Viola de genere Exiguum:

A parenchimai muzsikusok
Katakurdítás

Egyszer volt, hol nem volt, olyan régen, hogy akkoriban még a szép-szépapám szépapja sem született meg, még egy pajkos gondolat alakjában sem, élt Katakurdában egy vénségesen vén pemmikán. Annyira öreg volt már szegény pára, hogy nemhogy egy szekeret, de még egy könnyű kis homokfutót sem lett volna képes megmozdítani sem.

El is unta a gazdája, hogy csak az eleséget pusztítja a szegény állat, és egy szép nap kiadta az útját. Bánatosan poroszkált az öreg pemmikán, azon törte a fejét, hogy mihez is kezdjen, hová legyen ezután. Egyszer csak földerült a képe, egyből erőre kapott és ügetni kezdett. Hamarosan alkalma is támadt, hogy tervét megossza valakivel. Ahogy haladt az úton, egyszer csak egy floxot látott üldögélni az út szélén. Sötétzöld volt a szomorúságtól és iktuszillat áradt belőle.

 

- Hát neked meg mi bajod van, flox barátom? - szólította meg a pemmikán.

- Jaj, ne is kérdezd, pemmikán koma! - válaszolta a flox - Elkergetett a vadőr Szalepről, a Csurunga-tó vidékéről. Azt mondta, hogy nincs már semmi virágillatom, tisztára halszagú vagyok. Így hát világgá kellett mennem, éhezem és fázom, jaj szegény árva fejemnek.

- Egyet se búsulj, egykomám! - válaszolt a pemmikán. - Engem is elzavartak, de én nem hagyom magam! Elmegyek Parenchimába muzsikusnak. Gyere velem! Én dobolni fogok a patámmal, te pedig trombitálsz majd. Dőlni fog hozzánk a pénz. - A flox képe rögtön felvidult.

- Bíz az jó lesz! - felelte - úgyis régóta szerettem volna elfújni egy floxtrottot.

Most már ketten mendegéltek tovább. Ahogy mentek, mendegéltek, megláttak egy kesergő kvangát az út szélén. Meg is szólították nyomban.

- Kedves kis kvanga, hát neked mi bajod? - kérdezték tőle.

- Jaj, ne is kérdezzétek! - felelte a kvanga. Elzavartak a Miguos hegyéről, mert már megöregedtem és nem olyan selymes, puha a szőröm, a gyerekek panaszkodnak, hogy szög megy a kezükbe. Nem is tudom, mit tehetnék.

- Egyet se búsulj, kvanga koma! - válaszolta a pemmikán. - Tarts velünk, elmegyünk Parenchimába muzsikusnak. Én dobolni fogok a patámmal, a flox trombitál majd, te leszel a gitárosunk.

- Hű, ez nagyon jó lesz! - kiáltotta a kis kvanga, - Megyek máris!

Így hát együtt mentek tovább. Egyszer csak azt látják, hogy az egyik fa ágán egy bánatos posada pósol. Meg is szólították rögtön.

- Hát neked mi bajod, posada madár? - kérdezték.

- Jaj, ne is kérdezzétek! - válaszolt a posada. - A gazdasszonyom elzavart a háztól, mert kockatojás helyett véletlenül gömbölyű tojásokat tojtam. Most aztán fel is út, le is út, kitelt a becsületem!

- Egyet se búsulj, posada! - válaszolta a három reménybeli muzsikus! - Elkelne a zenekarunkba egy basszgitáros, gyere velünk Parenchimába muzsikusnak.

Felvidult erre a posada, mindjárt belecsapott a pemmikán tenyerébe. Így aztán már négyen folytatták útjukat.

Kisvártatva egy fejét lógató akazsut pillantottak meg az út szélén. Gyorsan megszólították:

- Hát te miért eresztetted búnak a fejed, akazsu?

- Nagy az én bánatom, ne is kérdezzétek! Rajtam már nem segíthet senki!

De a négy jóbarát egyre csak noszogatta a búnak indult akazsut, így aztán mégiscsak válaszolt nekik.

- Tavalyról maradt mézeskalácsot rágcsáltam és kitörött a metszőfogam! Azóta nem tudom már akazsúrozni a gazdasszonyom abroszait. Amikor ezt észrevette, rögtön útilaput kötött a talpamra. Azóta csak csavargok, nem is tudom, mi lesz velem.

- No, ha csak ez a bajod, gyere velünk, akazsu barátom. Parenchimába megyünk muzsikusnak és billentyűsünk még úgy sincs.

Megörült erre az akazsu, persze, hogy rögtön útra kelt velük.

Ahogy mentek, mendegéltek, lassan besötétedett. A sűrű erdő pedig sehogy sem akart végetérni. Bezzeg megörült az öt vándor, amikor pislákoló fényt pillantottak meg a sötétben.

- Talán jó emberek laknak arrafelé, s adnak nekünk szállást éjszakára, finom vacsorát! - suttogta ábrándosan a kvanga.

- De az is lehet, hogy szunáravok, vagy mottok tanyáznak ott - ingatta fejét a bölcs öreg pemmikán - Jó lesz, ha vigyázunk.

Így hát óvatosan, csöndben lépkedtek tovább. Egy elhanyagolt, öreg házhoz érkeztek, ebből áradt a fény.

A derék állatok bekukucskáltak az ablakon, és leesett az álluk attól, amit láttak. Egy nagy szürke mott üldögélt a házban, kezében pohárral.

- De hisz ez egy mott! - nyögött fel a flox - jó lesz, ha továbbállunk!

- Csak lassan a testtel! - emelte fel az ujját az öreg pemmikán. - Hátha hasznunk származik ebből! Támadt egy ötletem, gyertek csak kissé távolabb, rögtön elmondom.

Hogy mit is pusmogott az öt jóbarát, azt senki se hallotta, de egyszer csak odalopakodtak a házhoz, majd hirtelen muzsikálni kezdtek: a pemmikán dobolt a patájával, a flox trombitált az orrával, a kvanga gitározott, az akazsu pedig basszusgitározott a mancsával, a posada pedig a szintetizátor hangját utánozta.

Erre az éktelen zenebonára már előbukkant a házból a mott, kezében egy lófügeleves pohárral.

- Megkérdezhetem, hogy miért csináltok ekkora ribilliót? - kérdezte. - Ki meri zavarni Esent, a mottot, Bhaga kedvenc teremtményét?

Nagy csend támadt. Csak a flox zihálását lehetett hallani. Végre megszólalt a pemmikán:

- De hát mi csak szerenádot akartunk adni Neked, Bhaga kedvenc teremtménye!

A mott alig észrevehetően elmosolyodott. Úgy, úgy, - mondotta - és kik vagytok ti, hogy szerenádot akartatok nekem adni?

- Mi vagyunk a parenchimai muzsikusok! - bökte ki a kvanga, majd hirtelen hozzátette: izé... éppen oda megyünk.

- Értem - válaszolta a mott. - És milyen kategóriások vagytok?

- Mitegóriások? - kérdezte az akazsu - majd hozzátette: Mi nem csináltunk semmit!

- Ej, ej, ti muzsikusok - csóválta a fejét a mott - ha nem szereztek működési engedélyt, akkor nem léphettek föl.

- Azt hogy kell csinálni? - kérdezte a pemmikán.

- Hát azt kétféleképpen is lehet - kacsintott Bhaga kedvenc teremtménye - vagy nagyon sokáig, nagyon szorgalmasan gyakoroltok, vaaaagy...

- Vaaaagy - ismételte kórusban az öt kiérdemesült jószág.

- Vagy pedig visztek a Katakurd Szórakoztatózenei Központ igazgatójának egy szép nagy baksist! Az igazgató egy ostoba nagy gorál. Ámbár elég bagafurt azért... ha megkapja a baksist, lehet hogy kiad nektek egy C kategóriát.

- Baksist? Az meg micsoda? - böffentett a flox.

- Ajándék! - válaszolta a mott. Lehetőleg drága legyen! Aranyóra, gyémánt nyakkendőtű vagy ilyesmi. De ez nem elég. Ha már megkaptátok a kategóriátokat, akkor minden egyes fellépésetekből 10 %-ot át kell utalnatok a Katakoncertiroda részére.

- Azt meg miért? - kérdezte a pemmikán.

- Miért, miért? Monopolhelyzetben vannak, azért. - felelte Esen.

- Aha, értjük - felelték, de nem értették. - De ha így áll a helyzet, akkor érdemes egyáltalán elmenni Parenchimába? - kérdezte a posada.

- A másik négy állat ingatni kezdte a fejét.

- Ajánlok én nektek valamit, ti híres muzsikusok! - szólalt meg a mott. - Hozzátok rendbe ezt a házat, építsetek hozzá még egy szárnyat, és nyissatok benne szállodát. Legyen a neve Fogadó a parenchimai muzsikusokhoz. Akkor aztán lesz híretek-nevetek, és dőlni is fog hozzátok a pénz! Nekem pedig nem kell többé foglalkoznom az idetévedő idegenekkel.

Így is lett. Ma is ott áll a fogadó a Mordentből Parenchimába vezető hegyi ösvényen. Ott hallotta ezt a történetet szép-szépapám szépapja, tőle tudom én is.