Petrus deák
válogatott irodalmi műveiből

Versek, verstorzítások, versparódiák:

Csak jambusok
[Pantum-kísérlet töredék]
Aszklepiadészi balladakísérlet
Vagy féltuczatnyi morbid limerickek
Egy clerihew

Katakurd nyelvű költemények és fordtásaik,

Műfordítás:

Erzsébet és Liza, Bözsike és Betti
Mystery Object I. II.

Az Ismeretlen Kollektív Költő versei:

Zöld macska a ködben
Nincs itt a Macska
Vízi tragédia
Rondó-féle április elsejére

Katakurd nyelvű költemények és fordításaik:

Máliber lujule lelet fordítása
Opalagu lelet fordítása

Regény-részlet:

Thámár (Bábaasszony)

Mesék, mese-befejezések

Bergengóc mese és befejezése

Irodalomtörénet, műelemzés:

Értelmezések Weöres Sándor Trilla című egyperceséhez
Kis underground irodalomtörténet

Mítosz-leletek:

Töredékkutatás:

Az MS 2748/3 jelű kézirat és
annak verses változata
"Khm-khm" (az első töredékhez)
"Létezem az Időben és a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül."
(A nyolcadik töredékhez)
"A Káoszból kivált egy jel" (A tizedik töredékhez)

Történelem:

A katakurd történelem és (relatív) kronológia rekonstrukciójának kísérlete
Spasmogen könyve

Filozófia:

Notalpi dialógusok

Ajánlólevelek

Ajánlólevél az Amerikai Kaleidoszkóp Szövetség számára

Köszöntő

  Judith napi köszöntés 2001-ből

Versek, verstorzítások, versparódiák:

Csak jambusok

A vers, ha mind a pór megértheti,
nem ám poéma, csak klapancia.
Poéta vagy. Ne tarts, hogy ér a vád:
ki olvasódul elszegődni kész,
nem érti versed, és ezért marad
szokott, lapos regényinél. Legyél
dacos-merész, ne adj szavukra már,
s tereld homály felé a versedet!

 

[Pantum-kísérlet töredék]

Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal-dobbal, nádi hegedűvel

Szállt a háztetőre
Hosszulábu gólya;
Hullt ereszre vére:
Véres volt a lába.

Hosszulábu gólya
Mely szél hozta erre?
Véres volt a lába
Útját megjelölte.

Mely szél hozta erre?
Vére hullatása
Útját megjelölte,
Honnan jött az árva.

Vére hullatása:
Ezt nyomonkövetve
Honnan jött az árva
Fény derül majd erre.

Ezt nyomonkövetve
Ahmed udvarában
Fény derül majd erre:
Kis Szelim van ottan.

Ahmed udvarában
Nagy rakás tüzellő.
Kis Szelim van ottan,
Pont alatta ül' ő.

Nagy rakás tüzellő
Még le is borulhat!
Pont alatta ül' ő:
Gőgicsél, rakosgat.

Még le is borulhat!
Hároméves angyal,
Gőgicsél, rakosgat,
Játszik egy kaviccsal.

Hároméves angyal
Kapjuk onnan őt ki!
Játszik egy kaviccsal,
Hogy veszély? Nem érzi.

Kapjuk onnan őt ki!
Rá ne dőljön semmi!
Hogy veszély? Nem érzi.
Még van ott valami!

Rá ne dőljön semmi!
Nézzetek csak rája,
Még van itt valami:
Véres a' bokája.

Nézzetek csak rája,
Véres, tört üvegtől
Véres a' bokája,
Nem saját sebétől (...)

 

Aszklepiadészi balladakísérlet
azon alkalombul, hogy épp negyvenkilencz napja volt az utolsó symposion,
mit is a' deák kissé nehezen viselt

Eljött júniusunk, tombol a nyár heve,
Rémes kánikulánk szenvedi mind ki él,
Vágyik már a deák szellemi enyhet és
Pestszentimre felé tekint.

Hónap harmadikán, íme a megszokott
Első szombaton ő nyugtalan' így beszél:
" Hogy-hogy symposion nincs ma, e szép napon?
Nincs, és éppen Erasmusén?

Tán Szent György lovag az, kárhozatos, galád,
Rút, gátló akadályt ő, ki elénk rakott?
Álljon hát elibém, mersze ha van, s nemes!
Megvívok vele én, ha kell!"

Ténta, s penna elő, indul is el hamar,
Jégkockákkal az ő hitvese áll amott,
Szóval tartja urát, s hűn borogatja, míg
Lázas homloka elcsitúl.

Egy hét eltelik így, csendesen, álmosan,
Újabb szombatot ér már az időfolyam,
Pennáját a deák rántja elő: "No nincs
Kétség, symposion ma van!

Hintójába fogat bibliokíber úr.
Tarján nemzetes úr új eseményt jelent,
Vár ránk Paccatus úr, hozza Zsuzsát a Macs,
S drámáját Judy, már ha írt.

Szerkesztünk katakurd szószedetet, s hamar
Képíró a papír jobb peremére pár
Arcmást skiccel az új Értesitőbe, míg
Erzsink új szavakat talál."

Rumbold Éva sosem tudja meg, ő miképp
Kapná meg szerepét: közben az orvos, az,
Kit gondos telefon értesitett, bejött,
S vénán adta a nyugtatót.

Immár harmadikat fordula Szent Iván
hónapján a hetek lapja, a szombatok
harmadikja jön el; lám a deák nyugodt,
Imrét szóba se hozza már.

Táskájába pakol: "Benn a sulinkba most
záróértekezést tart az igazgató,
Ott van most a helyem, vissza ne tartsatok,
Nincs itthonmaradás, kizárt!"

Rettegvén odaáll hű felesége: "Lám,
táskádban mi lapúl: Értesitő? Miért
kell néked katakurd dictionárium?
Én mondom, sehová ne menj!"

Ím eljő negyedik szombat a hóba' már;
Rettentő az a hír, dróton amelly jövend:
Prótán (BT) íme kimúlt! Teljes apátiát
Mindenről a deák mutat.

"Nem kell étel, ital, Symposion ha nincs,
Hívság életem is, nyűg, nem akart bilincs.
Nem kell semmi nekem, nem, cigaretta sem,
M' ért késnék a halál velem?"

Így virradt fel az új nap: Judit asszonyé,
Ébresztő, te deák! Symposion ma van!
Készültél-e deák? Tisztedet elveszik!
Semmim sincs, egyedűl e vers!

 

Vagy féltuczatnyi morbid limerickek

Néhanap rámtör az unalom,
Kínomban a falat kaparom.
Jön egy kósza ötlet:
Gyártsunk limeriket!
Jó lesz-e rímnek, hogy nyugalom?

Dekadens politikai halálesetre

Ha érzed, hogy hat a vízhajtó,
S nem nyílik ki a vécéajtó,
Rá se ránts, sliccnyitás,
Csorrantás, villanás,
S kit izgat már az agrárolló!

Falusi tragédia

A kocsmából hazamenet
Józsi bá' karóba esett.
Ki a mezőre!
Ahol belőle
Pompás madárijesztő lett.

A hóhér biztat

Szedd össze magadat, cimbora,
Itt van az utolsó vacsora.
Nem olyan nagy eset,
Mással is megesett:
Nem te mégy elsőként bitóra.

Iszákos ember epitáfiuma

Ilyen részeg volna hát?
A szeme két vámpírt lát?
Mit tegyen, megnézze?
Odalép, vesztére.
Átharapták a torkát.

A lovirajongó

Tetted helyre, befutóra:
Az eredmény katasztrófa.
Félre gukker,
hol a stukker?
Boldogtalan ez az óra...

Szerelem és halál órái egyek

Mikor a biciklim szerelem,
S feltámad bennem a szerelem,
Ne aggódj, semmi vész,
Kis arzén az egész,
S már el is múlt a gerjedelem.

A szobafestő nekrológja

Kiszaladt alólam a létra,
Magam meg siettem utána.
Én voltam a gyorsabb,
Ő pedig súlyosabb.
Mostan itt heverek alatta.

A költő búcsúzik

A parton figyelem egész nap,
Jön és megy serényen a csónak.
A révész nekem int?
Megyek már, egy picinyt
Várj, amíg leírom: vége van.

És még egy clerihew:

Tomori

Büszke vezér, Tomori Pál
Hasmenést kapott Mohácsnál.
Felkiáltott: alig bírom,
hol van a Crepto papírom?

Műfordítások:

Elizabeth, Betty, Betsy and Bess...

Elizabeth, Betty, Betsy and Bess
Went out one day to find a bird' s nest,
They found a nest with five eggs in it,
They each took one and left four in it.

Erzsébet és Liza, Bözsike és Betti

Erzsébet és Liza, Bözsike és Betti
Egy napon elmentek madárfészket lelni.
Rábukkantak egyre, öt tojás volt benne,
Mindegyik vett egyet, és négy maradt benne.
.

 

Mystery Object

I don't know where you came from.
I don't know what you are.
Maybe you came from a camera,
or a radio, or a car?

I don't know what your name is.
I don't know what you do.
In all my life I've never seen
a thing shaped quite like you.

So I'll keep you in my pocket
as a puzzling mistery bit.
And, who knows? Maybe one day
I'll find out where you fit.

I.

Mit tudom én, honnan gyüttél.
Mit tudom én, hogy mi vagy.
T'án valami masinábul
szakajtottad ki magad?

Azt se tudom,hogy is hínak.
Azt se tudom, mi' csiná'sz.
Csak azt tudom, sose láttam
ilyen fura vaszizdászt.

Zsebreváglak, mit töröm én
terajtad a fejemet.
Ki tudja, majd egy napon t'án
megtaláljuk helyedet.

II.

Nem tudhatom, hogy másnak e kacat mit jelent.
Nekem semmit. Én nem tudom, mi ez. Lehet
hogy egy suhanó autóból hullott ki, vagy
talán egy fotográfus gépéből ered?

Nem tudhatom, mások miként neveznék ezt el.
azt sem tudom, mire használható. De azt
tudom, hogy éltem delén túl még sosem láttam
semmi hasonlt, ami ilyen formát visel.

Kicsiny rejtvény, zsebembe teszlek. Ott hordlak,
óvlak, őrizlek, míg egyszercsak - ki tudja? -
eljön a végső nap, s én megtudhatom végre,
hogy illesz bele a nagy misztériumba.

Mítosz-leletek:

Az MS 2748/3 jelű kézirat

"Hírlik, hogy a szomszédos katakurdok a világ eredetét a következőképp mesélik:
Kezdetben, mikor még egy volt a Semmi és a Minden, a két kis testvér: az Idő és a Tér még szunnyadtak, nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac. Eyrf pedig kietlen és puszta volt, élettelen hevert a szunnyadó Tér mélyén. Megszánta Protan Eyrfet, s reá bocsátotta életadó magvát.

Panrac azonban ravasz volt és irigy, közbül vetette magát és elnyelte Protan életadó magvát, hirtelen mozdulata pedig fölverte a szunnyadó Teret, s az üresen háborogni kezdett.

Panracban pedig Protan életadó magva megfogant, s kikelt az élet. Erdők támadtak Panracban és dúsfüvű rétek, vaddisznócsordák és mind a halak, a madarak és a vadak, míglen Panrac benseje megtelt és feszűlni kezdett. És Panrac benseje görcsölni kezdett és Panrac görcseiben enyhet keresve Protanhoz folyamodott.

» Add nekem Protan a te hűsítő vizedet, mert feszűl az én bensőm és görcsöl, hadd enyhítsem feszűlését és görcseit!«

Protan pedig éppen abban volt foglalatos, hogy elcsitítsa a fölvert, s üresen háborgó Teret, ezért nem hallotta Panracot, aki így másodszor, immár hangosabban kiáltott:

» Add nekem Protan a te hűsítő vizedet, mert feszűl az én bensőm és görcsöl, hadd enyhítsem feszűlését és görcseit!«

Mostan már meghallotta Protan a kiáltást és odafordult Panrachoz:

» Miért feszűl a te bensőd Panrac és miért görcsöl az?

Miért nem látom, hogy Eyrf életre kelt és miért nem támadtak rajt' dúsfüvű rétek és hatalmas erdők, aztán vaddisznócsordák, hogy túrják az erdők makkosait és hol vannak mind a halak, a madarak és a vadak, holott én elhullattam életadó magvam?

Miért háborog üresen az álmából fölvert Tér?

Ej Panrac, te ravasz vagy és irigy, csak nem te verted föl a Teret, elnyelvén életadó magvam?

Ej Panrac, te ravasz vagy és irigy, csak nem azért hever Eyrf még mindig élettelen, mert a dúsfüvű rétek és a hatalmas erdők, a vaddisznócsordák és mind a halak, a madarak és a vadak megtöltik a te bensőd és feszítik azt?

Hogyan is adnám neked hűsítő vizem Panrac, mikor még nem vált az el a száraztól, hiszen még egy a Semmi és a Minden, s a fölvert Tér üresen háborog.

Ej Panrac, te hülyébbnek hiszel engem, mint vagyok.

Legyél hát átkozott Panrac és pukkadjon ki a te bensőd!«

Protan szavára isteni szél támadt Panrac bensejében, s az isteni szél hatalmas robajjal kisodorta Panrac bensejéből a dús füvű réteket és a hatalmas erdőket, a vaddisznócsordákat és mind a halakat, a madarakat és a vadakat a Térbe.

A Tér megtelt a dús füvű rétekkel és a hatalmas erdőkkel és a vaddisznócsordákkal és mind a halakkal és a madarakkal és a vadakkal.

És mindezek ott lebegtek a Térben, melyert nem határolt a Semmi, hiszen az egy volt még a Mindennel, csak Eyrf és Protan, Panrac pedig az isteni szél erejétől űzve ide-oda röpködött és csapódott közöttük, míglen nekiütközött a békésen szunnyadó Időnek.

Az ütközés fölébresztette az Időt, mely eladdig éppen arról álmodott, hogy Protan megszánta a kietlen és puszta, a szunnyadó Tér mélyén élettelen heverő Eyrfet, s reá bocsátotta életadó magvát. A ravasz Panrac azonban elnyelte az életadó magot, s fölverte a szunnyadó Teret, mely üresen háborogni kezdett. Panrac bensejében a mag megfogant, s kikelt az élet. Ettől Panrac benseje görcsölni kezdett és Panrac ezért Protanhoz folyamodott. Protan azonban megátkozta Panracot, akinek a bensejében isteni szél támadt, s ez kisodorta az életet a Térbe. Panrac pedig ide-oda röpködött és csapódott, míg neki nem ütközött az Időnek.

Fölébredt tehát az Idő, s kinyílván az ő SZEMe, látta, hogy mindez nem álom, hanem való. S látta a káoszt és látta amint a dús füvű rétek és a hatalmas erdők és a vaddisznócsordák és mind a halak és a madarak és a vadak ott lebegtek a Térben, melyert nem határolt a Semmi, hiszen az egy volt még a Mindennel, csak Eyrf és Protan. És látta a nekicsapódott Panracot, és így szólt:

» Kedves gyermekem, Panrac, mi a f(ené)t csináltál már megint?«

És a rettenetes káosztól, amelyet látott, pánikba esett és Protanra rontott és így szólt hozzá:

» Most nézd meg hogy mit műveltél türelmetlen szenvedélyedben! Meg akartad b(úbol)ni a Tér mélyén élettelen heverő Eyrfet, holott én még nem ébredtem föl és nem lettem a te Időd!«

Protan az igaztalan vád súlya alatt csak krákogni tudott: » Khm khm... Hát nem Eyrf az én párom és a Tér a tiéd?«

Az Idő erre megenyhült és szélesen elmosolyodott. » Ó te kis csacsi! Hát nem tudod, hogy én mindenkinek a párja vagyok és nem vagyok senkié! Én az isteni hetéra vagyok, annak jövök el és azé leszek, akit én szemelek ki magamnak, s akkor, amikor én akarom. Annak pedig, akit nem akarok, nem jövök el és nem leszek az övé, s akit pedig kiszemelek, annak sem akkor jövök el, amikor ő kívánja, hanem amikor én úgy gondolom, mert én az Idő vagyok (és nem egy call-girl)! De téged kiszemeltelek magamnak és most eljöttem hozzád és a tiéd kívánok lenni és éppen ezért azt kívánom, hogy most teremtsél gyorsan rendet ebből a káoszból.«

Ezzel elhallgatott. Protan pedig nekilátott és sorra szép rendben elhelyezte Eyrfen a a dús füvű réteket és a hatalmas erdőket és a vaddisznócsordákat és mind a halakat és a madarakat és a vadakat az ő helyük szerint, míg teljesen ki nem ürült a Tér. Az Idő közben csak szótlanul mosolygott és így történt, hogy végül szótlanná lett az idő és képtelenné vált a tér.

Ez hát a szomszédos katakurdok meséje a világ eredetéről, amelynek képtelensége annál nyilvánvalóbb, hiszen mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni."

Így végződik a bagamér királyi könyvesház MS 2748/3 jelű kéziratában található textus.

 

és annak verses változata:
(II. variatio)

Kezdetben mikoron még egy vala semmi s a minden,
békén szunnyad a tér és az a fránya idő.

Mélyen a tér alján nyugodott élettelenűl Eyrf,
Panrac irígy-ravaszúl virrasztott egyedül.
Vélte a jótét éj takarója borítja a tervét:
Eyrf az övé lesz már, s emlékké a magány.
Számításait így forgatta fejében a mamlasz,
nyála kicsordult már, dörzsölgette kezét.
Épp nekilátna a tervnek a hitvány, akkor azonban
váratlan zajt hall, s dermedten meg is áll.
Prótán jött és látta a tér mélyén nyugodó Eyrf
meztelen és takaró nélkül szánnivaló.
Csaknem a szíve szakadt meg a hősnek látva e szégyent,
percet sem habozott, tudta segíteni kell.
Hogy beborítsák Eyrfet az erdők s dúsfüvü rétek,
életadó magját rájabocsájtotta.
Panrac tervét féltvén gyors-ravaszúl odaugrott,
menteni mit lehetett? Száját nagyra nyitá,
s lám mit tett e ravasz fickó? Prótánnak a hősnek
életadó magját egy cseppig lenyelé.
Prótán magjával csoda történt, hisszük avagy sem:
Panrac hogy lenyelé, benne fogant meg a mag.
Benne szegényben keltek mind ki a dúsfüvü rétek,
zöldellő erdők, csörgedező patakok.
Panrac benseje görcsölt, Prótánhoz fut az álnok,
hátha bajára segélyt, gyógyírt nála talál.
Ej Panrac te ravasz, szólt Prótán, hisz te hülyébbnek
vélsz annál amilyen volnék nélküled is.
Jól tudom én, hogy mért görcsölhet a bensőd, míg Eyrf
még mindig takaró híjával didereg.
Pukkadjon ki a bensőd, ez legyen ír a bajodban,
átkom hát a tiéd, mást ne remélj te bitang!
Retteg amint hallá a beszédét Panrac a hősnek,
És ahogy elhangzott: Prótán átka fogant.
Isteni szél támadt Panracban benn, s erejétől
Röppentek szanaszét, Panracból kifelé
Erdők, dúsfüvü rétek, zöld ligetek, kérődző
Nyájak, nagy csordák, csörgedező patakok.
Ott lebegett mind szerte a térben, várva sorát míg
Eljön majd az Idő, s békén Eyrfre leszáll.
Közben Panrac az isteni szél erejétől űzve
Új Ikaroszként szállt, szelte keresztül a tért.
Végül csak sikerült egy biztos pontot elérni,
És mibe ütközik ő: fölveri épp az Időt.
Jaj mire nyílt az Idő szeme, mit lát, mekkora káoszt:
Szerte a térben nyáj, erdő, dúsfüvü rét,
Csörgő víg patak és liget és nagy csorda lebegnek.
Látja, hogy így nem jó, Panracnak nekiront:
Hitvány, mit tettél, meg akartad b...ni te Eyrfet,
Míg aluszom, s még nem lettem a kedves Időd!
Menti magát a szegény Panrac: nem a Tér a te párod,
És szép Eyrf az enyém? Ám az Idő neveti:
Tudhatnád, hogy senkinek én nem lettem a párja.
Tudhatnád csacsikám: isteni k... vagyok.
Nem vagyok én call-girl aki hívásodra azonnal
Indul ahogy teheti - megszolgálni a díjt. [...]

 

[1] "Khm Khm"

Ez akkor volt, amikor még nem volt semmi. Ez persze helytelenül van mondva. Valójában a következőt akarjuk vele kifejezni: Tekintsük azt a halmazt, melynek eleme mindaz, ami a múltban, a jelenben vagy a jövőben létezett, létezik vagy létezni fog. Most pedig válasszuk az univerzumnak azt az állapotát, amikor ennek a halmaznak minden egyes elemére nem igaz az, hogy létezik. Ez viszont rosszul hangzik. Ezért mondjuk inkább azt, hogy még nem létezett se a Szem, se Eyrf, se Protan, se Panrac, se a tűz, melyben - mint tudjátok - valamennyien születtünk és meg is fogunk halni, se a két kis testvér, az Idő és a Tér. Ez ugyan ellentmondás, hiszen ha az Idő sem létezett, akkor nem lehetett " még nem" és " akkor" , de vígasztaljon minket az, hogy a logika törvényei sem léteztek, s a logika professzorai sem, akiket ez az ellentmondás zavart volna. Különben pedig már az is ellentmondás, hogy " akkor, amikor még nem volt semmi" , így a legegyszerűbb talán a következő kifejezés volna: " az univerzum azon állapota, amelyet képtelenek vagyunk ellentmondásmentes mondatban megfogalmazni" . Jelenleg azonban nincs érvényesnek elfogadott bizonyítás arra vonatkozóan, hogy az univerzum összes többi állapotai közül bármelyiket is képesek lennénk ellentmondásmentes mondatban megfogalmazni. Tetszetős kísérlet volt még a következő mondat is: " Mikor még egy volt a Semmi és a Minden" . Ha el is tekintünk azonban attól, hogy az a fránya Idő megint belekeveredett, attól nem tekinthetünk el - mint többen felhívták rá a figyelmet -, hogy a " semmi" szó főnévként való használata logikailag aligha legitimálható. Végtére is jobb híján nem marad más, mint a helytelen, de köznyelvileg bevett formula: " Ez akkor volt, amikor még nem volt semmi."

Akkor tehát, amikor még nem volt semmi és khm. khm. ... - nos igen, khm. khm. akkor is volt. Éppen ez a szerény, a világot megrengetni és az univerzum titkát egyszer s mindenkorra leleplezni hivatott felfedezés az, mellyel a mai napon - jól jegyezzük meg az egyszer majd a tankönyvekbe is bevonuló dátumot: az Úr 1999. esztendejében, Szent Iván havában, Bonifacius püspök és vértanú napján - a Symposion Társaság nagyrabecsült, ám jobb sorsra érdemes tagjai elé lépni bátorkodom. Egy ilyen horderejű állítást természetesen bizonyítani illik, s a következőekben éppen erre tennék kísérletet.

Úgy látszik ugyanis, s nyilvánvalóan ez az ellenvetés tolul föl azonnal mindenkiben, hogy amikor még nem volt semmi, akkor még egyáltalán semmi sem volt, így khm. khm sem lehetett. Ezért először azt kívánom bizonyítani, hogy amikor még nem volt semmi, akkor is lehetséges volt khm. khm., vagy másképpen és egzaktabbul megfogalmazva: nem lehetetlen, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm volt. A bizonyításhoz először definiálnám a lehetetlenség fogalmát, méghozzá a következőképpen: Lehetetlen az, ami ellentmond a logika, a fizika stb. törvényeinek. Lássuk, fennáll-e bármiféle ellentmondás ezen törvények és az állításunk között! Az, hogy amikor még nem volt semmi, akkor lehetséges volt khm. khm, nem mond ellent a logika törvényeinek, hiszen amikor még nem volt semmi, akkor még nem voltak a logika törvényei sem. Ugyanezen oknál fogva nem mond ellent a fizika törvényeinek sem. A Magyar Köztársaság adótörvényeinek pedig nemcsak azért nem mond ellent, mert Kupa, Bokros és Simicska urak még meg sem születtek akkor, amikor még nem volt semmi, hanem azért sem, mert ami olyan gyorsan változik, mint a TV-ben a reklámklipek, annak - a reklámklipekhez hasonlóan - legfeljebb virtuális realitása van. Adótörvényeink különben sem tiltják azt, hogy ahol nincs semmi, ott khm. khm legyen, legfeljebb 25% forgalmi adót vetnek ki rá. Q.e.d.

Nem lehetetlen tehát, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm volt. Ezzel azonban még csak a lehetőséget bizonyítottuk. Most meg kell mutatnunk azt, hogy amikor még nem volt semmi, akkor ténylegesen is volt khm. khm. Én azonban egy ennél erősebb állítás mellett kívánok érvelni: amikor még nem volt semmi, akkor szükségszerűen khm. khm volt. A bizonyításhoz először definiálnám a szükségszerűség fogalmát: szükségszerű az, ami nem lehet másképpen. Lássuk, lehetséges-e az, hogy másképpen volt! Ha másképpen lett volna, akkor az azt jelentené, hogy valami más lett volna. Mivel azonban a " nem volt semmi" állapotát úgy definiáltuk, hogy a valaha volt, jelenleg létező és a jövőben leendő dolgok halmazának minden eleme nem létezett, ezért ha bármi más lett volna, az ellentmondana a definíciónknak. Ezzel megmutattuk annak lehetetlenségét, hogy bármi más volt, s ezzel annak szükségszerűségét, hogy khm. khm volt. Ha pedig az az állítás igaz, hogy khm. khm szükségszerűen volt, akkor az a - gyengébb - állítás is, hogy khm. khm ténylegesen létezett. Q.e.d.

Harmadszor azt kívánom bizonyítani, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm mindent betöltött. Itt két ellenérvet kell megcáfolnunk. Az első szerint ha még nem volt semmi, akkor nem is volt mit betölteni. A második szerint ha nem volt semmi, akkor nem létezett olyan közeg sem - pl. levegő, éter stb. - melyben khm. khm terjedni, s mindent betölteni képes lett volna. Először is vegyük észre azt, hogy a két állítás ellentmond egymásnak, hiszen ha nem létezett semmi, amit be lehetett volna tölteni, akkor közegre sem volt szükség a terjedéshez. Ezután kézenfekvő a bizonyítás: ha még nem volt semmi és khm. khm létezett, akkor szükségszerű, hogy khm. khm mindent betöltött. Szemléletessé teheti ezt a gondolatot, ha arra a formulára gondolunk, amelyet az elején már idéztünk egyszer: " Még egy volt a Semmi és a Minden" . Q.e.d.

Végül azt kívánom bizonyítani, hogy mindennek az eredete, arkhéja khm. khm. Ez kézenfekvően adódik abból, hogy amikor még nem volt semmi, akkor khm. khm volt. Tudjuk, hogy " ex nihilo nihil fit" , s mivel a fentiek szerint csak khm. khm volt akkor, amikor még nem volt semmi, így mindennek az eredete csak khm. khm lehet. Q.e.d.

 

[8] "Létezem az Időben és a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül."

A történet

Ez egy másik történet. Arról szól, hogy a történet - úgy bizony, ő maga, személyesen - ült a tó partján, a tűz mellett, bámulta a lángokat, s mert mérhetetlenül egyedül volt, unalmában elmesélte önmagát. Amikor a végére ért, fáradtan elhallgatott. Föltekintett, s észrevette, hogy nincs többé egyedül: már ketten ülnek a tűz mellett. Kíváncsian megnézte az egykedvűen hallgató jö-vevényt, majd kérdezgetni kezdte:
- Ki vagy?
- Én? Én - te vagyok.
- Ha te vagy én, akkor én ki vagyok?
- Te? Micsoda ostoba kérdés! Természetesen te vagy.
- Nem az én kérdésem volt ostoba, hanem a te korábbi válaszod. Én természetesen én vagyok, s éppen ezért nem lehetsz te az, aki én vagyok. Ezért nem mondhatod azt, hogy te én vagy. Hogyan lehetnénk mindketten én? Csak én lehetek én, te nem lehetsz én. Kezdjük tehát elölről: ki vagy?
- Te vagyok.
- Kihozol a sodromból. Azt hittem, elég világosan elmagyaráztam az előbb, hogy te nem lehetsz én. Ne ugrass, hanem adj világos és egyenes választ a kérdésemre.
- Nem ugratlak, hanem világos és egyenes választ adtam a kérdésedre: te vagyok. De megpróbálom világosabban megmagyarázni, ha nem érted. Egyedül voltál. Unatkoztál. Elmeséltél egy történetet. Ezzel megteremtettél valamit, ami bizonyos értelemben nem te vagy, hanem különbözik tőled. Az elbeszélő ugyanis nem azonos a történetével, hanem a teremtője annak, a történet pedig az ő teremtménye. Más értelemben azonban olyasmit teremtettél, ami te magad vagy. Önmagadat teremtetted meg, vagy ha úgy jobban tetszik: újjá. Te magad is történet vagy ugyanis, s önmagadat beszélted el, így a teremtményed azonos lett önmagaddal. Nos, ez vagyok én, vagy ha úgy jobban tetszik, ezért vagyok én - te. Ha nem lennél olyan mérhetetlenül egoista, ha nem önmagad körül forogna minden gondolatod, ha képes lennél önmagadon kívül másról is beszélni, akkor már régen rájöttél volna, hogy amikor engem nézel, mintha tükörbe néznél: önmagadat látod. Csak azt válaszolhatom tehát a kérdésedre: te vagyok.
- Ez abszurditás!
- Készségesen elfogadom, hogy bizonyos értelemben valóban az. Kíváncsi volnék azonban ar-ra, hogy ugyanazért tekinted-e te is abszurditásnak, mint én!
- Hát... nyilván rájöttél már, hogy az elvont gondolkodás nem az erős oldalam... segíthetnél egy picit. Megvallom, hogy a felkiáltásom inkább csak spontán tiltakozó reakció volt. Az elképedésemet fejeztem ki azon, hogy milyen kisiskolásan, magától értetődően és higgadtan magyarázol valamit, ami a legteljesebb képtelenség... Hm... ismét az eredeti kérdés: miért képtelenség? Azt hiszem azonban, hogy közben rájöttem a megoldásra. Ha nem lennénk különbözőek, nem vitatkozhatnánk arról, hogy azonosak vagyunk-e, vagy különbözőek. Ha pedig különbözőek vagyunk, akkor nem lehetünk ugyanazok.
- Ami az elvont gondolkodás képességét illeti, teljesen fölösleges szerénykedned. Úgy vélem, abban is egyet fogunk azonban érteni, hogy legalább ekkora képtelenség a különbözőségünk. Te egy történet vagy, s a te elbeszélésed révén akkor sem jöhet létre valami, ami különbözik tőled, ha te magad beszéled el magadat. Ha elmondanak egy történetet, az bizony csak az a történet, és semmi más. Nos, hogyan döntsük el, hogy azonosak vagyunk-e vagy különbözőek? Óva intelek attól, hogy fizikai erővel próbáljuk meg, mert ha mégis ugyanazok volnánk, ezt a bizonyosságot mindkettőnk egyformán megsínylené.
- Engem a beszélgetésünk egy nem túl épületes, beugratós gyermekmondókára kezd emlékeztetni: " Én vagyok én, te vagy te, ki a nagyobb szamár, én vagy te?" - Erre azután akármit válaszolhatsz, úgyis az sül ki belőle, hogy te vagy a legnagyobb szamár a földkerekségen. Rendben van, vállalom a kockázatot, hogy én bizonyulok a legnagyobb szamárnak a földkerekségen. Tartom azt a józan ésszel leginkább kézenfekvő álláspontot, hogy rajtam kívül senki nem azonos velem. Legfeljebb bebizonyosodik, hogy te nem is létezel, én pedig csak a saját rögeszmémmel vitatkozom. Ilyen hosszú egyedüllét után nem is csoda, ha rögeszméssé válok és alter-egókat képzelek magamnak. Nosza, bizonyítsd be azt, hogy nincs igazam! Nem hiszem, hogy nekem kellene bizonyítanom a te álláspontod képtelenségét, hiszen az nyilvánvalóan képtelen.
- De azért nem vállalod annak a kockázatát, hogy kiadósan orrba vágj. Titokban tartasz attól, hogy esetleg a te orrod vére eredne el, s a te szemedet futná el a könny. Ne válasszuk azonban a bizonyítás ilyen erőszakos módszerét. Finomabban is demonstrálhatunk. Idézd csak föl, mondd el még egyszer önmagad!
- Ha most tiltakozni kezdek, hogy már ketten is túl sokan vagyunk itt, csak az hiányzik, hogy idekeveredjék még egy gyanús alak, s fennen magyarázni kezdje, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint mi ketten, akkor máris belesétáltam a csapdádba és elfogadtam a te igazságodat. No nem, maradjunk csak annyiban, hogy fáradt vagyok, és semmi kedvem nincs most mesélni. Bizonyíts másképpen!
- No jó, végtére elmondhatlak én is. " Ültél a tó partján, a tűz mellett, bámultad a lángokat, s mert mérhetetlenül egyedül voltál, unalmadban elmesélted önmagadat. Amikor a végére értél, fáradtan elhallgattál. Föltekintettél, s észrevetted, hogy nem vagy többé egyedül: már ketten ülünk a tűz mellett..."
- Állj csak meg, tiltakozom! Ez a történet nem én vagyok!
- Hát ki a csoda lenne, ha nem te volnál? Ki mással történt, történik, ha nem éppen veled? S mi más is lennél, mint mindaz, ami veled történik és amit teszel? Akár tetszik, akár nem, most már visszavonhatatlanul az a történet vagy, amelyet az idők végezetéig így fognak kezdeni: " Ült a tó partján, a tűz mellett, bámulta a lángokat, s mert mérhetetlenül egyedül volt, unalmában elmesélte önmagát. Amikor a végére ért, fáradtan elhallgatott. Föltekintett, s észrevette, hogy nincs többé egyedül: már ketten ülnek a tűz mellett..."

 

[10] "A Káoszból kivált egy jel"

A tizedik töredék

Úgy mondják, hogy mindenek kezdete a káosz.

Arról persze, hogy a káosz miből lett, már megoszlanak a vélemények.

Sokak szerint Panrac okozta, amikor meg akarta b...ni a szunnyadó tér mélyén mezítelenül, mozdulatlanul és öntudatlanul heverő Eyrfet, s lenyelte Protan magját. Ezzel aztán csinált is akkora káoszt, hogy nagyobbat se kell, de talán nem is lehet. Még a szunnyadó Időt is fölverte vele, s az arra utasította őt, hogy teremtsen rendet.

Mondjanak azonban akármit a főpapok, a hittudomány felkent tudorai, kik is párosával váltják a palotáikat, hogy amíg az egyikben szajháikkal múlatják az időt, a másikban rengeteg nagy eszüket tarthassák, mely addig se terjed, hogy a csimborral ne felejtsék el bevenni a nefelint, s ne a fülükön, hanem testük más nyílásán keresztül próbálják magukba gyömöszölni a kvaccsora utáni bájzlit, szóval mondjanak akármit, Panracnak esze ágában sem volt rendet teremteni. Miért is tette volna? A káosz az ő legszemélyesebb alkotása volt, a szó szoros értelmében a bensejéből fakadt, mondhatnánk úgy is, hogy a természetéből adódott. Valamiképpen a sivatag rókáját nem lehet rávenni arra, hogy spenótot egyék, ugyanúgy Panrac sem adhat mást, mint ami a lényege, s amit a fizikusok szektája titkos szeánszain Entrópia néven istenít.

Hasonlóképpen hazug és alávaló istentelenség az az állítása a főpapi hivatalok bitorlóinak, kik is hájas potrohuk mögül pislogó disznószemeiket a pénzeszacskójukba befolyó adományokra gúvasztják, szóval hazug, alávaló és istentelen állításuk az, hogy az Idő bármire is utasította Panracot, s szótlan mosollyal figyelte, ahogy Panrac az utasítást teljesíti. Szemenszedett hamisítvány, utólagos betoldás szentnek hazudott irataikban az a mondat, hogy ennek folytán vált szótlanná az Idő és képtelenné a Tér. Mérhetetlen önteltségükben és korlátoltságukban még azt sem veszik észre e kárhozatos lelkű hamis próféták, hogy az egy igaz szentség káromlásainak az a szövevénye, amelybe bűnös módon belevesztek, önmagát cáfolja meg. Hiszen a káosz nem más, mint maga az abszolút formátlanság, a szó és a kép pedig jelek, ennélfogva formák. Mondhatnánk úgy is, képes szóval szólva, hogy az Idő szóhoz sem juthatott mindenek kezdetén, a szent káoszban.

Az igazat csak mi, az ősi katakurd sámánok leszármazottai tudtuk, nemzedékről nemzedékre adva át a fiaknak, a gondosan kiválasztott keveseknek, kik alkalmasnak és hivatottnak bizonyultak arra, hogy a tan szent örökségét feledésbe merülni ne hagyják, hanem érinthetetlen és megváltoztathatatlan formájában megőrizzék és továbbörökítsék. Az elmúlt századok üldözései folytán azonban számunk megcsappant, végtére egyedül maradtam, s egy hájfejű szentséggyalázó utasítására a pribékek holnap engem is visszaadnak a káosznak, amelyből és amely ellen vétettünk.

Gonosz századok jönnek, sok-sok tévelygéssel. Nem többel persze, mint az eddigiek, de a viharos tengeren elsüllyedt hajóból a víz színén maradt pár deszkaszálba kapaszkodó matrózoknak sem mindegy, hogy a megfulladásuk előtti pillanatokban látják-e még utoljára a távoli világítótorony reflektorának reménytadó pislákolását.

Túltekintek e századokon, melyek során a katakurdoknak még a neve is feledésbe merül majd, s a messze jövendőbe látok, mikor is néhány nagyra hivatott és elszánt férfiú és asszony felfedezi és kutatni kezdi töredékes emlékeinket. Nékik szól ez a végső üzenetem, ha egyáltalán eljut hozzájuk.

Ne higgyenek a hamis prófétáknak. Sürget az idő, közelegnek a hájfejű szentséggyalázó pribékjei, de címzettjeim kevés szóból is érteni fognak. Nem volt, sem kezdetben, sem azután, sem azóta más, mint Panrac, akiben egy a semmi és a minden, mert nem más ő, mint a káosz, az alaktalanság és formátlanság, akit Entrópia néven is tisztelnek. Minden szavunk, amellyel ki akarjuk őt mondani, nevén akarjuk nevezni, téves, mert minden szó már artikuláció, tagoltság, jel, forma, eredendő bűn. A káosz pedig önmagában volt és önmaga volt és ő maga volt a minden. A káosz ezáltal önmaga jele, s az egyetlen, mely önmaga és egyszerre más is, mert önmagának jele és formája, s így megkettőzi és megsokszorozhatja önmagát. Ezáltal kiválik önmagából mint jel. Nem olyan jel ez, mint amit a ló patája hagy a puha agyagban, de nem is olyan, mint amilyet a festő tesz a vászonra, hanem olyan jel, amit önmaga jelent önmaga számára: azonos magával és mégis különböző önmagától. Testvéreim az utókorban, tudjátok, hogy semmi más nincs, csak Panrac, azaz az Entrópia avagy a káosz, mi magunk és minden más egyéb pedig semmi vagyunk, csak a káosz önmagából, önmagáról, önmaga számára állított jelei, bűnbeesései, meghasonlásai önmagával...

(A kézirattöredék itt megszakad. Szegény utolsó katakurd sámán cellájába alighanem beléptek a pribékek...)

Az Ismeretlen Kollektív Költő versei:

Zöld macska a ködben
[a zöldszemű élet]

szunnyad már a kandalló könnyed tüzénél.
A zöld cicafark csóvál fáradt kutyát,
miközben a levesestál - lassú, lágy, puha koccanással -
végigtáncol a ködben. A velős csont alakú levélke
fekete hajókürtöt utánoz, s hozzáhajol.
A tengert csendesen faló förmedvény ormánya szeli.

Ámde reccsen a grádics.
A priccsen szétfröccsen
százfelé a csonka kalamáris,
leve hajdan égett lételméleti fények végett
pislákol manapság.
A mennybolt vörösen felfénylik mögöttem.
Felnyávog félve a zöldszemű élet
[szunnyad már...]

 

Nincs itt a Macska

Múltkor jó versek összecsengtek,
pedig kiégve-verve, olvadón
ittuk borunk, s megmelegedtek

kezünktől az üres kupák fakón.

Múzsánk mellett mosolyogva,
gomolyogva sírni kellett.

Pennánk kacagva nyeste tegnap
a kor, gyáva torkát köszörülte
este a Bé-középen egy pap,
míg a halálcsárdást hegedülte.

 

Vízi tragédia

Beh alkonyúl! A ...! (Csönd. Magány.) A ...! " Túl a
vizen..." Nehéz a pára!... Súlyos... A lég...?!
" Mennyből..." (Csattan felénk:) Az égi...! Burka
magára...! (... öltve:) Nem kivánja...?! Ma még...!
Levetni...! Rőt kabát...! ...ját! Gyáva...! (Homály.)
(Talán banánnal átkoz? Újra fügét
mutat?! Habár... Szegényes.) Óh a hodály
kirágta...! (Fényes ablakát?) A menyét...!

(Részeg öreg cigány este a folyón ladikon próbál átvinni egy dögkútból kiásott bűzlő lótetemet. Közben mindenféle énekek töredékei törnek föl belőle, majd észreveszi a gáton ácsorgó költőnőt és ettől indulatba jön. Válogatott káromkodásokat és sértésnek, szidalomnak szánt kifejezéseket és ajánlatokat kiabál felé. A heves gesztikulálástól azonban a ladik megbillen és felborul. Idézőjelek között a daltöredékek, zárójelben a költőnő megjegyzései találhatók. Kipontozással azt jelezzük, [a] ami nyomtatásban nem közölhető; [b] ahol hangsúlyos elhallgatás történik; [c] ahol elmarad a folytatás; [d] amikor elgondolkodik a költőnő.)

 

Rondó-féle április elsejére

Alszik a Mott. Mély álmot! A hegy nekcsípeje ím mar.
Csend. Esen át. Öl. El. Ing a tagom. Lóvállamon érzem:
könny. Ed sátra. Don ül. Tem felriad: Isteni lé! " Nyeeem..."
Vár naka Teng. Erek habjai fényben. Sírj! A... a...! Finn Cár:

április elseje: társul a Tunk. Napján oda hímbál:
tánc. Terem öt potyajegy! Gyela kényes: Pár nahaj éppen
most dobaték ki. Leintik: tartsd a pofád vén barbár!
S máris táncol, s tölteti korsóját tele mind benn.

Mély gyászban Bhagha. Szörnyű bosszút esküszik ott fenn.
Minden gondja sötéten csak Mott sorsa körül jár.
Ím letekint, villáma lesújt és lángol a Finn Cár:
Máglyán égnek el ők: Ed, Don, Gyela, Teng, Esen és Tem.

Mott a katakurd mitológia kentaurszerű figurája, Bhagha kedvenc teremtménye. A rondóforma vers balladai tömörséggel, filmszerűen rövid vágásokkal és nézőpontváltásokkal azt írja meg, hogyan ejtette el a nagy vadász, Esen az éjszakai álmában meglepett Mottot:

Alszik a Mott. Mély álmot! A hegy nekcsípeje ím mar. \\ Csend. Esen át. Öl. El. Ing a tagom. Lóvállamon érzem: \\ könny...

- majd hogyan rendezett még az éjjel nahaj barátaival (Eddel, Donnal és Temmel) dáridót a sikeres vadászat örömére:

Ed sátra. Don ül. Tem felriad: Isteni lé!...

- hogyan gúnyolták részegen Mott nyerítésszerű beszédét:

" Nyeeem..."

- miként kezdte siratni Bhagha hajnalban, amikor fölfedezte a szörnyű tettet, Mottot:

Erek habjai fényben. Sírj! A... a...!

- ugyanakkor hogy határozták el a cimborák, hogy a naka törzsbéli Teng " Finn Cár" névre hallgató ivójában folytatják a duhajkodást:

Vár naka Teng.

- ahol azonban - április elseje lévén - zártkörű rendezvény volt: a bolond Tunk kanmurit szervezett azoknak, akik hozzá hasonlóan " másképpen szeretnek" :

Finn Cár: \\ április elseje: társul a Tunk. Napján oda hímbál: \\ tánc...

- sebaj, gondolták Esen és barátai, csak bejutnak valahogy ők is:

Terem öt potyajegy!

- az őrködéssel megbízott Gyela akadékoskodása nem jelenthetett akadályt a számukra:

Gyela kényes: Pár nahaj éppen \\ most dobaték ki. Leintik: tartsd a pofád vén barbár! \\ S máris táncol, s tölteti korsóját tele mind benn...

- nem jól ismeri azonban Bhaghát, aki úgy gondolná, hogy annyiban hagyta a dolgot. A vers zárószakasza Esen és barátai szörnyű, ám méltó végét mutatja be:

Mély gyászban Bhagha. Szörnyű bosszút esküszik ott fenn. \\ Minden gondja sötéten csak Mott sorsa körül jár. \\ Ím letekint, villáma lesújt és lángol a Finn Cár: \\ Máglyán égnek el ők: Ed, Don, Gyela, Teng, Esen és Tem.

 

(További munkásság lásd:

Újság,
Térkép,
Mitológia
Nemzetségtáblázat,
Egyéb tudományos munkásság
Enciklopédia )