PIERRE de RONSARD VONZÁSÁBAN

Tartalomjegyzék

Műfordítások

Juc Villageois: Remélek s félek

Juc Villageois: Gastine erdejében

Viola de genere Exiguum: Szonett Máriának

Viola de genere Exiguum: A hiány
 

   

Juc Villageois:

Remélek s félek
XII. szonett

Remélek s félek, némulok, kérek,
Jégcsap vagyok, és már forró tűz,
Csodálom világom, mi lobogni nem űz,
Szabadulok, s kötök új köteléket.

Örömöt nem ad, ha csak mi untat,
Bátor vagyok, s ez legfőbb hiányom,
Félszeg vagyok, ám így vívom harcom,
Szelíd szerelmes, daccal ki mulat.

Szorosabb kötésben, nyugtalanabb,
Szabadabb létben, vágyam fogságba tart,
Százszor, ha meghalok is, mindszer feltámadok.

Prométeusz ki vagyok szenvedélyesen;
Hogy szerethessek, hatalmam vesztem,
Erőtlen, teszem csak, mi képességem.

Az eredeti:

J’espère et crains
Sonnet XII.

J’espère et crains, je me tais et supplie,
Or je suis glace, et ores un feu chaud,
J’admire tout, et de rien ne me chaut,
Je me délace, et puis je me relie.

Rien ne me plaît sinon ce qui m’ennuie,
Je suis vaillant et le cœur me défaut,
J’ai l’espoir bas, j’ai le courage haut,
Je dompte Amour, et si je le défie.

Plus je me pique, et plus je suis rétif,
J’aime être libre, et veux être captif,
Cent fois je meurs, cent fois je prends naissance.

Un Prométhée en passions je suis ;
Et, pour aimer perdant toute puissance,
Ne pouvant rien, je fais ce que je puis.

   

Juc Villageois:

Gastine erdejében

Zöld árnyaid alatt ím,
merengve dicsőitlek, Gastine,
Mint görögök tették kinn
Erymantoszt csúcsain:

Ravaszul, el nem hallgathatom
Jövendő gyermekeim elől
Mily elkötelezett vagyok
Csodás lombkoronáid felől.

Te, kinek fái féltve óvnak,
ékes humorod szórakoztat;
S hol mindenkor akad
egy-egy Múzsa, ki választ ad;

S ha betolakodóként is kezelsz
Őszintén, hát felszabadulok
Míg jártomban belédveszek
S könyvem lapjaiból tanulok.

Kívánom, hogy ligetjeid
Szerelmes szatírokkal teljenek
Brigádokban erdei manóid,
A Najádoktól féljenek.

Ezentúl benned lakjanak
A múzsák összegyülekezve
Fáidban kár ne essen ezalatt
Szent tüzük lángját szenvedve.

Az eredeti:

À la forêt de Gastine

Couché sous tes ombrages verts,
Gastine, je te chante
Autant que les Grecs, par leurs vers
La forêt d'Érymanthe :

Car, malin, celer je ne puis
À la race future
De combien obligé je suis
À ta belle verdure,

Toi qui, sous l'abri de tes bois,
Ravi d'esprit m'amuses ;
Toi qui fais qu'à toutes les fois
Me répondent les Muses ;

Toi par qui de l'importun soin
Tout franc je me délivre,
Lorsqu'en toi je me perds bien loin,
Parlant avec un livre.

Tes bocages soient toujours pleins
D'amoureuses brigades
De Satyres et de Sylvains,
La crainte des Naïades !

En toi habite désormais
Des Muses le collège,
Et ton bois ne sente jamais
La flamme sacrilège !

   

Viola de genere Exiguum:

Szonett Máriának

Hölgyem, szép bokrétát küldök önnek,
Friss virágból válogatta kezem,
S bár ma este gyönyörködik ezen,
Holnapra már átadja a földnek.

Intő példázat ez minden hölgynek:
Szépsége, bája, bárhogy is fénylik,
Elfonnyad hamar, gyorsan enyészik,
Száradó virág, nem marad zöldnek.

Gyorsan múlnak az évek, ó Hölgyem,
Sajna, mi is kimúlunk, jól tudom,
Testünk a sírban nyúlik ki csöndben.

Szerelmünk – erről szólni tartozom,
Elvész, ha Ön meghal, s én meghalok,
Szeressen hát, míg szépsége ragyog.

Az eredeti:

Sonnet à Marie

Je vous envoie un bouquet que ma main
Vient de trier de ces fleurs épanouies ;
Qui ne les eût à ce vêpres cueillies,
Chutés à terre elles fussent demain.

Cela vous soit un exemple certain
Que vos beautés, bien qu’elles soient fleuries,
En peu de temps cherront, toutes flétries,
Et, comme fleurs, périront tout soudain.

Le temps s’en va, le temps s’en va, ma dame
Las ! le temps, non, mais nous nous en allons,
Et tôt serons étendus sous la lame ;

Et des amours desquelles nous parlons,
Quand serons morts, n’en sera plus nouvelle.
Pour c’aimez-moi cependant qu’êtes belle.

   

Viola de genere Exiguum:

A hiány

Pierre de Ronsard: A hiány

Mily öröm, Ginevrám, írnom e levelem,,

Lévén tőled távol kínlódó szerelmem...
Mind azt tapasztalom – felül minden vitán -,
Hogy a vonzalmamat növeli a hiány.

Legyen bár ábránd egy kellemes emlékről,
Mely csalárdul kábít, nem tud, csak a szépről,
Legyen múlt örömök kívánatos képe,
Mindez összegyűlve, elmémbe bevésve;

Lehet mindez veszve, sajnálja a lélek,
Feladta már a test, bételt az űr, félek;
Lehet, hogy a vágy, az túl hamar múlandó,

Lehet, hogy az emlék inkább maradandó,
Rövid leszek: mást én biztosan nem tudok,
Jobb a hiány, mintha itt a szép, kit unok.

 

Az eredeti:

L'absense

Ce me sera plaisir, Genèvre, de t'écrire,
Étant absent de toi, mon amoureux martyre...
J'ai certes éprouvé par mainte expérience,
Que l'amour se renforce et s'augmente en l'absence,

Ou soit en rêvassant le plaisant souvenir,
Ainsi que d'un appât la vienne entretenir,
Ou soit les portraits des liesses passées
S'impriment dans l'esprit de nouveau ramassées ;

Soit que l'âme ait regret au bien qu'elle a perdu,
Soit que le vide corps plus plein se soit rendu,
Soit que la volupté soit trop tôt périssable,

Soit que le souvenir d'elle soit plus durable.
Bref, je ne sais que c'est ; mais certes je sais bien
Que j'aime mieux absent qu'étant près de mon bien...