Közreadja: Elisabeth de genere Arrabona

Muz-éj Pest-Budán!

Tekintetes urammal régi kívánságunk vala, hogy egy napon híres Pest-Buda városában látogatást eszközlénk. A Lancetta utazási büró segedelmével ez a régi kívánságunk vált valóságossá ez idei nyáridőn. Utunk előtt, mivel azt hallánk, hogy a szorgalmatosság híjával létező pesti népek sem a bagamér sem a katakurd nyelvezetet nem birák sőt anglusul sem nagyon tudának, ezért még itt Zinbielben beíratkozánk egy igaz magyar okításra.

A számos tanfolyások közül az új magyar tanfolyamnak adánk előnyzéket. Imhol vagyunk bátrak most ezt a kis úti  descripciót is ezen tudásunkat birtokolva a köznek kiadni.

Mikoron Pest Budára érkezénk a aéróportról egyenünnen a szállás helyünkre bérkocsizánk. Rögvest észre vevénk, hogy a késői óra és a nedves időjárás elleniben igen csak nagy a nép kitódulási kedve. Mindenünnen tarka panneau-k tették hírré, hogy ez az estve nem akármiljen ám: ez a Muz éj. Nem sokáig töprengőztünk, s a vendégház recepcióján informálódást kezdeményezénk. Bizony eléggé meglepett bennünket a pult megett lévő kisasszony mennyire nem esméri a szép magyar nyelvet!

Példának okáért azt kérdezte, hogy "Miben segíthetek?", ahelyett, hogy azt mondta volna: "Miben állhatok a becses szolgálatukra?" Alig bíránk megértetni magunk véle! Engemet eme készületlenség meglepe, de mint eme írás további szakjaiban olvashatjátok még további hasonlatos meglepetések érének az estve során. Hogy egyik szómat a másikba ne öltsem, ahogy azt drága tanító urunk Zinbielben számtalanszor elmondá. Minekutána rövid diskurzus eredményeként fény derült a valóra, éppen a Irodalmi Múzeum előtt van a hotelunk, nosza átall is ballagtunk, hogy ott literátorok társaságában múlassuk az estét.

Még nagyobb meglepődést okozott, hogy magukat literátornak vallók között hasonlatosan érthetetlen beszéd dívott, mint azt mi már a kisasszony esetében is tapasztalánk odaát a szállóhelyen. A nyelvezetük tagadhatatlan készületlensége dacára annyit kihámozánk, hogy paródisztikus művek felolvasásán tartózkodánk. Bár oly gyakran hívák segedelmül vonni az ismeretlen, furcsa szókat, hogy csak ámulánk.

Nagy ámulatinkban egyszerre csak kiviláglott, hogy nem mindenki oly barbár nyelvezetet bír, mert a hangosanszólónál termő szőke fiatalember, egy bizonyos Lackfi János, végre igazi magyar románba kezdett, oly athmospherat teremtve, hogy azonnal abbahagyánk a szüremkezést. Sajnálatosan irigylék eme szép beszédet, s alig mondá el az anecdótumocskát, rögvest visszavevék tőle a szót. Egy Kis Judit Ágnes névre hallgató asszonyság még szívből valókat szólott, de a két conferencié szerepelhetnéke nem tűrt halasztást, ám a mindennemű szép szavakat mellőző beszédeikből sajnálatosan igen keveset sikerült magunkévá tenni. Ettől kezdve váncorgani látszott az idő. Bár a recenzorok bizonyára nagyra értékelék, mi kissebitenénk a többi asszony nemű népek hexameter stigmáit. De reménylem ennyi ízelítő még a phantáziátlanoknak is elegendő.

A széansznak a publikum tapsa vetett véget, és mi azonmód bevetettük magunkat a buffetbe, hogy csillapítsuk mardosó éhségünket. Betolánk jóféle szendiket, virsedliket nem tartózkodánk a nagy tálakba kihelyezett mustármagból levő mártás fogyasztásától sem. A mekdonáldok lehúzhatják (a rolettát), olyan prima dinert kerekítettünk, akárha dejeunernek is  bevált volna. A szellem és a test jóllakatása után mi ott hagytuk a szellemi aristokratia e fészkét és új kalandokra indultunk.

Erről való beszámolásunkat a következő alkalommal olvashatjátok vagy sem, ahogy azt kedvünk és időnk diktálja.