A mítosz-shopban

         Mikor feljöttem a metróállomásról, újra szemembe vágott az erős napfény. Hunyorogva kerestem az utcatáblát, emlékezetből rakva össze a Google map-en előző este megnézett útvonalat. Baleniak nem volt egy hatalmas város, talán százötven éve tették meg az ország fővárosának Suprek helyett, de azért elég nagy volt ahhoz, hogy el lehessen tévedni. Ebben a napsütésben pedig hiába is venném elő a mobilt, hogy segítse a tájékozódást, semmit sem látnék a képernyőből.Négy utcasarok egyenesen, aztán egy kis tér balra, ezen átvágok, még egy sarok és máris ott van a keresett épület, ahová jönnöm kellett. Többnyire mindenhová az utolsó pillanatban szoktam odaérni, de most jól elszámítottam magam. Délután háromra vártak, így több mint egy órám maradt a tárgyalásig. Az ebéden már túl voltam, talán egy kávé, az még jól jöhet. Visszaballagtam a kis térre, ott biztos találok egy kávézót, ahol talán még ingyen Wi-Fi is van. A hét végén Symposion lesz, legalább elkezdem megírni a bevezetőt. A tér közepén egy kis park volt, ahol magasra nőtt tuják és virágzó rododendronok takarták a túlsó oldalt. Első pillanatban nem láttam kávézót, de hát körbe kell sétálni, hátha. Zöldséges, kerékpárjavító, utazási iroda, na egyik sem alkalmas kávézásra. Jöjjön a következő oldal. Optikus, virtuális valóság bolt, virágbolt, na ez sem az én esetem. Szolárium, Mitosz-shop, könyvkereskedés: kávé ebből sem lesz. De állj! Mi az, hogy Mitosz-shop? Az ebéd utáni bágyadtságot egy pillanat alatt váltotta fel a vadászösztön. Kit érdekel a kávé, irány a kis boltocska!

         Benyitottam. A napfényes külvilág után szoktatni kellett a szememet a félhomályhoz, de így is jól láttam, hogy a bolt nagyobb, mint amit a portálja alapján sejteni lehetett. Mélyen hátranyúlt az épületben, a két oldalán polcok tömkelege és a bolt mélyén, a bejárattal szemben egy kis asztalnál ült egy torzonborz ember. Az ajtó csilingelésére felnézett, s a helyi fuvu nyelven üdvözölt: „Légy köszöntve messziről jött idegen, s találd meg magad számára, amiért jöttél.”. A fuvuk hagyományosan a körülményes fogalmazás mesterei voltak, így hát nem lepett meg ez a szózuhatag. - Jóember, segíts eligazodnom boltod rejtekeiben: mit találok itt, ami számomra értékes lehet? – igyekeztem viszonozni köszöntését kezdetleges fuvu tudásommal. A torzonborz ember felállt, s mutogatni kezdett.
         - Van itt minden, ami egy jó mítoszhoz szükséges. Ezen a polcon tartjuk az isteneket régiók szerint, válasszon kedvére. Mellette a félistenek, héroszok találhatóak. Szemben istennőket, nimfákat talál kedvére. A megvásárolt istenek, istennők tetszőleges mítoszba beilleszthetők, automatikusan alkalmazkodnak a környezethez. Áruk ugyan nem túl alacsony, de egyedileg vásárolhatók, nincs árukapcsolás. – mondta és tovább lépett.
         - Itt a kisebb szereplők találhatók, akiknek szintén van valami emberfeletti tulajdonságuk. Itt is vásárolhat egyedileg, szemezgetve, de van kilós egységcsomag zsákbamacska alapon vagy lédig kiszerelésben is tömegjelenetekhez. A múltkor például valaki megvette az egész készletet, s három évig ontotta utána a tömegjelenetes mítoszait valami történelmi TV-csatorna számára. Meg is gazdagodott rendesen, de nekem még mindig tartozik két Herakleitosz és három Zeusz modell árával. Pedig adtam neki kedvezményt is a vásárlása után, s a kiürített boltot két hétre be kellett csuknom áruhiány miatt. Hiába, hálátlanok az emberek. Na éppen ezért azokat nem is tartok. Csak istenek, félistenek és természetfelettiek vannak a kínálatomban.

         Döbbenten hallgattam a torzonborz emberkét. Mi ez az egész? A fuvu szélhámosság tökélyre vitele vagy valami zseniális üzleti vállalkozás?
         - S mondja csak, sárkányok és kígyóférgek – azok nincsenek? – kérdeztem elhaló hangon, bár nyilvánvaló volt, hogy amúgy sem tudnák velük mit kezdeni. Hová is kell beilleszteni? Milyen környezethez tudnak ezek alkalmazkodni? Semmi nem volt világos.
         - Már hogyne lennének, jöjjön utánam, tisztelt idegen. Látom, még csak tanulja a szakmát, de nem baj, mindenki kezdőként indul és már többen is túlélték az első sikertelen próbálkozásokat. – mondta és a fuvuk jellemző koponyahangján vészjóslóan felsikoltott, ami feléjük a nevetés egyfajta jele volt.
         – Na, itt is vagyunk, tessék. Egyfejűek, háromfejűek, hétfejűek ahogy tetszik. Aki nem tud dönteni, annak itt az univerzál-csomag. Ez fejszám nélküli, a mítoszba való beillesztés előtt kell validálni, s ekkor kéri az aktuális fejszámot is. De vigyázzon! Ha beírta, utána annyi fejet táplálni is kell, ami nem kis fáradtság és költség, ha pl. valaki viccből 77 fejet validál!! – és újra felsikított a velőtrázó koponyahang.
         - Itt pedig a kígyóférgek, rövidebbek, hosszabbak, ahogy szeretné. Itt meg külön van tekercsben, erről 50 méterig tetszés szerinti hosszúságú kígyóférget tud validálni. A féken tartása az persze már a maga dolga. Ha még nem tud bánni velük, legokosabb, ha először illeszti be a mítoszba, aztán validálja. Úgy biztos nem lesz baj. Persze van, aki inkább kockáztat.
         - És bocsánat, hogy ennyire tájékozatlan vagyok, de mi az, hogy beillesztem a mítoszba? Az valamiféle kerettörténet? Azt is vehetek itt?
         - Jaj, összes istenem és félistenem, hát miért nem ezzel kezdte? Még nem tud semmit az egészről? Akkor ajánlom Dr: George Agonvillage: How to install a plug-in mythos? című bevezető munkáját és nézze, itt vannak a kezdő kitek. Ebben pl. egy hindú alap és három isten. Ez itt egy maláj alap és öt isten, két félisten. Nagyobb doboz, de jól összerakható. Na, vagy ez: kézi csomózású perzsa alap, egyfejű sárkánnyal és két oroszlános félistennel. Ez most akciós is, vihet mellé három méter kígyóférget ingyen. Ha pedig csak kerettörténetet akar, akkor ott a raklapon csak azok vannak. Amilyet csak kíván, mindenből van készleten. Magának még nem ajánlanám, de gyakorlottabbaknak van házilag alakítható, flexibilis kerettörténet készletem is. Akár új mitológiai irányzatot is létre lehet vele hozni, persze azzal dolgozni kell rendesen. Ahhoz nem is kész isteneket vesznek, akik ezt szeretik, hanem van külön három fokozatú istengenerátorom. De hát ez már a haladó fokozat. Órámra néztem, már csak húsz percem maradt, döntenem kellett. Nyilván nincs értelme itt belekezdenem egy komolyabb ismerkedésbe, ezt az egész dolgot még meg kell értenem. A bolt négykor bezár, holnap reggel megy a repülőm, tehát vagy megelégszem a hallottakkal vagy valami souvenírt veszek csak.
         - Nagyon köszönöm a tájékoztatást, majd végiggondolom, hogy is indulok neki a dolognak. Kezdő kit, félistenek, istenek …ez most egyszerre sok volt. Mondja csak például tudok venni Bhagha istent is? Azt úgy el tudnám képzelni egy szanszkrit alapban.
         - Talán téved, uram, Bhaga perzsa istenként bőven van a polcon, mutatom.
- Nem, nem én arra az Alahatala Mahatala Bhagha istenre gondolok, aki egy sajátos vallásban játszott szerepet.
Erre a névre a torzonborz ember elkomorodott és szinte teljesen visszazárkózott magába.
         - Nézze uram, minden vallást nem ismerhetek. Ha mégis, akkor vannak olyanok, amiket inkább szívesen elfelejtek. Ezt ajánlom magának is, s hosszú életű lesz a földön.- mondta és újra odalépett hozzám, s teljes suttogóra fogta a beszédét.
- Ha nagyon érdekli, tudok beszerezni Bhaghát, de annak komoly ára lesz. Mítoszalapot pedig itt ne keressen hozzá, én is sokáig akarok élni. Keressen három nap múlva és megmondom a feltételeket.
Ezzel visszaült a kis asztala mögé, mint aki befejezte a társalgást. Én is jobbnak láttam az utolsó kérdésre áttérni.
- Akkor már csak egy kérdés: valami könnyed mítoszindítót tud-e ajánlani nékem addig is, míg újra találkozunk.
- Hogyne, kiváló konzervmítoszaim vannak. Látja ott a harmadik polcon? Kiváló görög mítoszok, ajándéknak is ideális. Aithér, Hémera, Gaia, Kronosz: válasszon bátran, ez filléres áru.
Ezzel – elvégezve a rituális elköszönést és persze a fizetést – eljöttem néhány mítoszkonzervvel a kezemben és óriási kételyekkel a fejemben.

 

                                                             

 

A mítosz-shopban II.

 

         Reggel fél hatkor váratlanul megszólalt a mobiltelefon. Először azt sem tudtam, mi az, annyira meglepett. Elég későn feküdtem le előző este, úgy gondoltam ráérek 7 körül ébresztetni magam. Feltápászkodtam és megnéztem, ki hív ilyenkor. Cégünk utazási ügyintézője volt.

-            Helló, Steve, jó reggelt és elnézést a váratlan hívásért. Tegnap délután az elnökünket érte egy kis baleset. Nincs nagyobb baj, de ma utazott volna Baleniakba megkötni azt a szerencsétlen szerződést. Pár napra viszont most mozgáskorlátozottá vált, így szólt, hogy Neked kellene utaznod. A jegyet átírattam, a beutazásid megvan, a bibi csak az, hogy 11-kor indul a repülő, na ezért ébresztettelek. Kapj össze egy kis csomagot két napra és a reptéren 9-kor minden iratot meg fogsz kapni. Jó utat, minden rendben lesz!

-            Halló, biztos ez? – akartam kérdezni, de már az ügyintéző bontotta a kapcsolatot.

Mit tehettem volna? Egy óra alatt összekészültem, bekaptam egy kis reggelifélét és irány a repülőtér. A három órás út alatt majd kialszom magam, aztán az átszállás után már úgysem lesz rá lehetőségem a kis lélekvesztőn. Igazából nem gondoltam volna hogy valaha is fogok még Baleniakba utazni. Azt meg hogy ma reggel, na hát azt végképp nem sejtettem.

Amúgy minden simán ment. A reptéren várt az elnök titkárnője, jegy, dokumentumok, pénz minden nála volt. Mire magamhoz térhettem volna, már mélyen belesüppedtem a 747-es első osztályú ülésébe – szerencsére csak a nevet írták át, az első osztályt meghagyták, pedig az csak az elnöknek járna – és éreztem, hogy kezd is elnyomni az álom. Legközelebb már csak a leszálláskor ébredtem fel.

Hát igen…A 747-es kényelme után az átszállás most még jobban megviselt, mint múltkor. A nyolcszemélyes kisgép a betonon állt a tűző napon, mikor beléptem az utastérbe, már hárman ültek bent és – hogy is mondjam – elég emberszag terjengett a fülkében. Lehuppantam egy üres dupla ülés ablak melletti oldalára és megpróbáltam elterelni a figyelmemet a kétes szagokról és a várható másfél órás szenvedésről. Hallottam, ahogy a légcsavar néhány döccenés után elindul és gyorsuló forgásba kezd. Ezek szerint hamarosan indulunk.

Egyszerre csak mennyei parfűmillat nyomta el a reménytelenül áporodott levegőt és egy széllökésszerű lebbenést éreztem magam mellett. Egy harmincas évei közepén lévő szőke tünemény jelent meg az ülések között, tűzpiros ruhában, mély dekoltázzsal és egy kis sárga oldaltáskával. Felmérte az utasteret, majd hozzám fordult:

-            Elnézést, helyet foglalhatok maga mellett? Úgy látom, ma az átlagosnál nagyobb a forgalom Baleniak felé.

A kérdésre igazából nem várt választ és energikusan leült, azonnal bekapcsolva a biztonsági övet. Bizony igaza is volt, mert mire mindez megtörtént, a gép ajtaja becsukódott és már gurultunk is a kifutópálya felé.

-            Maga is gyakran utazik Baleniakba? Megunhatatlan ez a nyugalom, amivel ezek a kisgépek átrepülik a tengert. Olyan, mintha időben visszautaznánk száz évet. És az a világtól elvágott közösség! Önálló nyelv, önálló gondolkodás, a jogrendszer szinte teljes hiánya! Fantasztikus hely, nemde?

Hát, ami azt illeti, erről egész más véleményem volt, de nem láttam értelmét nagyon ezen vitatkozni. Az viszont, hogy ez a tüneményes nő mindezt képes élvezni, teljesen meglepett. Baleniak igazából nem a békéjéről és biztonságáról volt híres, az ország többi részéről nem is beszélve…

-            Valóban fantasztikus a maga módján, talán éppen az elzártsága miatt. Nem jártam erre sokszor, de egy kicsit már töröm a fuvu nyelvet. Sosem gondoltam volna, hogy itt alig lehet más nyelven kommunikálni, mint a helyiekén.

-            Amit itt beszélnek, az igazán a kepali nyelv. Annak is az erősebb tonalitású verziója. Tudja miért hívják mégis fuvu-nak? Nem? Nos, a fuvu szuahéli nyelven koponyát jelent. Onnan jött az elnevezés, hogy a bennszülöttek mind koponyahangokat képeznek. Ez különösen a nevetésüknél vehető igazán észre. Amúgy mások szerint azért fuvu a nyelv neve, mert a külvilág felől érkezők általában koponya nélkül távoznak a szigetről – de ez persze merő hazugság, nekem elhiheti.

         Végigbeszélgettük az utat, ami így nagyon rövidnek tűnt. Kiderült, hogy a nő az afrikai nyelvek professzora, de most újabb tudományos fokozatot akar szerezni és belekezdett az afrikai nyelvjárások és a fuvu összehasonlító analízisébe. Mindez elég hihetetlennek tűnt számomra a mentalitása alapján, de hát végül is…nem kell egy tudósnak feltétlenül 10 dioptriás szemüveggel és hatalmas táskával léteznie.

Közben megérkeztünk. A kisgép ledöccent Baleniak elegáns nemzetközi repülőterének a füvére és lassú kerregéssel a légcsavar is leállt. Leszálláskor megnéztem magamnak a három másik utast is, na hát elég érdekes figurák voltak. De aztán újra utazótársam kellemes idomain legeltettem a szemem, előreengedve a leszállásnál. Úgy ugrott le a gép legalsó lépcsőjéről, mint egy fürge tornászlány, nekem meg bizony ügyeskedni kellett, hogy baj nélkül huppanjak le a fűre. Már csak néhány méter távolságból kiáltott vissza:

-            Köszönöm a jó társaságot és az ülőhelyet! Érezze jól magát Baleniakban. Búcsúzóul azért bemutatkozom, Vörös Rebekka vagyok. Kicsi ez a város, még akár össze is futhatunk.

Ezzel továbblibbent egy elsötétített ablakú autó felé, beszállt és eltűnt a szemem elől. Döbbenten álltam a füvön a fogadóépület előtt és semmit sem értettem. Vörös Rebekka ! Hiszen egy korabeli – ki tudja, hiteles vagy inkább lázálomszerű – dokumentum szerint így hívták Bhagha egyik segítőjét, aki aztán – mikor rájött, hogy milyen aljasságokhoz asszisztál – átállt a másik oldalra és segített Lónyay Arisztidnek megszerezni a Parenchima-fát, ami elvezette a Szem egyedüli örökösét a vagyona birtoklásához.

         Na, de hát az az egész iromány nyilván csak egy kitaláció. Valahogy hívni kellett ott is azt a szőke bombázót, véletlenül is lehet ugyanaz a neve. Jaj, de mégis furcsa. Ott sem illett össze a személy kinézete azzal, amit magáról állított. Itt is ez az érzésem. Az olvasott történet, valami 14 karátos fragmentum, 2001-re van datálva. Azóta eltelt 17 év! Persze, ez lehetetlen. Akkor az a nő már legalább húsz éves volt. Húsz meg tizenhét! De hiszen …ez is stimmel. Igen, ez a nő lehetett harminchét éves, csak éppen nem látszott meg rajta a professzori cím eléréséhez vezető út gyötrelme.

Beültem egy könnyű nádtaxiba és elvtettem magam a szállodába, de közben nem tudtam szabadulni a gyanútól, hogy a történetben szereplő V.R. és az utastársam egy és ugyanaz a személy. Lefürödtem, elrendeztem a holmimat és megfogadtam, hogy nem foglalkozom a dologgal tovább. Már éppen sikerült a szerződés tervezetére koncentrálnom, mikor eszembe jutott még valami. A három másik útitárs a kétes tisztaságukkal…ami nem volt összhangban a ruhájukkal. Alig néztem meg őket, mert ez a nő teljesen elszédített…Az egyikük kissé olyan ír kinézetű volt és sűrű szakálla volt, azért nem láttam belőle többet. A másik egy kopasz török lehetett, éppen csak egy lenge ing volt rajta, de az is kigombolva…Igen, a harmadik egy vékonydongájú európai kinézetű, csendes férfi volt, szinte figyelemre sem érdemes. Persze emellett a nő mellett senki sem volt figyelemre érdemes. De barom vagyok! Ez a három ember…csak nem Eyrf, Protan és Panrac??

A mítosz-shopban III.

 

         Minden erőlködésem ellenére sem tudtam elaludni a történtek hatása alatt. Akárhogy is igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy Vörös Rebekka és a három másik utas feltűnése valamiféle szándékos akció része lenne, nem sikerült megnyugtatni magam. Próbáltam higgadtan végiggondolni a helyzetet. Én most teljesen váratlanul – előre senki által nem tudható módon – érkeztem Baleniakba, tehát semmiféle összefüggés nem lehet az én jövetelem és Vörös Rebekka érkezése között. Az igaz, hogy múlt alkalommal érdeklődtem a Mítosz-shopban Bhagha iránt, de hát semmilyen megegyezés nem született köztünk, nyilván nem is tud senki erről a dologról. Á, hát ez az egész tényleg csak a fatális véletlen! Talán csak az utazás váratlansága miatt érzek nem létező összefüggéseket. Újra lefeküdtem...és ismét nem tudtam elaludni. Mi van, ha az én idejövetelem sem olyan véletlen, mint ahogy én hiszem? Igazából nem is tudom, miért nem tudott jönni az elnökünk. Vajon mi történt vele? Akárhogy is van, ezt ki kell derítenem és utána el kellene mennem a Mitosz-shopba. Talán ott bebizonyosodik, hogy tényleg csak rémeket látok.

Alig vártam, hogy reggel legyen és felhívtam az elnökünk titkárnőjét, aki sajnos nem volt egy túl közlékeny alkat, de most ki akartam belőle ügyeskedni, mi is történt.

-               Jó reggelt, Szilvia. Csak jelezni akartam, hogy minden rendben van, a beutazási dokumentumok is működtek. Hogy van az elnök úr? Remélem, nincs nagyobb baj. Csak azért kérdezem, hogy ha ragaszkodnak a személyéhez, mit mondhatok itt a helyieknek? – próbálkoztam kicsikarni belőle valami információt.

-               Üdvözlöm, Steve. Örülök, hogy minden rendben ment. Elnök úr nem aggódik a szerződés aláírása iránt, ne féljen. Minden rendben fog menni. Amúgy jól van. Egy vehemensebb hölgy tolta neki elnök úrnak a bevásárlókocsit, de olyan erővel, hogy kifordult a bokája. Sajnálatos baleset, a nő elnézést is kért és készséggel jelezte, hogy hajlandó amolyan bánatpénzt is fizetni az eset miatt, el is küldte a névjegyét. Persze elnökünk nem kíván visszaélni ezzel a helyzettel, ahogy mondta, egy ilyen vonzó nőtől nem fogadhat el semmit egy véletlen baleset miatt. Pedig olyan vészjósló neve volt, mintha valami Arany János versből lépett volna ki.

-               Mint a Vörös Rébék? – szaladt ki a számon.

-               Az, az pontosan. De honnan gondolta, hogy éppen erre a versre gondoltam? – kérdezte, de már érzékelte, hogy közben a hívás megszakadt.

Szinte automatikusan bontottam el a hívást, fel sem fogva, hogy ez mekkora bunkóság. Vörös Rebekka! Ez már nem lehet véletlen. Én ezek szerint nem véletlenül vagyok itt, hanem azért, mert ezt valakik így akarták! De miért? El kell mennem az első adandó alkalommal a Mitosz-shopba, ez már nyilvánvaló. Vagy éppen ezt akarják elérni?

A kíváncsiság nálam mindig győzedelmeskedett a félelmen, nem volt ez máshogy most sem. Délelőtt elmentem a szerződést aláírni, hát mit mondjak, nem engem vártak. Két óra meddő tárgyalás után kijelentették, hogy nem fogadják el azt, hogy más írja alá a szerződést, mint az elnök. Hiába jöttem, ez nyilvánvaló vált. Ismerve az itteni jogrendszert – vagy inkább a hiányát – teljesen világos volt, hogy semmivel nem tudom meggyőzni őket. Délelőtt fél 11-kor már végeztünk. Lett másfél feleslegesen eltöltendő napom Baleniakban.

A lábam azonban automatikusan a kis tér felé vitt. Meg kell látogatnom a Mitosz-shopot. Persze sok értelme nincsen, a Bhagha istent nem tudnám megvenni, megmondta a madárhangú, hogy annak komoly ára lesz. Akkor meg mit akarok?

Mégis a bolt előtt voltam három perccel később. Végül is mi történhet? Legfeljebb megint elbeszélgetünk a portékáiról.

Beléptem a shopba.

-            Légy köszöntve messziről jött idegen, s találd meg … ó, látom mi már találkoztunk. Már vártam magát. – mondta kesernyés mosollyal és halkabbra fogta a hangját.

-            Ide figyeljen, megszereztem, amit kért. Nem volt olcsó, de most nem erről van szó. Az a baj, hogy ez egy elátkozott portéka. Látom, nekem elhiheti.

-            Sajnálom, de nálam most nincs elég pénz – próbáltam közbeszólni.

-            Nem érdekel a pénz. Van egy fuvu közmondás: Szabadulj attól, ami átkozott, mert ha nyerészkedsz rajta, háromszor veri azt le rajtad. Na, hát én nem tudom ezt az árat háromszor megfizetni, én csak egy szegény boltos vagyok. Vigye innét a Bhagháját, hogy nekem végre nyugtom legyen. Csak ennyit akarok és semmi mást.

Ezzel a kezembe nyomott egy zacskót, benne egy dobozzal. Se megnézni, se megköszönni nem volt módom, máris tuszkolt ki a boltból. Na, itt nagy lehet a félelem, csakugyan. Kijutni azonban már nem tudtam. Hirtelen nyílt az ajtó és erős parfümillat töltötte meg a boltot. Annyit tudtam tenni, hogy behúzódtam két polc közé egy mélyedésbe. A boltos közben már visszament a bolt mélyébe. Nem kétséges, Vörös Rebekka érkezett meg a shopba. Ugyan semmi okom nem volt rá, hogy elbújjak előle, de mégis ezt diktálta az ösztönöm. Nem kellene most találkoznunk, de talán megtudom, mi járatban van itt a shopban.

-            Légy köszöntve messziről jött idegen, s találd meg magad számára, amiért jöttél – visította fejhangján a boltos.

-            Na, hagyjuk a bonyolult körmondatokat. Hol a gazdád? Beszélni akarok vele – hadarta a nő, egyet toppantva magassarkú cipőjével a nyomaték kedvéért.

-            Sajnálom, messziről jött idegen, de nem tudsz beszélni a gazdámmal. Ritkán jár erre, én sem tudom, mikor fog megjelenni. Mit tudok segíteni, milyen mítoszt keresel?

-            Nem érdekelnek a körmondataid, már mondtam. Két percet kapsz, vagy a barátaim kicsit rendbe teszik a boltot. A gazdáddal akarok beszélni.

A nő felemelte a kezét és erre két tagbaszakadt behemót lépett be a shopba, kezükben egy-egy baseball-ütővel. Kerekre tágult szemekkel néztem, mibe keveredtem.

-            Ahogy óhajtja, hölgyem – válaszolt a boltos. – Kit jelenthetek be neki?

-            Mondja meg, hogy Lengváry Adél vagyok, a régiségkereskedő és nincs sok időm, azonnal beszélni akarok vele.

Lengváry Adél…de hiszen ez Vörös Rebekka, aki a reptéren bemutatkozott. A parfüm, az arc, a kinézet…mi folyik itt? El kéne tűnnöm. A két behemót közben közelebb lépett a pulthoz, így szabaddá vált a kijárat. Most…

Kitéptem az ajtót, irány a park túloldala … de ott is két hasonló alak figyelte a bejáratot és azonnal utánam eredtek. Úristen, itt fogom befejezni az életemet Baleniák meghitt kis terén valami ostoba félreértés miatt! Futottam tovább, de kiderült, hogy ahová berohantam, az egy zsákutca. A két ruhásszekrény meg már közeledett felém. Berohantam egy kapualjba, be egy szeméttárolóba … hát nem egy nagy ötlet, de hátha. Nyílt a kapu, éppen kijöttek rajta hárman, mikor a háromajtósok odaértek.

-            Nézz be a szeméttárolóba, ott lesz – mondta az egyik. Ekkor azonban a kapun kijött három férfi visszafordult.

-            Mit akarsz a magántulajdonunkat képező hulladékgyűjtőben, te kikötői patkány? Húzz el onnan, mint egy Red Bull Air Show résztvevő, vagy hulladékká teszlek!

A két ruhásszekrény hátrafordult. Itt a pillanat…amíg ezek leszámolnak egymással, addig kell meglógnom. Nekifeszítettem magam a szeméttároló hátsó falának, hogy onnan elrugaszkodva tudjak kirontani. Kezemben megmarkoltam a ki tudja mit tartalmazó zacskót és … és ebben a pillanatban egy hatalmas ütés érte a fejemet és elsötétült előttem a világ.

 

A mítosz-shopban IV.

 

Arra eszméltem, hogy iszonyúan fáj a fejem, különösen egy ponton. Szinte teljesen sötétben ültem összekuporodva, valahová bezárva. Amennyire körül tudtam nézni és tapogatni, egy szekrény aljába lehettem bezárva. Az ajtón át pedig hangok szűrődtek át, valamiféle vita vagy veszekedés hangjai. Mozdulatlanná dermedve hallgatóztam, gondoltam jobb ha tudom, mifélék közé kerültem.

-            Nem, én csak azt mondtam, legyintsd meg egy kicsit, hogy ne rohanjon a vesztébe – mondta egy mélyebb hang.

-            De hiszen azt tettem – válaszolt egy érdesebb. – Ki gondolta, hogy így beájul tőle. Végül is a célt elértük, nem került Bhagha embereinek a kezébe. De most mit csináljunk vele? Azt sem tudjuk, ki ez.

-            Mindegy is. Ha Bhagha emberei üldöznek valakit, nekünk akkor meg kell mentenünk. Aztán majd kiderül, elengedjük vagy tud nekünk segíteni. Csak kicsit ütöttél volna kisebbet már rég akcióba lehetnénk újra.

-            Kivallatom én így is, ha gondoljátok – szólt egy harmadik, magasabb hang. – Felébresztem én a halottakat is arra a néhány mondatra.

-            Hagyjuk, hogy magához térjen inkább – szólt a mélyebb hang. – Van még rum valahol ebben a lakásban? Már tíz perce szárad a torkom, nem lehet ezt így kibírni.

Nagy motoszkálás, ajtócsapkodás támadt. A három férfi – legalábbis ennyi hangot számláltam meg – valószínűleg nekiállt rumot keresni. Az eredmény nem is maradt el.

-            Hú a mindenit! Eyrf, Protán, gyertek ide. Itt legalább nyolc üveg pia van. Sajnos Becherovka nincsen közöttük, de rum az dögivel – kiabálta a magasabb hang valahonnan messzebbről.

Micsoda?? Eyrf, Protán? Becherovka? Akkor ez pedig Panrac! Ezek szerint a három köztörvényes matróz foglya vagyok valóban. Most már egyértelmű, ők ülhettek a repülőn is. Csak a jellegzetes büdöset nem éreztem, de leginkább azért, mert a szekrény légterét valami egészen más penetráns bűz uralta, melyben talán a levendula volt a legpozitívabb összetevő. De kit érdekelnek most a kényelmi szempontok. Ezek szerint a tizennégy karátos fragmentum történetébe csöppentem bele, igaz 17 évvel később. Abba a történetbe, amiről sosem gondoltam volna, hogy nem csak kitalált ponyvairodalmi történetről van szó. Hoppá, akkor viszont Vörös Rebekka is stimmel, most ez is valószínűvé vált. De mit keresnek ennek a valószínűtlen történetnek a szereplői itt Baleniakon? Miért vannak mindannyian itt? És nekem ehhez az egészhez mi közöm?

Ebben az állapotban –szekrénybe gyömöszölten, bevert fejjel – persze lassabban ment a nyilvánvaló igazságok feltárása. Eltelt pár perc, mire ráébredtem, hogy ennek az egész kalamajkának a Mitosz-shop van a középpontjában. Sőt, még az is lehet – és itt azért megszédültem egy pillanatra – hogy ennek az egész kalamajkának az okozója éppen én vagyok? Úristen, az ártatlannak látszó rendelésem!! Nem, ez nem lehet igaz.

Tényleg, hol is van a Mitosz-shopban megvett (?) vagy inkább megkapott ritka szerzemény? Azt sem tudom, mit is kaptam igazán. Csendben elkezdtem magam körül tapogatódzni. A szekrény alját leginkább mindenféle lim-lom töltötte ki. Cipők, ruhadarabok, néhány begyűrt takaró, ilyesmik. Egyszer csak rátapintottam egy zacskóra, persze nem láttam belőle a sötétben semmit. Igaz, ha láttam volna, az sem segített volna, hiszen fogalmam nem volt, hogy milyen színű zacskót nyomott a kezembe a shop eladója, valamint azt sem tudtam, mi volt benne. Megtapogattam a tartalmát, ez egy doboz lehet. megrázni nem mertem, nehogy kiderüljön hogy már magamnál vagyok. Kellett még nekem egy kis idő, hogy átgondoljam a helyzetemet.

Az első gondolatom az volt, hogy elmondok mindent a Mítosz-shopos történetről, odaadom a kapott dobozt és megpróbálom elfelejteni ezt az egész történetet. Igen ám, de ha mindent elárulok, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ez a három észkombájn elenged. Márpedig mégis az lenne az első cél, hogy megszabaduljak ettől az egész történettől.

A második lehetőség tehát, hogy elmondom ittlétem valódi körülményeit, s egy szót sem szólok a zacskó tartalmáról. Sőt itt hagyom a szekrényben, semmi közöm hozzá. Ezzel talán tényleg elengednek, azt gondolván, hogy véletlenül kerültem a kezükbe. Jó, ez megtetszett. Egyet bántam csak. Így sosem fogom megtudni, mi is van ebben a zacskóban, amitől a Mítosz-shop eladója annyira rettegett. Nem tehetek róla, de hát a kíváncsiság…az mindennél erősebb volt nálam.

Lássuk csak. Ez a lakás nem a sajátjuk, itt csak „illegálisan” vannak, ahogy a szavaikból hallottam. Ha kirakom a dobozt a szekrény lomjai közé, s helyette beteszek valami mást, akkor talán megmenekülhetek. A dobozért meg …hát csak vissza tudok jönni valahogy. Ebben persze igazán nem voltam biztos. Meg hát ha a zacskóra nagy betűkkel rá van írva, hogy Mítosz-shop, akkor is lőttek az ötletnek. De ha meg sem próbálom…

Körültapogattam a szekrény aljában, találtam valamit, ami dobozfélének tűnt. Kivettem a boltban kapott dobozt, besüllyesztettem a plédek alá, a másikat pedig beraktam a zacskóba. Na, ez meglenne. Most már megtalálhatnak a köztörvényes barátaim.

Persze egy darabig csak az ivászat hangjait lehetett hallani, csönd volt a szobában. Egyszer csak megszólalt a mélyebb hangú:

-            A francnak vágtunk bele ebbe a hülyeségbe megint. Itt ülünk egy világ végi sziget peremén és koslatunk valami után, amiről nem tudjuk, létezik-e, ha igen hol van és hogy néz ki. A történet kimenetele kétes, a fizetség szinte nulla, még jó, hogy ezt a pár üveg italt találtuk. Megint csak miattatok vágtam bele ebbe az egészbe.

-            Eyrf, ne legyél már megint ilyen undok. Tudod, hogy nem volt választásunk. A megváltozott körülményeinket, a felmentésünket, mindent ennek a frászhozó-tengerencia tanárnak köszönhetünk. Ennyit igazán megérdemel még utoljára.

-            Panrac, Panrac te még mindig a megevett knédlik tudatmódosító hatása alatt állsz!

A szekrényben már csak azt hallottam, ahogy dőlnek fel a bútorok, törnek össze a poharak a szobában. Persze, Panrac annak idején sem viselte már a knédlire való emlékeztetést a Tizennégy karátos fragmentumban, azóta pedig nyilván csak öregedett.

A csatazaj hamarosan alábbszállt és ekkor úgy éreztem, hogy itt a pillanat a magamhoz térésre. Végül is az érthető, hogy ekkora lármára térek magamhoz. dörömbölni kezdtem belülről a szekrény ajtaján.

-                 Nicsak, magához tért a madarunk – szólt az érdesebb hangú, akit Protánnak gondoltam. – Lássuk, ki van igazából a kalitkában!

Ezzel elfordította a szekrényajtó kulcsát és én – a sok kuporgástól teljesen elgémberedve – szabályosan kigurultam a szekrényből.

-                 Nos, kedves szállóvendégünk, ünnepeljük közösen, hogy a szeméttároló helyett ebben a szekrényben töltette az elmúlt órákat. A magát üldöző drabális alakok ugyan nem hagytak volna magából sokat, ha utolérik. Elnézést, ha hirtelenkezű társunk kicsit nagyobbat kólintott a fejére, mint szerette volna. De higgye el, nem sok esélye lett volna, ha ott magát futni hagyjuk.

-                 Uraim, akárkik is önök, köszönöm, hogy megmentették az életem. Fogalmam sincs, miért kezdtek el kergetni ezek az alakok, talán összekevertek valakivel. De ezt aligha lett volna lehetőségem elmagyarázni nekik.

Eyrf és Protán egymásra néztek. Persze egy szavamat sem hitték el, ez világos volt.

-                 El kell, hogy keserítsem. Bhagha emberei nem szoktak összekeverni senkit, halálos pontossággal likvidálják, akit kell. Magának tehát védelemre van szüksége. Mi ezt megadjuk, de ha összevissza hazudozik, itt sem lesz lehetősége elmagyarázni, hogy tévedtünk. Ki vele! Miért üldözték Bhagha emberei?

Igen. éreztem, ez most kutyaszorító. Ezek aligha fogják nekem elhinni az igazat. Már az egyik felét. A másikat meg én nem akarom elmondani. Mit lehet itt tenni. Ha letagadom, hogy tudom ki Bhagha, s megtalálják a szekrényben a dobozt, végem. De a dobozt meg én szeretném megnézni egyedül. Ez most már rögeszmémmé vált.

-                 Csalódást kell okoznom önöknek, bármennyire is hálás vagyok, hogy megmentették az életemet – válaszoltam. - Nem tudok segíteni abban, hogy megmondjam önöknek, kicsoda Bhagha és hogy az emberek, akik üldöztek,

tették. Én két napja vagyok itt a szigeten egy szerződés aláírása miatt, holnap már megyek is vissza, semmi közöm nincs az itteni történésekhez. Sajnálom, hogy nem tudok további hírekkel szolgálni, de nagyon köszönöm még egyszer, hogy segítettek. Most pedig távoznék, ha megengedik.

A három köztörvényes óriási hahotára fakadt az utolsó mondatom hatására.

-                 Na, hát ez vicces. Szabad elvonulást egy szimpla hazugság után – szólalt meg végül Panrac. – S akkor azt elárulná nekünk, hogy ha tegnapelőtt jött, s semmi köze az egész itteni felforduláshoz, akkor miért utazott együtt Szakálka Rózával?

-           

 A mítosz-shopban V.

 

   Micsoda? Szakálka Róza? Az a nő, aki a mitosz-shopban Lengváry Adélként mutatkozott be? Nekem pedig Vörös Rebekkaként? Mi van itt, mibe keveredtem?

-            Bocsássanak meg uraim, de nem ismerek semmiféle Szakálka Rózát. Aki a repülőgépen mellém ült, azt a hölgyet sem ismerem, de Vörös Rebekka néven mutatkozott be – válaszoltam elhűlten és jól esett, hogy végre az igazat mondhatom.

-            Látod, mondtam te tökagyú, hogy az Rebekka. – förmedt rá Eyrf Protánra. – Nem lehet semmit sem rád bízni, amihez egy kis ész kell.

Ezen a ponton megint megakadt a beszélgetés, mert most Protán igyekezett néhány ökölcsapással válaszolni Eyrf vádjaira. Panrac igyekezett csillapítani őket.

ndjak?

-            Ó, hát ez csak ilyen … hogy is mondjam? Nyugodtan nézzék meg, amolyan használati izé – nyöszörögtem és átadtam a dobozt.

Panrac kinyitotta a fedelét és hangos röhögésbe kezdett. A dobozban egy pár sárga magassarkú cipő lapult.

-            Na, magának érdekes használati izéi vannak, ahogy nézem kicsi is lenne a lábára – hahotázott tovább.

Protán azonban egyre sötétebben nézett a cipőre: A szín, a kis méret, a megmentett vendégük bizonytalansága…

-            Ez a cipő pont olyan színű, mint Szakálka Róza, alias Vörös Rebekka táskája. Minden táskát halálosan pontosan megjegyzek, ez nálam szakmai ártalom. Tévedés kizárva – sommázta Protán az észrevételeit. – Véletlenül nem éppen neki viszi ajándékba?

A szobára kínos csend telepedett. Erre nem tudtam mit válaszolni, elég megmagyarázhatatlannak tűnt, miért is járkálok egy váltás magassarkú cipővel egy papírzacskóban.

Eyrf azonban váratlanul megtörte a csendet.

-            Ajánlok én magának valamit. Tartsa magát távol minden kétes ügytől ebben az országban és tűnjön el mihamarabb innen. Nem ajánljuk fel a védelmünket, mert nem érdemli meg, de ha valami rosszban sántikál, még úgyis találkozunk. Melegen javaslom azonban, kerülje Bhagha embereit és különösen ezt a Szakálka Rebekkát!

Ezzel kivette Panrac kezéből a cipősdobozt, visszatette a zacskóba és odaadta a kezembe. Most aztán semmit nem értettem. Azt hittem, most leszek agyonverve, ehelyett Eyrf kinyitotta az ajtót és szinte kilökött a lépcsőházba.

Teljesen megszédülve tértem vissza a szállodámba, de azért pontosan megjegyeztem, melyik házban voltam a szekrénybe betuszkolva. A valódi dobozért azért csak vissza kellene mennem, bár lehet, hogy a három észkombájn már meg is találta a szekrényben. De ha nem…

Nehéz helyzetek után mindig egy pár cent whisky szokott rajtam segíteni, lementem hát a bárba és rendeltem egy dupla adagot. Aztán még egyet. Próbáltam az egész történetet kiverni a fejemből. Egy napot még itt kell töltenem, aztán irány haza és el kell felejteni ezt az egész őrült történetet. Végül is nem akarom én Baleniakon bevégezni az életemet egy hülyeség miatt.

A whisky megtette a magáét. Alig találtam fel a szobámba, mámoros fejjel terültem el a megvetetlen ágyon, amikor ráakadt a szemem a cipősdobozt rejtő papírzacskóra. Nagy betűkkel virított rajta fuvu és angol nyelven a felirat: „Mitosz-shop – istenek, félistenek, legendák minden mennyiségben!”. Nem létezik, hogy ezt Eyrf nem látta! Ezért aztán tényleg agyon is verhettek volna – puszta tévedésből.

Nem volt erőm átgondolni, hogy úsztam meg azt a kéretlen kalandot, de arra sem volt erőm, hogy rendesen lefeküdjek. Úgy, ahogy az ágyon elterültem, elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Ránéztem az órámra, már majdnem éjfél volt. Szobapincér, takarítás kizárva. Ebben a pillanatban egy női hangot hallottam kívülről:

-            Engedjen be, ha istent ismer. Üldöznek, a nyomomban vannak. Mentsen meg és nagyon hálás leszek!

A whisky még dolgozott a fejemben, de hirtelen kijózanodtam. Itt valaki bajban van. Meg én is. Vajon, melyik a nagyobb? Ki lehet az, aki éjnek idején így dörömböl egy idegen ajtaján?

-            Segítsen, bajban vagyok – hallatszott az elhaló hangú nő esdeklése.

Itt nem lehet tétovázni. Kinyitottam az ajtót. A félhomályos folyosón tűzpiros ruhában, kis sárga táskájával Vörös Rebekka állt az ajtó előtt. Visszacsukni már nem lett volna időm, ahogy kinyitottam, azonnal elindult befelé.

-            Csukja be, zárja rá és oltsa is le a villanyt! Nem akarom, hogy bajba kerüljön, de köszönöm, hogy segített. Mindent megmagyarázok, csak adjon valamit innom.

Mit lehet ilyenkor tenni? Eszembe jutott Eyrf tanácsa: kerüljem Bhagha embereit és különösen Szakálka Rózát. Most pedig már itt ül a vetetlen ágyam szélén és kezdi magát elég otthonosan érezni. Hát, ennek a nőnek most segíteni kell. Pedig több kalandot már nem akartam Baleniakon.

Kinyitottam a minibárt, csendben számolgatva, hogy ki tudom-e majd fizetni a cehhet, amit nyilván nem fog állni a cégem. Engem szerződést kötni küldtek ki, nem pedig ledér nőszemélyek éjjeli italigényeinek a fedezésére. No, mindegy. Legalább megtudok valamit arról, mi is történik itt körülöttem.

Elővettem egy ásványvizet, de Rebekka rámutatott a pezsgőre:

-            Én pedig abból kérnék – mondta földöntúli mosollyal. A váltás elég hirtelen volt, már nyoma sem látszott rajta, hogy fél perce bárki is üldözte volna.

-            Nem hallom az üldözői csalódott hangját a folyosóról. Egyáltalán honnan tudta, hogy ebben a szállodában lakom? S miért üldözik? Talán rosszul ragozott egy fuvu igét a helyi akadémia előadásán? – kérdeztem némi éllel, mert nem is tudtam, melyik rejtély megoldásával kellene kezdeni ezt a váratlan beszélgetést. Közben kibontottam a pezsgőt és töltöttem mindkettőnknek. Hátha jót tesz a whiskyre, nomeg a sajátos helyzetre is.

-            Jaj, kedvesem, maga komolyan vette, hogy nyelvekkel foglalkozom? Persze azzal is, de nem emiatt vagyok itt. Ezt csak azoknak mondom, akikkel nem vagyok közelebbi viszonyban – hadarta el úgy, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy folyamatosan füllentett a repülőn. Igazán azt sem értettem, hogy mitől kerültünk azóta közelebbi viszonyba, de hát nem egyszerű dolog megérteni a nőket, különösen, ha éppen üldözik őket.

-            Igazából egy bonyolult hagyatéki ügy miatt vagyok itt – énekelte tovább és egy koccintás után jókora kortyot húzott le a pezsgőből. – Váratlanul meghalt a nagybátyjám, aki hatalmas vagyont hagyott hátra, aminek én lennék az egyetlen örököse, de ezt többen is kétségbe vonják abban a reményben, hogy hozzájuthatnak a vagyonhoz.

Döbbenten hallgattam az intim félhomályban a hazugságfolyam következő fejezetét és közben azt figyeltem, hogy mindezt olyan ártatlanul, őszinte szemekkel adja elő, hogy szinte kénytelen vagyok elhinni. Pedig nyilvánvaló: egy nemzetközi bűnözővel pezsgőzöm a világ végén és fogalmam sincs, mindez miért alakult így. Ha most előránt egy kést és belém vágja, soha senki nem fogja tudni, mi történt velem. Baleniakon valóban gyenge lábakon áll a jogrendszer, ahogy ezt éppen Rebekka is megfogalmazta.

Ezután egy hosszú történetet mesélt el, amit nem lehetett egyszerű csak úgy összeimprovizálni, de sikerült neki. Közben elfogyott a pezsgő, kényszerültünk áttérni a ginre, aztán a whiskyre. Arra még emlékszem, hogy megjegyezte, ebben a késői órában már nem tanácsos Baleniak utcáin járkálni, így itt alszik. Azt nem kérdezte meg, hogy beleegyezem-e, de lehet, hogy akkor már én sem bántam a dolgot. Halványan még az is rémlik, ahogy anyaszült meztelenül jött vissza fürdésből, mert elfelejtett hálóinget hozni (hogy miért is hozna valaki hálóinget magával, mikor úgymond éppen menedéket kér, ez már akkor fel sem tűnt). Aztán határozottan visszautasította, hogy a földön aludjak, mondván, azt inkább ő vállalja – majd ugyanennek a mondatnak a befejeztével bebújt mellém az ágyba és átölelt. A pezsgő, a gin és a whisky megtette a hatását, teljesen védekezésképtelen voltam és Eyrf figyelmeztetése is túlzott aggodalmaskodásnak tűnt. Átadtam magam a váratlanul kellemes helyzetnek – végül is Rebekka azt mondta, ha megmentem, hálás lesz.

Késő reggel tértem magamhoz, próbáltam visszaidézni az álmomat, de hamar rájöttem, hogy az bizony a valóság volt. Rebekka azonban nem volt sehol, csak a parfűm illata jelezte egyértelműen, hogy nem álmodtam. Úristen, ekkora felelőtlenséget. Azonnal az útlevelemet és a hitelkártyámat kezdtem el keresni – minden érintetlenül megvolt. Kicsit megnyugodtam. Aztán jobban körülnéztem – semmim sem hiányzott. Illetve – és ettől engem is röhögőgörcs kapott el, akárcsak Protánt – egy dolog eltűnt: a mitosz-shop papírzacskója a sárga magassarkú cipővel. Akaratlanul ugyan, de ez tényleg Rebekka ajándéka lett – bár valószínűleg a guta fogja megütni, ha meglátja, mi van benne Bhagha mitosz-doboza helyett.