Stephanus Bartolits királyi bibliokibernológus:

A betegség analízise

Egy bibliokibernológus tudományos megfigyelései

Bizony mondom nektek, kedves Barátnéink és Barátaink, nem jó dolog betegséggel birkózni, különösen, ha hosszú ideig Ő az erősebb. Nem is csoda hát, hogy sokan elveszítik tartásukat, emberi méltóságukat és csak nyavalyognak a bajok felett. Másként áll azonban a betegség csapásaihoz a tudomány alázatos szolgája, kinek számára ez sem más, mint különleges lehetőség annak megfigyelésére, hogyan is hat ránk a kór és miképp tudjuk azt teljes szellemi tisztasággal - a valóságot és a hallucinációkat egy rövid pillanatra sem összekeverve - tudományos analízisnek alávetni. Nos, miután az utolsó Symposion óta igencsak rám tört a nyavalya, az elmélkedést azonmód tett követte. Halljátok tehát a hideg fejjel megfigyelt kórtörténetet mindnyájatok okulására.

A tünetmentes szakasz

A betegség, melyet az orvosi körök egyszerűen Értesítő-elvonási tünetek vagy előrehaladottabb stádiumában Értesítő-függőség összefoglaló néven emlegetnek, havonta periodikusan tör rá a páciensre, minden Symposion ülés bezárása utáni reggelen. A beteg ekkor még semmit nem érez, majdnem úgy ébred, mint máskor, legfeljebb a Symposiontól teljesen izolált környezetének tűnik fel, hogy fertőzés esete forog fenn. A beteg ritkán használt, de önálló értelemmel bíró szavakat mondogat, s közben idétlenül mosolyog vagy hangosan kuncog rajtuk. A kórt képzettebb elmeorvosok már ebben a stádiumban fel tudják ismerni, de igazán még nincsenek jelei a betegségnek. Jellemző vizsgálati mód pl., hogy könnyedén kiejtjük a páciens előtt a rebabból származó, ívelt vonóval megszólaltatott háromhúros, a középkori Európában használt hegedűfajta arab nevét. Ha erre a páciens üveges szemmel ránk mered, akkor nyugodtak lehetünk, az illető tünetmentes. Ha ellenben a tiszteletet parancsoló hangszer neve - a rebec - hallatára harsány röhögésbe tör ki és térdeit csapkodja, tanult kollégánk már tudja, hogy fertőzés esete áll fenn. A szakértők egyöntetű véleménye szerint azonban ekkor még különösebb beavatkozásra nincs szükség. A betegség a Symposion utáni 10-12 napban teljesen tünetmentes és ha a várt Értesítő ezen idő alatt megérkezik, gyakorlatilag mellékhatás nélkül gyógyul. Az elmúlt időszak gyakorlati megfigyelései saját esetemben is ezt támasztották alá.

A kritikus pillanat: a 12. nap

A kritikus pillanat a Symposion utáni 12. nap körül következik be. A jelek ekkor még nem vészesek, de már detektálhatók. A páciens különleges rituáléval közelíti meg a postaládát, melyben már ott lapulhat a várva-várt métely, az Értesítő. Persze nincs ott, helyette az OTP minden szellemi kihívást nélkülöző levele fehérlik benne, vagy a Matáv szürke-bordó borítékja pöffeszkedik a helyén. Enyhe csalódás, némi homlokpír és halk sóhajok formájában jelentkeznek az első tünetek, de a betegség még mellőzi a heves rohamokat. Láz: 37.2, pulzus szinte normális, nyirokduzzanat nem észlelhető.

A 13. nap

A 13. nap hasonlóan indul, mint a kritikus 12., de már megfigyeltem magamon a kételkedés első jeleit. A postaláda üres, de lehet, hogy a család kiürítette. Fent a lakásban az asztalon a posta. Négy levél szerint nyertem egy autót, egy milliót, egy külföldi utazást, egy aranyórát. Az ötödik szerint vesztettem 1500 forintot tiltott helyen parkolásért. Az első négy levélről kiderül, hogy nem úgy kell érteni. Az ötödiket igen. De hol az Értesítő? Mellédobta a postás. Egész biztosan mellédobta. Bertáék biztos észreveszik és bedobják hozzánk holnap. De ha Monyákékhoz dobta, mi lesz? Monyákné biztos kibontja, igen, ő olyan, ő kibontja. Ott fog élvezkedni rajta a vízfejű férjével. Amilyen primitívek, azt fogják hinni, hogy az oliguria a kiürített vizelet mennyiségének a csökkenése. És persze nem dobják be hozzánk. A Budai Polgárt igen, abból a sajátját is átdobja, de az Értesítőt nem. Leszaladok elemlámpával, megnézem az összes levelest. Értesítő sehol. Hacsak nem Vancákéknál a CORA katalógus alatt. De ők is bedobják, ha náluk van. Várok még egy napot. Láz 37.5, pulzus kicsit emelkedik, de estére visszaáll. A torokban enyhe szárazság. A betegség fokozódik.

A 14. és a 15. nap

A hétvége némi megnyugvást hoz. A postás ilyenkor nem jár, ez önmagában jótékony hatással van a betegre. Persze az Értesítő hiánya különösen kiütközik, ha a hétvégén van néhány szabad perce a betegnek. De általában nincsen, tehát ez a két nap átmeneti megkönnyebbülést hoz. Láz: 37 fok, este kicsit magasabb, de a pulzus normális.

A 16. nap

Ekkor már megfigyelhető a betegség élettani hatása. Az érzékszervek kifinomultak. A villamoson a szomszéd kocsiban feltűnik egy nő, akinek a kezében egy kis alakú, fehér újság van. Csak nem? Volt róla szó, hogy bővül a kör. Elmélyülten olvassa. Lapoz. Hejjj ! Mintha egy félkörívet látnék! Hát persze! Viola de genere Exiguum Tehén-dala. Hol a távcsövem? Az a drabális állat meg eléje állt. Ostoba havár. Át kell szállnom a másik kocsiba.

- Bocsánat. Szabad? Álljon már odébb, beljebb akarok menni. Tudom, hogy nincs ülőhely, de az a nő. Bánom is én, hogy a maga felesége, kit érdekel. Khm..., khm... "Marketing stratégiák a konfekcióiparban" . Hogy lehet ilyen hülyeséget olvasni? Be kellene tiltani az ilyen kiadványokat.

Otthon a postaláda üres. Monyákéké is. Korábban kiürítették. Ezek a Monyákék ma direkt előbb jöttek haza. Az a lökött postás meg persze nem figyel. Szólni fogok neki, hogy fontos küldeményt várok. Láz 37.8, pulzus igen magas. Nyirokcsomók duzzadtak, a "marketing stratégiák" szóra enyhe hányinger környékez. A régi Értesítők olvasása sem nyugtat meg. Közeledik a krízis.

A 17. nap

Szóltam a postásnak. Otthon maradtam reggel, a kocsitárolóból figyeltem ki, mikor jön. Közben elégedetten, tiszta fejjel analizáltam a betegségemet. Külön jó, hogy semmi irracionalitást nem érzékeltem magamon. Teljesen normálisan viselkedem, a kontroll 100%-os. A postás ugyan halálra rémült, mikor kvaggázva hirtelen rátörtem rejtekemről, de mentségére legyen mondva, kiderült, ő úgy hitte, hogy a kvagga egy zebraszerű, de inkább a tigrisre emlékeztető csíkozású kihalt afrikai vadló. Nyilván ezért is rémült meg. Hiába, a tudatlanság. Mikor jut el odáig a Magyar Posta, hogy képzett kézbesítői legyenek? Na, mindegy. Elmagyaráztam neki, hogy rá lesz írva fekete filctollal, hogy " nyomtatvány" , de fontos. Ne Monyákékhoz dobja, mert az végzetes lehet. Elolvashatja, nem bánom, de stencil, az nuku. Ez fontos ügy. Öt krispint ígértem neki, ha megkapom a küldeményt, de erre azt mondta, hogy nem szereti ezeket a rövid köpenyeket, inkább, ha egy tréningruhát adnék cserébe. Hülye szegény, reménytelenül hülye. De talán a levelet kihozza. Megvárom, míg bedobálja a leveleket. Hopp, egy méretes boríték. Erste Bank. A fene egye meg. Most már muszáj megvárni a holnapot. Hacsak nem expressz jön. Azt talán külön kihozzák. Igen, ez az! Mégis értelmet nyer a nap.

Este hazafelé. A Moszkva téren ketten is olvasnak valami kis fehér füzetet. Közelebb megyek, erre ijedten eldugják. Hiszen ez pont olyan volt, mint... Három méterre állnak az újságostól. Ki tudja manapság?

- Kez' csókolom, nem jött meg véletlenül a Böjtelő havi Értesítő? Nem a Kiskegyed. Hogy ki van a címlapján? Nem tudom, talán Protan vagy Panrac. Mi az, hogy külföldi lapot nem árusítanak, ez magyar! A Symposion Társaság kiadványa és Katakurdisztánról szól, meg a fragmentumokról. Második évfolyam 6. szám. Hogy menjek a nagykövetségre? Milyen csecsen? Én??? Plattyanjon szét a fejeden egy kvaccslabda. Minek van az ilyennek újságos standja? Rémes.

Láz: 38.2, pulzus már követhetetlen. Szívritmus ki-kihagy, még az a szerencse, hogy higgadtan tudtam viselkedni egész nap. Pedig az újságos provokált, de én, hihihi, nem hagytam magam. Utólag is meglep, milyen nyugodtan magyaráztam el, miről van szó. Fő a tudományos megközelítés. Mikor lesz már holnap?

A 18. nap

Mellédobta. Most már biztos, hogy mellédobta. Vagy elveszett. Igen. Hallottam már olyat, hogy a különleges kiadványokat lopják. Lehet, hogy feladáskor találomra egyet elraknak. Mekkora is az esélye, hogy pont a miénket? Kb. 10-15%. Igen. Egész biztos ez történt. Vagy mégis Monyákék? Reggel Monyákné olyan furcsán nézett rám. Lila meluzint viselt, amit tüntetően összehúzott magán és úgy nézett rám, mint aki legszívesebben lakkolitra ítélne. Hideg fejjel felmértem a helyzetet: próbára kell tenni, de csak semmi feltűnés. Szerencsére együt vártuk a buszt.

- Hogy hektografál a kedves egészsége, Monyákné?

Nem rezdül az arca. Nála van. Egész biztos nála van. Ügyesen leplezi magát. Ezzel, hogy nem lepődött meg, elárulta magát. Hogy köszöni jól van, csak ez a hideg ne lenne. Úgy csinál, mint aki nem tud semmiről, de lebukott. Most megadom a kegyelemdöfést:

- Kitör a krizoprász, már húsz perce nem jön a 29-es busz.

Háháhá. Na, most vörösödsz, mi. Beleolvastál és nem is tudod, melyik jelentése a helyes. Sajnos én sem. Mert én még nem olvastam miattad, te kígyó!

- Nem is tudtam, kedves szomszéd, hogy drágakövekkel is foglalkozik - csicsergi. Háháááá, a dög! Megnézte az eredeti jelentését is. Most már biztos, hogy nála van. Dörzsölt nő, az bizonyos, jól kifogtam rajta. Ha van egy kis becsület benne, ma biztos visszadobja a ládánkba.

Estére azonban kiderül: Monyáknében semmi becsület nincs, a láda üres.

Láz: 38.5, pulzus nem kitapintható. Lélegzés ki-kihagy, éjjel többször abráziós jelenségek rohannak meg, de ezt akkor még nem tudtam azonosítani, hiszen még nem volt Értesítőm. Hogy lehet így élni? A szavak egy részének nem érkezett meg az értelme.

A 19. nap

Már a reggeli ébredés is lidérces. Az Értesítő hiánya következtében kialakuló szellemi vaacum behorpasztja a fejemet. Korog az agyam! Ilyet érezhet, aki hat hete nem evett. Útközben meglátok egy könyvtárat. Az agykorgás elviselhetetlenné fokozódik, mint egy szellemi bulimiás (hohó, még ennek a szónak nem adtunk értelmet, pedig egész jó!), bevetem magam a könyvek közé. Hiába. Az Értesítő nem pótolható. Végigolvasom tíz perc alatt Hegel összest, néhány Kierkegaard-ot csipegetve hozzá, s leöntve némi Schopenhauerrel, de semmi hatás. Gyenge. Erőtlen. Gondolatszegény. Értesítőt akarok!

Láz: 38.7. Pulzus aritmikus, egyre több szó veszíti értelmét, bomlik le a Gutenberg-galaxis.

A 20. nap

Péntek. Felhívtam délelőtt a Magyar Postát, bejelentettem, hogy megszakítom velük a diplomáciai kapcsolatot és visszarendelem a nagykövetemet. Nem ragadott el az indulat, teljesen nyugodtan küldtem el őket a szelamlikba. Végül is miattuk nem tudom, hogy mi az. Az ügyintéző szemtelenül közölte, hogy valóban péntek van, de a padisah már több száz éve nem vonul be a mecsetbe, véget ért a török uralom az országban. Micsoda szemtelenség! 12 órát adtam nekik, hogy kihozzák a levelemet, ellenkező esetben osztentatívot alkotok a Krisztina körúti épületük előtt. Hahaha, ez hatott. Este, ahogy megyek haza a kocsival, látom ám, hogy ott áll a sötétben két egyenruhás postás az utca túloldalán. Megijedtek, kihozták! Na, egye fene, megbocsátok. Megállok a kocsival az út közepén, odaintek nekik. Jönnek ám át, elemlámpával, a postástáskát nem látom, de biztos csak ezt a levelet hozták. Hatott a fenyegetés. Pedig meg se mondtam a nevem és a címem reggel a telefonba. Furcsa.

- Jó estét, forgalmit, jogosítványt, személyit kérek - mondja az egyik. Ez igen, ajánlott levélként jött, azért kell a személyi. De minek kérik a jogosítványt??

- Tessék parancsolni, hol kell aláírni? - kérdezem, hogy haladjunk.

- Mit hol kell aláírni? Jól érzi magát, uram? Te Lajos, nem kellene megszondáztatni? - mondja a másik postásnak az alacsonyabbik.

- Hol van az Értesítő? Mikor kapom meg?

- Ide belefúj egy erőset, aztán megírom a feljelentést és három nap múlva megjön az értesítő, majd megtanulja, mit jelent az ittas vezetés - válaszol a magasabbik postás.

- Tehát csak hétfőn, azt hittem, kihozzák - mondom csalódottan, de mit lehet tenni. Fújom a csövet, a két postás nézi, nézi, majd behajolnak a kocsiba.

- Mit ivott utoljára és mikor?

- Csimbókvölgyi Ezerjót, de van annak két napja is.

- Na, idefigyeljen jóember, hordja el magát, még egyszer ne lássuk errefelé, mert ugrik a jogsija, annyi szent. Tűnjön el, de gyorsan. Ma már az elmebetegek is kaphatnak jogosítványt, úgy látszik.

Továbbmentem a kapuig, de a levelet nem dobták be a levelesbe, pedig azt hittem. Furcsa két postás volt, annyi bizonyos. Most aztán hét végén reklamálni sem tudok.

Láz: mérhetetlen, pulzus kitapinthatatlan, az életjelenségek a minimumra csökkentek. Még jó, hogy hétvége jön, siralmas állapotom már-már veszélyezteti az objektív, tárgyilagos megfigyelést. Szerencsére szellemileg teljesen tiszta vagyok, de ezek a postások tényleg hülyék. Miért nem hozták ki a levelet, ha egyszer itt dekkoltak egész este? Ki érti?

A 21. és a 22. nap

A hétvége jótékonyan hat. Postás nem jön, pedig várom a küldöttséget. Hallottam már olyat, hogy egészen különleges esetben soron kívül is kihozzák a levelet. Bármely pillanatban csengethetnek. Biztos hoznak ajándékot is. Ilyenkor szoktak. De nekem elég a levél. Nem jöttek. Talán majd hétfőn.

A 23. nap

Hírt kell kapnom. Vajon másnak sem jött meg? Bekapcsolom a rádiót. Hopp, megvan. Hiszen egy Symposion-tagot hallok. Figyelni kell. Hátha kiderül, megkapta-e az Értesítőt. Lehet, hogy be is mondja, úgy egyenesen: " Polgártársak! Mindnyájan vészhelyzetben vagyunk! A Magyar Posta eltulajdonította az Értesítőt, a Világörökség integráns részét. A Nagy Népi Gorál azonnal bejelenti a Parenchimát és lakkolitra ítéli a bűnösöket. Értesítőt vissza nem adunk." De semmi, csak Vivaldi, Cherubini, Mozart, valamint kiállítások, tárlatok, évfordulók. Lapszemle. Te szentséges Bhagha! Lehet, hogy Thomas de comitatu Tarján is már megkapta! Nem lehet másként. Monyákné, vagy a Posta lopta el! Le a Monyákokkal! Vesszen a Posta!

Este a postaláda üres. Ez már a vég. A teljes szellemi elgyengülés.

Láz: 99,9 fok. Pulzus: másodpercenként 4 millió; szívverés: mint a fene. Nem lehet tovább halogatni a mentőakciót, a kísérletnek vége. Megállapítom: az emberi szervezet nem képes 24 napot kibírni Értesítő nélkül. Nyúlok a telefonért: bizonyosságot kell szereznem! Viola de genere Exiguum megnyugtat: az Értesítő aznap került postázásra, várhatóan másnap megérkezik. A hír hallatára egy pillanat alatt oszlik a kór: szeretni kezdem a Postát, Monyáknét ... na, őt azért nem, de egye fene, köszönök neki. Újra emberi paramétereket mérnek a műszerek. Láz 36.8. Pulzus normális, szívverés helyreáll, jön az Értesítő.

Epilógus: a 24. nap

Február utolsó napja. Kellemes tavaszi illat lengi be a kertet, a zenekar már felsorakozott, a Közös Képviselő öltönyben, fehér ingben vezényli az őszi karbantartáskor itt felejtett csőgörénnyel a cserkészekből álló énekkart, akik az erre az alkalomra komponált Protan bluest adják elő. A Magyar Posta vezérkara száll ki a zöldre festett Audi 8-asból, az aranyozott tálcán bársonypárna, azon pedig egyszerű, fehér boríték, már messziről látszik rajta a sötétzöld " Nyomtatvány" feliratú címke. A blues abbamarad, megszólalnak a postakürtök. A vezérigazgató ünnepélyes léptekkel halad a szürke postaládák felé a levéllel. A kapuban előtűnik Monyákné hófehér ruhában, egyik oldalán Vancák úr a harmadikról, a másikon Berta Sándor. Mindketten Monyákné kezét fogják, hogy baj ne történjen. Varjú úr, a vezérigazgató a postaládához ér. A kürtök által játszott futam a csúcspontjára ér, Varjú úr utánozhatatlan eleganciával (sosem volt levélhordó) behelyezi a hófehér borítékot a postaládába. Monyákné hangos zokogásban tör ki, mélyen megbánja soha el nem követett bűneit, Vancák és Berta segít neki állva maradni. A Közös Képviselő virágcsokrot nyújt át Monyáknénak, majd beszédben méltatja a Magyar Posta áldozatkészségét, mellyel soron kívül mentették meg a közös költséget mindig pontosan megfizető lakótársuk életét. A kis bensőséges ünnep ezzel végetér.

Kávé illata csapja meg orromat, felébredek. Kezemben a végre megérkezett Értesítő. Visszaállt a világ rendje, a tudományos vizsgálódást ezennel lezárom. Helyette új izgalom tölt el: 12 nap van a következő Symposionig, és sehol egy ötlet. Most mi a fenét írjak házi feladatként? Láz: 38 fok, pulzus heves...