Petrus deák:

A katakurd történelem és (relatív) kronológia
rekonstrukciójának kísérlete

Tartalomjegyzék:

Bevezető

I. A barbárság kora

1. A térség őslakói
2.
A Rebec-törzs bevándorlása és első letelepedése
3.
Az Eyrf-törzs bevándorlása és első letelepedése

II. A népvándorlás lezárulásának kora, a " kaotikus" vagy " sötét" századok

1. A Panrac-törzs bevándorlása és első letelepedése
2.
A Protan-törzs bevándorlása és a Panrac-törzs végleges letelepedése

III. Az államalapítások kora

1. Bagaméria
2.
Katakurdisztán
3.
A hegyeken túli városok - Notalp és Parenchima
4.
A havár városok
5.
A hegyi ország és fejedelmei
I.
-II.-III.-
IV.

IV. A középkor

Exkurzus
1.
A Protan-vallás.
2.
A Szem kultusza
3.
A yaszeliánus manicheizmus
4.
A Bhagha-vallás

1. Az I. bagamér-katakurd háború - a Nagy Elnyomás kora
Utójáték
2.
Az akromatinéi reneszánsz és a II. bagamér-katakurd háború (a "dugóháború")
I.-
II.-
III.

V. Az újkor

1. Az omasusi Nagy Elnyomás kora - az oliguraktól Krispinig
I.-II.-III.-IV.-V.-VI.
2.
Frida Niche, az utolsó szabadságharcos
I.-
II.-III.-IV.-V.-VI.
Epilógus

Névmutató

Kronológiai táblázat

Névmutató:

Akromatiné
Almodovár
Askhelon-völgy
Bagamér
Bhaga-vallás
Dan
Dszemű
Eskathos
Eskathos sírja
Eyrf Protán és Panrac

Eyrf-törzs
Hévér király
Katakurd

katakurd (havár) harci induló
Kis Gorál
XII. Krispin
XIII. Krispin

Krizoprász (szobrász)
III. Krizoprász patriarcha

Kvagga király
Meluzin fejedelem
Mirza fejedelem
II. Mizogin király
Mordent fejedelem

Nae-mítosz
Nagy Népi Gorál

Nefelin Jolán
Niche, Frida
Notalp fejedelem
oligurak
Omasus fejedelem
XVII. Omasus memorandum

Omri
Panrac-törzs
Panrac-vallás
Parenchima fejedelem
Prákrit fejedelem
Prazem király

Protán-törzs
Protán-vallás
Rebec
Rebec-törzs
(az utolsó) sámán
Spasmogen fejedelem
I. Szelám király
II. (Kicsi) Szelam
VIII. (Félfülű) Szelam
a Szem kultusza
Szero király
Szerpent fejedelem

Szetarkosz
Várodalom kapitány
Würm
Yaszeli
yaszeliánus manicheizmus
Zond
Zwenn

 

  Kronológiai táblázat 

 

 

Bagaméria

Havária

Katakurda

Omasus

Parenchima

A barbárság és a migráció kora

Bagamér őslakók a Prákrit folyó deltájánál
Az Askhelon völgyében virágzó monoteista kultúra. Omri megteremti a szakrális irodalmat.

Földművelő havár városok (Havária, Kelát, Loro)
Jelképes látszat-behódolás a Rebec-törzsnek.

A Rebec-törzs partraszáll a Miguoson, telepeket hoz létre a Würm folyóig. Kísérlet a havár városok meghódítására. A földművelés átvétele a havároktól.
Erős havár kulturális befolyás.

 

 
 

A havár városok felszabadulása

Az Eírf-törzs immigrációja

A Rebec-törzs exodusa a hegyekbe. Mordent és Rebec megalapítása.
Áttérés a legeltető állattartásra.

 

Az Askhelon-völgy kultőrájának scincillálódása.
A "kis omrik".

 

A Panrac-törzs immigrációja.
Meluzin nagyfejedelem alatt egyesül a Panrac és a Rebec-törzs.
Fiai Spasmogen és Omasus.
Az Eyrf-törzs exodusa. notalp és Parenchima megalapítása.
 

Omasus átmenetileg meghódítja Haváriát.

Spasmogen sikertelen kísérlete a Rebec-törzs alávetésére. Rebec törlése a panteonból.

Mordent átmenetileg Spasmogen uralma alatt. Omasus, Zinbiel és Pislák alapítása.

Spasmogen átmenetileg meghódítja Parenchimát.

A Panrac-törzs exodusa.
Prákrit és Mirza megalapítása.
Eskhatos prákriti működése, a Bhaga-hit kialakulása.

Arisztokratikus köztársaság kialakulása: megjelenik a szenátus intézménye és az "első havár" tisztsége.

A Protán-törzs immigrációja.
Panrac eltűnik a teremtő szél káoszában".
Eskhatos utolsó évei Katakurdában.

Az "Omasus-dinasztia" nagyfejedelemsége. Viking befolyás: a yaszeliánus manicheizmus kezdetei.

 

"Özönvíz"

 

Katakurd
"kis-jégkorszak"

Tűzvész - A Régi Egyetem pusztulása

"Özönvíz"

Az államalapítások kora

Palp megalapítása. Kereskedelem Rebeccel és a vikingekkel.
Királyság és a
kis-Gorál intézményének létrehozása.
A Bhaga-hit államvallás.

 

I. Szelam királlyá kiáltatja ki magát. Parenchima meghódítása. A kis-Gorál intézményének létrehozása. Kereskedelem Haváriával.
Sikertelen kísérlet Mordent meghódítására.

A szőlőművelés és a kereskedelem újraéledése.
A zinbieli egyetem (újra) megalapítása. Szetarkosz működése.
Fokozatos központosítás.

Parenchima "demokratikus teokráciája": a
Nagy Népi Gorál intézményének és a Szem Kultuszának a bevezetése.
Átmeneti sikerek után meghódolás Szelam király előtt.

Középkor

Szero király az első bagamér-katakurd háborúban három év után vereséget szenved, nem tudja megakadályozni a havár dinasztia trónralépését.

A havár dinasztia uralma Katakurdában a havár-katakurd kapcsolatok erősödésével jár.

VIII. Szelam halála: A Szelamidák kihalása. Almodovár: a havár dinasztia lép trónra. Első bagamér-katakurd háború és a Nagy Elnyomás kora. Almodovár reformjai (adó-, vám-, mértékrendszer, Nagy Népi Gorál.)

 

 

Prazem király a második bagamér-katakurd háborúban ("dugóháború") vereséget szenved, nem tudja megakadályozni a havár dinasztia

Bagaméri katonai betörés Kelátba, havár-katakurd katonai szövetségkötés, havár önkéntesek harcolnak Katakurda mellett.

II. Mizogin halálával fiágon kihal a havár dinasztia.

Rebec ostroma a második bagamér-katakurd háborúban.

 

1525.

nőági öröklését.

  Leányági
örökös: Akromatiné. Második bagamér-katakurd háború. Lex Akromatiné: nőemancipáció
  Akromatiné autonómiát ad Parenchimának - perszonálunió Parenchima és Katakurda között.

Újkor

Hévér király alatt Omasus átmenetileg bagamér befolyás alatt (Oliguria kora) Az utolsó Panrac-hitű sámán kivégzése Mordentban.

Utódja, Kvagga király feladja Hévér háborús terveit.

 

 

XII. Krispin bukása. A Nagy Elnyomás: Az Oliguria és a bagamér befolyás kora. Az omasusi várak bagamér ellenőrzés alatt. XIII. Krispin: az omasusi gazdasági csoda és a Nagy Omasusi Tőzsdei Krach.

 
   

Havária  -  Katakurda  -  Omasus  -  Parenchima  föderációja

1812-1890

 

 

 

Frida Niche - a radikális feminizmus kezdetei.

 

1887-1890

 

 

 

A Nefelin-felkelés kirobbanása.

 

 

 

 

 

 

 
 

Bevezetés:

A katakurd nép őstörténetét nem ismerjük, nem tudjuk, honnan jöttek és léptek föl - a népvándorlás korában - a történelem színpadára. Amikor Katakurdisztánban megjelennek, már fejlett barbár népek. A társadalmi struktúrát a megszilárdult törzsi-nemzetségi szervezet, a politikai struktúrát a katonai demokrácia jellemzi, melynek élén a királyoknak vagy fejedelmeknek nevezett harcos törzsfők állnak. Természetesen még az államalapítás, az írásbeliség és a civilizáció kibontakozása előtt vagyunk, ami azt jelenti, hogy írott forrásokra nem számíthatunk, legfeljebb jóval későbbi, a szájhagyományon alapuló és illő kritikával kezelendő feljegyzésekre. Régészeti leleteink alig vannak, s ami adódik, az is néma, nem tudjuk kihez kapcsolni, hiszen a térséget az adott korban folyamatos migráció jellemzi. Legfontosabb forrásunk a mítoszok, regék és mondák anyaga. Miként kezelhetőek azonban ezek történelmi forrásként? Számomra Kirk mítosz-elmélete jelentette a bíztatást, mely meggyőzően érvelt amellett, hogy a mítoszok multifunkcionálisak: egyszerre van narratív, vallási-világmagyarázó, tanító, történelmi-hagyományőrző stb. funkciójuk. Felesleges és értelmetlen vitákhoz vezet csak, ha valamelyiket monopolizálni próbáljuk. Előttem állt még egy nehézség: a ránk hagyományozott mítosztömeg inkoherenciája. Egymásnak ellentmondó mozzanatokból milyen kritériumok alapján választható ki az, amit elfogadok? Természetesen erre vonatkozó és érvényes szempontjaink csak akkor lennének, ha már a kezünkben lenne az, aminek a megalkotása előttünk áll: a katakurd nép hiteles történelme. Ekkor jött a másik fontos felismerés: az inkoherencia magától megszűnik, mihelyt felhagyunk azzal, hogy a katakurd népet kezdettől egységesnek tekintjük. Az egység maga is történelmi fejlődés és küzdelmek eredménye, kezdetben ahány törzs és nemzetség, annyiféle hagyomány. Kiindulópontunk legyen tehát a 4. fragmentum: "Kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac" - no és természetesen Rebec. Illetve négy törzs, melyeket jelöljünk a négy Isten ill. mítikus ős nevével...

 

I. A barbárság kora

1. A térség őslakói

Jelenlegi ismereteink szerint a katakurd törzsek beáramlása előtt három különböző fejlettségi fokon álló néppel számolhatunk a térségben:

A Prákrit-folyó deltavidéke tájékán a bagamérok. Ők álltak a legalacsonyabb fejlettségi fokon. Nevükön kívül semmit sem tudunk róluk, nyomtalanul oldódtak fel és tűntek el a történelem színpadáról.

A legfejlettebb ekkor valószínűleg az Askhelon völgyében virágzó kultúra, mely fejlődésének csúcspontjára ért. Ekkor élt és alkotott Omri, a szakrális irodalom megteremtője, annak az emlékéneknek vagy ünnepzsoltárnak a megalkotója, melyből a 15. fragmentum maradt ránk. Megszilárdult monoteista vallásuk lehetett.

Végül a Havár félsziget déli részén élt a virágzó földmívelést folytató havár nép. Városállamai Loro, Kelát, s a Mordent folyó deltájában a legnagyobb, a központi szerepet betöltő Havária. Mítoszvilágukból ránk maradt Loro kráterének eredetmítosza.

2. A Rebec-törzs bevándorlása és első letelepedése

Bizonyosra vehetjük, hogy az első katakurd törzs - éppen úgy, mint a későbbiek - tengeri úton, a Bagaméri-tenger felől érkezett, s a Miguos fokánál szállt partra. Törzsi szálláshelyeit a Protan-hegy lankáin és környékén alakította ki, továbbá ettől a térségtől északra, a Würm folyó jobb partján. Nagy valószínűséggel ők alapították meg Katakurda, Würm, Förmedvény és Hodályvár településeit, s ha a katakurd törzsek földrajzi névadási gyakorlatát általánosíthatjuk, akkor első törzsfőik neve Katakurd és Würm lehetett. Valószínűleg már ők sikertelen kísérleteket tettek Kelát és Loro havár városok leigázására, de legfeljebb egy jelképes látszat-behódolást érhettek el. Sikeresen eltanulták viszont a szőlőművelést, a bortermelést és a "moa" nevű gabona termesztését a havároktól. A havár kulturális befolyás egyébként is minden téren éreztette hatását: a régészek a Katakurda mellett feltárt legrégebbi temetőkben tömegesen találtak havár eredetű vagy havár mintára készített ruhadíszeket és ékszereket. Nem véletlen, hogy Rebec alakja kultúrhéroszként maradt ránk a mitológiában.

3. Az Eyrf-törzs bevándorlása és első letelepedése

Az Eyrf-törzs ugyancsak tengeri úton érkezett, s ugyancsak a Miguoson szállt partra. Katonai rohammal elfoglalta - Würm kivételével - a Rebec-törzs szálláshelyeit és településeit.

A Rebec-törzs fölszorult az Eyrf-hegy délnyugati lankáira. Az exodus irányítói és vezetői Mordent, Rebec és Szerpent fejedelmek voltak. Ők alapították meg a Mordent-folyó forrásvidékén Mordent városát, s ők vezették azt az expedíciót, mely átkelt az Eyrf-hegy hágóin a hegy északkeleti oldalára, és megalapította a Csimbókos-patak felső folyásánál Rebec városát. Szerpent fejedelem erődítményeket emelt Würm, Mordent és Rebec városainak s az általuk őrzött hágóbejáratoknak a védelmében. Védett torlaszokkal tette átjárhatatlanokká a hágókon keresztül vezető utakat. A hegyvidéki életmódhoz alkalmazkodva a törzshöz tartozó családok jelentős része áttért a legeltető állattartásra.

A Rebec-törzs katonai vereségének következtében Kelát és Loro megszabadult a jelképes látszat-fennhatóságtól is.

 

II. A népvándorlás lezárulásának kora -, a "kaotikus" vagy "sötét" századok

1. A Panrac-törzs bevándorlása és első letelepedése

Miután a Panrac-törzs partraszállt a Miguoson, elfoglalta a Protan-hegyet és környékét. Az Eyrf-törzs szálláshelyeiről és településeiről kiszorult maradványai hajókon menekültek Katakurdából. Miután megkerülték a Protan-félszigetet és a Havár-félszigetet, végül a Havár-félsziget még benépesítetlen északkeleti partján, a Viking-tenger partján találtak helyet, ahol az exodust irányító Parenchima és Notalp fejedelmek megalapították az új városokat, Notalpot és Parenchimát.

Ezt követően Meluzin, a Panrac-törzs fejedelme kísérletet tett a katakurd törzsek egységes uralom alatt történő egyesítésére. Átmenetileg sikerült is egyesítenie a Panrac- és a Rebec-törzset, s így elsőként viselhette a nagyfejedelmi címet, de az egység már utódai, Spasmogen és Omasus alatt felbomlott.

Spasmogen a Panrac-törzs fejedelme lett az apai örökség felosztásakor. A törzs katonai erejére támaszkodva megpróbálta felújítani a katakurd törzsek egyesítésének politikai programját. Átmenetileg ért is el sikereket: elfoglalta Parenchima városát és Mordent várát. A további terjeszkedési kísérletek azonban megtörtek Würm várán és az Eyrf-hegy hágóinak szerpentjein. Spasmogen erejéből már csak egy szimbolikus cselekvésre futotta: mintegy elégtételként a kudarcért kitörölte Rebec alakját a katakurd panteonból. Így az eredeti isteni tetrarchátusból csak a közismert triumvirek maradtak: Eyrf, Protan és Panrac. A Protan-törzs ekkor meginduló és minden eddiginél nagyobb katonai erőt jelentő migrációs hulláma azonban csakhamar a hódítási kísérletek végleges feladására és kétségbeesett védekezésre kényszerítette.

Omasus a Rebec-törzs fejedelme lett a hatalmi osztozkodás eredményeképpen. Valószínűleg sikertelen kísérletet tett Havária meghódítására (ld. Spasmogen könyve), majd ennek kudarca után saját fejedelemsége megerősítésére fordította erejét: a Csimbókos-patak és a Palpion folyó védelmében megalapította Pislák, Omasus és Zinbiel városait. A hagyomány szerint ő alapította Zinbiel városának a Nagy Tűzvészben elpusztult Régi Egyetemét, ami az írásbeliség és a szervezett oktatás igen korai megjelenésére utalna. Viszont mindenképpen már ekkor és itt kellett formálódnia legalább szájhagyomány formájában a katakurd ősgesztának: Spasmogen könyvének a rebeci Omasus iránti szimpátiája és a Panrac-törzsön uralkodó Spasmogen iránti ellenszenve félreismerhetetlen. Ugyanerre az időszakra tehetőek a hol békés, hol - sokszor a fegyveres összetűzésekig fajuló - viszályokkal teljes kapcsolatok kezdetei az ó-viking Olma városával, s ugyancsak ekkorra tehető a manicheus ó-viking vallás (a yaszeliánus eretnekség) térhódításának kezdete. Az utóbbi befolyási lehetőségeit erősítette, hogy a Panrac-törzsnél Rebecnek a nevét is kitörölték az eredetileg négy fős katakurd panteonból, amit a térségbe utoljára érkező Protan-törzs vezetői magától értetődő természetességgel átvettek.

2. A Protan-törzs bevándorlása és a Panrac-törzs végleges letelepedése

A Protan-törzs semmiben sem tért el a katakurd hagyományoktól: a tradicionális útvonalon érkezett, a tradicionális helyen szállt partra és a tradicionális módon járt el az ott talált Panrac-törzsbeliekkel. Mint láttuk, magától értetődő természetességgel vették át az elkergetett törzsnek a közös panteont megcsonkító újítását, s ezt gyorsan tovább is fejlesztették: ekkor alakult ki Eyrf, Protan és Panrac mítoszának végső formája, amely szerint Panrac eltűnt a teremtő szelet követő káoszban. De hová is lett valójában Panrac?

A Panrac-törzs maradványai, miután kiszorultak szálláshelyeikről és településeikről, hajókon menekültek Katakurdából. Az exodus irányítói Prákrit és Mirza fejedelmek, akik északnak irányozták hajóik orrát. Az első csoport az Askhelon-folyó torkolatánál vált le, ahol megalapította Mirza városát. A többiek tovább hajóztak a Prákrit-folyó torkolatáig, ahol megalapították Prákritot.

Prákrit megalapítása a bagamér őslakókra jelentett végső csapást: legjobban akkor jártak, ha meg sem kísérelték az ellenállást, hanem azonnal megadták magukat a technikailag sokkal fejlettebb és létszámban is sokkal erősebb hódítóknak. Néhány nemzedék alatt valószínűleg teljesen asszimilálódtak, s ezzel alávetett, elnyomott helyzetük is megszűnt. Nem maradt más belőlük, mint a neolitikum szintjét képviselő archeológiai leletek, melyeket a régészek az integumentum rétege alól bányászták ki, s a nevük, melyet a hódítók kisajátítottak, s ettől kezdve a Panrac-törzs bagamér népként szerepel a történelem színpadán. Panrac tehát nem veszett el, nem tűnt el a káoszban, jól láthatóan előtérben maradt, csak észre kell venni.

Mirza megalapítása viszont - ha csak közvetetten is - az Askhelon-völgy népének bukását okozta. Katonai összeütközésre talán itt sem került sor. Az askheloni kultúra már akkor hanyatlóban volt, amikor Eyrf törzse partraszállt a Miguoson: magától bekövetkezett scincillálódásának, a kis omrik működésének korszaka. A Panrac-törzs katonai túlereje elől egyszerűen visszavonultak: felhúzódtak az Askhelon és a Palpion folyó közötti hegyekbe. Elszigetelődésük az őket éltető tengertől a halálukat jelentette: az elöregedett nép egyre fogyott, bölcsei egyre fontosabbnak tekintették a hagyományokat és egyre jelentéktelenebbnek a jövőt, míg utolsóként Eskhatos maradt. Katakurdába ment, de ott először nem fogadták be, és Prákritban talált otthonra. Az ő szellemi hatására terjedt el a bagamérok körében a monoteista Bhagha-hitnek az a változata, amely szerint Bhagha első teremtménye a később Bagává (férfi) és Mérré (nő) szétválasztott Bagamér.

 

III. Az államalapítások kora

A migráció, s ezzel a mítikus fejedelmek korát valószínűleg természeti csapások sorozata zárta. A Rebec-törzs mondai hagyatéka tűzvészre (v.ö. 5. fragmentum), feltehetően a zinbieli ún. Régi Egyetem pusztulására utal. A Protan-törzsnél élő hagyomány (v.ö. Zwenn és Zond mítosza, 1. és 9. fragmentumok) az ún. katakurd kis-jégkorszakra. A bagamér és eyrf-törzsi mondavilágban egyaránt megtalálható Nae-mítosz pusztító árvizekre. Ezeket magunk mögött hagyva lépünk ki az ún. sötét korból, a "káosz korából" , s jutunk át a bagamér-katakurd államalapításoknak, a civilizáció és az írásbeliség kialakulásának korszakába, a történelem előtti korból az igazi történelem korszakába, melynek kezdetén a térségben öt államkezdeményt találunk.

1. Bagaméria

A "bagamér" népnevet a Prákrit-folyó torkolatának leigázott őslakóitól kisajátító Panrac-törzs tehát a Bagaméri-tenger északi és nyugati partvidékén talált helyet magának. Az Askhelon torkolatánál megalapították Mirzát, a Prákrit folyó torkolatánál Prákritot, és benépesítették a Prákrit torkolatától délre fekvő sík tengerpartot. Hamarosan belakták a Prákrit és az Askhelon folyó közötti, továbbá az Askhelon folyótól keletre elterülő hegyvidéket, az utóbbi hágóin átkelve a Palpion felső folyásánál megalapították Palpot. Leszálltak a hegyek mélyébe és megkezdték az ott található természeti kincsek bányászatát (pl. a prákrit elnevezésű drágakőét és a kassziterit elnevezésű féldrágakőét). A déli síkságon virágzó földmívelés, Prákrit és Mirza között eleven tengeri kereskedelem bontakozott ki. Hajóik a Palpion folyón eljutottak a rebeci városokon - Zinbielen, Omasuson és Pislákon - túl a Viking-tengerre, és még Olmában is kereskedelmi telepeket hoztak létre.

Prákrit királyi székhellyel elsőként Bagamériában jött létre egységes központosított államhatalom, királyság. Ugyancsak elsőként jött létre Bagamériában - a király tanácsadó testületeként - "kis-Gorál" . A prákriti királyi könyvesház hihetetlenül gazdag kéziratos kódex- és térképgyűjteménye máig dokumentálja azt a kulturális virágzást, melyet a prákriti uralkodók bőkezű mecénási tevékenysége teremtett, s azoknak a bagamér karavánvezetőknek és tengeri kereskedőknek a vállalkozókedvét, akik mindenhová eljutottak és mindenhová bejutottak. Ők mindent föl is jegyeztek, és minderről pontos leírásokat és térképeket helyeztek el a központi királyi archívumban. A prákriti királyi udvar így egyre inkább információs központtá és a későbbi vállalkozások kiindulópontjává is vált.

Az egységes királyi hatalom az Askhelon-völgy összeomló kultúrájától átörökölt monoteista Bhagha-vallás "bagamér" változatát emelte államvallássá. Az ősi Panrac-kultuszt eretnekségként üldözték, ennek ellenére szívósan, évszázadokon át fennmaradt: nemzedékről nemzedékre továbbadták egymásnak a sámánok. A sámánok mindig nagyon kevesen voltak, mert tudásuk átadásával meg kellett várniuk, míg jelet kaptak, mely megmutatta, hogy ki lesz az utóduk. Az utolsó sámánt csak a Nagy Elnyomás Korában, az akkor éppen bagamér uralom alatt álló Mordentban végezték ki. Ő haláláig nem kapott jelet, s így írásban rögzítette a titkos tant, mely fennmaradt Prákritban a bagamér titkosszolgálat szigorúan bizalmas anyagai között. Eszerint egy Isten van, Panrac, aki egyszersmind azonos a Káosszal vagy Entrópiával, mely egyedüli valóság és az egyedüli jele önmagának - mindannyian ebből és ez ellen vétettünk.

2. Katakurdisztán

A katakurd népnevet először a diadalittas Protan-törzs vette föl, amikor partraszállt a Miguoson és hátba támadta a Panrac-törzset, melynek hadrafogható férfinépe zömmel a Rebec- és az Eyrf-törzsek elleni hódító hadjáratokban volt távol, s menekülésre és a Protan-félsziget elhagyására kényszerítette őket. Magának a katakurd névnek az etimológiai eredete nem ismert. Emlékezhetünk még a Rebec-törzs legendás vezérére, aki elsőként szállt partra a Miguos fokánál, s megalapította az azonos nevű későbbi székvárost. Ennél mélyebbről jelenleg nem tudunk meríteni a múlt kútjából. Legfeljebb analógiás következtetéssel hipotetizálhatjuk, hogy a szó a négy törzs közös nyelvén, mely a közös politeista pantheon mellett az összetartozás tudatának másik talpköve volt, embert jelenthetett.

Akár így volt, akár másképp: a név felvétele szimbolikus cselekedetet jelentett, a térségben megtelepült törzsek politikai egyesítésére és vezetésére irányuló igény bejelentését. Az összetartozás tudatát persze már Spasmogen gyengíteni kezdte, amikor a Rebec-törzs leigázására irányuló kísérleteinek kudarcáért úgy vett elégtételt, hogy Rebecet törölte a közös pantheonból. A Protan-törzs vezetőinek egyébként is volt érzékük a szimbolikus cselekedetekhez: nemcsak Rebec törlését vették át magától értetődő természetességgel, hanem ezt rögtön megfejelték Panrac eltüntetésével a teremtő szelet követő káoszban. Eyrffel egyelőre nem törődtek: ő a mítosz valamennyi változatában egyébként is függő helyzetben van Protantól. Ehelyett magától értetődő természetességgel beültek a készbe, az elődök által a Protan-hegyen és környékén létrehozott településekbe és szálláshelyekbe, szántóföldekbe, szőlőskertekbe és pincegazdaságokba. Székhelynek értelemszerűen Katakurdát választották, itt nyilvánította ki trónralépését és a Katakurd Királyság megalapítását I. Szelam király, az államalapító. Az általa megcélzott politika tekintetében egyetlen pillanatig sem hagyott kétséget: azonnal megindította hódító hadjáratait.

3. A hegyeken túli városok - Notalp és Parenchima

A leggyengébb ellenfél nyilvánvalóan az Eyrf-törzs két városa, Parenchima és Notalp volt. Ha eséllyel akarták volna felvenni a küzdelmet függetlenségük megőrzéséért, azt csak egy szélesebb katonai szövetség keretei között tehették volna meg. Ennek létrehozására azonban az adott körülmények között még csak esély sem volt. A Rebec-törzsben még túlságosan is elevenen élt az egymás ellen vívott kegyetlen háború emléke, s ők egyébként is átjárhatatlannak hitt hegyi útjaik és folyóik védelmére rendezkedtek be, eszük ágában nem lett volna kimerészkedni a síkvidékre. A havárok pedig nem kívántak a két katakurd állam viszályába beleszólni. Így Parenchima és Notalp egyedül maradt az I. Szelam által csakhamar megindított támadással szemben. A katakurd seregek csakhamar elfoglalták Notalpot, Parenchima megtelt notalpi menekültekkel és a katakurd seregek felvonultak a város ostromához. A rendkívüli helyzetben az utolsó ostromlott végvár azonos nevű uralkodója rendkívüli intézkedésekhez folyamodott. Bagamér mintára, de demokratikus választási eljárással és hatáskörrel létrehozta a Nagy Népi Gorált, majd megszavaztatta velük felhatalmazását, hogy teokratikus diktatúrát hozzon létre az újra kinyíló Szem kultuszára építve. A város határában monumentális kultuszoszlopot állíttatott az újra kinyíló Szemnek, és elrendelte a személyenkénti kötelező napi imádságot a kultuszoszlop felé fordulva. Parenchima lakói és a notalpi menekültek csodálkoztak, de engedelmeskedtek. S mit tesz Isten, a Szem jelét viselő hadak Parenchima vezetésével hatalmas diadalt arattak a többszörös túlerőben lévő katakurd seregek fölött: véres fővel kergették el őket a város alól. Parenchima ekkor kettőre emelte a kötelező napi imák számát, és hadaival Notalp alá vonult. A nép csodálkozott, de engedelmeskedett, Parenchima pedig hadai élén menetből - még ostromgépeit sem állította föl - betört Notalp városába, s kéthetes szörnyű, házról-házra folytatott kézitusában kiverte onnan I. Szelam hadait. A hajóit vesztett Szelam a Katakurd mészkőhegység déli hágóin át menekült. Parenchima ekkor elrendelte a napi három kötelező imádságot, és üldözőbe vette Szelam királyt. Még a Mordent folyó előtt utolérte, csatára kényszerítette és hihetetlenül véres csatában teljesen megsemmisítette Szelam seregének maradványait: csak az uralkodót tudták hű testőrei kimenteni és hazamenekíteni Katakurdába.

A váratlan katonai fordulatot követően mindkét fél tudta, hogy a tél elmúltával sor fog kerülni a végső összecsapásra. Erre mindkét fél a maga módján készült: Szelam új seregeket toborzott, Parenchima pedig ötre emelte a naponkénti kötelező imádságok számát. Ez sok volt. Számosan már a napi három imádság elrendelésekor elégedetlenkedni kezdtek, most szabályos összeesküvés szerveződött, s az összeesküvők egy éjjel betörtek a királyi palotába, és meggyilkolták Parenchimát. A kultuszoszlopon becsukódott a Szem, s kitört a polgárháború az utódlásért Parenchima fia és két unokája között - mindhármuknak megvoltak a maguk párthívei. Notalp és Parenchima városa érett gyümölcsként hullott Szelam király újra felvonuló seregeinek ölébe, Szelam pedig öntudatosan kinyilváníthatta, hogy Protan, a Szem egyedüli Kormányzója.

4. A havár városok

Ha a havárok úgy hitték volna, hogy a katakurd törzsek egymás elleni harcai belügy, amiből kimaradhatnak, nagyot tévednek. Való igaz, hogy I. Szelam - hiába kiáltotta ki magát királynak, országát pedig királyságnak - a trónon is csak egy barbár törzsfő maradt. Nem alapított királyi könyvesházat és universitast, s mi sem állt tőle távolabb, mint hogy léhűtő deákok bőkezű mecénásaként vonuljon be a történelembe. Valószínűleg életében sem látott térképet, s mindhalálig analfabéta maradt. Egyetlen dologhoz értett, a hadvezetéshez, de tanulékony volt, s természetes intelligenciáját mi sem jellemzi jobban, mint hogy le tudta vonni a tanulságot a kudarcaiból. Parenchima és Notalp meghódítása nem tette elbizakodottá, viszont az első hadjárat kudarca elgondolkodtatta.

Az első következtetése az volt, hogy ő is megszervezte maga mellé a királyi tanácsadó testületet, a "kis-Gorált". Talán csak arra jött rá, hogy legközelebbi vesztes vállalkozása után esetleg szétfoszlik a karizmája, és a tulajdon katakurdjai ütik agyon, ha nem osztja meg másokkal - no nem a döntés meghozatalának terhét, csak a felelősségét. Szelam ízig-vérig katona is volt, s elképesztő ötletnek tartotta volna, hogy holmi civil bagázs össze-vissza emelgesse a kezét. Minden mozdulatot vezényszóra, s egyszerre kell végrehajtani. De az abban rejlő előnyöket fölismerte, ha egy esetleges népharag elé a "rossz" tanácsadókat lehet kiállítani.

Intelligenciáját jellemzi az is, hogy - ha már idáig eljutott - széles látókörű és művelt tanácsadókat gyűjtött maga köré. Olyanokat, akik térképet is láttak már, s az írás-olvasás és az aritmetika tudományával sem voltak ellenséges viszonyban. S akik hamar rájöttek arra, hogy Szelam nem fog az ő nyelvükön megtanulni, nekik kell mindent lefordítaniuk és az uralkodó által is érthető módon előadniuk. Térképet nem dughattak az uralkodó orra alá: összeeszkabáltattak hát neki egy szép színes terepasztalt zöldellő sík mezőkkel, vidám-kéken kanyargó folyókkal, zöldesbarnán domborodó hegyekkel, kis tornyocskákkal, melyek a várakat, s házacskákkal, melyek a városokat jelezték. Még kis katonákat is öntettek neki ólomból, s az udvari tanács stratégiai értekezletei ezentúl leginkább vidám óvodások önfeledt délelőtti játszadozására emlékeztettek. Szelam rákapott a dolog ízére, s csakhamar naponta összehívatta az udvari tanácsot. Mivel pedig tanulékony volt, gyorsan rájött magától is a taktika és a stratégia elemeire. Fölismerte, mennyire vékony hajszálon függött az élete, amikor vert seregének maradványaival a hágókon át botorkált hazafelé, nyomában az üldözőkkel: minden azon múlt, hogy se a havárok, se a mordentiek nem állták útját. Fölismerte, hogy nem háborúzhat potenciális ellenségekkel a hátában, s hogy kényszerhelyzetbe hozta magát: legközelebbi hadjáratában - tetszik vagy sem - a havár városokat kell meghódoltatnia. Most ugyan még kevésbé értette, hogy a havárok miért nem támadták hátba vagy miért nem ütöttek rajta akkor, amikor ezt a győzelem biztos esélyével tehették volna meg, de megrántotta a vállát: emiatt most már fájjon az ő fejük. S ettől kezdve a terepasztalon a Havária elleni felvonulás terveit játszották újra meg újra, egyre kifinomultabb változatokban.

Csakhogy Szelam király, éppen azért, mert lelkében mindhalálig egyszerű barbár törzsfő és katonaember maradt, félreismerte és alábecsülte a havárokat. Nemigen tudott más fogalmakban gondolkodni, mint uralomban és alávetettségben, s mert saját bőrén is tapasztalta, milyen rossz dolog alávetettnek lenni - mindhalálig emlékezett apja földrengésszerű hatást kiváltó pofonjaira -, azt a következtetést vonta le, hogy neki uralkodnia kell. Az uralmat pedig csak katonásan, vezényszóval és masírozással tudta elképzelni. Az viszont, amit a kémei neki a havárokról jelentettek, kimerítette számára a legrosszabb fajta civil bagázs fogalmát. Legelőször is egy olyan ország, amelyiknek még csak királya sincs. Évente választanak(!) egy "első havárt", aki a hivatali éve letelte után automatikusan életfogytig tagja lesz a tanácskozó és döntéshozó testületnek, a szenátusnak. Nincs hadseregük se, ami pedig minden épkézláb ország talpköve és összekovácsolója, hisz másképp hol tanulnának az ifjak rendet és fegyelmet, hol érlelődnének igazi férfivá. Mi több, emberemlékezet óta nem vívtak valamirevaló rendes háborút. Hősénekeik sincsenek, amelyekből már zsenge gyermekként megtanulhatnák, hogyan kell lelkesen elesni a királyukért egy véres ütközetben, ha egyszer eljön az ideje. Semmiben sem emlékeztetnek tehát egy valamirevaló országra, legfőbb ideje, hogy valaki ráncba szedje és gatyába rázza őket.

Pedig Szelam király legalább azon elgondolkodhatott volna, hogy ez a "legrosszabb fajta civil bagázs" annyi jövés-menés és verekedés közepette, amennyi a katakurd migráció időszakát jellemezte a térségben, miként őrizhette meg a függetlenségét hadsereg és háború nélkül. Holott a válasz igazán egyszerű volt: a havárok jobban bíztak a diplomáciájukban, melyet szinte művészi tökélyre fejlesztettek, mint bármiféle háborúban. Úgy vélték, az utóbbi semmit nem old meg, csak a következő háborút készíti elő, amelyben az előző vesztese megpróbál visszavágni, bosszút állni, a maga javára fordítani a viszonyokat. Ők nem győzelem és vereség, uralom és alávetettség fogalmaiban gondolkoztak, s éppen azt tartották elképesztő és természetellenes dolognak, hogy épelméjű, felnőtt emberek - mintha nem tudnák maguktól is a dolgukat - bármit is parancsszóra, vezényletre tegyenek. S míg Szelam király és udvari tanácsa a Havária elleni katonai felvonulás tervein dolgozott, a havár szenátus egész más terveket tárgyalt. S egy szép téli reggelen meg is érkezett Katakurdába az első havár követe, aki illő reverenciával átnyújtotta a bagamér és a katakurd király, az omasusi nagyfejedelem és a meghívó fél részvételével tartandó négyes államfői csúcstalálkozóra szóló invitációt Szelam királynak a tavaszkezdet napjára.

Szelam annyit már megtanult, hogy az idegen követet akkor sem szabad első indulatból miszlikbe vágni, ha ez mégoly jól is esnék. Ehelyett intézkedett, hogy nyissanak neki szállást, amíg az udvari tanáccsal megtárgyalja a kérdést, s megfogalmazzák az illő választ. Mint mindenki, ő is magából indult ki, s először csapdára gyanakodott. Kémei jelentései azonban napokon belül befutottak, s nem hagytak kétséget afelől, hogy a meghívót a bagamér király és az omasusi nagyfejedelem is megkapták, s el is fogadták. Mint a beszámolókból kiderült, több hasonló csúcstalálkozó volt már Havárián kívül Omasusban is és Prákritban is, s még mindig mindenki ép bőrrel, legfeljebb enyhe gyomorrontással és katzenjammerral tért haza. A következő ötlete az volt, hogy megsértődik, amiért még soha nem hívták meg, de tanácsadói felhívták a figyelmét arra, hogy ez eléggé átlátszó ürügy: mindössze két éve király, s azalatt - egyebek mellett - épp az általa okozott háborús állapotok miatt nem volt csúcstalálkozó. Felmerült benne, hogy ő állít csapdát a Haváriába tartó államfőknek. Elég volt azonban egy pillantás a terepasztalra, hogy rájöjjön: ki se kell lépniük a bagamér és az omasusi területekről, hogy Haváriába utazzanak. Azt a választ is fontolgatta, hogy a fenti urakat nem ismeri, és esze ágában sincs találkozni velük, de megmagyarázták neki, hogy a többiek akkor is összejönnek, legfeljebb a napirendjük kibővül az ellene indítandó közös katonai akció kérdésével. Végül felvetette, hogy megpróbál kitérni a tavaszkezdet napján tartott hagyományos katakurd seregszemlére hivatkozva. Figyelmeztették azonban, hogy akkor akár ki is doboltathatná Havária-szerte, mire készül ellenük. Utolsó esély, ha megpróbálja a részvételét olyan feltételhez kötni, aminek a visszautasítása miatt joggal megsértődhet.

A királyi tanács elé rendelték hát a követet, s tájékoztatták, hogy I. Szelam katakurd nagykirály - ezt a címet hirtelenjében akkor találták ki, de a követ fegyelmezett ember volt, s csak a szállásán pukkant ki belőle a röhögés - örömmel fogadja a meghívást, és természetesnek tekinti, hogy a rangjához illő kísérettel együtt a kitűzött napon megjelenik Haváriában. A követ mélyen meghajolt. Felhatalmazása van közölni, mondta, hogy a ranghoz illő kíséret magától értetődik. Régi közös megállapodás szerint a mindenkori házigazda költsége a találkozó egy hete alatt delegációnként 50 fő testőri, tanácsadói és tolmácsi kíséret teljes ellátása, beleértve a szállást, az étkezést, a reprezentációs programokat és az esetleges orvosi ellátást. Amennyiben ennél nagyobb létszámú a kíséret, a további költségek a delegációt küldő felet terhelik.

Szelam dührohamot kapott, s egy pillanatra felmerült benne, hogy mégis miszlikbe vágja a követet, de azután győzött benne a józan ész. A meghívást így már nem lehetett visszautasítani, s mivel a király nemcsak barbár volt és katona, hanem zsugori is, pontosan 50 fős kíséretet állított össze testőrökből, tanácsadókból, tolmácsokból és - a biztonság okán - orvosokból. Csak abban bízott, hogy Haváriában ki tud provokálni valami olyan sértést vagy méltánytalanságot, amelyre az egyetlen méltó válasz a hazatérés és a háború megindítása, különben kénytelen lesz a terveit egy évvel elhalasztani.

Ha ebben bízott, csalódnia kellett. A követ valószínűleg hazavitte magával a frissen fölvett nagykirályi titulus hírét, s a házigazdák, ha lehet, még rá is tettek egy lapáttal a tiszteletadásra. S mivel a derék Szelamnak nem sok érzéke volt az iróniához, nem vette észre, hogy valójában kiröhögik, tanácsadói pedig saját érdekükben elmulasztották figyelmeztetni erre. Míg a bagamér király és Omasus nagyfejedelme kíséretükkel egyetemben teljesen fesztelenül és kötetlenül, mondhatni rongy civil módra viselkedtek, és hihetetlenül jól érezték magukat, Szelam és kísérete fuldoklottak a magukra vett méltóság megkövetelte viselkedés súlya alatt. Már érkezésükkor Havária kapuinál harsonák és fanfárok zengtek, meluzinok üvöltöttek, s az első havár személyesen nyújtotta át Szelamnak a nagy kupa vendégváró mizogint, míg kísérete tagjainak fehérruhás havár leánykák szolgálták föl ugyanazt - némileg kisebb kupákban. Az első nap délelőttjén, míg a bagamér király és Omasus nagyfejedelme haváriai sörfőzdékben tettek látogatást, Szelam és kísérete a rektor és a polgármester vezetésével megtekintette a Havária Universitast, ahol a végén Szelamot ünnepélyesen díszdoktorrá avatták. Kis baki csak akkor csúszott be a programba, amikor a vendégkönyvet a frissensült díszdoktor elé tették: írna bele pár sort. Végül azonban sikerült megoldani a gikszert: mindenki diszkréten átvonult a szomszédos könyvtárterembe, míg Szelam gyorsan a titkára kezébe nyomta a tollat. Délután a bagamér király és Omasus nagyfejedelme környékbeli pincegazdaságokat látogatott, Szelam a díszelnöki tisztet töltötte be a külön erre a célra rendezett meluzin-verseny zsürijében. Vacsoránál a szenátusi bájzliban végre találkoztak a delegációk, de szegény Szelam még most sem ereszthetett ki: vacsora után népitánc-együttesek tugra-versenyének zsürijében elnökösködött.

A második nap reggelén a delegációk hajókra szálltak, hogy Kelátba utazzanak. A program szerint a hosszú, két napos hajóút szolgált a diplomáciai megbeszélések lebonyolítására, melynek két-két délelőttjén ill. délutánján sorban elsőnek természetesen a nagykirály, azután a bagamér király, a nagyfejedelem, s végül az első havár hajóján és elnöklete alatt folytak a tárgyalások. Szegény Szelam! Eddig a politikához annyit értett, hogyan kell felállítani az ostromgépeket az ellenséges vár alatt és elrendelni a rohamot... Tanácsadói megírtak és betanítottak neki egy néhány mondatos üdvözlő és megnyitó beszédet, azután azt tette, amit a kancellárja súgott neki, s a kancellár beszélt akkor is, ha a katakurd delegáción volt a hozzászólás sora. Szelam pedig semmit sem értett az egészből, s átkozta magát, hogy nem vágta mégis miszlikbe azt a követet az első nap.

Harmadnap éjszaka azután végetértek Szelam megpróbáltatásai: megérkeztek Kelátba, s a negyedik nap újra a reprezentációs programoké volt. A nagykirály számára ezúttal borversenyt rendeztek a keláti pincegazdaságok között, ennek zsürijében tölthette be az elnöki tisztet. Végre valami, amihez ért, gondolta, de tévedett. A Förmedvény Kadarka markáns ízéhez szokott nyelve képtelen volt különbséget tenni két különböző pincéből kikerült Loroi Krátergyöngye között, hiába eszegette közben szorgalmasan a teljes őrlésű moából sütött kelátot. Csak egy dologban volt egyre biztosabb: soha többé nem lesz képes jó bornak hinni a Förmedvény Kadarkát. S úszott a boldogságban, amikor - mintegy köszönetképpen az elnöki teendők ellátásáért - a keláti pincesor legjobb boraiból összeválogatott többszáz palacknyi finom nedűt kapott ajándékba. (Tanácsadói persze sejtették, hogy ez nem a keláti pincegazdák magánkezdeményezése, s a havár államkincstár ezt az utolsó parafadugóig bőkezűen megtéríti, de úgy gondolták, hogy nem az ő dolguk erre felhívni drága és naiv, ám kissé indulatos és kiszámíthatatlan uruk és parancsolójuk figyelmét.)

Az ötödik napot azután nyeregben töltötték - Szelam végre igazán otthonosan érezhette magát -, hogy a Kelát folyó völgyében fölkapaszkodva estére Loroba érkezzenek, ahol akkorra már hatalmas vacsorát gabarítottak nekik. A hatodik nap Loro nevezetességeinek megtekintésével telt. A jeles vendégeket pemmikán-fogatokon vitték föl a kráterhez, ahol gyakorlott idegenvezető ismertette velük a kráter eredetéhez fűződő szép mesét. (Tekintettel a kiváló vendégek némelyikének rangjára, tapintatosan megrövidítette a történetet, s elhagyta az erkölcsi tanulságot a királyi méltóság oly viszonylagos értékéről.) Ezután profi kvaccsjátékosok tartottak a kráter melletti pályákon bemutatót tudományukból, s a bátrabbak és ügyesebbek maguk is megpróbálhatták az ütők és a kis fehér golyók kezelését. A mordent-utat ezúttal óvatosságból lezárták, nehogy bármely delegáció bármely tagját véletlenségből baleset érje, szóba sem hozták, nehogy valamely önfejű nagyúr követelni kezdje a megnyitását.

A vacsoránál a delegációk kölcsönösen kicserélték egymásnak szóló ajándékaikat - a katakurdok kicsit égtek, mert a zsugori "nagykirály" igyekezett minimálisra szorítani a csúcstalálkozóval kapcsolatos reprezentációs költségeket -, s másnap reggel elbúcsúztak egymástól. Szelam király úgy döntött, hogy nem mennek egyenesen haza, hanem leereszkednek a Notalp folyó völgyén át, s meglátogatják a frissen meghódított tartományt. Már messze maguk mögött hagyták Haváriát, régen kiértek a hegyek közül, s a síkságon ügettek Notalp városa felé, amikor Szelam egyszerre csak megállt, végignézett megtorpant kíséretén, s megszólalt: "A fene vigye el, hogy egész héten nem sikerült dühbe gurulnom!"

 

5. A hegyi ország és fejedelmei

I.

Szelam király dúlt-fúlt, s döngő léptekkel járkált föl-alá a katakurdai királyi palota tanácstermében. A királyi tanács tagjai fülüket-farkukat behúzva várták a vihar elültét. Mégiscsak darabokra kellett volna vágni azt a követet! Mi haszna annak a fene nagy diplomáciának? - ízlelgette az újonnan tanult szót. - Ha csak azt a semmirevaló díszdoktori oklevelet nem tekinti haszonnak, amit rögtön ki is függesztett a trónteremben a trónus mögötti falon. Hadd lássák a katakurdok, már amelyik tud olvasni, hogy nem akárki a királyuk. Ez az év viszont valamirevaló hadjárat nélkül telt el, ami botrány. Jó, az nem tagadható, hogy a haváriai látogatás óta hajórakományszámra érkezik a keláti pincegazdák bora a katakurdai piacra. S a finom Loroi Krátergyöngye mellett az se megvetendő, hogy a vámbevételekből szépen gyarapodik a kincstár. Szelam azonban érezte, hogy előbb-utóbb ezzel is gondok lesznek. Bár soha nem hallott külkereskedelmi deficitről, annyit azért sejtett, hogy a moa-szállítmányok, melyek a bor helyére kerülnek a havár kereskedők hajóin, aligha fedezik a keláti nedűk árát. Azt is elismeri, hogy a kancellár ügyesen tárgyalt, amikor elérte, hogy nemzetközi úttá nyilvánítsák a Mordenttól nyíló hágót, mely a nagyfejedelemséget - és az Eyrf-hegyet - délről, Haváriát északról határolja. A katakurd kereskedők és futárok azóta szabadon közlekedhetnek Parenchimáig és vissza. Sőt: még az ötven főnél kisebb fegyveres alakulatok is. Szelamnak csak az ennél nagyobb katonai mozgások előzetes bejelentésére kellett kötelezettséget vállania Omasusban és Haváriában. De se a díszdoktori oklevél, se a bor, se a diplomáciai egyezmény nem fogja megakadályozni, hogy dicső emlékezetű ősei sorsára jusson, s egy önfeledt pillanatban a tulajdon alvezérei üssék agyon, ha nem biztosítja számukra az évi rendes rablóhadjáratot. Elvégre ők is a piacról élnek. A havár hadjárat tervét pedig most ejtheti, ha nem akar visszaszokni a Förmedvény Kadarkára.

Valljuk be, egy ilyen bonyolult összefüggésekből álló gondolatmenet már önmagában is elismerésre méltó teljesítmény volt Szelam királytól - kissé meg is izzadt, mire idáig jutott. Ám ekkor odalépett a terepasztalhoz, s földerült az arca, miközben rábökött a Mordent völgyére. Ez az a nemzetközi út, ugye? Erről az oldalról - bökött az Eyrf-hegyre és Mordentre - a nagyfejedelem ellenőrzi. Erről pedig - bökött a déli oldalra - Havária. Ha ez az útvonal valóban nemzetközi, akkor nekem legalább ugyanannyi jogom van az ellenőrzéséhez. - A tanács tagjai lenyűgözötten hallgatták a királyt, eddig sejtelmük sem volt Szelam hihetetlen tanulékonyságáról. - Tehát: kérem Omasusban, hogy adják át nekem Mordent várát. Nekik eszük ágában sem lesz ideadni. Ezzel megvan a háborús ok. Most a kancellár úr két tanácsos úrral egy kicsit kegyvesztett lesz. Ezért némi készpénzzel átfáradnak Parenchimába, ügynököket toboroznak, s csapnak egy pici lázongást. Nem nagyot, csak akkorát, hogy indokolt legyen heti egy-két alkalommal 50-50 katonát odaküldeni, s a végén, amikor már lesz ott 1500-2000 katona, személyesen is odamennem. Tavaszkezdetkor pedig kétfelől egyszerre indulunk háborúba. Kamarás úr innen indul az ostromgépekkel és az ostromló sereggel Mordent alá. Én Parenchimából indulok, s igyekszem elvágni a a felmentő sereg lehetséges útvonalait.

II.

Omasusban hagyománytisztelő népek éltek. Hűségesen tisztelték legendás városalapítójukat, noha nem is tartozott a Rebec-törzshöz, s őt tartották számon államalapítóként is, noha az ő kormányzata egy kicsit is modernebb szempontrendszer mércéjén aligha felelt meg az államiság kritériumainak. (Csak emlékeztetőül: arról az Omasusról van szó, akit a monda szerint testvére, Spasmogen kivetett Mordentból, s akkor új hazát keresve a Csimbókos -patak völgyébe zarándokolt. Ott, ahol a patak két ágra szakadva a Palpionba ömlik, létrehozta új székvárosát. Ez maradt akkor is a székváros, amikor a Protan-törzs migrációja megroppantotta a Panrac-törzs katonai erejét, s Omasus visszavette Mordentot Spasmogentól.) Ő is, közvetlen utódai is inkább valamiféle barbár törzsi-nemzetségi szövetség primus inter pares-ai voltak, mint valóságos uralkodók. Úgy-ahogy befolyásuk alatt tartották még a Palpion folyása mentén feljebb fekvő Zinbielt, s a Palpion torkolatánál Pislákot. Mordent, Rebec és különösen Würm esetében azonban már pusztán a távolságok miatt sem gondolhattak akaratuk érvényesítésére. Fejedelmi tisztük úgy viszonyult a tényleges uralomhoz, mint a legendás zinbieli "Régi Egyetem" egy valóságos Universitashoz. Hozzánk közelebb eső példával: mint Alkuin scholája Nagy Károly aacheni udvarában a 13-14. századi Sorbonne-hoz. Ami - félre ne értsük - nem azt jelenti, hogy az előbbi helyeken nem folyt oktatás, vagy nem voltak igen kiváló professzorok, mint például az épp imént említett Alkuin is. De az érdekes és fontos az, hogy akit az omasusi fejedelmi trónra emeltek, azt ennek ellenére nagyfejedelemként emlegették Mordentban, Rebecben és Würmben is. Sőt: Omasusként, noha a legendás városalapító aligha alapított dinasztiát, még az ókatakurd mitologikus nemzetségtábla is csak egy nemzedékig tud a leszármazottairól. (Az ókatakurd mitologikus nemzetségtábla egyébként nem megbízható forrás. Nyilvánvaló, hogy döntően szájhagyományon és utólagos spekuláción alapul, s felületesen is látszik, hogy a különböző törzsek különböző fejedelmi nemzetségeinek leszármazási rendjéből megmaradt töredékeket próbálta egységes genealógiai táblává kompilálni. Mivel nem tudjuk, mely korból, kitől, honnan származik ez a kompilációs kísérlet, azt sem tudjuk, milyen szándék vezette. De ha nem kimondottan egy esetleges Omasus-nemzetséggel ellenséges szándék, akkor - ha az összeállító tud további leszármazottakról -, aligha hallgatja el őket.) Néha pedig Omasuskaként. Ez kedveskedő-bizalmaskodó utalás volt a rendszerint bronzból, de néha bizony csak rézből vert kisértékű váltópénzre, melyre azonban soha nem mulasztották el gondosan ráütni a mindenkori nagyfejedelem profilját. Végül aztán valamelyik nagyfejedelem maga is elfogadta ezt a nyelvi újítást, s ezen a néven bocsátotta ki a váltópénzt.

Ahogy csillapodott a hadak járása, lassan a merev, nehéz beszédű "hegyi emberek" gyanakvása is oldódni kezdett. (A Rebec-törzs dialektusa mindig kicsit távolabb esett a másik három törzs által használt változatoktól. A "hegyi emberek" elnevezést ugyancsak a másik három törzs ragasztotta rájuk.) Óvatosan megkezdték a lehúzódást az Eyrf-hegy lankásabb, nyugati lejtőire, s előbb csak Würm és Mordent várainak biztonságosabb közelében, később egyre távolabb is felelevenítették a rég elfelejtettnek hitt művészetet, a szőlőművelést. Azután fölvették a kereskedelmi kapcsolatokat keleti és nyugati irányban a "síkvidéki" , északi és déli irányban a "hegyvidéki" népekkel. Vitték a piacra a fát, szőrmét, élőállatot, bort, mézet, sajtot, túrót - s visszafelé az oly létfontosságú gabonát és ásványkincseket. A nagyfejedelmek kezdettől meglátták az ebben rejlő lehetőségeket. Vámhelyeket állítottak Mordent, Würm, Rebec, Zinbiel és Pislák városaiban, de nemcsak kincstári bevételi forrásnak tekintették a kereskedelmet. A vámhelyektől rendszeres és pontos jelentéseket kértek a forgalomról. Ezeket összegezve egyfajta képet kaptak a gazdaságról, amelyet aztán vámkedvezményekkel - vagy éppen vámszigorításokkal - valamelyest befolyásolni is tudtak. S ennek révén fokozatosan, szinte észrevétlenül politikai hatalmuk is nőtt. A kezdetben formális nagyfejedelmi cím valóságos uralommá vált Mordent, Rebec és Würm fölött is.

De nemcsak a kereskedelmi árucikkek kezdtek áramlani ki és befelé. Vendégprofesszorok érkeztek Haváriából és Prákritból Zinbielbe. Peregrinus diákok nyertek nagyfejedelmi stipendiumot egy-két szemeszterre a Havária Unversitasra, vagy épp egy kis posztgraduális kutatásra a bagamér királyi könyvesházba. S egy napon, amikor először jelentkeztek bagamér diákok Palpból, hogy ők a Zinbieli Universitasra kívánnak beiratkozni, a rektor futárt küldött a nagyfejedelemhez: "Nem vagyunk többé alábbvalóak egyetlen más népnél sem!"

A kibontakozó fellendülést jelzi az is, hogy ekkor élt és itt, a Zinbieli Universitashoz kötődve dolgozott az első számontartott katakurd filozófus, Szetarkosz.

A különös csak az, hogy a hegyi emberek mentalitása a források szerint mindeközben semmit sem változott. Ugyanolyan merev viselkedésűek, nehéz - sőt, akadozó - beszédűek, gyanakvóak, s elképesztően puritánok maradtak. Ez a mentalitás magyarázható, ha egy népet természeti csapások sújtanak. Csakhogy az utolsó ilyen katasztrófa, a zinbieli Régi Egyetemet is elpusztító "Nagy Tűzvész" óta Szelam koráig legalább három nemzedék váltotta egymást, az utolsó élő szemtanúk is rég kihaltak, s az esemény legendává halványult. Magyarázat lehet, ha egy nép állandó fenyegetettségben él a szomszédai miatt. De ők - bár lehet, hogy ezt nem tudták - meglehetős biztonságban voltak. Hegyeiket - különösen a két "síkvidéki" nép körében - babonás félelmek övezték, de a bagamérok se szívesen tértek le a Palpion sokszorosan bejárt, otthonos útvonaláról. Rejtelmes barlangokról szóltak a regék, amelyekben egy ismeretlen isten a szeleket tartja elzárva, s tetszése szerint engedi őket szabadon, hol esőt, hol vihart, hol árvizet okozva ezzel. Mások szerint ezekben a szelamlikokban varázslók élnek. Ők érlelik a hegyi nép különleges würmösborát, de látomásokat okoznak az odatévedőknek, s addig csalogatják, míg útját vesztve belezuhan az egyik barlangba, s ott halálát leli. Az utolsó, Spasmogen és Omasus közötti háború talán egy évszázaddal (Az ókatakurd mitologikus nemzetségtábla szerint 4-5 nemzedékkel.) még a Nagy Tűzvészt is megelőzte. A zord körülmények és a szűkös viszonyok is magyarázhatnák a mentalitásukat. Az exodus korában, amikor Mordent, Rebec és Szerpent fejedelmek a termékeny síkságról a hegyvidékre vezették őket, valóban nap mint nap a puszta létükért kellett megküzdeniük, s teljes életformaváltást kellett végrehajtaniuk. Csakhogy ez még Omasus korát is megelőzte legalább három-négy nemzedékkel (Sajnos újra csak az ókatakurd mitologikus nemzetségtábla az egyetlen forrásunk.) s azóta igazán kényelmesen berendezkedtek, otthonosakká váltak és egyáltalán nem nélkülöztek. Mindezek után a mentalitásukra egyetlen racionális magyarázatot lelhetünk: a vallásukat. Emlékeztetőül: a yaszeliánus manicheizmus akkor kezdett tért hódítani körükben, amikor Omasus megalapította Pislákot, s kapcsolatba kerültek az ó-vikingekkel. Másfél-két évszázad alatt ez elterjedt, uralkodóvá vált. A kultusz állandó része a megemlékezés arról, hogy a világban gonosz isteni erők is működnek, s ennek bizonyságaként a népet ért csapásokról, melyek emlékét így állandóan ébren tartja. Ez a vallás így szinte predesztinálja a híveit arra, hogy történelmüket szenvedés- és sérelemtörténetként tartsák számon, s ezáltal egy paranoid, depressziós mentalitásra.

III.

Szelam király úgy káromkodott, mint hét elődje együttvéve sem, noha a hagyományok szerint ők sem voltak amatőrök ebben a műfajban. Pedig minden olyan szépen, tervszerűen indult. Derék kancellárja tökéletesen eljátszotta a kegyvesztett, ezért egy távoli tartományba menekülő, s ott összeesküvést szervező főtisztviselő szerepét. Szelam gondtalanul indíthatta az újabb meg újabb századokat Parenchimába a titkos utasítással, hogy a világért meg ne találják és el ne fogják az összeesküvőket, csak járőrözzenek sokat és látványosan a város utcáin. Nem túl korán, s nem is túl későn, pont egy héttel a tavaszkezdet napja előtt, amikor ő megérkezett Parenchimába, követe is befutott Omasusba. S miközben ő látványosan megkegyelmezett hasonlóan látványosan eléje boruló kancellárjának és az "összeesküvőknek", követe is előadta a Mordentra vonatkozó "szerény" kérést a nagyfejedelemnek. A válasz is megfelelt a várakozásoknak: Omasus tudomásul veszi, ha Szelam korlátozott katonai erőt befogadó megerősített megfigyelőállomást létesít a hágó Mordenttal átellenes végén, saját területén. Majd a nagyfejedelem váratlanul elmosolyodott: "Követ úr, sértegessük még egy kicsit egymást, vagy máris átadja a hadüzenetet, s akkor dolgavégezetten azonnal indulhat vissza?" A követ úgy vélte, hogy értelmes embereknek felesleges sértegetniük egymást, s miután egy összekötővel megüzente az Omasusban nyüzsgő katakurd kémeknek, hogy Szelam király még hat napig van Parenchimában, utána az Eyrf-hegy déli hágóján vagy Mordent alatt keressék, elindult vissza. Ennyi időbeli rátartás még kellett is, így épp elcsíphette, s magával vihette a hírt, hogy tavaszkezdet napjára a nagyfejedelem seregszemlét rendelt el a rebeci, zinbieli és omasusi fegyvereseknek Rebecbe.

Idáig minden logikus: a negyfejedelem okos ember, s mert tudja, hogy nagy katonai erőket vontam össze Katakurdában és Parenchimában, nyilván nem fogja a határerősségek katonai erejét kivonni - gondolta Szelam. Miután erős helyőrséget hagyott hátra, a terv szerint tavaszkezdet napján el is indult Parenchimából Eyrf hágója felé. Gyalogos sereget vezényelt: a nagyfejedelem sem indulhat nála korábban Rebecből, ahonnan lóháton sem ér hamarabb a hágóhoz, mint ő Parenchimából gyalog. Ha pedig ő már beért a hegyek közé, akkor a lovak sem jelentenek előnyt a nagyfejedelemnek, sőt, akadályozzák. Harmadnap meg is érkezett a hágó bejáratához. Itt érte el a kém, aki Rebecből szó szerint lóhalálában érkezett: halálra lovagolt egy lovat, hogy két nap alatt ideérjen. Jelentésétől előbb majdnem infarktust kapott, majd inkább mégis káromkodni kezdett: a nagyfejedelem serege kisebb részét indította lóháton az Eyrf-hegy észak-keleti lankáin a hágóbejárathoz, ő maga viszont a sereg zömével együtt toronyiránt nekiindult a hegytetőn át Mordentnak. Hát megőrült az az ember, hogy nehézfegyverzetű katonákkal hegyet mászik? - kérdezte. - Vagy csupa Bófoilból áll a serege? De akkor is, ő maga hogy mászik fel talpig fegyverben a hegytetőre?

Szelam azonban tudta, hogy kérdései pusztán szónokiak. Most már nagyon jól maga elé tudta képzelni a furcsa, hallgatag, szikár hegyi embereket, amint nehéz bakancsaikban lassan másznak fölfelé a hegyoldalban. Sisakban és láncingben vagy bőrmellényben vannak, hátukon az élelmiszeres zsák és a kulacs, kard és íj, csatabárd vagy buzogány terheli oldalukat. Fejedelmük halad az élen. Éjszakára egy-egy nagyobb tisztáson tábort ütnek, aztán hajnalban kapaszkodnak tovább. Felderítőik egy nappal előttük haladnak. Kijelölik az utat, harci bárdokkal ösvényt vágnak a cserjésekben, a nehezebb szakaszokon köteleket feszítenek ki. S azt is nagyon jól el tudta a király képzelni, hogy ha ők fölérnek a hegytetőre, s onnan zúdulnak alá, akkor ő seregével együtt elmehet Földvárra deszkát árulni.

Szelam megrázta magát, mint aki váratlanul rátört rövid álomból ébred. Addig még - hála Protannak - van idő. Nagy tömegben, nagy teherrel felmászni a hegyoldalban egy hétig tart. A nagyfejedelem két napja indult Rebecből, marad tehát öt nap. Azalatt ő éppen Mordent alá érhet, s szégyenszemre, de ép bőrrel hazavezetheti a hadseregét. Akkor viszont most verik agyon az alvezérei, annyi szent. Kétségbeesett, de hősies ötlete támadt. Ha a nagyfejedelem képes rá, hát ő is föl tud mászni egy hét alatt a hegyoldalon. Két nap lemaradása van: ezalatt az ellenfél nem talpal végig a hegygerincen, az legalább négy napig tart. Marad két napja. Ezalatt alkalmas helyet talál, s úgy beássa magát, hogy onnan ostromolja ki őt a nagyfejedelem, ha tudja. Máris cselekedett. Futárokat küldött Parenchimába és Mordent alá a hírekkel. Leválasztott a seregéből három-négyszáz embert, őket a kancellár vezénylete alatt hátrahagyta a hágóbejárat védelmében. Maga pedig a sereg zömével nekivágott a hegyoldalnak...

IV.

Szelam hegyi expedíciójának túlélői két hét múlva rendetlen összevisszaságban, fegyvereik nélkül özönlöttek le a hegyről, egyenesen Mordentnak. Szemükben rémület ült, össze-vissza beszéltek, soha többé nem lehetett épkézláb választ kiszedni belőlük arra a kérdésre, hogy mi történt. Pedig, mint utóbb kiderült, alig voltak veszteségeik. Mindössze néhány tucat ember halt meg, azok is a pánikszerű menekülés közben, baleset következtében, például lezuhantak egy szikláról. A békekötés után a hegyi emberek összeszedték, s kiadták a holttesteket, hogy illő temetést kapjanak. Csak Szelamot nem látta soha többé senki. Belőle a legenda maradt, hogy kincskereső szenvedélyében belezuhant egy szelamlikba. A kamarás okos ember volt. Azonnal visszavonta a katakurd seregeket Mordent alól és a hágó túlvégéről is Katakurdába. Szelam unokaöccse, akit villámgyorsan királlyá koronáztak, követ útján békeajánlatot küldött Omasusba. A nagyfejedelem nagylelkű győztesnek bizonyult: a háborút megelőző állapot alapján aláírta a békeszerződést, s kártérítést sem követelt.

A békekötést megpecsételő ünnepi vacsorát Mordent alatt tartották egy olyan sátorban, mely harmadrészt katakurd, harmadrészt havár területen állt. A vacsorán ugyanis kíséretével megjelent az első havár is, s így az új katakurd királynak módja nyílott rá, hogy eldöntse, vajon a Loroi Krátergyöngye ízlik-e neki jobban, vagy a Mordenti Leányka. Ez ugyan többszöri próbálkozás után sem sikerült neki, de legalább nekibátorodott, s végre a nagyfejedelemhez fordult, hátha tőle választ kap a kérdésre, hogy mi lett a nagybátyjával. De a nagyfejedelem csak rejtelmesen mosolygott: " Eyrf hegye sohasem hagyja bosszulatlanul, ha valaki megsérti a szellemét. Egyébként tanuld meg, hogy az ellenfelet először mindig fejjel kell legyőzni, azután lábbal, s csak a legvégső esetben szabad a fegyverekhez nyúlni." Amit a jelek szerint II. (Kicsi) Szelam a maga módján értett és értett meg. Amikor hazatért, azzal kezdte, hogy felkoncoltatta nagybátyja alvezéreit. Azután már békében uralkodott, uralma felvirágzást és jólétet hozott népének. Ő maga pedig hosszú élete fogytáig még sok Mordenti Leánykát és Loroi Krátergyöngyét csorgatott le a torkán.

 

IV. A középkor

1. Az első bagamér-katakurd háború - a Nagy Elnyomás kora

Szero király prákriti palotájában nagy volt a sürgés-forgás. Kémek és követek jöttek és mentek, hozták és vitték az üzeneteket és a híreket. Maga a király akkora léptekkel járkált föl-alá a trónteremben, mintha valami távgyalogló szpartakiádra készült volna. Mert az még rendben volna, hogy VIII. (Félfülű) Szelam király halálával nemcsak a katakurdai trón üresedett meg, hanem a Szelamidák dinasztiája is kihalt. Máshol is előfordult már ilyen a világtörténelemben. Rendeznek egy kis polgárháborút - katakurd belügy -, aztán majd fölemelkedik egy másik dinasztia. Még az is rendben volna, hogy a derék katakurdok rájöttek: a dinasztia mégse halt ki, mert VIII. Szelam apjának, VII. Szelamnak volt egy nővére, akinek van egy nagyon is élő unokája, s így vele a trón dinasztikus alapon betölthető. Ha nem akarnak polgárháborút, hát ne csináljanak: nem kötelező a disznótoros. Pedig egy kis trónörökösödési harc mindig jó muri: esélyt ad egy csomó senkiházinak, hogy - amennyiben jól tippeli meg, melyik párt lesz a végén a győztes, s ahhoz csatlakozik - megszedhesse magát. Ha rosszul tippel, abba persze bele is halhat, de az üzlet mindig kockázattal járt. De nem akarják, hát rendben van, ez is az ő dolguk. De az már nincs rendben, hogy a derék nővér annak idején éppen Haváriába ment férjhez egy közönséges polgárhoz - épp a mésalliance miatt igyekeztek olyan sokáig oly nagy sikerrel megfeledkezni a családnak erről az ágáról. Az pedig végképp nincs rendjén, s már nem katakurd belügy, hanem nemzetközi veszélyforrás, hogy a derék unoka, aki Almodovár névre hallgat, nem más, mint a jelenlegi "első havár" . Hiába mentek azonban Szero király követei Haváriába és Katakurdába, hogy tolmácsolják királyuk nézetét: meg nem engedhető biztonsági kockázatot jelent, ha Katakurda királya egyúttal havár szenátor is, ezért Almodovárnak talán választania kellene, hogy melyik tisztet óhajtja betölteni, érveit sehol nem akceptálták. Almodovár azt válaszolta, hogy őt meghatja, ha Szero király így aggódik az ő személyes biztonsága miatt, de megnyugtathatja, hogy a Havária és Katakurda közti út mindössze négy nap lóháton és teljesen biztonságos. A havár szenátus sajnálkozva jelentette ki, hogy egyetlen havár polgár külföldi munkavállalását sincs joga korlátozni, még akkor sem, ha az illető szenátor. A katakurd királyi tanács ugyancsak sajnálkozását fejezte ki, és kérte Szero királyt, hogy javasoljon másik Szelamidát a katakurd trónra. A bagamér uralkodó ekkor úgy döntött, hogy nyomatékosabb érvek kíséretében ismétli meg az állásfoglalását. Mirzába összevonta szárazföldi hadserege minden nélkülözhető egységét, flottája pedig elfoglalt néhány kisebb szigetet a Bagaméri tengeren, s onnan vonult föl flottatüntetéseket tartani Katakurda és Havária elé. Még ezek az érvek sem rendelkeztek azonban elég meggyőző erővel, ráadásul éppen az, amelyet a legnyomósabbnak szánt, csődöt mondott. Hiába küldte el Omasusba is a követeit, a nagyfejedelem egyáltalán nem látszott idegesnek és nem osztotta az aggodalmait. Arra meg végképp nem lehetett rávenni, hogy Szeroval szövetségben háborúba menjen Katakurda és Havária ellen. Mire eljött a nap, amelyet Katakurdában a koronázásra, Prákritban a háború megindítására szemeltek ki, a bagamér királynak rá kellett jönnie, hogy egyedül maradt. De ha ő egyszer a fejébe vett valamit... hát akkor legfeljebb módosította az elképzeléseit, s a Havária elleni támadást egyelőre levette a napirendről.

Az első bagamér-katakurd háború elég nyögvenyelősen indult, s úgy is folytatódott. Hiába szüntették meg a Havária előtti flottatüntetéseket, s vonták össze a flottát, a Katakurd öbölbe tervezett partraszállás nem sikerült. A katakurd parti őrség elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a bagamér katonákat visszaszorítsa a tengerre. A flotta másik egységének a Würm folyó torkolatánál tervezett behatolása sem járt sikerrel: a folyó egész szélességében keresztbe kifeszített erős vasláncok zárták el az útjukat. Egyedül a Mirzából elindult szárazföldi erők jelentettek sikert: győztesen ütköztek meg a katakurd hadsereggel. A siker azonban itt is csak félsiker volt: a katakurdok rendezetten vonultak vissza, s noha a nyílt ütközet elől most már kitértek, csak lassan, lépésről-lépésre hátráltak, minden védhető pontot felhasználtak, hogy lassítsák a bagamér előrenyomulást. Két hónapba telt, mire Szero seregei a Würm folyóig jutottak. Ott azután a katakurdok átkeltek a folyón, s beásták magukat a túlsó parton, mintegy jelezve, hogy onnan egy tapodtat sem hátrálnak.

Akárhogy dühöngött Szero király, akármit próbáltak tenni a katonák, azon a nyáron a bagamér seregek egy lépéssel sem jutottak tovább. Így érte őket az ősz, s be kellett rendezkedniük az áttelelésre. Szero király a tél folyamán Katakurdában is, Haváriában is, Omasusban is megismételte diplomatái útján a korábbi ajánlatát, de hiába. Almodovár immár katakurd királyi és havár szenátori minőségében egyszerre mondott nemet. Szero el is nevezte őt magában a később közkeletűvé vált melléknéven Csökönyös Almodovárnak.

De a bagamér uralkodó másképpen is készült a tavaszra. Ördögi tervet eszelt ki: ha partraszállási kísérletei sorozatosan kudarcot vallanak, s a Würm folyón sem tud átkelni, akkor elviszi a helyéről a folyót. Kihasználta az enyhe telet, s kényszermunkára hajtotta a folyótól északra fekvő, megszállt területek lakosságát. (Ekkor született a nép száján a háború másik neve: a Nagy Elnyomás kora.) Hatalmas, öt mérföld hosszú új folyómedret ásatott a Würm partján álló seregei háta mögött. Még hidat is építtetett rá, s görgőkön hajókat vonszoltatott a partjára. Azután, amikor eljött a tavasz, átvágatta a gátakat, amelyek az új medret elválasztották a régitől. A Würm vize zubogva ömlött az új partok közé, s már nem állt ott áthatolhatatlan falként a bagamér seregek és a szemben beásott katakurd csapatok között. Folytatódhatott a kínos-keserves előrenyomulás: a bagamér roham áttörte a katakurd állásokat, de a visszavonuló katakurdok újraszerveződtek, s a legközelebbi védhető ponton újra beásták magukat.

Ráadásul Szero király új nehézségekkel találta magát szemben. Hiába töltötte föl a télen a hadsereg létszámát, amennyire csak tudta, a sereget fogyasztva egyre nagyobb erőket kellett hátrahagynia a megszállt területeken felállított őrállomásokon. A megszállt területek pacifikálása pedig végképp nem sikerült. A rejtélyes Várodalom kapitány irányításával mindenütt partizánháború bontakozott ki. Nappal ugyan Szero megszálló katonái uralták a helyzetet, de éjszakánként a legváratlanabb helyeken, mintha a föld alól bújtak volna elő, gerillák alakulatai bukkantak föl, s rajtaütöttek a bagamér őrállomásokon. Méghozzá rendszerint sikerrel: általában csak füstölgő romokat hagytak maguk mögött, s hajnalra úgy tűntek el, ahogy jöttek.

A legenda szerint ekkortájt történt, hogy egy éjjel rejtélyes követség kereste meg Várodalom kapitányt a Protan-hegyen, ahol éppen akkor fölállította a főparancsnoki sátrát. A jelek szerint nekik semmiféle nehézséget nem okozott az a kérdés, amelynek a megfejtőjét Szero király hihetetlen összegű jutalommal kecsegtette. "A keláti pincegazdák üdvözletét és jókívánságait hoztuk, kapitány úr!" - mondták. - "Továbbá az üzenetüket, hogy hőstetteiteket örök tanúságul pincéik ajtajára vésik. S az ajándékukat. Egy új borfajtát nemesítettek ki, melyet a tiszteletedre Keláti Bagavérnak neveztek el. Itt van belőle a mustra!" - mutattak a magukkal hozott, láthatóan gondosan csomagolt és jól lezárt ládákra. - " S egy rigmust is küldenek mellé: » Minden horpadt \ bagamér \ sisakér' \\ Jár egy korsó \ Keláti \ Bagavér!« " Azután ahogy jöttek, úgy el is tűntek az éjszakában.

Így volt-e vagy sem, ne firtassuk, haladjunk inkább tovább a hadi események rendjében. Azon a nyáron Szero flottájának végre sikerült partraszállni és egy kisebb hídfőállást kiépíteni a Würm torkolatánál, pontosabban a több ágra szakadó folyó bal szélső ágának bal partján. A szárazföldi sereg iszonyú harcok árán őszre eljutott a Katakurd öböl partjáig - a katakurd sereg maradékai felszívódtak a Protan-hegyen. A bagamér katonák immár a második áttelelésre készültek az ellenséges földön. A síkvidék nappal az övék volt, s ők ellenőrizték a Würm folyó Katakurda fölötti szakaszát Würmig. De a Protan-hegyet még bagamér katona lába nem érintette, s ugyancsak érintetlenül álltak Katakurda hatalmas, az előző évben külön megerősített és Förmedvényig kiterjesztett védművei. Messzire látszott és éjjel-nappal büszkén világított a város fárosza, a legendás Krizoprász hatalmas torony tetejére emelt remekműve, a 24 karátos színarannyal bevont gigantikus Protan-szobor. A város alatt pedig, a Würm torkolatában még katakurd hajók járőröztek. S éjszakánként pedig a bagamér megszállás alatt álló síkvidéken is hol itt, hol ott lángolt föl egy-egy őrállomás, hogy messzire világító fáklyaként hirdesse: Várodalom kapitány partizánjai éppen arra jártak.

Elkövetkezett a második tél, s Szero rutinszerűen elküldte szokásos diplomáciai üzeneteit Katakurdába és Haváriába. A szokásos visszautasító válaszon sem csodálkozott, legfeljebb a hangnemén: " Itt az ideje Szero, hogy felébredj! Ezt a háborút nem nyerheted meg. Nem állíthatsz katonát minden ürgelyuk mellé, de ha állíthatnál, katonáim a madárfészkekből lőnének rájuk célba. Térj észhez! Próbálj meg visszaemlékezni arra - hátha még sikerül -, hogy milyen céllal indítottad ezt a háborút két évvel ezelőtt. S most mérd össze azzal, hogy mibe került azóta, és mit értél el ezen az áron. Fölajánlom neked, hogy most még feltétel nélkül kivonulhatsz országomból. Üdvözöl királyi kollégád - Almodovár."

Szero dühbe gurult, mint mindig, amikor maga is érezte, hogy a másik félnek van igaza. S kiadta a parancsokat annak előkészítésére, hogy tavasszal minden erőt összpontosítva megindulhasson Katakurda ostroma. Azután két további királyi rendeletet adott ki. Az elsőben saját uralkodói címét kibővítette a "Katakurdisztán királya" címmel. A másodikban az elsőre hivatkozva elrendelte, hogy katakurd népei is vegyék föl, kövessék és gyakorolják az egy igaz Bhagha-vallást. Ezt elősegítendő pedig rászabadította új alattvalóira a bagamér inkvizíciót.

Meglepő módon ez volt az első olyan intézkedése, amelyhez együttműködőket is talált a leigázott katakurdok között. Agg katakurdot vezettek elé, aki úgy mutatkozott be, mint III. Krizoprász patriarcha, s rögtön azzal kezdte, hogy semmi köze a Protan-szobor pogány alkotójához. Az ő előadásából derült végre fény a bagamér hittudósokat évszázadok óta foglalkoztató rejtélyre, Eskhatos életének utolsó éveire. Ezt Szero azonnal jegyzőkönyvbe is vétette, s letétbe helyeztette a királyi könyvesházban. Eskhatos ugyanis - már öregkorában - másodszor is nekivágott Katakurdának. Ezúttal sikerrel járt, tanításai követőkre találtak. Köztiszteletben álló, ám némiképpen csodabogárnak tekintett aggastyánként hunyt el néhány esztendővel később. Tanítványai nemzedékről nemzedékre hűségesen terjesztették és továbbadták a tanait, ápolták az emlékét és gondozták a sírját, mely azóta is ott áll kis katakurdai kápolnájuk kertjében. S noha lassan-lassan gyarapodott a számuk, mindig kis vallás maradtak: a kívülállók csodabogárként tisztelték és nem akarták háborgatni őket.

Az ősz patriarcha persze alapvetően tévedett, amikor gyermeteg hitében Szero királyt az igaz vallás felkent lovagjának vélte, s mélyen megrendült, amikor rájött, hogy az uralkodót az egészből csak a lehetséges politikai hozadék érdekli. Még inkább megdöbbent, amikor ráébredt, hogy milyen szerepet kellene eljátszania neki Szero elképzelései szerint. Ekkor azonban már nem volt visszaút. A király leszállt a trónról, megölelte, kinevezte minden katakurdok patriarchájának, királyi kegydíjat állapított meg neki, s engedélyezte, hogy visszautazása előtt egy hétig tanulmányozhassa a királyi könyvesházban Eskhatos Prákritban írt és őrzött eredeti kéziratait.

Az ősz patriarcha szelíd szavait azonban a derék katakurdok egyszerűen nem értették. Ám legyen Bhagha az Egy, ám legyen Bhagha a legnagyobb és a leghatalmasabb, de akkor vigye a bagamérokat a nyakukból a fenébe, vagy legalább oda, ahonnan jöttek. Végképpen azonban akkor zavarodott össze a fejükben minden, amikor a patriarcha szavainak támogatására megérkeztek a bagamér inkvizítorok, s aki rálegyintett, hogy legyen Bhagha az Egy és a legnagyobb, az megúszta két hét kényszermunkával a Würm torkolatában, aki pedig nyakaskodott, hogy csak azért sem, az két hétig is áshatta az árkot a Würm torkolatánál. Szero király szigorú parancsára ugyanis mindent két hét kényszermunkával büntettek, mert az ostrom előkészületeit ütemesen folytatni kellett. A Würm torkolatából viszont a kényszermunkások legalább jól láthatták a biztatóan messzire világító Protan-szobrot.

Az ostromot előkészítő földmunkák mindenesetre ütemesen folytak, s határidőre elkészültek. Tavaszkezdet napján azután a bagamérok egyszerre vágták át azokat a gátakat, amelyek a kiásott levezető csatornákat elválasztották a Würm folyótól, s a néhány óra alatt szárazra került folyómederben a bagamér ostromgépek és csapatok nekilendültek Katakurda falainak. Ám ugyanakkor mintha a Protan-hegy lába indult volna meg, vagy a hegylábnál a föld alól bújtak volna elő, olyan váratlanul jelentek meg Várodalom kapitány sereggé szervezett partizánjai, s a katakurd seregek kétévi szívós védekezésben megedződött és a partizánok közé beosztott maradék alakulatai. Szemtanúk utóbb azt mondták, hogy kevésbé ijesztő látvány lett volna egy földcsuszamlás a hegyoldalban, vagy ha a hegyet koronázó, s emberemlékezet óta nyugvó, csak néha füstölgő vulkáni kráter tör ki. Fölharsant a később oly ismertté és rettegetté vált jelszó: " Minden horpadt bagamér sisakér' jár egy korsó Keláti Bagavér!" Azzal a felmentő sereg nekizúdult a Katakurdát ostromló déli bagamér seregszárnynak. Azok csapdába estek, hátukban a falakkal és a várvédőkkel nyílt ütközetre se tudtak kibontakozni, a város Förmedvényig kiterjesztett védművei még az északi seregszárnytól is elvágták őket. A gerilla-kapitány estére hatalmas győzelemmel vonult be Katakurda falai mögé: rengeteg hadifoglyot ejtett, s megszerezte az ellenség hajóit és ostromgépeit is. Másnap azután már a király parancsára nyitották meg a város északi és keleti kapuit, s a várvédő seregekkel egyesült partizáncsapatok az ő vezénylete alatt csaptak össze az északi bagamér seregszárnnyal. (Várodalom kapitány visszatért oda, ahonnan jött: a legendák ködébe. Soha többé senki sem látta.) Kétnapos ütközetben felőrölték a kétségbeesetten harcoló bagamérok ellenállását, ismét rengeteg hadifoglyot ejtettek és megszerezték a hajókat és az ostromgépeket is.

Almodovár tudta, hogy Szero király leghamarabb négy nap alatt kaphat hírt az eseményekről. Ezt és a győzelem lendületét felhasználva a bagamér ostromgépekkel és a sereg zömével azonnal északra, Mirza ellen indult, két kisebb sereget pedig hátrahagyott, hogy a síkságot a Würm folyótól északra és délre tisztítsák meg a bagamér őrállomásoktól. Egy hét erőltetett menet után a katakurdok már a meglepett Mirza alatt álltak. Fölállították az ostromgépeket, és az ostromra föl nem készült város két héttel később megadta magát. Almodovár innen küldte a követeit Prákritba, s két héttel később itt fogadta Szero király békekövetségét. Mirza falai között fogalmazta meg, s mondta tollba a békefeltételeit:

  1. Szero király elismeri Almodovár jogát a katakurd trón és a havár szenátusi hely egyidejű betöltésére.

  2. Szero király maga és utódai nevében is elismeri Almodovár utódainak jogát a katakurd-havár kettős állampolgársághoz, s bármilyen közfunkció betöltéséhez bármelyik - akár egyidejűleg mindkét - államban.

  3. Szero király elismeri Katakurdisztán és Havária jogát ahhoz, hogy egymással való viszonyukat tetszésük szerint, külső befolyástól és beavatkozástól mentesen alakítsák ki - maradjanak akár függetlenek, vagy lépjenek egymással szövetségre, föderációba stb.

  4. A Würm folyó medrének és környezetének eredeti állapotába való visszaállítása Szero király és Bagaméria felelőssége. A munkát megállapodás szerint elvégezhetik a Katakurdisztánban hadifogoly bagamér katonák, ekkor csak a munkák elvégzése után térhetnek haza, s szállásuk és étkeztetésük költségei közben a bagamér kincstárat terhelik; vagy a bagamér kincstár költségére a szokásos napszámbér kétszereséért fogadott katakurd bérmunkások - ebben az esetben a hadifoglyok a békekötést követően azonnal hazatérhetnek.

  5. A katakurd sereg birtokába jutott bagamér hajók és ostromgépek katakurd tulajdonban maradnak.

  6. A 4. pont teljesítésének biztosítékaként Mirza városa katakurd megszállás alatt marad, adója a megszállási költségek fejében a katakurd kincstárat illeti. A 4. pont teljesítésekor helyreállnak a háború előtti határok.

  7. A szerződés az érintett felek aláírásával lép életbe.

Nem elég, hogy csökönyös, ráadásul úgy kezd hozzá az alkudozáshoz, mint egy utolsó szatócs - morogta Szero király, majd szokása szerint dühöngött és káromkodott egy sort. Végül azonban alku nélkül elfogadta a feltételeket, mert okos ember lévén tudta, hogy az adott helyzetben mást úgysem tehet. Ezzel végetért az első bagamér-katakurd háború.

Utójáték

Halálra rémült aggastyánt tuszkoltak Almodovár elé, aki a Bhagha-hitűek jellegzetes patriarchai ornátusát viselte, III. Krizoprászt. A püspök a király elé borult: "Felség, bocsáss meg, kegyelmezz nékem, tévedtem és megtévedtem. Azt hittem és tanítottam, hogy Bhagha elsőként Bagamért teremtette, a négykarú, négylábú, kétfejű szörnyet, holott igazán Katakurdot, a szép és igaz embert." Fölnézett a királyra, s döbbenten látta, hogy az uralkodó szeme sarkában mosoly bujkál. "Mondd meg nékem te kelekótya öregember, az első havárt talán káposzta tövén találták?" A körülöttük állókból kirobbant a nevetés. Az agg püspök csak ekkor jött rá, hogy hülyeségeit újabbal tetézte. De már nem jutott szóhoz, mert a király mondta is az ítéletet: száműzetés. Menjen Krizoprász oda, ahová akar, mehet Bagamériába is. Püspöki díszeit és címét pedig adják át az egyházának, hogy Krizoprásznál méltóbb személyre bízhassák a viselését. Azután deákjához fordult: foglalja írásba, hogy mindaddig, amíg Katakurdisztánban ő és az utódai uralkodnak, mindenki szabadon választhat vallást, kivéve a Bhagha-hitnek azt az eltévelyedett változatát, amely szerint Bhagha elsőként Bagamért teremtette meg, mert ez az elmebeli épség egyébkénti fennállása esetén hazaárulásnak minősül...

 

Exkurzus

Hosszú időn át a katakurd történelem kutatói csaknem bizonyosságnak tekinthető hipotézisként kezelték azt, hogy a térség különböző vallásai közötti ellentéteknek fontos szerepet kell adnunk a politikai változások magyarázatában is. Másképpen fogalmazva: a lezajlott háborúk vallásháborúk - vagy legalább azok is - voltak, s egyébként is kiterjedt és széleskörű vallásüldözések folytak. A történésznek azonban analógiák helyett a forrásokból kell kiindulnia, s mert az első bagamér-katakurd háborút sokan az első vallásháborúként, a Bhagha-hit és a Protan-vallás összecsapásaként értelmezik, itt a helye, hogy indokoljam ettől eltérő véleményemet. Szerintem ugyanis megtéveszti őket az, hogy az európai vallásháborúk analógiájára próbálják értelmezni a vizsgált térségben lezajlott folyamatokat, holott az itt élő népeket alapvetően a hitbeli különbségekkel kapcsolatos türelem jellemezte és jellemzi. (Ami nem zárja ki a türelmetlenség és az üldözés jelenségeinek meglétét, csak én az utóbbiakat vélem alkalmiaknak és esetieknek.) De vegyük sorra ismereteinket a térség vallásairól!

  1. A Panrac-vallás. Munkahipotézisként feltételezhetnénk egy ősi katakurd politeista mitológiát, ez azonban csak gyűjtőnév lenne a különböző törzseknél, nemzetségeknél élő különböző mítoszok tarka, inkoherens konglomerátumára. Az MS 2748/3 mítikus isten-triumvirjei közül Panrac nyilván a Panrac-törzs istene volt. Önálló mítoszát nem ismerjük. Az MS 2748/3 és az ókatakurd mitologikus nemzetségtábla a Protan-törzstől elszenvedett katonai vereség utáni leértékelődést tükrözik. Az előbbiben még Protan vetélytársa az Eyrfért folytatott rivalizálásban, aki - elegáns megoldással - eltűnik a belőle áradó teremtő szél okozta káoszban. Az utóbbiban Protan felesége, Eyrf anyja. Kultuszát Bagamériában a Bhagha-hit államvallássá nyilvánítása után valóban üldözhették, bár nem annyira, hogy igen sokáig fenn ne maradjon. Az utolsó sámánt csak 13. Krispin korában, az akkor bagamér uralom alatt álló Mordentban végezték ki. Halála előtt írt emlékiratából ismerjük a vallás akkori tanait, melyek szerint egy valóság van, a Káosz vagy Entrópia, s egy isten, Panrac, s ezek (vagy ők) tulajdonképpen egy és ugyanaz.
  2. A Protan-vallás. A munkahipotézisül fölvett katakurd mitológia ebben él leginkább tovább - olyan változatban, mely Protan szupremáciáját, lényegében a Protan-törzs diadalát és a politikai hegemóniára való igényét tükrözi. Ezt a változatot rögzíti az MS 2748/3, feltehetően hitelesen, mert külső, kritikus scriptortól eredhet. (A zárómondat arra utal, hogy a yaszeliánus manicheizmus híve lehetett, feltehetően Omasusban vagy Zinbielben élt, bár a kézirat Prákritban van, s nem tudjuk, hogy került oda.) A leírás szerint Protan a tulajdonképpeni teremtő, aki rendet teremtett a Panrac által teremtett káoszban, melyben maga Panrac is - végleg - elveszett. Nincs olyan forrásunk, mely azt támasztaná alá, hogy Protan nevében Katakurdában más vallásokat üldöztek volna, ellenkezőleg: békében élhettek a Bhagha-hitűek is és Parenchimában is megmaradhatott a Szem kultusza.
  3. A Szem kultusza. Parenchimában vezette be a város azonos nevű uralkodója I. Szelam támadásakor. (Eyrf eredeti kultuszáról és annak sorsáról nincs tudomásunk.) Parenchimát - amikor ötre emelte a kötelezően előírt napi imádságok számát - ellenfelei meggyilkolták, a Szem kultuszának azonban maradtak hívei. S noha a kultusz politikai éle nyilvánvalóan a katakurdai hódítók és uralmuk ellen irányult, Szelam és utódai nem törődtek ezzel, s nem tiltották meg a kultusz gyakorlását. Így politikai tartalma lassan elkopott, feledésbe merült, csak a vallási tartalom maradt meg.
  4. A yaszeliánus manicheizmus. Rebec eredeti kultuszáról és annak sorsáról sem tudunk. Rebec talán kultúrhérosz lehetett, de kevés forrásunk kései, s inkább parodisztikus (MS 5496/6) vagy politikai (feminista) célú (a keláti pincesor első ajtajának felirata). Omasusban - ó-viking hatásra - a yaszeliánus manicheizmus terjedt el. Forrásunk erről sincs sok. Nekik tulajdonítanak egy ősi kéziratot (Ért. 1, 4, 56; 1, 6, 86-87). Ennek követője volt az MS 2748/3 alkotója. A legfontosabb azonban a Yaszeli, Dan és Dszemű háborújáról szóló ballada, melyet a vallás üldöztetésének és kiirtásának bizonyítékaképpen tartanak számon. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy viking balladáról van szó. A vallás üldözése és fölszámolása az ő körükben ment végbe, mint arra a - különben pontatlan - "bagaméri-katakurd eretnekmozgalom" név használata is utal. Omasusban a vallás senkitől sem háborítva és senkit sem háborgatva élt és virágzott tovább.
  5. A Bhagha-vallás. Az Askhelon-völgy kultúrájának örökségeképpen elterjedő monoteista vallás. Prákritban nagyon hamar államvallás lett, s Bhagha nevében valóban üldözték az ősi Panrac-hitet (ld. 1. pont). Az első bagamér-katakurd háború idején Szero király elrendelte, hogy tegyék kötelezővé a megszállt katakurd területeken, de ezt inkább a kényszermunkások iránti igény motiválta, mint a hitbeli meggyőződés. Ezért a háború után Katakurdisztánban Almodovár király politikai okokból átmenetileg betiltotta a vallás Bagamériában élő változatát, mely szerint Bhagha Bagamért teremtette meg elsőként, de ennek követőit csak elmegyógyintézeti kényszerkezelésre vagy bagamériai száműzetésre ítélték.

Összefoglalva: egyetlen dokumentált esetünk van, amelyben vallási meggyőződése miatt végeztek ki valakit: a Panrac-hit szerencsétlen sorsú utolsó sámánját. Quod erat demonstrandum.

 

2. Az akromatinéi reneszánsz és a második bagamér-katakurd háború (a "dugóháború")

I.

Szero király háborús kalandja egy szempontból még segítségére is volt Almodovárnak. Miután uralmát háborús győzelemmel, a bagamérok kikergetésével, a Nagy Elnyomás felszámolásával kezdte, különösen kezdetben szinte törhetetlen bizalom övezte az ifjú uralkodót. Ennek a jelentőségét nem nehéz belátni, csak el kell képzelni, hogy olyan intézkedéseket, melyeket nyilván már kezdetben tervezett, de a helyzet alakulása folytán csak a háború után vezethetett be, egy békés trónralépés után tesz meg. Tucatnyi könyvelőt, továbbá adó- és vámtisztviselőt hívatott ugyanis Haváriából, akiket rászabadított a kissé elhanyagolt állapotban lévő katakurd államkincstárra. Munkájuk eredményeként egy sor rendeletet hozott, melyekkel teljesen átalakította a katakurd adó- és vámrendszert. Pontosabban fogalmazva: az ő rendeletei révén vált rendszerré az, ami korábban inkább csak esetleges ötletek halmaza volt. Elődei hallatlan leleményességet tanúsítottak az adók kitalálásában: amiről jártukban-keltükben eszükbe jutott, hogy jövedelmet lehet belőle csinálni, arra ott rögtön adót vetettek ki. Most jelentősen csökkent az adófajták száma, leegyszerűsödött, áttekinthetővé és érthetővé vált az egész rendszer. Aminek rögtön érezhette mindenki a hátrányát: könnyedén ellenőrizhetővé vált. S ellenőrizték is: Almodovár külön hivatalt hozott létre, melynek tisztviselőit Haváriába küldte kiképzésre, s utána ezt a feladatot bízta rájuk. A vámrendszer reformja először elbukott a használatban lévő mértékegységek kaotikus állapotán: ahány utcasarok, annyiféle könyök, akó, icce, pint, véka... Türelmes és eredménytelen kísérletezés után a király vett egy nagy levegőt, s kötelező érvénnyel elrendelte az egységes havár mértékrendszer bevezetését. S ez megint nem volt kellemes: mindenki újratanulhatta a mérést-számolást, ráadásul új mérőeszközöket vehetett, s dobhatta ki a régieket, amin megint csak azok a fránya havár kereskedők tömték meg a zsebüket. A képzett könyvelők megjelenése és a kettős könyvelés bevezetése a kincstárban sajnos azzal járt, hogy fel kellett függeszteni állásából a kamarást, aki így a továbbiakban semmiféle tiszt betöltésére nem volt már többé alkalmas. Ez is kínos volt, mert a koronázás előtt a királyi tanácsból a kamarás volt az, aki nem igazán lelkesedett a Haváriából jött trónörökösért, s most széles rokonsága igazolva érezhette, hogy megindult a bosszúhadjárat...

Könnyen kialakulhatott volna tehát a kezdet kezdetén egy olyan ellenállás a reformokkal szemben, amelyet az új király ellenzéke könnyedén idegenellenes közhangulattá változtathatott volna át: "Nem kell az idegen király, havár maradt ez a szívében a katakurd trónon is. Havárokkal veszi körül magát, csak velük érintkezik. Fiainkat is elidegeníti, a havárokhoz küldi taníttatni, s csak az kaphat utána hivatalt, aki ott tanult. Havár rendszert vezet be mindenben. Kiárusítja a havár kereskedőknek az országot. A becsületes katakurdok meg úgy járnak, mint az a szegény kamarás ott." - Kellett tehát a bizalmi tőke, hogy áthidalja azt az időt, amíg az előnyök is érezhetőekké váltak. Aki öt lépésnyi posztót rendelt Haváriából, az tudhatta, hogy a vámot is ennyi után fogja fizetni, s a ruhája is biztos kitelik belőle. Az élet egyszerűbbé, kiszámíthatóbbá vált. Aki akarta, az pontosan tudhatta, hogy mennyi adót kell fizetnie, s ha befizette, nyugodtan alhatott és tervezhetett a többi pénzével. S bár ez legalább kezdetben biztos nem volt igaz, egy idő után legtöbben mégis úgy érezték, mintha kevesebbet fizettek volna és több maradt volna a zsebükben. Az pedig már kezdetben is igaz volt, hogy az államkincstárba több folyt be és kevesebb folyt belőle szét. S csak az elején kellett mindenkinek Zinbielbe meg Haváriába járni tanulni, néhány év múlva már lehetett az általuk alapított és vezetett katakurdai, parenchimai, notalpi iskolákba is...

Almodovár korában vált halaszthatatlanná a politikai intézményrendszer reformja. I. Szelam oly familiáris létszámú királyi tanácsa, a 10-12 fős Kis Gorál az utódok alatt szétterebélyesedett, oldalágakat hajtott, szépen gyarapodott. Megalakult a Pénzügyi Gorál, azután a Katonai Gorál, a Külügyi Gorál..., végül az egész összehívhatatlanná és működésképtelenné vált. Almodovárt ez nem zavarta, ő hozzászokott, hogy demokratikusan csak a kis testületek képesek működni (a havár szenátus ritkán lépte túl a 30 főt), s hozzászokott ahhoz is, hogy Katakurdában abszolút monarchaként hozzon döntéseket. De a helyzet hosszú távon nem volt tartható. Végül a király megtalálta a radikális, mindenkit kielégítő, ám hatalmát sem korlátozó megoldást: legyen az egész nép egyetlen hatalmas Gorál! S bevezette az általános, titkos választójogot és a négyévente újraválasztott Nagy Népi Gorált.

A király, úgy tűnt, azzal törődik a legkevésbé, amitől mindenki a legjobban tartott: Katakurdisztán és Havária közjogi viszonyával. A havárok attól féltek, hogy most teljesedik be a Szelamidák évszázados törekvése Havária bekebelezésére. A katakurdok épp az ellenkezőjétől tartottak: havár uralomtól Katakurdisztánban. Bagaméria ennél a két lehetőségnél is jobban félt egy harmadiktól: egyenrangúakként egyesülnek. De Almodovártól mi sem állt távolabb, mint az egyesítés bármelyik fajtájára törekedni. Megelégedett kettős tiszte fenntartásával, s ahogy Szero király mondta: szatócsi alkukat kötött a trónon is. Haváriával például a Havária és Katakurdisztán közötti szabad munkavállalásról, a kettős adózás kiküszöböléséről, a vámok fokozatos felszámolásáról, a pénzek árfolyammozgásainak összehangolásáról...

Jól rendezett, működőképes országot hagyott utódaira.

II.

Almodovár utódai egészséges, józan és erényes életmódot folytattak, felvirágoztatták és gyümölcsöztették azt, amit Almodovár elvetett. A havár dinasztia szépen terebélyesedett és jó ideig nem kellett tartani a kihalásától. De egyszer a legderekabb tölgy is száradni kezd és megroppan, s bekövetkezett az, amitől mindenki tartott: Almodovár nemzetségének nem volt több fisarja. Nem volt több fisarja, de volt még egy leánysarja, pontosabban immár asszonysarja, mert házasságban élt egy havár szenátorral. Jellemző módon II. Mizogin, a nemzetség utolsó egyenesági fisarja olyan elképzelhetetlennek hitte, hogy a Nagy Népi Gorál megszavazza a leányági örökösödést - nő üljön a Szelamidák ősi trónusára! -, hogy eléjük se merte terjeszteni, inkább nem rendelkezett az utódlásáról és a szemtanúk szerint kétségbeesetten halt meg. De kétségbeesetten ült össze a Nagy Népi Gorál is: törvényes örökös nincs, a király úgy halt meg, hogy nem rendelkezett az utódlásról, s még csak törvény sincs, mely rendelkeznék arról, hogy ilyenkor mi a teendő. Arról pedig már voltak tapasztalataik, hogy ennél jóval egyértelműbb helyzetekben is impotenseknek, döntés és működésképteleneknek bizonyultak.

Talán most is annak bizonyultak volna, ha Katakurdisztán régi nagy barátja, Bagaméria, pontosabban a prákriti uralkodó, Prazem király nem siet a segítségükre. Prazem király azonban az eseményekről értesülvén hosszú levelet írt - pontosabban diktált tollba -, s küldött követei útján a Nagy Népi Gorál Elnökének címezve, de általa és rajta keresztül a Nagy Népi Gorálnak. Ebben kifejtette, hogy a tradicionális, sok évezredre visszanyúló bagamér-katakurd sorsközösséget már így is éppen eléggé megterhelte a kacérkodás ezekkel a jött-ment havárokkal, ez az erkölcstelen kaland az Almodovárida dinasztiával:

"Dicső elődünk, Szero király a maga tapintatos módján hiába próbálta lebeszélni elődeiteket erről a kalandról. S mert távol állt tőle, hogy erőszakhoz folyamodjék, inkább hagyta az eseményeket a maguk útján menni, hadd lássa a katakurd nép a maga szemével, mire vezet ez a természetellenes kapcsolat. Íme, megláthattátok. Most itt a történelmileg ritkán visszatérő pillanat, amikor a szabadság kapuját nem kell döngetni: nyitva áll. Csak egyet nem szabad: csábító szirénhangokra hallgatva önként magatokra húzni. Ki kell lépni rajta és nagyokat szívni a friss levegőből. Nem szabad erőltetni annak a folytatását, ami kudarcot vallott, s magától végetért."

A továbbiakban Prazem király tucatnyi unokaöccse bármelyikét nagy szeretettel és minden személyes érdek nélkül ajánlotta a katakurd trónra - egyet különösen is, hogy megkönnyítse a választást. S nehogy félreértsék költői szárnyalású szavait, amúgy prózaian is megismételte, hogy az elődök hibájánál, akik a havár Almodovárt ültették a trónra, még nagyobb lenne az utódoké, ha Akromatinét ültetnék a trónra, aki még ráadásul nő is. S ő, Prazem király, szemben a "tapintatos" Szero királlyal, aki visszariadt (!) az erőszakos eszközök alkalmazásától, nem fog visszariadni a legvégső eszközök használatától sem, ha csak ezen az áron tarthatja vissza a katakurdokat ennek a végzetes hibának az elkövetésétől.

A Nagy Népi Gorál elnöke törvényt és hagyományt tisztelő, tapasztalt politikus volt. Miután megnyitotta az ülést, ismertette, s megszavazta a tárgysorozat egyetlen napirendi pontját és felolvasta Prazem levelét, előbb gondosan átadta az ülés levezetését helyettesének, s csak ezután kért szót, nehogy utóbb erre hivatkozva törvényességi óvást emelhessen bárki is: "Szerintem meg kell fogadni Prazem király atyai tanácsát, s meg kell fontolni, mire vezetett a havár dinasztia trónra emelése. Én megfontoltam, s ennek alapján tiszta szívvel ajánlom utolsó, ámbár nőnemű sarjának a Szelamidák trónjára emelését." S megszületett a Nagy Népi Gorál történetében az első precedens a gyors, hatékony és meggyőzően elsöprő többséggel hozott döntésre.

A legenda szerint Akromatiné aznap este éppen férje kedvencét, a Mordenti Leánykában pácolt pemmikán-szárnyat készítette vacsorára, amikor Akromatin - szokásától eltérően - kiment hozzá a konyhába. Mit tennél - kérdezte -, ha uralkodó lennél, s egy kollégádat zsenírozná, hogy nő fogadja a követeit? Este - volt a válasz -, amíg a vacsorádat főzöm, megkérnélek rá, hogy üljél a trónra a helyemre, s fogadd te az ő követeit. Szavad ne feledd! - szólt Akromatin, s az asszony elé tette a Protanpress legfrissebb gyorsjelentését a Nagy Népi Gorál aznap délelőtti ülésén történt eseményekről. (A hír rekordidő alatt történt eljuttatása Katakurdából a 300 km távolságra lévő Haváriába a fénytávíró sikeres debütálását is jelentette.)

III.

Egy olyan kitétel volt Prazem király levelében, melyet a Nagy Népi Gorál nem tudott valós jelentése szerint értelmezni: Szero király valóban "tapintatos" volt utódához képest. Szeronak még legelvakultabb dührohamai közben is maradt egy tiszta zug az agyában, benne a tényekkel: milyen céllal visel háborút, ki ellen, mibe került addig az egész és mennyit hajlandó még belefektetni. Indulatos ember volt, de a döntéseit ebben a zugban hozta meg. Prazem fejéből ez a sarok hiányzott. Félreértés ne legyen: azt még ő is tudta, hogy a háborút miért indítja el. Minden bagamér uralkodó lidércnyomásos rémálma volt az egyesülő havár-katakurd állam, mely Mirzától Pislákig uralja a tengerpartot és körülveszi Omasust. Semmi kétség, hogy a hegyi ország előbb-utóbb maga is csatlakozik, mert önmagában, egyedül nem sokáig áll meg. S attól a pillanattól kezdve Bagaméria egy hozzá hasonló nagyságú és erejű, a Katakurd-félsziget egészét uralma alatt tartó hatalommal áll szemben, melyet lényegesen nehezebben tud kezelni, mint három, egymást kiegyensúlyozó politikai egységet, amelyek négy részletben birtokolják a félszigetet. Azután viszont, hogy elküldte a hadüzenetet Katakurdába - melyre a Gorál azonnal megszüntette a kereskedelmi kapcsolatokat Bagamériával, s kitiltotta a bagamér hajókat Katakurda, Parenchima és Notalp kikötőiből - Prazem nem tudott többé különbséget tenni a tényleges állapot és a rémképeiben élő egység, vele ténylegesen hadban álló ellenfele, s a Katakurdával rémálmaiban egyesülő Havária és Omasus között.

A hadüzenet átadása és a kereskedelmi bojkott meghirdetése után a katakurd kereskedelmi hajók természetesen konvojokba szerveződve közlekedtek, s a flotta gyorsjáratú cirkálói kísérték őket, hogy gondoskodjanak a biztonságukról. A bagamér hadiflotta hajói nem is őket háborgatták: Prazem egyenes utasítására - és mindenki legnagyobb meglepetésére - a gyanútlan és védtelen havár kereskedelmi hajókat támadták meg. A havár válasz sem késlekedett: azonnal csatlakoztak a kereskedelmi bojkotthoz, szerződést kötöttek Katakurdával, és attól kezdve az ő hajóik is konvojokban közlekedtek a - havár hadiflotta híján katakurd - hadihajók védelme alatt.

Ennek hírére a prákriti és a mirzai piacon órák alatt eltűntek a keláti borok - a gondos és előrelátó háziasszonyok az utolsó palackig felvásárolták őket. Ez volt az első, Prazemet személyében is érintő csapás. De megtalálta a megoldást: az 1. bagamér gyorshadtest betört Kelátba, kifosztotta a pincesort, majd - mint ki jól végezte dolgát - hazatért a zsákmánnyal Prákritba. Prazem nagyot lendített rémképei megvalósulásán: Havária és Katakurda biztonsági és szövetségi szerződést kötöttek, Prákritba elment a havár hadüzenet, s megkezdődött a havár önkéntesek toborzása és kiképzése.

A bagamér hajók már csak a Palpion folyón közlekedhettek biztonságosan a Viking-tenger felé, mert a Yaszeli-szorost blokád alá vette a katakurd flotta, csak saját konvojait, s az omasusi és viking hajókat engedte át. Az útvonal működött is, amíg bagamér kalózok Pislák és Olma között - soha nem derült ki, hogy utasításra vagy tévedésből, esetleg magánszorgalomból - ki nem fosztottak néhány omasusi hajót. Miután a harmadik ilyen esetet sem sikerült tisztázni, Omasus is csatlakozott a bojkotthoz és Zinbiel fölött lezárta a Palpiont.

Ettől kezdve nemcsak a keláti, hanem a würmi és a mordenti, de még a csimbókvölgyi borok is hiánycikké váltak a bagamériai piacokon, sőt, talán hogy a hiány ne legyen olyan fájó, még a borospalackokat lezáró Eyrf hegyi parafadugók is. A bagamér óvodások szomorúan gyömöszölték az ebédről megmaradt mirzát a dugóspuskák csövébe, s újra meg újra meg kellett állapítaniuk: nem pótolja a parafadugót.(Innen ered a második bagamér-katakurd háború közismertebb elnevezése: a "dugóháború".)

Prazemet azonban már ez sem tarthatta vissza: rendíthetetlenül azon volt, hogy megteremtse a vele tényleg egységesen ellenséges Katakurd félszigetet. Ehhez már csak egy kis lépés hiányzott, s ezt is megtette, amikor a Palpban összpontosított bagamér gyalogsági erőket rázúdította Rebecre. A terv az volt, hogy szüret után, amikor minden rebeci férfi távol van a szüreti és fuszlivágási mulatságok miatt, rajtaütéssel elfoglalják a várat, kifosztják a parafaraktárakat, és helyőrséget hátrahagyva a legváratlanabb irányból Parenchimánál és Notalpnál hátbatámadják Katakurdát. Csakhogy a vár nem maradt üresen: otthon voltak az asszonyok, még időben észrevették a fenyegető veszélyt és bezárták a kapukat, felhúzták a hidakat. A következő eseményeket pontosan tükrözi a " thug" elnevezésű néptánchoz kapcsolódó játék:

Legények (körültáncolják a lányokat): Thug! Thug! - Lányok: Mit akartok? - Legények: Dugót akarunk! - Lányok: Dugni akartok? - Legények: Dugót akarunk! - Lányok: Thugot akartok? - Legények: Dugót akarunk! - Lányok: Minden thug egyet dug! - Legények (aprópénzt szórnak a lányok közé) - Lányok (hirtelen szétnyílnak, szoknyájuk alól dugóspuskákat rántanak elő, lőni kezdik a fiúkat, akik egymásnak esnek, egymásba gabalyodva kapkodják, próbálják megszerezni a parafadugókat, míg a lányok nevetve nagy halászhálót borítanak rájuk)

A háborút befejező események már közismertek. A magukat viking kereskedőknek álcázó bagamér parafacsempészek lelepleződtek, amikor hajóik Miguos helyett Prákrit felé indultak. Akromatiné elrendelte ellenük a vesztentatívot, majd elment vacsorát készíteni és Akromatinra hagyta a vapotronos loro elrendelését. A csempészet is ellehetetlenült. A lázadás és borhiány gyengítette bagamér sereg a döntő ütközetben vereséget szenvedett a Keláti Bagavér fűtötte havár önkéntesektől. Ekkor vált ismertté a havár önkéntesek indulója: "Bagaméria, Bagaméria, rá a csapást Bhagha méri ma!"

Prazem királyt az utolsó pillanatig mellette kitartó, leghűségesebb emberei beszélték rá a lemondó nyilatkozat aláírására. Utódját pedig egy percig sem kellett győzködni, hogy aláírja a háborút lezáró fegyverszüneti megállapodást, majd a békeszerződést.

 

V. Az újkor

1. Az omasusi Nagy Elnyomás kora - az oliguraktól Krispinig

I.

Kuglizás közben sok minden megfordul az ember fejében. A kugliról is, meg másról is. Aminek azután vagy hangot ad, vagy sem. Ha pedig haverok veszik körül a kuglipályát, s hozzá jó néhány kancsó Omasus Kövidinka, akkor valószínűbb, hogy hangot ad olyan nézeteinek is, amelyek szorosan véve nem kapcsolódnak a kuglizáshoz. Például arról, hogy most már jó volna vigyázni ezekkel a havárokkal. Neki egyébként személy szerint semmi baja sincs egyikkel sem, de azt azért már senki se állítsa, hogy pont ugyanolyanok, mint a derék, becsületes katakurdai, notalpi, parenchimai katakurdok, a legigazibbakról, a csimbókvölgyiekről nem is beszélve. Mert azt se tagadhatja senki, hogy ősi, rontatlan katakurd vért lassan már csak a csimbókvölgyiek ereiben találhat! Veszélyes ám az a fene nagy egybeborulás a havárokkal, ami az utolsó nagy háború óta délen zajlik. Sok igazság volt abban, amit szegény Prazem király mondott. A havárok más nyelven beszélnek, más rugóra jár az agyuk. Nem velük kellett volna szövetségre lépni Katakurdának. Most pedig már ott tartanak, hogy szép lassan egy országgá olvadnak össze, egy ország lesz Katakurdától Havárián át Parenchimáig az egész déli vidék. S minden pozíciót a havárok foglalnak el, mindent ők határoznak meg. A nagyfejedelem pedig Omasusban - legalábbis úgy tűnik - nem veszi észre azt, amit a rebeci és pisláki kuglipályák mellett is lát mindenki: a havárok legközelebbi célja az ő országa. Egyre több havár kereskedő tűnik fel itt is, ott is, s a gyerek azt mondja, a zinbieli egyetemen is sok havár professzor van. Miért, az omasusi professzorok nekünk nem elég jók? Vagy akár a prákritiak! Mert végső fokon még a bagamérok is közelebb állnak hozzánk, mint a havárok! No jó, tessék-lássék biztos van néhány prákriti professzor is Zinbielben, de hány? Mégis inkább velük kellene barátkozni a nagyfejedelemnek, a havároknak meg azt mondani: menjetek haza! Kereskedjetek meg tanítsatok a saját országotokban, a mienket meg hagyjátok meg nekünk! Havária az Havária, Omasus pedig Omasus. Mielőtt még mi is úgy járunk, mint a katakurdaiak és a parenchimaiak!

Hát még ha bátorítást is kap az ember a haveroktól: úgy igaz, bizony, jól gondolod! Bátrabban elmondja a gondolatait, még akkor is, ha közben jól látja, hogy áll valaki a kuglipálya mellett, akit nem ismernek, nem tartozik a szokott társasághoz. Sőt, a végére úgy nekibátorodik, hogy provokatívan egyenesen az idegennek mondja, egyenesen belenézve a szemébe: no, most vallj színt, közénk való vagy-e! Az pedig nem olyannak tűnik, mint aki megijedne ettől, vagy ki akarna térni a kérdés elől, inkább olyannak, aki megfontolja a szavát. Lassan, elgondolkodva megemeli a poharát, nagyot kortyol a kövidinkájából, azután szólal csak meg.

- Én odaátról jöttem - bök a fejével északnak -, Palpon át, mirzai kereskedő vagyok. Bagamériában is nagyon sokan úgy gondoljuk, bármilyen régen is volt már az, hogy Prazem királynak bizony nagyon sokban igazsága volt ám! De többet is mondok ennél, amit talán nem is tudtok! Erre a földre a ti őseitek érkeztek elsőként, ez a föld elsősorban titeket illet! Ahogy nagyon helyesen mondjátok: a csimbókvölgyiek ereiben folyik az igazi ősi katakurd vér! Ezt követték azoknak az ősei, akik ma Parenchimában élnek, ők szorították föl a ti őseiteket a hegyekbe. A mi őseink érkeztek harmadikként, s a ti őseitekben leltek igaz testvérre. Meluzin fejedelem alatt egyesült is a két nép, azután az ő fiai, Spasmogen és Omasus testvériesen megosztoztak őseink földjén. Nemcsak hogy közelebb állunk hozzátok, mint a havárok, ez féligazság. Megtévesztettek titeket! Mi vagyunk a ti igazi testvéreitek, s szépen együtt is éltünk ezen a földön, amíg azoknak az ősei, akik ma a havárokkal borulnak össze Katakurdában, meg nem jelentek itt, közénk nem álltak, szét nem szakították ezt a szép kapcsolatot, s el nem kergették a mi őseinket a hágókon, meg az Askhelon folyón, meg a tengeren túlra. S nagyon sokan úgy gondoljuk Bagamériában, itt volna az ideje ezt a történelmi igazságtalanságot orvosolni. Még többet mondok: én tudom, hogy titokban Hévér király is így gondolja Prákritban. Csak még nincs elég hatalom és erő a kezében ahhoz, hogy Katakurdával és Haváriával szemben ezt nyíltan ki is mondja! De ha Omasusban is így gondolnák, s a két testvérnép újra kezet fogna, az akkora erőt és hatalmat jelentene, amellyel szemben se Katakurda, se Havária nem állna meg!

Ez volt az a pillanat, amikor valaki fölfedezte, hogy az idegennek üres a pohara, s engedelmet kérő biccentéssel töltött neki a saját borukból. A kezdeti tartózkodás teljesen feloldódott akkor, amikor kiderült, hogy az ismeretlen a tekegolyót is ügyesen tudja kezelni. Újabb kört rendeltek, s ezúttal már a Meluzin óta fennálló ősi barátságra ittak. Azután az idegen is rendelt egy kört, s aznap este még sok kövidinka fogyott...

II.

XII. Krispin nagyfejedelem érthetetlen, s látszatra össze nem függő, de hát időben mégiscsak egybeeső problémák sorozatával találta szembe magát. Olyanokkal, amelyekkel soha korábban egyetlen ősének nem kellett megbirkóznia, de még az egyetem tudós professzorai is értetlenül vakarták a fejüket, amikor tanácsadói ülésre hívta össze őket. Precedens nélküli események sorozatai! Az rendben van, hogy szerte az országban egyesületek alakulnak Omasus őstörténetének és ősi kultúrájának tanulmányozására. Ez önmagában dicséretes dolog. Az is rendben van, hogy a tudományos buzgólkodás mellett fontosnak tartják a testedzést is, bár az, hogy valóban a kuglizás lenne az ősi, a sui generis csimbókvölgyi sport, enyhén szólva vitatható. Ez azonban nem politikai, hanem tudományos kérdés, vitassák meg, addig is szívük joga annak tartani. Az is rendben van, hogy omasusi-bagamér baráti társaságok alakulnak, sokkal helyesebb, mint ha egymás fejét vernék be a határvidéki kocsmákban. De hogy épp azóta ismeretlen tettesek éjszakánként " Menjetek haza!" feliratokat pingálnak a havár kereskedők házaira? S a rendőrök még soha senkit nem tudtak tettenérni. A nagyfejedelem leváltotta a belügyminisztert és a rendőrfőkapitányt, újat nevezett ki a helyükre, de semmi sem változott. Sőt, azóta már éjszakánként havár boltokat is feltörnek és felgyújtanak, a rendőrség pedig pont ugyanolyan tehetetlen. S a tűzoltók is mindig akkor érnek ki, amikor a bolt már leégett. Az egyetem autonóm, intézze el belügyeként, hogy egy jelentős létszámú hallgatói csoport nyilvánosan bojkottot hirdetett és szervez a havár professzorok előadásaival szemben. Az viszont már nem belügyük, hogy azóta rendszeresek a verekedések köztük, s a bojkotthoz nem csatlakozó hallgatók között - mégis jobb volna, ha nem a rendőrséget kellene odaküldeni, hogy teremtsenek rendet.

Az ülés eredménytelenül oszlott fel, az érthetetlen események sűrűsödtek és újabbakkal gyarapodtak, a nagyfejedelem pedig mindig csak reagált rájuk: futott a nyomukban ahelyett, hogy eléjük tudott volna vágni. Mire kiküldte a rendőrséget az egyetemre, az okafogyottá vált: a bojkottáló hallgatók elégették a havár nyelvű könyveket, csoportosan betörtek a havár professzorok óráira, botrányos jeleneteket rendeztek, lehetetlenné tették az előadások megtartását, így a professzorok - néhány eredménytelen petíció után - maguk vonultak ki az egyetemről. Mire Krispin elrendelte a havár boltok állandó védelem alá helyezését, alig maradt mit megvédeni, csak a tróntermet tapétázhatta ki a Haváriából érkezett tiltakozó jegyzékekkel. Ráadásul futótűzszerűen terjedt az "Igaz csimbókvölgyi nem vásárol havár árut" mozgalom, ahogy az ősi csimbókvölgyi ruhadarabbá kikiáltott fuszli viselete is. (Más kérdés, hogy a helyi szabók nem győzték a fuszli iránt hirtelen megnövekedett igényeket kielégíteni, így a többség Loroban gyártott fuszlit viselt, amelyet bagamér kereskedők szállítottak - kis kerülővel - Omasusba: Prákritban előbb eltávolították a fuszlikból a származási helyre vonatkozó jelzéseket. Minek ingerelni a vevőt?) Ekkor már utcai felvonulások is voltak, melynek résztvevői követelték a "havárvédő" nagyfejedelem lemondását. S közel volt a nap, amelyen a holtsápadt rendőrfőkapitánynak azt kellett jelentenie, hogy nem tudja többé szavatolni a nagyfejedelem és családja személyi biztonságát. Egy út szabad még: a palota hátsó kijáratán át a Csimbókos patakra, ahol egy gyorsjáratú cirkáló várja a nagyfejedelmet és családját, s elviszi őket az általuk tetszőlegesen kiválasztott országba. Bagaméria, Havária, Katakurda és Skandinávia már egyaránt jelezte befogadó készségét...

III.

A vértelenül is győztes revolúció másnapján a kuglizó (és őstörténetkutató) körök legkiválóbb képviselőiből alakult kormányzótanács vette át a hatalmat, melynek tagjai önmagukat oliguraknak, testületüket Oliguriának nevezték el, s rögtön munkához láttak. "Az első feladat a közélet megtisztítása az átkos múlt maradványaitól és képviselőitől (az igaz csimbókvölgyi szakemberektől természetesen nem)!" - adták ki a jelszót. Ennek jegyében elrendelték, hogy 48 órán belül mindenki hagyja el az országot, aki nem tudja igazolni, hogy ősei között négy generációra visszamenően egyetlen havár sem található. Ennek következtében ugyan alig maradt orvos az országban (az orvoslás hagyományosan a havárok által űzött hivatás volt), de a kuglizáson edződött igaz csimbókvölgyi úgyis egészséges, mint a makk! 48 óra után - hogy az idegenek vissza ne szivárogjanak - az Oliguria lezáratta az ország keleti, nyugati és déli határait, megszakított minden kereskedelmi, diplomáciai, turisztikai és egyéb kapcsolatot Katakurdisztánnal és Haváriával. Az omasusi piacokról eltűntek a havár áruk, a zinbieli és a haváriai egyetem között megszűnt a hallgatócsere.( Akinek pénze volt, és megfelelő személyes kapcsolatai, az persze továbbra is hozzájuthatott a havár árukhoz, legfeljebb kicsit drágábban és kerülővel, mint korábban a fuszlihoz. Ugyanúgy el lehetett jutni Haváriába is - kerülővel, drágábban, titokban tartva az úticélt - Bagamérián át. A bagamérok kevésbé voltak kényesek az ősi katakurd vér tisztaságára.) Aki nem látta világosan, hogy a hozott intézkedések átmenetileg okozhatnak ugyan nehézségeket, de ezek vállalását a múlt öröksége kötelességgé, a jövő pedig közös érdekké teszi, s mindennek még hangot is adott, azt rövidített eljárással Mordent vagy Würm sziklabörtönébe küldték elmélkedni, ahonnan nemsokára mehetett tovább kényszermunkára. Kényszermunkások ásták az Eyrf-hegy gyomrába azokat a hatalmas, titkos fegyvergyárakat, ahol nemsokára ugyancsak kényszermunkások gyártották futószalagon a lancettákat és a puskákat a Haváriával és Katakurdával szembeni, előbb-utóbb szükségszerűen elkövetkező nagy összecsapáshoz, a végső történelmi igazságtételhez. Nemsokára elégedetlenkedni sem kellett, elegendő volt, ha valaki nem elég látványosan elégedett...

Furcsa módon mégis egyre több volt az elégedetlen ember Omasusban. A kenyér jegyre történő adagolásának bevezetése például szabályos lázongást váltott ki. A nagy háború pedig, mely visszamenőleg is igazol majd minden nélkülözést és erőfeszítést, csak nem akart kirobbanni. Prákritból türelemre intő üzenetek érkeztek: még nem jött el az ideje, még nem vagyunk elég fölkészültek rá... Azután eljött a nap, amikor az oligurak a saját eszközeikkel már nem tudták fenntartani a rendet, s Prákritból kellett segítséget kérniük. A testvéri bagamér nép egy percig sem késlekedett. Würm, Mordent, Pislák, Omasus, Zinbiel és Rebec erődítményeit egytől-egyig megszállta a bagamér hadsereg, s fegyvereik fenyegetően irányultak az ország belseje felé.

A legenda szerint aznap este, vacsora közben Hévér király így szólt fiához, egyúttal a prákriti trónra kiszemelt utódához: "Látod fiam, egy ősi és töredékes katakurd mondóka, amikor a lehetetlenséget akarja érzékeltetni, azt a kérdést teszi föl, hogy » vajjon bévehedd-é // Würmnek sziklavárát?« Mert ez eddig még soha, senkinek sem sikerült. Én pedig se bé nem vettem, se meg nem vettem, azután mégis benne vagyok. Úgy alakítottam a helyzetet, hogy tálcán adták át nekem ajándékba. Ez az uralkodás művészete."

S ha már eszébe jutott, hát gyorsan intézkedett, hogy a Prákritban raboskodó utolsó Panrac-hitű sámánt szállítsák át a sokkal biztonságosabb mordenti sziklabörtönbe. Évek múlva ott is végezték ki a szerencsétlent.

IV.

Az Első Oligúr esküt tett, hogy be nem teszi a lábát se a Gonosz haváriai birodalmába, se annak szövetségeséhez, Katakurdába. Ezt úgy oldotta meg, hogy egyáltalán ki sem tette a lábát Omasusból, kiváltképpen a nagyfejedelmi palotából, ahol még úgy-ahogy biztonságban érezte magát. Szentül hitte, hogy minden sarkon merénylők leselkednek rá. De a többiek - néha hivatalosan, néha nyaralásuk helyét titokban módosítva - meg-megfordultak mindkét országban. S ők sem voltak maradéktalanul boldogak és elégedettek. Amit láttak, az úgy fogalmazódott meg bennük, hogy "elment mellettünk a világ" . Egyáltalán nem rendült meg világforradalmi terveiktől, döcögött tovább a maga rendes kerékvágásában, őket meg otthagyta, tapossák tovább a saját sarukat egyhelyben, ha nekik úgy tetszik. Néhányan annyira felbátorodtak, hogy nem törődtek a környéken nyüzsgő kémekkel sem, s megkeresték a száműzetésben élő nagyfejedelmi családot. De azok semmiféle politikai tervekkel nem foglalkoztak, teljesen beilleszkedtek új hazájuk életébe. A nagyfejedelem a távirati iroda omasusi osztályát vezette, szakfordításokat, hírelemzéseket és kommentárokat készített, fia pedig közgazdász-diplomát szerzett az Universitason, s brókerként dolgozott a tőzsdén.

Amikor eljött a nap, s az agg Hévér király örökre lehunyta a szemét, a temetésre Prákritba utazott az egész Oliguria, kivételesen még az Első Oligúr is. A temetés után Kvagga királyfi, a kijelölt utód és örökös külön fogadta az omasusi oligurakat. Szokatlanul nyers volt, és tragikusan őszinte. - "Apámnak volt egy álma, de mi nem ringathatjuk magunkat többé álmokba. Tudomásul kell vennünk a valóság nyers tényeit, az álmokat pedig el kell felejtenünk. Az álmokról ne is essék több szó, csak a tényekről. A tény pedig az, hogy Omasust évtizedek óta Bagaméria tartja el. A parafadugó maradt a világpiacon az egyetlen eladható terméketek, abból pedig önmagában nem lehet megélni." - "De a borunk..." - vetette ellene az Első Oligúr. - "Milyen borotok?" - kérdezte Kvagga. - "A Mordenti Leányka és a würmösborok régóta bagamér termékek, a Rebeci Fuszlivágót pedig a világon senki meg nem issza rajtatok kívül!" - "A fegyvergyártásunk..." - nyögte az Első Oligúr. - "Az egy vicc. A sorozatvetők korában mit akarsz az elöltöltős kováspuskáitokkal és muskétáitokkal?" - folytatta Kvagga. - "Itt az ideje a változásoknak. Az első az lesz, hogy te nyugdíjba mész. Vissza se menj Omasusba, már kinéztünk neked egy üdülőházat Prákrit mellett. A második az, hogy általános amnesztiát adtok az ártatlanul elítélteknek. A harmadik az, hogy a saját lábatokra álltok, s megtanultok a saját munkátokból megélni." - Az Első Oligúr teljesen összeomlott, de még megpróbált egy utolsó kártyát kijátszani. - "És a megszállt váraink...?" - "Ti is tudjátok, hogy csak a ti érdeketekben vannak megszállva, a ti uralmatokat tartja fönn. Nagyon szívesen kiürítjük holnap valamennyit, de akkor holnapután mindannyian lógni fogtok." - S jelezte, hogy elmehetnek, jöhet a következő delegáció kondoleálni.

Az oligurak kimondottan gondterheltek voltak, amikor a hajó visszaindult velük Omasusba. Könnyű azt mondani, hogy váljanak versenyképesekké, korszerűsítsék a gazdaságot - de hogyan? Egyetlen dolgot láttak világosan, hogy bármit akarnak tenni, ahhoz pénz kell, nagyon sok pénz, sokkal több, mint amennyi valaha is volt Omasusban. Ezen túl elképzelésük sem volt arról, hogyan fogjanak hozzá. De nem azért voltak ők országuk hivatott vezetői, hogy mire a hajó kiért a Panrac-óceánra, legalább az első lépést el ne döntsék: kikötnek Haváriában és meglátogatják az ifjú Krispint.

V.

Omasus népe nem hitt a szemének. Azelőtt évtizedekig nem változott semmi, most meg napra-nap követték egymást a lassan nyomon követhetetlen új fejlemények. Egyik pillanatról a másikra minden régi és jól bevált viselkedési rutin érvénytelenné vált, minden másképpen lett. A minap még olyan szigorú és zárkózott oligurakat egyszerre csak kenyérre lehetett kenni. Testületileg részvénytársaságot alapítottak, s mindent teleragasztottak "Jegyezz te is Omasus Hajózási Rt. részvényt!" feliratú plakátokkal. A csimbókvölgyi nép persze gyanakodott és kivárt. Egyrészt már csak a nagyon öregek emlékeztek rá, hogy mi is az a részvény és mire jó, másrészt mindenki megszokta, hogy az oliguraktól semmi jót ne várjon. Minden várakozás ellenére a dolog mégis beütött. A kibocsájtott részvényeket lejegyezték, s a társaság belefogott a tervezett hajógyár építésébe. A szerződtetett munkásokat tisztességgel megfizették, az első üzemcsarnok rekordidő alatt elkészült. S már épültek is az első hajók, amelyek arra voltak hivatva, hogy a Pislák-Kelát útvonalon omasusi lobogó alatt vigyék piacra az Eyrf-hegy kincsét, a nélkülözhetetlen parafadugót. Akik mertek spekulálni, csak az osztalékból hihetetlenül nagyot kaszálhattak, csak abból, hogy a kereskedés hasznát ezúttal nem a bagamériak vágták zsebre. Az OMHART részvények kurzusa pedig a tőzsdén a csillagos egekbe szökött.

A prototípus jól működött - rázták meg az oligurak Krispin kezét -, gratulálunk, jöjjön a következő. S hogy az első merész vállalkozók számítása bejött, a gyanakvás is oldódni kezdett. A megtakarított thugocskák fokozatosan mindenütt előkerültek a fuszliszárakból, s befektetési lehetőségek után kiáltottak. Robbanásszerűen nőtt az Omasusbank fiókjainak száma, gyarapodtak a takarékbetétek, szaporodtak a részvénytársaságok. Megalakult az Omasus Mézkitermelési és Értékesítési Rt. (MÉZÉRT), az Omasus Gin, Tej és Túró Rt. (MIZOGIN). A beruházások munkahelyeket teremtettek, a munkahelyek növekvő jövedelmeket és jólétet jelentettek, az pedig növekvő keresletet és forgalmat a kereskedelemben. A Protanpress és a Havária press omasusi gazdasági csodáról értekeztek, s az omasusi tőzsdén megjelentek az első havár és katakurd befektetők. A fellendülés megállíthatatlannak tűnt, s amikor az erre alakult részvénytársaságok sorra visszavásárolták az ősi végvárakat és borvidékeket, Würmöt, Mordentot, Pislákot, Omasust, Zinbielt és Rebecet Bagamériától, az eufória az egekbe csapott.

Ekkortájt történt, hogy az oligurak újra titkos látogatást tettek Krispinnél. Pedig a titkolódzást ezúttal látszólag már semmi sem indokolta: nem egy ellenséges ország fővárosába, csak az Omasusbank vezérigazgatói irodájába mentek. Mégsem tűntek kevésbé gondterheltnek, mint az első alkalommal. Az újonnan kibocsájtott értékpapírok nem akartak elkelni. A tőzsdén a kurzus emelkedése lelassult, néhány papírnál leállt, sőt, besszbe csapott át. De Krispin megnyugtatta őket. Egyszerű és természetes a magyarázat: kifogyóban vannak a szabadon befektethető megtakarítások. A megoldás is az: a hitel. - "De ki ad hitelt részvényvásárlásra?" - "Egyszerű, a bank." - "De annak fedezet kell." - "Kell jobb fedezet, mint maga a részvény?" - "Hiszen ez egy abszurditás! Arra ad hitelt, hogy megvegyem az általa kibocsájtott részvényt, amelyet rögtön nála hagyok zálogba?" - "Nem nagyobb, mint a tegnap lejárt váltód, amelyet egy másik váltóval fizettél ki. Ez az egész történet arról szól, hogy kevés a tőkéd, ezért gyorsan kell forgatnod, hogy többnek lássák. De attól még nem lesz több, csak annak látszik. Kilépni pedig nem lehet a körből, mert kétszeresen is vesztenél rajta: amit a megkezdett befektetéseidbe már invesztáltál, s a profitot, amit majd egyszer hozni fog."

Pedig Krispin más, talán még nyugtalanítóbb jelenségeket is észlelt. A nagy eufóriában mindenki gyorsan és nagyot akart kaszálni, senki nem törődött a jövőnek szóló befektetésekkel. Különben logikus is: hasznot egyelőre nem hajt, csak viszi a pénzt és csökkenti a versenyképességet. Miután senki nem törődött az újratelepítésekkel, először az Eyrf-hegy paratölgy-erdein mutatkoztak az elöregedés jelenségei. Egyre kevesebb és egyre rosszabb minőségű parafa került a keláti piacra, a Pislák és Kelát közötti kereskedelmi út fokozatosan veszteségessé vált. S már mutatkoztak a jelei a würmi és mordenti szőlőtőkék elöregedésének is. A gründolási láz pedig csak nem csillapult. Ahogy Krispin mondta, az egyre gyorsabban forgó mókuskerékből nem lehetett kiszállni, s iszonyatos harc folyt minden, még szabadon befektethető pénzeszközért. Pedig közben már általánossá vált a tőzsdén a bessz, s néhány kisebb társaság csődöt jelentett.

S egy szép tavaszi estén - ki tudja honnan - elterjedt a hír, hogy az Omasusbank likviditása is megrendült, s a hitelszerződések felmondására készülnek. Másnap hajnalban, órákkal a nyitás előtt már szeriméteres sorok kígyóztak a bankfiókok előtt: a betétesek akarták kimenteni azt, ami menthető. A bank délig állta a rohamot, akkor valóban be kellett jelentenie a fizetésképtelenséget. Akkorra a tőzsdei kurzus is padlót fogott: akik a besszre spekuláltak, azok az elkeseredetten elhajigált papírok összegereblyézésének árán juthattak hatalmas pakettekhez. Az oligurak a lincshangulat elől a nagyfejedelmi palota hátsó kijáratán át menekültek a Csimbókos patakra, ahonnan egy gyorsjáratú cirkáló vitte őket egyenesen Haváriába. Krispin nem tudott - vagy nem is akart - menekülni. Azt nem tudták bizonyítani, hogy az Omasusbank fizetésképtelenségének hírét is ő terjesztette el, s a bíróság enyhítő körülményként vette figyelembe a bizonyíthatóan hazafias szándékot, azt, hogy megszabadította a népet a bagaméroktól és az oliguriától. Az Omasusbank terhére folytatott felelőtlen hitelezési és értékpapírkibocsájtási gyakorlat vádja alól azonban nem lehetett fölmenteni. Így nemzeti hőssé nyilvánítása mellett Würm börtönében letöltendő várfogságra ítélték, mely addig tart, míg a Mordenti Oliguria Alapítvány nem kárpótolja az utolsó olyan kisrészvényest is, aki a Nagy Omasusi Tőzsdei Krach során ment tönkre...

VI.

Tudjátok, magyarázta egy derék csimbókvölgyi atyafi, nekem meg is ért ennyit, hogy megszabadultam ezektől. Azzal nagyot kortyolt a kövidinkából, s jól meglökte a tekegolyót...

 

2. Frida Niche, az utolsó szabadságharcos

I.

Az oligurak bukása után Omasus visszatért a monarchikus államformához. Mivel azonban a dinasztikus rendben következő XIII. Krispin éppen szabadságvesztését töltötte, szabadulásáig, vagy az ő örökösének nagykorúságáig a nagyfejedelmi széket nem töltötték be. S mivel Krispin soha nem szabadult, és agglegényként, örökös nélkül halt meg, az Omasusok trónja egyszer s mindenkorra betöltetlen maradt (eltekintve talán a Csimbók dinasztia rövid intermezzójától).

A Nagy Omasusi Tőzsdei Krachnak pedig nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A pénzpiac omlott össze, s nem az egész gazdaság. Néhány jól megcélzott, s nem is túlságosan nagy összegű külső hitellel viszonylag gyorsan konszolidálni lehetett a helyzetet. Az erről folytatott tárgyalásokon kristályosodott ki egy olyan nemzetközi bank és pénzrendszer elképzelése, melynek funkciója pontosan a hasonló események megelőzése, krízishelyzetben pedig a meghatározott feltételek melletti pénzügyi intervenció lett. Az ezt életrekeltő egyezményrendszer aláírása után pedig Omasus már eléggé magától értetődően csatlakozott a Katakurda és Havária közötti politikai és gazdasági kapcsolatokat egyébként is meghatározó szerződésrendszerhez.

A világ egyik legfurcsább föderációját négy különböző államformájú ország hozta létre. Katakurda megtartotta tradicionális monarchikus államformáját, ahogy Havária is ragaszkodott republikánus hagyományaihoz. Parenchima még a 2. bagamér-katakurd háború után, Akromatiné uralkodása alatt kapta vissza ősi autonómiáját, s tartományi Gorálja úgy döntött, hogy a teokrácia helyreállításáról szóló elvi döntés mellett a Szem újbóli kinyílásáig perszonálunióban marad Katakurdával. Ehhez csatlakozott negyedikként a nagyfejedelem nélküli omasusi nagyfejedelemség.

A Nagy Népi Gorál határozott a közös hatáskörbe utalt ügyekben, és ajánlásokat hozhatott azokban a kérdésekben, amelyek a négy tartományi szerv - Katakurda Gorálja, Omasus Gorálja, Parenchima Gorálja és a Havár szenátus hatáskörébe tartoztak. A Nagy Népi Gorál felváltva ülésezett az egyes tartományi székhelyeken, határozatait és ajánlásait sorszámmal és a döntés helyével jelölte. (Pl. a lakkolit különösen kegyetlen büntetéssé nyilvánítását és eltörlését javasló ajánlás volt a XVII. Omasus memorandum.)

II.

Szomorú a sorsa annak, aki romantikus forradalmár lélekkel, nagy tettekre hivatottan prózai korszakba születik. Oly korba, melyben a legnagyobb vakmerőségnek számít, ha valaki hetykén a levél bal felső sarkába írja a keltezést.

A kis Frida még iskolába se járt, de már meggyűlt a baja a féltőn óvó nagynénikkel, akiknek nem tudta megmagyarázni, hogy a cousine névnapi zsúrjának fénypontja csak az lehet, ha ő végiglocsolja a fiúkat az ünnepi kakaóval.

Iskolát is számosat próbált ki. Míg tanárai magyaráztak, ő hasonló buzgalommal bökverseket gyártott róluk, melyeket saját készítésű karikatúráival rögtön illusztrált is. A legjobban sikerülteket azonnal terjeszteni is kezdte. Magyarázatát, hogy a jókedvű iskoláért akart mozgalmat indítani, sajnos nem fogadták el.

Az egyetemen azután egy professzora végre fölfedezte, hogy Frida fékezhetetlensége a hasznos célt nem találó kreativitás jele. Ő hívta föl a lány figyelmét a katakurd irodalom és történelem méltatlanul kevéssé ismert nőalakjaira: Akromatinéra, a rebeci vár hős védőnőire, a bagamérok elleni küzdelemben életét áldozó Cra d' Ennaejre, olyan írónőkre, mint Tigram Iarravan vagy Dnas Egroeg.

Frida lelkesen vetette bele magát a kutatásba, s nemsokára a téma legjobb diákköri szakértője lett. Nemcsak a szolid történészprofesszortól érték azonban szellemi impulzusok. Ekkortájt kezdte olvasni az ifjú társadalomtudós, Xram S' legne munkáit, s lenyűgözte a sehol másutt nem tapasztalt gondolkodói következetesség. Az alapelvek olyan világosak voltak, csak azt nem értette, hogy mások - ő maga is - még nem fedezték föl ezeket. Hát persze! Minden társadalomban az elnyomottak küzdelme zajlik a kizsákmányolás ellen. Xram S' legne egyetlen kérdésben tévedett, az elnyomók és az elnyomottak meghatározásában. Igazi férfi lévén megfeledkezett az elnyomás legősibb, alapvető formájáról: a nők kizsákmányolásáról a férfiak által! S Frida már tudta, hogy mi az ő hivatása: felvilágosítani sorstársait, és élükre állni a nagy emancipációs szabadságharcban.

Történelmi tanulmányaiból már alapos ismereteket szerzett arról, hogy kezdetben micsoda nehézségekkel, mennyi meg nem értéssel és gúnnyal kell szembenézniük a forradalmian új gondolatoknak és hirdetőiknek. Amikor első manifesztumát közzétette, nem is számított másra, mint a legteljesebb visszhangtalanságra. Kellemesen lepte meg, hogy legalább egy válaszröpiratra méltatták - mely persze nem tartalmazott semmi mást, mint a szokásos macho közhelyeket. A röpirat arra hívta föl a figyelmet, hogy a minden bizonnyal kiváló történészi képességekkel rendelkező kollegina eltévedhetett az évszámok között, amikor nem vette észre, hogy a nőkre is kiterjedő általános választójogot már Almodovár törvénybe iktatta, a Lex Akromatiné pedig teljessé tette a tanulmányokra és a munkavállalásra vonatkozó liberalizációt. Igaz ugyan, hogy maga Akromatiné kevesebb uralkodói fizetést kapott, mint férfi kollégái, de ennek az volt az oka, hogy csak 75%-os részmunkaidőt vállalt, míg a maradék 25%-ot Akromatin töltötte ki. (A korabeli adókulcsok mellett így jelentős adómegtakarítást értek el.) Egyszóval: kicsit megkésett dolog harcot indítani a női egyenjogúságért.

Frida meggyőződését az ilyen tárgyszerűtlen mellébeszélés természetesen nem rendíthette meg. Egyébként is nyomdában volt már az első könyve, mely később Imígyen szól a zara puska címen vált ismertté. Ebben a műben egészen a keláti pincesor első ajtajáig ment vissza, hogy bizonyítsa, már az macho előítélet, miszerint a férfi a teremtés rendjében elsőbbséget élvezne: épp fordítva. (Rossz nyelvek szerint azért dolgozta fel olyan alaposan az első ajtót, mert azután a másodikig már nem tudott eltalálni, de melyik forradalmárt nem érik hitvány rágalmak?) Ami még fontosabb: magánszemináriumain már állandósult egy kicsinyke csoport, melynek tagjai fenntartás nélkül elfogadták a nézeteit, s lelkesen egyetértettek műve konklúziójával is: nem elmélkedni és kutatni, hanem cselekedni kell. Követték akkor is, amikor bejelentette, hogy megérett az idő a fegyveres felkelés kirobbantására. Frida valóban szerzett valahonnan puskákat is, és július elején követői élén bevetette magát a Würm fölötti hegyekbe.

A forradalmár legfontosabb tulajdonsága a körültekintés, s Frida úgy gondolta, hogy gondosan kiválasztotta az időpontot. A vizsgaidőszak már befejeződött, tombolt a nyár, az időjárással őszig nem lehetett gond, akkorra meg mindenképpen le akarta tudni az egész forradalmat, s visszatérni az egyetemre, mert tanársegédi ösztöndíját sem akarta feladni. Csak azt nem értette, hogy olvasmányai szerint az elnyomóknak már rég mozgósítaniuk kellett volna ellenük az erőszakszerveket. Ehelyett úgy tűnt, hogy a hatalom egyáltalán nem törődik velük. Pedig még az egyetemi faliújságra is kiírta, hogy mikor és hol lesznek megtalálhatók. Lassan egy hete kempingeztek - el kell ismerni, hogy nagyon kellemes körülmények között -, és nem történt semmi. Pontosabban két apró kellemetlenség történt: eltörött a magukkal hozott dugóhúzó és a konzervnyitó. Senkinek sem akaródzott elgyalogolni Würmig és vissza, egy forradalmár egyébként sem mehet be csak úgy a boltba konzervnyitót venni. Végül Frida kiadta a parancsot: rekvirálunk!

III.

A kis csapat óvatosan ereszkedett lefelé a hegyoldalban - végtére első fegyveres akciójukra készültek -, amikor Frida hirtelen megálljt intett. Néhány lépésnyire előttük az erdőben kis, napsütötte tisztás nyílt, s a tisztás felől hangokat sodort feléjük a szél. A verőfény elől a félárnyékba húzódva három férfi üldögélt ott. Láthatóan nem törődtek a külvilággal, eszükbe sem jutott, hogy más is lehet a környéken. Annál jobban meglepődtek, amikor egyszerre tucatnyi fegyver csöve szegeződött rájuk, s felcsattant Frida hangja: " Szexista macho vadállatok - kezeket föl!"

A három férfi akkor sem döbbenhetett volna meg jobban, ha a tisztásra Esen, a nagy vadász lép ki személyesen a katakurd mitológiából, Mottot űzve. Szavuk elakadt, remegve a magasba emelték a kezüket. S máris csattant Frida következő parancsa: "Fegyverezzétek le őket!" Hárman ugrottak, hogy végrehajtsák az utasítást. Elvették a hátizsákok oldalának támasztott puskákat, lecsatolták a férfiak derékszíján függő tőrkéseket. "Kutassátok át a hátizsákokat is!" - hangzott a parancs. Vadászcsapdák, hurkok, kötelek és újabb tőrök kerültek elő. "Ez minden? A dugóhúzókat és a konzervnyitókat is!" A három megtámadott ekkor kezdett magához térni a meglepetésből. Vesztükre rosszul értelmezték a helyzetet. Az világosnak tűnt a számukra, hogy vagy egy elkésett április elsejei tréfa áldozatai, vagy egy elmegyógyintézet lehet a környéken, s rejtélyes módon onnan szabadulhattak ki a női ápoltak. Honnan juthattak azonban fegyverekhez? Az egyik férfi összeszedte minden vélt pszichológiai érzékét és udvariasságát, s megszólalt: "Bocsásson meg hölgyem, a dugóhúzókat és a konzervnyitókat miért?"

Ezt nem kellett volna. Frida a kérdésből csak a "hölgyem" megszólítást hallotta meg, s elborult az agya. A rohadt szexista macho állat! Még udvarolni próbál! "Kössétek hátra a kezüket!" - parancsolta. - "Magukat a Forradalmi Néphadsereg nevében hadifogollyá nyilvánítom, s a Főparancsnokságra visszük kihallgatni!"

IV.

A kihallgatás a "főparancsnokságon" egész délután zajlott, sőt, belenyúlt az éjszakába is. Frida számára egyre világosabb lett az, hogy milyen képtelen helyzetbe hozta magát. Orvvadászokat fogott, amit "hadifoglyai" nem is próbáltak túlságosan sokáig tagadni. Amit viszont körmük szakadtáig próbáltak titkolni, hogy ráadásul a bagaméri határ túlsó oldaláról jöttek, s amikor már nem lehetett többé tagadni, akkor azt próbálták bizonygatni, hogy véletlenül tévedtek át.

Frida tanácstalanná vált. Fogságban nem tarthatja őket: csak útjában lennének. Az ellen, hogy agyonlövesse őket, a lelkiismerete tiltakozott. A könyvek leírásaiban olyan egyszerűnek tűnt fegyvert használni ember ellen, de most visszariadt ettől a lehetőségtől. Azt sejtette, hogy nyugodtan hagyhatná futni őket - aligha mennének panaszt tenni a würmi rendőrfőkapitányságra. De ezt sem engedte egy furcsa érzés, amit nehezen tudott volna megnevezni - talán hazafias, vagy állampolgári kötelességtudat? Ha bárki más ezt így nevezi, Frida nyilván tagadta volna, hogy neki valaha is volt ilyen érzése. A törvény előírta út egyértelmű volt a számára: át kell adni a foglyokat a hatóságoknak - de most valahogy nem vágyott a hatóságokkal való kapcsolatfelvételre. Hosszas habozás után - jobb híján - mégis ezt a lehetőséget választotta. Kis csoportjának pedig bejelentette, hogy a forradalom kirobbantása - a közbejött váratlan események miatt - egy év halasztást szenved.

V.

Az Omasuspress gyorshírben jelentette, hogy a zinbieli egyetem ifjú történésznője - Frida szeme szikrákat hányt a dühtől -, aki nyári honismereti tábort vezetett tanítványainak a Würm környéki hegyekben - Frida elfojtott egy káromkodást -, komoly, nemzetközi konfliktus veszélyével is fenyegető bonyodalmakat hárított el, amikor leleplezte, lefegyverezte és elfogta a Bagamériából illegálisan átszivárgott határsértő orvvadász bandát. - Frida már nem is fojtotta el a káromkodását, és köpött egyet. - A gyorshírhez csatolt kommentár kiemelte, hogy három évszázada, a második bagaméri-katakurd háborút lezáró határkijelölések óta, időről-időre felelevenedik a konfliktus a bagaméri határsértő erdőbitorlókkal, s már többször is háborús veszélyt okozott egy-egy - némelykor a lakkolitig fajuló - önbíráskodás.

VI.

"S ha szabad kérdeznem, miről írja legközelebbi monográfiáját az ifjú adjunktusnő?" - kérdezte a korosodó docens, amikor az egyetem folyosóján utolérte Fridát, s a kezében tartott, összetekert újsággal - szokása szerint - könnyedén a lány fenekére csapott. Frida idegesen összerándult, de azután nyugalmat erőltetett magára. "Esucram nyomán arról, hogy a hatalom represszív erői miként konformizálják a manipuláció révén a rezisztenciának a társadalom által kitermelt formáit" - azzal befordult a következő keresztfolyosón, se szó se beszéd faképnél hagyva a docenst.

 

Epilógus

Szomorú a sorsa annak, aki forradalmárként megöregszik. Frida tudományos karrierje szépen haladt előre. Kutatásai nyomán idővel a história önálló diszciplinájának ismerték el a női történelmet. Saját tanszéke lett, tanársegédjei és adjunktusai elismerten a legjobb történettudományi disszertációkat alkották az egyetemen. Szelleme, gondolatai radikálisak maradtak, de az már nem jutott volna eszébe, hogy fegyveres forradalmi felkelést szervezzen és robbantson ki. Azt pedig talán maga sem tudta, hogy művei - Xram S' legne és Esucram munkái mellett - miként terjedtek és váltak egyre népszerűbbekké különböző radikális - környezetvédő, kisebbségi jogvédő, alternatív - értelmiségi és diákkörökben. Hosszú élete végén, 1887-ben még megérte a zinbieli campuson kirobbant, de a haváriai, katakurdai, parenchimai, sőt, még a prákriti és mirzai universitasokra is átterjedő nagy diáklázadást, a Nefelin-felkelést. (Az első nagy tüntetések a zinbieli egyetem parkjában álló Nefelin Jolán-szobortól indultak.) Megérte - és elutasította. Nem is a lázadást jellemző elképesztő eszmei zűrzavar miatt, hogy ti. a legkülönbözőbb csoportok a legkülönbözőbb elképzelésekkel léptek föl. Ott voltak a hagyományos radikálisok, zászlajukon Xram S' legne, Esucram és az ő nézeteivel. Voltak olyanok, akik Eskhatost (!) tűzték a zászlajukra, akinek a fennmaradt műveiből - tévesen - valamiféle ősi vallási és vagyonközösség eszményét próbálták kiolvasni. Azután olyanok, akik a kommunákba szerveződött életformát hirdették, de olyanok is, akik minden társadalmi probléma megoldását a biogazdálkodás elterjesztésében látták. Nem, Frida egyszerűen azon az állásponton volt, hogy a diákság nem társadalmi kategória, hanem átmeneti életkori állapot, s így nem alkalmas arra, hogy felszámolja a hatalmi repressziót. Nézete igazolódását már nem élte meg. Néhány oktatási miniszter lemondott, felemelték az egyetemi ösztöndíjakat, kiterjesztették az egyetemi hallgatói önkormányzatok jogosítványait, javították a menzákon az étkezési normákat, növelték a szociális hozzájárulást a tankönyvek árához - s néhány év alatt a megmozdulások fokozatosan elültek, a lázongások lecsillapodtak. Újabb néhány év múlva pedig a hajdani diákvezérek mindegyike jól fizetett, befolyásos pozíciókat töltött be, s legfeljebb nosztalgikusan emlékezett az ifjúkor nagy, romantikus kalandjára.

Frida Niche emlékét pedig - a zinbieli egyetem régi szép szokása szerint - portrészoborral és emléktáblával örökítették meg az ún. Professzorok Fasorában. Közvetlenül a molyirtószert feltaláló nagy kémikusnő, Nefelin Jolán emlékszobra mellett.