STEPHANUS:

A mítosz-shopban

         Mikor feljöttem a metróállomásról, újra szemembe vágott az erős napfény. Hunyorogva kerestem az utcatáblát, emlékezetből rakva össze a Google map-en előző este megnézett útvonalat. Baleniak nem volt egy hatalmas város, talán százötven éve tették meg az ország fővárosának Suprek helyett, de azért elég nagy volt ahhoz, hogy el lehessen tévedni. Ebben a napsütésben pedig hiába is venném elő a mobilt, hogy segítse a tájékozódást, semmit sem látnék a képernyőből.Négy utcasarok egyenesen, aztán egy kis tér balra, ezen átvágok, még egy sarok és máris ott van a keresett épület, ahová jönnöm kellett. Többnyire mindenhová az utolsó pillanatban szoktam odaérni, de most jól elszámítottam magam. Délután háromra vártak, így több mint egy órám maradt a tárgyalásig. Az ebéden már túl voltam, talán egy kávé, az még jól jöhet. Visszaballagtam a kis térre, ott biztos találok egy kávézót, ahol talán még ingyen Wi-Fi is van. A hét végén Symposion lesz, legalább elkezdem megírni a bevezetőt. A tér közepén egy kis park volt, ahol magasra nőtt tuják és virágzó rododendronok takarták a túlsó oldalt. Első pillanatban nem láttam kávézót, de hát körbe kell sétálni, hátha. Zöldséges, kerékpárjavító, utazási iroda, na egyik sem alkalmas kávézásra. Jöjjön a következő oldal. Optikus, virtuális valóság bolt, virágbolt, na ez sem az én esetem. Szolárium, Mitosz-shop, könyvkereskedés: kávé ebből sem lesz. De állj! Mi az, hogy Mitosz-shop? Az ebéd utáni bágyadtságot egy pillanat alatt váltotta fel a vadászösztön. Kit érdekel a kávé, irány a kis boltocska!

         Benyitottam. A napfényes külvilág után szoktatni kellett a szememet a félhomályhoz, de így is jól láttam, hogy a bolt nagyobb, mint amit a portálja alapján sejteni lehetett. Mélyen hátranyúlt az épületben, a két oldalán polcok tömkelege és a bolt mélyén, a bejárattal szemben egy kis asztalnál ült egy torzonborz ember. Az ajtó csilingelésére felnézett, s a helyi fuvu nyelven üdvözölt: „Légy köszöntve messziről jött idegen, s találd meg magad számára, amiért jöttél.”. A fuvuk hagyományosan a körülményes fogalmazás mesterei voltak, így hát nem lepett meg ez a szózuhatag. - Jóember, segíts eligazodnom boltod rejtekeiben: mit találok itt, ami számomra értékes lehet? – igyekeztem viszonozni köszöntését kezdetleges fuvu tudásommal. A torzonborz ember felállt, s mutogatni kezdett.
         - Van itt minden, ami egy jó mítoszhoz szükséges. Ezen a polcon tartjuk az isteneket régiók szerint, válasszon kedvére. Mellette a félistenek, héroszok találhatóak. Szemben istennőket, nimfákat talál kedvére. A megvásárolt istenek, istennők tetszőleges mítoszba beilleszthetők, automatikusan alkalmazkodnak a környezethez. Áruk ugyan nem túl alacsony, de egyedileg vásárolhatók, nincs árukapcsolás. – mondta és tovább lépett.
         - Itt a kisebb szereplők találhatók, akiknek szintén van valami emberfeletti tulajdonságuk. Itt is vásárolhat egyedileg, szemezgetve, de van kilós egységcsomag zsákbamacska alapon vagy lédig kiszerelésben is tömegjelenetekhez. A múltkor például valaki megvette az egész készletet, s három évig ontotta utána a tömegjelenetes mítoszait valami történelmi TV-csatorna számára. Meg is gazdagodott rendesen, de nekem még mindig tartozik két Herakleitosz és három Zeusz modell árával. Pedig adtam neki kedvezményt is a vásárlása után, s a kiürített boltot két hétre be kellett csuknom áruhiány miatt. Hiába, hálátlanok az emberek. Na éppen ezért azokat nem is tartok. Csak istenek, félistenek és természetfelettiek vannak a kínálatomban.

         Döbbenten hallgattam a torzonborz emberkét. Mi ez az egész? A fuvu szélhámosság tökélyre vitele vagy valami zseniális üzleti vállalkozás?
         - S mondja csak, sárkányok és kígyóférgek – azok nincsenek? – kérdeztem elhaló hangon, bár nyilvánvaló volt, hogy amúgy sem tudnák velük mit kezdeni. Hová is kell beilleszteni? Milyen környezethez tudnak ezek alkalmazkodni? Semmi nem volt világos.
         - Már hogyne lennének, jöjjön utánam, tisztelt idegen. Látom, még csak tanulja a szakmát, de nem baj, mindenki kezdőként indul és már többen is túlélték az első sikertelen próbálkozásokat. – mondta és a fuvuk jellemző koponyahangján vészjóslóan felsikoltott, ami feléjük a nevetés egyfajta jele volt.
         – Na, itt is vagyunk, tessék. Egyfejűek, háromfejűek, hétfejűek ahogy tetszik. Aki nem tud dönteni, annak itt az univerzál-csomag. Ez fejszám nélküli, a mítoszba való beillesztés előtt kell validálni, s ekkor kéri az aktuális fejszámot is. De vigyázzon! Ha beírta, utána annyi fejet táplálni is kell, ami nem kis fáradtság és költség, ha pl. valaki viccből 77 fejet validál!! – és újra felsikított a velőtrázó koponyahang.
         - Itt pedig a kígyóférgek, rövidebbek, hosszabbak, ahogy szeretné. Itt meg külön van tekercsben, erről 50 méterig tetszés szerinti hosszúságú kígyóférget tud validálni. A féken tartása az persze már a maga dolga. Ha még nem tud bánni velük, legokosabb, ha először illeszti be a mítoszba, aztán validálja. Úgy biztos nem lesz baj. Persze van, aki inkább kockáztat.
         - És bocsánat, hogy ennyire tájékozatlan vagyok, de mi az, hogy beillesztem a mítoszba? Az valamiféle kerettörténet? Azt is vehetek itt?
         - Jaj, összes istenem és félistenem, hát miért nem ezzel kezdte? Még nem tud semmit az egészről? Akkor ajánlom Dr: George Agonvillage: How to install a plug-in mythos? című bevezető munkáját és nézze, itt vannak a kezdő kitek. Ebben pl. egy hindú alap és három isten. Ez itt egy maláj alap és öt isten, két félisten. Nagyobb doboz, de jól összerakható. Na, vagy ez: kézi csomózású perzsa alap, egyfejű sárkánnyal és két oroszlános félistennel. Ez most akciós is, vihet mellé három méter kígyóférget ingyen. Ha pedig csak kerettörténetet akar, akkor ott a raklapon csak azok vannak. Amilyet csak kíván, mindenből van készleten. Magának még nem ajánlanám, de gyakorlottabbaknak van házilag alakítható, flexibilis kerettörténet készletem is. Akár új mitológiai irányzatot is létre lehet vele hozni, persze azzal dolgozni kell rendesen. Ahhoz nem is kész isteneket vesznek, akik ezt szeretik, hanem van külön három fokozatú istengenerátorom. De hát ez már a haladó fokozat. Órámra néztem, már csak húsz percem maradt, döntenem kellett. Nyilván nincs értelme itt belekezdenem egy komolyabb ismerkedésbe, ezt az egész dolgot még meg kell értenem. A bolt négykor bezár, holnap reggel megy a repülőm, tehát vagy megelégszem a hallottakkal vagy valami souvenírt veszek csak.
         - Nagyon köszönöm a tájékoztatást, majd végiggondolom, hogy is indulok neki a dolognak. Kezdő kit, félistenek, istenek …ez most egyszerre sok volt. Mondja csak például tudok venni Bhagha istent is? Azt úgy el tudnám képzelni egy szanszkrit alapban.
         - Talán téved, uram, Bhaga perzsa istenként bőven van a polcon, mutatom.
- Nem, nem én arra az Alahatala Mahatala Bhagha istenre gondolok, aki egy sajátos vallásban játszott szerepet.
Erre a névre a torzonborz ember elkomorodott és szinte teljesen visszazárkózott magába.
         - Nézze uram, minden vallást nem ismerhetek. Ha mégis, akkor vannak olyanok, amiket inkább szívesen elfelejtek. Ezt ajánlom magának is, s hosszú életű lesz a földön.- mondta és újra odalépett hozzám, s teljes suttogóra fogta a beszédét.
- Ha nagyon érdekli, tudok beszerezni Bhaghát, de annak komoly ára lesz. Mítoszalapot pedig itt ne keressen hozzá, én is sokáig akarok élni. Keressen három nap múlva és megmondom a feltételeket.
Ezzel visszaült a kis asztala mögé, mint aki befejezte a társalgást. Én is jobbnak láttam az utolsó kérdésre áttérni.
- Akkor már csak egy kérdés: valami könnyed mítoszindítót tud-e ajánlani nékem addig is, míg újra találkozunk.
- Hogyne, kiváló konzervmítoszaim vannak. Látja ott a harmadik polcon? Kiváló görög mítoszok, ajándéknak is ideális. Aithér, Hémera, Gaia, Kronosz: válasszon bátran, ez filléres áru.
Ezzel – elvégezve a rituális elköszönést és persze a fizetést – eljöttem néhány mítoszkonzervvel a kezemben és óriási kételyekkel a fejemben.

 

                                                             

 

II.

 

         Reggel fél hatkor váratlanul megszólalt a mobiltelefon. Először azt sem tudtam, mi az, annyira meglepett. Elég későn feküdtem le előző este, úgy gondoltam ráérek 7 körül ébresztetni magam. Feltápászkodtam és megnéztem, ki hív ilyenkor. Cégünk utazási ügyintézője volt.

-            Helló, Steve, jó reggelt és elnézést a váratlan hívásért. Tegnap délután az elnökünket érte egy kis baleset. Nincs nagyobb baj, de ma utazott volna Baleniakba megkötni azt a szerencsétlen szerződést. Pár napra viszont most mozgáskorlátozottá vált, így szólt, hogy Neked kellene utaznod. A jegyet átírattam, a beutazásid megvan, a bibi csak az, hogy 11-kor indul a repülő, na ezért ébresztettelek. Kapj össze egy kis csomagot két napra és a reptéren 9-kor minden iratot meg fogsz kapni. Jó utat, minden rendben lesz!

-            Halló, biztos ez? – akartam kérdezni, de már az ügyintéző bontotta a kapcsolatot.

Mit tehettem volna? Egy óra alatt összekészültem, bekaptam egy kis reggelifélét és irány a repülőtér. A három órás út alatt majd kialszom magam, aztán az átszállás után már úgysem lesz rá lehetőségem a kis lélekvesztőn. Igazából nem gondoltam volna hogy valaha is fogok még Baleniakba utazni. Azt meg hogy ma reggel, na hát azt végképp nem sejtettem.

Amúgy minden simán ment. A reptéren várt az elnök titkárnője, jegy, dokumentumok, pénz minden nála volt. Mire magamhoz térhettem volna, már mélyen belesüppedtem a 747-es első osztályú ülésébe – szerencsére csak a nevet írták át, az első osztályt meghagyták, pedig az csak az elnöknek járna – és éreztem, hogy kezd is elnyomni az álom. Legközelebb már csak a leszálláskor ébredtem fel.

Hát igen…A 747-es kényelme után az átszállás most még jobban megviselt, mint múltkor. A nyolcszemélyes kisgép a betonon állt a tűző napon, mikor beléptem az utastérbe, már hárman ültek bent és – hogy is mondjam – elég emberszag terjengett a fülkében. Lehuppantam egy üres dupla ülés ablak melletti oldalára és megpróbáltam elterelni a figyelmemet a kétes szagokról és a várható másfél órás szenvedésről. Hallottam, ahogy a légcsavar néhány döccenés után elindul és gyorsuló forgásba kezd. Ezek szerint hamarosan indulunk.

Egyszerre csak mennyei parfűmillat nyomta el a reménytelenül áporodott levegőt és egy széllökésszerű lebbenést éreztem magam mellett. Egy harmincas évei közepén lévő szőke tünemény jelent meg az ülések között, tűzpiros ruhában, mély dekoltázzsal és egy kis sárga oldaltáskával. Felmérte az utasteret, majd hozzám fordult:

-            Elnézést, helyet foglalhatok maga mellett? Úgy látom, ma az átlagosnál nagyobb a forgalom Baleniak felé.

A kérdésre igazából nem várt választ és energikusan leült, azonnal bekapcsolva a biztonsági övet. Bizony igaza is volt, mert mire mindez megtörtént, a gép ajtaja becsukódott és már gurultunk is a kifutópálya felé.

-            Maga is gyakran utazik Baleniakba? Megunhatatlan ez a nyugalom, amivel ezek a kisgépek átrepülik a tengert. Olyan, mintha időben visszautaznánk száz évet. És az a világtól elvágott közösség! Önálló nyelv, önálló gondolkodás, a jogrendszer szinte teljes hiánya! Fantasztikus hely, nemde?

Hát, ami azt illeti, erről egész más véleményem volt, de nem láttam értelmét nagyon ezen vitatkozni. Az viszont, hogy ez a tüneményes nő mindezt képes élvezni, teljesen meglepett. Baleniak igazából nem a békéjéről és biztonságáról volt híres, az ország többi részéről nem is beszélve…

-            Valóban fantasztikus a maga módján, talán éppen az elzártsága miatt. Nem jártam erre sokszor, de egy kicsit már töröm a fuvu nyelvet. Sosem gondoltam volna, hogy itt alig lehet más nyelven kommunikálni, mint a helyiekén.

-            Amit itt beszélnek, az igazán a kepali nyelv. Annak is az erősebb tonalitású verziója. Tudja miért hívják mégis fuvu-nak? Nem? Nos, a fuvu szuahéli nyelven koponyát jelent. Onnan jött az elnevezés, hogy a bennszülöttek mind koponyahangokat képeznek. Ez különösen a nevetésüknél vehető igazán észre. Amúgy mások szerint azért fuvu a nyelv neve, mert a külvilág felől érkezők általában koponya nélkül távoznak a szigetről – de ez persze merő hazugság, nekem elhiheti.

         Végigbeszélgettük az utat, ami így nagyon rövidnek tűnt. Kiderült, hogy a nő az afrikai nyelvek professzora, de most újabb tudományos fokozatot akar szerezni és belekezdett az afrikai nyelvjárások és a fuvu összehasonlító analízisébe. Mindez elég hihetetlennek tűnt számomra a mentalitása alapján, de hát végül is…nem kell egy tudósnak feltétlenül 10 dioptriás szemüveggel és hatalmas táskával léteznie.

Közben megérkeztünk. A kisgép ledöccent Baleniak elegáns nemzetközi repülőterének a füvére és lassú kerregéssel a légcsavar is leállt. Leszálláskor megnéztem magamnak a három másik utast is, na hát elég érdekes figurák voltak. De aztán újra utazótársam kellemes idomain legeltettem a szemem, előreengedve a leszállásnál. Úgy ugrott le a gép legalsó lépcsőjéről, mint egy fürge tornászlány, nekem meg bizony ügyeskedni kellett, hogy baj nélkül huppanjak le a fűre. Már csak néhány méter távolságból kiáltott vissza:

-            Köszönöm a jó társaságot és az ülőhelyet! Érezze jól magát Baleniakban. Búcsúzóul azért bemutatkozom, Vörös Rebekka vagyok. Kicsi ez a város, még akár össze is futhatunk.

Ezzel továbblibbent egy elsötétített ablakú autó felé, beszállt és eltűnt a szemem elől. Döbbenten álltam a füvön a fogadóépület előtt és semmit sem értettem. Vörös Rebekka ! Hiszen egy korabeli – ki tudja, hiteles vagy inkább lázálomszerű – dokumentum szerint így hívták Bhagha egyik segítőjét, aki aztán – mikor rájött, hogy milyen aljasságokhoz asszisztál – átállt a másik oldalra és segített Lónyay Arisztidnek megszerezni a Parenchima-fát, ami elvezette a Szem egyedüli örökösét a vagyona birtoklásához.

         Na, de hát az az egész iromány nyilván csak egy kitaláció. Valahogy hívni kellett ott is azt a szőke bombázót, véletlenül is lehet ugyanaz a neve. Jaj, de mégis furcsa. Ott sem illett össze a személy kinézete azzal, amit magáról állított. Itt is ez az érzésem. Az olvasott történet, valami 14 karátos fragmentum, 2001-re van datálva. Azóta eltelt 17 év! Persze, ez lehetetlen. Akkor az a nő már legalább húsz éves volt. Húsz meg tizenhét! De hiszen …ez is stimmel. Igen, ez a nő lehetett harminchét éves, csak éppen nem látszott meg rajta a professzori cím eléréséhez vezető út gyötrelme.

Beültem egy könnyű nádtaxiba és elvtettem magam a szállodába, de közben nem tudtam szabadulni a gyanútól, hogy a történetben szereplő V.R. és az utastársam egy és ugyanaz a személy. Lefürödtem, elrendeztem a holmimat és megfogadtam, hogy nem foglalkozom a dologgal tovább. Már éppen sikerült a szerződés tervezetére koncentrálnom, mikor eszembe jutott még valami. A három másik útitárs a kétes tisztaságukkal…ami nem volt összhangban a ruhájukkal. Alig néztem meg őket, mert ez a nő teljesen elszédített…Az egyikük kissé olyan ír kinézetű volt és sűrű szakálla volt, azért nem láttam belőle többet. A másik egy kopasz török lehetett, éppen csak egy lenge ing volt rajta, de az is kigombolva…Igen, a harmadik egy vékonydongájú európai kinézetű, csendes férfi volt, szinte figyelemre sem érdemes. Persze emellett a nő mellett senki sem volt figyelemre érdemes. De barom vagyok! Ez a három ember…csak nem Eyrf, Protan és Panrac??

 

III.

 

         Minden erőlködésem ellenére sem tudtam elaludni a történtek hatása alatt. Akárhogy is igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy Vörös Rebekka és a három másik utas feltűnése valamiféle szándékos akció része lenne, nem sikerült megnyugtatni magam. Próbáltam higgadtan végiggondolni a helyzetet. Én most teljesen váratlanul – előre senki által nem tudható módon – érkeztem Baleniakba, tehát semmiféle összefüggés nem lehet az én jövetelem és Vörös Rebekka érkezése között. Az igaz, hogy múlt alkalommal érdeklődtem a Mítosz-shopban Bhagha iránt, de hát semmilyen megegyezés nem született köztünk, nyilván nem is tud senki erről a dologról. Á, hát ez az egész tényleg csak a fatális véletlen! Talán csak az utazás váratlansága miatt érzek nem létező összefüggéseket. Újra lefeküdtem...és ismét nem tudtam elaludni. Mi van, ha az én idejövetelem sem olyan véletlen, mint ahogy én hiszem? Igazából nem is tudom, miért nem tudott jönni az elnökünk. Vajon mi történt vele? Akárhogy is van, ezt ki kell derítenem és utána el kellene mennem a Mitosz-shopba. Talán ott bebizonyosodik, hogy tényleg csak rémeket látok.

Alig vártam, hogy reggel legyen és felhívtam az elnökünk titkárnőjét, aki sajnos nem volt egy túl közlékeny alkat, de most ki akartam belőle ügyeskedni, mi is történt.

-               Jó reggelt, Szilvia. Csak jelezni akartam, hogy minden rendben van, a beutazási dokumentumok is működtek. Hogy van az elnök úr? Remélem, nincs nagyobb baj. Csak azért kérdezem, hogy ha ragaszkodnak a személyéhez, mit mondhatok itt a helyieknek? – próbálkoztam kicsikarni belőle valami információt.

-               Üdvözlöm, Steve. Örülök, hogy minden rendben ment. Elnök úr nem aggódik a szerződés aláírása iránt, ne féljen. Minden rendben fog menni. Amúgy jól van. Egy vehemensebb hölgy tolta neki elnök úrnak a bevásárlókocsit, de olyan erővel, hogy kifordult a bokája. Sajnálatos baleset, a nő elnézést is kért és készséggel jelezte, hogy hajlandó amolyan bánatpénzt is fizetni az eset miatt, el is küldte a névjegyét. Persze elnökünk nem kíván visszaélni ezzel a helyzettel, ahogy mondta, egy ilyen vonzó nőtől nem fogadhat el semmit egy véletlen baleset miatt. Pedig olyan vészjósló neve volt, mintha valami Arany János versből lépett volna ki.

-               Mint a Vörös Rébék? – szaladt ki a számon.

-               Az, az pontosan. De honnan gondolta, hogy éppen erre a versre gondoltam? – kérdezte, de már érzékelte, hogy közben a hívás megszakadt.

Szinte automatikusan bontottam el a hívást, fel sem fogva, hogy ez mekkora bunkóság. Vörös Rebekka! Ez már nem lehet véletlen. Én ezek szerint nem véletlenül vagyok itt, hanem azért, mert ezt valakik így akarták! De miért? El kell mennem az első adandó alkalommal a Mitosz-shopba, ez már nyilvánvaló. Vagy éppen ezt akarják elérni?

A kíváncsiság nálam mindig győzedelmeskedett a félelmen, nem volt ez máshogy most sem. Délelőtt elmentem a szerződést aláírni, hát mit mondjak, nem engem vártak. Két óra meddő tárgyalás után kijelentették, hogy nem fogadják el azt, hogy más írja alá a szerződést, mint az elnök. Hiába jöttem, ez nyilvánvaló vált. Ismerve az itteni jogrendszert – vagy inkább a hiányát – teljesen világos volt, hogy semmivel nem tudom meggyőzni őket. Délelőtt fél 11-kor már végeztünk. Lett másfél feleslegesen eltöltendő napom Baleniakban.

A lábam azonban automatikusan a kis tér felé vitt. Meg kell látogatnom a Mitosz-shopot. Persze sok értelme nincsen, a Bhagha istent nem tudnám megvenni, megmondta a madárhangú, hogy annak komoly ára lesz. Akkor meg mit akarok?

Mégis a bolt előtt voltam három perccel később. Végül is mi történhet? Legfeljebb megint elbeszélgetünk a portékáiról.

Beléptem a shopba.

-            Légy köszöntve messziről jött idegen, s találd meg … ó, látom mi már találkoztunk. Már vártam magát. – mondta kesernyés mosollyal és halkabbra fogta a hangját.

-            Ide figyeljen, megszereztem, amit kért. Nem volt olcsó, de most nem erről van szó. Az a baj, hogy ez egy elátkozott portéka. Látom, nekem elhiheti.

-            Sajnálom, de nálam most nincs elég pénz – próbáltam közbeszólni.

-            Nem érdekel a pénz. Van egy fuvu közmondás: Szabadulj attól, ami átkozott, mert ha nyerészkedsz rajta, háromszor veri azt le rajtad. Na, hát én nem tudom ezt az árat háromszor megfizetni, én csak egy szegény boltos vagyok. Vigye innét a Bhagháját, hogy nekem végre nyugtom legyen. Csak ennyit akarok és semmi mást.

Ezzel a kezembe nyomott egy zacskót, benne egy dobozzal. Se megnézni, se megköszönni nem volt módom, máris tuszkolt ki a boltból. Na, itt nagy lehet a félelem, csakugyan. Kijutni azonban már nem tudtam. Hirtelen nyílt az ajtó és erős parfümillat töltötte meg a boltot. Annyit tudtam tenni, hogy behúzódtam két polc közé egy mélyedésbe. A boltos közben már visszament a bolt mélyébe. Nem kétséges, Vörös Rebekka érkezett meg a shopba. Ugyan semmi okom nem volt rá, hogy elbújjak előle, de mégis ezt diktálta az ösztönöm. Nem kellene most találkoznunk, de talán megtudom, mi járatban van itt a shopban.

-            Légy köszöntve messziről jött idegen, s találd meg magad számára, amiért jöttél – visította fejhangján a boltos.

-            Na, hagyjuk a bonyolult körmondatokat. Hol a gazdád? Beszélni akarok vele – hadarta a nő, egyet toppantva magassarkú cipőjével a nyomaték kedvéért.

-            Sajnálom, messziről jött idegen, de nem tudsz beszélni a gazdámmal. Ritkán jár erre, én sem tudom, mikor fog megjelenni. Mit tudok segíteni, milyen mítoszt keresel?

-            Nem érdekelnek a körmondataid, már mondtam. Két percet kapsz, vagy a barátaim kicsit rendbe teszik a boltot. A gazdáddal akarok beszélni.

A nő felemelte a kezét és erre két tagbaszakadt behemót lépett be a shopba, kezükben egy-egy baseball-ütővel. Kerekre tágult szemekkel néztem, mibe keveredtem.

-            Ahogy óhajtja, hölgyem – válaszolt a boltos. – Kit jelenthetek be neki?

-            Mondja meg, hogy Lengváry Adél vagyok, a régiségkereskedő és nincs sok időm, azonnal beszélni akarok vele.

Lengváry Adél…de hiszen ez Vörös Rebekka, aki a reptéren bemutatkozott. A parfüm, az arc, a kinézet…mi folyik itt? El kéne tűnnöm. A két behemót közben közelebb lépett a pulthoz, így szabaddá vált a kijárat. Most…

Kitéptem az ajtót, irány a park túloldala … de ott is két hasonló alak figyelte a bejáratot és azonnal utánam eredtek. Úristen, itt fogom befejezni az életemet Baleniák meghitt kis terén valami ostoba félreértés miatt! Futottam tovább, de kiderült, hogy ahová berohantam, az egy zsákutca. A két ruhásszekrény meg már közeledett felém. Berohantam egy kapualjba, be egy szeméttárolóba … hát nem egy nagy ötlet, de hátha. Nyílt a kapu, éppen kijöttek rajta hárman, mikor a háromajtósok odaértek.

-            Nézz be a szeméttárolóba, ott lesz – mondta az egyik. Ekkor azonban a kapun kijött három férfi visszafordult.

-            Mit akarsz a magántulajdonunkat képező hulladékgyűjtőben, te kikötői patkány? Húzz el onnan, mint egy Red Bull Air Show résztvevő, vagy hulladékká teszlek!

A két ruhásszekrény hátrafordult. Itt a pillanat…amíg ezek leszámolnak egymással, addig kell meglógnom. Nekifeszítettem magam a szeméttároló hátsó falának, hogy onnan elrugaszkodva tudjak kirontani. Kezemben megmarkoltam a ki tudja mit tartalmazó zacskót és … és ebben a pillanatban egy hatalmas ütés érte a fejemet és elsötétült előttem a világ.

 

IV.

Arra eszméltem, hogy iszonyúan fáj a fejem, különösen egy ponton. Szinte teljesen sötétben ültem összekuporodva, valahová bezárva. Amennyire körül tudtam nézni és tapogatni, egy szekrény aljába lehettem bezárva. Az ajtón át pedig hangok szűrődtek át, valamiféle vita vagy veszekedés hangjai. Mozdulatlanná dermedve hallgatóztam, gondoltam jobb ha tudom, mifélék közé kerültem.

-            Nem, én csak azt mondtam, legyintsd meg egy kicsit, hogy ne rohanjon a vesztébe – mondta egy mélyebb hang.

-            De hiszen azt tettem – válaszolt egy érdesebb. – Ki gondolta, hogy így beájul tőle. Végül is a célt elértük, nem került Bhagha embereinek a kezébe. De most mit csináljunk vele? Azt sem tudjuk, ki ez.

-            Mindegy is. Ha Bhagha emberei üldöznek valakit, nekünk akkor meg kell mentenünk. Aztán majd kiderül, elengedjük vagy tud nekünk segíteni. Csak kicsit ütöttél volna kisebbet már rég akcióba lehetnénk újra.

-            Kivallatom én így is, ha gondoljátok – szólt egy harmadik, magasabb hang. – Felébresztem én a halottakat is arra a néhány mondatra.

-            Hagyjuk, hogy magához térjen inkább – szólt a mélyebb hang. – Van még rum valahol ebben a lakásban? Már tíz perce szárad a torkom, nem lehet ezt így kibírni.

Nagy motoszkálás, ajtócsapkodás támadt. A három férfi – legalábbis ennyi hangot számláltam meg – valószínűleg nekiállt rumot keresni. Az eredmény nem is maradt el.

-            Hú a mindenit! Eyrf, Protán, gyertek ide. Itt legalább nyolc üveg pia van. Sajnos Becherovka nincsen közöttük, de rum az dögivel – kiabálta a magasabb hang valahonnan messzebbről.

Micsoda?? Eyrf, Protán? Becherovka? Akkor ez pedig Panrac! Ezek szerint a három köztörvényes matróz foglya vagyok valóban. Most már egyértelmű, ők ülhettek a repülőn is. Csak a jellegzetes büdöset nem éreztem, de leginkább azért, mert a szekrény légterét valami egészen más penetráns bűz uralta, melyben talán a levendula volt a legpozitívabb összetevő. De kit érdekelnek most a kényelmi szempontok. Ezek szerint a tizennégy karátos fragmentum történetébe csöppentem bele, igaz 17 évvel később. Abba a történetbe, amiről sosem gondoltam volna, hogy nem csak kitalált ponyvairodalmi történetről van szó. Hoppá, akkor viszont Vörös Rebekka is stimmel, most ez is valószínűvé vált. De mit keresnek ennek a valószínűtlen történetnek a szereplői itt Baleniakon? Miért vannak mindannyian itt? És nekem ehhez az egészhez mi közöm?

Ebben az állapotban –szekrénybe gyömöszölten, bevert fejjel – persze lassabban ment a nyilvánvaló igazságok feltárása. Eltelt pár perc, mire ráébredtem, hogy ennek az egész kalamajkának a Mitosz-shop van a középpontjában. Sőt, még az is lehet – és itt azért megszédültem egy pillanatra – hogy ennek az egész kalamajkának az okozója éppen én vagyok? Úristen, az ártatlannak látszó rendelésem!! Nem, ez nem lehet igaz.

Tényleg, hol is van a Mitosz-shopban megvett (?) vagy inkább megkapott ritka szerzemény? Azt sem tudom, mit is kaptam igazán. Csendben elkezdtem magam körül tapogatódzni. A szekrény alját leginkább mindenféle lim-lom töltötte ki. Cipők, ruhadarabok, néhány begyűrt takaró, ilyesmik. Egyszer csak rátapintottam egy zacskóra, persze nem láttam belőle a sötétben semmit. Igaz, ha láttam volna, az sem segített volna, hiszen fogalmam nem volt, hogy milyen színű zacskót nyomott a kezembe a shop eladója, valamint azt sem tudtam, mi volt benne. Megtapogattam a tartalmát, ez egy doboz lehet. megrázni nem mertem, nehogy kiderüljön hogy már magamnál vagyok. Kellett még nekem egy kis idő, hogy átgondoljam a helyzetemet.

Az első gondolatom az volt, hogy elmondok mindent a Mítosz-shopos történetről, odaadom a kapott dobozt és megpróbálom elfelejteni ezt az egész történetet. Igen ám, de ha mindent elárulok, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ez a három észkombájn elenged. Márpedig mégis az lenne az első cél, hogy megszabaduljak ettől az egész történettől.

A második lehetőség tehát, hogy elmondom ittlétem valódi körülményeit, s egy szót sem szólok a zacskó tartalmáról. Sőt itt hagyom a szekrényben, semmi közöm hozzá. Ezzel talán tényleg elengednek, azt gondolván, hogy véletlenül kerültem a kezükbe. Jó, ez megtetszett. Egyet bántam csak. Így sosem fogom megtudni, mi is van ebben a zacskóban, amitől a Mítosz-shop eladója annyira rettegett. Nem tehetek róla, de hát a kíváncsiság…az mindennél erősebb volt nálam.

Lássuk csak. Ez a lakás nem a sajátjuk, itt csak „illegálisan” vannak, ahogy a szavaikból hallottam. Ha kirakom a dobozt a szekrény lomjai közé, s helyette beteszek valami mást, akkor talán megmenekülhetek. A dobozért meg …hát csak vissza tudok jönni valahogy. Ebben persze igazán nem voltam biztos. Meg hát ha a zacskóra nagy betűkkel rá van írva, hogy Mítosz-shop, akkor is lőttek az ötletnek. De ha meg sem próbálom…

Körültapogattam a szekrény aljában, találtam valamit, ami dobozfélének tűnt. Kivettem a boltban kapott dobozt, besüllyesztettem a plédek alá, a másikat pedig beraktam a zacskóba. Na, ez meglenne. Most már megtalálhatnak a köztörvényes barátaim.

Persze egy darabig csak az ivászat hangjait lehetett hallani, csönd volt a szobában. Egyszer csak megszólalt a mélyebb hangú:

-            A francnak vágtunk bele ebbe a hülyeségbe megint. Itt ülünk egy világ végi sziget peremén és koslatunk valami után, amiről nem tudjuk, létezik-e, ha igen hol van és hogy néz ki. A történet kimenetele kétes, a fizetség szinte nulla, még jó, hogy ezt a pár üveg italt találtuk. Megint csak miattatok vágtam bele ebbe az egészbe.

-            Eyrf, ne legyél már megint ilyen undok. Tudod, hogy nem volt választásunk. A megváltozott körülményeinket, a felmentésünket, mindent ennek a frászhozó-tengerencia tanárnak köszönhetünk. Ennyit igazán megérdemel még utoljára.

-            Panrac, Panrac te még mindig a megevett knédlik tudatmódosító hatása alatt állsz!

A szekrényben már csak azt hallottam, ahogy dőlnek fel a bútorok, törnek össze a poharak a szobában. Persze, Panrac annak idején sem viselte már a knédlire való emlékeztetést a Tizennégy karátos fragmentumban, azóta pedig nyilván csak öregedett.

A csatazaj hamarosan alábbszállt és ekkor úgy éreztem, hogy itt a pillanat a magamhoz térésre. Végül is az érthető, hogy ekkora lármára térek magamhoz. dörömbölni kezdtem belülről a szekrény ajtaján.

-                 Nicsak, magához tért a madarunk – szólt az érdesebb hangú, akit Protánnak gondoltam. – Lássuk, ki van igazából a kalitkában!

Ezzel elfordította a szekrényajtó kulcsát és én – a sok kuporgástól teljesen elgémberedve – szabályosan kigurultam a szekrényből.

-                 Nos, kedves szállóvendégünk, ünnepeljük közösen, hogy a szeméttároló helyett ebben a szekrényben töltette az elmúlt órákat. A magát üldöző drabális alakok ugyan nem hagytak volna magából sokat, ha utolérik. Elnézést, ha hirtelenkezű társunk kicsit nagyobbat kólintott a fejére, mint szerette volna. De higgye el, nem sok esélye lett volna, ha ott magát futni hagyjuk.

-                 Uraim, akárkik is önök, köszönöm, hogy megmentették az életem. Fogalmam sincs, miért kezdtek el kergetni ezek az alakok, talán összekevertek valakivel. De ezt aligha lett volna lehetőségem elmagyarázni nekik.

Eyrf és Protán egymásra néztek. Persze egy szavamat sem hitték el, ez világos volt.

-                 El kell, hogy keserítsem. Bhagha emberei nem szoktak összekeverni senkit, halálos pontossággal likvidálják, akit kell. Magának tehát védelemre van szüksége. Mi ezt megadjuk, de ha összevissza hazudozik, itt sem lesz lehetősége elmagyarázni, hogy tévedtünk. Ki vele! Miért üldözték Bhagha emberei?

Igen. éreztem, ez most kutyaszorító. Ezek aligha fogják nekem elhinni az igazat. Már az egyik felét. A másikat meg én nem akarom elmondani. Mit lehet itt tenni. Ha letagadom, hogy tudom ki Bhagha, s megtalálják a szekrényben a dobozt, végem. De a dobozt meg én szeretném megnézni egyedül. Ez most már rögeszmémmé vált.

-                 Csalódást kell okoznom önöknek, bármennyire is hálás vagyok, hogy megmentették az életemet – válaszoltam. - Nem tudok segíteni abban, hogy megmondjam önöknek, kicsoda Bhagha és hogy az emberek, akik üldöztek,

tették. Én két napja vagyok itt a szigeten egy szerződés aláírása miatt, holnap már megyek is vissza, semmi közöm nincs az itteni történésekhez. Sajnálom, hogy nem tudok további hírekkel szolgálni, de nagyon köszönöm még egyszer, hogy segítettek. Most pedig távoznék, ha megengedik.

A három köztörvényes óriási hahotára fakadt az utolsó mondatom hatására.

-                 Na, hát ez vicces. Szabad elvonulást egy szimpla hazugság után – szólalt meg végül Panrac. – S akkor azt elárulná nekünk, hogy ha tegnapelőtt jött, s semmi köze az egész itteni felforduláshoz, akkor miért utazott együtt Szakálka Rózával?

 

-           

V.

 Micsoda? Szakálka Róza? Az a nő, aki a mitosz-shopban Lengváry Adélként mutatkozott be? Nekem pedig Vörös Rebekkaként? Mi van itt, mibe keveredtem?

-            Bocsássanak meg uraim, de nem ismerek semmiféle Szakálka Rózát. Aki a repülőgépen mellém ült, azt a hölgyet sem ismerem, de Vörös Rebekka néven mutatkozott be – válaszoltam elhűlten és jól esett, hogy végre az igazat mondhatom.

-            Látod, mondtam te tökagyú, hogy az Rebekka. – förmedt rá Eyrf Protánra. – Nem lehet semmit sem rád bízni, amihez egy kis ész kell.

Ezen a ponton megint megakadt a beszélgetés, mert most Protán igyekezett néhány ökölcsapással válaszolni Eyrf vádjaira. Panrac igyekezett csillapítani őket.

ndjak?

-            Ó, hát ez csak ilyen … hogy is mondjam? Nyugodtan nézzék meg, amolyan használati izé – nyöszörögtem és átadtam a dobozt.

Panrac kinyitotta a fedelét és hangos röhögésbe kezdett. A dobozban egy pár sárga magassarkú cipő lapult.

-            Na, magának érdekes használati izéi vannak, ahogy nézem kicsi is lenne a lábára – hahotázott tovább.

Protán azonban egyre sötétebben nézett a cipőre: A szín, a kis méret, a megmentett vendégük bizonytalansága…

-            Ez a cipő pont olyan színű, mint Szakálka Róza, alias Vörös Rebekka táskája. Minden táskát halálosan pontosan megjegyzek, ez nálam szakmai ártalom. Tévedés kizárva – sommázta Protán az észrevételeit. – Véletlenül nem éppen neki viszi ajándékba?

A szobára kínos csend telepedett. Erre nem tudtam mit válaszolni, elég megmagyarázhatatlannak tűnt, miért is járkálok egy váltás magassarkú cipővel egy papírzacskóban.

Eyrf azonban váratlanul megtörte a csendet.

-            Ajánlok én magának valamit. Tartsa magát távol minden kétes ügytől ebben az országban és tűnjön el mihamarabb innen. Nem ajánljuk fel a védelmünket, mert nem érdemli meg, de ha valami rosszban sántikál, még úgyis találkozunk. Melegen javaslom azonban, kerülje Bhagha embereit és különösen ezt a Szakálka Rebekkát!

Ezzel kivette Panrac kezéből a cipősdobozt, visszatette a zacskóba és odaadta a kezembe. Most aztán semmit nem értettem. Azt hittem, most leszek agyonverve, ehelyett Eyrf kinyitotta az ajtót és szinte kilökött a lépcsőházba.

Teljesen megszédülve tértem vissza a szállodámba, de azért pontosan megjegyeztem, melyik házban voltam a szekrénybe betuszkolva. A valódi dobozért azért csak vissza kellene mennem, bár lehet, hogy a három észkombájn már meg is találta a szekrényben. De ha nem…

Nehéz helyzetek után mindig egy pár cent whisky szokott rajtam segíteni, lementem hát a bárba és rendeltem egy dupla adagot. Aztán még egyet. Próbáltam az egész történetet kiverni a fejemből. Egy napot még itt kell töltenem, aztán irány haza és el kell felejteni ezt az egész őrült történetet. Végül is nem akarom én Baleniakon bevégezni az életemet egy hülyeség miatt.

A whisky megtette a magáét. Alig találtam fel a szobámba, mámoros fejjel terültem el a megvetetlen ágyon, amikor ráakadt a szemem a cipősdobozt rejtő papírzacskóra. Nagy betűkkel virított rajta fuvu és angol nyelven a felirat: „Mitosz-shop – istenek, félistenek, legendák minden mennyiségben!”. Nem létezik, hogy ezt Eyrf nem látta! Ezért aztán tényleg agyon is verhettek volna – puszta tévedésből.

Nem volt erőm átgondolni, hogy úsztam meg azt a kéretlen kalandot, de arra sem volt erőm, hogy rendesen lefeküdjek. Úgy, ahogy az ágyon elterültem, elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtómon. Ránéztem az órámra, már majdnem éjfél volt. Szobapincér, takarítás kizárva. Ebben a pillanatban egy női hangot hallottam kívülről:

-            Engedjen be, ha istent ismer. Üldöznek, a nyomomban vannak. Mentsen meg és nagyon hálás leszek!

A whisky még dolgozott a fejemben, de hirtelen kijózanodtam. Itt valaki bajban van. Meg én is. Vajon, melyik a nagyobb? Ki lehet az, aki éjnek idején így dörömböl egy idegen ajtaján?

-            Segítsen, bajban vagyok – hallatszott az elhaló hangú nő esdeklése.

Itt nem lehet tétovázni. Kinyitottam az ajtót. A félhomályos folyosón tűzpiros ruhában, kis sárga táskájával Vörös Rebekka állt az ajtó előtt. Visszacsukni már nem lett volna időm, ahogy kinyitottam, azonnal elindult befelé.

-            Csukja be, zárja rá és oltsa is le a villanyt! Nem akarom, hogy bajba kerüljön, de köszönöm, hogy segített. Mindent megmagyarázok, csak adjon valamit innom.

Mit lehet ilyenkor tenni? Eszembe jutott Eyrf tanácsa: kerüljem Bhagha embereit és különösen Szakálka Rózát. Most pedig már itt ül a vetetlen ágyam szélén és kezdi magát elég otthonosan érezni. Hát, ennek a nőnek most segíteni kell. Pedig több kalandot már nem akartam Baleniakon.

Kinyitottam a minibárt, csendben számolgatva, hogy ki tudom-e majd fizetni a cehhet, amit nyilván nem fog állni a cégem. Engem szerződést kötni küldtek ki, nem pedig ledér nőszemélyek éjjeli italigényeinek a fedezésére. No, mindegy. Legalább megtudok valamit arról, mi is történik itt körülöttem.

Elővettem egy ásványvizet, de Rebekka rámutatott a pezsgőre:

-            Én pedig abból kérnék – mondta földöntúli mosollyal. A váltás elég hirtelen volt, már nyoma sem látszott rajta, hogy fél perce bárki is üldözte volna.

-            Nem hallom az üldözői csalódott hangját a folyosóról. Egyáltalán honnan tudta, hogy ebben a szállodában lakom? S miért üldözik? Talán rosszul ragozott egy fuvu igét a helyi akadémia előadásán? – kérdeztem némi éllel, mert nem is tudtam, melyik rejtély megoldásával kellene kezdeni ezt a váratlan beszélgetést. Közben kibontottam a pezsgőt és töltöttem mindkettőnknek. Hátha jót tesz a whiskyre, nomeg a sajátos helyzetre is.

-            Jaj, kedvesem, maga komolyan vette, hogy nyelvekkel foglalkozom? Persze azzal is, de nem emiatt vagyok itt. Ezt csak azoknak mondom, akikkel nem vagyok közelebbi viszonyban – hadarta el úgy, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy folyamatosan füllentett a repülőn. Igazán azt sem értettem, hogy mitől kerültünk azóta közelebbi viszonyba, de hát nem egyszerű dolog megérteni a nőket, különösen, ha éppen üldözik őket.

-            Igazából egy bonyolult hagyatéki ügy miatt vagyok itt – énekelte tovább és egy koccintás után jókora kortyot húzott le a pezsgőből. – Váratlanul meghalt a nagybátyjám, aki hatalmas vagyont hagyott hátra, aminek én lennék az egyetlen örököse, de ezt többen is kétségbe vonják abban a reményben, hogy hozzájuthatnak a vagyonhoz.

Döbbenten hallgattam az intim félhomályban a hazugságfolyam következő fejezetét és közben azt figyeltem, hogy mindezt olyan ártatlanul, őszinte szemekkel adja elő, hogy szinte kénytelen vagyok elhinni. Pedig nyilvánvaló: egy nemzetközi bűnözővel pezsgőzöm a világ végén és fogalmam sincs, mindez miért alakult így. Ha most előránt egy kést és belém vágja, soha senki nem fogja tudni, mi történt velem. Baleniakon valóban gyenge lábakon áll a jogrendszer, ahogy ezt éppen Rebekka is megfogalmazta.

Ezután egy hosszú történetet mesélt el, amit nem lehetett egyszerű csak úgy összeimprovizálni, de sikerült neki. Közben elfogyott a pezsgő, kényszerültünk áttérni a ginre, aztán a whiskyre. Arra még emlékszem, hogy megjegyezte, ebben a késői órában már nem tanácsos Baleniak utcáin járkálni, így itt alszik. Azt nem kérdezte meg, hogy beleegyezem-e, de lehet, hogy akkor már én sem bántam a dolgot. Halványan még az is rémlik, ahogy anyaszült meztelenül jött vissza fürdésből, mert elfelejtett hálóinget hozni (hogy miért is hozna valaki hálóinget magával, mikor úgymond éppen menedéket kér, ez már akkor fel sem tűnt). Aztán határozottan visszautasította, hogy a földön aludjak, mondván, azt inkább ő vállalja – majd ugyanennek a mondatnak a befejeztével bebújt mellém az ágyba és átölelt. A pezsgő, a gin és a whisky megtette a hatását, teljesen védekezésképtelen voltam és Eyrf figyelmeztetése is túlzott aggodalmaskodásnak tűnt. Átadtam magam a váratlanul kellemes helyzetnek – végül is Rebekka azt mondta, ha megmentem, hálás lesz.

Késő reggel tértem magamhoz, próbáltam visszaidézni az álmomat, de hamar rájöttem, hogy az bizony a valóság volt. Rebekka azonban nem volt sehol, csak a parfűm illata jelezte egyértelműen, hogy nem álmodtam. Úristen, ekkora felelőtlenséget. Azonnal az útlevelemet és a hitelkártyámat kezdtem el keresni – minden érintetlenül megvolt. Kicsit megnyugodtam. Aztán jobban körülnéztem – semmim sem hiányzott. Illetve – és ettől engem is röhögőgörcs kapott el, akárcsak Protánt – egy dolog eltűnt: a mitosz-shop papírzacskója a sárga magassarkú cipővel. Akaratlanul ugyan, de ez tényleg Rebekka ajándéka lett – bár valószínűleg a guta fogja megütni, ha meglátja, mi van benne Bhagha mitosz-doboza helyett.

 

VI.

 Miután kinevetgéltem magam a sárga cipők eltulajdonításán, megpróbáltam rendet rakni a szállodai szobámban. Eltakarítottam az üres üvegeket – rendesen kiürítettük Rebekkával a minibárt az együttalvásunk előtt – majd meglepve állapítottam meg, hogy az én poharamban még érintetlen az utolsó kitöltött whisky. Na, ez jól fog most esni, gondoltam magamban, s már a számhoz is emeltem a poharat, mikor elkezdtem gondolkozni azon, mit is kellene az utolsó itt töltött napomon csinálni. Meggondolva magam, betettem a tele poharat a szekrénybe, mondván, jó lesz ez inkább este, hátha tiszta fejre lesz még szükségem. Persze, lesz is, hiszen meg kéne szereznem a szekrényben hagyott dobozt – támadt fel bennem a kíváncsiság. Persze nem vagyok én betörő, hogy tudnék én abba a lakásba bejutni, akár van ott most valaki, akár nincs. Ah, butaság – hessegettem el a gondolatot és már közben húztam is fel a cipőmet, hogy nekivágjak Baleniak utcáinak.

Mintegy húsz perc múlva ott álltam a ház előtt. Nem kétséges, innen jöttem ki tegnap, miután Eyrf, Protan és Panrac levették rólam a kezüket, ami nagy könnyebbséget jelentett a helybéli traumatológusoknak, mert legalább nem kellett engem csontdarabonként összerakni. Második emelet, na jó, csak kíváncsiságból felmegyek. A lépcsőház kapuja nyitva, végül is jogom van a városban sétálni, ezért senki nem vethet rám követ. A lépcsőházban megnyugtató csend, nem mozog itt senki, elmegyek legalább az ajtóig, úgysem lesz merszem becsengetni – meg hát minek is, nem tudnám megmagyarázni, miért is akarok egy idegen lakás szekrényéből egy dobozt csak úgy elvinni. Az ajtó megvan, természetesen nincs kiírva semmilyen név, talán nem is lakja ezt senki, elég elhanyagolt minden. A szakadt lábtörlőt mintha senki sem mozdította volna meg évek óta. Az ajtó persze csukva, bár mindössze egyetlen zár védi.

Hoppá! De hiszen ez a zár fel van feszítve!! Na, ez már érdekesebb. Tegnap ez nem látszott, pedig félve bár, de visszanéztem az ajtóra, mikor ki lettem tuszkolva a lakásból. A szívem ugyan a torkomban dobogott, de lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyitva!! De van-e valaki bent? Óvatosan bementem, hangokat nem hallottam. Irány a nappali. A szekrény csukva. Na, itt a döntő pillanat!

A pillanat valóban döntő volt, de a szekrényajtó akkorát nyikorgott, hogy erre bizony a halottak is felébredtek volna.

-            Sahallin, Drahallin! Ti vagytok végre? Már azt hittem, sosem értek ide – hallatszott a konyha felől. – Igyekezzetek, végig kell kutatnunk ezt a lakást, és nincs sok időnk. Éjjel adtam ennek a darab szerencsétlenségnek egy altatót az utolsó whisky-jébe, de déltájban biztos felébred. Addigra meg kell találnunk azt a rohadt dobozt, ami helyett csak egy pár cipőt hoztam el a szállodából. Csak itt cserélhette ki, ha tényleg végig figyeltétek! Én már elkezdtem a konyhát!

Úristen! Ez a hang! Ez Rebekka, aki ezek szerint betört a lakásba. Itt most nincs mit késlekedni. Benyúltam a szekrénybe, a félhomályban felkaptam a dobozt – remélem, most nem egy pár piros cipőt – és osontam ki a lakásból. Szerencsém volt, Rebekka közben levert valami lábasokat és a hangos zajok közepette nem hallhatott semmit. Gyerünk, lefelé a lépcsőn!

Már éppen kirontottam volna a kapun, mikor ugyanaz a két drabális alak közeledett a bejárat felé, akikkel tegnap is meggyűlt a bajom. Itt a vég – de nem, itt is van egy szeméttároló, irány befelé. Lassan doktori disszertációt írhatok Baleniak szeméttárolóinak a belsőépítészetéről, ha ez így megy tovább – persze csak akkor, ha nem vettek észre. Lélegzetvisszafojtva lapultam egy percet a szeméttárolóban, de miután a két belépő alak által csapott zajok elhaltak, tovább kellett állnom. Ha kiderül, hogy Sahallin és Drahallin csak most érkeztek meg, akkor Rebekka rájön, hogy valaki más járt a lakásban. Jobb tehát, ha mihamarabb elmenekülök a környékről. Óvatosan kinyitottam a tároló ajtaját, sehol senki. Kisurrantam az utcára a zsákmányolt dobozzal együtt. Két saroknyira sem voltam, mikor az életemre tört három biciklis vadállat. A járdán jöttek szembe, nyomták a csengőt, mint az őrült, szemmel láthatóan nagyon rohantak valahová. Éppen hogy be tudtam ugrani egy kirakat mélyedésébe, hogy ne üssenek el. Nem sokat láthattak belőlem, de én az egyikük arcát nagyon megnéztem egy pillanatra. A vörös ír szakáll, az erős arcvonások, ahogy a célra koncentrál…nem is kétséges, ez Eyrf! Ahogy a távolodó biciklisek után néztem, még láttam, hogy az egyikük kopasz és kigombolt inge hosszan lobog a háta mögött. Az meg Protán lehetett. Csak nem a lakáshoz igyekeznek meglepni Rebekkát? Na itt nagy csetepaté lesz, jobb is, ha hamar eliszkolok.

Negyed óra múlva már a szállodánál voltam. A recepciós átadta a kulcsot, majd megjegyezte, hogy nemrég egy nem éppen úriembernek nevezhető, vékonydongájú alak érdeklődött felőlem és felajánlotta, hogy megvárna a szobámban. Miután a kulcsot természetesen nem adta neki oda, az alak egy darabig a bárban várakozott, majd egy idő után kerékpáron távozott. A recepciós még azt is kérte, hogy ha ismételten keresne az illető, említsem meg neki hogy a két rumot tartalmazó számláját elfelejtette kifizetni.

Ez Panrac lehetett, semmi kétség. Ezek szerint ők is tudják, hogy itt szálltam meg, és valamiért ismét keresnek. Hogy lehet az, hogy Baleniakon percek alatt terjednek azok az információk, amiknek bizalmasaknak kellene lenniük? Megköszöntem a tájékoztatást, de sajnálattal jeleztem, hogy semmilyen ismerősöm nincs Balaeniakon, így fogalmam sincs, ki lehetett az ismeretlen. Így természetesen a számláját sem kívánom kiegyenlíteni.

Felmentem a szobámba, ahol ismét meglepetés ért. Az még kevésbé zavart, hogy a pohár whiskyt valaki megitta, valahol most biztos jót alszik az illető Rebekka jóvoltából. A szobában azonban minden fel volt forgatva, szemmel láthatóan valaki vagy valakik nagyon kerestek valamit. Sürgősen összeszedtem a holmimat – amúgy semmi nem tűnt el – és másik szobát kértem a maradék egy napi tartózkodásomra. A kínos incidensnek volt előnye is: a szálloda vezetése sajnálattal vette tudomásul, hogy a galád betolakodók a minibárt is kiürítették, csak az alkoholmentes italok maradtak érintetlenek. Na, legalább Rebekka éjszakai fogyasztását nem kell kifizetnem.

Az viszont világossá vált, hogy mind a két társaságnak a célpontjává váltam. Ennek pedig csak és kizárólag egyetlen oka lehet: a Mitosz-shopból elhozott Bhagha istent próbálta megszerezni Vörös Rebekka is és minden bizonnyal amíg Panrac szóval tartotta a recepcióst, addig Eyrf és Protan járhatott fenn a szobámban.

Az ám, a doboz. Amit kiloptam a szekrényből Vörös Rebekka orra elől, s a nagy menekülésben meg sem tudtam nézni. A szobaajtót belülről bezártam, mert már nem bíztam semmiben, s óvatosan lehúztam a dobozról a papírborítást. A doboz tetején egy gyönyörű, míves rajz tűnt elő: egy hegy aljában lévő barlang száját ábrázolta, ami templomnak volt kialakítva. Felette pedig egy alak lebegett, vélhetően maga Bhagha. A templom bejárata előtt egy nagy fa állt, melynek ágairól – furcsa módon – kis borítékok lógtak lefelé, szám szerint tizennégy. A fa alatt pedig egy vers:

Első Parenchima, Eyrf uralkodója
Szelam ellensége, a Szem kormányzója
Súlyos helyzetemben végsőt rendelkezem
Hogy uralkodásunk biztonságban legyen.
Szálljon a trón mindig rokonról rokonra
Rangidőset téve közülünk a trónra
És ha az országot nincs, aki regnálja,
Segítsen a gondon Parenchima fája.
 
Megmutatja a fa, ki kinek testvére
Ki kinek hitvese és ki kinek férje.
Hűen őriz mindent Parenchima fája
Naponta áldja a nép három imája.
Földünkön azonban háborúban élünk
Ellenségeinktől kívül-belül félünk.
A családfát tehát külvilágba rejtjük,
Annak is a helyét gyorsan elfelejtjük.
 
Őrizze a helyet pontos dokumentum
Légyen a formája tizennégy fragmentum
Helyeztessék mindaz a világ négy tájára
Tizennégy városban Bhagha templomába.
A városok nevét fedje szintén fátyol,
Megadja nevüket a Szem önmagától.
Aki összegyűjti a sok töredéket
Sorba rakva őket, összeáll a lényeg.
Ami nem érthető az utasításban
Megmutatja a Szem, társ az utazásban. 

Teljesen elképedtem, hiszen az a vers pontosan ugyanaz, mint amit annak idején a Tizennégy karátos fragmentumban lehetett olvasni. A töredékek alapján jutott hozzá Lónyay Arisztid a hagyatékát igazoló családfához, a Parenchima-fához, amit a magát Bhaghának kiadó szélhámos is meg akart szerezni. Ezt akadályozta meg annak idején Eyrf, Protan és Panrac, hogy aztán Lónyay Arisztid Vörös Rebekkával közösen kimenekülhessen a Sahallin és Drahallin által védett templomból. Nyilván a doboz tetején lévő finom rajz is ezt a templomot ábrázolja, előtte pedig a fa csak Parenchima fája lehet, rajta a fragmentumokat tartalmazó borítékokkal. Ez az egész Bhagha istenes mitosz tehát nyilván megegyezik azzal, amit annak idején olvastam. De akkor sem érthető, hogy ennek a történetnek a személyei most itt Baleniakon hús-vér formában megjelentek, mi több ezt a dobozt keresik égre-földre, ami ráadásul teljesen véletlenül nálam van, pedig nem tettem érte semmi különöset. Na, de lássuk, mi van a dobozban! Óvatosan megpróbáltam kinyitni, de nem hagyta magát. Erősebben próbáltam kinyitni, úgy sem ment. Végül oldalt találtam egy kis fület, amit meg lehetett húzni. Erre halk sercegés hallatszott a dobozból, majd megszólalt egy zengzetes hang: „Bhagha szól itt hozzád! Add meg a jelszót a doboz kinyitásához. Erőszakos próbálkozásra megsemmisítem magam, erre ne is tégy kísérletet.” Riadtan visszatoltam a kis fület, mire újra csend lett. Mi ez? Honnan adjak én jelszót a dobozhoz és egyáltalán hogyan írnám be, ha tudnám is. Újra kihúztam a fület, megint elhangzott a figyelmeztető szöveg. Lassan és érthetően azt mondtam a doboznak: „Parenchima-fa Bhagha temploma előtt.” A sercegés erősödött, majd megszólalt a doboz: „Hibás jelszó, még 9 próbálkozásod maradt.” Visszatoltam a fület és magamba roskadtam. Megszereztem a dobozt könnyebben, mint gondoltam és nem tudom kielégíteni a kíváncsiságomat. Ráadásul mások is meg akarják szerezni és egyre durvább dolgok történnek körülöttem. Amúgy meg egyáltalán nem ezért vagyok itt, ebben az elátkozott Baleniakban. Hogy fogok innen egyáltalán hazajutni?

Ennek az átgondolására azonban már nem volt időm, mert erős dörömbölés hallatszott az ajtón: „Azonnal kinyitni a törvény nevében! Ha harminc másodpercen belül nem nyit ajtót, erőszakot alkalmazunk!”.

 

VII.

 Egy pillanatra megdermedtem. Ha ez valamelyik engem üldöző csoport újabb próbálkozása, akkor nem szabad ajtót nyitnom. Ha viszont tényleg a baleniaki rendfenntartók érdeklődnek a személyem iránt, legokosabb, ha ajtót nyitok, végül is nem tettem semmi törvényellenest és rajtuk múlhat, hogy haza tudok-e jutni. Minden esetre a Bhaga-mítoszt tartalmazó dobozt besüllyesztettem a szekrény mélyére, mindent a hatóságoknak sem kell tudniuk.

Kinéztem az ajtó kémlelőnyílásán és azt láttam, hogy négy egyenruhás áll az ajtóm előtt. Fegyver vagy egyéb nem volt náluk, korántsem néztek ki olyan vészesen, mint ahogy a hangjuk alapján sejteni lehetett. Jószerével az sem látszott, hogy milyen erőszakot tudnának alkalmazni az ajtóval szemben, de megkíméltem őket ennek a demonstrálásától.

-                      Megyek, nyitom máris! – kiáltottam ki és néhány másodperc múlva elfordítottam a kulcsot. A négy egyenruhás illedelmesen megvárta, míg ki is nyitom az ajtót, egyáltalán nem tűntek erőszakosnak. Ez kicsit megnyugtatott.

-                      Uraim, fáradjanak beljebb. Minek köszönhetem érdeklődésüket személyem iránt? – kezdtem el a beszélgetést a fuvuk kényelmes, ráérős stílusában.

-                      A BBC-től jöttünk, ez a Baleniak Biztonsági Csoport rövidítése és egy rövid érdeklődő beszélgetést kívánunk lefolytatni Önnel. Nem kell, hogy bemutatkozzon, személyes adatait ismerjük, tudjuk, hogy miért tartózkodik az országban, viszont elvárjuk, hogy segítségünkre legyen a továbbiakban.

-                      Amiben tudok, segítek természetesen. Várom a kérdéseiket – válaszoltam és kicsit dühített, hogy nem tisztázhatjuk, miért is vagyok itt valójában. Hátha ők egész másra gondolnak.

-                      Ismer-e egy bizonyos Szakálka Rózát? Milyen kapcsolatban vannak? – kérdezte a csoport rangidősnek látszó szóvivője.

-                      Sajnálom uraim, de ilyen nevű hölgyet nem ismerek. Baleniakra tárgyalni jöttem egy szerződés ügyében, ott két úrral vagyok kapcsolatban.

-                      A tárgyalásra vonatkozó információk nem érdekelnek, de természetesen tiszteletben tartjuk a fedőtevékenységét. Mi most a valódi ideérkezéséről kívánunk érdeklődni. Ha megengedi, mutatok egy fotót Szakálka Rózáról – mondta a szóvivő és elővett egy fényképet.

-                      Ó, ezzel a hölggyel idefelé találkoztam a repülőn. Nem Szakálka Róza néven mutatkozott be, hanem Vörös Rebekkaként, állítása szerint valami nyelvtudós vagy efféle kutató. Amúgy a hölgyet nem ismerem – összegeztem a repülőn hallottakat.

-                      Ennek ellenére meglátogatta Önt a szállodában. Mi célja volt ennek a látogatásnak? Információink szerint hosszasan tárgyaltak egymással. Ez nem vág össze azzal, hogy nem ismerik egymást.

Alaposan felkészültek ezek szerint, gondoltam magamban. Mégsem ismerhetem el, hogy jól ismerjük egymást, hiszen ez nem igaz. De hát mit mondjak? Azt hogy ismeretlenül együtt töltöttük az éjszakát? Úgysem hiszik el.

-                      Hiszik vagy nem, a hölgy a repülőn való beszélgetésre hivatkozva látogatott meg, védelmet kért egy időre. Ezt a kérését teljesítettem, de ismeretségünk ezzel nem lett mélyebb. Bármilyen hihetetlen is, a hölgy egyszerűen aludt egyet majd továbbállt.

A négy férfi jelentőségteljesen egymásra nézett. A másik három férfi most sem szólalt meg, csak bólintottak egyet a szóvivőjük felé.

-                      Ezt elég nehéz elhinni, de azt mi is érzékeltük, hogy tartalmi tárgyalás nem folyt a szobában. Arra viszont felhívnánk a figyelmét, hogy Szakálka Róza vagy Vörös Rebekka, esetleg Lengváry Adél – mikor hogy mutatkozik be – egy nemzetközileg nyilvántartott bűnszövetkezet összekötője. Az, hogy magával kapcsolatba került, azt is jelenti, hogy Ön is a látókörünkbe került. Ettől kezdve csak akkor van módja ebből az országból távozni, ha valaki kétséget kizáróan kezességet vállal az Ön ártatlansága mellett.

Erre nem voltam felkészülve. Ezek az urak most azt várják, hogy megnevezzek valakit, aki igazolja az ártatlanságomat? Itt Baleniákon? De hiszen ez lehetetlen, itt nekem nincs ismerősőm senki! Akkor most itt rohadhatok életem végéig?

-                      Látjuk, elég tanácstalanná vált. Azonban szerencséje van, ezúttal valaki felelősséget vállalt Önért – szólalt meg most az egyik fiatalabb egyenruhás. – Ez azonban csak annyit jelent, hogy elengedjük az országból, ha tartózkodik a további akcióktól és innen egyenesen a reptérre megy anélkül, hogy bárkivel találkozna. Bármilyen gyanús tevékenység esetén ez a felelősségvállalás semmissé válik. Ehhez tartsa magát a továbbiakban.

Ezzel a négytagú csapat hátat fordított és elindultak kifelé az ajtón.

-                      Ja, majd elfelejtettem. A jóakarója küldött Önnek egy hivatalos levelet is diplomáciai úton, amit át kell adnom – mondta és visszalépett. –Itt kérek egy aláírást és végeztünk is.

Meglepetten írtam alá a levél átvételéről szóló dokumentumot és éppen csak egy köszönésfélét tudtam rebegni a négy egyenruhásnak, akik becsukták maguk után az ajtót. Kezemben az átvett levéllel odaléptem az íróasztalhoz, hogy jobban szemügyre vegyem. A levélen szabályos címzés volt a nevemre, a hotel címére gyönyörűen nyomtatott betűkkel. És ami a legmeglepőbb volt: a feladó helyén egy kifinomult címer, alatta pedig a feladó neve: Lónyay Arisztid!

 

VIII.

Meglepetten nyitottam ki a címeres borítékot. Ezek szerint tehát Lónyay Arisztid vállalt kezességet a személyemért. Aki nem is ismer engem és én is csak a Tizennégy karátos fragmentumban találkoztam a nevével. Tehát ő is létezik – vagy legalábbis valaki a nevében vállalt kezességet értem. De honnan tudja egy ember, aki nem is ismer engem, hogy itt vagyok és hogy kezességet kell vállalni értem? S mindezt a baleniaki hatóságokon keresztül üzeni meg nekem. Elképesztően lehetetlen történet!

Kibontottam a borítékot és kivettem a finom papírra vetett, kézzel írt levelet. Ahogy kell, szabályosan nekem volt címezve belül is. Ismételten bezártam a szobám ajtaját, hogy teljes figyelemmel a levélre tudjak koncentrálni.

Tisztelt Uram !

Ismeretlenül írok Önnek, abban a reményben, hogy elolvassa levelemet és megérti, hogy egy igen kusza ügyben, amibe most Ön is akaratlanul belekerült, az igaz oldalra állva segítenie kell egy hatalmasra növekvő csalássorozat elindulásának a megelőzésében. Tudom, a helyzetem reménytelen, hiszen úgy próbálom meggyőzni valaminek az igazságosságáról, hogy nem tudom személyesen informálni a történetről, ami valóban elég hihetetlennek hangzik. Más esélyem azonban már nincs, mint hogy bízzak abban, hogy megérti a helyzetet és segít nekem. Ezt én egyetlen dologgal tudom honorálni, azzal, hogy ismeretlenül is kezességet vállalok Önért abban reménykedve, hogy viszonozza ismeretlenül tett lépésemet.

Ennyi bevezető után a lényegre térek. Talán hallott már róla, hogy itt a világ keleti szélén nagy népszerűségnek örvendett egy vallás, melynek Bhagha a főistene. Ennek a vallásnak a nevében azonban sok csalást is követtek el, az egyik ilyennek a felszámolásában vagy tizenöt évvel ezelőtt magam is részt vettem. Bevallom, nem önzetlenül tettem, hanem az engem megillető Parenchima- hagyatékhoz csak ilyen módon tudtam hozzájutni. Ennek a dzsakartai kalandnak aztán hosszú távú kihatása lett az életemre.

Egyrészt feleségül vettem egy nőt, aki sokat segített nekem ennek a csalásnak a kiderítésében, de nem sokkal később kiderült, hogy egy nemzetközi szélhámossal kezdtem új életet. A hölgyet eredeti nevén Vörös Rebekkának hívják, de sok más néven is be szokott mutatkozni. Szereti a sokszínűséget.

Másrészt hozzájutottam ugyan a hagyatékhoz, de csak részben. Kemény munkával sikerült megszereznem azt a tizennégy fragmentumot, amiket különböző városok Bhagha-templomaiban őriztek, s így – néhány hű segítőmmel – eljutottam a Parenchima-fához, mely igazolta, hogy én vagyok a hagyaték jogos örököse. Első Parenchima azonban nem elégedett meg azzal, hogy szinte elérhetetlenné tette az öröklésre vonatkozó Parenchima-fát. Arról is gondoskodott, hogy a hagyatékhoz való hozzáférésnek fizikai akadálya is legyen. Létrehozott egy összetett kulcsot, melyet egy dobozba rejtett, amit egy jelszó véd. Ez a kulcs szükséges a hagyaték nagyobb részének az eléréséhez.

Tizenöt éve dolgozom ennek a doboznak a fellelésén, de hosszú ideig nem sikerült nyomára bukkannom. Azt viszont éreztem végig, hogy valaki vagy valakik árgus szemekkel figyelik a próbálkozásaimat. Nyilvánvaló volt, hogy abban a pillanatban, ha a kulcs nyomára bukkanok, értékes célponttá válok a számukra. Ezért én is mindent elkövettem, hogy álcázzam a tevékenységemet. Sajnos ezt tették az engem figyelő szélhámosok is, méghozzá igen magas színvonalon. Az egyikük, egy Ali nevű figura még személyiséglopásokat is elkövetett – állítása szerint valami Hahn-korabeli lámpással, de valójában két dörzsölt kémnő, Szakálka Róza és Lengváry Adél segítségével. Róza és Adél azonban rájött, hogy Ali minek a megszerzésére készül és megpróbálták bebiztosítani magukat, hogy Ali sikere esetén ők is részesedhessenek a hagyatékból. Amíg ők ketten élnek, addig Ali nem tud hozzáférni a hagyatékhoz akkor sem, ha megszerzi a kulcsot. A két kémnő azonban már nem él, Adél Egyiptomban lelte halálát tisztázatlan körülmények között – a hírek szerint egy múmia támadt rá egy ásatáson, és letekerve magáról a fedőgézt, azzal megfojtotta. Holttestét állítólag elnyelte a másnapi homokvihar, így sosem derült ki, mi volt a halál valódi oka. Róza menekülni próbált a sorsa elől mikor tudomást szerzett Adél haláláról, s nevet változtatva Szemlőhegyi Ilma néven igyekezett eltűnni Ali szeme elől, világ körüli útra indult turistának álcázva magát. Ugyancsak a hírek szerint Pápua-Új Guineában érte a váratlan halál, mikor bennszülöttek rohanták le és mérgezett nyilakkal ölték meg. Teteme sohasem került elő.

Végül sikerült a nyomára bukkannom a rejtélyes kulcsnak, s kiderült, hogy az ott található Baleniakban, egy bolt raktárában valamiféle játéknak álcázva. Ahogy azonban felgöngyölítettem a szálakat, minden beindult körülöttem. Ali is hamar kiderítette, mire jöttem rá és megmozgatta a baleniaki szálait. Vörös Rebekka is hajtott a kulcsra, hiszen tőlem tudta, hogy az mekkora értéket jelent. Közben végig attól félve, hogy Ali előbb szerzi meg a dobozt, sajátos módját eszelte ki annak, hogy megmentse a hagyatékot a maga számára. Folyamatosan hol Szakálka Rózának, hol pedig Lengváry Adélnak adta ki magát – akiket így nem lehetett holttá nyilvánítani, hiszen egyikük holtteste sem került elő és egyébként is „éltek.”

Nekem sajnos nem sikerült a kulcs birtokába jutnom, mert egy szintén nem tisztázott módon bekövetkezett baleset tolószékbe kényszerített. Így egyet tehettem: felbéreltem három hajdani hű segítőmet – Eyrf, Protán és Panrac urakat – hogy segítsenek nekem megszerezni a kulcsot. Nekik nagy gyakorlatuk van valakiből kiszedni információkat akkor is, ha az illető annak nincs is birtokában, de sajnos az elegancia és a tapintat nem tartozik az erősségeik közé. Más lehetőségem viszont nem volt, de így is majdnem sikerült hozzájutniuk a kulcshoz.

Azért csak majdnem, mert ekkor került képbe az Ön szerepe ebben a teljesen kusza történetben. Vörös Rebekka valahonnan kiderítette, hogy Maga érdeklődik a Bhagha-mítosz iránt és ezt akarta felhasználni a kulcs megszerzésére. Gondoskodott róla, hogy a főnöke helyett maga jöjjön ki Baleniakba – és persze arról is, hogy egy repülővel érkezzenek. Nem tudom, mi volt a terve, de közben Ali is akcióba lendült és ez mindent felborított. Eyrf, Protan és Panrac feladata az volt, hogy derítsék ki, hol van ez a bolt és megkapták volna a dobozt a kért összegért, mert ezt már elrendeztem. Szegény boltos a Mitosz-shopban azonban úgy megijedt Ali fenyegetéseitől, hogy elhatározta, az első embernek elpasszolja a számára hirtelen terhessé vált dobozt. Így került az Önhöz – szerencsére, mert egyébként egy perc múlva Rebekka vitte volna el, de ő így elkésett. Ali emberei viszont az én három emberemre vadásztak, náluk már nem lett volna biztonságban a doboz, így azt az utasítást adtam nekik, hogy hagyják Önnél a dobozt és vigyázzanak magára. Ahogy hallom, ezt teljesítették – még ha kissé erősebben is a kelleténél.

Most az a helyzet, hogy senki nem tudja, hogy Önnél van a doboz, kivéve engem. Hogy én honnan tudom, az most nem érdekes, annak hosszú története van. Két kérésem van: az egyik, hogy vigyázzon rá, amennyire lehet és hozza magával, hogy átvehessem. A másik kérés, hogy ha bármi miatt olyan helyzetbe kerül, hogy veszély fenyegetné a dobozt vagy a doboz birtoklása miatt Magát, tegye a következőt:

1.      A doboz oldalán talál egy kis kihúzható fület, azt húzza ki.

2.      A doboz erre jelszót fog kérni.

3.      Hangosan és érthetően mondja rá a Parenchíma-fa második versszakának a második sorát, de fordítsa meg a szavak sorrendjét.

4.      A doboz kinyílta után vegye ki a pergamenlapot és rejtse el.

5.      A dobozt csukja vissza.

6.      Ezek után a doboz sorsával nem kell törődnie, az onnantól kezdve értéktelenné válik.

Tudom, most azon csodálkozik, hogy kiadtam Önnek a jelszót. Igaza van, de nem tehetek mást. Ez a titok csak Önnél van biztonságban a lehetséges szereplők közül, tehát ezzel kell megpróbálkoznom.

Kérem, most égesse el ezt a levelet és óvja meg a Bhagha-mítoszt hazafelé, amennyire lehet. Hogy mikor és kinek kell átadnia – akár az egész dobozt, akár a pergamenlapot – azt időben meg fogja tudni. Nem kell már sokáig várnia erre. Hamarosan személyesen is találkozunk.

A legmélyebb tisztelettel és köszönettel:

Lónyay Arisztid

Meglepve olvastam el újra és újra a levelet. Ez az ember nem ismer és teljes bizalmával ajándékozott meg – igaz, csak akkor tudok kijutni ebből az országból, ha nem veszi le rólam a kezét. De akkor is: mi a garancia neki arra, hogy nem paktálok le jó pénzért Rebekka vagy éppen Ali embereivel, hogy átadom majd nekik a dobozt. Persze nem szabad ezen komolyan elgondolkozni, mert hamar kerülhetek az – ezek szerint hajdani – Szakálka Róza vagy Lengváry Adél sorsára. Brrrr… Ki kell valahogy tartanom holnap reggelig és felülni a repülőre, hazajönni és elfelejteni ezt az egészet. De mi történik még vajon addig? Elgondolkozva gyújtottam meg a levél sarkát a fürdőszobában, hogy ne maradjon nyoma az üzenetnek, mikor megszólalt a szállodai szoba telefonja. Jaj, ezek szerint egy perc sem marad a dolog átgondolására.

 

IX.

 Felvettem a telefont, de csak elcsukló hangon sikerült beleszólnom az izgalomtól.

-          Halló, tessék! – szóltam bele a kagylóba, de a bemutatkozást elharaptam.

-   Üdvözlöm, uram, elnézést hogy zavarom. A szálloda recepciósa vagyok és egy egyenruhás úr várja a hallban egy rövid beszélgetésre. A baleniaki rendőrség nevében tanúként kívánja meghallgatni. Sajnos ilyen esetben kénytelen vagyok telefonálni, bocsánat a zavarásért.

Atyaég! Mi ez megint, hát most mentek el. Bezártam a szobát és lementem a hallba. A liftben már mindenféle hallucinációim voltak, ki várhat valójában. Odamentem a recepcióshoz, aki nemrég az új szobát adta. Ismételten elnézést kért, s biztosított róla, hogy a szálloda menedzsmentje már kikérdezte a rendőrt és csak formalitásokról van szó. Egyben hangsúlyozta, hogy szállodájuk nagyon ügyel a vendégek, ezt csak egészen kivételes esetben zavarják meg. Na, igen, gondoltam. Eddig csak három-négy atrocitás ért a kétnapos ittlétem alatt, valóban ez szinte elhanyagolható.

A recepciós egy félreeső helyre kísért, ahol valóban egy baleniaki egyenruhába öltözött rendőr ült egy kis asztalnál. Szabályosan elő is vette az igazolványát, ami kicsit megnyugtatott. Majd folytatva az elnézéskérések sorát, végre rátért a mondanivalójára.

-   Ma délelőtt néhány ismeretlen személy meglátogatta az egyik közeli téren található boltot és kicsit átrendezték a belső teret. Az eset kapcsán kénytelenek vagyunk mindazokat megkeresni, akik az utóbbi napokban a boltot felkeresték. A Mitosz-shopról van szó, amit bizonyára ismer, hiszen információink szerint tegnap ott járt. Természetesen külföldi látogatóink gyanún felül állnak, de hátha tudnak valamiféle kapaszkodóval szolgálni a bűneset kapcsán. Tapasztalt-e valami feltűnőt, rendelleneset a vásárlása során?

Na, más sem hiányzott, mint hogy ebbe belekeveredjem. Csupa feltűnőt és rendelleneset tapasztaltam, ez nem is kérdéses, de egy részletes beszámoló a hazajutásomba is kerülhet, ha elveszítem Lónyay Arisztid kezességét. Ráadásul most már egyéb feladatom is van, amit csak végig kellene csinálni, ha már rámszakadt. De vajon mit tud mindabból a rendőrség, ami a boltban történt? Nyeltem egy nagyot, itt most lavírozni kell.

-   Érdekes egy bolt, de nem igazán értettem meg, mit is árulnak. Így nem sokat tudok segíteni, talán a boltos emlékszik rá, hogy értetlenkedtem is. Igaz is, valami ajándékkal meglepett, de az csak egy egyszerű sör volt, bár valami számomra misztikus szakrális tulajdonságot említett. De ezt tőle tudják megkérdezni.

-   Ennek sajnos van egy kis akadálya – válaszolt a rendőr – de reméljük, az orvostudomány megfordítja a helyzetet. Más feltűnő dolog nem történt?

-   Sajnos nem volt túl sok időm körülnézni, mert így is rohannom kellett, majdnem elkéstem egy megbeszélésről – próbáltam kipuhatolni ezzel, tudnak-e eszeveszett menekülésemről. Ha nem, akkor nyert ügyem van.

-   Még egy kérdés: volt-e valaki a boltban, amikor ott járt – kerülte ki a próbálkozásomat a rendőr.

-   Igen, az eladó. Rajta kívül mást nem láttam a boltban. Igen, teljesen egyedül voltam. Akkor jött be talán valaki, amikor ráébredtem, hogy mennyi az idő és igyekeznem kellett. Viszont emiatt nem emlékszem még arra sem, férfi volt-e vagy nő.

-   Nos, úgy látom, nem tud nekünk további segítséget adni, nem is zavarom tovább – Hirtelen a zsebébe nyúlt és kivett egy névjegyet. – Ha mégis eszébe jutna valami szokatlan, azért hívjon fel. Meddig marad Baleniakban?

-   Holnap reggel utazom haza – válaszoltam.

-   Hát akkor jó utat. Időben menjen ki a reptérre, lehet hogy lassabb lesz a biztonsági vizsgálat. Amíg nincsenek meg az elkövetők, megerősítik a sziget ellenőrzését – ezzel tisztelgett és távozott.

Fellélegeztem. Ezek szerint nincs semmi baj, a Mitosz-shopból való feltűnő távozásomat nem vette észre senki, s kamera sem volt a téren. Most már csak haza kell valahogy jutni Baleniakról. A tanácsot viszont érdemes megfogadnom, valóban korábban kell a reptérre mennem. Elég is volt a mai napból, visszamentem a szobámba és átgondoltam a hallottakat. Ezek szerint valakik még a boltban keresik a dobozt, tehát tényleg nem tudják, hogy nálam van. Vörös Rebekka ugyanakkor meg volt róla győződve, hogy nálam van a doboz, hiszen nyilván ezért látogatott meg. Vagy a pár sárga cipő elbizonytalanította? Nem valószínű, mégiscsak Ali és emberei állhatnak a hajsza mögött – ha Lónyay levelét vesszük alapul. Mindegy, holnap itt hagyom Baleniakot és vége ennek a rémálomnak.

Reggel egész korán elindultam a reptérre. Megyek haza! A táskámba a pár napos személyes holmik között ott bújik a titokzatos doboz, amit elviszek erről az átkozott szigetről, keressék csak tovább a kincskeresők.

A váró teljesen üres volt még, de amúgy sem tudtam elképzelni, hogy mekkora tömeg kellene itt ahhoz, hogy lelassítson bármit is. Egyszerre talán nem utazik el az egész ország? Mindegy, ha már így döntöttem, menjünk. Elindultam a biztonsági ellenőrzés felé – és ekkor ért a meglepetés. Hosszú sor állt várakozva és csüggedten. Kiderült, hogy a menetrend szerint már két órával ezelőtt elinduló járat utasait vizsgálják, de még ez is eltarthat egy ideig. Azt, hogy rám mikor kerül sor, fel sem mertem vetni, olyan feszült volt a hangulat. Még jó, hogy időben kijöttem.

A híreket hallva aztán egyre idegesebb lettem. Kiderült, valamit nagyon keresnek. Célirányosan, valami tegnapi gyilkosság miatt. Meghalt volna a Mitosz-shop kiszolgálója? Vagy egész másról van szó? Aztán az is kiderült, hogy nem kábítószert vagy hasonlót keresnek, hanem valami nagyobb, közel könyvalakú csomagot. Na, ekkor kezdett összeállni a fejemben a történet. A baleniaki hatalmi és alvilági összefonódások híre, a köz- és jogbiztonság hiánya … dehogy a bolti eladóval foglalkoznak … itt a boltban tegnap meg nem talált dobozt keresik!!

A pillanat törtrésze alatt rájöttem, hogy baj van: ha itt mindenki csomagját átvizsgálják, meg fogják találni a Bhagha-dobozt és számtalan indokuk lesz rá, hogy elkobozzák. Irány a WC!.

Bementem és bezártam magam. Előkerestem a dobozt és kihúztam a nyelvet. Az egyszer már hallott hang megszólalt: „Bhagha szól itt hozzád! Add meg a jelszót a doboz kinyitásához. Erőszakos próbálkozásra megsemmisítem magam, erre ne is tégy kísérletet.” Most jön a neheze: a második sor, de visszafelé. Na, lássuk: „Férje kinek ki és hitvese kinek ki” mondtam rá a doboz tetejére hangosan. A hatás nem maradt el. Két budival odébbról máris megszólalt valaki: „A hülye, buzi anyádat kérdezgesd”. Ezzel egy időben viszont lassan kicsúszott a doboz fiókja és benne egy pergamenlap tele mindenféle kódokkal, érthetetlen sorozatokkal. Mindegy, nem az a feladatom, hogy értsem, hanem hogy végrehajtsam – visszhangzott bennem még a katonai szolgálat alatt megtanult beidegződés.

Eltettem a pergament a levéltárcámba, de mi legyen a dobozzal. Gyönyörű a fedlapja, kár érte… de mindegy, most nem lehet érzelegni. Nyomás, fel vele a WC-tartályba és gyerünk a biztonsági ellenőrzésre.

Mire visszaértem, már apadt valamit a sor, de egyszerre csak erős parfűmszagra lettem figyelmes. Hátrafordultam és igen, Vörös Lengváry Szakálka állt mögöttem a tűzpiros ruhájában, mély dekoltázzsal, sárga táskával az oldalán…és ezt nem hiszem el…a sárga magas sarkú cipőben, amit tőlem vitt el! Ez egyszerűen pofátlanság!

Ezt persze Rebekka egyáltalán nem így érezte. Könnyedén szóba elegyedett velem, mintha minden természetes lenne ebben a helyzetben. Három perc semmitmondó beszélgetés után viszont témát váltott:

-     Ahogy látom, ma elég alapos az átvizsgálás itt a reptéren. Én sokat járok errefelé, engem nem érint a dolog, ismernek. Ha esetleg van magánál olyasmi, amit jobbnak lát nem mutogatni a biztonságiaknak, nyugodtan adja ide, majd a repülőn visszaadom - suttogta a fülembe.

Megköszöntem az önzetlen kedvességét, de érthetően nem kívántam élni a soha vissza nem térő alkalommal. Nyilván nem csak az alkalom nem lett volna soha vissza nem térő, hanem az átadott tárgy sem, amennyiben az a keresett doboz lett volna. De hát az már jó helyen van a WC-tartályban.

Amikor sorra kerültem, sajátos jelenetek játszódtak le körülöttem. Az első percben egy borízű hang zavarta meg a kikérdezésemet, majd egy félmeztelen ember rontott be a szobába, aki mindenáron előbbre akarta kérni magát, mert hogy megy a repülőgépe. Kerek szemekkel néztem: de hiszen ez Panrac. Ó, a borízű hang meg Eyrf volt! Közben Protán is előkerült és valamiért kérdőre vonta a reptéri ellenőröket. Csak lassan jöttem rá, hogy a három jómadár igazából az én átkutatásomat igyekszik folyamatosan megzavarni – nyilván Lónyay kérésének megfelelően. Hát, csakugyan fontos lehet az a pergamenlap, az már biztos.

Mi tagadás, elég hosszan foglalkoztak velem, de a levéltárca nem érdekelte őket (pedig közben Protán éppen egy könnyed táncot lejtett el a szobában, az őrületbe kergetve a személyzetet). A táskámat viszont – mintha csak fülest kaptak volna – ízekre szedték és az összes szennyest fellajstromozták, amit találtak benne. Sebaj, a lényeg hogy egy óra múlva a gépen voltam. Szinte már meg sem lepett, hogy egy fél perc múlva Vörös Rebekka jelent meg a gép ajtajában, majd egyenesen odajött mellém.

-     Ugye, helyet foglalhatok itt maga mellett –kérdezte már rég leülve a szabad helyre. – Remélem, mára már véget értek az atrocitások, képzelje el, még engem is ízekre szedtek. Vajon mi történhetett? Esetleg maga tudja?

-     Valami időzítő szerkezetet keresnek, úgy hallottam. Lehet, hogy valaki fel akarja robbantani a repülőt – mondtam mély átéléssel, hátha ettől magába roskad az utastársam, de hát nem ez történt.

-     Ja, de izgalmas, és megtalálták? – csicsergett tovább Rebekka.

-     Szerintem nem, de lehet, hogy nincs is az a szerkezet, amit keresnek. Ez a leggyakrabban így szokott lenni. Jön egy füles, keresnek valamit, aztán sehol semmi. Azért lenne jó, ha megtalálnák, mert akkor végre elindulnánk – mondtam kissé bosszúsan.

Ebben a pillanatban két rendőr jelent meg a gép ajtajában. Körbenéztek, majd odaléptek Rebekkához.

- Ha jól sejtjük, Szakálka Rózához van szerencsénk! Szíveskedjék velünk fáradni.

Rebekka arcán valami sötét hullám futott át. A meglepetés, a harag, a düh és az értetlenség

- Én? Biztos ez? Nem erről volt szó – mormogott valamit, de mivel a rendőrők hajthatatlanok voltak, elindult a gép ajtaja felé.