a reggeli kávé illata felszippantsa a fantáziáját és eszébe jusson Adél. Adélt nagyon szerette, csak a távolság miatt szakadt meg vele a kapcsolat. Még most is érezte lágy csókját a száján és a szelídséget, ami ott lobogott az arcán és az első érintésben is benne volt. De ez már a múlt, bár a múltnak egy édes szelete. Még szerencse, hogy tegnap este felhívta Ritát. Benne mindig megvolt a fantázia és bohémság. Volt humora és elvállalta vágyait. Csodásak és játékosak voltak az együttléteik. Ma a Ligetnél fognak találkozni. Mikor a koranyári este már ledobta a forróság gyeplőjét és az egész város egy nagy sóhajtás, zümmögő kávézókkal és hangos nevetésekkel. Ott fogja megpillantani Ritát és a melleit. A melleire gondolni persze tiszteletlenség volt, de hát mégis a tudatot kontextusba helyező tudatalatti kis játszmája. A kávézás közben még Illa is eszébe jutott, aki nem szerette, ha Ilonának hívják, csak úgy Illa, két darab „l” betűvel.. Még a nevét is egzotikusnak találta. Mennyire elsöprő szerelemmel szerette. Persze nem is… Ez így nem teljesen igaz. Igazából csak egy érzelmi lobbanás volt. Mikor valaki nagyon vonzó, nagyon művelt és megtetszett neki. Csak néhányszor találkoztak, így nem is vált szerelemmé, vagy ha a hirtelen kitörő érzelmeket szerelemnek nevezzük, akkor nem is vált szeretetté, ami aztán állandósult állapottá alakította volna a hiányt és az élet értelmetlenségét nélküle. Ezért Illa, csak úgy ki-be vágtatott a fantáziájába, hol a testi vágyak, hol a lelki hiányérzet csapjait nyitogatva. Aztán elindult a nap. Gyuri megmártózott a város forgatagában. Tömött villamoson préselődtek hozzá, önkormányzati ügyfélszolgálati ablakon keresztül merev arcok meredtek rá és gondosan a feje fölé nézve hadartak el dolgokat. Email-es üzenetek táncoltak a szeme előtt, ujjai a keyboardot szántották, míg végre el nem jött az este. Valóban koranyári volt, mert a szürkületben már alábbhagyott a forgalom és a forróságban fülledt vakolatok sugározták vissza a hőt, amikor Gyuri végre a kávézó bárpultjánál meglátta Ritát. A magas pult miatt csak a felsőtestét látta, de ez elég volt egy gyors és lopott pillantásra a mellei felé. Majd puszira csücsörített a száját és az arca felé hajolt. Rita mosolygott, de hirtelen elkapta az arcát a csók elől. Gyuri döbbenten pillantott rá, aztán a döbbenet csak még jobban elöntötte, amikor a pult mögül hirtelen Mária feje bukkant fel, aki szintén puszira tartotta oda az arcát. Sőt egyszer csak felbukkant Adél szelíd arca is a bárpult háta mögül, majd Illa kecses felsőteste hajolt előre egy másik székről. Gyuri meg se mert mozdulni. Némán forgatta csak a fejét, miközben a többiek feje körülvette őt.

„Nem ismersz meg?” - kérdezték egyszerre. „De hát ….” - hebegte Gyuri és kezével még a pulton lévő koktélos poharat is leverte. Most vette észre, hogy közös alsó testük van.

„Marilla” vagyok mondták a nők egyszerre „a sárkány …. és most gondolkodhatsz kedves György, hogyan fogod az összes fejünket megcsókolni…”

„Értem” a hang szenvtelenül koppant a levegőbe. „Tehát erről álmodozik ön, György?” - kérdezte a szenvtelen hang, kérdésbe kunkorodó intonációval. Gyuri alatt nagyot sercent a pamlag olcsó műbőre, majd feltámaszkodott az analízisre használt ágyról „igen azt hiszem, hogy hát erre …” Hirtelen egy kis szárnycsapkodás legyezte meg arcát. „Tudja „mondta a szenvtelen hang, aki mintha egy alig észrevehető mosolyt megengedett volna magának, de azért szigorúan ügyelt, hogy hangja objektív maradjon és semmi érzelmet ne fejezzen ki „nagyon sokszor kialakul a terapeuta és a beteg között egy intim érzelmi viszony” mondta Dr. Marilla Károlyné okl. klinikai pszichológus, majd a kezével a papírját simította ki, míg pikkelyes szárnyai összevissza verdestek. „Ön kedves György” itt hirtelen a papírjaira pillantott „kedves Dr. Szent György, ha jól látom …. Igen… Na, szóval Ön azt hiszi, hogy a fejek külön vannak? Hát nem tudja, hogy minden nő össze van kötve, minden nőnek alul egy közös teste van? Hát tényleg azt hiszi, hogy a fejekhez különböző test is tartozik? Nem tudja, hogy van egy közös szövet, ami az elfogadás iránti vágyból, a féltésből és a figyelemből van kifonva, amiket Önök iránt érzünk? Hogy a közös fájdalom, az Önök bunkósága és önzősége miatt egy testbe gyúrta a fejeink alatti részeket. Hogy félünk a magánytól az otthagyottságtól valamennyien? És hogy a félelem és kiszolgáltatottság archetípusai összeragasztottak bennünket” „Na, de hát” rebegte Gyurka „akkor nem is hétfejű, hanem ezerfejű sárkányok vannak?” Ugyan már legyintett Dr. Marilla Károlyné „Csak egy nő van. A nő. Abból nyílnak ki a fejek, de ezt a kis pöcsfejű sárkányölők nem is érthetik. Különben is azt hiszed, hogy te egy sárkányölő ember vagy, te… te?” Itt Dr. Marilla Károlyné hangja hatalmas kacagásba fulladt. Gyuri ezt nem bírta tovább. Felpattant és kirohant Marilla rendelőjéből, miközben érezte, hogy a másik pikkelyes teste utána nyomul. Gyuri, csak rohant volna, ha nem vette volna észre, hogy hirtelen ezernyi férfifej veszi körül, amik mind ugyanazon testről fakadtak, amik az ő fejét is hordozták. Ez a test bizonyítani akart, minden csatát megnyerni, az ölés és nemzés erejével nyűgözni le a másik testet, ahol Dr. Marilla Károlyné fejei hullámzottak. A rendelő ajtajában Karl Gustav álldogált. Nevetve nézte, hogy végre rájöttek, hogy a különböző fejek csak a tudatalatti közös vágyaiban fuldokló egyazon testből pattantak ki. Hogy mindenki egy nagy sárkány és hogy a kis pöcsfejű sárkányölők azt hiszik, hogy független életük és akaratuk van….

 

 

Stephanus Bartolits bibliokibernológus:

Szent György és a hűtlen sárkánylányok 4.

- sárkimese –

 Mikor felébredt, teljesen kétségbeesett. Úgy érezte, egyszerűen kialudta a megoldást. Rémülten igyekezett összerakni a már átgondolt sorrendet, de sokkal kevésbé volt biztos magában, mint az elalvás előtt.

„Tehát kettőszembe, kettőszembe, kettőmellett és kettőszembe. De miért is?” – újra kezdte a gondolatsort és lassan ismét eszébe jutott az egyszer már kitalált megoldás. Nincs mese, hinni kell magában. Lassan benyúlt két szemben lévő lyukba és megfogta a kapcsolókat. Az egyik fel volt kapcsolva, a másik le. Kissé remegő kézzel felkapcsolta a lekapcsoltat. Nem történt semmi. kihúzta mindkét kezét és ebben a pillanatban őrült sebességgel elkezdett forogni a zár. Aztán megállt. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de az nem engedett. Ismét benyúlt két szemben lévő lyukba. Mind a két kapcsoló fel volt kapcsolva. Ezek szerint ugyanabba a kettőbe nyúltam megint – villant át az agyán. Lekapcsolta mindkettőt. Kihúzta a kezét, a zár pörgött és györgynek hangosan vert a szíve. Ismét megpróbálta kinyitni, de ez sem vezetett sikerre. És már két lépésen túl vagyok – kezdett kétségbe esni. De menni kell tovább, nincs mese. Most két egymás mellettibe kell nyúlnom, most nyilván három le van kapcsolva és egy fel – gondolta át a lehetséges helyzetet. Óvatosan benyúlt két egymás mellettibe és hatalmas izgalom vett rajta erőt. Az egyik fel volt kapcsolva, a másik le. Ez az, most kell lekapcsolnom a felkapcsoltat és ki kell nyílnia a zárnak!! Lekapcsolta a kapcsolót és kihúzta a kezeit. Pörgés, megállás – és semmi tovább. Megnyomta az ajtót, de nem nyílt. De hiszen most ki kellene nyílnia !! – kiabálta hangosan és teljesen elkeseredve. Ekkor finom kattanást hallott az ajtó felől. Mintha egy retesz mozdult volna meg benne. Lassan, szinte félve újra megnyomta az ajtót – és az méltóságteljesen kinyílt! Györgyről patakokban folyt a víz, teljesen hatalmába kerítette az ijedtség és még nem volt képes felfogni, hogy sikerült kinyitnia a zárat.

Sokat azonban nem mert várni, attól félt, hogy az ajtó visszacsukódik. Lassan belépett rajta – és valami döbbenetes kép fogadta. A terem, ahová belépett, a mennyezetig felvolt polcozva és telis-teli volt bőrkötésű könyvekkel. Amit Drahulla mondott, bebizonyosodott: bejutott a sárkánymesék tárába és végre átadhatja magát az új, ismeretlen sárkánymesék élvezetének.

Találomra emelt ki könyveket, volt köztük néhány ismerős is. Megtalálta például a Bergengóc meséket a befejezéseikkel együtt. Több kötetet talált Givdul visszaemlékezései címmel. Gyönyörű kötésben pompázott egy mű, aminek a címe Ladónió tragédiája volt. Ezen kívül sok-sok sárkányos meséskötet került a kezébe.

Egy másik polcon komolyabb kötetek sorakoztak. Az első, egy egész finom kötésű mű eléggé meglepte: Dr. Marilla Károlyné: A női sokfejűség pszichológiája – esettanulmányok a praxisból volt a címe. Belelapozott, de hamar megállapította, hogy ez valóban nem mesekönyv. Hosszas kirohanások a györgyök ellen, törzsfejlődés a hétfejűségtől a végtelenfejűségig, az eggyéválás a pszichoanalízisben és hasonló témák köszöntek vissza a lapjairól. Borzongva tette vissza, megállapítva, hogy ebben a szobában nem csak mesék vannak. A következő, amit levett: A györgyök szerepe a sárkányok kialakulásában; Tanulmány. A harmadik is nagyon érdekes volt: A kétfejűség okozta pszichológiai problémák.

Ebben a pillanatban az egyik könyvesszekrény hangtalanul elfordult és az így keletkezett nyíláson Drahulla jött be. György, mint akit rajtakaptak, gyorsan visszatette dr. Marilla Károlyné összegyűjtött rémségeit és a másik két könyvet.

- Gratulálok, györgy, végrehajtottad a harmadik feladatot. Az olvasóterem a rendelkezésedre áll, addig olvasgatsz, amíg kedved tartja. Az itt élő sárkányok és sárkányicák is befogadnak, nem kell félned semmitől. Meggyőződtem arról, hogy éles eszed és jó gondolkodásod van ezzel a silánynak látszó egy fejjel is. Amikor szólsz, továbbvezetünk egy darabig Bőemberalja felé, de területünk határától egyedül kell folytatnod az utat. Nem akarunk háborút a szomszédos vérsárkányokkal. Ők egy kicsit kevésbé megértők, mint a mi fajtánk. Nekünk azért van laza rokonságunk a györgyökkel, bármilyen hihetetlen is. Sok titkot rejt ez a szoba, ha akarsz, sok mindent megérthetsz.

Ezzel Drahulla kisurrant az ajtón, s György meglepve látta, hogy a távozó Drahullának mintha csak egy feje és emberi formája lenne. Jobban is megnézte volna, hogy csak a szeme káprázik-e, de a könyvszekrény visszazáródott a helyére és ő ott maradt a rengeteg sárkánymese és sárkánymítosz közepette egy nagy talánnyal gazdagabban.

 

 

 

Báró Agonfalvi Egyfejű György:

Dragibla -7 fej – Egy kis probléma 1. rész

 Megrázta a fejét, mert megtetszett neki. Surrogva utána akart indulni, de a teste hirtelen megmerevedett, majd visszafelé indult volna, hiszen egy szép bőrkabátot is meglátott a kirakatban, amely egzotikus mintákkal volt kipingálva. Ezért a teste a kísértések közepette remegni kezdet és lábai hol ide hol oda indultak el. Nem tudta eldönteni, hogy a nőt kövesse, vagy belépjen a boltba és tarisznyaszerű táskáját hanyagul a vállára akasztva a kabát áráról kérdezősködjön. De nemcsak … Na ne má… Az orrában hirtelen a pörkölődő hús illatai cikáztak, mert éppen egy kiülős gyorsétterem mellett haladt el. A nemzetközi lánc egy nemrég nyitott büféje, itt a sarkon, ahol gyermekéveit pengette. Akkor csak koszos grundokban hentergő naplementében rúgták a labdát. Aztán, ha az anyja egyik része leüvöltött a gangról, már rohannia is kellett felfelé, a harmadik emeli körfolyosóról nyíló lakásba, ahol napfény csak du 2 és 3 óra között esett fogságba a szűk udvar falai között. Ilyenkor a csapdába esett világos csík haldokló nyelvvel nyaldosta a porolófát, majd újra szürke lett minden. Persze, ha hazament, az anyjának mindig azt a részét kereste, ami kedves volt hozzá, szemben a másik dühtől rángatózó résszel. Sőt tömzsi rövid kezeivel is ezt a kedves részt simogatta meg. Ilyenkor az anyja hirtelen ellágyult és nem fröcskölt kemény váladék a szájából. Pedig dühre elég ok volt, mert Sarolta egyedül tengette életét, egy szem kisfiával. A kis lakásban már nem szólt Drazsen gitárja, sőt a hangok is mintha csak unott koppanások lettek volna foszladozó kárpitú fotelek és a régi vitrin között. Drazsen elment egy másik nővel. Pontosabban az elmenetel előtt kb. két hónapig hullámzott a teste a gangon, döntésképtelen remegésbe fagyva. Hol ide mozdult, hol oda, mert dalmát lelke szerelemre robbant, azonban a másik része erkölcsileg teljesen ellenezte ezt. Mindenki szégyenére, ott állt a kockás köveken és teste tehetetlenül himbálódzott ide-oda. Szerencsére a harmadik részével tudott enni, így amit a szomszédok alamizsnaként kiraktak az megmentette a kiszáradástól és éhhaláltól. Aztán egyszer csak egy hatalmas üvöltéssel elment. De azt is kacskaringósan. Először úgy tűnt, mintha át akarna ugrani a gang korlátján, mert az egyik része le akarta vetni magát a mélybe, míg a másik boldog mosollyal rohant volna a virágboltba, hogy egy szép csokrot vásároljon az új szerelmének. Valószínűleg az utóbbi győzött, mert hatalmas rikoltással vágtatott le a lépcsőn. Sarolta nem szólt semmit, mert kemény nő volt. Az egyik része egy söprűvel piszkálta néha Drazsent a gangon, míg a másik (ami a lakásba lógott) sírt és könnyei összevissza kanyarogtak a foltozott blúzán. Egyszóval akkor még ilyen volt az élet itt a VII, kerületben, most meg ez a MacMammal étterem. Fényes bútorokkal és soha nem ízlelt aromákkal támadva az éppen elsétálók gyomrának. Ezért nem tudta mit tegyen, hogyan oldja fel a versengő vágyakat, amelyek mindegyike heves beteljesülésért lihegett tudataiban. Ezért Drahulla csak szomorúan állt és tanakodott mind a hét sárkányfejével, hogy mi legyen. Sajnos a hét fejben működő hét agy mindegyike mást akart, a valóság más-más jövőjét vetítette előre, más-más dolgokhoz kapcsolva a beteljesedést. Ezért ilyenkor mindig várni kellett, míg az egyik inger olyan dominánssá válik, hogy a teste képes a többieket elengedni és az egymásnak ellentmondó parancsok közül éppen a legerősebb inger jut el a mozgásszerveibe. Most is így történt. Szerencséje volt, mert ez csak egy pár percig tartott. Ekkor hirtelen képes volt elfejteni az ínycsiklandozó illatokat és a szép bőrkabát látképét, hanem gyorsan az előbb meglátott csinos sárkányica után iramodott. Közben a döntés során alulmaradt fejei iszonytatóan tüzes lehelettel vágtak trágár sértéseket a nőre vágyó fejhez, aki azonban győzedelmesen lesöpörte magáról a lángokat és az egész teste himbálódzó járással a szárnyait csapkodva követte a sárkányica útját egészen a történelemtudományi kutatóintézetig.

Drahulla már régóta volt a sárkányok vezetője és tudta, hogy vezetőként valamit tennie kell. Egész népének a túlélése forgott kockán, ha továbbra is minden döntés előtt tehetetlen dilemmákba merevedett sárkánytestek hevernek az utcán, a villamosmegállókban, vagy társas és bérelt barlangok bejáratainál. Először alkotmányozás szintjén próbálták megoldani a dolgot. A nagy nemzeti Sárkánygyűlés az alkotmányozó tojásra a következő paragrafust is felfestette: „minden döntés többségi kell, hogy legyen, azaz a 7 fejből, legalább 4 egyetértése szükséges”. Milyen szerencse, hogy páratlan számú fejnél ez mindig végrehajtható, még az ún. „kevésfej szindromában” szenvedő 3 és 5 fejű sárkányok esetén is (a genetika valamilyen ismeretlen csodája folytán eddig páros fejű sárkány még sose született). De ezt nem lehetett jogi úton megoldani. Ráadásul a híres 4 fej egyezőségi szabály is nagy késlekedéseket okozott, mert hosszú időbe tellett, míg legalább 4 fej egyetértésre jutott. Ekkor a tudósok az ún. Parallel fej-feldolgozás (PHP) algoritmusán kezdtek dolgozni. Ehhez olyan érzékszervekre volt szükség, ami az egyes fejek felé csak a világ egy bizonyos szegmensét közvetítették, amely szegmens az adott fejjel a többihez képest párhuzamosan és függetlenül ad egy feldolgozást. Így elkerülhetők az ún. 7-fejes konfliktusok és elvileg a sárkányok feldolgozási sebessége is meghétszereződhetett volna. Ehhez azonban nagyon bonyolult szemüvegek és egyéb érzékszervi szűrők kellettek volna. Ráadásul megjelentek az első teoretikus ellenpéldák is, vannak a valóságnak olyan jelenségei, amelyek nem párhuzamosíthatóak.

Ezért Drahulla egész lelkét hatalmas depresszió és szorongás járta át. Minden nap próbált mind a 7 fejével arra gondolni, hogyan mentheti meg a népét, persze a szemtelenebb fejei (pl. a két szélső) közben másra is gondoltak. Könnyek között jött rá, hogy a mindenki által megvetett kis puhány györgyök talán egészségesebb útvonalon fejlődtek, mint a sárkányok. Hogy népének megoldást találjon és csak egy dologra koncentráljon, egy ködös téli reggelen a St. Dragon klinikán leamputáltatta 6 fejét. Csak néhány ismerőse tudhatott erről, mert szörnyű szégyen emésztette a szívét, hogy csak egy, megmaradó fejjel bolyong az uralkodói barlang egyik terméből a másikba. Évekkel később azonban mintha rámosolygott volna a szerencse. Egy tudásszomjjal rendelkező György érkezett az országba. A tudását letesztelve most bezárta a könyvtárba, hogy minden rendelkezésre álló sárkány információ alapján oldja meg, hogyan lehet 7 fejjel tovább élni. Közben Marilla szíve is megdobbant és mind a hét fejének 14 szemében harmatos tekintettel lobogott a szerelem. György meg, aki meglepve látta, hogy mintha Drahullának csak egy feje lett volna, leült a könyvtárban és lázasan olvasni kezdett….

FOLYTATÁSA KÖVETEZIK

 

 

Közreadja: Stephanus de genere Bartolits

Alex: Sárkányvadászok

- Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy… - kezdte újra a varázsló

- Persze, hogy nem! Innen, a város és a tornya biztonságából biztosan nem. De csak lenne kint a mezőn és… - vágott immár sokadszor a szavába a felhevült tanácsnok.
- De Uraim! Kérem! - akasztott gátat a vitának a báró. - Ezzel nem jutunk előbbre. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy tennünk kell valamit, méghozzá minél hamarabb. A sárkány hetente elvisz egy tehenet a csordából és ha ez így halad, lassan ugyan, de biztosan elfogy a csorda. Arról nem is beszélve, hogy alig akad egy-egy paraszt, aki hajlandó őrizni őket.

- A sárkány még soha nem bántotta egyetlen pásztorunkat sem, és én mint a város varázslója…

- Na persze! - vágtak ismét a szavába. - Ön, "mint a város varázslója" ismételten nem akar tenni semmit. Ez elfogadhatatlan! Lassan kizabál a vagyonomból az a gyík! Ezt nem tűrhetem!

- Nyugalom - intette őket újfent a város ura. - Igen, tennünk kell valamit. Az ugye nem megoldás, ha tovább 'etetjük' a sárkányt, mert a télre hús és tej nélkül maradnánk. Behozni a város alá szintén nem lehet a jószágot, mert itt nincs is mit enniük és azt sem szeretnénk, ha a várost is felprédálná az a dög. Nincs más megoldás, meg kell öljük…

A beálló csendben csak a varázsló helytelenítő mormogása hallatszott jó ideig. Mindenki a hallottakon töprengett. Vajon meg merjék próbálni? Hiszen az egy hatalmas és vérszomjas fenevad! Igaz, hogy csak egy nagyra nőtt gyík, de a fogai és karmai bármit képesek összeroppantani vagy széttépni, és ráadásul a tudós könyvek szerint a sárkányok általában tüzet is okádnak. Igaz, ez a példány még sosem tett ilyet. Lehet, hogy albínó volta miatt nem csak a színe hiányzik, hanem a lehelete is?

Eleddig sosem látott itt senki sárkányt. Sőt, olyanról sem hallott senki, aki látott volna, vagy ismerne olyat, aki látott. A sárkány mindeddig csak egy legenda volt, egy mese, amivel a gyermekeket szórakoztatták esténként a tüzek vagy a kemencék melege mellett a hosszú téli estéken. S most itt van mégis egy. Fent lakhat a várostól fél napnyira kezdődő hegy valamelyik nagyobb barlangjában. Legalábbis a könyvek (és a mesék) szerint a sárkányok mindig barlangokban laknak.

Hatalmas, vérengző fenevad. Bolond az, aki össze mer akaszkodni egy ilyen jószággal. Ám mégis…

Meg kell tenniük, vagy legalábbis érdemes megpróbálniuk, ha nem akarják, hogy felegye a marhákat.

Elég problémát jelentenek a királyi adók és a rablóbandák támadásai. Ezt egyszerűen már nem bírja ki a város. Meg kell tenni…

- Nos uraim? Szerintem csak egyféleképpen dönthetünk. - emelkedett megint szólásra a báró.

- Igen, vesszen a sárkány! - értett egyet a városi tanács. Egyedül csak a varázsló rázta a fejét…

- Látom, Ön nem ért velünk egyet.

- Igen, ez így van. - válaszolta a varázsló. - Egy hatalmas ellenféllel állunk szemben. Fogak, karmok és tüzes lehelet. Amit tudok ezekről a csodálatos teremtményekről, annak alapján azt mondom, nem biztosított a siker. Egy ilyen vállalkozásra nem küldhetünk sereget - amivel persze nem is rendelkezünk -, hiszen egy barlangban harcolni 4-5 embernél több egy ekkora ellenfél ellen biztosan nem tudna hatékonyan.

Ilyen kis létszámú csapat pedig eleve kudarcra ítéltetett, már csak az erőviszonyok miatt is. Kint pedig még kevésbé van esélyünk, mert a sárkány repülési képességével olyan előnyre tesz szert, amit…

- Persze, persze. - szakította félbe a városőrség parancsnoka. - Ám azt se felejtse el, hogy azok a ˝mesék˝, amikre hivatkozva az egekig magasztalja ezt a gyíkot, - mert nem más, csak egy nagyra nőtt gyík! - tartalmaznak olyan eseményeket, történeteket is, amelyekben igenis le lettek győzve sárkányok. Ott van például az a Lándzsás-nemtomki, aki egyes egyedül megölte a maga sárkányát! És még sorolhatnám biztosan tovább is. És mi kiküldhetünk ellene öt harcedzett, tapasztalt katonát!

- Csak négyet. - vetette fel a báró. - Mennie kell a varázslónknak is, hogy megvédje a katonáinkat a sárkány esetleges trükkjei és a tüzes lehelete ellen.

- De uram! Én most nem tudok hosszabb időre eltávozni a tornyomból! A kísérleteim folynak és nem…

- A város érdekeinél csak nem előrébbvalók azok a kísérletek, vagy igen? - vetette közbe a tanácsnok.

- Nem, természetesen. Mindazonáltal a város érdekeit szolgálják azok is. De talán akad megoldás…

- És mi lenne az? - kérdezte a báró.

- Ellátom a csapatot a megfelelő védővarázslatokkal a sárkány tüzes lehelete ellen. Ennél sokkal többet akkor sem tehetnék, ha velük mennék.

- Parancsnok, ez így megfelel? - fordult a város ura a városőrség parancsnokához.

- Nos, a semminél azért jobb. Van két tapasztalt, félelmet nem ismerő veteránom, akik igen jól bánnak a lándzsával. No persze szükség lenne megfelelő fegyverekre is, mert nem rendelkezünk olyasmivel, ami egy ekkora állat és a bizonyára igen vastag bőre ellen megfelelően hatásos lenne.

- Megkapnak mindent. A kovácsok még ma nekilátnak!

- És uram. Engedelmével a csapat többi tagját a városban tartózkodó idegenek közül kellene kiválasztani. Van közöttük nem egy olyan, aki megfelelő lehetne a feladatra. És némi díjazás ellenében bizonyára…

- Nem lehet megbízni a zsoldosokban! - vitatkozott a városi tanács vezetője.

- Én viszont úgy vélem, a harci tapasztalataik pótolhatatlanok lehetnek. Ott van például az a barbár, akit két napja tartóztattunk le. Szétverte a kocsmát és egy tucat városőröm kellett, hogy le tudják fogni. És mindezt úgy, hogy nem volt nála fegyver és tajtrészeg volt! Ilyen erős és ügyes harcos megfelelő választás kell legyen egy sárkányölő csapatba. És még sokba sem fog kerülni, mert a munkáért cserébe elengedjük majd a kilátásba helyezett büntetést. Már persze, ha önök is egyetértenek a dologgal. - fordult a parancsnok a városi tanács tagjai felé.

- Rendben - döntött a város ura. - Kezdjenek neki! Kapnak három napot, hogy felkészülhessenek és útnak induljanak. Ez ugyan még bele fog kerülni egy-két marhánkba, de remélhetőleg megéri a dolog.

Ezzel sorban elhagyta mindenki a termet. Csak a báró maradt hatalmas karosszékében ülve. Elgondolkozva kortyolgatta a borát ezüstberakásos arany kupájából és megpróbált megszabadulni az egyre erősebben rátörő balsejtelmektől…

Négy nap múlva a városkapu előtt egy igen vegyes kis csapat álldigált, miközben a város egyetlen varázslója mindőjüknek egy medált akasztott egyenként a nyakába ezekkel a szavakkal:

- Nagyon vigyázzanak erre a medálra. Két tüzes leheletet biztosan ki fog védeni, de többet nem tudok garantálni. Megvéd mindenfajta kisebb tűztől is, ám nem javallott sokat próbálgatni, mert csökkenti a medálba rejtett varázslat erejét és a szükség pillanatában esetleg kevésnek bizonyulhat majd. Jó utat és sok sikert… - búcsúzott el, majd elgondolkodva és a sürgősen befejezendő kísérleteiről mormogva elindult vissza a tornyába.

A csapat tagjai vigyorogva néztek utána, mert azt mindannyian látták, hogy nem a torony, hanem a piac felé indult…

- Nos, akkor induljunk - mondta az egyik városőr, és ki is lépve a városkapu árnyékából elvette a kantárt a lovászfiútól és felcihelődött a lóra, amit a hegyekig tartó út gyorsabb leküzdéséhez kapott.

Öten indultak hát neki az útnak. A két veterán városi lándzsást kiegészítendő egy északi, bőrökbe és szőrmékbe öltözött, csatabárdos barbár, egy hosszúkarddal és íjjal felfegyverzett, láncinges zsoldos és egy kistermetű, sötét felleghajtóba burkolódzó, magát szerencsevadásznak tituláló - ám tolvajként tevékenykedő - kalandor csatlakozott. E három alak a várható jutalom és a börtönből való végleges szabadulás reményében vállalta a feladatot. Mogorván bámulták hol a lovuk alatt elhaladó utat, hol egymást.

Bár együtt indultak a nagy kalandnak, de egyikük sem kedvelte a másikat. A két városőr heveny utálattal viseltetett három útitársával. Nem igazán kedvelték a helyzetet. Nem is kicsit piszkálta önérzetüket, hogy azokkal kell együtt utazniuk és majd harcolniuk, akiket néhány napja pont ők vittek a rácsok mögé.

A feszült hangulat nem sokat változott, mire elérték a hegy lábát. Talán annyit, hogy immár a barbár is rühellte a "kis mocskos tolvaj férget, akinek be sem áll a szája, mint valami városi libának", a magát önérzetesen sorsüldözött szerencsevadásznak tituláló tolvaj pedig gyilkos pillantásokkal méregette a zsoldos hátát, mióta az majdnem eltörte a kezét, amikor észrevette, hogy az övére kötött erszény felé tapogatózott az egyik pihenő alkalmával. Egyszóval a hangulat fagyos, az út csendes volt, és még előttük állt a hegymászás és a sárkánybarlang megkeresésének csöppet sem kellemes feladata.

Három teljes hetükbe tellett, mire szerencsével bár, de rátaláltak a barlangra. Hatalmas szerencsével éppen látták, hogy az élelemszerző útjáról hazatérő sárkány melyik hegycsúcs felé tart zsákmányával. Két napjukba tellett az út odáig és további másfélbe, mire ráleltek a barlangbejáratra. Nem volt egy kicsinek mondható barlangüreg, de olyan volt a környezete, hogy csak azért vehették észre a hegyláb felől, mert tudták, hogy mit és hol keresnek.

Mindannyian tapasztalt kalandorok lévén a készülődés a bejáratnál csendben és pontos, elszánt mozdulatokkal folyt. Háttérbe szorultak az érzelmek és az ellenszenv utolsó szikrái is. Mindannyian az előttük álló feladatra koncentrálva kezdtek belopakodni a barlangba. A kistermetű tolvaj ment elől. Szinte lépésről-lépésre derítve fel az utat, hogy nehogy beleessenek egy kürtőbe, vagy váratlanul belefussanak a sárkányba. Utána a zsoldos és a barbár, majd a két, hatalmas lándzsát szorongató veterán városőr haladt. A lándzsák éjfekete, frissen kovácsolt pengéjén sötét, baljós táncot lejtettek a fáklyák lángjainak visszfényei. A gonoszul villanó élek méltó ellenfelei lehettek tapasztalt kézben akár még egy sárkány karmainak is.

Jónéhányszáz láb megtétele és pár kanyar elhagyása után az eddig sem szűk járat hírtelen kiszélesedett és egy hatalmas csarnokba torkollott. A három, magukkal hozott fáklya a falakat borító kvarckristályoknak köszönhetően bevilágította az egészet. És akkor meglátták…!

A hangjuk és az enyhe huzattal érkező jellegzetes emberszaguk már messziről jelezte jöttüket. A sárkány már akkor felébredt, amikor azok az első lépéseiket tették a bejáratnál. Felkészült hát, hogy védje életét, miként eddig is. Már nagyon elege volt a menekülésből és eldöntötte, hogy megvédi magát. Még akkor is, ha ehhez ölnie kell. Hát ölni fog: szabadjára engedi faja vérszomjas dühét és erejét, pusztító leheletét és mágikus képességeit. Mire végighaladt ezeken a gondolatsorokon, ideértek az emberek is, akik azért jöttek, hogy elpusztítsák őt. Megérezte a pislákoló mágiát a bőrökbe öltözött barbár csatabárdján, a halványan pulzálót a láncingben, amit a kardot markoló hordott és a medálokban, amit mindannyian viseltek. Megérezte és megértette a működésüket egy pillanat alatt. Nem is értette, hogy ilyen buta és szánalmas teremtmények, mint amilyenek az emberek, hogyan képesek életben maradni és ennyire elszaporodni a világban. Azok beléptek végre a barlangcsarnokba, ami egy ideje immár az otthona volt. Kicsit szétszóródtak és bátorságot gyűjtöttek, hogy lerohanják…

… Óvatosan oldalt lépve eltávolodtak kissé egymástól, majd véve egy nagy levegőt nekilendültek, hogy lerohanják a hatalmas testű gyíkot, aki a csarnok végében összekucorodva és láthatóan rettegve várta a véget. A barbár csatabárdját lengetve, népe harci kiáltását hallatva, a vér vörös ködébe borult aggyal rohamra indult. A zsoldos óvatos, egyenletesen elnyújtott léptekkel lódult neki, de nem lépte át a sietség és a rohanás határát. A két lándzsás fegyverét előreszegezve lódult neki, hogy sarokba szoríthassák a sárkányt és a testébe döfhessék fegyverüket. A tolvaj oldalt lépett néhányat, majd előszedve rövid íját mérgezett nyílvesszőt illesztett annak húrjára és nekikészült, hogy valamilyen sebezhetőbbnek tűnő részt megcélozhasson…

… és amikor nekilendültek, sötétséget parancsolt. Neki nem volt szüksége mormogásra és gesztikulálásra, mint az emberi varázslóknak ahhoz, hogy előhívjon egy ilyen primitív mágiát, mint a sötétségvarázs. Elég volt rágondolnia és átláthatatlan sötétség telítette a barlangcsarnokot. Meglepett kiáltás hagyta el valamelyik emberféreg torkát, ám befejezni már nem maradt ideje…

… és akkor rájött, hogy ilyen hely csak a szeménél lehet a dögnek. Felemelte az íjat és célzott. Ám ekkor szinte tapintható sötétség borult mindenre. Ilyen lehet a vakság - gondolta akaratlanul. Majd egy hirtelen megérzéstől vezérelve a csarnok padlóján heverő egyik nagyobb szikladarab háta mögé lendítette magát. És már majdnem sikerült is elérnie odáig, amikor beterítette a lehelet…

… nagy levegőt véve kieresztette pusztító leheletét, gondosan ügyelve rá, hogy a csarnok minden részébe jusson belőle. A kiáltás elhalt…

… a zsoldos meglepett kiáltással torpant meg. Első gondolata az volt, hogy elvesztette a szeme világát. Majd ez a kérdés másodlagossá vált, amikor meghallotta a sárkány lélegzetvételének zaját. Most fog lehelni - világlott fel elméjében a nyilvánvaló következtetés. Majd az a kaján gondolat követte, hogy mekkorát fog lesni a dög, amikor átkelve a lángleheleten az oldalába mártja kardját és…

… ahogy a fagyos lehelet a sziklatörmeléket is jéggé fagyasztva végigvágott mindenen. Az emberek lépés közben fagytak meg. Olyan keményre, hogy a megszakadt lépés következtében elvágódva apró jégszilánkokká robbantak, ahogy a barlang padlójának csapódtak. Nem maradt semmi, csak a mágikus szikrát birtokló fém: a csatabárd és a láncing, valamint a medálok, aminek védelmező erejében ennyire megbíztak viselőik…

… a lehelet elérte és beburkolta. Egy pillanatra gondolatban elvigyorodva a medálra és a varázslóra gondolt, majd szinte megállt számára az idő: érezte, ahogy eléri a rettenetes HIDEG! Semmi tűz, semmi forróság, csak iszonyatos hideg! Érezte minden sejtjét, ahogy keményre fagynak egymás után a háta felől az agya felé haladva. A dermedt mozdulatlanságba és az azt követő halálba fagyás minden pillanatát. És akkor megértette: ez nem egy albínó tűzokádó. Ez valami másfajta sárkány. Egy jégsárkány! Aztán az idő újra nekilódult és fagyott teste becsapódott a biztonságot nyújtani vélt, ugyancsak fagyott szikladarab mögé. S csakúgy, mint a többieké, az ő teste is milliárd jégszilánkká robbant…

… de hiába. Hiszen ő természetesen nem tüzet lehelt. Ezért is nem használta élelemszerző vadászatai során sosem a leheletét. A meglepetés és az ismeretlenség mindig hatalmas előny. Egy gondolattal szétoszlatta a sötétséget és végignézte, ahogy az emberi testek helyén lassan olvadozó jégdarabokból rózsaszínes tocsogók gyűlnek, majd lassan beszivárogva a padló repedéseibe elkezdik útjukat a hegy belsejében - hogy a végén ismét elérjék a várost abban a folyócskában, ami az ott lakók ivóvízkészletét biztosítja…

A jégsárkány lassan megunva az elszivárgó víz bámulását koncentrálni kezdett népe egyik ősi, ám az emberek által ismeretlen képességére. Lassan zsugorodni és formálódni kezdett. Az átalakulás néhány szívdobbanásnyi ideje leteltével a sárkány helyén immár egy idősebb ember állt. Az morogva, a fejét rázva összeszedte az öt medált, a mágikus csatabárdot és láncinget, majd a csarnok végében nyíló másik, kisebb csarnokba vitte őket és ledobta a padló közepére. Egy sárkánykincs-halom első darabjai - merült fel benne a gondolat, amin kuncognia kellett. Hiába, ha emberi alakot vett fel, akaratlanul is átvett ilyen értelmetlen bolondságokat, mint a humor és a kuncogás. Mindegy, hasznára volt, hát nem állt ellen a dolognak. Inkább elindult kifelé a jól ismert járaton, hiszen itt volt az ideje, hogy visszatérjen a városba. Hisz' a városnak szüksége volt a varázslójára…

 

Közreadja: Stephanus de genere Bartolits

Paukka: A könyv

Szerette az antikváriumok szagát. Mindannyiszor ahányszor a régi könyvek illata megcsapta, úgy érezte, valami titokzatos kaland kezdődik el, egyfajta szellemi kincskeresés. A könyvek sárguló lapjain keresztül kezet rázhatott a rég elporladt testű írókkal, korokon át magához ölelhette őket. Úgy gondolta, hogy van ebben valami misztikus predesztináció.

Némelyik könyv vonzotta a kezét, mintha régóta csak arra a pillanatra várna, hogy ő, és csak ő üsse fel a régen összecsukott oldalakat. Ilyenkor olyan érzése volt, hogy a könyv egy titkos küldetést teljesít és a korábbi tulajdonos, amikor eladta azt a könyvkereskedőnek, annak a megbízásnak tett eleget, amire a könyvet valóban rendeltetett: végül az övé legyen.

Így volt ez most is. Egy viszonylag nagy alakú, keményfedeles könyv volt az, ami most mágnesként vonzotta. Megállt előtte. Csak nézte a domború mintájú bőrborítású nyerget. Levette a polcról. Nem számított arra, hogy ilyen súlyos lesz, azonnal lehúzta a kezét. Felemelte. Az összezárt könyvborítók satujába fogott lapok tetején vékony porréteg jelezte: régen pihent ott, erre a pillanatra várva. Körülnézett. A két párhuzamosan futó polccal kijelölt utca végén egy üres szék kínálta magát a kíváncsi vásárlónak.

Gyors léptekkel áthidalta a köztük levő teret. Leült. A nehéz könyvet a combjaira fektette. Most nézett rá igazán szemtől szembe. A cirkalmas indák közt egy tüzet okádó sárkány mélyvörös domború képe uralta a bőrborítót. Ujjai tapogató szondáit küldte rá. Az idegvégződések a nagy műgonddal kidolgozott ábra aprólékos textúráját közvetítették át hozzá. Felemelte. Közelről akarta megszemlélni. A dombormű eredeti színei megkoptak, az uralkodó vörös színbe néhol aranycsillogás vegyült. Kicsit megbillentette a könyvet, hogy a neonfény másként essen rá. Megváltozott a csillogás is. Mintha valamilyen varázslat sugározna a még mindig zárt lapok közül.

Hirtelen felfigyelt a lelkében végbemenő vívódásra: kinyissa? ne nyissa ki mégse? Hagyja meg otthonra ezt az első alkalom szertartását? Eljátszadozott ezzel a gondolattal. Elmosolyodott. Ráébredt, hogy a helyzet nagyon hasonlít ahhoz, amikor először csókolta meg azt a lányt, akit oly régen már messziről csodált, és csak apró rezdülésnyi közeledésekkel adta tudtára érzelmeit. Eszébe jutott, hogy mennyi variációban képzelte el ezt a sorsdöntő eseményt, hányszor álmodott róla, , vele. Most elgondolkodott róla, hogy itt, ebben a könyvben is mi minden le lehet írva a sárkányokról. Nyilván fontos dolgok. Egy ilyen aprólékos kidolgozású könyvborítót nem szánnak csip-csup tartalomnak. A könyv fizikai súlya, tekintélyes megjelenése megelőlegezte azt a csoda ajándékot, ami majd az olvasásakor az övé lesz. Eldöntötte, minden pénzt megad ezért a könyvért, csak az otthoni polcán tudhassa.

Tüzetesen megvizsgálta az egész elülső borítót. Valami különös módon se szerző, se cím nem volt rajta. Megfordította. Újra megnézte a könyv nyergét, hátha ott lesz valami tartalomra utaló nyom, vagy jel. A különféle cirkalmas mintázaton kívül azonban nem vett észre semmit. Hirtelen mozdulattal megfordította. A hátsó borítón sem volt semmi olvasható betű vagy szám. A legnagyobb csodálkozására ugyanaz a sárkány köszönt vissza rá, mint az elülső borítón. Visszafordította a könyvet, nem téved-e. Nem tévedett. Négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre összevetette a két borítót: teljesen megegyeztek. Nagyon különösnek találta ezt. Még nem látott olyan könyvet, amelynél nem lett volna valamilyen különbség a két borítóoldal között. Így funkcióját vesztette az elülső borító, mivel féltékenyen őrizte a könyv tartalmának titkát.. Ez kicsit lehangolta. Újra lefektette a könyvet felütésre kész helyzetben. Ujjai ismét végigsimogatták a sárkány domború képét. Ez felvidította.

Valami megakadályozta abban, hogy felnyissa a könyvet. Mi lesz, ha csalódni fog? Mi lesz, ha olyan nyelven írták, amit nem ért? Mi lesz, ha megtévesztő a sárkány ábrája és mégsem róluk szól a könyv? A kérdések egymás után a semmiből pattantak elő. Mindez elbizonytalanította. Mégis visszategye a könyvet? A gondolatkísérlet végén majd meghasadt a szíve attól, hogy mégis elszalasztja ezt az alkalmat. Körülnézett, hátha más is lesben áll a könyvért arra várva, hogy ő lemondjon róla.

Mint végül arról a lányról, aki az előbb az eszébe jutott. A csók mégiscsak megtörtént, a pillanatot nem lehetett lefagyasztani. Lehunyta a szemét. Újra eszébe jutott az egész pillanatsor. Újra átérezte a csók előtti utolsó másodpercet, a reménnyel és elkerülhetetlen bizonyossággal teli várakozást. Azt a hihetetlen érzést, hogy mindjárt megtörténik a régen várt és ezerszer átálmodott pillanat. Maga előtt látta a lány gyönyörű szép barna szemét. Azt a pillanatot kapta el, amikor még éppen nem hunyta le, hogy átadhassa magát a majdani csókba szőtt ezernyi élménynek. Közvetlenül a csók előtt aztán ő is lehunyta a sajátját és már csak ajkaik első érintkezése lepte meg őt újra. Újra érezte a húsos idegen ajkak érintését. Ez annyira reális lett most, mintha újra itt lenne vele Ő is. Nem mozdult, nehogy meglopja magától elméje varázslatát. Hagyta, hogy a pillanat elmozduljon, érezze a szájához érő ajkak megnyílását, a csók minden porcikáját magával ragadó érzésörvényét. Újra érezte azt a zsongító bizsergést, azt a leírhatatlan időtlenséget, aminek csodája azzá tette ezt a csókot, amiért érdemes volt várnia egész életében. Úgy érezte, hogy most nyer értelmet minden eddigi türelmes várakozás. Aztán véget ért az érintkezés, a testi kapcsolat hirtelen megszakadt, az ösztönök elmozdították a fejét, pedig a lányé mozdulatlan maradt. Újra maga előtt látta a lány kinyitott szemét, a csók utáni közvetlen csodálkozó nézését. A varázslat szertefoszlott.

Újra szétnézett. Egy férfi fordult be a vele szembe levő polcsorközbe, gondosan vizsgálgatva a könyvnyergeken olvasható címeket. Érezte a meghökkenését, amikor a kivett sárkányos könyv hiánya keltett az új nézelődőben. Lenézett a combján nyugvó könyvre. Hirtelen mozdulattal felnyitotta a könyvfedelet. Rögtön az első oldalon egy kézírásos bejegyzés állt, kicsit ferdén írva, régies, egymásba láncolódó betűkkel. Talán valamilyen mottónak szánta az előző tulajdonos. Az írás bár már megsárgult a papír, megkopott a tinta, jól olvasható maradt.
Szemei lassan követték a régen mozdult, azóta talán elporladt kéz lendületét:

 

"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat,

Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteidet,

Ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat,

Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet, és

Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat."

Gauthama Sidharta

-------------------------------------------------------------------------------------------

 

Ennyi állt a lapon. Semmi szó a sárkányokról.

Lassan becsukta a könyvet, felállt. Szíve a torkában kalimpált. Nem tudta miért. Nem értette. Elindult a polcsor között. Megkerülte a férfit, aki már túlhaladott a könyv helyén. Újra szemben állt a két hajdan volt szomszédos könyv őrizte résnyi hellyel. A keze magától mozdult és egy nagy lendülettel visszatette a bőrkötésű, mélyvörös sárkányos könyvet, mely nagyot koppant a polc fáján.

A mozdulat végeztével megszédült, kitámolygott a boltból. A közönyös arctalan tömeg azonnal újra magába szippantotta.

 

Ezután már nem álmodott se a lányról, se a sárkányokról.

 

Közreadja: Stephanus de genere Bartolits

Shark: A legutolsó sárkány

Silena egyetlen kocsmájában tetőfokra hágott a hangulat. Sheila, a lybiai táncosnő megszabadulva utolsó ruhadarabjától is, a durván összerótt asztalra pattant, és a helybeli részegek gajdolásától kisérve vonaglani kezdett. A lobogó fáklyák fényében mellei ruganyosan lengtek az erotikus tánc ősi, párzást utánzó ritmusára, magához láncolva a felhevült vendégek tekintetét.

Mindenki úgy mulatott, mintha a végítélet napjának közeledtével, utoljára ürítenék fenékig a kelyheket. Így csak a közelgő halál fagyos érintésétől félő emberek mulatnak, feláldozva ezzel erkölcsöt, hitet és reményt, a mindent feledtető gyönyör oltárán.

Senki nem vette észre a helybeliek méreteihez készült ajtón benyomakodó férfit. A tüzelő tekintetek a karcsú combok közt buján göndörödő ágyékszőrzetre tapadtak, egészen addig, amíg a táncosnő, megpillantva a pult felé lépkedő harcost, mellét kidomborítva, és szoborrá merevedve befejezte a táncot. - Micsoda férfi - gondolta, és csábító pillantásokat vetett a hatalmas termetű alak felé. Hiába szórta azonban sötét, mandulavágású szemeiből Érosz buja ígéretét a férfi felé, az ügyet sem vetetett rá. Keresztültörtetett a révületből lassan magukhoz térő vendégeken, és az egyben megfaragott, oroszlánfejekkel díszített hosszú pulthoz lépett.

- Kocsmáros, sert ide! - csapott hatalmas tenyerével a tömör fára, mire a vágy vörös köde azonnal elszállt a csapos tekintetéből. Az ütéstől ugyanis brabanti rőf hosszú repedés futott végig a pulton, és a csattanásra magához térő kocsmáros rémülten nézett fel a harcosra. Volt is mit néznie, mert a silenai méretekhez képest a férfi valóságos óriásnak tűnt. Vaskos izomkötegei ellenére is nyúlánknak látszott, és vállig érő, dús, szőke fürtjei alól gyilkos-kék szempár mélyedt a kocsmáros tekintetébe.

- Azt mondtam, sert ide! - A kocsmáros máris ugrott, és jóféle, habzó sert fejt egy kupába. - Parancsoljon - tolta a sert a hatalmas kezek ügyébe. - 20 bizánci dénárius lesz.

A vendégek összesúgtak a harcos mögött, aki a pultnak támaszkodva mértéket tartva kortyolgatott a kupájából. Sheila, magára kapta áttetsző fátylait, dénáriusra és szerelemre vágyva a férfihoz törleszkedett. - Jó vitéz, ha szomjadat oltottad, oltsd el az enyémet is - duruzsolta. - Vágyom rád, vitéz, jerj velem hálókamrámba, hogy elűzd magányomat és félelmemet.

- Leány, ölts magadra illő ruhát, és ne mutogasd magad idegen férfiaknak - válaszolta a férfi, és ellökte a lány simogató kezeit. - Nem tartok igényt arra, amit már seregnyien használtak előttem.

Sheila felvisított a dühtől, és fúriaként mart az arcába. Még soha nem utasították vissza, és a megalázottságtól tombolni kezdett. - Hogy mersz így beszélni velem? - kiabálta, miközben a férfi megpróbálta lerázni magáról. Harapott és karmolt. - Ide, ide jó urak, segítsetek - kiáltotta, amikor érett almaként lepottyant a férfi nyakából.

- Nem akarok viszályt veletek - mondta a harcos a köréje gyűlő helybelieknek.

- Megütöttél egy nőt - morogta az egyik, forradásos képű vendég és görbe, fríz pengét varázsolt elő köpenye ujjából. Megrázta sisakos fejét: - Idegen, ezért lakolnod kell!

- Nem ütöttem meg, csak elhárítottam sértő ragaszkodását - válaszolta a férfi, és a kést bűvölő kézre szegezte a tekintetét. - Ne kísértsd az Urat azzal a pengével.

- Megütött, megütött és elszakította a ruhámat! - jelentette ki Sheila, és mindjárt védelmezői elé tárta a szakadásból előduzzadó kebleit. - Ez a ruha 200 dénáriusba került, fizettessétek ki vele, és nem leszek hálátlan!

- Ami mögötte van sem éri annak tizedét! - felelte az óriás és ellépett a pulttól.

Hárman mozdultak feléje, az elsőt egy csontropogtató ütéssel fogadta, mire az áldozat elemelkedett a padlóról, repült, ameddig bele nem ütközött a falba, és ájultan csúszott a földre. Egy goromba szúrást félresöpört a hasa elől, és kirúgott, egyenesen előre. Félfordulattal elhajolt a fríz penge elől, és tenyerével a sisak homlokrészére csapott.

Vége volt Silena legrövidebb verekedésének.

A támadók szanaszét hevertek a földön, és a forradásos képűnek sárgásszürke masszával keveredő vérpatak csordogált behorpadt sisakja alól. - Nem én akartam ezt a harcot, de az Úr nevére mondom, kappadókiai György nem tűri, ha vasból vagy szavakból kovácsolt pengét emelnek ellene!

- Sárkányölő György! Ez itt a Sárkányölő! - kiáltottak fel a vendégek, és közelebb nyomultak a hőshöz, simogatva, tapogatva a hírneves harcost.

- Akik megtámadtak, nem is silenaiak, nem tehetünk róla, vitéz! Bocsáss meg nekünk! Már Sheila is György lábához csúszott, átkarolta és könnyes arccal nézett fel rá: - Kíméld meg az életem, György, és megfogadom szavad!

- Nem tőlem kérj bocsánatot, hanem az Úrtól! Féld az Istent, tiszteld az egyház szavát, lányom. És ti, többiek! - nézett a kocsma lassan kijózanodó vendégeire. - Sok földet bejártam az Úr nevét és igéjét hirdetve, sok mindent láttam, és tudom, hogy nem kedves Neki az ilyen mulatozás. Nem leltem városotokban egy templomot sem, amelyben a keresztény Istenhez fohászkodhatnék. Miért-e bűn, miért-e szodoma?

Egy tehetősebb polgár összeszedve bátorságát magyarázatba kezdett:

- Nemes Sárkányölő, városok megmentője! Mulatunk, mintha csak a ma létezne, mert a holnap és a jövő borzalmakat tartogat. Félelmünket űzzük a borral és nővel, hát ne ródd meg keményen Silena szerencsétlen lakosait, hanem nyújts nékünk segedelmet a bajban. Mentsd meg városunkat és a lelkünket!

- Miféle borzalmakról, miféle vészről beszélsz, uram? - kérdezte György.

- György vitéz, lehet, hogy az Úr vezérelt el hozzánk, rettentő nyomorúságunkban. Egy fertelmes, gonosz sárkány szállásolt be gyönyörű Silena hegyei közé, onnan ront ránk időnként, prédát követelve.

- Egy sárkány? Akkor valóban az Úr vezérelt el hozzátok barátaim. - György kihúzta magát, amitől még hatalmasabbnak látszott. - Életemet és szolgálatomat ajánlom nektek, és ígéretet teszek, hogy elpusztítom a sárkányt, amely benneteket nyomorgat.

A vendégek örvendezni kezdtek, de a gazdag polgár félbeszakította az ünneplést:

- Ne nekünk ajánld fel segítségedet, hanem urunknak, a királynak, illendően.

- Legyen úgy, vezessetek hát uratok elé! - felelte a Sárkányölő, kihörpintve maradék italát.

A György ígéretétől fellelkesült polgárok szövétneket, fáklyát ragadva, hangosan dalolva kísérték a hőst, egyenesen Assuma király palotájába.

Silena főutcája megtelt kiáltozó, boldogságban úszó emberekkel, ahogy György érkezésének híre elterjedt a polgárok között. A palota előtt már hatalmas tömeg fogadta a Sárkányölőt és kíséretét. Assuma király fittyet hányva a szokásra és az illemre, maga is fáklyát markolva, együtt énekelt az ünneplő tömeggel.

- Hát eljöttél, hogy megszabadíts bennünket? - ölelte át György vállát, illetve csak ölelte volna, ha a Sárkányölő nem tornyosult volna 2-3 fejnyire föléje. - Vitéz, hálám nem marad el, meglásd!

- Uram, ne alázd meg magad - felelte György, és belekarolva a királyba, vitte, vitte az aranyozott grádicsokon egyre feljebb, amerre Assuma szolgái mutatták az utat. - Nem való neked, uram, együtt mulatni a néppel. Megbeszéljük, amit meg kell, ha már nem hallanak bennünket kíváncsi fülek. - célzott György a mindenütt ott lebzselő szájtátiakra.

Assuma palotája díszesebb volt, mint amilyen hatalmas. Benne Silena gazdagsága tükröződött vissza az arany és ezüst barmokon , drága keleti selymeken, fali kárpitokon. A trónterem közepén, hosszú asztalon sorakozott Libya minden finomsága, és szőleinek gazdag termése. Hatalmas tálakon rózsásra sütött halak, fűszeres lében ázó sültek pompállottak, no meg a hamvas, reniai almák és barackok, elegendően akár egy kisebb hadseregnek is. A király maga igazította György alá a támlás széket, és örömtől reszkető kézzel töltött neki a borból.

- Váljon benned vérré, Sárkányölő György, növelje erődet a harchoz.

Bár Assuma király jó házigazdaként traktálta, György most is csak mértékkel fogyasztott. A király helyette is ivott, hamarosan a bor pírja ülte meg beesett orcáját.

- Láthatod, Silena gazdag és jómódú város, mégis a rettegés lakik falai között jó ideje már - kezdett bele történetébe a király.

- Hallgatlak, uram - György szelt magának az almából, és figyelni kezdett.

- Boldogan és békében éltünk, de nemrég egy dögletes sárkány költözött a vidékünkre. Előbb csak a hegyeink között prédált, kipusztítva erdeinkből a vadakat, mérges leheletébe fojtva őket: Tüzével felperzselte a királyi erdőket, megkeserítve ezzel az erdőlők életét. Aztán, amikor már nem volt mit prédálnia, leköltözött Silena csodálatos kékségű tavába, mérgező, kénes posvánnyá változtatva büszkeségünket. Onnan jár ki, és tör városunkra, rettegést és halált hintve mindenfelé.

- Nem volt lovag, aki megküzdött volna vele? - kérdezte György hitetlenkedve.

- Ó, György, hidd el, amit mondok, Silena férfiainak színe-java hullott el, amikor megpróbálták ezt az ördögöt elpusztítani, de hasztalan, csak a vesztükbe mentek. A sárkány csak jött, és követelte a jussát. Amikor már nem volt juhunk, vagy birkánk, kijelentette, hogy beéri emberekkel is. Azóta, amikor eljöve a gonosz, magam sorsolom ki áldozatait, akiket magával hurcol és felfal, elevenen.

- Az Úr nevére! Király, gyávaságod megdöbbent! - csattant fel György, és a falhoz vágta a kezében péppé morzsolt almacsutkát. - Ha magad, és egész néped odavész, akkor is harcolnod kellett volna! Ha mind egy szálig ott pusztultok, akkor is rohamozni kellett volna!

- Ne fájdítsd erős szavaiddal szívemet, György - kérlelte Assuma király a Sárkányölőt. - Mi nem vagyunk lovagok, csak egyszerű népek, mi nem tudunk harcolni.

- Igazad van, bocsáss meg, király - hajtott fejet György, belátva a király igazát.. - De a harchoz nem az erő vagy a fegyver a legfontosabb, hanem a hit és a fohász.

- Lehet, hogy a fohászunk meghallgatásra talált, ezért vezérelt hozzánk az ég - válaszolta a király. - Két napja, a sors a lányomat, a szépséges Mathildet jelölte az iszonyú végre. Kérleltem a népemet, felajánlottam minden kincsemet, vagyonomat, a leányom életéért cserébe, de hasztalan.

Sírva könyörögtem nekik: „- Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányomat hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!”

Most ünnepelni jöttek téged, Sárkányölő, érted égnek az öröm fáklyái, de ezek a lángok akkor a palotámat fenyegették, és az emberek kiáltoztak: ”- Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!” - Assuma hangja elcsuklott, és zokogva folytatta:

- Minden hiábavaló volt, Mathilde a szörny rabja lett, és már nem lelem értelmét az életemnek - fejezte be a történetet a király.

- Isten útjai kifürkészhetetlenek, - bólintott György, és vigasztalni kezdte a szerencsétlen sorsú uralkodót. - De esküt teszek neked, és az Úrnak, hogy megszabadítalak benneteket a gonosztól, és visszaszerzem épségben leányodat.

- Ha megteszed, vitéz, tiéd az egész királyságom, és leányom keze! - Assuma sírós arcát a remény mosolya derítette fel.

György illendően bókolva kelt fel az asztaltól. - Engedelmeddel, nyugovóra térek, ha van hely a palotádban, ahol meghúzhatom magam.

- A saját fekhelyemet, takarómat és párnáimat engedem át neked, Sárkányölő! - Assuma bekiáltva szolgáit, igazította el őket György dolgában - Térj hát nyugovóra vitéz, és holnap, indulj utadra, teljesítsd be ígéretedet.

György hajnalban ébredt, megmosakodott a falikútból, jókedvűen prüszkölve a hideg víztől, majd letérdelt, és imára kulcsolta a kezét:

- Uram, te jónak láttál elszólítani, szent az akarat, mely így tud dönteni, segíts most Istenem, segítsd meg fegyverem, segíts országod megvédenem! Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk, e földön Nálad nincs nagyobb erő! Apám sírjára esküszöm, hogy hozzád hű leszek, és nem hátrálok meg a harc elől!

A kelő nappal lopakodott ki a városból. Silena még csendesen aludta a félelemtől gyötörtek álmát, amikor György, aranypej lován lépkedve ráfordult a tóhoz vezető útra. A hű állat, megérezve, gazdája micsoda tusára készül, olyan óvatosan lépkedett, mintha csak tojásokon járna. György szeretettel veregette meg a kanca bársonyos nyakát:

- Médea, hosszú idő óta járjuk a világot, és nem hagytuk cserben egymást. - Lova igazat adva nyerített fel. - Elfáradtam, bevallom. Nem a hit szállt tova belőlem, hanem az erő a karomból - fűzte tovább gondolatait György. - Szívemben nincs félelem, csak elszántság, de hamarosan eljöve az idő, amikor az Úrnak új bajnokot kell választania. Talán, most letelepedhetek, és családot alapíthatok, ha e munkát elvégzem sikerrel. Neked is jut majd fedett istálló, és zab bőséggel, öreg napjaidra. - Médea helyeslően nyerített. - Ha a királylány valóban olyan szép, akkor megállapodunk itt, barátom!

Üres, élettelen mezők és legelők mellett haladtak el. György nézte a dús ligeteket, ahol egy birka vagy juh sem legelészett, és arra gondolt, hogy Thrakiaból hozat a vidékre barmokat, amelyek majd megfiallják gazdagságát. - Húsz éve vagyok Isten bajnoka, megérdemlem a pihenést! - jutott következtetésre, és sarkantyújával megcsiklandozta a ló oldalát: - Gyia! Vágtass velem eljövendő otthonunk felé!

A reggeli vágta mámorától tüzelve értek a tó partjára és György elborzadt az eléje táruló látványtól. Sok sárkánnyal megküzdött már, látott véres, kibelezett vagy szénné égett tetemeket, de a tó pusztulása egészen megdöbbentette. A valaha kéklő víz most iszap-szürkébe bénulva süppedt medrébe. Partján százszámra hevertek a tavi állatok rothadó hullái, döglött halak, felpüffedt békák és a belőlük lakmározott dögevők tetemei. Már messziről érezték a halál kénköves bűzét, amely a parton már-már fojtogatóan terjengett. A nádas elsorvadva, földre borulva hevert, és a halott tóból kénes köd gomolygott elő. György megkeményítette a szívét, és combjával megszorította a ló oldalát. Az okos állat remegő inakkal, de megállt, és halkan, tiltakozóan prüszkölt. György lóról szállva megragadta híres lándzsája nyelét, és meglazította hüvelyében a kardját. - Uram, adj erőt nekem a bestia felett! - fohászkodott magában, és összeszorított szemhéja mögött hamarosan Isten kézírásával egy név lángolt fel: - Heelion.

György megérezve az Úr erejét karjában, hangos szóval hívta a sárkányt:

- A legfelsőbb hatalom nevében, annak fegyverét hordozva, én, kappadókiai György, az Úr Bajnoka, szólítalak és hívlak téged Heelion, jelenj meg előttem, küzdj meg fegyvereimmel!

Még kétszer szólította a sárkányt, mire forrni és bugyogni kezdett a víz, és a kénes gőzt böfögő hullámokból kiemelkedett egy rémisztően eltorzított, rothadó testű hulla. A halott körbefordult, és üreges szemgödreivel a parton várakozó Györgyre nézett. Szája tágra nyílt, álla egészen a melléig esett, és torkából egy göcsörtös, háromujjú kéz bukkant elő, amely egy ökölnyi, sárga szemet tartott. Mintha a tóból szólt volna a hangja:

- Tudom a neved ember, és azt is, amiért jöttél! - Mindent betöltő hang volt, tompán végigrezgett a halott tájon, ám György nem rémült meg tőle.

- Ne a szolgád küldd, magad gyere! - kiáltotta a halott felé, és dobbantott egyet:

- Megparancsolom neked Heelion, gyere elő és küzdj meg velem!

Gúnyos sziszegés hallatszott a tóból: - Nekem nem parancsolhat senki! Elvakít az Istenbe vetett hited! Lásd hát végzeted!

György gyorsan megfordult, mert csoszogó léptek zaját hallotta a háta mögött. Legalább negyven, összemarcangolt, véres beleiket maguk mögött húzó, silenai zombi bukkant fel az egyre terjedő ködből. Rozsdás kardok és tőrök szegeződtek rá, és iszonyú kacajt hallott:

- Lám, minden ideküldött lovag csak erősebbé tesz!

Médea rémülten nyihogott, de nem moccant, egy tapodtat sem, hősiesen kitartott gazdája mellett. György a földbe szúrta lándzsáját, és kivont karddal várta a közeledő félhalottakat.

- Isten! - fohászkodott megint. - Vezesd a kardomat, leljenek békét a halottak! Lesújtott, szúrt és vágott. Kardja keresztülszaladt a romlott húson és csontokon, a megváltó halál aratott a kezében. Lecsapott egy feléje lendülő kart, majd kifordulva ellépett egy szúrás elől, amely felhasította volna a torkát. A forgás lendületéből csapott le, teljesen kettészelve a rátámadó zombit. Karja olyan sebesen forgatta a kardot, hogy az egészen összemosódó ívvé feszülve hárította el a támadásokat. Nem férhetett hozzá senki, mert hátát a hűséges Médea védelmezte. A ló acsarkodóan nyerítve és tombolva rúgott ki megvasalt patáival, lottyadt paradicsomként taposva szét fejeket és mellkasokat.

A zombik félelmet nem ismerve rohamoztak, egy fekete erő hatalmában vergődve újra meg újra György felé vonszolva magukat. Lábak és karok nélküli törzsek vonaglottak a földön, a sárkány akaratának engedelmeskedve igyekeztek György felé kúszni, és fogaikkal belemarva lerántani őt a véres sárba. Hasztalan, mert Isten Bajnoka elkerülte csattogó álkapcsaikat, és kardja rosszanva szaladt keresztül rajtuk, míg végül minden elcsendesedett.

György lihegve veregette meg nagyokat fújtató paripája nyakát, és undorodva igyekezett a kardjára tapadt bűzlő húscafrangokat lerázogatni.

Sárkányölő

Heelion

- Megérdemled a híredet, lovag! A Sárkányölő megperdült, és védekező állásba rántotta a karját. A sárkány már föléje tornyosult, noha nem volt nagy példány. György el sem tudta képzelni, hogyan tudott ilyen csendben kiemelkedni a tóból, és mögéje lopózni. - Most meghalsz, te gonosz teremtmény! - kiáltotta György és meglendítette kardját.

A sárkány hátrébb húzódott, és letottyant a farkára. Nem érte el az öt méteres magasságot, és a harcos látta, pikkelyének színe és mintázata is elüt azokétól, akiket már legyőzött.

- Mire vársz, te sátáni teremtmény! Harcolj! - György a lándzsájához rohant, és kiragadta a földből.

- Miért? - kérdezte váratlanul a sárkány.

György annyira megdöbbent a váratlan kérdéstől, hogy egy ideig meg sem tudott szólalni.

- Te a gonosz vagy, én pedig az Úr Bajnoka, meg kell küzdenünk, életre-halálra - nyögte ki nagy sokára.

A sárkány beszélgetős hangulatában volt, így tovább kérdezősködött:

- Neked az a célod, hogy lemészárold fajom minden példányát?

- Az Úr erre rendelte sorsomat!

- Akkor nem sokban különbözünk egymástól, Sárkányölő.

- Ezt hogy érted? - kérdezte értetlenkedve György.

- Te bennünket irtasz, én pedig benneteket. Nincs különbség közöttünk, Sárkányölő. Mert nézd, látom szemedben, hogy nem rám számítottál. Valóban sokban különbözöm fajomtól, mégpedig azért, mert én vagyok az utolsó sárkány ezen a világon!

- Hála az Úrnak, akkor végzek veled, és győzedelmeskedem az Ő nevében! - György boldogan kiáltott fel, és a sárkányra szegezte a lándzsáját.

- És mi lesz azután? - kérdezte a sárkány. - Mi lesz veled Sárkányölő, ha már nem lesznek a földön sárkányok?

- Megpihenhetek végre! - felelte György, és nem értette a helyzetet.

- Egy leszel a sok földműves és paraszt közül? Az a kéz fogja majd az eke szarvát, amely eddig a kardot forgatta, íjat feszítette?

- Igen! - felelte a Sárkányölő dacos keménységgel.

-Átgondoltad te ezt a dolgot, György? - kérdezte a sárkány nyugodtan. - Most hős vagy, erényes harcos és a legkiválóbb vitéz szélese világon.

György leeresztette a lándzsáját. - Mit akarsz ezzel mondani? Nem akarsz harcolni velem? - kérdezte heveskedve.

- Ó, a harc a legkönnyebb, de mi lesz utána?

- Visszaszerzem az elragadott királylányt, hazaviszem az atyjához, elveszem, és boldogan élünk, amíg csak meg nem halunk - felelte György.

A sárkány megcsóválta mind a három fejét. - Látod, nekem már csak három fejem van, pedig régen, ritka volt a hétfejűnél kisebb sárkány, de bevallom, jól dolgoztál, már csak én maradtam. Azért kell a királylány is, hogy kihordja utódaimat, akik majd testéből lakmározva kelnek ki, és viszik tovább fajomat.

György undorral hőkölt vissza. - Te sátáni jószág, nem engedem, hogy megbecstelenítsd az úrnőt!

- Te találsz másik királylányt, másik nőt magadnak, de nekem őrá van szükségem. Ő képes befogadni magomat, és életet adni utódaimnak - felelte a sárkány és felemelkedett. - De látom, veled nem lehet egyezkedni. Hirtelen tüzet és lángot okádott mind a három fejéből.

- Veszned kell! - kiáltotta György, és az Úr szavára, hasra vetette magát. A lángcsóva elsistergett fölötte, mire felpattanva a sárkány torkába vágta a lándzsát. Iszonyú tombolás vette kezdetét, Heelion a fájdalomtól és a csalódottságtól üvöltve vergődött, feltúrva a halott nádas agyagos földjét, kicsavarva az elsatnyult fákat és letarolva mindent maga körül.

György hátrahúzódott, és kezében meztelen kardjával várta, hogy megadhassa a kegyelemdöfést, mélyen a sárkány oldalába, fekete szívébe merítse a pengét. Savas gőzök emelkedtek fel, ahová a zöld sárkányvér fröccsent. Percekig tartott, amíg a vonaglás elcsendesedett annyira, hogy megközelítse a vérében fuldokló sárkányt.

- Jer csak közelebb, Sárkányölő György - hívta a magához a haldokló. Halld utolsó szavaimat, és vedd átkomat, egész életedre.

György felkészült az utolsó szúrásra, és közelebb ment. A sárkány tányérnyi szemeiből a belenyugvás derűje sugárzott.

- Ne hidd, hogy félem a halált, ember. Az már csak a békét jelenti a számomra. De, halld, megátkozlak, legyen az a sors a tiéd, amit kívánsz! Élj békében Sárkányölő György - mondta Heelion, és az utolsó sárkány kilehelte a lelkét.

- Áldott legyen a neved, Uram, amiért megsegítettél! - György térdre borulva imádkozott, majd összeszedve magát, megragadta lova gyeplőjét, és a királylány keresésére indult.

Hamarosan meg is találta, egy nádból és fűből rakott kunyhóban raboskodott a szépséges Mathilde, Assuma király egyetlen leánya, aki sírva borult megmentője széles keblére. A kedves leány könnyek közt fogadta, ígérte, hű felesége lesz, halála napjáig.

- Megleltem hát a békét - gondolta György, ahogy a lány karcsú derekát ölelte. Otthonom lesz, és gyermekem, családom, földem és jószágom.

- Szép Mathilde, jó atyád aggódva vár, menjünk, és hagyjuk itt e rémisztő helyet - mondta a királylánynak, és maga elé emelte a nyeregbe. Ahogy elhaladtak a halott sárkány mellett, észrevették, hogy zsenge, zöld fűszálak jelentek meg a földön. A tó még mindig szürke és iszapos volt, de György tudta, az Úr keze hamarosan begyógyítja a táj sebeit.

- Térjünk meg úrnőm, atyád palotájába - súgta Mathilda fülébe, és sarkantyújával abrakot adott lovának.

Örömünnepet ült egész Silena, midőn György és Mathilde visszatértek a palotába.

- Tiéd az egész királyságom, és Mathilde keze! - örvendezett a király, de György közbevágott:

- Uram, ne csak nekem köszönd szépséges gyermeked megmenekülését, és a sárkány pusztulását. Népeddel együtt vedd fel a kereszténységet, és adj hálát Istennek, amiért megsegített nagy bajodban - mondta György, és arra gondolt, dicső dolog így befejezni a reábízott munkát.

- Úgy legyen, fiam! - És az esküvő napján, háza, birodalma népével együtt a király a megtisztult tóban, lelkét az Úrnak ajánlva, felvette a keresztény hitet.

Azon a dicső napon, a gyermekeket, asszonyokat nem számítva, húszezren keresztelkedtek meg, és Assuma, Szűz Mária és György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott.

- Király, gondoskodj Isten templomáról, tiszteld a papjaidat, buzgón hallgasd a misét, és támogasd a szegényeket – intette György Assumát, és boldogan ölelte magához ifjú feleségét.

Boldogan éltek, amíg…

Teltek múltak az évek, egyik a másik után tűnt tova. Assuma csontjai lassan elporladtak már az ősi családi sírboltban, és a bőség kora köszöntött a városra. Megteltek a parasztok hombárjai, és a zöldellő legelőkön kigömbölyödve legelésztek a méla tekintetű barmok.

Az egykor karcsú Mathilde sorra szülte világra György gyermekeit, szám szerint tizenkettőt. Mind lány volt, György legnagyobb bánatára. A híres sárkányölő kard és lándzsa felkerült a trónterem falára, majd egy borongós délelőtt Mathilde száműzte a dicső fegyvereket a kerti lak egyik eldugott szekrényébe. György szótlanul bámulta fegyvereinek hűlt helyét, majd szomorúan megkérdezte a hordónyi pocakú asszonytól:

- Drága feleségem, ami volt elmúlt, de reá emlékezni jó dolog…- próbálkozott, de az asszony csak zsémbelt, ahogy azt György már megszokta az együtt töltött évtizedek alatt:

- Nézz magadra ember, izmaid elpuhultak, fegyvert is csak akkor fogsz a kezedbe, amikor a kappancombot szeged! Hasadra már vastagon rakódott le a jólét, és a virtus, nászi ágyunkból és a kocsmából is messze tovatűnt. Menj inkább, és nyírd le a sövényt! - pörölt Mathilde dühtől vörös, felfújt arccal.

Mit tehet az ember, ha az asszony küldi? György fogta a sövényvágót, és egykor büszkén feszülő vállát előregörnyesztve, nekiesett a burjánzó növénynek. Évtizednyi keserűség kívánkozott ki belőle, de Médea, a hű társ, már régen halott volt, így csak magamagának dünnyögte:

- Igazad volt, Heelion, és átkod is beteljesedett. Megkaptam, amit kívántam, többet is a jóból. Egyvalamiben nem volt igazad, nem te voltál a legutolsó. Az utolsó sárkány a palotából les reám, és dühödtebben fújtat, mint te, oly sok évvel ezelőtt…

György és Mathilde leányai nővé, asszonnyá válva, csak leányokat szülve népesítették be sárkányokkal a világot. Sárkányölő Szent György pedig felsóhajtott:

- Uram, Uram, mért hagytál el engem?

 

Petrus deák:

BERGENGÓC MESE

Egy mese - négy befejezés

Egyszer volt, hol nem volt...

1.

Egyszer volt, hol nem volt, élt Bergengóciában egy öreg király. Annak az öreg királynak - miként az már lenni szokott - volt egy viruló hajadon leánya. Mióta a király megözvegyült, ez a leány volt legfőbb öröme: ha csak reánézett, már felvidult, olyan gyönyörű, kedves és engedelmes volt a leány. Vigaszra pedig szüksége volt az öreg királynak, mert nagy bánata is volt neki öregségére: nem volt neki fia, akire trónját, az ország gondjait hagyhatta volna. Mit volt mit tenni: kihirdettette hát szerte az országban, sőt még annak határain túl is, hogy jöjjenek a daliák, királyfiak és nemes lovagok, s aki az ilyenkor szokásos három próbát kiállja, legyen azé a király leányának keze, s vele stafírungnak a fele birodalma - legalábbis egyelőre, míg előbb-utóbb a másik fele is reá nem száll.

Gyönyörű szép volt a királyleány és mesebelien gazdag a birodalom - vagy a különleges alkalomra felállított rendkívüli királyi PR ügyosztály végzett kivételesen jó munkát -, mindenesetre özönlöttek a pályázók. Egy szép tavaszi nap délelőttjén azután a királyi harsonások hírül adták, hogy a határidő lezárult, s megkezdődtek a próbák. Amint az ilyenkor történni szokott, hamar kiderült, hogy számosan csak próba-szerencse alapon tettek kísérletet, vagy kiadósan túlértékelték a képességeiket. Már az első napi feladat alaposan megrostálta a résztvevőket, pedig ekkor még csak a vasorrú bába kunyhóját kellett megtalálni a rézerdőben, s elhozni egyet a banya féltve őrzött varangyos békái közül. A vén boszorkány alkonyatkor elégedetten állapíthatta meg, hogy vartyogó gyűjteményének szaporulata messze meghaladta a fogyatékot, s túlszárnyalta a legmerészebb várakozásait is. A második napon az ezüsterdőt kellett felkeresni, fogni egy griffmadarat, s annak hátán visszatérni a palotába. A repülőút nem bizonyult nagyon biztonságosnak: sokan landoltak idő előtt és szerencsésnek mondhatták magukat, ha csak a bokájuk ficamodott ki, s a saját lábukon sántikálhattak haza. Így a harmadik napon már csak egy egészen exkluzív kis csoport vágott neki az aranyerdőnek, hogy kijátssza a fanyűvő és kőmorzsoló óriás éberségét, s elhozzon egy-egy aranyágacskát. Vagy a feladatsor volt azonban túl egyszerű, vagy a próbálkozók száma túl nagy: estére még mindig négy dalia érkezett vissza diadallal - azaz egy-egy aranyágacskával - a királyi várkastélyba. (A többiek - mint a kamarás elégedetten állapíthatta meg - már egyáltalán nem érkeztek vissza, így három nap alatt jelentős mértékben csökkentek a szállásolásra és étkeztetésre fordított költségek.)

A negyedik reggelen azután az öreg király váratlan hírrel fogadta az eredményhirdetés reményében felsorakozó négy lovagot.

- Barátaim - mondta -, mert bármi történjék is ezután, immár annak kell neveznem titeket, rettenetes dolog történt. Egy szörnyűséges sárkány szállt le az éjszaka palotánk udvarán. Elfogyasztotta a kincstár őrségét, bezúzta a kincstár ajtaját és magával vitte koronázási ékszereink közül a legértékesebbet. Azt az arany országalmát, amelyet még a dinasztiát megalapító ük-ük-ük-ükapám, dicsőséges emlékezetű I. Berengár király kapott ajándékba a nem kevésbé dicsőséges emlékezetű szomszéd uralkodótól, II. Tohuvabohu nagyfejedelemtől az országaink között fönnálló örök béke, barátság és szövetség jeleként félezer évvel ezelőtt. Ezt a jelvényt I. Berengár legfőbb püspöke, XVIII. Tonzuhabovu személyesen áldotta meg. Azóta dinasztiánk hagyománya szerint csak az tekintheti magát a bergengócok törvényes uralkodójának, akinek koronázásakor ezt az arany országalmát a jobbja felől álló tárnokmester a bal kezébe nyomja. Meg fogjátok tehát érteni, ha az eredeti pályázati kiíráson módosítva még egy negyedik próbának is alá kell vetnem titeket. Csak az lehet a leányom férje és jogos örökösöm a trónon, aki visszaszerzi az arany országalmát.

Nem állítható, hogy mérhetetlen lelkesedés töltötte el a négy daliát, akik azt hitték, hogy már túl vannak a megpróbáltatásokon, de azután tekintetük a királyleány biztató mosolyával találkozott, s rátévedt a bergengóc királyság főbb gazdasági mutatóit demonstráló grafikonokra. Így mégis füttyentettek a fegyverhordozóknak, fölszerszámoztatták a lovakat és az öszvéreket, s útnak eredtek.

2.

Mentek-mendegéltek, útjuk nem volt se egyszerű, se rövid. Hét nap és hét éjjel tartott, amíg keresztülvergődtek a rézerdőn, az ezüsterdőn, az aranyerdőn és az üveghegyen, hogy megérkezzenek az Óperenciás tenger partjára. Közben a vasorrú bába varangyos békát, a griffek madáreleséget, az óriás instant levesport akart gyártani belőlük, de mindezeket a veszélyeket sikerrel elkerülték, az üveghegyen történő átkelés technikai problémáját pedig az állatok patájára szerelt öntapadó gumikorongokkal oldották meg. A tengerparton már csak a halálra riadt révészt kellett megfelelő pénzösszegekkel rávenni arra, hogy hajlandó legyen átszállítani őket Sárkányföldre. Arra viszont már a világ minden kincséért sem volt kapható, hogy a visszaútra is megvárja őket. - Innen még úgyse jött senki vissza, aki a partra tette a lábát - kiáltotta utánuk biztatóan, amikor a lovagok újabb három nap múltán a sekély vízben a partra gázoltak, s olyan páni sebességgel lódult vissza, hogy szinte forrt a víz az evezője csapásai alatt.

Megérkeztek hát a sárkányok országába, s most kezdődött csak igazán vég nélkülinek tűnő vándorút a kopár, kietlen tájon keresztül. De fáradozásaikat végül siker koronázta, s újabb tíz nap után már ott is álltak a hétfejű sárkány összkomfortos barlangjának bejárata előtt.

A sárkányt kegyes hangulatában találták. Éppen az előző héten fogyasztott el hét lovagot a hozzájuk való lovakkal, páncélokkal, fegyverhordozókkal és öszvérekkel egyetemben. Lustán szuszogott a barlangja bejáratánál, s nem verekedni, de még egy kis demonstratív tűzokádásra sem volt kedve. Ehelyett inkább némi érdeklődést erőltetett magára, s alaposan kifaggatta az újonnan érkezetteket, hogy miért is akarják levágni mind a hét fejét. - Rossz helyen kereskedtek - mondta végül. - Igaz ami igaz: messze földön híres vagyok arról, hogy kedvelem és évszázadok óta gyűjtöm a koronázási ékszereket. Az is való, hogy tekintélyes gyűjteményem van arany országalmákból, I. Berengárét azonban nem én vittem el. Nekem a jogar a profilom, s nem vagyok olyan amatőr, hogy ha már egyszer ilyen messzire elrepülök, akkor a koronát, a jogart és a palástot otthagyjam. Érdeklődjetek talán tizennégyfejű öcsikémnél. Ő még fiatal és képes ilyen hebrencsségeket művelni. Vagy: felajánlom, hogy válasszatok ki egy akármilyen almát az én gyűjteményemből, s távozzatok békességgel.

A négy lovag összenézett, s úgy döntöttek, hogy az első megoldást választják. Szépen megköszönték az útbaigazítást, s miután kiitták a friss és nagylelkű barátság jeleként a sárkánytól búcsúzóul kapott nagy kancsó - kicsit baljós nevű, de jóízű és méregerős - királylány-vére koktélt, újra útnak eredtek. Csak öt napjukba telt amíg átkeltek három hegyen és két folyón, s már meg is érkeztek a tizennégyfejű sárkány barlangjához. A hétfejű testvérnél szerzett tapasztalatoktól megokosodva úgy döntöttek, hogy nem rontanak ajtóstul, kivont karddal a házba. Ehelyett szép illedelmesen bekopogtak, s udvariasan elmondták, hogy mi járatban vannak. A sárkány buzgón bólogatott mind a tizennégy fejével, miközben figyelmesen végighallgatta őket, s végül mind a tizennégy szájával harsány hahotára fakadt. - Nagy huncutság volt a bátyámtól, hogy pontosan ide küldött titeket - csapkodta a hasát nevettében. - Egész Sárkányföld tudja, hogy szex-mániás vagyok, viszont semmi érzékem sincs a nemesfémekhez és az ékszerekhez. Ha én törtem volna be a bergengóc királyi palotába, akkor most a királylányt keresnétek, s nem az országalmát. Én csak királylányokat rablok, ékszert legfeljebb azt, ami éppen rajtuk van. De lássátok, hogy én sem vagyok kevésbé nagylelkű, mint a bátyám, amiért ilyen jól megnevettettetek, felajánlom, hogy szabadon válogathattok a hárememből. Legalább meglátjátok, hogy országalmám valóban nincs egy darab sem, hacsak valamelyik leány nem hozta magával véletlenül azt is. A bergengóc király lánya úgyis csak egyikőtök felesége lehet. Ha pedig olyan fontos nektek pont az az országalma, talán a huszonegy fejű öcsikém felvilágosítással tud róla szolgálni.

Összenéztek a lovagok: elhárították a nagylelkű ajánlatot, megköszönték az útbaigazítást, megitták az immár szokásos királylányvére koktélt, s továbbmentek. Újra átkeltek három hegyen és két folyón, s már ott is voltak a huszonegyfejű sárkány barlangjánál. Ismét illőn kopogtattak, s szépen elmondták, hogy mit is keresnek. A sárkány figyelmesen végighallgatta őket, s ahogy a történetük haladt előre, úgy vonta össze egyre jobban mind a huszonegy pár szemöldökét. - Megesik rajtatok a sárkány szíve - mondta rettentő komolyan. - Lassan egy hónapja vagytok úton ilyen viszontagságos körülmények között, és semmi eredmény. Olyan szívesen segítenék rajtatok, ha tudnék. Én ugyan valóban gyűjtöm a koronaékszereket, s az is igaz, hogy az arany országalma a specialitásom, de most lesz fél esztendeje, hogy egy makacs szénanátha miatt ki sem dugtam az orromat itthonról. Egyszerűen képtelen vagyok annyi zsebkendőt vinni magammal, amennyire egy hosszabb úton a huszonegy orromhoz szükség lenne. Így a bergengóc országalma elrablásához sajnos semmi közöm. Pedig biztosan szép darabja lenne a gyűjteményemnek. Különösen akkor, ha valóban olyan régi és értékes, ahogy leírtátok. Akármilyen országalmával szívesen megajándékoználak titeket, de nektek csak az az egy kell. Tanácsot sem tudok adni: két bátyámnál már jártatok, háromfejű öregapánk pedig a koronák specialistája. Sárkányföld többi lakója legfeljebb alkalmilag rabol koronaékszereket. De késő este van már, térjetek nyugovóra, azután ráértek eldönteni, hogy mit is tegyetek tovább.

3.

A négy derék lovag köszönettel elfogadta a barátságos ajánlatot: végtére is lassan egy hónapja nem tértek nyugovóra civilizált körülmények között. Hiába azonban az ólmos fáradtság, hiába, hogy a sárkány még az este büszkén végigvezette őket országalma-gyűjteményén, s egyenként elmondta nekik minden egyes darab származási helyét és történetét, hiába a kivételes alkalomra ezúttal altatóként felszolgált királylányvére-koktél, csak hánykolódtak a heverőjükön, s nem jött álom a szemükre. Végül az első halkan megszólalt:

- Akármi is a véleményetek róla, nekem nem tetszik ez a teljesen váratlan fene nagy barátságosság. Egyáltalán nem innék mérget arra, hogy a sárkányok igazat mondanak. Könnyen el tudom képzelni, hogy mindhárman tudják, melyikük rejtegeti a mi országalmánkat, csak a bolondját járatják velünk, s közben röhögnek a markukba. Csak azt tudnám, mi lehet a céljuk ezzel.

- Nekem kezdettől fogva gyanús az egész - tromfolt rá a második. - Egyáltalán nem meseszerű. Mielőtt elindultam otthonról, áttanulmányoztam az összes próbatételes meséket és úgy kikupálódtam a vasorrú bábák, griffmadarak, fanyűvő és kőmorzsoló óriások, sárkányok és egyéb szörnyek szokásaira vonatkozó népi hiedelmekből, hogy akár etnológus is lehetnék. Egy tisztességes sárkány már akkor tüzet fúj, ha csak a szagát megérzi az embernek, ezek meg olyan barátságosak, mint a pekingi palotapincsik.

- Még szerencse, hogy ilyen barátságosak - fűzte tovább a szót a harmadik. - Képzeld el, ha nem így lenne. Nem tudom, hogy ti hány sárkányt láttatok korábban, de én egyet sem. S most már el sem tudom képzelni, hogyan lehet őket legyőzni. Csak a nyakuk olyan vastag, mint az évszázados tölgyfa törzse, s a szarupikkelyeik keményebbek, mint a mi ócska lemezvértjeink. Ha párviadalra kerülne sor, a kétkezes pallosod akkora esélyt sem nyújtana, mint a desszertkés egy megvadult bivaly ellen.

- De már korábban sem állt össze a dolog - vette vissza a szót a második. - Egy rendes mesében, mire letudod a harmadik próbatételt, egyedül maradsz, s más dolgod sincs, mint átvenni a téged megillető jutalmat. Szó sem lehet előre nem tervezett országalma-rablásról és negyedik próbatételről. A három próba az három, s ahogy nem lehet kettő, úgy négy sem. Hová is jutna a világ, ha csak úgy önkényesen csökkenteni vagy növelni lehetne a számukat. El tudnátok képzelni azt, hogy egy sárkánynak hat vagy nyolc feje van hét helyett?

- Én azt gondolom, hogy a kérdés teljesen értelmetlen, boncolgathatjuk reggelig, akkor sem ad arra választ, hogy most mi a fenét csináljunk - vágott közbe ismét a harmadik. - Márpedig ezt kell eldöntenünk. S nekem ötletem is van. Nem tudom, hogy ti miként voltatok vele, de ahogy végignéztük vendéglátó házigazdánk gyűjteményét, én bizony nem tudtam különbséget tenni országalma és országalma között. Egy kaptafára készült mind, akár a tyúktojások vagy a kólásüvegek. Fogadjunk el egyet ajándékba, ahogy az ajánlat szólt, azután irány haza, amíg jól van dolgunk.

- Ez alávaló csalás lenne - mondta az első. - Nekünk nem egy akármilyen országalmát kell hazavinnünk, hanem pontosan azt az egyet, amelyet I. Berengár II. Tohuvabohutól kapott ajándékba, amelyet XVIII. Tonzuhabovu személyesen áldott meg, s amelyet félezer éven és tizenöt generáción keresztül minden koronázáskor a beregengóc király bal kezébe nyomott a mindenkori tárnokmester...

- ... és egyébként soha elő nem vettek - kapcsolódott be végre a beszélgetésbe a negyedik lovag is, jelezve, hogy ő sem alszik. - Akármelyikünk apósa is lesz a fogatlan vén trotty, ő is harminc éve vette a kezébe először és utoljára. Én se láttam semmi különbséget az országalmák között, ő se fogja észrevenni, ha nem ugyanazt a darabot kapja a kezébe. Az akkori tárnokmester pedig már régen a néhai melléknevet viseli. Szerintem is teljesen mindegy, csak vigyünk egy országalmát, amivel a bergengócok újra boldogok lehetnek.

- Egyáltalán nem mindegy - vette vissza a szót az első. - Egy másik országalma akkor is másik darab, ha senki sem veszi észre, a csalás akkor is csalás, ha senki sem jön rá. S különben sem igaz, hogy nem lehet rájönni. Nekünk nincs szemünk hozzá, de egy magára valamit adó aranyműves felfedezheti a stiklit. A bergengóc annalesekben egzakt leírása van az ország-almának: hajszálra pontosan megadják a méretét, a megmunkálási technikáját, az egyedi ismertető jeleit. Elegendő, ha a forrasztási technológia más, mint félezer éve ebben a térségben szokásban volt, s már le is lepleződtél.

- Nem értek veled egyet - vágott közbe a harmadik. - A csalás akkor csalás, ha leleplezik. Ha a bergengócok elhiszik azt, hogy az ő országalmájukat visszük vissza, akkor az tökéletesen be fogja tölteni az országalma szerepét, még akkor is, ha a sarki ékszerésznél öt perccel azelőtt vásárolt ezüstbanánt tesszük a helyébe. Ha a cipőd sarkával szöget versz a falba, akkor az kalapács, feltéve, hogy a képet a végén valóban kiakaszthatod. Egyetlen dolog sem más, mint a lehetséges felhasználási módjai. Ha egyszer király leszel, semmit sem változtat az uralkodásod történetén, hogy éppen mit nyomott a koronázáskor a kezedbe a tárnokmester.

- Arról nem is beszélve - szólalt meg ismét a negyedik -, hogy az annaleseket és az aranyművesek szakértői véleményeit sem szabad abszolutizálni. Először is: ma már senki sem beszél a félezer évvel ezelőtti óbergengóc nyelven. Két tudós van egész Bergengóciában, akik értelmezni képesek az akkori írott szövegeket, de semmiben sem értenek egyet. Ha egyikük közzétesz egy interpretált szövegolvasatot, bizonyos lehetsz benne, hogy a másik egy héten belül tanulmányt publikál, bizonyítja az első kommentárjainak szöges ellentétét, s hogy az első szélhámos kókler, aki ruletten szerezte a diplomáját. Fordított esetben természetesen ugyanígy történik. Tanítványaik, ha találkoznak, inkább átmennek az utca másik oldalára, csak kalapot emelniük ne kelljen egymás előtt. Két különböző iskola konvencióit képviselik, s ha az egyik kétségbe találná vonni, hogy a mi ezüstbanánunk az aranyalma, a másik csak a vita kedvéért a pártunkra állna. Hasonló a helyzet az aranyművesekkel. Nem tudom, voltatok-e már olyan bírósági tárgyaláson, ahol ékszerhamisítás bizonyítása volt a tét. Ha meghallgattátok az első szakértőt, minden olyan világosnak tűnt és egyértelműnek, akár az egyszeregy. A második szakvélemény azután tételesen megcáfolta az elsőt, a harmadik bizonyította, hogy mindkettő szemenszedett hazugság, s az ötödik szakvélemény után a legelszántabb bíró is föladta. S különben is: ha nagyrabecsült barátunk annyira alaposan áttanulmányozta a bergengóc annaleseket, azt is észre kellett vennie, hogy az országalma hitelességét az elmúlt évszázadokban az általa leírt eljárással soha nem konfirmálták. Pedig lett volna rá okuk. A bergengócok történelme roppant gazdag a trónviszályokban, a sárkány-dúlásokban és az egyéb viharos eseményekben. Ezeket a fentebb emlegetett annalesek nagy élvezettel részletezik. Így azt is megírják, hogy ezek során a koronázási ékszereket legalább féltucatnyi alkalommal rabolták el, s ugyanannyiszor csodás körülmények között kerültek elő. Még az is előfordulhat, hogy a most elrabolt országalma már réges-régen nem azonos azzal a darabbal, amelyet II. Tohuvabohu ajándékozott I. Berengárnak.

- Szeretnék újra szóhoz jutni - mondta a második lovag. - Kezdettől figyelmen kívül hagytatok mindannyian egy olyan lehetőséget, amely legalábbis figyelemreméltó és nehezen cáfolható hipotézis. Erre próbáltam célozgatni azzal, hogy nekem az egész történet olyan meseszerűtlennek és valószínűtlennek tűnik. Máris lelepleződik a csalás, s nem kell ehhez se filológia, se ékszerészi szakvélemény, ha az öreg király ravaszabb mint hisszük, s nem a sárkányok hazudnak, hanem az első csalást ő követte el. Így a történet logikusan zárttá válik, s három egymástól független és indokolatlan hazugság helyett csak egy indokoltat kell feltennünk. Mit láttunk? Néhány vértócsát, egy betört kaput, s az öreget sápítozni. Ez egy jól megrendezett jelenet is lehetett, amit akkor talált ki, amikor rájött, hogy a három próba nem apasztotta meg a kellő mértékben a jelöltek számát. Eszünkbe sem jutott kételkedni az állításában, s legalább a lehetséges mértékben megbizonyosodni róla. Miközben mi ész nélkül világgá rohantunk, az országalma békésen lapulhatott a palástja zsebében. S ha ezután beállítunk egy másik országalmával, esetleg akkorát bukhatunk, mint Mafla Józsi az " itt a piros, hol a piroson" . Mindenképpen elvész az erkölcsi fölényünk a csalóval szemben, ha mi is csalóvá válunk. Szerintem az első dolgunk az lenne, hogy ezt a hipotézist ellenőrizzük.

- Hogyan akarod ellenőrizni? - kontrázott kézből a negyedik. - Visszaszaladsz Bergengóciába, mintha csak a szomszéd trafikba szaladnál le, mert épp kifogyott a cigarettád, s odaállsz az öreg elé: " Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, most jutott eszembe, de az egész csak egy futó ötlet, bocsánatodat is kérem miatta: nem füllenteni méltóztattál, persze csak véletlenül, alkalmi nyelvbotlás volt és nem jellemhiba, amikor azt állítottad, hogy elrabolták az országalmát? Persze helyesbítettél volna rögtön, már a nyelveden is volt, hogy vicc az egész, komolyan ne vegyük, csak mi olyan gyorsan elrohantunk Sárkányföldre, hogy nem maradt időd kimondani." S a választ meg sem várva lóhalálában menekülsz, mert jól tudod, hogy szemtelen és felségsértő ötleted egyetlen jutalma a hóhérbárd lehet. Éppen ellenkezőleg: akkor mehetünk igazán biztosra akármilyen országalmával, ha csalt az öreg, hiszen nem lesz olyan hülye, hogy leleplezze magát. Kénytelen lesz jó képet vágni a dologhoz, a régi országalmából pedig majd legfeljebb titokban aranybilit csináltat az udvari ékszerésszel a reménybeli unokának.

- Ez lenne igazán gyönyörű befejezés a mesénkhez - zárta le a maga részéről a vitát az első lovag. - " A főszereplők így mind rájöttek arra, hogy a többiek is közönséges csalók, jobb nem erőltetni azt a kérdést, mi is az igazság. Jó képet vágtak hát a dologhoz, úgy tettek, mintha elhinnék a többiek hazugságait, eltöltötte őket a kölcsönös és kölcsönösen felismert képmutatás mámoros érzése, egymás nyakába borultak, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak." Nekem már a gondolattól is felfordul a gyomrom. Az ötlet pedig nemcsak velejéig erkölcstelen, hanem ellentmondásos is, hiszen még ha így is lenne, akkor sem oldaná meg azt a problémát, hogy melyikünk lesz a boldog vő és trónörökös.

Szó szót követett - a lovagok hajnalra csúnyán összevesztek. Világossá vált, hogy esélyük sincs megállapodni abban, hogyan, s milyen elképzelésekkel folytassák a vállalkozást. Az első kettő leginkább arra hajlott, hogy felkeresi az öreg háromfejű sárkányt, hátha tőle valamilyen használható információhoz lehet jutni. A másik kettő kötötte az ebet a karóhoz, hogy hiábavaló az egész keresgélés: el kell fogadni a sárkányok ajánlatát, s az ajándékba kapott arany országalmával visszatérni Bergengóciába. Egy dologban mégis sikerült egyezségre jutniuk: legkésőbb harminc nap elteltével találkoznak a tengerpartnak azon a pontján, ahol először partra léptek. Szükség esetén legfeljebb két hétig várnak egymásra, aki ezalatt nem ér oda, azt úgy tekintik, hogy elpusztult, vagy lemondott a királylány kezéről és a bergengóc trónról...

 

A befejezések:

 

Stephanus Bartolits:

I.

A négy hét hamar eltelt. Úgy alakult, hogy végül is külön kalandoztak mind a négyen, nem csoda hát, hogy nagy izgalommal mentek vissza arra a helyre, ahol annak idején partot értek. Először a negyedik lovag ért oda, de órákkal később megérkezett a harmadik lovag is. Mindketten nagy batyut cipeltek a hátukon, de azt, hogy mi van benne, nem árulták el egymásnak. Másnap megérkezett a második lovag is, s már hárman mesélték egymásnak a kalandjaikat. Az első lovag azonban nem jött meg sem azon a héten, sem a következő héten. Nem volt mit tenni, mikor letelt a két hét, illő módon megsiratták társukat, majd megünnepelték, hogy mindhármuknak megnőtt az esélye a királykisasszony kezének elnyerésére, valamint a fele királyság fele GDP-jének megkaparintására, majd nekivágtak a visszaútnak.

 

 

 

A dolog nem volt egyszerű, mert a révész, aki áthozta őket, még a megérkezésükkor visszafordult, más meg nemigen akadt, aki a vizeket járta volna. Végül újdonsült kapcsolataikat vették elő, és az emberek-lakta világba egy kalandoskedvű, tizennégyszemre való sárkánylányka hátán jutottak vissza, akinek egyikük az elmúlt napokban - ha már éppen arra járt - némi közvetítési feladatot vállalt egy korábbi félrelépés utózöngéinek elsimításában. Az elsimítandó gondot az okozta, hogy a sárkánylányka hat fejjel ugyan nagyon szerette párját, a sárkányfiút, de a hetedik feje közben túlságosan kíváncsinak bizonyult.

Mikor szerencsésen partot értek, visszaváltották az üveghegyet, elvitték a MÉH telepre a rézerdőt, beadták a zaciba az ezüst- és az aranyerdőt, majd a pozitív cash flow birtokában jókedvűen mentek a királyi udvarba. Igen ám, de ki megy be először a királyhoz? Nos, erre is hamar megszületett az üzleti terv: a kockadobást választották, és aki öt dobásból a legtöbbször találta el a céltábla közepét, az mehetett elsőként. Hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, a táblát a dobó féltől három méternyire a két másik lovag fogta - és persze folyamatosan mozgatta.

Hamar kialakult az eredmény, melynek következtében először a harmadik, majd a negyedik, végül a második lovag járulhatott a szomorkodó király elébe.

A lovagokat a király nagyon hamar fogadta, nem kellett sokáig várakozniuk. Először a harmadik lovag tette tiszteletét.

- No, felséges királyuram, nem mondom, nem bizonyult egyszerű feladatnak az országalma megtalálása, de sikerült. Hosszú nyomozás után kiderítettem, melyik sárkány volt az ominózus éjjelen az ügyeletes, és amikor éppen fodrásznál volt, s az összes fején éles borotvákkal dolgoztak, meglátogattam. Azt mondtam neki, hogy rendszeresen szállítok sárkánycombot az emberek-lakta világba és éppen ő lesz a következő a listámon, akit vinni fogok. Ettől csak akkor tudok eltekinteni, ha visszaadja az ellopott országalmát. Haj, de megijedt a sárkány, úgy megrémült, hogy még a hajlakkra is visszafújta a kénkövet. Szegény hatodik fodrász égési sebekkel fekszik most is az ágyban. No, de én nem ijedtem meg, megkerestem másnap és megegyeztünk. Azt is megígérte, hogy soha többet nem fog országalmát lopni. Na, ezt persze nem hittem el neki, de hogy rövidre fogjam, itt van apámuram, az igazi, a hiteles országalma, három szakértő is megvizsgálta, mikor visszajöttem, az egyiket úgy kellett már a sírjából kiemelni, hogy megnézhesse, de mind megesküdtek, hogy ez a valódi, XVIII. Tonzuhabovu által megáldott országalma, csak engedjem már el őket, mert mindjárt megfulladnak. Csak ez a harmadik, akit a sírból hoztunk vissza, ez nem szólt semmit, csak bólogatott a nagy szélben. De jó irányba bólogatott, ezt tanúsíthatom. Hát, így esett kedves apósom, ja és a többi lovagokat meg sem kell hallgatni, hiszen ugye, minek, ha ez itten az igazi volna, vagy mi a fene, szóval le lehet zárni a meghallgatásokat, mert itt már esküvő lesz, akárki meglássa.

Átvette a király az országalmát, nézegette, forgatta, de nem szólt egy szót sem. Annyit sem mondott, hogy fakereszt. Feltette az országalmát a polcra, intett a lovagnak, hogy távozzék és várta a következő delikvenst. Jött is a negyedik lovag, erőtől duzzadóan, meg némi kárörömmel, mert úgy hallotta, nem nagyon hitt a király a harmadik lovagnak.

- Hát bizony, kedves királyuram, aki szakember, az szakember. Nem könnyű, az biztos, most már én is látom. Ennyi hamis országalmát, mint amit Sárkányföldön láttam! Azt mondom én, csak mintának viszik az eredetit, semmi több. Másolnak aztán maguknak annyit, amennyi kell. Olyat láttam, nem fogja elhinni, hogy országalma-elosztó központ. Hát itt aztán mind hamisítvány. Azt képzelje, a feleslegből lesz az országalma pálinka. Meghámozzák, kifőzik, lepárolják... na elég az hozzá, kész iparág van erre a célra. No, de én! Nem hagytam magam, mint ez a szerencsétlen lovag, aki előttem itt volt. Én aztán nem azt kerestem, hogy mit loptak el ekkor, meg akkor, hanem csak arra koncentráltam, melyik az igazi országalma. Ehol, ni, látja-e, apósuram, ezt a berendezést? Országalma-eredetiség-vizsgáló-spektrál-analizátor. Itt beszecskázom, ott kijön egyben, no, nem lesz semmi baja csak kicsit megvizsgálja, hogy Tonzuhabovu-pozitív-e vagy sem, és itt kiadja az eredményt. Ez számít, a többi nem. Az egy hónap alatt talált is öt eredetit, ebből aztán a szakértők kiválasztották az igazi eredetit, ami valódi is. Nem olyan, mint az ott a polcon. Látja, királyuram, a polcon lévőt még be sem szecskáztam, de már húzza az orrát a berendezés, annyira hamis. No, hát ez a helyzet, s akkor én most pihenésképpen uralkodnék is egyet, ha lehetne, ugye, mert ... hogy még nem? Hogy a második lovag? Hát mondom, hogy ez az eredeti, nem? De persze, igaz, demokrácia, meg közbeszerzés meg minden, értem én, persze hallgassa meg őt is, de olyan esetlen, még egy hamisítványt sem talált, ahogy hallom. Na viszlát a sámlimegosztási ünnepségen. Ezt azért méltóztasson elfogadni, mégiscsak ez AZ országalma.

A király nem szólt erre sem semmit, elvette az országalmát és eltette a másik mellé a polcra. Annyit sem mondott, hogy furnírkereszt. Intett a lovagnak, hogy távozzék és várta a következő delikvenst. Jött is a második lovag kezeit tördelve:

- Jaj, jóságos királyuram, tudom én, tudom, hogy nagy hibát követtek el az előttem járók ketten, de azt kérném csak, hogy ne csapassa már le a fejüket, mert amúgy rendes emberek. Megzavarta őket a királylány szemrevaló, begyes kis alakja, no meg az ipari fogyasztói árindex differenciakvóciensének gradiális modifikációja az imaginárius tengelyen per capita. Nodehát ezért csalni, meg hazudni, az hát ugye túlmegy minden limesen. Persze én sem sejtettem az elején még, hogy csak próbára vagyunk téve, de higgye meg, apósom uram, országalmává tettem egész Sárkányföldét és nem találtam biz'a semmit. Ez meg hát mutatja, hogy milyen fineszesnek tetszik lenni a király urunknak, mert ez bizony jó kis próba volt, nem is csoda, hogy az érdemtelenek belebuktak. No, azért a fejüket hagyjuk a nyakukon. Hadd gyakorlom mindjárt az uralkodói kegyességet itt helyben. Elő lehet tehát venni az országalmát a sufniból, most már nem kell tovább rejtegetni.

A király erre sem szólt semmit, s a polcra sem tette fel, hiszen nem volt mit. Elindult a másik terembe, hogy összehívja a paritásos alapon kijelölt Országalma Bizottságot, mely eldönti, mi a teendő az ügyben. Azazhogy elindult volna, de átmenni már nem tudott, mert fényes nappal hirtelen sötétség támadt a teremben. Kinézett a király, s azt látta, hogy egy óriási griffmadár takarja el a Napot és közeledik a királyi palota felé. A griffmadár hátán meg egy kis emberke kapaszkodik. Ahogy jobban nézi az ablakból, látja ám, hogy az első lovag érkezett meg egy óriási zsákkal a hátán. No, itt aztán egész országalma-zsibvásár lesz, ha így megy tovább, gondolta magában.

Lihegve érkezik az első lovag, s elnézést kérve motyogja:

- Kegyelmezzen szegény fejemnek felség, de én bizony nem találtam meg az országalmát. Remélem valakinek azért közülünk szerencséje lett. Kerestük együtt, aztán meg külön, de végig a járt a fejemben, hogy nagyobb baj van annál, hogy elveszett az országalma. Elromlottak a mesék is, király uram. Ahogy a második lovag a fülembe dugta a bogarat, az bizony úgy igaz. Kilenc- és hatfejű sárkányok, kettő- és négytagú mesebeli kívánságok, átlátszatlan, tapadós üveghegyek, középső gyermekek sikere és csupa-csupa hasonló szörnyűség akadt az utamba. Én bizony azt gondoltam, hogy szép a királylány, nagyon szép, de mit ér a házasság, ha gyermekeink nem hallgathatnak, csak beteg meséket. Meg hát a gazdagság is mit ér az egész országnak, ha nem tudjuk élvezni a hozadékát a beteg meséktől. Felhagytam hát az országalma keresésével, s nekiálltam megkeresni, mitől romlottak el a mesék. Meg is találtam a hiba okát, amit most nem részleteznék, de ott kezdődött a probléma, hogy a csökönyös csacsinak beleakadt a kantárja a kolbászból font kerítésbe. Ettől nem tudott tovább menni, ami úgy felbosszantotta, hogy se továbbmenni, se csökönyös lenni nem tudott tovább. Ahogy dühében rángatta a kolbászból font kerítést, az bizony elmozdult és ettől kiszabadult a kerítés mögül a mesebeli farkas. Nosza, szaladt a mesebeli farkas a folyóhoz és Hamm!, megette a rút kiskacsát, amitől újabb mesék romlottak el. Ez sem lett volna még baj, de a zsilip is megsérült és ettől elfolyt az óperenciás tenger. Hát szóval volt mit csinálnom, elhiheti király uram. De most már minden rendben van, minden mese újra működik, a zsákban pedig az a javítókészlet van, ami ahhoz szükséges, hogy mint jó uralkodó, rendbe tudd hozni az országodban is az elromlott meséket.

Azzal kiborította az első lovag a zsák tartalmát a trónterem bársony szőnyegére. Volt ott hamuba sült pogácsától kezdve vasorrú bábán keresztül minden, egy sor mesbeli állat, növény, de voltak fabábuk, kemencelapátok, egyszóval minden, ami ahhoz kell, hogy az elromlott meséket meg lehessen javítani. Elmosolyodott a király, odament a kupac közepére és felvett a földről egy " minden jó, ha a vége jó"-t.

- Köszönöm, kedves lovagom, az én mesémből éppen ez hiányzott. És most nézzünk jobban körül, hátha az a fránya sárkány csakugyan leejtette a kincstár folyosóján az országalmát és az begurult valamelyik pad alá. Ha pedig megtaláljuk, máris rendezhetünk egy igazi, vidám, mesébe illő, hetedhét határra szóló esküvőt.

 

Petrus deák:

II.

Zúgtak a harangok szerte Bergengóciában: nagy örömhírt vittek a királyi kengyelfutók szét az országban. Visszaérkezett a négy derék lovag, akiket már csaknem megsirattak, hiszen tavasz végén indultak útnak messze Sárkányföldre, s az idő lassan őszbe hajlik. Méghozzá épen, egészségesen tértek meg a veszedelmes útról mind a négyen, ami nagy szó: úgy beszélik, arról a földről soha ezelőtt senki sem tért még vissza. Morgolódott is éppen eleget a nép: jó volna, ha az öreg király el tudná dönteni, hogy vőre és utódra van-e szüksége, vagy hősi halottakra. Most meg még azt is beszélik, hogy a négy lovag vállalkozását siker koronázta: egyikük iszákjában puha ruhákba gondosan bebugyolálva ott lapul a legfontosabb koronázási ékszer, az arany országalma.

S az semmi, hogy visszaérkeztek, de a történetük, amelyet mesélnek! Hallgatja szájtátva az egész udvar, még a királyi regösök és énekmondók se hallottak soha ilyen csodákról. Tűzbe és vérbe borították egész Sárkányföldet, megvívták a háromfejű sárkánykirály hegyi sziklavárát, kardélre hányták az egész várőrséget, kínpadra vonták a hétfejű kancellárt, s végül bejutottak a királyi levéltár legrejtettebb titkos kamrájába. Hetekig tanulmányozták a sárkányok nyelvét és írásait, az évszázados fóliánsokat, míg végre fény derült a szörnyű titokra: az az országalma, amelyet a múlt tavaszon raboltak el Bergengóciából, nem is azonos II. Tohuvabohu ajándékával. Az utóbbit - mint erről a bergengóc annalesek hűségesen beszámolnak - utoljára kétszáztizenhét évvel ezelőtt rabolták el a többi koronaékszerekkel együtt: akkor magával vitte Hitszegő Edomér, a törvénytelen trónkövetelő, aki - mint tudjuk - szörnyűséges véget ért: a királyhű katonák elől menekülőben összetalálkozott az arra portyázó huszonegyfejű sárkánnyal, aki éppen sonkánakvalót keresett grifftojás-rántottájához. Így Edomér elnyerte méltó büntetését, az ékszereket pedig a sárkány vitte magával, tőle váltotta ki azokat IV. Berengár három zsák aranyért. A ravasz sárkány azonban az országalmák szenvedélyes bolondja: a koronát, a jogart és a koronázási palástot szépen vissza is adta, az almát azonban kicserélte saját gyűjteményének egy későbben készült és kevésbé értékes darabjával. Berengár nem vette észre - vagy észrevette ugyan, de elhallgatta - a cserét, az utána következő uralkodók koronázása egytől-egyig a cseredarabbal történt, az országalma pedig a sárkány birtokában maradt. Most azonban a hős lovagok kiderítették az igazságot, s nem voltak restek felkeresni a huszonegyfejű sárkány palotáját, kihívni egy szál kardra a szörnyűséges jószágot, s kényszeríteni az eredeti koronaékszer visszaszolgáltatására. S a történetnek ehhez a pontjához érvén a lovagok kibontották csomagjukat, s hódolattal átnyújtották a királynak a magukkal hozott országalmát.

Az öreg király átvette az almát, hosszasan, tűnődve nézte, forgatta. - Valóban nagyon ravasz jószág az öreg huszonegyfejű - szólalt meg végül. - Azt ugyanis az annalesek sem írják le, csak a dinasztiánkban atyáról fiúra szálló szájhagyomány örökíti nemzedékről nemzedékre, hogy I. Berengár aranyalmájának volt egy egyedi azonosítási jegye, egy olyan jel, amelyet még az ajándékozó Tohuvabohu vésetett rá. A sárkány megajándékozott titeket egy országalmával, talán hogy megszabaduljon tőletek, ez azonban nem az eredeti. Így minden hősiességetek és kitartásotok hiábavaló volt: azt az országalmát továbbra is a huszonegyfejű őrzi, s az igazi feladatot nem tudtátok teljesíteni. Erényeitek és fáradozásotok azonban nyilván jutalmat érdemelnek. Maradjatok udvaromban, s magas tisztségeket betöltvén érdemdús munkát végezhettek. Egyúttal arra kérlek titeket, hogy a Legfelsőbb Királyi Tanács érdemes tanácsadóiként támogassátok leánygyermekemet az uralkodás fáradságos munkájában. Ő ugyanis éppen tegnap töltötte be nagykorúságát, s úgy nyilatkozott, hivatkozva dicsőséges emlékezetű üknagynénjére, s az általa teremtett precedensre, hogy élni kíván a nőági örökösödés révén számára megnyílt lehetőségekkel, férjhez menni viszont egyelőre nem óhajt. Most pedig fáradjatok át az ebédlőterembe, s foglaljatok helyet a dúsan terített asztalok mellett, ahol az udvari énekmondók a ti dicsőségeteket zengik...

Hét nap és hét éjjel zajlott az ünnepi lakoma, én is ott voltam, még egy rántott csirkecombot is utánam dobtak. Itt a vége, fuss el véle.

 

Elisabeth de genere Arrabona

III.

Az első dalia baktatott a kietlen sárkány földön és irtózatosan pocsékul érezte magát. Már régen megbánta, hogy elindult a királyleány kezéért folytatott viadalban. Az ország, ahonnan származott, az egyik legfejlettebb királyság volt. Sokkal fejlettebb, mint a Bergengóc Királyság. A mozgó telefonok száma épp akkor érte el vezetékes telefonok számát, amikor elindult. Egy buta szóváltás miatt indult el erre a gagyi útra: összeveszett csetelő barátnőjével, aki őt virtuális hősnek :-( nevezte. Gondolta, majd Ő megmutatja és beadta a keresőnek a "próbatétel"-t. Egyetlen értékelhető találat a bergengóc király felhívása volt a királylány kezére. Gondolta, itt az alkalom, hogy megmutassa milyen legény ő a hálón. Az ugyan egy kicsit elriasztotta :-(, hogy nem virtuális kalandjátékban kell részt venni. De amikor visszalépett és újra megpillantotta a virtuális hős elnevezést :'-(, végképp elhatározta magát, s egy búcsú SMS-t hátra hagyva a családjának elindult. Hát éppen ez az! Már időtlen idők óta úton van és ebben a nyüvedt Sárkányországban nincs térerő! Úgy gondolta, hogy visszaballag az első sárkányhoz, hátha az tud valami megoldást, miért nem működik a telefonja. Szerencséjére a sárkány még mindig jókedvében volt. Amikor a királyfi elmesélte, mi járatban van, hatalmas kacagásban tört ki. Mikor végre meg tudott szólalni, elmondta, hogy sárkány honban nincs ilyen szolgáltató, de nem is kell.

- Csak nem gondolod komolyan komám, hogy holmi fölösleges szerszámokra költök, mikor velem született kommunikációs eszközöm van. Nézd csak meg Stephanus hírközléstörténetét, mit ír a füstjelekről? Hát ha valami közlendőm van a bátyámmal csak ordítok egyet, mire kinyitja a szemét én meg elkezdem lövellni a jeleket. Nem is kell ennél jobb SMS. :-)

A királyfi cselhez folyamodott: megkérdezte, keverhet-e a sárkánynak egy jó koktélt. Miután az úgyis szomjas volt, beleegyezett. A királyfi először egy kissé jellegtelen Orange koktélt kevert s miközben szopogatták a nedűt néhány szóban ecsetelte a sárkánynak mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha távolabbról is tudná ellenőrizni, nem hatolt-e be valaki az aranyalma gyűjteményébe. Mobil riasztó rendszer lehetővé tenné számára, hogy távolabbi országokba is eljusson ne csak az unalmas Bergengóciába. Az Orange koktél után a Vodafon jött majd a One 2 One, azután a Mannesmann, a Tele2, az Aircell, a Telemóviles, s mire beesteledett és a királyfi kitöltötte az utolsó csepp italokból kevert Pannon koktélt, már nem csak a mobil szolgáltatásban egyeztek meg, hanem a sárkány büszkén nevezte magát a dotdrag cégek szövetsége elnökének. :-)

A második királyfi mikor végre egyedül maradt kihúzott a zsebéből egy színes újságot. Az első oldalon gyorsan átfutotta Tarján Tamás színi kritikáját. Ezt sosem hagyta ki, hiszen már ő maga is kezdte elhinni, hogy nem a lányok miatt veszi a lapot, hanem kulturális éhsége csillapítására. Amint megpillantotta a gyönyörű kebleket, rögtön tudta merre irányítsa lépteit: egyenesen a tizennégy fejű sárkányhoz ment. Megmutatta neki a nyuszikákat az újságjában és felajánlotta segítségét az újság sárkányföldi kiadásához. A sárkányt jókedvében találta, így azután a Play Boy koktélt szürcsölgetve hamarosan megkötötték az üzletet.

A harmadik királyfi egy darabig tanácstalanul álldogált, majd eszébe villan a huszonegy fejű sárkány barlangjában összedobált rengeteg kincs. Elővette a zsebéből az Új Művészet akkor megjelent számát, amikor elindult hazulról. Kicsit elpirult, amikor meglátta a vezércikket, mely Alexander Paccatus magasztos gondolatait tartalmazta a művészet és az erkölcs kölcsönhatásáról, de már nem volt megállás! A sárkány még mindig elég barátságos hangulatban volt, s megengedte a királyfinak, hogy egy Tiziano koktélt keverjen. A Donatello koktél elfogyasztása után semmi kifogást nem emelt az aukciós ház megnyitása előtt.

A negyedik királyfi szomorúan ácsorgott s csak azt látta, hogy a többiek milyen céltudatosan indultak a szélrózsa három irányába. Pedig, ha igazi mesében lenne, neki már rég győzni kellett volna. Szomorúan turkált a zsebében, hátha talál valamit: egy sípot, amibe belefúj és a lovacska megmondja mit tegyen, egy palackot, amit megdörzsöl és ott terem a dzsinn, egy tollat, amire ráfúj és ott terem egy hatalmas sas. De ehelyett az Értesítő legújabb számát húzta ki a zsebéből. Beleolvasott Petrus Notalpi dialógusaiba és rögtön tudta mit kell tennie. Francba a kicicomázott király leánnyal, irány Zimbiel! Katakurdisztán kutatására szenteli életét még ha atyja kitagadja is! A szép havár leányok úgyis jobban tetszenek neki, mint a Pr-osok által egyen királylányra imidzselt bergengóc leányzó. Így is tett, hátizsákjából elővette az összehajtogatható parafa csónakját, vízre bocsátotta és szép csendben a Panrac óceán felé vette útját.

A bergengóc királylány fél év múlva előfizetett a dragonnetre és megismerkedett egy fiatalemberrel, akivel már a távmennyegzőt is megülték. A bergengóc hagyományoknak megfelelően 100 szőke nő táncolt a virtuális esküvőn, akiket a legszebb nyuszikákból választottak ki. A nászajándékokat a Sárkányalma Aukciós ház kínálatából vették. Az ifjú pár fogadalmat tett, hogy a Zimbieli Egyetem híres kutatóját kérik fel virtuális gyermekeik nevelésére, aki nevelő tevékenységét azzal kezdte, hogy Bergengócia minden lakosának feladta házi feladatul, hogy fejezzék be azt a mesét, amely így szól:

Egyszer volt, hol nem volt, élt Bergengóciában egy öreg király. Annak az öreg királynak - miként az már lenni szokott - volt egy viruló leánya. Mióta a király megözvegyült, ez a leány volt legfőbb öröme...

 

Viola de genere Exiguum:

IV.

- Csicsijja, csijja, kicsi Berengárka, ne sírjál!

Hát még a dadus sem tudott téged elaltatni? Na jöjj az ölembe, kicsi királyfi, ringatlak egy kicsit! Milyen szép vagy! Vörös hajad csigákban övezi arcodat, a szemed kék ... De jó, hogy rám hasonlítasz, s nem az apádra! Ne sírj, no! Ládd-e, milyen játékot hozott neked anyácskád? Hogy csillog-villog? Az ám! Ez bizony országalma, színaranyból. Most persze fintorogsz. Hát minek nyalogattad meg? Sós az bizony, az én könnyeimtől. Te ezt még nem értheted. El kellett tüntetnem! Be kellett osonnom a királyi kincstárba, és keszkenőmbe takarva el kellett lopnom az országalmát, hogy a négy kérőm másnap messzire nyargaljon, hogy időt nyerjek. Négy kérőhöz mégsem mehettem feleségül! S ha megtudták volna, hogy útban vagy, kicsi Berengár, azonnal lelohadt volna a lelkesedésük, hiszen a bergengóc törvények értelmében ők már csak régensként uralkodhattak volna. A legkisebb gyermek is tudja Bergengóciában, hogy a mi dinasztiánkban mindig az elsőszülött fiúgyermek a trónörökös. Aztán meg mindenképpen el akartam kerülni, hogy kitörjön a botrány. Szegény apám, gyenge a szíve, belehalt volna, ha megtudja az igazat. Hát még, ha azt is megtudja, ki az apád! Ezt el kellett titkolnom!

Szerencsére nagynéném, aki mindig második anyámként állt mellettem, most is megtalálta a megoldást. Mindenkivel elhitette, hogy elutaztam messze Tündérföldre, lovagjaim hősi halálát elfelejtendő. Elutaztam, persze, de őhozzá, Burkusországba. Ott szabályos szerződést kötöttem a burkus király öccsével, hogy névházasságot köt velem. Máig sem tudom, nagynéném mivel vette őt rá erre a döntésre. Ha megkérdezem, mindig csak rejtelmesen mosolyog, és azt mondja: maradjon ez az ő titka. Aztán megszülettél, kicsi fiam, s Bergengócia népe előtt már együtt jelentünk meg, mint egy boldog, nagy család.

Vajon mi lett a négy lovaggal? Milyen kár, hogy nem jöttek vissza soha többé! Kíváncsi lettem volna, hogy fogják megtalálni az elrabolt országalmát. Persze, igen valószínű, hogy a nagynénémnek van igaza, rég felfalták őket a sárkányok ...

No lám, csak elaludtál. Aludj csak, erősödj. Húsz év múlva te leszel a király, hát csak nőj nagyra, kincsem!

- Sikerült a csel, Hétfejű, kedves fiam?

- Igen apám, teljes mértékben.

- Nem fogtak gyanút a lovagok?

- Ha gyanút fogtak is, azt sikerült elaltatni. Mind a négyen végigjárták rezidenciánkat, meghallgatták, amit meséltünk, megnézték a gyűjteményeinket, megitták velünk a királylányvére-koktélt, s most útban vannak hozzád.

- Pompás! Én pedig mindent előkészítettem a fogadásukra. Jó munkát végeztetek, fiaim! Ezt most megünnepeljük.

- Előbb kérdezni szeretnék valamit, apám.

- Azt szeretnéd tudni, ugye kedves Tizennégyfejű, hogy mi lett a bergengóc királylánnyal?

- Ezt nem volt nehéz eltalálni.

- Már megszületett a fiad! Berengár lett a neve. Úgy hírlik, vöröshajú, kékszemű fiúcska, az anyjára hasonlít.

- Máris? Hiszen még negyven napja sincs, hogy betörtem Bergengóciába!

- Ugyan, dehogy! Itt másként múlik az idő! Ami nálunk röpke negyven nap, az odaát négyszáz!

- És nem derült ki, hogy ...

- Senki nem tudta meg, hogy te vagy az apja. A királylány mélyen hallgatott arról, hogy te azon az éjszakán az ő szobájában jártál. Azt híresztelte, hogy elloptad az országalmát. Aztán visszavonult Burkusföldre, a nénikéjéhez, ott szülte meg a fiadat, miután férjhez ment a burkus király öccséhez.

- De miért lett emberfi az én fiam? Miért nem kis sárkány?

- Nem tudtad, hogy a sárkányok és királylányok házasságából mindig apró embercsecsemő születik, aki csak húsz éves korában változik át sárkánnyá? Bizony az ilyen sárkánynemzés rendkívül lassú dolog, csak sokára szaporítja meg szép sárkánynemzetünket! Szerencsére ennél van gyorsabb mód is!

- Igen, a királylányvére-koktél ...

- Úgy van! Elegendő három pohárral meginni belőle, és a következő nap reggel már sárkányként ébred az emberfia. No, siessünk üdvözölni új polgárainkat!

 


Közreadja:
Stephanus de genere Bartolits:

Történetek a Keláti Pincesorról
(77. ajtó)

Történt pedig egyszer, hogy a katakurdok megelégelték a bagamérek kegyetlenkedéseit és visszavonultak elfoglalt városaikból a Katakurd-mészkőhegység erdős-barlangos területeire, hogy ott gyűjtsenek erőt a bagamérek lerohanására. Összegyűltek pedig az egyik teliholdas éjszakán Loro krátere körül, hogy áldozatot mutassanak be a Würm várában raboskodó Krispinért és új uralkodót válasszanak maguk közül a bagamérek elleni roham élére. Itták pedig azon az éjszakán is a hegy nedűjét, a Keláti Bagavért, hogy visszatérjen rettenthetetlen bátorságuk és bölcsen tudjanak uralkodót választani magok közül.

Folytak a nagy viták a kráter szája körül, egymás után mondták el kortesbeszédeiket az Eyrf-törzs (A mai Katakurdisztán területére negyedik hullámban érkező honfoglaló törzs. Kiszorították a Panrac-törzset a Protan-hegy környékéről, akik az Askhelon-folyó torkolata felé menekültek és megalapították Mirza városát illetve Prákritot.) a Panrac-törzs (A mai Katakurdisztán területére harmadik hullámban érkező honfoglaló törzs. A Miguoson szálltak partra és a mai Protan-hegyet és környékét foglalták el. Uralkodójuk, Meluzin átmenetileg egyesítette a Panrac- és Rebec törzset. Az Eyrf-törzs hajón menekült a Viking-tenger partjaira), a Protan-törzs azon kései leszármazottai, akik hűségesküt tettek annak idején Krispinnek, de nem tudtak döntésre jutni abban a kérdésben, mit és hogyan kéne cselekedni szorult helyzetükben. Ekkor pedig szót kért egy fiatal, daliás ifjú, aki eddig csak hallgatott és csendben kortyolta a Keláti Bagavért. Minthogy nem sokan ismerték, érdeklődéssel fordultak feléje a törzsi vezetők kései leszármazottai. Az ifjú felállt, előrelépett a kráter szélére és zengő hangon megszólalt:

- Katakurdisztán sokat szenvedett fiai! Nem vitatkozhatunk tovább vég nélkül azokon a problémákon, melyeket évszázadok alatt sem tudtunk egymás között eldönteni. Hazánk végveszélyben forog. Gondoljátok csak végig: Würm, Mordent, Pislák, Omasus, Zinbiel és Rebec erődítményeit megszállta a bagamér hadsereg, uralkodónk, XIII. Krispin saját büszke várunk, Würm foglya. A kérdés, "vajjon bévehedd-é Würmnek sziklavárát" évezredes történelmünkben mindig a lehetetlenséget érzékeltette. Most pedig Würm idegen kézen van. Tűrhetjük ezt tovább?

A kráter körül ülők valami erős forróságot éreztek magukban a szavak hallatára és ezt a forróságot nem (csak) a Keláti Bagavér szította. Az ifjú szavai telibe találták azt, ami mindenkinek fájt az összegyűltek között. "Nem!" kiáltották egyöntetűen és maguk is meglepődtek, milyen egységes lett hirtelen az előbb még megosztott gyülekezet.

- Nos, harcostársaim, ha ez a válaszotok, akkor ne tétovázzunk. Az igazság, hogy én Rebec törzséből származom, annak is a legnemesebb Csimbók ágáról, s a Giwdul nevet kaptam megszületésemkor. Míg azon vitatkoztok, kit illet az elsőbbség ezen a földön, melyet most idegen bagamérok léptei taposnak, én azt tanácsolom, ne ez legyen a vita tárgya. Pedig joggal szállhatnék be a vitába, hiszen nem kérdés, a Rebec-törzs tette lábát először erre a földrészre. De ez most nem számít. A fontos az, hogy álmot láttam az éjjel, melyben Krispin szólt hozzám. Tudom hát, mit kell tennünk, de ennek nagy ára van. Meghallgattok-é harcostársaim és hiszitek-é, hogy Würm vára visszavehető?

A kráter körül a pattanásig feszült a hangulat. Az eddig vitatkozók érezték: valaki itt egyszerre követeli magának az uralkodói jogot és ugyanakkor tálcán kínálja a katakurd egységet - ha ugyan hinni lehet szavainak. Történelmi sorsforduló lehetősége lebegett a Loro-kráter körül. A holdtölte misztikus hátteret festett a drámai képhez, s úgy tűnt, az egész világmindenség azt figyeli, van-e erejük a katakurd törzsi leszármazottaknak ahhoz, hogy félretegyék ellentéteiket, melyek száma Giwdul bejelentésével éppenhogy sokszorosára nőhetne.

A feszült csendben egy pisszenés sem hallatszott, Giwdul szavai pedig egyre halkabban verődtek vissza a kráter falairól. És ekkor történt, hogy a Protan-törzs egyik idősebb leszármazottja felállt, leoldozta övéről vapotronját és a földre dobta azt. Ez a rituálé pedig régi, már-már elfeledett katakurd szokás szerint azt jelentette, hogy vissza ugyan nem vonul a vitában, de elismeri az utoljára szóló igazságát az adott helyzet tükrében. A kráter körül élet támadt: egymás után álltak fel az éltesebbek, s oldozták le vapotronjukat, majd a fiatalabbak is követték példájukat. Nem telt bele két perc és Loro kráterénél megszületett a régóta áhított katakurd egység Giwdul vezetésével.

- Köszönöm bizalmatokat. Cserébe ezért a bizalomért elmondom, miért volt bevehetetlen Würm vára évszázadokig és miért az ma is. Ennek a várnak a falait az első perctől kezdve egy különleges, varázserővel rendelkező folyadékkal, az oliguriával itatták át védői. Amíg az oliguria varázsereje tart, Würm vára bevehetetlen. Ez a varázserő azonban nem tart örökké, a falakat rendszeresen oliguriával kell kezelni. Ezt hanyagolták el a vár védői a bagamér lerohanás előtt, főként azért, mert a tenger felé el volt zárva az útjuk, s nem tudtak oliguria-utánpótláshoz jutni. Ezért tartják XIII. Krispint is oliguriával átitatott tömlöcben, nehogy megtörjön az újra feltámasztott varázs. A bagamérek bőven rendelkeznek oliguriával, nincs tehát remény arra, hogy hasonló módon visszavehetjük a várat.

A kráter körül a csalódottság moraja hallatszott. Sejtették, hogy Würm különleges ereje mögött varázserő lakozik, de arra nem gondoltak, hogy ennek a varázserőnek a bagamérek is birtokában lehetnek.

- Hallom az elégedetlenség moraját, de mondtam, álmot láttam, melyben Krispin szólott hozzám. Láttam álmomban Krispint feküdni tömlöcében és hallottam érces hangját, amiben elmondta, az oliguria varázsereje oly erős, hogy még a Keláti Bagavér hatása sem elég a vár bevételéhez. Hanem ha a legjobb Keláti Bagavérbe valamit még belekeverünk, akkor az oliguria varázsereje megtörik és Würm vára bevehető lesz azok számára, akik ebből az italból isznak. S hogy mit is kell a Keláti Bagavérbe kevernünk? Nos, biztos hallottátok már a legendát arról, hogy a Katakurd-hegyvidéket korábban sárkányok lakták. Ma is kevesen merészkednek be a Mordent felett magasodó hegyek erdeibe, mert furcsa legendák keringenek arrafelé mindenféle rémségekről. Harcostársaim! Ezek a rémségek igazak. Mordent hegyeit - hiszitek vagy nem - ma is sárkányok lakják. Bizony, annak kell megtörténnie, amitől most megborzadtatok. Mordenti sárkány vérét kell a Keláti Bagavérbe kevernünk ahhoz, hogy Würmöt visszafoglalhassuk. És hogy ehhez a vérhez erőszakkal, csellel vagy éppen vérszövetséggel jutunk hozzá, ezt kell mindannyiunknak bölcs együttgondolkodással eldöntenünk.

Attól a holdvilágos éjszakától kezdve az Eyrf-törzs, a Panrac-törzs, a Protan-törzs és a Rebec-törzs azon kései leszármazottai, akik hithű katakurdoknak vallották magukat, egy közös cél érdekében készülődtek arra, hogy megvívjanak a mordenti sárkányok valamelyikével és vérét véve visszaszerezzék Würm várát. A nagy készülődést azonban kudarcok sorozata követte. Hiába ereszkedett le egyszerre öt-hat bátor katakurd a mordenti sárkányok búvóhelyéül szolgáló szelamlikak valamelyikébe, jó, ha egy-két hírmondó ki tudott menekülni néhány fertály óra múlva. A legtöbb esetben azonban soha senki nem tudta meg, mi történt a küzdelemre Keláti Bagavérrel jócskán felkészített vitézekkel. Akik megmenekültek, azok sem tudták elmondani, hogy is esett a harc a sárkánnyal, mert hónapokig félrebeszéltek, majd bomlott elmével tengették további életüket.

A következő holdtöltekor pedig, mikor újra Loro krátere körül gyűltek a katakurdok és áldozatot mutattak be a Würm várában raboskodó Krispinért, felállt Giwdul, a katakurdok uralkodója és azt mondta:

- Éjjel megint álmot láttam, amiben Krispin szólott hozzám. Azt mondta, bölcsebbnek hitte népét, mint hogy leölesse magát a mordenti szelamlikakban. "Dobd el kardod, Giwdul és menj egyedül a sárkány barlangjába, ne apaszd tovább népedet hiába." - ezt mondta Krispin álmomban és rögtön el is tűnt kipattanó szemeim elől. Ne készülődjetek tehát tovább a sárkányok ellen, mert hiábavaló, amit teszünk. Reggel, ha a Nap felemelkedik a Katakurd Mészkőhegység felett, eldobom kardom és egyedül megyek a legnagyobb szelamlikhoz, ahonnan még egyetlen túlélő sem jött vissza. Magam akarok szemtől-szembe találkozni a Katakurd-középhegység legnagyobb sárkányával, akinek vére nélkül nem térek vissza közétek.

Másnap Giwdul lecsatolta fegyvereit, letette vapotronját, felöltötte egyszerű szabású, de igen elegáns, klokéból készült pemmigánoló-nadrágját, frissen stampfolt lábbelijét, fejére illesztette a családi fuszlival díszített, gazdagon lozsírozott uralkodói fejdíszét, majd megparancsolta a személyét őrző triőröknek, hogy akármi is történik, három nap és három éjszaka őrizzék annak a szelamliknak a bejáratát, melyet felkeres, de senki emberfiát ne engedjenek be utána eddig az ideig. Ha addig nem térne vissza, tartsanak egy csendes megemlékezést a Loro-kráternél és válasszanak új uralkodót.

Ezzel Giwdul megindult egyedül befelé a szelamlikba.

A triőrök vártak egy teljes napot, majd még egy teljes napot, de semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a szelamlikból bármilyen élőlény valaha is visszatérjen. Az őrség Keláti Bagavér utánpótlása is kezdett már megfogyatkozni, elhatározták tehát, hogy utánpótlást kérnek és egyben gorált ülnek és döntésre viszik a kérdést, mit tegyenek a továbbiakban. Az utánpótlás a harmadik nap estéjén meg is érkezett és a triőrök új bátorságra kapva éppen eldöntötték, hogy mindannyian berontanak a szelamlikba és megkeresik Giwdult, mikor váratlan dolog történt. A szelamlik bejárata hatalmas fénybe borult, a bejárat előtti tisztást kénes gázok bűze árasztotta el, a talaj remegni kezdett, a fák lombkoronája úgy megfeküdt, mint amikor a zondi szél beszorul a völgybe és ott tombolja ki magát. A triőrök tágra meredt szemmel nézték, mi történik, de arra sem voltak képesek, hogy fegyvereik vagy keláti palackjaik után kapjanak. A szelamlikból egy sötétzöld sárkányfej bukkant elő, folyamatosan okádva a kénes lángcsóvákat, melyek egy újabb tisztást alakítottak ki a barlang bejáratánál. A sárkány kidugta mellső lábát és igen óvatosan az újonnan keletkezett tisztásra fektette úszóhártyás mancsát. Gyengéden kinyitott karmai között sértetlenül ott állt Giwdul, megviselt arckifejezéssel, szemmel láthatóan igen fáradtan. Kezében egy díszes demizsont tartott, melyet szorosan magához ölelt, hogy baja ne essék. Giwdul kilépett a karmok közül, letérdelt a tisztáson, biccentett egyet a sárkány felé, majd ájultan eldőlt, de még ekkor is vigyázott arra, hogy értékes portékájának baja ne essék. A sárkány még egyszer körülnézett, egy hatalmas lángnyelvet eresztett fenyegetően a triőrök felé, visszahúzta lábát, amin egy friss, bekötözött seb nyomait láthatták a halálra rémült kísérők, majd egy kis mosolyféle jelent meg szemében, ahogy a földön fekvő Giwdulra nézett, s egy pillanattal később végleg eltűnt a szelamlikban.

Giwdult egy hevenyészett ülőszéken vitték vissza a triőrök a városba. Az uralkodó kifejezéstelen arccal nézett maga elé, a kérdésekre alig válaszolt, a demizsont azonban egy pillanatra sem engedte el. Arra, hogy mi történt a szelamlikban, egészen Giwdul haláláig nem derült fény, de a demizson tartalma valóban mordenti sárkányvér lehetett, mert szakszerű használata megtette hatását. A mindössze három literes edényből összesen 16 ezer palack különleges Keláti Bagavért tudtak előállítani annak köszönhetően, hogy mikor a demizson éppen kezdett volna kiürülni és leállították az adalékolási folyamatot, akkor az üveg hirtelen újra tele lett. Ez a csoda három hónapon keresztül tartott, így minden egyes palack Keláti Bagavérbe fél deci sárkányvér került.

A többi már a jól ismert történelem. A katakurd harcosok a többé mosolyogni nem tudó, örök komor Giwdul vezetésével egy éjszaka megitták az első adag dragonizált Keláti Bagavért és megrohamozták Würm várát. Elsőre ugyan nem sikerült bevenniük a várat, mert az oliguria varázsereje még ellenállt, de érezhető volt, hogy a megálmodott recept meg fogja hozni eredményét. Néhány nappal később Giwdul és serege már teljes győzelmet aratott a bagamérek felett, akik fejvesztve menekültek Würm várából. A beteg és erejében igencsak megfogyatkozott XIII. Krispint azonban nem sikerült megmenteniük. Élt még ugyan, amikor Giwdul és két kísérője rátalált a tömlöcében, de ahogy az oliguria ereje kezdett szertefoszlani, úgy fogyott Krispin ereje is. Giwdul még tudott néhány percet beszélgetni Katakurdisztán egyik legnagyobb történelmi személyiségével, de már a belé diktált dragonizált Keláti Bagavér sem tudott csodát tenni: XIII. Krispin visszakapott szabadsága tudatában Giwdul karjai között lehelte ki lelkét. Így nyerte hát vissza Würm függetlenségét a dicső Giwdul cselekedetei nyomán.

Epilógus

Giwdul hosszú és dicsőséges uralkodása alatt senki sem tudta kideríteni, hogyan is jutott hozzá az uralkodó a mordenti sárkányvérhez. Mindenféle szóbeszéd keringett ugyan, de biztosat senki sem tudott, Giwdul pedig megtiltotta, hogy bárki is kérdezősködjék a titka iránt. Az a személyes tragédia, amit Giwdul a lelkében hordott, csak halála után vált ismertté unokájának, II. Giwdulnak írt végrendelkezése nyomán. A végrendelkezésből kiderült, hogy Giwdul személyes sorsára nézve tragikus üzletet, a szó szoros értelmében vett vérszerződést kötött a mordenti sárkánnyal. Ezen az áron tudott csak hozzájutni a sárkány véréhez, mellyel felszabadította Würm várát és visszaadta a katakurd népnek ősi földjét. A vérszerződés lényege az volt, hogy Giwdul családfájának a harmadik generációtól kezdődően születő utódainak lelke felett a Nagy Mordenti Sárkánygyík rendelkezik. Giwdul ezért a vérszerződésért kapta meg cserébe a Nagy Mordenti Sárkánygyík néhány csepp vérét, melyet a demizsonban magával hozott. Hogy családja, utódai mégse kerüljenek a sárkányok hatalma alá, annak csak egyetlen módja volt: eltiltotta unokáját, a későbbi II. Giwdult az utódok nemzésétől és oly módon neveltette fel, hogy életcélja, kedvtelése ne a jövőbe nézés, hanem a múltba való fordulás legyen. Mikoron tehát, kedves pincejáró, Keláti Bagavért iszol és élvezed az élet gyönyöreit, az első csepp után gondolj tisztelettel a Giwdul dinasztiára, mert amit tettek, méltó a megemlékezésre.

 

Viola de genere Exiguum:

Ladónió

Ladónió tikkadtan vonszolta magát a pusztában. Rettentően szomjas volt, és nagyon rosszul érezte magát. Mintha kigyulladt volna az a keskeny, hosszú cső, ami kicserepesedett ajkait a tüdejével összekötötte. Valószínűleg magas volt a láza is. Újra és újra köhögés rázta hatalmas testét. Khm, khm. Rémesen fájt a torka. Mind a tizenkettő.

El sem tudta képzelni, hol fázott meg ennyire. Ködös elméjével próbált utánagondolni... Igen, talán tegnap, amikor kénytelen volt fölégetni egy egész várost, mert nem voltak hajlandók kiszolgáltatni a szépséges hajadon leányzót, akit tőlük követelt. Olma lakói azt merészelték állítani, hogy egyáltalán nincsenek a városban hajadonok, gyermeklányt mégsem adhatnak feleségül a sárkánynak. Ladónió mélységesen felháborodott. „Ne mondjátok, hogy semmitek sincs!” - bömbölte szörnyű hangon - „Tűzben születtetek hajdan, és tűzben is fogtok meghalni!” - kiáltotta még, s azonnal rátámadt a városra, hogy eleméssze a megátalkodott ellenszegülőket. Elég sok tüzet kellett okádnia, mert sehogy sem akadtak a tetők meggyulladni, azok a ravasz olmaiak előre leöntötték vízzel a tetőket, csak úgy tocsogott minden. De Ladónió nem hagyta magát. Egy teljes órán keresztül fújta-hányta a tüzet, s ez már az ő edzett torkának is sok volt. Utána az Olma folyó vizével hűtötte le a torkát, no igen, azon éppenséggel még jégtáblák is úszkáltak. Milyen jólesett akkor a hideg víz! Hát igen, biztosan ott fázott meg. Ráadásul a hajadont sem kapta meg, roston sült menyasszonyt mégsem vihetett haza. Sokáig nézte az elpusztult várost. Addigra már kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égbőlLadónió rosszkedvűen lépkedett az úttalan úton, de bele kellett nyugodnia, hogy ezt a lányt már elvesztette: ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni - gondolta még fáradtan. Botorkált tovább. Már ahhoz sem volt ereje, hogy szárnyai erejével győzze le a távolságot.

De minden útnak vége szakad egyszer, hősünk egyszer csak meglátta a következő város tornyait. Szinte tapsolt örömében. Tudta, hogy hamarosan ihat megint, hiszen a város szélén állt a Szörny kútja, amelyből kellemesen kénes víz folydogál évszázadok óta. Erőre is kapott rögtön, s az utolsó métereket már igen gyorsan tette meg. Valaha persze tiszta forrás táplálta a kutat, Ladónió azonban még süldő sárkány korában lehatolt a föld mélyébe, ahonnan a forrás eredt, s apránként hatalmas mennyiségű kénköves gázt fújtatott a vízbe, amely így átható záptojásszagot árasztott. Szóval igen kellemes ital vált belőle.

Most tehát boldogan hajolt a kénes forrás fölé. Ránézett a kútfőre. Lámcsak! Kinyílt a szörny szeme! Mohón ivott mind a tizenkét fejével. S ahogy a kénes víz lefolyt a torkain, egyre jobban érezte magát. Nincs is ennél jobb orvosság! Amint elmúlt a torokfájása, rögtön az előző nap kellemetlen eseményei jutottak az eszébe. Elkomorodott. Mert a baj nagy! Bizony, bizony, akkor volt a jó világ, mikor még semmi volt egy sárkánynak asszonyhoz jutni és minden barlangnak saját lakója volt. De amióta a szörnyű sárkánykór megtámadta Dragónia lakóit, az ország szelamlikjai kihaltan tátonganak. Évek óta pusztulnak a sárkányok, sőt, kérdés, hogy létezik-e még sárkány őrajta kívül. Idejét sem tudja, mikor találkozott utoljára a maga nembelijével. Az utánpótlás most már a sürgős feleségszerzésen múlik. Létezem az időben és a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül” -  gondolta - el kell mennem a birodalmamhoz tartozó tizenkét városba s mindenhonnan egy-egy hajadont kell elhoznom, hogy asszonyaim legyenek. A tizenkét lány egy esztendőn belül tizenkét utódot szül majd nekem. Többet nem, mert az újszülött sárkányok igen-igen nagyok, a szerencsétlen lányok sajnos bele fognak halni a szülésbe. De hát áldozat nélkül nincs eredmény, ezt az embereknek is be kell látniuk. Tizenkét sárkánnyal már be lehetne népesíteni Dragóniát. Milyen ostobák voltak az olmaiak: inkább választották a szörnyű tűzhalált, mint hogy egyetlen lányt is feláldoztak volna. - Ladónió úgy döntött, ezentúl nem vacakol a diplomáciai tárgyalásokkal, nem küld levelet a városatyáknak, hanem egyszerűen lecsap, s elrabolja magának a lányokat.

Másnap aztán elszabadult a horror. Ladónió támadásba lendült. Katakurda lakói elszörnyedve észlelték, hogy a tűzokádó sárkány rájuk tör a derült égből, s a nyílt utcáról magával ragad egy leányzót. Messzire elrepült vele, még csak sejtésük sem volt róla, hol keressék, hol kutassák az elveszettet.

A lány, akit elrabolt, Amarilla volt, fekete hajú, nagy szemű, vékony és okos leányzó. Ahogy a levegőben kalimpált a sárkány vaskapocsként rászoruló karmai között, megpróbált sms-t küldeni apjának-anyjának, nagyobbik bátyjának, de hiába! Nem volt semmi térerő. A sárkány betuszkolta a lányt a Mordent-hegy legmélyebb szelamlikába, majd - biztos, ami biztos -, a falhoz láncolta és hatalmas kővel zárta el a bejáratot. Új portyára indult, ezúttal más városba.

Prákrit lakói hallottak már Ladónió támadásáról, ezért óvatosak voltak. A sárkánynak napokon keresztül kellett lesben állnia, a városon kívül, mígnem az emberek nekibátorodtak, s kimentek az utcára. Ekkor aztán nekiiramodott az elszánt feleségvadász, lecsapott, és pillanatokon belül újabb áldozat vergődött a karmai között. A második lányt Barankának hívták, sötétbarna szöghaja volt, a szeme zöld, egyébként félénk, kissé ügyefogyott leányka, nem csoda, hogy épp őt tudta elkapni Ladónió.
A prákriti rendőrök vadul lövöldöztek a levegőbe, de addigra a sárkány már messze járt, rég elhagyta a városnak még a környékét is. Baranka is a mély szelamlikban kötött ki, Amarilla mellett. A sárkány mindenféle eleséget lökött a lányoknak, majd ismét elzárta a kijáratot.

Katakurdisztánban ekkor már szükségállapotot hirdettek, kijárási tilalom volt minden városban, az emberek csak éjjel merészkedtek az utcára - már akinek sürgős volt -, azt remélve, hogy így megmenekednek a sárkánytól. Csakhogy Ladónió szemét oligúriával mosta meg a mamája kicsiny korában, alighogy fulgurálni kezdett. Ettől igen éles lett a látása, és sötétben tán jobban látott, mint napfénynél. Így hát nagy vehemensen berepült a hegyi város, Loró főterére, s már vitte is magával a tér szélén álldogáló leányzót, Cipriánát. Ez a leányzó dús keblű és vörös hajú volt, göndör fürtjei csak úgy repkedtek a levegőben, ahogy a sárkány süvített vele a sötét éjen át. Hiába no, a rény csak háromdimenziós pont, de a bűn, az már körtérfogat. Cipriána is a sárkány martaléka lett, s a mord szelamlik mélyén találta magát hamarosan. A három lány rémülten latolgatta, vajon mi a szándéka velük Ladóniónak. Mindenféle szökési tervet kigondoltak, de a sárkány soha nem hagyta őrizetlenül a kijáratot, s mindegyiküket láncra kötötte, lehetetlen volt elhagyni a barlangot.

Ekkor már vadászrepülők köröztek Katakurdisztán nagyobb városai fölött, s radarral figyelték, mikor bukkan fel újra Ladónió. Rá kellett azonban jönniük, hogy a sárkányt nem mutatja ki a radar. Ladónió lopakodó berepülést hajtott végre Parenchimába, és hopp, már magával is ragadta a következő hajadont, egy igencsak gömbölyded szépséget, Dalmát, akit ugyanolyan könnyedén emelt a magasba, mint az első napon a vékony Amarillát. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, még abban sem voltak biztosak a város lakói, milyen irányban repült is el a sárkány.

A katonaság tanácstalan volt, a politikusok ugyancsak. Hogyan lehet egy ilyen ellenséggel megküzdeni, aki szinte a semmiből bukkan elő, és úgy tűnik el, mintha a föld nyelte volna el. Mindenesetre parancsot adtak ki, hogy a nők semmi esetre se hagyják el házaikat, férfiak végezzenek el minden bevásárlást, s egyéb olyan munkát, amit otthon lehetetlen. A magányos nőknek bevásárlószolgálatot szerveztek önkéntes férfiak segítségével. A boltokban kizárólag férfiak árulták a portékát, a bankokban és a postán férfiak ültek a pultoknál. A sorban állók ugyancsak férfiak voltak. A nők otthon maradtak, és kétségbeesetten várták, hogy elmúljék a szükségállapot.

A helyzet Ladóniónak is gondot okozott. Most már hiába állt lesben bármelyik város környékén, egyetlen lányt sem látott az utcán. Ha harc, legyen harc! - gondolta. Berepült az álmos kisvárosba, Kelátba, és addig fújt tüzet az egyik pompázatos ház tetejére, amíg lángra nem lobbant az épület. Ekkor aztán mégiscsak kimenekültek a lakói, s mivel szunnyadt még a két kistestvér, őket az apa és az anya vitte a karján. A nagylány, egy szőke, kék szemű szépség, aki Eudoxia névre hallgatott, ő szegény egyenest Ladónió karmai közé futott, aki máris repült vele Mordent felé.

Ekkor már a Facebookon is csatlakozni lehetett a „Szabadítsuk ki A-B-C-D-E-t” csoporthoz. A katakurd parlamentben egymás után nyújtották be a képviselők az interpellációkat, de hiába. A sárkány ellen az égvilágon semmit sem tehettek. Sem a kormányfő, a mindenkori tiszteletbeli Eyrf, sem a házelnök, a mindenkori Protán, sem az államelnök, a mindenkori Panrac. Kezdetben nem volt más a helyzet magaslatán, mint ők. De most képtelenek voltak úrrá lenni a helyzeten.

Legközelebb a Viking-tengerből mászott elő a sárkány, s úgy támadta meg a gyanútlan nótalpiakat. Itt az olaszos szépségű Fiorella került a karmai közé. Máskor Zinbielbe repült be éjszaka, s ott gyújtotta fel az egyetemi leánykollégium épületét. Hálóruhában menekültek a lányok, ki merre látott. Itt egy albinó hajadont ragadott el a sárkány, akinek vékony fehér haja volt, s halványszürke szembogarán átsütöttek az apró piros erek. A lányt Graciellának hívták, s rémületében elájult. Fehér bébidollos, élettelen teste bábuként lógott Ladónió erős karmaiban.

Mit mondjak még? Megszerezte magának a sárkány a kicsit bandzsító Honóriát Hodályvárból, a táncos léptű pisláki Illangót, a csábos pillantású Jusztinát a palpi hegyek közül, a királynői termetű Korinnát Mirzából, s utoljára a kopaszon született, ámde igen formás Lizandrát Rebecből.

A szülők gyászoltak, a városokban tüntetéseket szerveztek, a katonák és a rendőrök járőröztek, azonban a lányokról semmi hír nem volt. A katakurd hírszerzés éjjel-nappal megfeszített erővel dolgozott. Eredmény nélkül. Aztán a támadások váratlanul abbamaradtak. S ez ugyanolyan érthetetlen volt, mint a lányok elrablása.

Eközben teljes lett a létszám a mordenti szelamlikban. A tizenkét hajadon eddig attól tartott, hogy a sárkány fel akarja őket falni. Hiszen olyan drága és finom étkekkel, italokkal táplálta őket, mint Jancsit és Juliskát a mézeskalácsházi boszorkány. De teltek a napok, újabb és újabb lányok kerültek a barlangba. És ők még mindig éltek. Aggodalmuk nem tűnt el, a szörnyű az volt, hogy nem is tudták, mitől féljenek jobban.

Ladónió úgy tervezte, hogy egyetlen éjszaka termékenyíti meg a lányokat, hogy aztán esztendő múlva egyszerre jöjjön a világra a tizenkét sárkánykölyök. Ez tűnt a legésszerűbbnek. Együtt neveli fel gyermekeit, együtt tanítja meg őket vadászni, embercsapdákat kikerülni, s szépen újra benépesíti velük Dragóniát. Aztán a hetedik évben a kicsik már nagyokká lesznek, akkor végre megpihenhet Ladónió.

Eljött a kiszemelt este. Odakint a telehold fénye világította be a mordenti tájat. A viharmadár, a holdnak felesége hirtelen felszállt. Hatalmas szél támadt, s óriási felhőket hozott magával. A vihar hamarosan kitört. A káoszból kivált egy jelfény. Villámok csapkodtak a sziklába, de Ladónió ezzel nem törődött. A föld alatt ezek nem árthatnak. Belépett a barlangba, és kedvtelve végignézte háremét. Olyan félelmetes volt a rusnya jószág, hogy a lányok azt sem tudták, hogyan lapuljanak a földre vagy a falhoz. Ladónió kezdetül kitöltött magának tizenkét pohár tüzes vizet, s egy húzásra felhajtotta azokat. Aztán döngő léptekkel, tizenkét fején tizenkét csábos mosollyal elindult Amarilla felé. ...

Másnap reggel Mordent várának tizenkét bástyáját Ladónió tizenkét feje díszítette. Rusnya nyelvei lengedeztek a szélben. A hajadonok visszatértek városaikba. Az országban mindenfelé ünnepségeket tartottak. A lányokat valóságos ostrom alá vették az újságírók, rádió- és tévériporterek. De hogy azon a sötét éjszakán mi történt a szelamlikban, arról egyikük sem volt hajlandó elárulni egyetlen szót sem. Bizony szótlanná lett a riport és képtelenné vált a képernyő. A riporterek mindenfélét összefecsegtek örök hőseinkről, - neveik kőbe vésve álljanak itt örökül - de az igazság homályban maradt.

Azonban mi, akik bizonyos titkokat már ismerünk, szorongva várjuk, hogy mi történik majd, ha eltelik a tizenkét hónap! ...

 

Stephanus Bartolits királyi bibliokíber és drakonológus:

Ladónió kudarca

– a „Ladónió” befejezésének a megfejtése

... Ladónió kezdetül kitöltött magának tizenkét pohár tüzes vizet, s egy húzásra felhajtotta azokat. Aztán döngő léptekkel, tizenkét fején tizenkét csábos mosollyal elindult Amarilla felé. A fekete hajú Amarilla szemei ijedtében még tágabbra nyíltak, pedig amúgy is elég nagy szemű volt. Odalapult a sziklafalhoz és rémülten várta, mi történik. Ladónió egyetlen mozdulattal tépte le a leányról a ruhát, mire hatalmas sikoltozás, visítozás tört ki a barlangban. Ladóniót mindez nem zavarta, tizenkét mosolygó fejével körbevette Amarillát, majd olyan finomsággal, ahogy csak egy ilyen idomtalanul nagy állattól telik, elkezdte simogatni. Amarilla először elájult, majd feleszmélve belenézett a sárkány egyik fejének a szemeibe. Abban azonban olyan végtelen szomorúságot látott, hogy szinte megsajnálta a kedveskedni próbáló, esetlen sárkányt. Maga sem értette miért, de egyszer csak olyan érzése támadt, hogy ez az ocsmány állat egyszerűen csak szeretetre vágyik, s pár pillanat múlva már ott tartott, hogy önként kínálta fel ölét a sárkánynak. Ladónió ezen úgy meglepődött, hogy – bármilyen szégyenletes is ez egy mindent legyőzni képes sárkány számára – bizony az aktus csak nem akart sikeredni. A végén már Amarilla vigasztalta Ladóniót, aki teljesen összetört arra a gondolatra, hogy nem tizenkettő, hanem csak tizenegy utóda lesz.

„Ravasz lány ez az Amarilla, de Baranka elég buta ahhoz, hogy ne éljen ilyen aljas trükkökkel” – gondolta magában Ladónió és Amarilláról letápászkodva odament a szöghajú, zöldszemű lányhoz. Róla is egy mozdulattal tépte le a ruhát, de szerencsétlen, ügyefogyott leány ettől úgy megijedt, hogy még remegni is elfelejtett. Csak nézte-nézte együgyűen a sárkányt, s közben arra gondolt, hogy évek óta várt egy ilyen pillanatra, de soha egyetlen prákriti sem akarta még csak megsimogatni sem. Most pedig egy délceg sárkány megkívánta a testét, hát ez annyira felizgatta, hogy ő is önként kínálta fel az ölét a sárkánynak. Ladónió most már komolyan zavarba esett. Mi történik itt? Egy kis félelmet sem tud kelteni ezekben a hajadonokban? A krónikás szinte le sem meri írni, de bizony Ladónió zavarában itt sem jutott sikerre, pedig Baranka a maga módján mindent megtett azért, hogy megtörténjen a vágyott aktus.

„Tíz utód is szűken elég lehet Dragónia benépesítéséhez, Cipriána pedig dús kebleivel, tűzvörös hajával igazán izgató jelenség, ott nem érhetnek ilyen meglepetések. Pont ezeket a típusú emberlányokat nézegette mindig a Playdragon embermellékletes kiadásában, mikor már a fiatal, pikkelytelen sárkánylányok nézegetését elunta. Igen ám, de Cipriána már gyanított valamit az előző két esetből. Mire Ladónió lekászálódott Barankáról, addigra ő már maga levetette a ruháit és vágyakozva tárulkozott ki Ladónió előtt, aki már maga is tudta, hogy ebből az aktusból sem lesz semmi.

„Az utolsó reményem a váratlanság!” – gondolta és egy hirtelen ötlettel Lizandra felé vette az irányt. Ahogy azonban tizenkét fejével megfordult, már látta, hogy minden elveszett. Lizandra is, de az összes többi leány is meztelenül várta, hogy Ladónió magáévá tegye őket, mert lassan mind rájöttek, hogy éppen ez az, ami a sárkányt teljesen megbénítja.

Ladónió végignézett az összegyűjtött háremén, tizenkét feje zavarodottan nézte a nagy felkínálkozást és ráébredt, hogy ebből soha, de soha nem lesz utód, nemhogy tizenkettő, de egy sem. Lassan átment a barlang hátsó részébe, kezébe vette a Dragiblát és lassú, de biztos mozdulatokkal kivette az elkülönített utolsó fejezetet a szent könyvből. Tudta, hogy nincs tovább, itt a vég.

Ahogy azonban felütötte a Beowulf által megírt, csak a halálukat érző sárkányoknak szóló utolsó fejezetet, hogy belekaparja a nevét és utód nélkül elhalva ezzel végleg lezárja a sárkánydinasztiák sorát, a sziklafalon bizonytalan sziluettekkel maga Beowulf jelent meg számára. Ladónió mind a tizenkét fején leesett az álla a meglepetéstől, ami elég nagy zajt okozott a barlangban.

Túlbecsülted magad, Ladónió és ezért meg kell halnod. Nem csak abban becsülted magad túl, hogy utódokat tudsz nemzeni, de abban is, hogy azt hitted, te vagy az utolsó sárkány a világban. Hát tévedsz, a Dragibla hősi listája nem a te neveddel fog zárulni. Megfestetett már az a kép, ahol látszik, hogy a katakurd dugótornyok tetején egyfejűek gyülekeznek. Ők lesznek a Dragibla  továbbéltetői, te pedig halj nemes halált, ha már nem tudtál élni a lehetőséggel. Oldozd fel és hívd be a lányokat ide, a szent Dragibla elé és tedd, amit utána mondok.”

Ladónió egy kicsit tűnődött, hogy valóban látja-e Dragiblát vagy csak hallucinál. Néha előfordult vele, hogy egy-egy feje – egyszer talán kettő is – fantáziaképeket látott, de most mind a tizenkettő ugyanazt látta. Lassan felállt, átment a barlang elülső felébe, ahol még mindig ott várták a leánykák vágyakozó pózokban, s ő egymás után szabadította meg őket láncaiktól és invitálta be őket a hátsó terembe.

Mikor mind bent voltak, Beowulf megszólalt ismét: „Amarilla, Baranka, Cipriána, Dalma, Eudoxia, Fiorella, Graciella, Honória, Illangó, Jusztina, Korinna, Lizandra! Jól értsétek meg, amit most mondok. Ladóniót legyőztétek, így neki meg kell halnia. Ugyanakkor a sárkánytörténelem olyan szégyenének vagytok tanúi, ami soha nem szivároghat ki az emberek közé. Életeteket most megmentem, de tudjatok róla, azzal, hogy láttalak titeket ruhátlan valóságotokban, örökre a kezemben vagytok. Két feltétel teljesítésével térhettek vissza az életbe: az első az, hogy Ladónió kiszenvedése után tizenkét fejét levágjátok és az éj leple alatt kitűzitek azokat Mordent várának a tizenkét bástyájára. Utána pedig mélyen hallgattok mindarról, ami itt történt. Ha valamelyiktek is egy szót is elmond az itt történtekből, azonnal lesújt rá kénköves haragom, s pillanatok alatt halálnak halálával fog halni. Ha viszont hallgattok, élhetitek tovább normális életeteket – ha ugyan a történtek után még képesek vagytok sárkányok utáni vágyakozás nélkül élni.”

Ezzel Beowulf sziluettje eltűnt a sziklafalról. A lányok egymásra néztek, majd Ladónióra, aki lassan egy bejegyzést tett a Dragiblába, majd fejei egymás után kókadtak le élettelenül a sziklabarlang aljára. Egy pillanattal később a Dragibla is halványulni kezdett, majd az egész kötet eltűnt, nem maradt a barlangban más, csak Beowulf súlyos szavainak a hatása. A lányok kielégítetlenül vették elő a sziklapárkányról Ladónió hosszú kését, hogy könnyeikkel küszködve megkezdjék a fejek levágását.

 

 


Stephanus Bartolits: Balladónio

Tizenkét hónapja, hogy megtört az átok,
Mordent minden tornyán egy sárkányfej látszott.
Tizenkét fej volt az, Ladónió feje,
Tizenkét szűzlány szabadult meg vele.  

Tizenkét szűzlány szabadult meg vele,
akiket közelről ért a halál szele.
Elvitte a sárkány mind a tizenkettőt,
Arról szólt a fáma, megtömni a bendőt.  

Volt is nagy jajongás Mordent városában
nomeg Hodályváron és Katakurdában.
Jajjaj mi lesz vélünk, elfogy a lakosság,
Ladónió éhes, ez a nagy igazság.  

Ám egy szép nap megszűnt minden rossz rémálom,
nem tűnt el több leány, sem télen, sem nyáron.
Vajh mi történhetett, ki volt az a bátor,
Aki megfékezte Ladóniót mától?  

Tizenkét hónapja, hogy megtört az átok,
Mordent minden tornyán egy sárkányfej látszott.
Tizenkét fej volt az, Ladónió feje,
Tizenkét szűzlány szabadult meg vele.  

Tizenkét hónapja, hogy megtört az átok,
tizenkét hónapja hallgatnak a lányok.
Nem tudhatja senki, mi történt az éjjel,
Mint halt Ladónió, kínokkal vagy kéjjel?  

Hallgatnak a lányok, egy szót sem nem szólnak,
Ha erről kérdezik, villámokat szórnak.
Elzárkózva csendben, magányosan élnek,
Senki meg nem tudja, betegek vagy félnek.  

Tizenkét hónapja, hogy megtört az átok,
azóta a város egy sárkányt sem látott.
Hogy felejt a város, szinte hihetetlen
Azt hitték, az ilyen többet lehetetlen.  

Reggelre ébredve jött a meglepetés,
Megjelent a sárkány, s nem is éppen kevés.
Feje az csak egy volt, nem tucat, mint régen,
viszont a földön ült, nem szállott az égen.  

Tizenketten voltak, s mind egyfejűek.
Nem mozogtak sehogy, csak a földön ültek.
Kőből voltak talán vagy más holt anyagból,
Kíváncsian néztek le a hosszú nyakról.  

Neve is volt mindnek, alul kicsi tábla,
Vobi, Thezaurosz és tíz másik társa
így jelent meg éjjel a városi parkban,
s Mordent megérezte: ismét csak baj van!  

Tizenkét hónapja, hogy hallgatnak a lányok,
tizenkét hónapja, hogy megtört az átok.
Nem tört az meg végleg, csak más formát öltött
A tizenkét leány mégis sárkányt költött!  

A szobor a parkban nem bánt most már senkit,
De a tucat leány kilehelte lelkit,
Átköltöztek éjjel a sárkányszobrokba
Ebben élnek tovább, mint Beowulf mondta.  

Tizenkét hónapja, hogy megtört az átok,
Ladónió feje lehullott ám rátok,
Nem tudtatok tovább sárkány nélkül élni,
Amarilla, Dalma: nem kell tovább félni.  

Messze repít immár a Dragibla szava
A tizenkét szűzlány nem megy többé haza.
Sárkányokká váltak Ladónió helyett,
Dragónia pedig ismét népes lehet.

  

  

 


Közreadja: Stephanus Bartolits:

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Töredelmesen bevallom, házi feladatom nekem sincs, de mégis egy írást tartok a kezemben, ami bizonnyal tarthat számot a Symposion társaság érdeklődésére. Mi több, még az is lehet, hogy mindannyian címzettjei vagyunk ennek a levélnek, amit a kezemben tartok. De jaj, hiszen még el sem mondtam, hogy is került a kezembe ez a rögvest felolvasásra kerülő dokumentum. Ezt bizony még Dublinban találtam a szállodai szobánkban, utolsó nap visszaérkezve a munkaülésről. Az előző napokon mindig de genere Arrabona érkezett előbb vissza a városból, hogy együtt mehessünk élvezni az esti Dublint, de pénteken máshogy alakultak a dolgok és én érkeztem meg előbb. Éppen azt néztem, hagyott-e valami jelet a számomra, hogy már itt járt vagy még egyszerűen csak nem érkezett vissza, mikor egy borítékot láttam meg a földön. Címzés nem volt rajta, de le sem volt ragasztva, s mikor belenéztem, a következő írás került elő belőle.

 A dublini sárkány

 A hangulat kezdett a tetőfokára hágni, ahogy az óra elérte az éjfélt. A három korosabb ír zenész, egy gitáros, egy hegedűs és az ír furulyás énekes kifogyhatatlan volt a balladákból, kocsmazenékből. S persze pontosan tudták, hogy csak akkor kapják meg a nem túl nagy gázsijukat, meg a mellé járó Shepherd’s pie-t és a két pint vörös sörüket, ha a pub vendégei sokáig maradnak és elégedetten távoznak. Húzniuk kellett a megélhetésért, a másnapért. És mindezt könnyedén, vidáman, hogy senki se lássa rajtuk az erőlködést és a reménytelenséget. Előző nap alig volt vendég, éhen mentek haza, mert már éjfél előtt elment az utolsó asztaltársaság és a tulajdonos nem fizetett. Most viszont bíztatónak látszott a helyzet, több asztalnál is vidáman mulatozó társaság ült, akik egymás után rendelték a whisky-ket és mellé kísérőnek a Pale Ale-eket. A zenészek már másodszor játszották a Whisky in the Jar-t és több balladát is kértek tőlük a vendégek. Az este tehát jól alakult és már-már kedvük is lett a zenéléshez, ámde ekkor egy hátsó asztaltól egy furcsa idegen lépett a tenyérnyi színpad elé és tekintélyes borravalót tett a zenészek elé. Kis akcentusa volt az angoljának, de a borravaló mértékéből úgy tűnt, tisztában van a kérése képtelenségével.

- Játsszátok el a Dublini sárkány-t és ugyanennyit adok a dal végén is !! – mondta erősen reszelős hangján, kezében a pint sörével.

A kocsmai etikett szabályai egyértelműek voltak: ha a dalt nem játssza el a zenész, mert nem ismeri vagy más oka van, akkor visszajár a letett pénz. A tulajdonos meg lehet, hogy már másik nap új zenészeket bérel fel, hogy vendég elégedetlenül ne menjen ki a pub lengőajtaján. Nem is fordult elő olyan, hogy ismeretlen nótát kértek volna a vendégek…de a Dublini sárkány…hát az egy más eset. Azt bizony ezen a környéken már vagy kétszáz éve nem merte eljátszani senki. A legenda élénken élt minden ír kocsmázó fejében, még ha nem is voltak benne biztosak, hol és mikor is történt meg a borzasztó eset. Vagy egyáltalán megtörtént-e. Csak egy volt biztos: a Dublini sárkányt soha nem kérte és nem is játszotta el senki ezen falak között.

A legenda alapja már rég homályba veszett, csak a végét ismerték. Az is elég volt ahhoz, hogy félelmet keltsen. Az előzmények még a kelta mitológiában gyökereztek, mely szerint egyszer volt egy Master Stoorworm nevű tengeri sárkánykígyó, azaz szerpent, aki a partok közelébe húzódott és minden reggel hetet ásított az után, hogy felébredt. Sajnálatos módon azonban minden egyes ásítással valamit el is tüntetett a szárazföldről. Hol egy birka, hol egy háziállat, hol a fél szekér, hol pedig egy-egy ember tűnt el a szájában, hogy aztán feneketlen gyomra mindezt megeméssze. A kelta király egy idő után ki is hirdette, hogy lányát adja feleségül ahhoz a vitézhez, aki legyőzi a szerpentet és mellé még díszes kardját is odaajándékozza, hogy valami értékeset is adjon. Tolongtak is a vitézek szép számban, de bizony mindegyikük kudarcot vallott, egyik sem bírt a tengeri sárkánnyal, bármilyen fondorlattal is próbálták legyőzni. Már a harminchatodik vitézét vesztette el a király, amikor úgy döntött, hogy maga fogja legyűrni a sárkányt. Hatalmas hadihajót készíttetett elő a sárkány megközelítéséhez és egy kis csónakot, amivel pirkadatkor át tud evezni a hajóra, ahol már készen állt a legénység a szörnyhalálra.

Lakott azon a vidéken egy fiatal siheder, akit Jamie-nek hívtak, semmije nem volt, csak esze és legalább a kardra igényt tartott volna, ha a királylányt nem is akarta volt megszerezni. Jamie szerzett egy nagyobb tőzegcsomót a lápvilágból és éjjel nekivágott a partnak. Hamar megtalálta a királynak előkészített csónakot, eloldozta és észrevétlenül kievezett a nyílt tengerre. Volt ám pirkadatkor pánik, mikor megjelent a király teljes vértezetben és a csónak nem volt sehol. De már akkor nem volt mit tenni, el kellett halasztani egy nappal a nagy támadást.

Ezalatt azonban lehatoltak az első fénysugarak a víz alá és Master Stoorworm is kezdett felébredni. Feljött a víz felszínére és lustán megkezdte első ásítását. No, több sem kellett Jamie-nek, a hullámok hátán becsónakázott a szerpent szájába és rögtön le is csusszant a torkán. Ott kicsit járkált, míg megtalálta a sárkány máját, majd a tőzeget alácsúsztatta és szikrát csiholva meggyújtotta. Éppen időben, mert a sárkány ekkor ásította a másodikat. Nosza, ekkor a csónakkal kicsusszant a sárkány torkán és visszakerült a nyílt vízre. Mire a sárkány harmadszor is ásított volna, addigra már a part menti sziklák mögött volt biztonságban. A legenda szerint a szerpent ekkor kezdte érezni, hogy valami baj van a mája körül. A parázsló tőzegtől assan kezdett megsülni a mája és a szörnyeteg hamarosan megkezdte a haláltusáját. Eközben a legenda szerint hatalmas darabok váltak le a testéről és elkezdtek kihullani a fogai. Az első adag kihullott fogából lettek az Orkney-szigetek. A második adag kihullott fogából a Shetland-szigetek, egyik elszabadult testrészéből pedig a Faröer-szigetek. Végezetül a tengeri sárkány kimúlt testéből lett Izland szigete. Hát ilyenformán mentette meg Jamie a keltákat a vízi szörnytől.

Igen ám, de hosszú ideig senki nem tudta, hogy a sárkány pikkelyei a haláltusában szerteszét szóródtak a szigeteken, jutott belőlük bőven az ír dombokra és városkákra is belőle. Márpedig a sárkánypikkely veszedelmes dolog, évszázadokig is képes élettelenül heverni, hogy aztán valami apróságtól életre keljen. Ez történhetett vagy kétszáz évvel ezelőtt is – talán egy Limerick melletti kocsmában – ahol egy vendég a Dublini sárkány című balladát kérte a zenészektől. Azok készségesen el is kezdték játszani, azonban ettől egy hajdan odaesett sárkánypikkely életre kelt. Pillanatok alatt hatalmas sárkánnyá nőtt, két sóhajtással leperzselte a kocsmát a zenészekkel együtt, s éveken át pusztította a környék jószágait, lakosságát. Legalábbis így tartja a kelta mítosznak az a folytatása, ami viszont nagyon is benne ragadt az emberek fejében.

Természetesen a zenészeink fejében is, akik most nem tudták, mitévők legyenek. Már érezték a Shepherd’s pie hívogató illatát, vágyták a két pint sörüket, de ha ezt a kérést most nem teljesítik, lehet hogy mindez elillan. Lopva ránéztek a tulajdonosra, hátha az egy felszabadító „nem” jelzést küld feléjük, de az csak lehajtott fejjel könyvelte az aznap esti fogyasztás csinos tételeit. Nem volt túlzottan járatos a legendák világában, de nagyon szerette, ha a bevétel sor kezdte meghaladni a kiadás sor összegét az adott napra. Márpedig éppen ezen a tájon járt, mit érdekelték most holmi kelta mítoszok és ír legendák. A zenét megrendelő ismeretlen lassan még egy bankjegyet tett a színpadra lerakottak mellé, mint aki tisztában van vele, hogy emelni kell a tétet.

A kocsmában közben teljes csend támadt, ami egy ír pub-ban szinte lehetetlenség, de most mégis ez történt. Akik közel ültek a zenészekhez, tisztán hallották, hogy mit kért az ismeretlen, s pillanatok alatt terjedt asztalról-asztalra a döbbenetes zenerendelés. Mindenki feszülten nézte a zenészeket és fel sem tűnt nekik, hogy ahogy az ismeretlen lassan visszasétál az asztalához, hogy megigya szokatlan rendelését, a barna sörét, mintha púposnak látszott volna a háta. Leült és várt, míg az ír furulyán egyszer csak fel nem hangzott a Dublini sárkány dallamának az első futama.

Hát eddig tartott a borítékban talált levél, de a történet végét sehol nem találtam, pedig alaposan kiforgattam a borítékot. Eközben egy kis cédula esett ki belőle, ami talán megadta a befejezés hiányának a magyarázatát is. A cédulán a következő állt:

Három hónapotok van rá, hogy befejezzétek a történetet. Ha nem teszitek, akkor ti fejezitek be! Ezt tudasd a társaságotokkal a következő üléseteken.

A cédulán nem volt aláírás, mint ahogy címzettje sem volt az üzenetnek, ugyanakkor ha nem én találom meg, akkor de genere Arrabona találta volna meg, tehát akárki is tette a szobába, nekünk szánta. Az, hogy nem kettőnknek, az is kiderül a záró mondatból, azonban hogy milyen társaságunkra gondol, azt homályban hagyta. Valamitől viszont azt sejtem, hogy a levél is, a fenyegetés is a Symposion-társaságnak szól. Eddig annyit sikerült kiderítenem, hogy a Stoorworm-ról szóló legenda valóban létezik a kelta mondavilágban, hanem a történet többi részére, a hiányzó végére és a Dublini sárkány című kocsmadalra nem bukkantam rá sehol. Az idő viszont telik és a fenyegetés nem sok jót ígér. Inkább oldjuk meg hát a nekünk szánt feladatot!

                                                                                    Stephanus Bartolits
                                                                                             műkedvelő drakológus

 


A történet befejezése: (Stephanus Bartolits műkedvelő drakológus tollából)

...A kocsmában közben teljes csend támadt, ami egy ír pub-ban szinte lehetetlenség, de most mégis ez történt. Akik közel ültek a zenészekhez, tisztán hallották, hogy mit kért az ismeretlen, s pillanatok alatt terjedt asztalról-asztalra a döbbenetes zenerendelés. Mindenki feszülten nézte a zenészeket és fel sem tűnt nekik, hogy ahogy az ismeretlen lassan visszasétált az asztalához, meginni szokatlan rendelését, a barna sörét, mintha púposnak látszott volna a háta. Leült és várt, míg az ír furulyán egyszer csak fel nem hangzott a Dublini sárkány dallamának az első futama. Aztán a gitáros rázendített az első strófára:

Régi idők homályából lép elő,
sugárzik a testéből a nyers erő.
A dublini sárkány jő,
a dublini sárkány jő! 

A vendégek arcára feszült várakozás ült ki, mozdulni sem mertek. Mindenkinek az járt a fejében, hogy mi lesz, ha a legenda igaz és itt is megjelenik egy sárkány, mint Limerickben. Bár a dolog valószínűtlennek tűnt, de mégis… Az azonban senkinek sem jutott eszébe a váratlan helyzetben, hogy felálljon és kiszaladjon a pubból. Valahogy ez legalább olyan lehetetlennek tűnt, akárcsak a legenda jövendölése.

Valójában viszont nem történt semmi. Az első strófa után a hegedűs és a furulyás megismételte az átkötő dallamokat, majd a gitáros újra a mikrofon fölé hajolt:

Hét fejéből tüzet okád szüntelen,
Minden élő menekülni kénytelen.
A rémület egyre nő,
a rémület egyre nő!

Dublin össze palotája zárva van
Utcán lenni, annak bizony ára van.
A dublini sárkány jő,
a dublini sárkány jő! 

Szent György, hol vagy, mikor jössz már mihozzánk,
vagyonunkat egészében odadnánk!
A rémület egyre nő,
a rémület egyre nő! 

Ismét a hegedűs és a furulyás vette át az átkötő dallamot, a vendégek pedig fokozatosan kezdtek megnyugodni. Ettől a bárgyú daltól ugyan mi is történhetne itt, még ha be is toppanna Szent György! Az egyik asztalnál valaki már a sörébe is bele mert kortyolni. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A furulyás hirtelen eldobta a hangszerét és berohant a kiszolgáló pult mögé. Onnan ordította: - Itt a vég! A kandallóban! A kandallóban! -

És valóban: a kandallóban valami elkezdett mozogni. Először csak tekergett, vonaglott, de pillanatok múlva már feltápászkodott egy élőlény, aminek a szeme szinte parázslott. Amikor pedig a pillanatnyi dermedtség után az első vendég a kijárat felé akart menekülni, óriási lángcsóva akadályozta meg ebben. Nyilvánvaló lett, hogy a régi kelta legenda mégis igaz, de egyben az is, hogy a kijárat felé nincs menekvés.

Mielőtt azonban elszabadult volna a pokol, a hátsó asztaltól előrelépett a púpos idegen. Kezében egy könyvet tartott és hangosan a kandalló felé kiáltott:

- Givendol, Hallta mag ettende! Zeelende Dragibla ! – és ezzel magasra emelte az igen réginek tűnő könyvet.

A semmiből kinőtt szörny, ami bizony egyre inkább egy sárkányhoz hasonlított, megtorpant. A meg-megmozduló emberek felé ugyan még küldött egy-egy figyelmeztető lángnyelvet, de szemmel láthatóan a púpos idegen kötötte le az érdeklődését.

- Givendol! Stalla mag uttere, tor fennite! – kiáltotta az idegen és a nyitott könyvet lassan közelítette a sárkány feje felé. A sárkány nyaka valószínűtlenül megnyúlt, odanyomta a könyvhöz, teljesen úgy, mint mikor valaki a teljesen rossz szemével próbál valamit elolvasni, majd kisebbre húzta össze magát.

- Kicsoda maga és mit csinál az én pub-omban? – ordította el magát a pub tulajdonosa, aki felnézve a könyvelésből, végre felfogta, hogy valami drámai történik körülötte. A választ azonban nem tudta megvárni, mert az éles hangra a sárkány egy hatalmasat odavágott a pultra az egyik lábával.

- Givendol! Hallta mag, hallta! – szólalt meg ismét az idegen, majd a tulaj felé fordult. – Kifizettem a sörömet, meg a kárát is megtérítem, ha lesz, de most jobb, ha csöndben marad! –

Ezzel ismét a sárkány elé tartotta a könyvet, aki kezdett teljesen jámboran viselkedni az idegennel.

- Givendol ! Kamma met mee, kamma! Zeelende Dragibla! – ezt már egész csöndben, szinte kérlelve mondta az idegen a sárkánynak és elindult az ajtó felé. Most elmaradt a lángnyelv és a sárkány lassan cammogva elindult az idegen után.

- Ne törődjenek vele, hogy mi történt! Régi ismerősömet sikerült végre megtalálni a régmúltból, tekintsék úgy.  – szólt vissza a púpos ember az ajtóból. – Ezt pedig a zenészeknek küldöm! –

Ezzel egy kisebb köteg papírpénzt dobott a pult mögött még mindig remegő furulyásnak. Kilépett az ajtón, mögötte a fejét komótosan ingató sárkánnyal és mindketten eltűntek a sötét dublini éjszakában. Mire az egyik magához tért vendég kirohant utánuk, már sehol sem látta őket.

Azóta viszont egyetlen pub-ban sem játsszák a dublini sárkányt és az sem valószínű, hogy valakinek is lenne kedve kérni ezt a számot, ha nincs a hóna alatt a sárkányok bibliája, a Dragibla.

                                                                                    

 


A történet befejezése: (Elisabeth d.g. Arrabona változata)

A vörös hajú, zenészsrác megbűvölten nézett a letett bankókra, megrázkódott és rekedtes hangján megszólalt: nem ismerjük a szöveget. A furcsa kis ember, ellentmondást nem tűrően az okos-telefon felé intett a fejével. Nincs tehát kibúvó! Fogta a telefont, az ujjai írták a szöveget: Dublini sarkany, a füle zúgott, fejében az visszhangzott, hogy ebből baj lesz.

Már jött is az első találat:( http://www.intelius.com/people/Michael-Sarkany/0c5th8zepy0)

Michael Thomas Sarkany, Dublin, CA. Age: is his 60’s. Értetlenül bámult a képernyőre, mi ez a hülyeség, amit beírt?

Remegő ujjakkal próbálkozott újra: stoor worm’s Dublin text. Az a remény, hogy a Google nem talál ilyen szöveget rögtön meghalt, amikor meglátta a listát. Az első találatról messziről látszott, hogy a keresett dal szövege gaelül és angolul, de időt akart nyerni. Izzadt ujjaival alig tudta tovább pörgetni a képernyőt, sokadik találatként meglátta a limerik szót.

Volt egyszer egy sárkány Dublinban
Zabált és csajozott nap mint nap.
Felrobbant egy sihedertől
Óvakodj a pikkelyektől
Csak limerikben énekelj róla a kantinban. 

Ez lenne hát a megoldás? Visszapörgetett az első találatig. Jobb térdére tette a telefont. A kijelző fényében megannyi sárkánypikkelynek látszott a homlokán gyöngyöző veríték. Bal lába már a dal ritmusát verte, biccentett a fejével, s rákezdett a dalra. A sorok szinte maguktól fordultak át az agyában limerikre, lassan megnyugodott. Kintről sikoltozás, zaj hallatszott, kinézett az ablakon és látta, még sincs baj, csak a Várospiac ablakaiból kiszabadult hatalmas zöld gumisárkány szállt el az ablak előtt, a Liffey felé.

 

Viola de genere Exiguum:

A dublini sárkány
(elbeszélő költemény)

Első ének

Pánik tört ki Dublinban
Sárkány támadt, s már itt van!
Nagyra tátja pofáját,
Megrengeti tokáját...

Ki közel van hozzája,
Belekerül gyomrába.
Nem mondom, hogy válogat,
Kecskéket fal, s lányokat...

Kecskéket a hegytetőről,
Birkákat a legelőről,
Fürdőzőket a folyóból,
Leányokat a fonóból,

Öregapót szekérrel,
Macskát három egérrel,
Kilenc kutyát csontostul,
A szatócsot boltostul,

Lovakat a zöld mezőről,
Hullákat a temetőből,
Igástól az ökröket,
(Rázhatod az öklödet! ...)
 
A királyi palotából
Odalátni, ahol távol
Messzi parton ütött fészket
A sárkány, a rusnya féreg.

Kénköves bűz körülötte
Sötét felhő van fölötte.
A szegény nép menekül,
Nincs, ki ellene szegül.

Az ír király tépi haját,
A szél messze viszi jaját...
Neki is van leánya,
Nincs Írhonban se párja!

A sárkánytól nagyon félti,
Aki szülő, az megérti...
Kihirdetik tehát nyomban:
Bajnokok jöjjenek sorban!

Minden lovag kelendő:
Sárkányt földhöz teremtő.
Aki legyőzi a sárkányt,
Elveheti a királylányt!

Övé lesz a király kardja,
(Gyémántokkal van kirakva)
És ha meghal a király,
Ő lesz, aki trónra száll!

Jöttek is a vitézek,
Hősei e vidéknek.
Remélik, a harcban győznek,
Mindenki mást majd lefőznek.

Ám, hiába támadnak,
Még csak el sem fáradnak...
Sárkány mindet bekapja,
Sírhat anyja és apja.

Már harminchatan elvesztek!
Király nem maradhat veszteg...
Egy kis hajót fölszerel,
Holnap maga indul el!

Ám ekkor egy legényke
– Mi nem jut az eszébe! –
Áldást kér az apjától,
Könnyes csókot anyjától.

Nem volt híres, nem volt bajnok,
Nem zeng róla hősi dalnok,
Ámde hidd el, s ez nem mese:
Helyén volt a szíve s esze!

Átalvetőt készít elő:
Benne tőzeg és kovakő.
A kezében egy szál karddal,
Útnak indul kicsi sansszal.

A hajót ím elköti,
Beleül és ellöki.
Bátran evez előre,
(Kicsit borzong a bőre.)

– Jaj, hová mész, legényke?
Dühös sárkány elébe?
Vastagbőrű, bárha lomha:
Nem fog rajta nyíl, se bomba!

Ébredezik már a sárkány,
Ásít, száját nagyra tátván:
Milyen hosszú, terembura!
Ments meg tőle, egek Ura!

Fejétől a farkáig:
Mint Makótól – hazáig!
– Jaj mi lesz most, ifjú legény?
Odaveszel te is, szegény!

– Látom, féltek, kiskomák...
Nyugi, vannak még csodák! –
Mert a legény evez tovább,
Nem üljük meg még a torát!

Hát a csónak egyenest
Tátott szájba berepeszt!
Csusszan tovább, el a májig,
Ilyet se láttam én máig!

Észnél van a legény, naná!
Tőzeget dug a máj alá,
Tüzet csihol, s meggyújtja,
Ottlétét már nem nyújtja.

Visszafelé száll a csónak,
Szinte neki a fogsornak!
Nincs ám szükség tágításra
Kijut majd az ásításra!

Hiba nélkül kimenekül,
Ezen még az ég is derül.
Sebesebben, mint ahogy jött,
Szinte repül a habok közt.

Jól is teszi, mert a sárkány
Immár a haláltusáján
Vonaglik, mert sül a mája,
S fortyogni kezdett a hája.

Gőztől-gáztól dagadozik,
A bőre már szakadozik,
Száján vére kibukkan,
Egész sárkány kipukkan!

Darabjai szétszóródnak,
Hetvenfelé szétosztódnak,
Kimerednek a tengerből,
Nagy szigetek lettek ebből.

Második ének

Jön a király kora reggel
Hajójára épp, hogy rálel...
Távcsövével egyre nézi:
Hol a sárkány? Ezt nem érti.

Ahol eddig a felhő volt,
Mindenfele kék az égbolt.
Ám a tenger sima vizét
Sziklák szabják, új, vad vidék.

Milyen furcsa sziklák ezek,
Nem szigetek, nem is hegyek...
Csodálkozik a király,
Tájban sárkányt kombinál.

Kérdi: hol az admirális?
Jelentsen, de rögtön, máris!
Előlép a tábornagy,
Szava űrt, de nagyot hagy. ...

– Felrobbant a sárkány? mitől?
Vagyis inkább vajon kitől?
Ki volt oly hős, hogy kiállt,
És egy sárkányt likvidált?

Ám a kérdés hatástalan:
Egész udvar tanácstalan.
Hívatik a varázsló;
Kristálygömbje parázsló.

Látják benne a legénykét:
Hogy okozta sárkány végét.
Küldöttség megy hozzá menten,
Hogy ezért jutalmat nyerjen.

Díszkard és a királylány
(Ígyen szólt a kiáltvány...)
Örül is a fiú nagyon,
Lovaggá ütik, nem agyon!

A kis királylány se bánta,
Hisz a legény nem volt sánta,
És mégiscsak jobb egy lagzi,
Mint sárkánytól felfalatni.

Hamar ülnek lakodalmat,
Élnek is, míg meg nem halnak.
Így szól a régi történet,
De nincs vége az egésznek.

Mert szólt még a varázsló:
”E történet varázsszó!
Aki egyszer megénekli,
A sárkányt az feléleszti!”

Nem értették a jóslatot,
A nép mégis elhallgatott.
Csak suttogva regélték,
Mert a sárkányt úgy félték.

Ám az idő múlott és telt,
És az ember gyorsan felejt...
Ki törődik a jóslattal?
Azt hiszik, hogy mese habbal!

Történt egyszer Limerickben,
Hogy négy zenész limerickben
Dallta el a históriát,
Bősz sárkánynak a sztoriját.

S mert a kocsmárosnak neje
Nem szívesen sepregete...
Pad alatt a sarokban
Sárkánypikkely van ottan.

Ahogy elhangzott a dal,
Mozgás támadt nagyhamar,
Pikkely kezdett fodrozódni,
Abból sárkány klónozódni.

Nagy rémület, késő bánat
Tüzet fúj a böhöm állat:
Felperzselte ám a várost,
Szedett áldozatot, számost.

Kétszer eltelt száz esztendő,
Ám az emlékezet meddő:
Kísértés ért három zenészt:
Adják elő ezt az egészt.

Most már izgulhattok, skacok,
Mert az írek mind mamlaszok,
Elénekelték a nótát,
S mintha dobtak volna csóvát...

Mert egy pikkely itt is elbújt,
Sárkánnyá vált, várost felgyújt,
Menekülni alig lehet,
Táguljatok hát, emberek!

Csudálkozhat, aki benéz:
Hogy lehetek ily merész,
Hogy e sztorit előadom,
Lévén reá ok, alkalom.

Ne féljetek, jó barátok,
Bajt én nem hozhatok rátok!
A Szakácsnő amily rendes,
Nála pikkely biztos nem lesz!

Mondjunk tehát köszönetet,
Hogy itt lelünk sok örömet,
Színes italt, jó vacsorát...
Nem is fűzöm a szót tovább!

 


Juc Villageois:  Dragonológiai kutatások egy halálozási évfordulóra

Az öt mágikus csatabárd és a láncingek által megalapozott sárkánykincs-halom a hegy mélyében az elmúlt években csak nem gyarapodott. A varázsló nem tudta újabb mesékkel ijesztgetni a város lakosságát. Csak nem akadt újabb félelmetes sárkány, csak nem akadt sárkányvadász, mintha ez a mesterség már nem is érdekelné a népeket. Csak jöttek-mentek, nyomogatták a kütyüiket, sehol egy bátor vagány szerencsét próbáló vándor, még csak szárnypróbálgatást sem látott, hiába készítették az öregek a seprűket, a boszorkányok kora is leáldozóban volt. Még a híres Bakelit sem jelezte távoli vándorsárkányok érkezését. Ki kell találni valamit – tűnődött az öreg varázsló. Elővette a régi dobokat, hogy magához csalogassa az éjszaka árnyait. Elmacskásodott öreg tagjait kinyújtóztatta, óvatosan előre s hátra hajolt, s a dobokat a szélfútta ágak alá illesztette. A hulló levelek lágyan neszezni kezdtek a hangszeren. Időnként távolabbról is dobott terméseket az egyre erősödő szél. A varázsló bontogatni kezdte rég elfeledett szárnyait. Már az unokája is betéve tudta, hogy khm, khm, akkor volt, amikor még nem volt semmi. De most távoli vidékeken macskaparást tanult. Őszintén szólva a fiú hiányzott az öregnek, unatkozott. A város egyhangú szürkeségben töltötte napjait, s várta, hogy ez a vihar majd felrázza kicsit a hangulatot. Már jó ideje készülődött, s most újra kinyílt a Szem. Kezdetben egy volt a Minden és a Semmi, kezdett emlékezni a fekete ruhás aggastyán. Kezdetben, kezdetben – ízlelgette a szavakat. Kezdetben nem volt más, mint Eyrt, Protan és Pancrac. Mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan, és tűzben is fogunk meghalni. De nehezen alakul ez a história. Tollazatán érezte, még nem bírná elviselni saját súlyát. Hogy is emelkedhetne a város fölé, hisz ez az emberi forma túl sokáig tartotta fogva. Szunnyadt még a két kistestvér, az Idő és a Tér. A humor volt az oka mindennek, s a kacagás. Micsoda fölösleges kacatok. Üveggyönggyé vált hangok, szivárványpor. És végül szótlanná vált az Idő és képtelenné a Tér. Végre elérte a hold sarlóját, s rubinköves aranygyűrűvé kerekítette. Reménykedett, hátha új kincsekkel gazdagíthatja a halmot. A gyűrű hordozása kimerítette. Ráadásul kis korona csapódott a fejére. Hirtelen az egészet nem is értette. Egy pillanatra elveszítette a kontrollt. Létezem az időben s a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül – határozottan valami jóleső érzés kerítette hatalmába. Kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott alá. A szürke házsorok lassan a köd homályába vesztek, a sűrűsödő részecskék megerősítették azt a kellemes érzést, hogy elveszettnek hitt társa ismét a segítségére sietett. A Káoszból kivált egy Jel. Mily régen várt már e pillanatra. Idejét nem tudta már, mikor szólt hozzá más mint az örökösen káráló Vének Tanácsa. Sosem hallgattak rá, mindig mindenben csak egymást lesték, versenyeztek, ki kit tud legyőzni, erővel, csellel, trükkel. Nem értettek semmit a világ titkaiból. Ne mondd, hogy semmid sincs! – szólalt meg az ismerős hang a háta mögött. De régen várta e pillanatot. Hollóként már évszázadok óta nem mutatkozott, s most jól esett újra beolvadnia a hatalmas Térbe. Taps. És a villám belecsapá egy sziklába, amely szomszédos volt a sárkánykincs-halommal. Hirtelen bevillant, milyen jó tudósok laknak rég elhagyott otthonában. A sok kütyü vonzotta talán ezt a kisülést. Ajkát imára formálta, de a holdsarló még mindig fogságban tartotta. A rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat, fénykörében a tudat csak matat. Maradandót nem alkothat. Madáralakja színben tartva szélben szárnyal, bukfencet hány, s végre az áhított alakzat magára találhat. Örök hőseink, kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül – már nem vagdalkozik törökül, sem törökkel, sem ellenében. Csak áll a csillám villámfényben, néven nevez hőst s holtat. Alkotva mond új valókat, mert ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni. Újra kell már teremteni. És akkor az azt követő hetedik évben a kicsik nagyokká lettek. Örök körforgásba kezdtek. Megalkotni, eltemetni, újra s újra, egyre tenni. Gondolkozni, reménykedni, kísérletet nem feledni, elméletet ráncba szedni, testünk, lelkünk próbálgatni. A madár  a Holdnak felesége – a rubingyűrűt megszerezte, sárkány módra hengergette. Kecses teste három hullámot vetett, s mindent elölről kezdhetett. Kezdetben volt a tüzes víz – jéggé dermedt megveretve, ember testben nevetgélve, de most végre igaz sárkány, tüzes vasat hord majd hátán. Sínre teszik, szeretgetik, gyorsulását figyelgetik. Útja kötött, rendre várják, behálózza szép Európát. Üvegpalotákban pihen, néha tombol, máskor siet, viadukton légben leled. Megihlette Gustave Eiffelt (Dijon, 1832. december 15. – Párizs, 1923. december 27.), aki nem csak tornyot szerelt. Lucas Cranach szignójából így lett nekünk ma szépségünk, kedves helye a világnak.

                                             

„Az Osztrák Államvasút Társaság részben francia tervezésű, mutatós, új állomását 1877. október 28-án adták át a forgalomnak. Nevét nem a földrajzi fekvéséről, hanem a vasúttársaságról kapta. A pályaudvar 1891-ben kapta a Nyugati nevet. (Hasonlóképpen ettől kezdve nevezzük a Keleti pályaudvart Keletinek.) A Nyugati téri mai épület közelében eredetileg álló első pályaudvart Pesti indóháznak nevezték. 1846-tól innen indult a Pest és Vác közötti vasút, Magyarország első vasútvonala. A Magyar Középponti Vasút az akkori város szélén vásárolta meg hozzá a telket. Az idők során az indóház a növekvő vasúthálózat évről évre élénkülő áru- és személyforgalmát egyre kevésbé volt képes kiszolgálni.

Időközben elkészültek a Nagykörút rendezési tervei, melynek útjában állt a pályaudvar. A tulajdonos Osztrák Államvasút Társaság elhatározta az indóház lebontását és egy új felépítését. A pesti indóházi csarnok köré felhúzták a mai pályaudvar vonatfogadó csarnokát, majd elbontották a régi csarnokot. Az új pályaudvar terveit az osztrák August de Serres építész és a később az Eiffel-toronyról világhírűvé vált párizsi Gustave Eiffel cége készítette. Az új pályaudvar 1877. október 28-án nyílt meg. Vasszerkezete a maga korában technikai bravúrnak számított.” (Péntek Tünde: A Nyugati pályaudvar)

[http://nembulvar.hu/site/index.php/utinaplo-41/hazai-tajakon/5816-a-nyugati-palyaudvar] 

 http://prezi.com/b_kuhx6oqoa6/untitled-prezi/

 

   Juc Villageois:

Feminista paradigmaváltás Katakurdisztán dragonológiai kutatásaiban

A mai napon úgy esett, hogy jelentős eredmények birtokába jutottam dragonológiai kutatásaimban. Szerettem volna választ kapni arra a kérdésre, hogy milyen újdonságokra lehet felfigyelni Katakurdisztán legújabb kori történelmében. Környeztemben úgy hallottam, hogy április másodikát bizonyos szempontok alapján kék színnel szokás ünnepelni, s ehhez szorgos kezek tízszer tíz centiméteres foltokat kötögettek. Hírek érkeztek, hogy egész tereket öltöztettek kékbe több száz négyzetméternyi puha, meleg anyaggal, amit kisvárosi klubok hónapokig tartó kitartó szorgalommal készítettek elő. Az eredmény természetesen egészen lenyűgöző lett. 

Felkeltette az érdeklődésemet, ugyan milyen összefüggés lehet a békés, nyugodt förmedvényi kéksárkányok és a fent említett ünnepségek között. Mit is tudunk róluk? Stefanus Bartolits, a híres királyi bibliokiber és drakológus eképp fogalmaz egy komoly stratégiai elkerülő hadművelet leírásában: „ahol a Mordent folyó ered, ott lakik két kéksárkány. Igaz, nem túl nagyok, meg elég barátságosak is, de éppen ezért biztos segítőkészek lesznek. Igen ám, de ugyan ki ijedne meg két pici, barátságos kéksárkánytól?” Pár mondattal később hozzáteszi: „Csak a két kis kéksárkány szaladgált a kellékes körül és apró öltésekkel dolgoztak a vászonnak látszó anyagon.” Egészen nyilvánvaló, hogy a két pici, barátságos sárkány ereje teljében lévő, de nem valami macsó, hadisárkány kell, hogy legyen. Leírásuk inkább némi feminin életszemléletet tükröz. Segítőkészségük feltételezése és későbbi megvalósulása inkább női, mint férfias küzdőszellemről és kitartásról tesz tanúbizonyságot. Bár a hadiesemény idején csöndben vannak, tüdőkapacitásuk és fizikai erőnlétük alapján joggal feltételezhetjük, hogy nem tűzfújásban, hanem fúvós hangszerek megszólaltatásában jeleskednek. Hiszen a bibliokiber így folytatja: „« Pumpál! Beszív! Pumpál! Beszív! » – vezényelt a kellékes a két kéksárkánynak, akik nagy erővel fújták fel a két elkészült gumisárkányt. Két méter, négy méter, hat méter… a sárkányok félelmetesen nőttek, egyre nagyobbak lettek és kezdték eluralni a tengerpartot.” Ha tehát a harc hevében mégsem trombitaszó harsan, annak az lehet a magyarázata, hogy a két pici kéksárkány inkább halk muzsikaszóval szórakoztatja magát, mintsem félelmetes, lázító indulóval, marssal. Mindezek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a két kéksárkány valójában a sárkányok azon nemes tagjainak leszármazottja lehet, akiknek bőrpírjét az ereikben folyó kék vér okozza, s a sárkánynép kihalóban lévő utolsó női tagjai. Kérdés tehát, hogy hol találnak maguknak megfelelő érzékeny és érzéki társakat, akivel megoszthatnák zeneszóval telt barlangjuk harmóniáját, s jeles utódokkal népesíthetnék be a förmedvényi dombságot. Lenne akkor lurkózajtól népes a lanka, s néhány vicces kalamajka elcserélt lakkolit-dobozok miatt, sírás-rívás is természetesen, ha leánykaszopogató vitézek bagamér had ellenében tengerre kélnek, lenne keletje háromkerekű kétkeréknek, mit később lanka- s lejtőjáró süvölvények bűvölnének. Na, de ne szaladjunk ennyire előre a történetben. Mára bizonyára puha, összetöppedt gumisárkány cafatok borítják katakurdisztán tengerparti fövenyét, ideje körülnézni, vajon nem kertészkedéssel tölti-e napjait a két kéksárkány. Ha igen, az újabb bizonyítéka lehet annak, hogy Förmedvény sziklái közt alkalmas játszóteret formáljanak ember- és sárkánygyereknek, s ha majd újra bagamér csapatok támadásáról érkezik hír, gyerekzsivaj s sárkányfű-ültetvény űzze messzi földre az ellent. A pici kéksárkányok azon harmonikus sárkányok nemzetségébe tartoznak, akik képesek a viszálykodást kreatív cselekedetté formálni, belső tüzüket minden esetben hatalmas mennyiségű vízzel oltják – ezért is laknak Förmedvény környékén, kihasználva a tengerpart sós vízét lepároló létesítmények közelségét. Természetesen nem fognak ifjakat rabolni, váltságdíjat sem követelnek hadifoglyokért, de ügyelnek arra, hogy méltó kézbe helyezzék sorsukat. Elvárják személyükkel szemben a maximális tiszteletet, és nem szeretik, ha mások diktálják a feltételeket. Ahogy a bibliokiber is megjegyzi, Förmedvényben emberemlékezet óta nem találkoztak sárkánnyal, életüket visszavonultan töltik, de nem várják a sült galambot sem, sokat tesznek mostanában a családi tűzhely kialakításáért. Legutóbb a virtuális térben is körülnéztek, de híradások szerint eddig még csak olyan a napmadár ürülékekén elhíresült sárkányfikkal találkoztak, akik sajnos nem feltétlenül nyerték el tetszésüket, mert túlzott mértékben fogyasztottak tüzes vizet ahelyett, hogy fiaiknak az eredetmondát mesélték volna – bár kétségtelen tény, hogy e jeles feladat a továbbiakban is inkább a kéksárkányokra hárul majd.

 

Stephanus de genere Bartolits:

Lambton férge

Egy vasárnap a János bá
a Mádi tóra ment
egy féreg akadt horgára,
ám rút volt, annyi szent.

Hogy miféle volt a féreg
azt meg nem mondta ő.
Hát bedobta egy kútba hogy
Csak csobbant, mint a kő.

Kórus:

Csitt, csak hallgassátok,
Hogy mi történt megtudjátok!
Csitt, csak hallgassátok
Hogy mi történt még!

Egy zord napon a János bá
Hős ütközetbe ment,
A lovagokhoz szegődött,
Így nőtt a regiment.

A szentföldre ment csatázni
A tiszta elvekért
A fejében a féregkép
Már végképp elvetélt.

Csitt, csak hallgassátok,
Hogy mi történt megtudjátok!
Csitt, csak hallgassátok
Hogy mi történt még! 

A féreg viszont nőttön-nőtt
a nagy kút fenekén,
Rút szájában sok lapátfog
nőtt ótvaros fején,

ha éjjelente kimászott
kis hírt szerezni ő
a szomjúságát oltotta
egy halom tehéntőgy

Csitt, csak hallgassátok,
Hogy mi történt megtudjátok!
Csitt, csak hallgassátok
Hogy mi történt még!

A ronda féreg befalta
a kecskét, a bárányt
A csecsemőket ellopta
Csinálva sok talányt

És ha már mindent megevett
És megtelt a bendő
A farkával a Mád hegyet
Bíz’ körbefogta ő.

Csitt, csak hallgassátok,
Hogy mi történt megtudjátok!
Csitt, csak hallgassátok
Hogy mi történt még! 

A féreg híre terjedt ám
a kontinensen át
és átjutott a tengeren
elérve János bát.

Ki hazajött és elvágta
A rút féreg nyakát
Így mentve meg az állatok
és gyerekek hadát.

Csitt, csak hallgassátok,
Hogy mi történt megtudjátok!
Csitt, csak hallgassátok
Hogy mi történt még!

No, most már ti is tudjátok
Az igazi okát,
A sok bárány mint hagyta el
A Mádi tó partját

Igyunk hát a János bára
Ki nem fél senkitől
és megmentette faluját
A rusnya féregtől.

 

Lambton's worm

One Sunday mornin' Lambton went
A-fishing in the Wear;
An' catched a fish upon he's heuk
He thowt leuk't vary queer.
But whatt'n a kind ov fish it was
Young Lambton cudden't tell-
He waddn't fash te carry'd hyem,
So he hoyed it doon a well

Chorus
Whisht! lads, haad yor gobs,
An' aa'll tell ye aall an aaful story,
Whisht! lads, haad yor gobs,
An' Aa'll tel ye 'boot the worm.

Noo Lambton felt inclined te gan
An' fight i' foreign wars.
He joined a troop ov Knights that cared
For nowther woonds nor scars,
An' off he went te Palestine
Where queer things him befel,
An varry seun forgat aboot
The queer worm i' the well.

But the worm got fat an' growed an' growed,
An' growed an aaful size;
He'd greet big teeth, a greet big gob,
An greet big goggle eyes.
An' when at neets he craaled aboot
Te pick up bits o' news,
If he felt dry upon the road,
He milked a dozen coos.

This feorful worm would often feed
On caalves an' lambs an' sheep,
An' swally little bairns alive
When they laid doon te sleep.
An when he'd eaten aall he cud
An' he had had he's fill,
He craaled away an' lapped he's tail
Ten times roond Pensher Hill.

The news ov this myest aaful worm
An' his queer gannins on
Seun crossed the seas, gat te the ears
Ov brave an' bowld Sor John.
So hyem he cam an' catched the beast
An' cut 'im in twe haalves,
An' that seun stopped hes eatin' bairns
An' sheep an' lambs an' caalves.

So noo ye knaa hoo aall the foaks
On byeth sides ov the Wear
Lost lots o' sheep an' lots o' sleep
An leeved i' mortal feor.
So let's hev one te brave Sor John
That kept the bairns frae harm,
Saved coos an' calves by myekin' haalves
O' the famis Lambton Worm.

 

ÖSSZEHASONLÍTÓ SÁRKÁNYTAN

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Nem halogathatom tovább azt a pillanatot, hogy Janus Cuparius urunk Symposionnak szánt fantasztikus ajándékát, Dr. Ernest Drake Sárkánytan című könyvét kinyissam és alapos vizsgálatnak vessem alá abból a szempontból, hogy a benne foglaltak mennyiben tekinthetők hitelesnek a Symposion társaság birtokában lévő dragonológiai kutatási eredményekkel. Ezért – félretéve zseniálisabbnál zseniálisabb házi feladat gondolataimat – nekiálltam az igen izgalmasnak ígérkező vizsgálatnak.

A kötetet átlapozva az első dolog, ami feltűnt, hogy a kötetet a kizárólagos egyfejűség jellemzi. Míg a Symposion társaság egyik központi kérdése, hogy milyen problémákat okoz a többfejűség (polikefália) a dragonológiában, addig Drake barátunk ezt a kérdést egyszerűen a sárkánybőr alá söpri. Be kell, tehát érjük az egyfejűség (monokefália) világával a következőkben, legalábbis ami a Sárkánytan könyvet illeti.

A második dolog, hogy a sárkányokat ugyan tudományos alapon osztályozza – erre majd mindjárt kitérek – azonban a Sárkányok természetrajza fejezet Sárkányok élettana és felépítése alfejezetében csak egyetlen fajtára, a négylábú és kétszárnyú európai sárkányra (Draco occidentalis magnus) adja meg a csontvázra, az izomszerkezetre és a külső jegyekre vonatkozó anatómiai ábrákat és elnevezéseket. Valószínűleg ennek az az oka, hogy ezen a fajon keresztül lehet a legtöbb közös jellemzőt bemutatni, jóllehet, a sárkányok sokszínűségét nem segít megérteni. Még szerencse, hogy amikor évekkel ezelőtt foglalkoztunk sárkányanatómiával, akkor Eugen Arenhaus birtokunkban lévő ábrái is éppen ezt a fajtát mutatták be. Így nincs akadálya, hogy ezzel kezdjem meg az összehasonlító sárkánytan megírását

Nos, ami a Draco occidentalis magnus csontvázát illeti, a két anatómiai ábra erősen hasonlít, de vannak eltérések. A sárkányok lábára vonatkozó csontok közel azonosak, azonban Arenhaus szerint a hátsó lábak halluxa (nagylábujj) hátrafelé nől és sarkantyúként szolgál. A hátsó lábak csípőhöz való csatlakozásánál eltérés van az ischium (ülőcsont) és a pubis (szeméremcsont) formáját és elhelyezkedését illetően. Az első lábak csatlakozásánál eltér a scapula (lapocka) elhelyezkedése és az ehhez csatlakozó humerus is más formában adja meg a mellső láb tartását. Megjegyzem, hogy értelemszerűen az első lábak humerusa és radiusa mellett megvan a szárnyhumerus és a szárnyradius is az európai sárkányoknál, ez mindkét anatómiai rajzon megtalálható.

Az izmok anatómiai ábráján érdekes módon ugyan Arenhaus ábrája a részletesebb, de hiányzik róla a farokrészig a háton húzódó gluteus minimus (kis farizom). Ugyanakkor egy nagyon erőteljes ambiens izom található a biceps femori mellett, ami Ernest Drake-nál nem található meg.

A külső jegyekre vonatkozó eltérések az előző két összehasonlítás eltéréseiből erednek, s elsősorban a hátsó lábak formájára, erősségére és a nagylábujj sarkantyúszerű átalakulására vonatkoznak.

Megvizsgálva a sárkányok osztályozását, Ernest Drake a következő – lakóhely szerinti – csoportokat alkotta meg:

Erdei sárkányok

Barlangi sárkány (Draco troglodytes)    4 láb, csökevényes szárny
Erszényes sárkány   (Draco marsupialis)   4 láb, szárnyak, tüzes erszény

Hegyvidéki sárkányok

Európai sárkány (Draco occidentalis magnus) 4 láb, fejlett szárny, sötét szín
Ázsiai lung (Draco orientalis) 4 láb, nincs szárny, sörény
Tibeti sárkány (Draco montana) 4 láb, nincs szárny

Prérik, sztyeppék sárkányai

Amerikai sárkánykígyó (Draco americanus tex) nincs láb, lepkeszerű szárny
Kínai kígyó (Draco serpentalis) 2 láb, nincs szárny

Sarkvidék

Jégsárkány (Draco occidentalis maritius) 4 láb, kifejlett szárnyak, világos szín

Sivatag és szavanna

Wyvern (Draco africanus) 2 láb, kifejlett szárnyak

Őserdő

Mexikói sárkánykígyó (Draco americanus mex) nincs láb, tollas szárnyak

A lakóhely szerinti osztályozás mellett sárkányfajonkénti besorolást is megadott. Ennek oka, hogy Drake szerint a sárkányok mára már könnyűszerrel belakták az egész Földet, találtak már európai sárkányt Észak-Amerikában is. A sárkányfajokat három nagy csoportba sorolta: nyugati sárkányok, keleti sárkányok és egyéb sárkányok faja.

A nyugati sárkányok közé sorolta be az európai sárkányt, a barlangi sárkányt és a jégsárkányt. A keleti sárkányfajok közé a tibeti sárkányt, a kínai kígyót, az ázsiai lungot, ezen belül a kínai lungot (Draco orientalis magnus), mint a leginkább jellegzetes ázsiai fajt.

Az egyéb sárkányfajok között a wyvern, az amerikai és a mexikói sárkánykígyó, az erszényes sárkány és a főnix – a hiányzó láncszem a madarak és a sárkánykígyók között – található meg Drake felosztása szerint.

Érdemes azonban más felosztásokat is megvizsgálnunk annak érdekében, hogy legyen összehasonlítási alapunk. A Ologypedia webfelületén a Dracology címszó alatt egy másik – de Drake felosztásával erős korrelációt mutató – besorolási rendszer található. A besorolás tartalmazza a már kihalt fajokat (*-gal jelölve) és az ős- vagy elősárkányokat is (+ jellel jelölve).

Amphitheres & the Incognito (Draco americanus)

American Amphithere (Draco americanus tex)
Incognito (Draco americanus incognito)
Mexican Amphithere (Draco americanus mex)

Ascetic Dragon* (Draco mysticus indiana)

Asian Lung (Draco orientalis)

Chinese Lung or Imperial Lung (Draco orientalis magnus)
Indonesian Dragon (Draco orientalis indonesiensis) (also called the Malay Dragon in the Compendium's Index)
Malay Dragon (Draco orientalis indonesiensis magnus)
Javan Dragon (Draco orientalis indonesiensis ssp.)
Krakatoan Dragon* (Draco orientalis indonesiensis ssp.)
Sumatran Dragon (Draco orientalis indonesiensis ssp.)
Japanese Ryu (Draco orientalis japonicus)
Korean Yong (Draco orientalis koreensis)

Basilisk (Draco basiliskos)

Cockatrice+ (Gallicus halitosis)

Dodo Dragon*+ (Dodoformae bina)

Draco stupidus* (Draco stupidus)

Draconodon'*+ (Draconodon sp.)

Draconosaurus Rex'*+ (Draconosaurus rex)

Dwarf Dragon (Draco parvulus)

European/Western Dragons (Draco occidentalis)           

European Dragon (Draco occidentalis magnus)
Tunguska Dragon (Draco occidentalis magnus ssp.)
Frost Dragon (Draco occidentalis maritimus.)

Gargouille (Draco occidentalis minimus)

Humming Dragon* (Draco minimus floralis)

Hydra (Draco hydra)

Indian Naga*+ (species unknown)

Knucker (Draco troglodytes)

Bucca (Draco troglodytes ssp.)

Komodo Dragon+ (Varanus komodoensis but also referred to as Monitor Lizard in the Compendium's Index.)

Lake Serpent+ (Serpens aquadulcis)

Lindworm (Draco serpentalis)

Marsupial Dragon (Draco marsupialis)

Unnamed realative of the Marsupial Dragon* (species unknown,probably Draco marsupialis ssp.)

Megadracosaurus*+ (Megadracosaurus sp.)

Monkey Dragon* (Draco simius ovilator)

Phoenix+ (Phoenix arabica)

Pygmy Dragon* or Bush Dragon (Draco nano.)

Sargasso Dragon* (species unknown)

Sea Serpent* (Serpens monstrous)

Tasmanian Dragon (Draco semifascia)

Tibetian Dragon (Draco montana)

Wyvern (Draco africanus)

A fenti – csak példaként kiragadott – osztályozásból is látszik, hogy komoly kutatómunkát kell folytatni annak érdekében, hogy tisztázzuk, Ernest Drake besorolása mellett léteznek-e további sárkányfajok, illetve besorolása mennyire alapos és teljes. A kutatások eredményeit természetesen megosztom a Symposion társasággal a továbbiakban is.

Stephanus Bartolits

királyi bibliokibernológus és

műkedvelő dragonológus

 

 

Stephanus Bartolits
bibliokibernológus és műkedvelő dragonológus, azaz dragomán:

A vízköpők mítosza

 Juc házi feladatként itt hagyott képeit nézegetve sok minden jutott az eszembe, de ezek a gondolatok – melyek egyre inkább megtalálni vélik az összefüggést Giwdul halála és az idősebb Lucas Cranach  között – még sok aprómunkát, további dokumentumok tanulmányozását és a Dragibla teljes újraértelmezését követelik meg, mielőtt ezekkel a kutatási eredményekkel kiállhatok elétek. Addig is figyelmetekbe ajánlom azt a tényt, hogy Lucas Cranach 1508 után nem a monogramjával jegyezte a képeit, hanem egy, a szájában gyűrűt tartó sárkánnyal, melyet igen ravasz helyekre rejtett el a festményein, metszetein. Gondolhatjátok, hogy ez sem volt véletlen, rögtön magyarázza, miért éppen az idősebb Cranach képein találta Juc a sárkányos utalásokat.

Mivel azonban ezekkel a kutatásokkal még nem végeztem, térjünk át az utolsó négy képre, illetve hat képre, hiszen két dián is két kép van egymás mellett. Már első ránézésre is sejlik, hogy nem a kispesti panelházak lakói által az ablakok alá kitett díszítőelemeket látunk a fotókon. A szárnyak, az úszóhártyák és a lábujjak száma alapján azt is eldönthetjük, hogy bizony a dragonológiai kutatások egy újabb szakasza került Juc kezébe, tehát elkél a segítség, hogy biztos módon határoljuk be, miket is látunk a képeken. Azonban bármennyire világos is, hogy sárkányközeli lényekkel van dolgunk, viselkedésüket csak környezetük alapos elemzésével érthetjük meg. Egészen addig nem is jutottam közelebb a megoldáshoz, míg el ne kezdtem mélyebben tanulmányozni a korabeli épületek, katedrálisok kültéri díszítőelemeit.

A díszítőelemek egy részének természetesen gyakorlati funkciója is volt abban az időben, de a korabeli kőfaragók azzal a jó szokással bírtak, hogy igyekeztek ezeket a gyakorlati szempontból elkerülhetetlen elemeket az épület szerves részévé tenni. Így kerültek rá a korabeli katedrálisokra az épület állagát megvédeni kívánó vízköpők. Aki látott már ilyen katedrálist közelről, az egészen pontosan tudja, hogy mire gondolok: a vízköpők, melyeket leginkább alulról látunk, fantasztikus formákat vesznek fel ezeken az épületeken és külön élmény a tanulmányozásuk. A latin „gurgulio” szóból az angol „gargoyle”-nak, a francia „garguille”-nek hívja a vízköpőket, mindhárom szó a „torok” elsődleges jelentéssel bír. Ez teljesen érthető, hiszen a legtöbb esetben egy létező vagy inkább kevésbé létező lény formáját ölti a vízköpő, melynek száján – avagy ha jobban tetszik, a torkán – ömlik kifelé a tetőről összegyűjtött esővíz. Ha azonban körülnézünk a világban, akkor azt láthatjuk, hogy a legtöbb esetben ezek a vízköpőt eltakaró, díszítő lények bizony ördögként vagy ördögi kiméraként, illetve sárkányhoz közelítő szárnyas hüllőként jelennek meg.

Azt azonban kevesen tudják, hogy ezekhez a gárgojokhoz, vízköpőkhöz mítikus történetek, legendák kapcsolódnak. A korabeli felfogás szerint ezek a lények éjszaka életre kelnek és elhagyják a katedrálisokat. Az első hajnali napsugár megjelentekor azonban már ismét ott ülnek a helyükön, mert a napfény hatására megkövülnek. Kétlaki életükben hosszú ideig teljesen biztosak voltak a párizsi polgárok és éjjelente látni is vélték a levegőben suhanó gárgojokat a Notre Dame környékén (hiába, azok a francia borok rendelkeznek némi alkoholtartalommal).

Az a legenda is elterjedt, hogy a vízköpők a mennyország kapujának az őrzői. Ha valaki meghal és a lelke eléri a mennyet, akkor ott a vízköpők állják útját és döntenek arról, hogy továbbengedik-e a holt lelket Szent Péter, illetve a mennyország felé. Ilyenformán a vízköpők Szent Péter alvállalkozóiként működtek, ami érthető. Különösen háborús vagy járványos időszakban Szent Péter alig bírta volna egyedül az ügyfelek rohamát, s ugyan a halál a klasszikus mondás szerint örökre szól, de a holt lelkek mégis halandó módon elégedetlenkedtek, mikor órákat kellett sorban állniuk egy hosszabb háború vagy egy kiadósabb pestisjárvány közepén. De miért éppen a vízköpők kerültek ilyen kivételezett döntési helyzetbe, kérdezhetnénk. Nos, a válasz pofonegyszerű. Nappal magasan ülve az egész várost belátták, éjjel pedig ki tudja, hol repkedtek, tehát az éjszakai bűnbeesésekről is igencsak lehetett tudomásuk. Ez pedig tökéletesen alkalmassá tette őket erre a szerepkörre.

Mi köze van mindennek Juc hat képéhez? Hát csak annyi, hogy ezek a kőfigurák ugyan sárkányjellegűek, azonban bizton kimondhatjuk, hogy nem vízköpők. Ennek megfelelően nem is kapják meg a szabadságot éjszakára sem. Az első képen éppen az látható, milyen csalódottan beszélik meg sorsukat egymás között. Jól figyeljük meg, a jobboldali figurának még szárnya sincs !! A második képen egy szárnyatlan csúszómászó próbál kitörni reménytelen helyzetéből, a külhomlokzati párkány alatt megbújva. Ezeket a lényeket ugyanis a napfény nem bénítja meg, hiszen úgysem tudják elhagyni a homlokzatot. A harmadik képen a szörnyek és démonok távoltartására szolgáló kifeszített denevér és a szárnyatlan kőgyík beszélgetését láthatjuk. A negyedik képen a legfejlettebb homlokzati díszítőelem látható: a hüllőnek már szárnya is van, szinte a határán van annak, hogy igazi sárkányként örökre elhagyja a homlokzat síkját. Hogy mi tartja vissza, azt a lábujjak számából lehet csak visszakövetkeztetni. A legendák – és a tudományos kutatások szerint is – a négyujjú szárnyas hüllők, sárkányok főként a földi csúszómászást kedvelik, ritkán repülnek. Ezzel szemben az ötujjú lábakkal rendelkező példányok már jellemzően a levegőben töltik idejük nagyobb részét. Nos, a képet megnézve itt egy négylábujjú szárnyas hüllőről van szó, ez egyértelmű.

S hogy miért nincsenek további képek a sorozatban? Hát ez is egyértelmű. Ha a negyedik képen látható egyed már határeset volt, akkor a nála fejlettebbek – akik a többi képeken lehetnének – már régen elrepültek a hegyekbe, hogy élvezettel ropogtassák az articsókamezők adta igazi sárkánycsemegéket.

 

Stephanus Bartolits
bibliokibernológus és üldözött drakológus:

A SÁRKÁNYKIRÁLY

 Bizonnyal emlékeztek még Ladónió dicstelen halálára, melyet maga Beowulf rendelt el, miután érdemtelennek találta Ladóniót a sárkánylétre a 12 leány, Amarilla, Baranka, Cipriána, Dalma, Eudoxia, Fiorella, Graciella, Honória, Illangó, Jusztina, Korinna, Lizandra elrablása után. Akkor Beowulf megmondta: Ladónió túlbecsülte magát, ezért meg kell halnia. A Dragibla szerint Beowulf a következőket mondta:

Túlbecsülted magad, Ladónió és ezért meg kell halnod. Nem csak abban becsülted magad túl, hogy utódokat tudsz nemzeni, de abban is, hogy azt hitted, te vagy az utolsó sárkány a világban. Hát tévedsz, a Dragibla hősi listája nem a te neveddel fog zárulni. Megfestetett már az a kép, ahol látszik, hogy a katakurd dugótornyok tetején egyfejűek gyülekeznek. Ők lesznek a Dragibla továbbéltetői, te pedig halj nemes halált, ha már nem tudtál élni a lehetőséggel. Oldozd fel és hívd be a lányokat ide, a szent Dragibla elé és tedd, amit utána mondok.”

Ezzel bekövetkezett a sárkányok sötét időszaka, hosszú időnek kellett eltelnie, míg a katakurd dugótornyok egyfejűi ismét életre tudták kelteni a sárkányok megtört dicsőségét. Ladónió elkeseredett próbálkozása után a 12 fejű sárkányok valóban megszűntek létezni a földön, de ezzel eltűntek a hét, sőt a háromfejű sárkányok is. Az egyfejűek uralmának a hosszú időszaka következett, de éppen ez veszélyeztette a sárkányok létét, hiszen az egyfejűek közismerten békétlen és ostoba teremtmények voltak, akik állandóan háborúztak egymással is. Ezzel bizonytalanná vált Beowulf jóslata is, hiszen ez a torzsalkodás nem a Dragibla továbbéltetőinek, hanem éppen az elpusztítóinak szerepében tüntette fel a békétlen egyfejűeket.

A katakurd dugótornyok tetején azonban nem született olyan sárkány, aki be tudta volna teljesíteni Beowulf jövendölését. Az egyre több egymás közötti ütközet lassan felőrölte a sárkányokat és már-már az egyfejűeket is a kihalás veszélye fenyegette, de senki nem ismerte fel ennek a drámai következményeit.

Ekkoriban született egy egyfejű sárkány messze-messze Katakurdisztántól, az Alpok mélyében egy hegyi barlangban, egy óriási tó tükre felett. Élénk, jó gondolkodású sárkánynak tűnt, sokan mondták rokonai közül, hogy az ősi Giwdul nemzedék legnagyobbjaira hasonlítanak a vonásai. A kis sárkány, akit Lusanne-nak hívtak, egyre bátrabb lett, s egy reggel kimerészkedett a hegyi barlang párkányára és lenézett a tavaszi szellő által finoman fodrozódó tó tükrébe. Lusanne először látta magát, de a hullámfodrok játéka következtében azt érzékelte, hogy neki három feje van, szemben a rokonaival. Hallgatott ugyan a felfedezéséről, nem mesélte el senkinek, de ettől kezdve úgy érezte, hogy ő kiemelkedik a többi sárkányok közül. Tudatosan igyekezett jobban repülni, mint a többiek, forróbb lángot fújni, mint a többi ifjoncok és tovább élt benne a tó tükrében látott kép, hogy neki három feje van. A legnagyobb lépést azonban azzal tette az igazi kiemelkedés felé, hogy felismerte a sárkányok összefogásának a szükségességét. Ahogy cseperedett, egyre nagyobb hatást gyakorolt az egyfejű sárkányokra, akiket sikerült összebékítenie. Az Alpokban hamar megerősödött a sárkánykolónia, s hírük eljutott Katakurdisztánba is. Két évvel később pedig olyan népszerű lett Lusanne programja, hogy hosszú évtizedek szétesettsége után megválasztották sárkánykirálynak. Lusanne olyan sikeresen fogta össze az egyfejű sárkányok birodalmát, hogy Beowulf megjelent számára is és feloldotta a Ladónió túlkapása miatti átkot. Hamarosan ismét elkezdtek háromfejű, majd hétfejű sárkányok születni szerte a világon. Lusanne, a sárkánykirály, aki végig a tóparti barlangból irányította a sárkánybirodalmat, azonban hajdani vízparti látomása ellenére is megmaradt egyfejű sárkánynak. Kései halála után így is került be a Dragibla hősi listájára, mint az utolsó egyfejű sárkánykirály.

 

Stephanus Bartolits
bibliokibernológus és műkedvelő dragonológus, azaz dragomán:

Würmológiai tanulmány

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Nagy örömömre szolgál, hogy hosszú idő után ismét egy etimológiai tárgyú tudományos kutatás segítheti hozzá a Symposion társaságot a mélyebb történelmi összefüggések felismeréséhez. A Mitic Draggo által mintegy mellékesen felvetett gondolat akár a központi vezérfonalát is alkothatja Würm vára sok-sok titkának a megfejtéséhez. Sőt, bátran kijelenthetjük azt is, hogy egy sor titkot nem is érzékeltünk a várral kapcsolatban, azok csak most fognak felbukkanni, nem sokkal az után, hogy reményeim szerint megoldjuk őket. Hát lehet, hogy ez így egy kicsit misztikusan hangzik, de hiszen az egész würmológiai vizsgálat tárgya maga a misztikum, mint ahogy a megoldást sugallani vélő gondolat is egy misztikus személytől ered, akiről annak ellenére sem tudjuk, hogy létezik-e, hogy saját szememmel láttam, fülemmel hallottam valóságos (?) lényét. Ámbár a tudományos vizsgálat szempontjából mindegy, hogy Mitics Draggo létező személy-e vagy csak a svájci rónák délibábja (micsoda? hogy Svájcban nincsenek is rónák? hogy jön ez most ide? ez nem a Földrajzi Társaság felolvasóestje, hanem komoly értekezés színhelye. ilyen apróságoknak itt nincs helyük), csak a megfogalmazott tézis és annak igazsága vagy hamissága a mérvadó, azért mégiscsak érdekes lehet, hogy valódi tudós adta-e a kezdő lökést az etimológiai kutatásokhoz vagy ez is a würmológiát körüllengő misztikumok egyike. Erre a kérdésre azonban ma aligha kapunk választ.

Folytassuk tehát a munkát az állítás pontos megfogalmazásával. Draggo állítása az volt, hogy a Würm várából menekülő szökevények tulajdonképpen a sárkány várából szöktek, s a Würm helyiségnév az óangol "wyrm" szóból vagy az ónémet "würm" szóból ered, ahol mindkét szó sárkányt vagy legalábbis valamiféle szárnyas kígyót jelent. Ha ez az állítás igaz, akkor további olyan etimológiai jeleket is lehet találni a környék földrajzi nevei, szokásai, népi hagyományai között, amik alátámasztják ezt a - nevezzük így - Draggo-sejtést.


 

A térképre ránézve láthatjuk, hogy Würm az Északi-mészkőhegység délnyugati szélének a közepén helyezkedik el. Ennek a vonalnak az egyik végén Mirza, a másik irányban Mordent helyezkedik el, a vonulatot Kelát zárja. A mészkő-hegység túlsó oldalán lévő városok vizsgálata kevesebb etimológiai tanújelet hordozhat, mert a hegygerincen átkelni igen nehéz volt, így a tájszavak, elnevezések, népszokások is inkább a hegy azonos oldalán terjedtek. Elsősorban tehát Mirza és Mordent vizsgálata hozhat pozitív eredményeket.

Mirzát vizsgálva, a városhoz kötődő egyik fogalom a szerpent. A katakurd enciklopédia szerint ugyan általánosság is szerpentnek hívják a hegyekbe fölvezető spirális vonalvezetésű utakat, azonban példaként Mirza környékét emeli ki. Mirza környékébe viszont Würm is beleérthető. Valamiért tehát az Északi Mészkőhegység ezen részéhez kötődik leginkább a szerpent fogalma. Miért hívják ezeket a spirális vonalvezetésű utakat azonban szerpent-nek? Nos, a szerpent több nyelvben kígyót, szárnyas kígyót is jelent. Nem kizárható tehát, hogy a helybéliek a Würm környékén élő szárnyas kígyók - azaz sárkányok - után nevezték el a spirális vonalvezetésű utakat. A katakurd enciklopédia azt is megemlíti, hogy a szerpentek közvetlenül a cél előtt váratlan, a cél elérését megakadályozó úttorlaszban vagy útfelbontásban végződnek. Nos, nyilvánvaló, hogy értelmetlen dolog lenne egy, a városból a várba vezető út használatát ilyen módon megnehezíteni, tönkretenni. Nem is véletlen, hogy mindeddig nem is értették a katakurdológusok a szerpent szó jelentését. A Draggo-sejtés azonban más megvilágításba helyezi a szó értelmét. Ha a szerpentek a Würm várában fészkelő szárnyas kígyók által kitaposott utak voltak, melyeken éjjelente lecsúsztak-másztak a városba embereket és háziállatokat zsákmányolni, akkor rögtön érthetővé válik, hogy a város igyekezett védekezni ez ellen. Nappal tehát úttorlaszokat és útfelbontásokat tettek a sárkányok járataiba, talán még sárkánycsapdákat is elhelyeztek ezek mélyén.

A másik közeli város Mordent. A képzett katakurdológusnak Mordentről több minden is az eszébe juthat, ezek közül most azt a fura szokást emeljük ki, hogy Mordent nevéhez kötődik a beosztott egyházi szolgálattevők, a meluzinok megjelenése, akik üvöltése a turisztikai érdekességként a mordenti vár cellájában éjszakázó kitartó turistákat ébreszti reggelenként. Nos, a Draggo-sejtés ezt a szintén nem túl épelméjűnek tűnő népszokást is tartalommal töltheti meg. Ehhez azonban vizsgáljuk meg, mi is a meluzin szó valódi eredete.

Ha felütjük a Nagy Sárkányatlaszt, megtaláljuk ott a híres sárkányok neveit betűrendbe szedve. A nevek között tallózva megtalálhatjuk Melusine nevét is, aki a szöveg szerint a friss vizek szelleme, valójában azonban egy sokkal érdekesebb középkori francia monda szereplője. Melusine történetének egyik legnevesebb írásba foglalója, egyszersmind "továbbfejlesztője" Jean d’Arras párizsi könyvkereskedő volt, aki terjedelmes művét 1393. augusztus 7-én fejezte be, de az csak közel száz év múlva jelent meg (Le Livre de Mélusine, 1478). A legenda lényege a következő.

Elinas skót király egy erdőség mélyén találkozik Présine-nel, a szemrevaló tündérrel. A tündér ama feltételének elfogadásával, hogy őt szülés közben meg se pillanthatja, Elinas elveszi Présine-t. A király egyszer mégis megszegi a tilalmat. A feleség emiatt három lányával, akik közül Melusine az egyik, kénytelen Avalon szigetére költözni. Amikor a nővérek felnőnek, természetfeletti képességeik birtokában apjukat életfogytiglan az elvarázsolt erdőbe száműzik.

Az anya leányainak atyabüntető összeesküvését azzal torolja meg, hogy mindhármat valamilyen átokkal sújtja. Melusine-t azzal, hogy szombatonként deréktól lefelé kígyóvá változik. Ha vőlegénye akad, annak nem szabad őt - nehogy titka kiderüljön - a tilos napokon látnia.

Rajmondin lovag, hogy sorsát beteljesítse, egy csodás kanca nyergében eltöltött vadászaton véletlenül megöli nagybátyját és hűbérurát, Poitiers herceget. Ezt követően az erdőközepi kútnál találkozik Melusine-nel, aki úgy adja neki a kezét, hogy megígérteti vele: szombatonként soha meg ne lássa.

Miután megvolt a lakodalom, Rajmondin Melusine tanácsára egy szarvasbőrben elférő szabad földet kér hűbérurától. Az így kapott "telkecskén" a házaspár egykettőre felépítteti Lusignan várát, a további események egyik fő színhelyét. Melusine boldogan látja el a szerető hitves, a gyengéd anya (tíz fiút szül), jobbágyai körében pedig a szeretett úrnő szerepét.

Nem is lett volna semmi baj, ha Rajmondint az egyik szombaton nem keríti hatalmába a féltékenység, melynek hevében lyukat fúr azon az ajtón, amely mögött Melusine tartózkodik. Látja ám, hogy asszonya a helyiségben mezítelenül fürdik, fésüli a haját, deréktól lefelé azonban kígyó farka van, s vele verdesi a fürdővíz felszínét.

Rajmondin egy darabig hallgat rettenetes felfedezéséről, de amikor egyik fiuk, Geoffrey felgyújt egy kolostort, Melusine-t nyilvánosan "hazug kígyónak" nevezi.

Melusine ekkor egészen kígyóvá változik, s mint valami sárkány, zokogva kiröpül az ablakon. Csak néha-néha „titkos éji órán" látogatja meg két legkisebb fiát, miközben áldatlan sorsa miatt keservesen sír. A porig sújtott Rajmondin Rómába zarándokol, és remeteéletben keres a maga számára bűnbocsánatot.

Eddig a legenda, azonban nyilvánvaló, hogy összefüggésnek kell lennie a mordenti meluzinok reggeli üvöltése és a Melusine-legenda között. Mivel Mordent is Würm közelében terül el, logikusnak tűnik, hogy a Würmben lakó sárkányok jelentősen rontották Mordent turisztikai értékét. A mordentiek megélhetése viszont nem kis részben a turizmuson alapult, tehát erényt faragtak az elkerülhetetlen rosszból. Elterjesztették, hogy a környéken nem sárkányok, hanem Melusine leszármazottai, azaz tüneményes szépségű női alakban pompázó lények laknak, s ezzel újra fellendítették a turizmust. Ahhoz azonban, hogy a turpisság ne derüljön ki, el kellett riasztani a Würmből éjjelente leszivárgó sárkányokat. Erre szolgáltak a beosztott egyházi szolgálattevők, akiknek a hatalmas ordításaira a würmi sárkányok fejvesztve menekültek. A turisták persze azt hitték, a melusine-okat riasztják el a reggelente ordítozók, ezért meluzin-riogatóknak hívták őket, majd ez rövidült le meluzin-ná.

Végezetül meg kell említenünk a kutatások egy nem lezárt szakaszát, mely szintén érdekes eredményekkel kecsegtethet, bár bizonyítást eddig ugyanúgy nem nyert, mint az előző két feltételezés. Az ó-norvég nyelvjárásban a sárkányt „Ormr” nak hívták a korai időkben és ennek alapján felmerült, hogy Katakurdisztán kulturális alapjai egy korábbi, fokozatosan visszaszoruló sárkánynemzedéktől származhattak, mely utolsó bástyájaként a würmi várat használta. Erre utalhatnak Matthias Fortis hajdani ígéretes kutatásai, melyekben az Askhelon-völgyi kultúra alapjairól értekezett. Itt megjelenik Eskhatos személye, aki a harmadik napon élt és alkotott. Matthias Fortis szerint "Eskathos Omri szavait is lejegyezte bár ezek ritmikájukból és tömörségükből ítélve szájhagyományozási redakción mentek át így nem kezelhetjük ipsissima verbi magistri-ként." A bizonytalan megfogalmazás, a ritmikára és a tömörségre való utalás, valamint Omri nevének az Ormr szóval való hasonlósága új gondolatokat indított meg a kutatók fejeiben (bocsánat: fejében). Bár ezek a kutatások még gyermekcipőban járnak, nagy eredmény lenne, ha kiderülne, hogy az egész Askhelon völgyi kultúra egy sárkánylakta világ kultúrája volt és a scintillálódási vagy szilánkosodási folyamat nem volt más, mint a sárkányok és emberek harca a hajdani Katakurdisztán birtoklásáért. Ebből a szempontból vizsgálat alá kell venni azt az ismeretlen eredetű leletet, mely
"Szent Sárkány és a györgy" néven került be a katakurd mesék világába. A tisztázatlan forrású mese tudományos vizsgálata nagyban hozzájáruhat ahhoz, hogy tisztázzuk: volt-e korábbi sárkánykultúra Katakurdisztán területén a havárok megjelenése előtt.

 

Stephanus Bartolits királyi bibliokíber és műkedvelő botanikus:

Sárkányvérfa

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Ritkán hoz nekem a sors olyan utazást, ami két-három napnál hosszabb, így hát nem is vagyok arra felkészülve, hogy egy külföldi városban egy teljes hétvégém legyen a körülnézésre. Most azonban így adódott Genf városában és nem is tudtam hirtelen, mit is kezdjek egy ekkora ajándékkal. Az időjárás ugyan gondoskodott róla, hogy ne legyenek nagyobb gondjaim, szombaton többnyire esett az eső és hol itt, hol ott zavart be egy-egy múzeumba vagy nevezetes épületbe. Szerettem volna pedig egy kis zöldet is látni, hiszen azt mondják, Genf a parkok és kertek városa és többen is javasolták, hogy érdemes elmenni a Genfi-tó partján lévő Botanikus kertbe kicsit felüdülni és tiszta levegőt szívni az egész heti bezártság után. Hát erre bizony a szombat nem adott lehetőséget, viszont vasárnap kicsit biztatóbbnak látszott az idő, így hát arrafelé vettem az utam.

Először a tó partján álló technikatörténeti múzeum gyűjteményét  néztem meg, mert hát a természettudományok közül mégiscsak ez áll hozzám közelebb, de aztán valóban a fák és virágok tudománya következett. A Botanikus kert látványában nem csalódtam, rendezett módon lehetett megcsodálni a különféle földrészek, országok szerint csoportosított növénycsodákat, a kis táblákról jól leolvasható volt, merre is járok a néhány négyzetkilométerre lekicsinyített világban. Először kerültem is a zárt üvegpavilonokat, de aztán egy idő után a Mediterrán üvegház felé vitt a lábam, hadd jöjjenek a kaktuszok, pálmák és egyéb érdekességek.

Alig kezdtem azonban nézegetni az üvegházban a mexikói régió különlegességeit, mikor egy hang szólalt meg mögöttem:

- Tegnapra vártuk, kedves Stephanus, de végül is nem baj, hogy ma jött!

Annyira meglepődtem azon, hogy valamikorra is vártak itt engem, hogy nem is fogtam fel, hogy a hang magyarul beszél hozzám. Hogy várhat itt bárki is, mikor senkinek sem mondtam, hogy idejövök? Hátrafordultam és a meglepetéstől a földbe gyökeredzett a lábam…ami egy botanikus kertben különösen nem szerencsés dolog. Az illető egy pálmafa alatt állt, az arcát nem láttam, de ez a hajlott testtartás…

- Gaváriusz, honnan a csudából került ide és miért gondolta, hogy valaha is idejövök? – tört ki belőlem a meglepetés, miután ráébredtem, hogy a testtartás a Múzeum körúti antikváriumból olyan ismerős, ahol a púpos kis öreg dolgozik.

- Hát ezt én is kérdezhetném magától! De nem kérdezem, mert tájékozódni szoktam a világ dolgai felől. Az Ínyesinas legutóbbi számait olvasgatva nem is volt kétséges, hogy figyelme hamarosan a növények felé fordul. Amióta egy nehéz munkával beszerzett korabeli irat, egy naplótöredék eltűnt az Antikváriumból, azóta gyanakszom magára. Menekülés Würmből, Draco szigete, he, sárkányevő növények, he, csórogatunk az Antikváriumból? Csak azt nem értem, hogy ha már ellopta a kéziratot, akkor miért publikálja egy széltében-hosszában olvasott kiadványban. Erre még nem jöttem rá, de talán most elárulja.

- Na de kedves Gaváriusz, csak nem gondolja, hogy csak úgy bemegyek az antikváriumba és ellopok egy kéziratot, amiről nem is tudom, hogy létezik?? Miket feltételez rólam? Amúgy meg mióta széltében-hosszában olvasott kiadvány az Ínyesinas? Egyáltalán, hogy kerül az a maga kezébe? Csak nem valamelyikünktől lopja? – válaszoltam mérgesen minden barna sörök eltüntetőjének.

- No jól van, jól van, nem kell mindjárt lenyelni az embert csak azért, mert segíteni akar. A képlet egyszerű. Nekem arra a kéziratra szükségem van, maga meg itt szaglászik a botanikus kertben. Világos, hogy mi érdekli, de úgysem találja meg magától. Tehát az ajánlatom a következő: segítek némi információhoz jutnia a sárkányevő növényekről, cserébe maga visszaadja a kéziratot és este fizet nekem két … úgy értem két alkalommal három barna sört a Bagatelle brasserie-ben és kvittek vagyunk. Ne habozzon, Mitics Draggo professzor már várja a könyvtárszobában. Pedig ma már nem akart bejönni, azt mondta, szélhámos vagyok, nem is jön ide semmilyen érdeklődő vendég. Maga érti ezt a gyanakvó hozzáállást?

Hát én hirtelen semmit nem értettem, nekem az egész sok volt. Mit kavar megint Gaváriusz? Ezek szerint a menekültek naplótöredékét ő szerezte valahonnan, s valaki nyilván ellopta tőle és utána került hozzám. De ki az a Mitics Draggo? És mit tud nekem mondani? Hiszen én nem ezért jöttem a Botanikus kertbe, csak kis levegőt szívni. Vagy talán mégis járt valami a fejemben? Na nem, megbolondulni azért nem kell, térjünk vissza a realitások talajára.

- Ide figyeljen Gaváriusz. A kézirat most nincs nálam, Budapesten van és én azt kemény pénzért vásároltam egy közvetítőtől. Bárki vár itt engem, most nem tudom visszaadni a dokumentumot és egyébként sem kívánom kiadni a kezemből, amit drága pénzért megvettem. Tehát nincs üzlet, érti? Hiába jött, most az egyszer tévedett.

- No, én nem lennék ebben olyan biztos. Vissza fog az a kézirat jutni hozzám és amúgy sem kell most odaadnia. Ezt a dolgot megoldjuk Pesten és anyagi kár sem fogja érni magát, erről kezeskedem. De hogy lássa, kivel van dolga, most nem is kérek semmit a barna sörökön kívül, az a kilenc korsó, amiről beszéltünk, igazán nem nagy ár azért, amit hallani fog. Na jöjjön, mert a professzor ebédre haza akar menni, a felesége igazi házisár…akarom mondani igen szigorú asszony.

- Na jó, Gaváriusz, ma este fizetek két barna sört, ezt most megígérem, aztán lássuk ezt a Miticsku Dragujevácot, össze tud-e hordani még egy korsóra valót. Ennyi, mert ma még sok helyre el szeretnék jutni.

- Maga tudja. Én azért nem lennék ilyen szkeptikus. Jöjjön csak, mutatok valamit. Hátha ez mégiscsak érdekli magát.

Ezzel Gaváriusz elindult a Mediterrán üvegház hátsó részéhez, ahol egy kissé rozsdás ajtó zárta le az üvegházba torkolló folyosót. A púpos ember varázslatos gyorsasággal ért oda és egy kulcsot vett elő, majd kinyitotta az ajtót. A folyosó egy másik, kisebb üvegházba vezetett, ahol csak néhány növény állt. Odavezetett az egyikhez.

- Olvassa  csak a táblát és rögtön felemeli a fejadagomat.

(Kattintásra megnyílik a vetítés.)

Közelebb hajoltam a táblához, amin latinul és franciául is ott állt a növény neve. Latinul Draceana draco, franciául Dragonnier a Kanári-szigetekről. De hiszen ez a Kanári sárkányfa vagy más néven sárkányvérfa!! Nahát, ez a Gaváriusz mégiscsak tudhat valamit! A tábla mögött egy közel nyolc méter magas fa állott, törzsének a nagy része csupasz volt, csak a fa tetején lengedezett a zöld korona. Ha erről a fáról fog mondani valamit ez a professzor, akkor Gaváriusz valóban megérdemel mondjuk még egy sört – de nem többet.

- Látom, kezdi komolyan érdekelni a dolog. – szólalt meg az antikvárius. – Ha itt felmegyünk ezen a csigalépcsőn, pillanatok alatt a könyvtárban lehetünk.

Ezzel Gaváriusz elindult felfelé, én pedig utána. A lépcső tetején lévő üvegfolyosó átvitt egy impozáns téglaépületbe, ahol pár ajtó elhagyása után egy öregebb részébe értünk az intézménynek. Egy faragott ajtónál Gaváriusz megállt és előre engedett.

- Ez a botanikai kert régi könyvtára, ahol csak az 1900 előtt kiadott művek találhatók meg. A könyvtár éppen ezért nem is nyilvános, csak néhány kutatónak van engedélye a könyvek tanulmányozására, elvitelére pedig csak a Botanikai Kert igazgatójának az egyedi felhatalmazó levelével van lehetőség. Ezzel a felhatalmazással rendelkezik Mitics Draggo professzor, aki várja önt.

Benyitottam a faragott ajtón. Egy alacsony mennyezetű szobába jutottam, a falak mentén egészen a plafonig tölgyfa polcokon álltak a valóban igen réginek tűnő könyvek. A szoba túlsó végén egy óriási íróasztal mögött egy csupaszőr ember ült, hatalmas szemüveggel az orrán. Az íróasztal-lámpa egészen groteszk módon világította meg a szemüveget, mely fura árnyékot vetett a professzor szakállára. Szemmel láthatóan egy színes ábrákkal teli könyvbe mélyedt és tudomást sem véve a külvilágról, nagy figyelemmel olvasott. Fejének az árnyéka kirajzolódott a könyvespolcokon, s ide-oda imbolygott, ahogy a professzor nem csak szemével, hanem egész fejével követte a sorokat olvasás közben. Kissé megilletődötten hátranéztem Gaváriuszra, aki azonban teljesen közvetlenül odalépett a professzorhoz, megérintette a vállát, majd mintha egy cirkuszban lennénk, diadalmasan rámutatott a professzorra:

- Ime, Mitics Draggo, a botanikai tudományok doktora, akadémikus. Mivel magyarul csak néhány növény nevét ismeri, így térjünk át az angol társalgásra.

Mitics Draggo mindeközben tovább olvasott, nevének hallatára egy pillanatra felnézett a könyvből, majd láthatóan minden érdeklődés hiányában levette rólam a szemét és olvasott tovább.

- Üdvözlöm, professzor, örülök, hogy megismerhetem. Igazából nem is tudom, hogy mondjam el, hogy miért …

- Sehogy ne mondja el. Nem érdekel, miért van itt. Ha izgatják a Dracaena Draco témájában folytatott kutatásaim, foglaljon helyet és hallgasson meg, ha más dologban szeretne megtudni valamit, ne tartsuk fel egymást.

Hát nem egy barátságos ember, az biztos, de a téma érdekel, így hát leültem a nagy íróasztallal szemben. Gaváriusz nesztelenül mellém siklott és egy kis zsámolyon foglalt helyet. A félhomályban nehezen tudtam kivenni a professzor arcvonásait. Talán nem is jó szó az arcvonás, az egész feje olyan furcsa volt, inkább egy hajléktalan alkoholistának nézett ki, mintsem tudósnak. Arcából a rengeteg szőrtől semmi sem látszott, a feje egész lapos volt, a magas homloknak nyoma sem, az orra feltűnően nagy…és az a hatalmas szemüveg! Most vettem csak észre, hogy a legjobban az zavart benne, hogy a szemüveg nem teljesen átlátszó! Hogy lehet ebben a sötétben napszemüvegben olvasni?

A professzor mintha csak ráérzett volna, hogy mire gondolok. Felemelte kicsit a fejét és félretolta a színes ábrákkal teli könyvet. A könyv így közelebb került hozzám és meglepve láttam, hogy számomra ismeretlen betűkkel van írva, ami leginkább a rovásírás jeleihez hasonlított. Lehet, hogy sok minden van ennek a fura professzornak a fejében?

- Kérem, tekintsen el a szobában uralkodó körülményektől. Kutatásom megkívánja az intenzív munkát, nincs időm a külcsínnel foglalkozni. Eredményt, eredményt kell elérnem, a többi nem számít. De hagyjuk is ezt. Térjünk a tárgyra. A Draceana Draco botanikailag hosszú ideig egy unalmas növénynek számított. Meghatározása sem okozott gondot: a zárvatermők (Magnoliophyta) törzsébe, az egyszikűek (Liliopsida) osztályába tartozik, ezen belül pedig a spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe, a csodabogyófélék (Ruscaceae) családjába sorolható be. Ezen belül található a sárkányfák (Dracaena) nemzetsége és ennek egy képviselője vagy hetven másik növénnyel együtt a Dracaena Draco. Botanikai körökben Canarian Dragon’s Tree (magyarul Kanári sárkányfa) a neve, amit onnan kapott, hogy a Kanári-szigeteken találták a legszebb és legnagyobb példányokat. Tenerife szigetén van az Orotava kert, ahol igen idős példányai találhatók a Dracaena Draco-nak. A sziget elfoglalásakor, 1492-ben már olyan példánya létezett, mely 23,5 méter magas volt és törzsének a kerülete 14,8 méter volt. Sajnos ez a fa – mely már akkor több ezer éves lehetett – egy 1868-ban kitört óriási viharban tönkrement, de a kertben ma is szép számmal állnak idős példányok.

 A növény számomra nem is lenne érdekes, ha nem lenne egy másik neve is. A köznyelvben angolul leggyakrabban Dragon’s-blood Tree-nek szokták hívni (magyarul sárkányvérfa), s onnan kapta ezt a nevet, hogy a fa kérgét megsértve, vörös mézga (sanguis draconis) ered belőle. A nedvet sok mindenre használták, a bútoriparban pácoláshoz és lakkok színezéséhez, de mágikus gyógyerőt is tulajdonítottak neki, s orvosi célokra is használják jelenleg is. A legizgalmasabb kérdés azonban mégiscsak az, mitől is hívják sárkányvérnek ezt a vörös gyantát? Végül is mi köze van ennek a jámbor növénynek a sárkányok misztikus, de nagyon is érdekes világához?

Egy pillanatra úgy tűnt a félhomályban, mintha a professzornak egyszerre több feje is lenne, ahogy egyre felhevültebben magyarázott. Erősen becsuktam a szemem, s újra kinyitva már csak egy fejet láttam. Lehet, hogy kicsit elfáradtam a héten? Gaváriuszra sandítottam, aki egykedvűen hallgatta a professzor magyarázatát. Ezek szerint ő nem látott semmi furcsát.

- Nos, kutatásaimban egészen a görög mitológiáig jutottam vissza. A görögök ókori ábrázolásaiban rendszeresen felbukkan a görög harcosok és a sárkány csatája. Gondoljunk csak a Louvre-ban kiállított egyik legszebb állapotban megmaradt amphorára. Járt már a Louvre-ban? Ha legközelebb elmegy, keresse fel az etruszk és római antik gyűjteményt az első emeleten. Ott a 42-es szobában meg fogja találni az amphorát a 3-as sorszám alatt. Az ábrázolás tökéletes, Kadmosz harcát ábrázolja a sárkánnyal. A történetet bizonyára ismeri. Kadmosz Agénór föníciai király és Télephassza fia volt, a gyönyörűséges Europé testvére. Zeusz beleszeretett Europé szépségébe és fehér bika képében elrabolta őt. Anyja, Télephassza és fiai Europé keresésére indultak, de az út során a királynő meghalt és fivérei visszafordultak, csak Kadmosz folytatta a keresést. Delphoiba ment, ahol azt a tanácsot kapta, hogy ne keresse tovább Europét, hanem kövessen egy tehenet és alapítson egy várost ott, ahová a tehén vezeti. Kadmosz így vetődött el Boiótiába, ahol megölt egy sárkányt és Athéné tanácsára elvetette a sárkányfogakat, amikből harcosok keltek ki és egymással kezdtek el harcolni. Az öt legerősebb maradt közülük életben és Kadmosz ezzel az öt harcossal alapította meg Kadmosz városát, amit később Thébának neveztek. Nos, az amphora azt a jelenetet örökíti meg, amikor Kadmosz legyőzi a sárkányt, hogy elvethesse a fogait. Máig is rejtély, hogyan tudta Kadmosz legyőzni a sárkányt, hiszen addig mindig a sárkányok győzedelmeskedtek.

Ennél a mondatnál a professzor arcán némi düh látszott és egy pillanatra úgy tűnt, mintha lángnyelv csapna ki a szájából. Hogy ezek a félhomályba beszüremlő fények micsoda optikai csalódásokat okoznak!!

- Na, de Kadmosz történetének még nincs sok köze a Dracaena Draco-hoz. Hanem a megoldást mégiscsak a görögöknél keresik a legtöbben. – mondta a professzor és hátrafordult a tölgyfa könyvespolchoz, hogy leemeljen egy könyvet. A patinás gerincű könyv igen magasan volt és a professzor nyaka megnyúlni látszott, ahogy nyújtózkodott a könyvért. Ahogy a függöny mintázatának az árnyéka ráesett a nyakára, teljesen úgy tűnt, mintha az pikkelyes lenne. Micsoda képtelenség! Ilyen szuggesszív hatással lenne rám Kadmosz története, hogy hallucinálok? Közelebb hajoltam a professzorhoz, de közben már le is emelte a könyvet és a nyaka…nos, a nyaka teljesen normálisnak látszott. Megint Gaváriuszra pillantottam, de ő továbbra is egykedvűen ült a zsámolyon, nyilvánvalóan semmi különlegeset sem látott. Bevettem én reggel a gyógyszereimet?

- A sárkányvérfa nevének a kialakulását egy másik szerencsétlen sárkány halálával magyarázzák, akinek a neve Ladón volt. – folytatta a professzor és felütötte a könyvet.

- Talán emlékszik a görög mitológiából Héraklészre vagy más néven Herkulesre. Héraklész is Zeusz hirtelen fellángolásainak az egyikéből született, a féltékeny Héra pedig megpróbálta elpusztítani a fellángolás gyümölcsét, azonban ez neki sem sikerült. Héraklész életét azonban keservessé tette, őrületet bocsátva rá, aminek hatására a rendkívüli erővel megáldott Héraklész megölte feleségét és három gyermekét. Mikor Héraklész elméje megtisztult, ráébredt, hogy mit tett és a halálba akart menekülni. Később azonban Delphoiba ment, tanácsot kérni, hogyan oldozódhatna fel óriási bűne alól. Ekkor azt a választ kapta, hogy menjen el unokaöccséhez, Eurüsztheuszhoz, aki majd feladatokkal látja el. Ha ezeket megoldja, feloldozást nyer. Eurüsztheusz természetesen csupa olyan feladatot tűzött ki Héraklész számára, amibe majd belepusztul, de a hős minden feladatot teljesített. Innen származik Héraklész tizenkét munkája, melyek közül most a tizenegyedik az érdekes számunkra.

Ebben a feladatban Héraklésznek a Heszperiszek kertjéből Héra aranyalmáit kellett elhoznia. A Heszperiszek Atlasz lányai voltak, azé az Atlaszé, aki a vállával tartotta meg az eget. A fát, amin az aranyalmák voltak, Ladón, a százfejű sárkány őrizte, aki sosem aludt. Héraklész Atlasz segítségével bejutott a kertbe, legyőzte Ladónt, s elvitte az aranyalmákat Eurüsztheusznak, ezzel megoldva az utolsó előtti feladatot is. A hagyomány szerint Ladón kiömlött vére az, amiből a Dracaena Draco kinőtt és így Ladón vére táplálja a fa vörös mézgáját.

Ez a történet azonban – mint részletes kutatásaim bebizonyították – nem igaz. Analizáltam egy sor mintát és kiderítettem, hogy a fa vörös mézgája valóban tartalmaz sárkányvért, azonban az nem Ladón vére. Ráadásul hogyan is kerültek volna azok a növények a Kanári-szigetekre a Heszperiszek kertjéből? Ez a magyarázat nyilván nem állja meg a helyét. Az igazság ennél sokkal borzasztóbb.

A Dracaena Draco egy igen lassan növekedő növény, évtizedekig is eltart, míg egy métert nő. Egy idő után azonban törzse szétágazik és a fa több üstökre bomlik a korábbi egy helyett. Egy több száz éves, kilenc-tíz méter magas fának már hét-nyolc üstöke is lehet, és ez okozta a sárkányok vesztét. Egy nagytestű, többfejű sárkánynak ugyanis igen bonyolult dolog lefeküdnie és még nehezebb felkelnie. Ezért alszanak a lehetőségek szerint barlangok mélyén, mert az ébredés utáni feltápászkodás hosszú időbe telik és ez alatt a sárkányok szinte teljesen védtelenek. A Dracaena Draco idősebb példányai azonban kiváló alvóhelyül szolgáltak a sárkányok számára: egy-egy fejüket a növény egy-egy üstökére hajtották és így lefekvés nélkül is tudtak aludni. Egy dolgot azonban nem tudtak: a növény 3-4 centiméter széles és 30-40 cm hosszú, tűhegyes végű levelei képesek voltak átvágni a sárkányok nyakait és a növény éjjel kiszívta a megölt sárkány vérét, így jutva a nagy szárazságban folyadékhoz. Hát ez a teljes igazság a sárkányevő növényekkel kapcsolatban. Lehet, hogy van még néhány növény, amelyik sárkányvérre vetemedett, azokat is fel kell kutatnom, ezért szükséges az a naplótöredék, amelyik Gaváriusz szerint a maga birtokában van. Gondolja át a kutatás fontosságát és adja vissza neki a kéziratot. Cserébe csak egy dolgot tudok felajánlani: a Dracaena Draco valóban sárkányvért könnyező példányaiból lefejtett, másfél liternyi valódi sárkányvért, melynek csodatévő hatása van. Ártatlan üvegbe palackoztattam, hogy ne problémázzanak vele a repülőtéren, csak az embléma utal a nedű származására. Becsüljék meg ezt az italt és juttassák vissza a kéziratot. Nekem a botanikai része miatt fontos, de maguknak más miatt lehet érdekes. Ehhez adok egy kis szerény segítséget. Gondoltak-e már arra, hogy a német mitológiában és származékirodalmában a sárkányra a "worm" szó használják, az ó-angol nyelvben ez „wyrm”, az ó-németben pedig "Würm"? Honnan is szöknek a naplótöredék szökevényei? A sárkány várából? Nem kéne maguknak ezen kicsit elgondolkodniuk? És most ne haragudjon, elfáradtam, kérem hagyjon magamra. Nem mondok semmit többet úgysem. Viszontlátásra.

Ezzel a professzor kicsit felemelkedett, kezet nyújtott, majd szinte ugyanezzel a mozdulattal visszatottyant a székébe és elaludt. A kézfogás erős volt, határozott, de ahogy visszahúzta a kezét, mintha kis karmok szántották volna végig a tenyeremet. Mire odakaptam a tekintetemet, már az asztal alatt volt a keze a professzornak.

Felálltam és kijöttem a könyvtárból. Gaváriusz nem jött utánam. Vártam egy-két percet, de mivel nem történt semmi, kezemben a becsomagolt üveggel elindultam kifelé az épületből. Kint az időjárás kezdett újra romlani, már leestek az első esőcseppek. Visszatértem a valóságba, hátrahagyva a botanikát és a görög mitológiát, mintha az egészet csak álmodtam volna. Az egész furcsa hangulatból valós bizonyítékként csak a sárkányvérrel telt üveg maradt.

Este már jó korán lementem a Brasserie Bagatelle-be, s egyre inkább azon voltam, hogy Gaváriusz akár a kilenc barna sört is megérdemli. Gaváriusz azonban nem jött. Sem aznap, sem azóta. Keddig bírtam a bizonytalanságot, aztán visszamentem délután a Botanikus Kertbe. Legalább megkérdezem Mitics Draggo-t – most eszmélek csak, milyen furcsa a neve is – mi lett Gaváriusszal.

A Mediterrán Üvegházhoz érve kezdtek érni a meglepetések. Az üvegházból  semmilyen folyosó sem vezetett a téglaházhoz – merthogy téglaház sem volt az épület mellett. Érthetetlen. Bementem az üvegházba, pontosan emlékeztem, hol volt a rozsdás ajtó, ahol Gaváriusz átvitt a növény, majd a lépcső felé. Az ajtót meg is találtam, kulcsom azonban nem volt hozzá. Ösztönösen rányitottam a kilincsre, bár nem gondoltam, hogy nyitva lenne. Ebben azonban tévedtem. Az ajtó kinyílt – és én egy lépéssel kint találtam magam a szabadban.

 

Közreadja: Stephanus de genere Bartolits:

Giwdul halála

 Midőn a ligetben már elfogyott az összes articsóka, s a környező falvak lakosai sem hoztak hajadon szűzlányokat a sárkánybarlangok elé Szent Sárkány napján, tehát nem volt mit enni a barlangban lakó sárkánycsaládnak, a családfő, Giwdul összehívta utódait és megadta számukra az Utolsó Iránymutatást.

- Kedveseim, be kell látnunk, a jólétünknek ezek a vidéken vége szakadt. Nincs más megoldás, útra kell kelnünk és meg kell találnunk a világnak azt a részét, ahol az emberek még félnek tőlünk és gazdagon teremnek az articsókaligetek. Én ehhez a kalandhoz már öreg vagyok, tehát magatoknak kell a feladatot megoldanotok. Én itt maradok a jó öreg barlangomban és megvárom, míg elér a természetes halálom a táplálékhiány következtében. Nektek azonban élnetek kell és tovább folytatni a Dragibla szerinti életmódot. Mielőtt azonban elindultok utatokra, mely ki tudja, hogyan és hol végződik, ismerkedjetek meg a Dragibla azon fejezetével, mely a sárkányok teremtését leíró mitológiai történetet tartalmazza.

Ezzel Giwdul elővette a Dragibla agyonolvasott kötetét, melynek az összes sárkányfiú és sárkányleány betéve tudta a tartalmát barlangban. Nem is értették, honnan fog Giwdul ismeretlen fejezetet felolvasni. Legnagyobb meglepetésükre Giwdul ki sem nyitotta a Dragiblát, hanem erőteljesen rálehelt a szent könyvre, mire az rögtön tűzbe borult. A sárkány hagyta, hogy a könyv teljesen elégjen és összes fejét a barlang boltozata felé emelte. Bár csak dél volt, a barlang bejárata úgy sötétedett, ahogy a szent könyv kezdett hamuvá válni. Mire végre kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből.

A sárkányok ijedten csukták be összes fejükön a szemeiket, a nagy fényesség után ez a teljes sötétség félelemmel töltötte el őket. Giwdul szinte hangtalanul lépett a barlang bejárata elé, s vett fel onnan egy bőrbe kötött könyvet, mely zöldes fényével beragyogta a barlangot.

- Khm, khm ! reszelte meg összes torkát, mintegy jelezve, hogy figyelmet kér. Mire a sárkányok fejein újra kinyílt a szem, addigra a barlangban már ismét világos volt és Giwdul a kinyitott könyvvel állt a többiek előtt.

- Halljátok hát Teremtésünk történetét a Dragibla titkos fejezetei szerint, melyet eddig sosem hallhattatok: - emelte fel szavát Giwdul. – Ezt a fejezetet meg kell ismernetek, mielőtt elválunk egymástól.

Ezzel Giwdul olvasni kezdett.

Mikor még egy volt a semmi és a minden, akkor nem léteztek sárkányok a világon, mint ahogy még semmi sem (avagy minden) létezett.  Érintetlen volt a világ, s a Teremtő ügyelt arra, hogy az érintetlenség meg is maradjon. Évmilliárdok teltek el így, mígnem végtelen unalmában arra a gondolatra jutott, hogy érdemes lenne benépesíteni a világot. Ez persze csak egy pillanatra villant át az agyán, alig tartott tovább, mint harminc millió évig, ez a rövidke idő azonban elég volt arra, hogy sok minden történjen a világban. A gondolatra azonnal meghasadt a semmi és a minden, egyre távolabb kerültek egymástól, s jajongásuk betöltötte a mindenséget. A bajt az okozta, hogy itt aludt a két testvér, az Idő és a Tér. A hasadás után azonban az Idő a semmibe, a Tér pedig a mindenbe került és egyre távolodtak egymástól. Aludtak ugyan, de az elválás nagyon fájdalmas volt számukra így is. Egy darabig szunnyadt még a két kistestvér, az Idő és a Tér, de aztán lassan felébredtek a hatalmas jajongásra, melyet leginkább ők maguk okoztak. Ahogy az Idő és a Tér távolodott, úgy feszítették ki egymás között a négy dimenziós világot, mely egyre növekedett és fájóan üres volt. Ebbe az ürességbe már maga a Teremtő is beleszédült és gyorsan elhessegette magától a világ benépesítésének a gondolatát. Hogy rossz gondolatai távozzanak, összeütötte két tenyerét és elhangzott az első taps. Eddig egy taps nem okozott gondot, de most leírhatatlan hatása lett. Ahogy ugyanis az Idő és a Tér távolodott, a közben kialakult négy dimenziós rendszerben minden megváltozott. A taps hatására életre kelt a holt négydimenziós világ, s a hanghullámok hatására egyre nőtt a káosz. Mikor a káosz már teljes volt, s nem tudott nőni tovább, akkor a káoszból kivált egy jel, s megkezdődött a világ benépesülése. Az igazi nagy baj ekkor következett be: ettől kezdve a négydimenziós világot kifeszítő Idő és Tér nem látták egymást, s megszűnt közöttük a közvetlen kapcsolat. A jajongás csendesedett, halkult és végül szótlanná lett az idő és képtelenné a Tér. Megszakadt kapcsolatukkal megszűnt létezni a négydimenziós világ, elkülönült a semmiben ragadt Idő és a mindenben létrejött három dimenziós Tér. Igaz, a káosz miatt nem tökéletesen sikerült az elkülönülés, a fogalmak kicsit zavarodottak lettek. Így lett például a rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat. Még ez sem lett volna baj, de a rény bennragadt a bűn körtérfogatában, s mint háromdimenziós pont, szüntelen feszegette azt. Egyszer csak a rény áttörte a bűn körtérfogatát, s belerobbant magába a káoszba. A káosz és a rény találkozása mindent átalakító vihart okozott, melyben megjelent az első villám, és a villám belecsapá egy sziklába, amely egy izzó tűzgolyóvá vált és lángba borította az éppen megteremtett világot.

Mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni. Nos, ebben a tűzben született meg Beowulf, az első sárkány, aki az eredendő rényben született. Egy feje volt még csak, szárnyai és karmai sem voltak, inkább egy házisárkányra hasonlított – a szó korabeli értelmében persze. Mikor az elemek elcsendesedtek, Beowulf elkezdett ismerkedni a világgal, de nagyon egyedül érezte magát.

- Unatkozom és semmim sincs! – kiáltotta el magát a világmindenségben.

- Ne mondd, hogy semmid sincs! – szólt vissza a Teremtő és hogy nyomatékot adjon szavainak, Beowulfnak ekkor lett hét feje, hogy ne unatkozzék, s ekkor kapott szárnyakat és karmokat is. Így született meg az első hétfejű sárkány.

Beowulf azonban ezzel sem volt elégedett. Mivel mind a hét fej hozzá tartozott, nem igazán érezte saját magát jó társaságnak. A Teremtőnek hiába szólt, az mindig csak újabb extrákkal látta el. így lettek a szárnya végén is karmai, az egyik fején kis szarva, a testén hosszú farka és minden egyebe, de mégis egyedül maradt.

- Létezem az időben és térben, ám úgy döntöttem, nem leszek többé egyedül! feleselt egyet a Teremtővel, aki végre megadta magát és további sárkányokkal népesítette be az Univerzumot, persze csak módjával. Kezdetben nem volt más, mint Eyrf, Protan és Panrac, így négyen töltötték együtt az időt. Az eredendő rény azonban nem hagyta nyugodni Beowulf-ot és ebből további sárkányok születtek. Más lények is szaporodtak, így lett egy pár a róka és a gólya, a farkas és a bárány, de így lett a madár a holdnak felesége.

Ahogy népesedett a világ, úgy csökkent az eredendő rény, mint háromdimenziós pont és nőtt a bűn körtérfogata. Megjelentek az Univerzumban a bűnös élvezetek. Kezdetben volt a tüzes víz, aztán a sárkányok fújta kénköves lehellet, de egyre több élvezet vette be magát a világba. Közben nőttön-nőttek a kis sárkányok is, akik még rényben fogantak és akkor, az azt követő hetedik évben a kicsik nagyok lettek és ők is hozzáláttak a világ benépesítéséhez. Ekkor érezte Beowulf, hogy rátalált az igazi életre, melyben már nincs egyedül.

A világ azonban nem adott elég táplálékot a megszaporodott sárkányoknak, s Beowulf a Teremtőhöz fohászkodott segítségért. És a Teremtő azt mondta:

- Beowulf, vonulj félre egy üres barlangba és szenvedj éhhalált, s akkor a többiek meg fogják találni az új tápláléklelő helyeket.

- Miért kell ezért nekem éhen halnom, Teremtőm? Pont most, mikor végre lett társaságom.

- Azért, Beowulf, mert ez a dolgok rendje: rátalálni és elveszíteni. Tedd, amit mondtam és egészítsd ki a Szent könyvet, a Dragiblát ezzel a fejezettel, de különítsd el a könyv többi részétől. Ezt a részt csak az idős sárkányoknak kell megismerniük.

- Hát eddig az Írás. – fejezte be az olvasást Giwdul. –  A könyv további része csak neveket tartalmaz. Itt vannak felsorolva örök hőseink, kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül: a felsorolás Beowulf-fal kezdődik, s több ezer név van alatta. Nos, most ebbe a sorba írom be következőként Giwdul nevét. Emlékezzetek rám forró kénköves lehelettel.

 

 

Sárkánykönny-ital

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Az egyik legkellemesebb dolog olyan rendezvényen vendégnek lenni, ahol a meghívottnak semmi szerepe sincs, nem kell előadást tartani, kerekasztal-beszélgetésben részt venni vagy éppen minden előadásról részletes jegyzeteket készíteni. Ez persze ritka alkalom, de ekkor adhatja át magát az ember igazán az élvezeteknek. Lehet élvezni a rendezvény helyszínének az atmoszféráját, a szünetekben megkóstolni a teasüteményeket, muffinokat és sós-sajtos harapnivalókat. Egy-egy ilyen könnyed nap jól meg tudja fűszerezni a dolgos hétköznapok sorozatát.

Ez persze igen ritkán adatik meg, éppen ezért különösen megörültem, mikor két héttel ezelőtt kiderült, hogy egy ilyen rendezvényen kell részt vennem a hajdani Royal Hotelben, amit ma Corinthia Grand Hotel Royal néven illetnek. Már előre élveztem a helyzetet, hogy a regisztráció után teljesen szabad vagyok. Ismerősre sem kellett számítanom, a rendezvény inkább kereskedelmi jellegű volt és nagyon távol állt a témája a hírközléstől. A számomra semmitmondó előadások alatt a felújított Bálterem mennyezete alatti körbefutó festménysort nézegettem, ahol nagyjaink néztek le ránk a magasból.

A szünetben pedig büntetlenül lehetett kóstolgatni a finom falatokat, süteményeket, nem kellett senkivel beszélgetni, szóval minden maga volt a megtestesült nyugalom. Egészen a második szünetig. Akkor ugyanis odalépett egy hófehér öltönyös úriember, elmormolt egy bemutatkozás-félét, amiből persze semmit sem értettem, hiszen fel sem voltam készülve rá, hogy nekem beszél. Pont kinéztem egy ribizlilekvárral töltött kis linzerkarikát, amin különösen sok porcukor volt. Hát…ezt most nem lehet elvenni, mert ez az ember itt nyilván összekever valakivel.

A folytatás azonban egyértelmű volt. Ha jól gondolom, Bartolits úrhoz van szerencsém, kérdezte, majd választ sem várva folytatta a mondandóját. Elmondta, hogy valami Filotox vagy hasonló nevű céget képvisel, de hogy ez most nem is fontos, hanem arról van szó, hogy pontban 13 órakor a Hotel bal oldali szárnyában a második emeleten egy néhány személyes különteremben egyéni meglepetésben részesítik a rendezvényt először látogató vendégeket. Feltétlenül menjek oda pontosan, mondta és használjam egészséggel az ajándékot. Ezzel sarkon fordult és mint aki sosem volt ott, eltűnt.

Kicsit bosszantott a dolog, hogy még ezen a rendezvényen is – amihez semmi közöm – az órát kell figyelnem, de hát nem olyan nagy ügy, legalább bejárhatom a hotel más részeit is anélkül, hogy megkérdeznék, mit keresek ott.

Egy óra előtt tíz perccel kényelmesen elindultam a lifttel a második emeletre, megkerestem a bal szárnyat és hamarosan meg is láttam a táblát, amely a különtermet jelezte. Egy perc volt még a megadott időponthoz képest, megigazítottam a nyakkendőmet és benyitottam.

A látvány meglepő volt. A különteremben meglehetősen sötét volt, középen sok doboz vagy inkább bútor volt felhalmozva, ugyanakkor a halom mögül erős fény áradt és élénk beszélgetés hangjait hallottam. Furcsa, gondoltam magamban. Miért egy ilyen raktárszerű helyen tartják ezt a külön ceremóniát. Megkerültem a bútorhalmot, s közben meglepve érzékeltem, hogy az erős fény kihúnyt és a hangok is megszűntek. A bútorhalom mögött nem volt senki és semmi!! Ebben a pillanatban hallottam, hogy a bejárati ajtó becsapódik. Na, jött még egy átvert madár, gondoltam magamban, de aztán belém hasított egy másik gondolat: és ha nem jött, hanem ment valaki és bezárta az ajtót? Így, hogy az ajtó becsukódott, teljes lett a sötétség a különszobában. Tapogatódznom kellett, hogy visszajussak a bejárati ajtóig. Egyszer csak valaki megszólalt, mintha csak a bútorhalomból beszélt volna: „Uram, átadom ezt a borítékot egy önt tisztelő úr megbízásából. Az a kérése, hogy a nagy, április 24-i ünnep előtt 8 nappal kora reggel bontsa fel és tegyen eleget az utasításoknak.”

Ezzel a kezembe nyomott egy borítékot, majd kisurrant az ajtón. A folyosó fényei eléggé a szemembe vágtak, ráadásul háttal volt már nekem, tehát esélyem sem volt megnézni, ki adta át a levelet. Ahogy azonban az ajtón kisurrant, azt láttam, hogy nem túl magas emberről van szó, s ahogy eltűnt a folyosón, egy pillanatra úgy láttam, mintha erősen púpos is lenne… Rögtön utánamentem, hogy jobban megnézzem, de sajnos, sehol sem láttam, sem balra, sem jobbra. Eltelt egy kis idő, mire észrevettem, hogy a különterem mellett közvetlenül nyílik egy letapétázott ajtó, ami a személyzet számára van fenntartva, s az ajtó mögött van a személyzeti lépcsőház. Itt tűnhetett el a púpos ember, aki – igen, igen – egyre nyilvánvalóbb lett, hogy maga Gaváriusz volt. Hiszen a hangja is hasonlított… és az az ismerős, kicsit áporodott barna sörös lehelet. A fene egye meg, azonnal el kellett volna kapnom a grabancát, mielőtt meglép.

Sietős léptekkel mentem vissza a Bálterembe. Elkapom én ezt a fehéröltönyös Filotox-képviselőt és kissé elbeszélgetek vele. Igen ám, de hiába kerestem a sok fekete öltönyös között, nem találtam,

 pedig nyilván nem lett volna nehéz észrevenni. A következő szünetben kimentem a regisztrációhoz, s mondtam, hogy a Filotox képviselőjét keresem, akinek nem értettem pontosan a nevét. Pár percig keresgéltek, majd kijelentették, hogy ilyen nevű cégtől nem is hívtak meg senkit és nem is jelentkezett be senki utólag sem. A hír már nem lepett meg, közben én is végiggondoltam, hogy a fehéröltönyös úr is az átverés része, az is lehet, hogy a Hotel épületén kívül semmi sem az igazi ezen a rendezvényen. A ribizlilekváros linzert már kivette valaki a tálból, de lehet, hogy az is csak műsütemény volt.

Ezzel az incidenssel véget ért a nap gondtalan része. Belső zsebemben a borítékkal, amit nem bonthatok fel, egész délután kerestem az újabb nyomokat, hogy lebuktassam az összeesküvőket, de hiába. Már csak egy kérdés maradt: miféle ünnep az az április 24???

 Miután a levél felbontására kijelölt nap éppen mára, a Symposion napjára esett, már jó korán felkeltem és felbontottam a levelet. Egy díszes papírlap volt benne és mellette egy zöldes porral telt zacskó. A díszes lapon a következő állt:

"Keverd össze a zacskóban található porokat, kora reggel keverd két deci vízbe. Este öntsd rá jégre és idd ki fenékig egy olyan társaságban, ahol mindenki hisz a sárkányok létezésében. Ezt onnan tudod meg, hogy a pohárban szivárvány-színekben fog világítani az ital, az instant sárkánykönny, s csak ekkor hat bűvös hatása. Ha ezt megittad, akkor jöhetsz el az április 24-i nagy emberünnepre, amit a bőemberaljai sárkányok szerveznek. A helyszínnel ne törődj; ha bárki közeli ismerősöd arra a napra hirtelen programot szervez Neked, fogadd el a meghívást. "

A kíváncsiságom erősebb volt, mint a félelmem, így gyorsan belekevertem két deci vízbe és berejtettem a hűtőszekrénybe. Aztán kezdtem el tanulmányozni a levél április 24-re vonatkozó részét. Bőemberalja említése megadta a kulcsot: persze, hiszen aznap volt Givaldo és Brethár esküvője a város főterén – legalábbis a Szent sárkány és a györgy című mese szerint. Abban a mesében pedig a sárkánykönnynek bizony fontos szerepe volt. De hiszen akkor ezt a levelet, vagy inkább meghívót egy sárkány írta!!

Már csak a közeli ismerősömre vonatkozó meghívást nem igazán értettem, hiszen április 24-e éppen Húsvét vasárnap. Ki a csuda szervezne nekem akkorra programot? S ekkor eszembe jutott, hogy Elisabeth de genere Arrabona éppen két nappal ezelőtt mondta, hogy kivételesen jegyet vett vasárnapra a Nőnyugat című darabra. Na, az ugyan nem sárkánymenyegző (vagy ki tudja?), de honnan tudott erről a tegnapelőtti jegyvásárlásról már hetekkel ezelőtt a levél írója?

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Sok itt a titok és a kétely, de ha Ti itt mindannyian hisztek a sárkányokban, akkor én most megiszom ezt a sárkánykönny-italt és hátha meglátjuk, történik-e valami április 24-én…

(A kép illusztráció)

 

(Folytatás)

Kedves Barátnéim és Barátaim !

 Közel egy hónap telt el azóta, hogy találkoztunk, ebben nincs semmi különös, ez így szokott lenni. Most azonban ebbe a hónapnyi várakozásba esett április 24-e, s ahogy múltkor elmeséltem, erre a napra - melyet szinte mindannyian a Húsvét vasárnapjaként éltünk meg - nekem egy fura meghívásom érkezett. Mivel a sárkánykönny-ital megivásával ezt a meghívást elfogadtam, félelmekkel teli kíváncsisággal vártam, mi fog történni aznap.

 Nos, meg kell hogy mondjam, szinte semmi nem történt. Jól éreztük magunkat itthon, ettük a húsvéti sonkát, este pedig annak rendje és módja szerint elmentünk a Thália Színházba megnézni a Nőnyugat című irodalomtörténeti különlegességet. Igazából már el is felejtettem az egész meghívást estére, Böhm Aranka, Csinszka, Judik Etel és a többiek szavaival volt tele a fejem, mikor az Akácfa utcai garázshoz értünk. Csak egy pillanatra lépett mellénk valaki, mikor fizetni akartam és súgta a fülembe, hogy "akkor pontban éjfélkor találkozunk". Ez persze máris elég volt, hogy minden újra eszembe jusson, rossz helyre dugtam a parkolókártyát és minden más butaságok történtek, de hát mit lehet tenni, ilyenkor megzavarodik az ember.

Hazamentünk és el nem tudtam képzelni mi lesz éjfélkor. Erzsi a kezem ügyébe helyezte a Nőnyugattal kapcsolatos könyveket, hogy legalább utólag művelődjem egy kicsit, majd megfáradva az egész naptól, elaludtunk.

Ezzel véget is érhetne a történet, azonban kiderült, meghívóim ennél ravaszabbak voltak. A meghívás helyére ugyanis álmomban jutottam el, vélhetően anélkül, hogy fizikailag egy lépést is kellett volna tennem érte. Legalábbis így gondolom, hiszen reggel ugyanott ébredtem, ahol este lefeküdtem. Amit azonban közben megéltem, vagy megálmodtam - ki tudja, melyik a helyes kifejezés - az teljesen megfelelt a meghívó tartalmának.

Álmomban ugyanis egy fogadásra utaztam, elég furcsa módon egy szárnyas sárkány hátán "sárkányogolva". Szárnyasom nem volt bőbeszédű, tömören közölte, hogy értem jött, foglaltra állította "draxi" feliratú zöldes fényű lámpáját, majd tájékoztatott, hogy mintegy háromezer sárkánylövellésnyire utazunk, üljek fel a hátára és csatoljam be magam, mert ilyenkor éjszaka ellenőrzést szokott kapni. Egyszerű szabású, pikkelyekkel borított ruhám belső zsebében megtapogattam a meghívót, majd felültem. Nem tudom, mennyi lehet emberi léptékkel a háromezer sárkánylövellés, de elég hamar odaértünk.

A barlang szájánál már gyülekeztek a vendégek. A bejáratnál óriási molinó hirdette: "Üdvözöljük a Sárkányeregető Szent György nap vendégeit! Filotox rendezvény - belépés csak meghívóval." Szárnyasom letett a bejárat előtt, bejelentette, hogy a cég vendége vagyok a szállítást illetően, a visszaútra is ő vállalkozott, a végén keressem ugyanitt - és bekapcsolva a "draxi" feliratot, elillant.

Zavartan léptem be a barlang bejáratán, nem igazán éreztem magam otthon a szinte kizárólag egy-, három- és hétfejű sárkányok között. A bejáratnál regisztráció fogadott, egy szemrevaló sárkányica elkérte a meghívómat, majd belemélyedt egy telerovátkolt állatbőrbe. "Stephanus, hmmm… megvan" - bökte ki, majd megkérdezte: melyik nyakába akaszthatom a badge-et? Meg sem tudtam szólalni, mikor rám nézett. "Jaj, hiszen ez egy ember" - monda szörnyülködve, majd elnézést kért és betessékelt a barlangba.

Belépve világossá vált, hogy a sárkányica meglepetése nem volt alaptalan. A teremben mindenhol sárkányok, kicsik, nagyok sehol nem láttam magamhoz hasonlatos furcsa lényt. Többen összes fejükkel rám meredtek és bizony nagyon kellett mutogatnom az egy nyakamba akasztott kártyát, hogy ne az esti fogadás egyik desszertje legyek pillanatok alatt. Egy háromfejű dragica segített rajtam, megérdeklődte, hogy ugye nem bántom, ha segít megtalálni az ülőhelyemet. Elvezetett az egyetlen székhez, ami a teremben volt és leültetett. A többi sárkányok lustán elheveredtek a porondon és az elnöki emelvényre szegezték összes fejük tekintetét.

Óvatosan körülnéztem a barlangban. Körbe mindenhol növények díszítették a báltermet, s ahogy lassan hozzászokott a szemem a félhomályhoz, már azt is láttam, ezek mind-mind sárkányvérfák! Aztán óriási világosság lett, s az elnöki emelvényen megjelent néhány sárkány és legnagyobb meglepetésemre egy emberi formájú félsárkány is, akinek a mogorva tekintete egy pillanat alatt ismerős lett: Mitics Draggo, a genfi botanikuskertből!

Az egyik sárkány a hét mikrofonhoz lépett és megszólalt: Üdvözlök mindenkit a Sárkányeregető Szent György nap alkalmából. Mielőtt átadnám a szót a ma éppen ezer éves ifjú párnak, Givaldónak és Brethárnak, megkérem társaságunk elnökét, nyissa meg a jeles ünnepet.

Mitics Draggo felállt, nyaka hosszan megnyúlt, most világosan láttam a pikkelyeket rajta, ahogy egy pillanatra a könyvtárszobában is, és megszólalt:

Tisztelt bőemberaljai sárkányok! Nincs sok időm, hogy ünnepekkel töltsem, így csak röviden emlékeznék meg arról, hogy most van kerek ezer éve, hogy Givaldónak és két társának a bátorsága révén Brethár és barátnője megmenekült a györgy fogságából. Azóta béke honol Bőemberalján, a györgy felhagyott barbár szokásával, hogy sárkányicákat raboljon a Teremtő táplálásához. Cserébe nekünk egy feladatunk van: sárkánykönnyel és a Dracaena Drago sárkányvért könnyező példányaiból fejt sárkányvérrel kell ellátnunk györgyöt és hasonmásait. Ebből a célból minden évben meghívunk egy igazi kétlábú, egyfejű embert az ünnepségünkre, akinek ezennel átadom a másfél liternyi frissen fejt, palackozott sárkányvért.

Ezzel Mitics Draggo lelépett az emelvényről, s átadott egy üveget. A sárkányok ovációban törtek ki, pillanatok alatt erős kénkőszag lett a teremben. Én valami köszönésfélét motyogtam, megszorítottam Draggo pikkelyes kezét, de azzal a lendülettel, ahogy jött, már ment is vissza az emelvényre.

Most pedig felkérem Givaldót és Brethárt, hogy nyissák meg a ma esti ünnepséget.

A kénkőszag egyre fojtogatóbb lett, nyilvánvaló volt, hogy pillanatok alatt megfulladok, ha nem teszek valamit. Csendben kimentem a barlangból egy kis friss levegőt szívni. Abban a pillanatban ott termett a szárnyasom, s megszólalt: Mehetünk, emberformájúaknak a meghívása csak a sárkányvér átadására vonatkozik. Ezzel hátára ültetett és hazahozott. A leszállással nem sokat veszkődött, mikor visszaértünk, szinte ledobott a hátáról, jól megütöttem az oldalamat…

Erre ébredtem fel, kimelegedve, holtfáradtan. Kitámolyogtam a konyhába, inni egy pohár vizet. Hajnali fél három volt. Ilyen hülyeségeket álmodni, gondoltam magamban, még jó, hogy ma nem kell olyan korán kelni. Ezzel visszatámolyogtam. Az ágy mellett azonban megbotlottam valamiben…ami egy bortartó tasakban egy másfél literes palackozott sárkányvér volt. Na, most törhetem a fejem, hogy álmodtam, vagy valóban eleget tettem a meghívásnak…

                                                                  Stephanus Bartolits

                                               királyi bibliokiber és üldözött drakológus

 

A 135. keláti pinceajtó története

A kővé vált sárkányok története

Kedves Vándor, ki itt jársz a 135. keláti pincében, tudd meg az igazságot arról, hogyan mentették meg a Mordenti hegyek sárkányai Förmedvény városát a bagamér hordák csapásától. Miközben gondtalanul kortyolod a Mordenti leánykát, fogyassz egy kupica Sárkányvér cuveé-t a két mordenti kéksárkány tiszteletére, akik megmentették Förmedvényt!

Történt egyszer a második katakurd-bagamér háborúban, mielőtt még a Nagy Népi Gorál leleplezte volna Katakurda-Prákrit útvonalon a bagamér dugócsempészeket, hogy a bagamér csapatok szemet vetettek Förmedvény városára. Nem is véletlenül, hiszen az Eyrf-hegyen ültetett parafák kérgeiből készült parafadugók nagy részét ugyan Parenchima kikötőibe szállították exportálási céllal, azonban Katakurdisztán belső ellátását a Würm-folyón leúsztatott dugókkal oldották meg. A dugókat pedig Förmedvény város nagy parakatakombáiban tárolták. Izgatta a bagamér csempészeket a hatalmas dugókészlet, mert bár a katakurdoktól megvett és Prákritba csempészett dugókból is jól éltek, de hát a Förmedvényi parakatakombák teljes készletének a megszerzése bizony a nagy második dugóháborút is eldönthette volna.

A gondolatot hamar tett követte és a bagamér csempészek nagyobb csapatot szerveztek Förmedvény lerohanására. Tervük egyszerű volt és átgondolt: a szokásos Katakurda-Prákrit útvonalon nyomultak volna fel a Protán-félszigetre, ahol a Würm folyón felevezve elkerülték volna Katakurdát és Förmedvénynél kikötve éjjel rohanták volna le a várost. A bagamér kémek napokkal előbb észrevétlenül feltérképezték Förmedvényt, havárnak álcázva magukat. A feladatot sikeresen végre is hajtották, egy apróságra azonban nem számítottak. Este betértek az egyik kocsmába, ahol megkóstolták a Förmedvény Kadarkát. Bizony alábecsülték ennek a bornak az erejét, s egy darabig ugyan még sikerült havárként viselkedniük, de amikor sorozatban kellett énekelniük a katakurd kocsmai rigmusokat, elborult az elméjük. Egyikük végül kikotyogta a tervet, mely szerint már másnap megindulnak a bagamér csapatok Förmedvény lerohanására.

A baj híre hamar elterjedt a városban, de az is világos volt számukra, hogy nem tudják Förmedvényt megvédeni a bagamér csempészektől. A katakurd csapatok messze északon harcoltak, Palp és Zimbiel között védték az országot a bagamér támadásoktól, Akromatin és Akromatiné váltott uralkodása pedig lehetetlenné tette a védelem megszervezését. A város és felhalmozott parafakészletei elveszni látszottak, amikor is egy sokat tapasztalt mordenti havárnak támadt egy ötlete.

A mordenti havár tudni vélte, hogy a bagamérek rettegnek a sárkányoktól. Kitalálta tehát, hogy sárkányokkal kell felvenni a harcot a bagamérek ellen. Igen ám, de emberemlékezet óta senki nem látott sárkányokat Förmedvényben, de még az Eyrf-hegyen sem, ahol a parafák nőttek. Erre is a mordenti havár adta a megoldást: ahol a Mordent folyó ered, ott lakik két kéksárkány. Igaz, nem túl nagyok, meg elég barátságosak is, de éppen ezért biztos segítőkészek lesznek. Igen ám, de ugyan ki ijedne meg két pici, barátságos kéksárkánytól? S ekkor a förmedvényi polgároknak eszükbe jutott a színház kellékese, aki ragyogó díszletszobrokat készített minden előadáshoz megfelelő modellek alapján.

A védekezés megszervezése ezzel beindult: rohant a mordenti havár a hegyekbe és rábeszélte a két kéksárkányt, hogy repüljenek Förmedvénybe és üljenek modellt a színház kellékesének. Rohantak a förmedvényi polgárok, hogy megkeressék a kellékest és rábeszéljék, csináljon két óriási sárkányszobrot a tengerpartra. Rohant a kellékes kitalálni, hogyan tudja megoldani a feladatot – de sehol nem kapott nyersanyagot a szobor elkészítéséhez. Már-már megbukni látszott az egész terv, mikor egy túlbuzgó polgár azt találta mondani a kellékesnek, hogy lakkolitra lesz ítélve, ha nem készíti el a szobrot. „Lakkolit, lakkolit”…mormolta a kellékes, majd felüvöltött: lakkolit, ez az!! Az egész város rohanjon, s vigyen minden lakkot a tengerpartra!! Megőrült, nem is kétséges – mormolták a polgárok, hiszen ennek az utasításnak semmi értelme nem látszott, de már úgyis minden mindegy alapon tették a dolgukat.

Reggel tíz órakor a tengerpart inkább emlékezetett egy majálisra, mint a kietlen Protán-félsziget félelmetes partjára. Förmedvény egész lakossága ott tolongott, lakkos dobozokat szorongatva. A kellékes is előkerült, valami nagy vásznakat húzott maga után, de azt mindenki csalódottan konstatálta, hogy se híre, se hamva a tengerparton a félelmetes sárkányszobroknak. Csak a két kis kéksárkány szaladgált a kellékes körül és apró öltésekkel dolgoztak a vászonnak látszó anyagon.

És ekkor a tenger horizontján feltűntek a bagamér csapatok hajói! Félelmetesen sokan, halálos csendben és nagyon gyorsan közeledtek a tengerpart felé. „Vége mindennek” – gondolták a förmedvényi polgárok és eljátszottak a gondolattal, hogy tényleg lakkolitra ítéljék a kellékest – ha már ennyi lakkot kicipeltek feleslegesen. A tengerparton azonban ekkor vezényszavak hangzottak el, a kellékes kiabált, mutogatott – és láss csodát, a vászonnak látszó anyagok elkezdtek megmozdulni: „Pumpál! Beszív! Pumpál! Beszív!” – vezényelt a kellékes a két kéksárkánynak, akik nagy erővel fújták fel a két elkészült gumisárkányt. Két méter, négy méter, hat méter… a sárkányok félelmetesen nőttek, egyre nagyobbak lettek és kezdték eluralni a tengerpartot. Mikor már kellően hatalmasak voltak, akkor kiáltotta el magát a kellékes: „Polgárok, most jöhet a lakkolit!”. Megértették a polgárok a lényeget: a felfújt gumisárkányokból így lesznek tengerparti szobrok az ellenség megfélemlítésére.

És valóban: ahogy a szobrok megnőttek és rögzítve lettek a lakkal, a bagamérek is egyre bizonytalanabbak lettek. Rémülten menekültek a vízben vissza hajóikra, látva az egyre nagyobb sárkányokat, melyek nyilván rögtön rájuk támadnak.

Hát így mentette meg a két mordenti kéksárkány Förmedvény városát a bagamérek támadásától.

                                                                  Stephanus Bartolits

                                                           királyi bibliokiber és drakológus

 

elisabeth de genere Arrabona:

Tudományos értekezés a sárkányfüvekről

 Motiváció:

Az utóbbi hetekben elszaporodtak a sárkányfüvekkel kapcsolatos áltudományos írások. Itt az ideje, hogy ne okádjuk tovább a tüzet, hanem tisztavizet töltve a locsoló kannákba megvédjük a nemtelen támadásoktól a rétjeinken pompázó sárkányfüveket, a szobáinkban ágaskodó dracénákat. Jelen dolgozat további aktualitása, hogy antik sárkányfüvekből nyílt kiállítás, mint arról a Keláti 7 nap[1] című szakbulvár lap is hírt adott márciusi számában.

Kapcsolódó munkák (related works):

A februári Ínyesinasban[2] megjelent értekezés egyenesen a görög mondavilágból eredezteti a sárkányokat és a sárkányevő növényeket. S nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ma is vannak sárkányok, méghozzá rejtőzködő módon a sárkányevő növényekben élnek tovább. Ezek a viszálykodástól távol maradó harmonikus női sárkányok. Ezzel a tétellel bizonyára sokan egyetértenek. A dolgozat további részében ennek cáfolására és/vagy megerősítésére kitérünk.

A fent említette dolgozat megjelenéséig is több jelentős alkotás is foglalkozott mind a sárkányokkal mind a sárkányfüvekkel. Egyik legkorábbi mű ebben a témában a csaló sárkányfű árusról szólt.[3] Ez a dolgozat egyértelműen azt bizonyítja, hogy a sárkányfű nem véd meg a sárkányoktól, még abban az esetben sem, ha redukált fejű sárkánnyal van dolgunk. A fenti állítást a királyfi méréssel bizonyította: a sárkányfű árus három szál sárkányfüvet tesz magára, a bokorból előjövő, Süsü névre hallgató, redukált fejű sárkány mégis megjelenik és nem ijed meg a sárkányfű áruson díszelgő füvektől, ellenkezőleg, a sárkányfű árus ijed meg a redukált fejű sárkánytól. A fent említett dolgozat azt állítja, hogy a sárkányfű nem okozhatta a sárkányok pusztulást. Viszont a sárkányfű árusok sorozatos kudarcélményből fakadó pszichiátriai problémájához hozzájárulhatott. További szomorú következményként  számuk drasztikus csökkenése, majd eme szép foglalkozás teljes kihalása is a sárkányfű nem megfelelő hatékonyságának a következménye.

Sárkányevő növényekről emlékezik meg Stephanus Bartolits[4] által közzétett naplótöredék. Ám bizonyítékot itt sem találhatunk arra, hogy ezek a növények akár sárkányt ennének, akár védelmet nyújtanának sárkányok ellen. A naplótöredék hangvétele inkább azt sugallja, hogy maguk a növények olyan félelmetesek, hogy még a sárkányok is megrémülnének tőlük.

A másik véglet Ianus Cuparius[5] által fellelt töredékben a vega sárkányos Dracaena Marginata, a legendából kiolvasható tudományos sejtés a sárkányok fűbeharapása volt.

Az irodalmi kitekintés után térjünk át a sárkányfű hatékonyságával kapcsolatos kutatásainkra. Jelenleg a szakirodalomban többfajta sárkány és több fajta sárkányfű fellelhető. Jelen dolgozatban a sárkányokkal nem foglalkozunk. A velük kapcsolatos ismereteket Viola de genere összefoglaló munkájából megtudhatjuk.[6] Ez a dolgozat kizárólag a sárkányfüvekre fókuszál.

Sárkányfüvek (Dracocephalum) fajtái:

A sárkányfüvek nem kevesebb, mint 45 faja létezik. Változatos magasságban nőnek 15-90 cm között. A virág színe és nagysága is változatos: a kékes lila különböző árnyalatai, fehér és rózsaszín. Előfordulása mérsékelt égövön, sziklás, száraz terülteken, egy faj kivételével valamennyi Eurázsiában honos.

 Sárkányok és sárkányfüvek lehetséges kölcsönhatásai

 1. tézis

A sárkányok(Draco megavis) pusztulását(finem capit) a környezetvédők okozták.

 A sárkányfüvek (Dracocephalum) több faja is, így például  az osztrák sárkányfű (Dracocephalum austriacum L.), fokozottan védett növény. Lehetséges, hogy a sárkányok (Draco megavis) pusztulását éppen ez okozta: nem tudtak róla, hogy fokozottan védett, letaposták és a környezetvédők (orapatronus vulgaris) megbüntették őket. Mire a sárkányok nem mertek kimozdulni a barlangjukból s éhen haltak. Ezt bizonyítja, hogy sárkányokat nem, de sárkányfüvet ma is láthatunk.

2. tézis

A sárkányok továbbra is élnek, de rejtőzködő módon: sárkányfű alakot öltve

 A sárkányok élőhelyeit vizsgálva sziklás, száraz területeken éltek. Barlangokban vagy magas hegy tetején lévő barátságtalan kastélyokban volt az otthonuk. Ez többé kevésbé megfelel a sárkányfüvek élőhelyeinek is. Korábbi dolgozatokban[7] bizonyították, hogy a sárkányfű nem pusztítja el a sárkányokat. A sárkányfüvek élőhelye azonos a sárkányokéval, akkor két fenti állításból következik, hogy a sárkányok azonosak vagy azonosakká váltak a sárkányfüvekkel. Ezt az állítást támasztja alá Juc Juc Villageois: Tűz és víz  című műve is.

3. tézis

A sárkányok szimbiózisban éltek a legkisebb (Rex minor) fiúval

 A sárkányok kedvenc szórakozása a királylány rablás volt. Az előző tézisben szereplő barátságtalan kastélyokban, sziklák tetején lakó sárkány (7, 14 illetve 23 fejű) ide hurcolta magával a királylányt illetve királylányokat. A sárkányok jó ízléséről vall, hogy mindig a legfiatalabb, legszebb királylányt vitték magukkal. Soha sem tévedtek, egyetlen történet sem szól házsártos boszorkányok elhurcolásáról. Ugyancsak egyik történetben sem hallunk arról, hogy miért is tették ezt? Mi örömüket lelték abban, hogy bezárták a lányokat a toronyba s onnan nem engedték ki? Erre egyetlen válasz lehet: a sárkányok a legkisebb királyfiak segítőiként követték el tettüket. Ez esetben a legényeknek is kell, hogy füvük legyen! Van is: a szép legényfű azaz gladiolus, más néven kardvirág. A kardvirág hagymás növény, a szép kerek hagyma (radix victorialis rotundae) amulettként is szolgál, megvéd a sebesülésektől, gyógyítja a sebeket. A kardvirág fiút hozó fű, soha se hagyjuk ki az esküvői csokorból!

Kimondhatjuk hát: sárkány ellen sárkányfű, legényért legényfű.

Öszefoglalás:

 Megállapíthatjuk tehát, hogy sárkányok nem léteznek, sárkányfüvek viszont igen. További kutatás tárgyát képezi, hogy fenti tétel általánosítható-e? Hiszen megállapítottuk, hogy létezik legényfű, de vannak-e legények? További ellen példa, hogy mindannyian ismerjük a kakukk füvet és egészen biztosan állíthatom, hogy léteznek kakukkok is. Látni ugyan nem láttam, de hallani hallom őket ilyenkor tavasztájt.

 Irodalom:

Csukás István: Süsü a sárkány, Sárkányfű árus

http://www.irodalmiakademia.hu/scripts/DIATxcgi?infile=diat_vm_talalatok.html&locator=
/dia/diat/muvek/html/CSUKAS/csukas00597/csukas00597.html&oid=114922&session=978344831

[1] Keláti7nap 5. évfolyam 3. szám 1. oldal

[2] Juc Villageois: Tűz és víz  Íi.10 évf. 6. szám pp.

[3] Csukás István: Süsü, Sárkányfű árus

[4] Stephanus Bartolits: Naplótöredék Íi.10. évf. 4. pp. 5-8.

[5] Ianus Cuparius: DraceanaMarginata legendája Íi. 10. évf. 3. pp. 18.

[6] Viola de genere Exiguum: Amit a sárkányokról tudni kell

[7] Csukás István: Süsü, Sárkányfű árus

 

Közreadja: Elisabeth de genere Arrabona

Jonh Lambton esete a sárkánnyal,
avagy a würm és worm szavak etimológiája

A John Lambton története a sárkányról egy ifjúkori helytelen cselekedettel kezdődött: vasárnap délelőtt a templomba menetel helyett inkább a sokkal szórakoztatóbb horgászást választotta. Pedig,- a történet egyik verziója szerint -,a Wear folyó felé menet találkozott egy öregemberrel, aki figyelmeztette is az ifjút, hogy rossz vége lesz a cselekedetének.

A nap tényleg szerencsétlennek bizonyult: hiába ücsörgött a folyóparton, nem akadt semmi sem a horgára. Már éppen indulni akart hazafelé, amikor mégis fogott valamit. Ám az a valami nem hal volt, hanem egy kukacszerű lény, angolul worm óangolul wyrm) . Hazaérve bedobta a kútba, azt remélve, hogy ott majd elpusztul a fura jószág.

Ám az nem pusztult el, hanem csak nőtt és nőtt. Egyszer az ifjú Lambtonnak el kellett mennie a Szentföldre csatázni. Ezt használta ki a kút lakója, s előjött a rejtekhelyéről. A környék lakóit teljes rémületben tartotta, terrorizálta, sokakat megölt. Olyan nagyra nőtt, hogy a hegy körül háromszor más források szerint tízszer tudott körbetekeredni. Ez a hegy volt a lakhelye.

Miután Lambton visszatért a Szentföldről megtudta, hogy milyen pusztítást vitt véghez az a kis jószág, amit ő hanyagul bevetett a kútba, abban bízva, hogy ott elpusztul.

Meg akarja ölni, de sajnos a szörny már túl hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse saját erejéből. A honos boszorkányhoz fordul segítségért. A boszorkány tud megoldást, de a segítségnek ára van: az első lényt, akivel a falujából találkozik meg kell ölnie, különben kilenc ízileg átkozott lesz a családja: ami abban mutatkozik meg, hogy nem ágyban fognak meghalni.

Lambtonnak a boszorkány varázslatainak a segedelmével sikerül legyőznie a sárkányt. Visszatérve a csatából arra számított, hogy a kutyájukkal fog elsőként találkozni. Ám nem így történt: az első élőlény, akivel találkozott az édesapja volt. Lambton megszegte a boszorkánynak tett ígéretét, nem ölte meg az apját. Ezért családja kilenc ízig átkozott lett, ami abban nyilvánult meg, hogy nem természetes módon haltak meg.

 

Juc Villageois:

Tűz és víz

Rendetlen házi feladat egy ideiglenes és helyettes sárkányügyi referenstől

Egyrészt Stephanus Bartolits bibliokibernológus leírása alapján idézem a vonatkozó sorokat a részleteiben tanulmányozott Dragiblából: - Mert a dolgok rendje, rátalálni és elveszíteni. Másrészt az érdekességek között olvasgattam azokat az információkat, amiket a sárkányokról tudni kell, majd elvitorláztam a messzi virtuális tengeren egészen addig, míg a görög mítoszok kánaáni születésű Kadmoszra vonatkozó részleteit meg nem találtam.[1]

Eszerint Agénor fia, Kadmosz testvéreivel Zeusz keresésére indult, hogy meglelje húgát, Europét, akit Zeusz fehér bika képében elrabolt - más olvasatban hagyta magát megszelidíteni -, vagyis ily módon Kadmosz családja elveszítette.

Rá ugyan egyik fivér sem talált a roppant barátságos, virágos mezőt kedvelő lányra, aki természetesen már komoly családanya lett, mire a fiúk a keresésébe fogtak. Zeusz a tenger habjai közt úszott vele a boldogságba, és egy fűzfaligetben, egy forrás mellett tette magáévá.

Kadmosz fiútestvérei közül kizárólag Phoinix zegte meg az atyai utasítást, miszerint Europé nélkül haza sem térhetnek a keresők, ő nyugat felé kutatta az elveszettet és apja halála után hazatért.

Kadmosz ezzel szemben bölcsen keleti irányba ment a delphoi jósdában tett aggódó látogatása után, Püthia tanácsára egy tehén nyomába szegődve. Ugyane tanácsot megfogadva rengeteg várost felépített, mire végül egy helyen összerogyott a tehén és itt megalapította Thébát egy Athénének szentelt szobor felállításával.

Ugyancsak neki szeretett volna tehén-áldozatot bemutatni, amihez vízre volt szüksége. Mint tudjuk, minden háborúság oka a vízhiány. Ebben az esetben is kígyó őrizte Árész forrását, saját fia.

Az áldozathoz vizet meríteni Kadmosz nem kért engedélyt, azonnal elvenni készült. Így azután nem is csoda, hogy embereit a forrásőrző sárkány megölte. Kadmosz nem tűnik a diplomácia emberének, azonnal a bosszú eszköztárában keresgélt, és egy hatalmas sziklával megölte ellenségét. Ezért Athénétől még dicséretet is kapott! Ráadásul az ellenség fogainak elvetésével szerzett új népet Kadmosz mellé.

Nem is csoda, ha azok - a "vetett emberek" – eleve viszálykodásban keltek életre és csak öt életben maradt ajánlotta fel szolgálatait. Kadmosz büntetése első pillantásra kevésnek tűnik, hiszen a kígyó haláláért csak egy Nagy évet, azaz nyolc emberi évet kellett szolgálnia Árészt, a hadistent. Nem gondolhatjuk azonban, hogy igazi ajándék volt számára Aphrodité és Árész leánya, akit az istenek feleségül rendeltek mellé. Nem kétséges, hogy e frígy Harmoniával nem volt harmonikus, hiszen mégiscsak a megölt, sárkány képében dolgozó őrző-védő fiú testvéréről szól a történet. Athéné újabb kedvessége látszik itt kibontakozni - neki szól az áldozat, megdicséri a gyilkolást és még az áldozat testvérét is odaajándékozza a lelkes ifjúnak! Ezek után nem is lepődhetünk meg azon, hogy a házaspár vénségére kékpettyes, fekete kígyóvá változott, és Zeusz a Boldogok Szigeteire vitette őket. Kész csoda, hogy még fiúgyermekük is született, Illüriosz, aki megörökölte apja trónját.

A fenti történetből azokat a harmonikus sárkányokat ismerhetjük meg, akik képesek a viszálykodást kreatív cselekedetté formálni, tettüket siker koronázza. Nyilvánvaló, hogy ennek hátterében az az egyszerű fiziológiai tény áll, hogy belső tüzüket minden esetben hatalmas mennyiségű vízzel oltják. Nem is lehet ez másképpen!

Bár említésre kerül, hogy Illiriában helyezték őket örök nyugalomra, kétségtelen, hogy leszármazottaik kizárólag úgy menekülhettek meg, hogy a birodalomban speciális sárkányevő növényeket fejlesztettek ki, amik éppen azért maradnak zöldek a legnagyobb szárazságban is, mert a bennük elrejtőző sárkányok önvédelemből vizet eregetnek.

A soha meg nem talált Europé helyett így napjainkig fennmaradtak ezen harmonikus női sárkányok fiai és lányai, mert tudvalévő, hogy kizárólag ők maradtak távol a férfias viszálykodástól, miközben jól elrejtőztek szökőkútszerű növényeik árnyékában.

[1] Robert Graves: A görög mítoszok című könyvéből (Európa Könyvkiadó, 1970) - http://www.kfki.hu/chemonet/hun/tudakozo/szavak/kadmosz.html

 

Juc Villageois

"Kezdetben volt a tüzesvíz"
[19. fragmentum]

A sárkány a napmadár ürüléke

Egy korábbi kutatásban is megemlítettük a Főnix madarat, mely ismét szerepet kap, ezúttal a sárkányológiai munkák körében. Az egyiptomi eredetű Főnix legenda közismert. Története átkerült a zsidó-keresztény kultúrkörbe is. Létezik egy madár, aranyos tollazata van, és ezer évig él, majd dalra fakad, (bár ezt nem minden forrás vagy kommentár erősíti meg), dala közben meggyullad, elég, amíg csak egy apró pondró marad belőle. Három napig pondróként él fészkében, majd ismét visszaalakul csodaszép madárrá, hogy a következő ezer évet ismét ebben az alakban töltse el.

A hozzám került töredék a bibliai szövegek idejére vezeti vissza Katakurdisztán keletkezésének történetét, amikor is a Noé bárkájába be nem férő egyetlen hatalmas madár az Özönvíz idején a bárka mögött úszott. Etetéskor minden élelmet visszautasított. Noé észrevette, és megkérdezte tőle: "Te nem kérsz enni?" Mire az ursina (itt görög eredetű szóval jelölve az állatot) szerényen azt válaszolja: "Nem akartalak zavarni."Ezért megérdemli az örök életet, ahogy írva van: "Azt mondtam, fészkemmel veszem el, és megsokasítom napjaimat, mint a homok (כחול)." (Jób 29. 18) A midrás szerzője egy pusztulás-történetbe - Isten úgy döntött, eltörli az emberiséget a föld színéről - illeszti az örökéletű madarat, ahol ráadásul az emberi élet limitálása is szerepel (120 évre).

A Főnix története az Írás szerint az eljövendő világban fog befejeződni, amikor táplálékká válik: "Cserébe azért, mert megtiltottam neked valamit, megengedek valami mást. Megtiltottam neked bizonyos halakat, ezért enni fogsz a Leviátánból a tiszta halból. Megtiltottam neked bizonyos madarakat, cserébe ehetsz majd a főnixből. (itt arámi eredetű ziz-névvel illetve, ami a mozgásból eredeztethető) amely tiszta madár" ahogy írva van (Ps. 50. 11.). "Amikor a főnix kitárja szárnyait, elsötétíti vele a Napot."

Ugyanez a kép jelenik meg Barukh, Jeremiás próféta írnokának látomásában is. Öt égen átívelő utazása során találkozott egy hasonló madárral. "És az angyal megfogott engem és elvitt oda, ahol a Nap útnak indul, és mutatott nekem egy négykerekű szekeret, ami alatt tűz égett. A szekéren egy ember ült, aki tüzes koronát viselt, a szekeret pedig negyven angyal tolta. Egy madár haladt a Nap előtt, és olyan hatalmas volt, mint kilenc hegy. Azt mondtam az angyalnak: 'Miféle madár ez?' Azt válaszolta: 'Ez a világ vezetője.' Azt mondtam: 'Ó Uram, mi módon vezeti a világot? Tanítsd meg nekem!' Az angyal azt mondta: 'A madár közelít a Naphoz, kitárja szárnyait, és eltakarja a tűz alakú sugarakat. Ha nem takarná el, egyetlen emberi teremtmény nem élhetne a Földön, sem más élőlény. De Isten ide rendelte ezt a madarat.' Akkor kitárta szárnyait, és láttam, azokon hatalmas tollakat, amelyek akkorák voltak, mint a király palotájának folyosói, és aranyló színűek is voltak. Az angyal azt mondta: 'Olvasd el őket!' És elolvastam, a tollakon pedig a következő állt: 'Sem az ég, sem a föld nem vehet rajtam erőt, csak a tűz.' Kérdeztem: 'Ó Uram, miféle madár ez, és mi a neve?' Az angyal azt mondta: 'Főnix a neve.' Kérdeztem: 'Mivel táplálkozik?' Azt mondta: 'Az ég mannájával és a Föld harmatával.' Kérdeztem: Van ürüléke? Azt válaszolta, Egy férget bocsát ki magából, a féreg ürüléke pedig a fahéj, amit királyok és uralkodók kívánnak.'" A négykerekű szekér Jehezkél (Ezékiel próféta) látomásából került a szövegbe. (ld. Ezék. 1.)

A főnix tűz és napmadár, az eredeti egyiptomi motívum szerint is, de védő funkciója van, eltakarja a Nap túlságosan erős sugarait. Tápláléka a legnemesebb dolog, ami eledel kategóriában létezik, a manna, és a legáttetszőbb, legtisztább víz, a harmat. A zsidó írásmagyarázatok szerint a manna és a harmat ellentétpárt alkot: égi és földi dolog, az egyik az égbe száll fel a földről, amikor virrad, (ez a köze a Naphoz), a másik az égből érkezik, vándorlás idején. A főnix maga is tűzmadár, de a tűztől óv, szintén paradox állat, tápláléka nem is lehet más, mint ez a két paradox képet rejtő csemege, ürüléke pedig csakis a királyok eledelének legdrágább fűszere.1

Ebből a rövid történetsorból kitűnik, hogy a Sárkányok - a Napmadár azon ürülékei, amik nem kerülnek az éltető vízbe, hanem szárazföldi életre kárhoztattak, nem tudnak három nap alatt eljutni odáig, hogy gyönyörűséges madárrá változzanak. Gyakran megesik velük, hogy tűzokádás helyett tüzesvizet isznak azon ünnepekkor, mikor az eredetmondát mesélik fiaiknak.

2008-07-12

1 Berésit: A zsidó főnix, Sturovics Andi, 2007.10.02. http://pilpul.net/hetvenarc.shtml?x=39523

 

Janus Cuparius:

Dracaena Marginata

Ez a legenda a Központi Katakurd Néprajzi Gyűjteményben teljes terjedelmében olvasható. Az alábbiakban közreadjuk az ún. rövidített kutatói változatot, mely a későbbi publikációk alapját képezte.

A forrásról annyit tudunk, hogy egy közel 100 éves füvesasszony volt az adatközlő, aki az említett legendát még kislánykorában hallotta mesélni az üknagyanyjától, aki pedig egy 200 éves kalendáriumban olvasta.

A legenda említi, hogy az ún. mitológiai ezüstkorban az egyik trónkövetelőt a hatalomra került király száműzte a birodalom keleti határterületére. Ennek a trónkövetelőnek volt egy leánya, akit Dracaena néven neveztek. Ebből feltételezhető, hogy a trónkövetelő neve Draco, vagyis a Sárkány lehetett. Máshol a forrás, a megszületett leányt Dracaena Marginata, vagyis határmentén születettként említi. Amikor Dracaena 18 éves lett, a király elfogatta és túszként a várában tartotta, hogy ezzel távol tartsa az apját a pártütéstől. Draco egy bátor és vakmerő támadással azonban kiszabadította a leányát. Nem egyértelmű, hogy ebben az ütközetben Draco életét vesztette-e. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a király egyik lovagja orvul tőrbecsalta és ennek a tettnek eredményeként elnyerte a király fele királyságát és lányának a kezét. Később viszont több helyen látták még feltűnni Dracót. A forrás úgy tudja, hogy a leány visszatért a keleti tartományba és anarchista szabadcsapatokat szervezett, amelyeknek több vezetője is volt, azaz több feje. Nem tudni, hogy ez egy kezdeti törekvés volt a közvetlen demokrácia megteremtésére vagy pedig óvintézkedés, nehogy vezetők nélkül maradjon a mozgalom, ha közülük bárkit is elfognak. Ezt a mozgalmat sárkányos mozgalomnak nevezték. Feljegyezték, hogy egy ízben keleti hittérítők érkeztek hozzájuk és tanaik részeként sokakat rászoktattak a vegetáriánus étrendre is. Őket nevezték későbbi szövegromlás alapján, növényevő sárkányosoknak.

Eddig a szövegkivonat, mely sok tanulsággal szolgálhat. Érdemes lehet azonban a későbbiekben újra elővenni az eredeti szöveget és a mai tudásunk fényében megvizsgálni a legendát.

 

Közreadja: Janus Cuparius

Dracaena Marginata

A Nagy Legendárium kódex töredékei I.

…. az mikortájt esmég az Nagy Szelám Lik nem vala szélesb, semmint hogy egy posadának tojása beléje ne szorulnék vala, ha beléje akarók volt rakni, ergo igen szűk lett légyen vala.

Megesett volt bizony ama történet, az mit szájrul szájra ada az nemzedékek sora.

Volt vala egy igen kegy nélküli királ, ki erőst félé az hajdani riválisait. Ezen okból össze hívatá disputába az magistrátus curiális vitézlő nobilissimus tagjait, hagy adának lett légyen volna néminemű advisiót a situátio megnyugtatása végett.

Hamarost elő is álla egy magister majus curialis nobilissimus. Kezdé megfejteni mi volna vala leendő az ultima ratio solutio. Ez nem vala más, mint az hogy az királ vetné volt vala az egykori riválisokat súlyos exilium alá az napkelti gyepű elvének zord tractusába.

Úgy is lett vala leendő.

Volt pediglen az elűzöttek között egy Draco nevezetű, kit igen nagyra tartott az hír az nép között az legkülönbfélébb tartományok szerte. Igen eszes, délceg és vitézi erényekben jeles vala. Mondák is, kik leginkább ismerék, hogy meglehetőst postmodern identitás vala.

Az ezen következő évben megajándékozta vala az Úr egy leány gyermekkel, az ki igen kedves vala Draco számára és felhagya volt mind az politica actiokkal és familiáris körébe teljes akarattal vissza is vonula.

Az királ azon közben azonban nem nyughata vala az ellenei felől és ismét disputát hirdete az magistratus curialis vitézlő nobilissimus tagjai számára. Itten végezék az vitézlő nobilissimus magisterek egy decretum secretumban, hogy Draco leánya, az ki immár éppen betöltötte vala az 18. születése napját, fogassék valt vala leendő és vetendő szigorú őrizet alá az királ udvarában. Az királ hű udvaroncai azt vala gondolván, hogy egy frigy, melyet szerzének Draco leánya és egy lovag között az lekötendé volna az curiális domesticus felé az rebellio minden szálát.

Draco leánya, az kit nevezének vala Dracaena Marginataként, nem gondola volt pedig az királ szándékai szerént. Az mivel nem vala ő sem egy persona cognitata antiqua, tudniillik felvilágosult nevelésen cseperedett való volt….

 

Stephanus Bartolits királyi bibliokíber és menekültügyi szakértő:

Naplótöredék

Kedves Barátnéim és Barátaim !

Sajnos a házi feladat megírására ez alkalommal nem maradt időm, de azért nem jöttem üres kézzel. Kutatásaim során egy olyan naplótöredéket sikerült találnom, mely még a katakurd történelmi időkből maradhatott ránk, sok ponton illeszkedik eddigi ismereteinkhez, de mégis egy ismeretlen szökés részleteit örökíti meg. Ugyanakkor mintha köze lenne a sárkányevő növényekhez és Janus Cuparius uram elmúlt alkalommal előtárt történetéhez is. A naplótöredékhez két kép is tartozik, ezeket is mellékelem. Hallgassátok hát a fellelt katakurd naplótöredéket.

 

Félfülű Szelám hava, 14. éjszaka

Würm várának a tömlöcéből kalandos volt a szabadulásunk. Összekötőink hetekig szervezték a menekülésünket, mégis egy véletlennek köszönhetjük, hogy élve jutottunk ki a várból. A kitűzött napon ugyanis megkettőzték az őrséget, ami lehetetlenné tette, hogy észrevétlenül eljuthassunk a Würm folyón várakozó hajóra, mellyel Prákrit felé vittek volna híveink. Sikerült ugyan észrevétlenül leereszkednünk az oliguriával átitatott lepedőkből font kötélen a várárokig, de be kellett látnunk, hogy a megkettőzött őrséget nem tudjuk kijátszani, legfeljebb egyikünknek sikerülhet a szökés. Az éj leple alatt sorsot húztunk, hogy ki legyen a szerencsés és a szerencse nekem kedvezett. A többiek önfeláldozása árán nekem jutott tehát a szerep, hogy tovább éltessem a függetlenségi mozgalmat.

Ekkor azonban riadókürtök harsantak a várban, amiből arra következtettünk, hogy észrevették a szökésünket. Meglepetésünkre azonban a főkapunál jelzőrakétát lőttek fel, s az őrség nagy része fejvesztve rohangált a várárok mentén, majd a főkapu felé vették az irányt. Néhány pillanatra az egész várárok védtelen maradt, így mind az öten sikerrel úsztuk át a védelmi rendszert és együtt lopakodhattunk tovább a minket váró hajóhoz. E sorokat már a hajófenékben írom abban a reményben, hogy egyszer hőn szeretett uralkodóm kezébe tehetem le a kalandjainkat megörökítő naplómat.

Félfülű Szelám hava, 16. éjszaka

Híveink két napja próbálnak velünk kijutni a Bagaméri-tengerre. Nappal mélyen a hajófenékben vagyunk, a patkányokkal és mezei akazsukkal együtt. Éjjel is csak pár percre látjuk a csillagos eget és szívhatunk egy kevés friss levegőt. Szökésünk óta minden hajót átkutatnak Katakurdában, mielőtt kiengedik a nyílt tengerre. A szökött rabokat keresik, nem vitás. Nem tudom, mi lesz a sorsunk, várunk.

Félfülű Szelám hava, 17. éjszaka

A kutatás alábbhagyott az öbölben, elterjedt a híre, hogy a szökevények a hegyeken át Loró felé menekülnek. Hajnalban indulunk Prákrit felé. Éljen Nagy Uralkodónk!

Félfülű Szelám hava, 18. éjszaka

Betegen és sebesülten írom e sorokat. A hajnali indulást nem kísérte szerencse: az őrség valami gyanút foghatott és nekiálltak átkutatni a hajófeneket. Híveinknek nem sikerült őket elterelniük, így az egyetlen lehetséges megoldást választották: az őrökkel teli hajóval kitörést kíséreltek meg a kikötőből. A fedélzeten kitört az öldöklés, híveink az őrök nagy részét a vízbe dobták, de többen közülük is megsebesültek. Mi öten is beálltunk a harcolók közé, már mindegy volt, hogy felismernek-e vagy sem. A hajót sikerrel megtartottuk, az őröket eltávolítottuk, de Prákrit felé mennünk már lehetetlen: az őrség osztentatívot alakított, még egy kardhal sem tud arrafelé észrevétlenül átjutni. Menekülni csak a Panrac-óceán felé tudunk, előnyünk mintegy húsz perc az üldözőinkhez képest. Nem tudom, mi lesz velünk.

Félfülű Szelám hava, 22. éjszaka

Negyedik napja menekülünk dél felé, erőnk és készleteink fogytán. Üldözőinket ma már nem láttuk a látóhatáron, vagy lemaradtak, vagy még inkább visszafordultak Katakurda felé. Szelünk jó, háborítatlanul hajózunk dél felé, de már csak abban bízhatunk, hogy valaki egyszer megtalálja a sodródó hajót földi maradványainkkal és a naplóbejegyzésekkel. Vizünk egy napra van még, élelmünk pedig egyáltalán nincs két napja.

Félfülű Szelám hava, 23. éjszaka

Már csak 11-en élünk a 17 menekülőből. 12 hívünkből hatan eltávoztak közülünk, főként a kitörés közben szerzett sebesülések következtében. Mi öten megvagyunk rendben, a tömlöcélet keménnyé tette mindannyiunkat. Úgy tűnik, mi öten fogunk élni a legtovább. Ma szavaztunk a visszafordulásról, mint életben maradásunk egyetlen lehetőségéről. A szavazás eredménye egyöntetű volt: megyünk tovább dél felé, inkább a szomjhalál, mint a kínhalál. Naplóm második részében megkezdtem a legfontosabb hadiadatok rögzítését abban a reményben, hogy jó kezekbe kerül és megfordíthatjuk a háború sorsát. Ha ugyan valaki is rátalál a hajónkra ezeken a végtelen vizeken, ahol még ember tán sosem járt.

Félfülű Szelám hava, 24. nappal

Már nappal is írok, mert az éjszakát nem biztos, hogy megérjük. Kormányosunk megháborodott. Fenn ül a vitorlakosárban és egyfolytában azt ordítja, hogy megmenekültünk, mert hegyeket lát. Szegény. Maradjon meg tévedésében, legalább boldogan távozik közülünk.

Félfülű Szelám hava, 24. éjjel

Én is hegyeket véltem látni napnyugta előtt, de tudom, ez csak az idegek játéka. Most felvillanó tüzeket látok, mintha tábortüzek égnének a hegyek mélyén. Ez már a vég. Nagy Uralkodónk, kezedbe helyezem le életem utolsó pillanatait.

Félfülű Szelám hava, 25. nappal

Napfelkeltére mindenki megháborodott, mert már mindenki egy szigetet látott maga előtt. A térképek szerint errefelé semmilyen szárazföld nincsen, csak a végtelen víztükör. Egyesével mondattam el az emberekkel, mit látnak, mind ugyanazt mondták, amit én is látok. Lehet, hogy mégsem hallucinálunk?

Hihetetlen! A sziget valóban létezik és édesvíz folyik a patakban. Megmenekültünk!

 

 A partot érés után

Félfülű Szelám hava, 26. nappal

Sosem hittem volna, hogy ilyen létezik. Az egész szigeten kifordult élőlények vannak. Az állatok csak növényeket esznek, félnek tőlünk és teljesen elhúzódtak jöttünkre. Komoly munkát fog jelenteni a vadászatuk.

Ezzel szemben a növények hússal táplálkoznak, agresszívak és határozottan támadólag lépnek fel. Komolyan védekeznünk kell ellenük, mert órák alatt növesztenek hajtásokat a közelükben alvó élőlények felé. Egyik hívem állítása szerint Draco szigetére vetődhettünk, ahol a sárkányevő növények élnek. 

A sárkányevő növények

(Kattints a képre és elindul a vetítés!)

Holnap megvizsgálom közelebbről ezeket a növényeket, hogy tudományos leírást is tudjak adni róluk.

 

 

---XXX---

A naplótöredék itt véget ér, de sajnos még nem tudjuk, hogy csak elveszett a folytatása vagy pedig a tudományos leírás kísérlete közben ment a napló szerzője túl közel a növényekhez. Ezt a kérdés egyelőre még megválaszolatlan.

Közreadja: Viola de genere Exiguum:

AMIT A SÁRKÁNYOKRÓL TUDNI KELL...

 

 

A sárkányok családja a legősibb az egész univerzumban. Itt ezennel korrigálnunk kell azt a sajnálatos tényt, hogy lexikonok hada sorolja a sárkányokat a képzeletbeli lények közé. Ezek a különlegesen intelligens lények természetesen nagyon is reálisan létezőek, sőt, igen-igen régóta létező lények, hiszen egyetlen lény, ember, állat sem létezett, még idea formájában sem, amikor a sárkányok már a világ urai voltak! Hadd utaljunk itt arra, hogy már a sumér kultúra egyik legelső, egyébként töredékban maradt eposza, az Enuma Elis is arról tudósít, hogy az első lény a világon egy sárkány volt, melynek nőnemű felét Tiamatnak, hímnemű felét pedig Apszunak hívták:

"Midőn fönn az ég nevetlen
s alant a föld szintazonkép;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek;
név nélkül szunnyadott a sors is,
betöltetlen várt a végzet -
Apszu s Mummu-Tiámat akkor
isteneket nemzettek s szültek."

Az ősanya sorsa a bekövetkező istenháborúság következményeképpen a szörnyűséges halál volt ugyan, halála után azonban testéből keletkezett a világ, hiszen a győztes Marduk istenség - hálátlan késői unoka - kettéhasította Tiámat testét, s mint egy kagylót szétnyitotta. Egyik feléből lett az égnek kupolája, másik feléből pedig a föld korongja. A szerencsétlen Tiámat sorsa újra és újra megismétlődött. A sárkányokat a földön azóta is szüntelenül csak irtották, pusztították, leszúrták, kettéhasították, fölrobbantották, ledarálták. Alig maradtak néhányan Katakurdisztán mélyebben fekvő szelamlikaiban. Ezért terjedt el a modern civilizációban az a téveszme, hogy nem is léteznek. Pedig, ha rejtve is, de élnek, sőt lépést tartanak a civilizáció fejlődésével.

 

Mint említettük, a sárkányok már ott voltak a kezdet kezdetén. Megkövesedett csontvázuk ékesszóló bizonyíték korai létezésükről.

 

Nem feledkezhetett el erről a tényről a Földön egymás után következő számos világvallás sem. A zsidó és a keresztény vallás szent könyve, a Biblia is megemlékezik a sárkányok egyik őséről, akit Lótánnak vagy Leviatánnak hívtak, s a tenger mélyén élt:

"Fogainak sorai körül rémület lakik...
Tüsszentése fényt sugároz ki,
és szemei, mint a hajnal szempillái.
A szájából szövétnekek jőnek ki,
és tüzes szikrák omlanak ki.
Orrlyukaiból gőz lövell elő,
mint a forró fazékbkól és üstből.
Lehellete meggyujtja a holt szenet,
és a szájából láng lövel elő.
Szíve kemény, mint a kő."
Jób 41,15-26

s egyesek szerint ez a lény azonosítható a sumer kultúra által is ismert ősistennel. De akár azonos, akár nem, létében senkinek nincs oka kételkedni. Egy apokrif könyv, a Bél és a sárkány pedig arról szól, hogy hogyan gyilkolta meg Dániel próféta Bábelben a sárkányt. Más kultúrák is hírt adnak a sárkánygyíkok létezéséről. Ámbár sajnálatos módon ezek a hírek mindig arról is tudósítanak, hogy az ember rendszerint ellenségként közeledett hozzájuk, mindétiglen pusztította őket.

Természetesen a régi görögök sem kételkedtek létezésükben. Sárkány őrizte a Hesperidák kertjét, sárkánnyal küzdött Kadmosz, amikor Zeusz-elrabolta nővérét, Europét kereste, majd a jóslat hatására abbahagyván a keresést, vizet készült meríteni Árész forrásából. A forrást őrző sárkány, Árész fia ezt természetesen nem hagyhatta. Őt is megölték, fogaiból keletkeztek Thébai lakosai, hiszen Kadmosz emberei mind elpusztultak a sárkánnyal vívott küzdelemben. Kadmosz egyébként öregkorára - feleségével, Harmoniával egyetemben - maga is sárkánnyá változott.

 

Sárkánnyal harcolt Siegfried vagy Sigurd - a Niebelungenlied egyik apokrif változata szerint -, hogy megszabadítsa Gibich wormsi király leányát, aki azután hálából a nejévé lett. Fáfnirnak hívták ezt a szerencsétlent, aki feleségét és életét egyazon pillanatban veszítette el. Csak remélhetjük, hogy felesége árulásáról Fáfnir már nem értesült.

 

Nem feledkezhetünk el arról, hogy a keresztény legendakör is sűrűn beszámol sárkányokról. Sárkánnyal küzd Szent György lovag, különösen alattomos és fondorlatos módon, hiszen a korábbban ifjakkal és szüzekkel táplálkozó, ám a szent imáitól erőtlenné lett és megszelidült sárkány a szent lábaihoz borul, hagyja, hogy pórázt tegyenek a nyakára, s a legutolsó tápláléknak szánt leányzó - a kormányzó leánya - e póráznál fogva vezeti be a városba. Az egész város hajlandó ennek láttán megkeresztelkedni, a hálátlan lovag mégis kardjával szúrja át a szegény védtelent.

 

Mihály arkangyal, az apokalipszis hőse is győzelmet arat a hétfejű és tíz szarvú veres sárkány felett, ahogy ezt a Jelenések könyve leírja

"És lőn az égben nagy viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; ... de nem vehetének diadalmat, és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben." (Jel, 12,7)

 

 

Nemcsak nyugaton, hanem keleten is dívik a sárkányok gyilkolása. Szuszanoo japán istenség éppúgy legyilkolja a nyolcfejű, nyolcfarkú szörnyeteget, Jamata-no orocsi-t, mint irgalmatlan nyugati társai. Az alábbi kép egy egyfejű keleti sárkányt ábrázol.

 

Ki győzné felsorolni mindama igazságtalanságokat, amiket az ember a sárkányok népe ellen elkövetett?

Felhívjuk a figyelmét minden jóérzésű, a másságot tisztelő embernek!

Tiltakozzatok!

Ne engedjétek, hogy hazugul megrágalmazzák ezeket a tisztességben elpusztult hősöket, s mentsétek meg azokat, akik még megmaradtak.

Giwdulla

SÁRKÁNY-FÓRUM

 

Én csak egy egyszerű, végtelenül szelídlelkű és jámbor, ám igen jó családból való házisárkány vagyok. Nevem Giwdulla. Igazságot szeretnék! Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy az angyalok - valamint a lovagok, királyfiak is - végre ország-világ előtt bocsánatot kérjenek tőlünk, sárkányoktól, az ellenünk elkövetett rémtettekért.

Angyalok, szentek, lovagok, királyfiak!

Várjuk bocsánatkéréseteket!

Más!

Computer-tanfolyam indul a Mordenti Szelamlikban! Itt már a legkisebbek is megismerkedhetnek a "comp-utter" rejtelmeivel!

Jelentkezhettek bármelyik iskolában!