Mesék

Tartalom:

Szent Sárkány és a györgy (Sárkimese) - Stephanus Bartolits

Szupoze meséi - Elisabeth d. g. Arrabona

Mesék a Kékszakállú és az Igazságos Szelámról - Viola d.g. Exiguum

Mese a posadáról - Viola d.g. Exiguum

Sergegyomosi mese (töredék)  Viola d.g. Exiguum

Mese a kéregető vándor meluzinról - Viola d.g. Exiguum

Mese Sohn Smithről - Attila de genere Catus

 

Gyűjtötte: Stephanus Bartolits bibliokibernológus

Szent Sárkány és a györgy

 

- sárkimese -

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu egy nagy hegy lábánál, aminek félelmetes neve volt. Úgy hívták, hogy Bőemberalja. Nem sokan tudták, mitől van ilyen rettenetes neve a falunak, ahol egyébként ugyanolyan derék, szorgos sárkányok éltek, mint bárhol máshol Givdullahban. Nappal kijártak a földekre dolgozni, délben elvonultak a ligetek felé egy kis ebédrevalót harapni, este pedig szorgosan foglalkoztak a sárkányporontyokkal. Nem mondom, némelyik sárkányfiak el-elmentek a kocsmába szeven-upozni. No, félreértés ne essék, ez nem az üdítőt jelentette, hanem gondosan kikértek maguknak hét-hét korsó sert, majd "szeven-up" felkiáltással egyszerre húzták ki mind a hét korsót a hét fejükkel. Az ilyen kicsapongások után persze volt egy kis kénköves lángokádás meg más kihágások, de egyébként egész Bőemberalja nagyon jámbor falu volt.

Rettenetes nevének az oka a hegy oldalában fekvő erdő mélyén rejtezett. Ott ugyanis volt egy hatalmas barlang, amit nappal is messze elkerültek a sárkányok, mert a mesék, legendák és néhány sárkány saját állítása szerint is ebben a barlangban élt egy györgy. Nem sok nyomát lehetett látni fényes nappal, de híre volt, hogy éjjel bizony ki-kitör a barlangjából és ha eltévedt sárkányifjút talál az erdőben, bizony nem kegyelmez neki. Azt is rebesgetik, hogy sokszor nem is két lábon jár, hanem négy lábon és ilyenkor még nem is olyan rettenetes, mert két feje van. Hanem amikor két lábon billeg hihetetlen sebességgel, akkor bizony - hiszitek vagy sem - egyfejű. Van is Bőemberalján egy mondás, hogy "ne kísértsd az erdőt, mert elvisz az egyfejű". Hát ez a mondás is ezt a borzalmat sugallja.

Hitték is a sárkányok, nem is a történeteket, sokan hat fejüket is kétkedve ingatták a hosszú téli estéken, mikor szó került a györgy rémtetteiről, de igazából senkinek nem volt ingerenciája utána járni a dolognak. Hanem egyszer nagy riadalom támadt Bőemberalján, s ettől kezdve mindennapi téma lett a györgy pusztítása. Történt ugyanis, hogy a sárkányicák, azaz a süldő sárkánylányok tavaszünnepet ültek az erdő melletti tisztáson vidám indulókat és szomorú bandulókat énekelve, mikor is - legalábbis az egyik sárkányica elmesélése szerint - nagy sötétség támadt, hatalmas, folytonosan erősödő robaj hallatszott az erdő felől, majd egyszer csak kirontott a fák közül a györgy - éppen két feje volt, de így is igen félelmetesen nézett ki - és huss, két sárkányicát is magához ragadott, majd hatalmas hahotázás közepette visszavágtázott az erdőbe. Lett nagy sírás-rívás Bőemberalján, ráadásul az egyik sárkányica éppen Bőemberalja legtehetősebb sárkányának a lánya volt, aki éppen házasodófélben volt. Várták a sárkányok három éjjel, három nap a sárkányicákat, hátha visszatérnek, de az erdei barlanghoz senki nem mert közelíteni.

Fogta is a két sárkányapa az összes fejét, mivel egyszerre nem tudták, így felváltva, s azon tanakodtak, mitévők legyenek. Törték a fejeiket, törték rendesen, de semmilyen megoldás nem jutott az eszükbe. Ebben a pillanatban belépett a sárkányverembe Givaldo, az ifjú sárkányvitéz, aki feleségül kérte a sárkányicát.

- Khm, khm - köszörülte meg néhány torkát, mert a két elkeseredett sárkányapa meg sem hallotta jöttét. - Azért jöttem, hogy elmondjam néktek: egy fertály óra múlva két hű sárkánybarátommal nekivágunk az erdőnek és kiragadjuk a györgy fogságából a sárkányicákat. Elszántak vagyunk, erősek vagyunk, semmi nem állhat utunkban. Egyik fejem mélyen elaludt és álmot látott, amiben benne volt a győzelem jele. Mikor újra kinyílt a szem, ez a fejem már tudta, hogy útra indulok. A többi hat pedig elég segítség lesz ahhoz, hogy ez a vakmerő hetedik ne vigyen könnyelmű kalandokba. Tehát indulok, s nem térek vissza a sárkányicák nélkül, ezt megígérem. Igaz, hogy semmim nincs, amivel le tudom győzni a györgyöt, de most ezen gondolkodni nincs idő, cselekedni kell.

- Ne mondd, hogy semmid sincs, Givaldo. Ott van a bátorságod, a szereteted és az elszántságod. Rátaláltál lányomra, Brethárra s bár vallásunk nagy könyve, a Dragibla azt tanítja, hogy "Légy alázatos és tűrd el veszteségeidet, mert a dolgok rendje rátalálni és elveszíteni", de most az mondom, ne fogadd el a Dragibla tanát, hanem járj túl a györgy eszén és hozd vissza mindkét sárkányicát. Találj rá újra Brethárra és ne is veszítsd el többet, szívből ezt kívánom.

Ezzel a sárkányok egymás nyakaiba borultak, s elbúcsúztak. Givaldo még visszament két rettenthetetlen barátjáért, majd hármasban elindultak a györgy barlangja felé.

Már magasan járt a nap, mikor megérkeztek az erdő mélyén tátongó barlang szájához. Közben körmeiket élesítgették, egymást bátorították és arról disputáltak, mekkora is lehet egy ilyen jól megtermett györgy, különösen akkor, amikor éppen négy lába és két feje van. Néha meg-megborzongtak, de ezt nagyon titokban tették, nehogy a másik kettő észrevegye, hogy a nagy bátorság néha elillan. A barlang előtt Givaldo megszólalt:

- Barátaim, két lehetőségünk van. Vagy együtt megyünk be és leljük fel a györgyöt, vagy egyesével próbálkozunk. Melyik megoldást válasszuk?

A két barát szinte egyszerre emelte fel összes fejét.

- Nem azért jöttünk hárman, hogy végül csak egyet érjünk! Együtt jöttünk, együtt győzünk és együtt is üljük a diadalt. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre kell elbánnunk a györggyel és kimentenünk a sárkányicákat.

- Akkor ez a kérdés eldőlt. Induljunk, de újra mondom nektek: azt láttam álmomban, hogy nem erőszakkal értem el a győzelmet, hanem okos szóval. Ne ontsunk vért, ne szítsunk lángot, amíg az nem feltétlenül szükséges. Ki tudja, mitől sokszorozódik meg a kétfejű ereje.

Csendben elindultak, azaz dehogy csendben, hiszen ha három sárkány egyszerre indul meg egy szűk folyosóban, akkor ott repül-zördül minden, ami útban van óriás testüknek. A barlang belső részein pedig pontosan ez volt a helyzet: alig- alig fértek el egymás mellett, majd kénytelenek voltak egymás után menetelni, mert a belső járatok már igen szűknek bizonyultak. Givaldo néha be is verte egy-egy fejét a kiszögellésekbe, s ilyenkor csendes szitkozódás és némi kénkőbűz hagyta el a sértett fejet. Már éppen kezdtek elbizonytalanodni, hogy nem tévedtek-e el, amikor egy óriási csarnokba értek. Első meglepetésükben fel sem tűnt, hogy annak ellenére, hogy mélyen a föld alatt vannak, a csarnokban nappali világosság uralkodott.

- Legyetek üdvözölve, hívatlan vendégeim! - hallatszott valahonnan egy olyan erős hang, hogy a sárkányfiaknak egy pillanat alatt remegni kezdett a lábuk. - Nem gondoltam, hogy valaha is látogatóm lesz itt a hegy gyomrában, de ha már jöttetek, gyertek bátran beljebb. Aki eddig bátor volt, most se legyen ijedős.

A sárkányok tétován beljebb léptek, majd megálltak, mert a csarnokban elkezdett egyre sötétebb lenni. Hirtelen felcsattant egy taps, mire a csarnok felső részében nagy zúgás támadt, majd egy hatalmas villám szelte át a csarnokot. A zúgás tovább erősödött, és a villám belecsapá egy sziklába, amely egy nagy fáklya alatt meredezett. A villámcsapástól a fáklya meggyulladt és újra világos lett. A zúgás megszűnt és a sárkányok terített asztalt láttak maguk előtt és négy ülőalkalmatosságot körülötte. Három olyan volt, mint amilyet megszoktak kis falusi sárkánylyukaikban, a negyedik pedig egy egészen furcsa szerkezet volt: négy egyforma lábon állt egy vízszintes tető és annak az egyik szélén egy tömör falap magasodott függőlegesen.

- Terüljetek el az asztal mellett, ahogy szoktatok! - hallatszott az égi hang, bár még mindig nem láttak senki élőlényt a csarnokban. - Ha meggyőződtem róla, hogy jöveteletek célja barátságos, én is csatlakozom hozzátok. Hanem most halljam, mit kerestek errefelé, ahová még élő sárkány soha a lábait be nem tette.

- Nem tudjuk, ki vagy, ismeretlen hang, de mi a györgyöt keressük, aki elrabolt két sárkányicát a falunkból. Vele akarunk alkut kötni. Ha nem Te vagy a györgy, akkor mondd el nekünk, ki ő és hogy találunk el hozzá, hogy visszakapjuk az elrabolt sárkányicákat. - sípolta ki a hangokat a legnagyobb torkán Givalda, mert bizony beszélni is alig tudott.

- A györgyöt keresitek tehát. Rossz helyen jártok és rosszat is kerestek. Tudnotok kell, én nem a györgy vagyok és mégis a györgy vagyok. Testi valóm a györgy, de lelkemben független lény vagyok. Saját testi valóm még akkor megszűnt, amikor még egy volt a Semmi és a Minden. Megszűnt testi valóm adta az energiát ahhoz a tűzhöz, mely mindenek kezdetét jelentette. Mert mint tudjátok, tűzben születtünk hajdan és tűzben is fogunk meghalni. A ti fura szent könyvetek, a Dragibla is ezt írja - és ez pontosan így is történt. Testem táplálta a tüzet, ami a Teremtést hordozta magában. Belőlem jött létre a tiszta, érintetlen világ. Ám ahogy ez a világ tágult, úgy lett minden egyre rosszabb és rosszabb. Kezdetben még kicsi volt a világ, szinte pontszerű. Kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac. Aztán, ahogy testem tovább égett, a világ csak tágult és tágult. Eleinte szunnyadt még a két kistestvér, az Idő és a Tér. Később aztán a Káoszból kivált egy jel és ettől felébredt a két kistestvér. Cseperedni kezdett az Idő és tágulni a Tér. De tudjátok meg, míg a rény három dimenziós pont, a bűn körtérfogat. És azzal, hogy a két kistestvér nőni kezdett, a rény helyét fokozatosan átvette a bűn. És a testem még tovább égett, az Idő egyre nőtt és a Tér egyre tágult egyszer csak elfogyott minden rény és mindent elöntött a bűn. És akkor szörnyű dolgok történtek e világon. Elfogyott a Teremtés ereje, mert elfogyott a testem. És akkor kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből. Megállt a Teremtés folyamata, de romlott világ maradt a helyén. Elmúlt a háromdimenziós pont és eluralkodott a körtérfogat. Azt láttam, hogy minden, amit testem tüze táplált, rossz dolgok forrása lett. És akkor megvontam a világtól minden energiámat. És minden, ami rossz volt elmúlt és végül szótlanná lett az idő és képtelenné vált a tér. Most már tudom, mit kell tennem, hogy a rény helyét ne vegye át a bűn. A baj csak az, hogy elégett a testem, s nincs, ami az újabb Teremtést táplálja. A tény az, hogy létezem az időben és a térben, ám úgy határoztam, nem leszek többé egyedül. Ekkor választottam testemül györgyöt és a lovát, akinek az a feladata, hogy táplálja a teremtést. Itt élek a sziklabarlangban, testem tehát györgy, akinek a feladata, hogy annyi rénnyel telt testet bocsásson rendelkezésemre, amennyi az új teremtéshez csak szükséges. György tudja a feladatát, mindig tiszta, fiatal táplálékot hoz, akiket - ki tudja hol - a világtól elzártan nevel. Ez volt az új kezdet: a györgy sok kicsi, tiszta lényt gyűjtött, a világtól elzártan nevelte őket. És akkor az azt követő hetedik évben a kicsik nagyokká váltak, s tiszták maradtak, tehát magukban hordták a rényt és kizárták a bűnt. S most nézzétek: a csarnok falán ez a tábla a Teremtés nagy záloga: itt olvashatók örök hőseink, kiknek neve kőbe vésve álljanak itt örökül. Ide kerül fel a két sárkányica neve is, hogy testükkel táplálni tudjam a második Teremtés tüzét, amire már a magam teste nem ad lehetőséget.

Döbbenten és megindultan hallgatták a sárkányifjak a Teremtő hangját, hiszen a történet, ami elhangzott, szinte teljesen megegyezett a Dragibla lapjain olvasható teremtés-mítosszal. Csakhogy abban szó sem volt sárkányicák elrablásáról, nem is beszélve elevenen való megégetésükről. Arról meg egyáltalán nem volt szó a Dragibla történeteiben, hogy éppen Brethárt kellene feláldozni a teremtés magasztos célja érdekében.

- Megértettük nemes feladatodat, Teremtés lelke, de nekünk a Teremtés testével lenne leszámolnivalónk. - szólalt meg nagy nehezen Givaldo. - Ha 12 órán belül nem adja vissza a sárkányicákat a maguk teljes sértetlenségében, elbúcsúzhat testétől, amit csak azért nem ajánlunk fel néked, mert már egy szemernyi rény sem található silány porhüvelyében.

Ezzel Givaldo felállt az asztal mellől és harciasan körülnézett a csarnokban. Ott azonban nem mozdult semmi sem, hiszen a három sárkányon kívül egy teremtett lélek sem tartózkodott odabent. A sárkányfiak számára nyilvánvaló lett, hogy a barlangban nincs kivel megküzdeni: a hang tulajdonosa nem létezik, hiszen önnön testét is úgy kölcsönzi, akitől viszont kölcsönzi, annak nem áll módjában bármit is tenni sem saját akaratából, sem erőszak hatására.

- Mert a dolgok rendje, rátalálni és elveszíteni. - mondta ki hangosan Givaldo a Szent Könyv, a Dragibla már korábban idézett sorát és összes sárkányszemét elöntötték a könnyek. Potyogott a könnye a másik két sárkánybarátnak is, s a sok-sok könny megtöltötte az asztalon álló teríték üres poharait, a tányérokat, mindent. Pár perc múlva már nem volt az asztalon olyan edény, ami ne lett volna színültig sárkánykönnyel. Igazi, őszinte rénnyel telt sárkánykönnyekkel.

Nem vették észre a nagy szomorkodásban, hogy a csarnok túloldalán egy kicsi, törékeny ember lépett be, két lábon, egy fejjel, ahogy az a legrémesebb sárkánymesékben hallható. Csendben odament az asztalhoz, a könnyeket nesztelenül egy nagy kancsóba gyűjtötte, bőr sarujában nesztelenül tüsténkedett a hangosan síró, jajongó sárkányok között. Szemmel láthatóan elégedetten nézte a váratlanul érkezett ajándékot, hiszen tudta, hogy a sárkánykönny az egyik legkelendőbb áldozati ajándék a Teremtés telhetetlen oltárán. Egy kicsit még nézte a magukba roskadt, szánni való sárkányifjakat, majd odacsoszogott a csarnok egyik falához és elhúzott egy retesszel elzárt ajtót.

- Menjetek, sárkányicák, vigasztaljátok meg ezt a három bamba sárkányifjút, mert sose fognak egyébként kitalálni innen a barlangból, ha nem segítetek nekik.

Ezzel a félelmetes, rettenthetetlen györgy eltűnt a csarnok mélyén, magával cipelve a mindennél értékesebb, sárkánykönnyel telt kancsót.

Hát így esett, hogy másnap, április 24-én Bőemberalja összes sárkánya összegyűlt a város főterén és megtartották Givaldo és Brethár esküvőjét, egyben kikiáltva a napot a sárkányeregető Szent György ünnepének. Ezért eresztik azóta is szabadon az állatokat éppen ezen a napon az állattartó gazdák, a cserébe adandó sárkánykönnyeket pedig néhány butélia jobbfajta fehérbor elfogyasztásával helyettesítik

 

Találta: Elisabeth de genere Arrabona

Szupoze meséi

  1. Erdő ura a Gorál

A Gorál elhatározta, hogy újra ő lesz az erdő ura. A választások közeledtével teleaggatta az erdőt a Szárnyas Murmucot ócsárló plakátokkal. A Szárnyas Murmuc se volt rest, azonnal visszaócsárló plakátokat rakatott a fákra. Erre a Gorál még nagyobb táblákat tetetett fel. A válasz Szárnyas Murmuctól is hamarosan megjött. A fák egy darabig csak nyögtek, majd egymás után kezdtek töredezni az ágaik. A lepotyogó óriás plakátok kisebb állatokat nyomtak agyon, madarak ezrei váltak hajléktalanná. Aki csak tehette a szomszéd erdőbe költözött. Végre elérkezett a szavazás időpontja. A ládába két cédula került: egy szavazat a Szárnyas Murmucra, egy szavazat a Gorálra.

Ráadás:

A szárnyas Murmuc választási verse:

Ne legyen úr a Gorál
mert nem kenyere a morál

A Gorál választási verse:

Sokat ígér a Murmuc
de mindenkit átver a huncut

  1. Truff és a Flox

Meghívta ebédre a Flox a Truffot. Egzotikus hattyúmáj koktélt tálalt gyönyörű hosszúnyakú kristály kelyhekben. Ő maga hiába is próbálkozott volna, nem tudott enni ilyen hosszú pohárból. A vendég kényelme az első! Lám, lám foroghat most a sírjában Szuppoze! – gondolta magában a Truff, - Íme nem veszett ki az önzetlen barátság és vendégszeretet a Világból! Ha már így kigondolta, rá is tüsszentett. Másnap elvitte a H5N1.

  1. Az Akazsu és Aphrodité

Az Akazsu beleszeretett egy ifjú havárba. Könyörgött Aphroditének, hogy változtassa őt lánnyá. Az istennő teljesítette a kérését. Viszont le akarta csekkolni, mennyire sikerült az átalakulás, ezért az esküvőjükön egy ogivát küldött a szobájukba. A lánnyá változtatott akazsu azonnal felugrott és bekapta az ogivát.

  1. Az éltes havár és szeretői

Az éltes havár két szeretőt tartott, egy fiatalabbat és egy idősebbet. Mikor az idősebb szeretőjével töltötte az éjszakát, az mindig levágta a havár fuszlijáról a csimbókot, vagyis a rebecet, hogy nehogy túl fiatalnak tartsák hozzá a szeretőjét.

Mikor a fiatalabb nővel volt, az mindig visszavarrta a rebecet, nehogy túl öregnek tartsák a férfit. Pár hét után a havár mindkét nőt kidobta, mert szétment a fuszlija.

  1. A pemmikánok és a szekér

A pemmikánok húzták a szekeret, a szekér nyikorgott. Az egyik pemmikán mérgesen hátraszólt: mi cipelünk Téged és Te nyögsz!

 

Viola de genere Exiguum

Mese a kéregető vándor meluzinról

Egyszer régen, nagyon régen élt fenn a palpi hegyekben egy öregember a feleségével és egyetlen lányukkal. Olyan szegények voltak, mint a templom egere. Egy ócska viskóban laktak, s nem volt másuk, mint egy-egy csorba palpitáljuk, no meg a viskó körül három kis posadájuk, főként a tojások végett. Az apó és az anyó mindennap koldulni jártak a csorba palpitáljukkal a közeli Palp városba, és ami ennivalót kaptak, abból gabarítottak vacsorát hármójuknak. A leány pedig gondozta a posadákat, néha tojást főzött, ha kockákat talált a posadafészkekben, és vigyázott a viskóra, hogy szét ne hordja a szél.

Egy nap, amikor az apó és az anyó elindultak már, a lányka észrevett egy fáradt gyalogos embert az úton. Öltözetéről hamar rájött, hogy egy kéregető vándor meluzin közeledik. Valóban enni és inni kért a megfáradt ember. A lány kétségbeesetten töprengett, hogy mit is adhatna a jövevénynek. Végül megvendégelte azzal a kis tojásos mirzabirzával, ami hármójuk vacsorája lett volna, és hogy illőn megajándékozza a vendéget, nekiadta az egyik posadát is.

A meluzin nagyon megörült: - Háromszorosan fogom meghálálni a segítségedet! - mondta, majd elballagott az úton, hóna alatt a posadával.

Eljött az este. Az apó és az anyó éhesen és fáradtan toppantak be az ajtón, egész nap hiába kéregettek, nem kaptak semmit. Rögtön látták a lányuk arcán, hogy valami baj van.

El is mondta a lány, hogy bizony nincsen vacsora, mert azzal vendégelte meg a vándor meluzint, sőt, még az egyik posadát is nekiadta ajándékba, hogy a tisztességen csorba ne essék.

Az apó és az anyó bólogattak. - Bizony, jól tetted. - mondták. A jövevény Bhaga oltalma alatt áll. Ha megajándékoztad, téged is meg fog ajándékozni Bhaga.

De a lány mégiscsak szomorú volt, mert sajnálta a szüleit, hogy nem tudta őket vacsorával várni. Egyre azon gondolkodott, hogy hogyan segíthetne rajtuk. Másnap korán reggel elindult a csorba kis palpitáljával, hátha nagyobb szerencsével jár, mint a szülei. Ment, mendegélt, és egyszerre csak azon az úton, amerre a tegnapi vendég elment, talált egy rebecet. Igencsak elcsodálkozott, mert Csimbókvölgy kicsit messze volt tőlük, és a fuszlivágás ideje régen elmúlott, de kis gondolkodás után felemelte a csimbókot, keszkenőjébe takarta és hazavitte a viskóba. Gondolta, jó lesz, befoltozni a szemöldökfa alatti rést, amin mindig befütyül a szél. Így is tett, betapasztotta a lukba a rebecet, aztán benézett a posadafészkekbe, s örömmel látta, hogy megtojtak a posadák, lehet prazemet sütni vacsorára. Gyorsan begyújtotta a sparheltet és gyúrni kezdte a tésztát.

A szülei vidáman ültek neki a szegényes vacsorának és jókedvűen eszegettek. Sőt, még csimboros teát is ittak utána, mert az anyókának sikerült egy kevés csimbort is szereznie. Vacsora után az apóka megfújta a szerpentjét, vidám muzsikát csiholt belőle, a lányka pedig lezginkát lejtett az asztal körül. Az anyóka nagyokat kacarászott, amikor - nem lévén elég hely a tánchoz -, a lánykája bele-beleütközött a hokedliba, s utána hosszan ugrándozott fél lábon. Aznap jókedvűen tértek nyugovóra.

Mekkora volt a meglepetésük, amikor másnap arra ébredtek, hogy a viskójuk gyönyörű palotává változott. A palota gazdagon be volt rendezve, a falakon selyemtapéta, mellettük ládák, szekrények, vitrinek, komódok, smizettek, ahogy dukál, a szekrényekben gazdagon díszített drága ruhák, klokéöltönyök, moák, bundák, cipellők, csizmák, kalapok, mindhármójuk számára. A kamrákban bőven volt eleség, a legfinomabb ételektől, a legfinomabb italoktól roskadoztak a polcok. A ládafiában számolatlan rebeci aranykrispin, a vitrinben mesterien csiszolt prákritok, kassziteritek és melinitek csillogtak kristályserlegekben; a márványpadlón puha szőnyegek, az ablakokon lenge függönyök, a konyhában arany és ezüst edények. Az ebédlőasztalon Nefelin-krémleves párolgott bagaméri porcelánból készült tálban, és mélyvörös csimbor volt a palpaspoharakban.

A szemöldökfa alatt, ahová a lány a rebecet betapasztotta, most egy csodás alabástrom dombormű, a Szem nézett le jóságosan a családra.

Nem voltak többé szegények, boldog életük volt ezután. Nem győzték kóstolgatni a finomabbnál finomabb ételeket, nem győzték próbálgatni a drága és pompázatos ruhákat. De hát sajnos, minden jónak vége szakad egyszer.

Egy alattomos szárnyas murmuc, akinek a neve Zihenyál volt, megleste a lányt, amikor épp a posadákat etette, és elhatározta, hogy elrabolja magának. Másnap rettenetes vihart támasztott. Hetvenhétféle szél fújt a palota körül, villámok sisteregtek, dörgött a menny. Mivel az apó és az anyó éppen jótékonykodni jártak a városban, a lány egyedül volt és félelmében belebújt az egyik ládába. Csakhogy Zihenyál feltépte az ablakot, berepült, felkapta azt a ládát, amelybe a lányka elrejtőzött és elrepült vele.

Nagy szomorúság szállt a palotára. Az apó és az anyó naphosszat csak sírdogáltak, áldozatot mutattak be a Szem előtt, és könyörögtek a lányuk előkerüléséért. Mindhiába. Eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.

Közben a szörnyeteg már Askhelon völgyében járt a terhével. Elfáradt a sok repüléstől, gyorsan beleásta a ládát a folyóparti homokba, hogy a lány ki ne jöhessen belőle, maga meg elment a fák alá szunyókálni.

Éppen arra vadászott a király fia. Sikerült foglyul ejtenie három tigrist, amelyek rettegésben tartották a környék lakosait. Ahogy lement kíséretével a folyópartra a lovakat megitatni, észrevett ám a királyfi egy különös tárgyat, aminek a sarka kicsit kiállt a homokból. Nosza, odaküldte gyorsan a bádigárdjait, hogy nézzék meg, mi az. Jelentették is a bádigárdok, hogy az bizony egy láda, mélyen beleásva a homokba. Megparancsolta hát a királyfi a szolgáinak, hogy ássák ki azt a ládát, aminek még a kicsi kiálló sarka is tündökölt a napsütésben. Amikor a királyfi kinyitotta a ládát, ámulva látta, hogy egy gyönyörű lány kucorog benne, se eleven, se holt a félelemtől. Meg sem tudott mukkanni, annyira reszketett.

De a királyfi olyan kedvesen kérdezgette a lánykát, hogy az mégiscsak nekibátorodott, és elmesélte a maga történetét.

Ahogy hallgatta a lányt a királyfi, egyre jobban beleszeretett. Nem sokat teketóriázott, rögtön megkérte a lány kezét, és mivel a lány igent mondott, haza is vitte a palotájába. Előbb azonban az éppen akkor foglyul ejtett három vad tigrist beletuszkolták a ládába, rákattintották a tetejét, s nyomban visszaásták a homokba.

Ahogy lement a nap, jött is Zihenyál, kiásta a ládát és most már egyenesen hazarepült vele a barlangjába. Hívta rögtön a szomszéd murmucokat és büszkélkedett: „Nézzétek meg, micsudás leányzót zsákmányoltam a palpi hegyekben!” Jöttek a szomszéd murmucok, csorgott a nyáluk az irigységtől. Ám amikor Zihenyál kinyitotta a ládát, három vad tigris ugrott ki belőle, s azok egy-kettőre felfalták a gonosz murmucokat. De mivel a murmucok nagyon mérges népség, mindhárom tigris meg is döglött nyomban.

Közben pedig a királyfi bejelentette apjának, hogy feleségül kívánja venni a megmentett leányt. Az öreg király nem nagyon örült ennek, de mivel a fia eddig minden ajánlatot elutasított, nem kellett neki a viking királykisasszony, nem tetszett neki a bergengóc királylány, sem pedig senki más szóba jöhető koronás leányzó, hát kénytelen-kelletlen beleegyezett a házasságba. Nosza, keresni kezdték apót és anyót, hogy meghívják őket az esküvőre. Azonban hiába járták be a király küldöncei egész Katakurdisztánt, nem találták meg a lány szüleit. Nem is találhatták, mert apó és anyó bánatában, hogy a lányukról nem sikerült semmit megtudni, örök álomra szenderedett.

Nem tetszett az öreg királynak, hogy senki emberfia nem ismeri a leányzót. Egyre csak késleltette az esküvőt, és mindenféle gyanú kínozta. Megszállottan csak arra tudott gondolni, hogy a leányzó nem is ember, hanem gonosz boszorkány, aki megrontja majd a királyi családot. Összehívta az államtanácsot, és megkérdezte a tanácsosok véleményét. Tanácsot tartott a fő-fő inkvizítorral is. Azonban se a fő-fő inkvizítor, se a tanácsosok nem értettek egyet vele. A királyt azonban nem lehetett meggyőzni. Egyre jobban belelovallta magát, hogy a leány boszorkány és el kell pusztítani. Kihirdette mindenfelé, hogy a leányt, aki megbabonázta az ő fiát, ki fogják végezni, máglyán égetik el a királyi palota előtt. A királyfi berontott az apjához, hogy észre térítse, de a király készült erre, szolgáival elfogatta a fiát és a vár börtönébe záratta. Tombolt a fiú a börtönben, de nem tehetett semmit. A lányt pedig elvitték a siralomházba, ott sírt-rítt napestig.

Ekkor előkelő uraság érkezett a király palotájába. Ládájából pénzt szóratott a szegényeknek, míg a palotához ért, s a királynak csodálatos arany serleget nyújtott át. Akkora prákritok ékesítették, akár az öklöm! Csodálkozott a király, és tudakozódott erősen, ki és mi lenne a vendég, s milyen céllal érkezett a palotába.

- Az esküvőre jöttem. - válaszolt az előkelő uraság. Hallottam hírét, hogy fiad az én húgomat kívánja feleségül venni. Nem jöhettem korábban, mert el kellett temetnem apánkat s anyánkat.

Megdöbbent a király. Mégsem lehet boszorkány az a leányzó, akinek ilyen előkelő bátyja van! - gondolta, mert ő már csak ilyen kategorikusan gondolkodott. Előhívatta a siralomházból a leányzót, és kiengedte a börtönből a fiát is.

- Miért nem mondtad, hogy ilyen előkelő családból származol, s ilyen kiváló bátyád van? - kérdezte a leánytól. Ő azonban csak sírdogált, hiszen csak most tudta meg, hogy apja és anyja meghalt. Ekkor odalépett hozzá a különös vendég és megkérdezte: - Nem ismersz meg? Én jártam a viskótokban itt az alsó világban szegény meluzin képében. Te akkor egész vacsorátokat nekem adtad, s útravalónak még az egyik posadátokat is. Én pedig visszatértem a felső világba, ahol olyan gazdag vagyok, hogy vagyonomat lehetetlen eltékozolnom. Azóta háromszor róttam le a hálámat jótettedért: először, amikor a rebecet hátrahagytam, és megjobbítottam az életeteket; másodszor, amikor igaz párodat, a királyfit odavezéreltem az Askhelon folyóhoz, hogy megszabadítson Zihenyál fogságából, harmadszor pedig most, amikor tisztáztam kilétedet a király előtt. Most már örökre testvérek leszünk. Tudd meg, szüleidet nem tudtam megmenteni, de illendően eltemettem őket fent a palpi hegyekben, ahol éltek.

Most pedig illő nászajándékot adok Neked, drága kincseket, palotákat, ne kelljen pirulnod új családod előtt.

Az öreg király szégyenkezve kért bocsánatot a fiától és a leányzótól és hamarosan megtartották a lakodalmat. Az öreg király ezután előzékenyen feldobta a talpát, így az uralkodás a királyfira szállt.

A királyi pár ezentúl boldogan élt, számos gyermekük született. És minden évben, ugyanazon a napon meglátogatta őket egy előkelő úr a felső világból, a királyné nővére, a térdén lovagoltatta a királygyerekeket, s ilyenkor hosszan beszélgettek a régi szép időkről.

(Az Arany sztúpa c. mongol népmese nyomán, ld. www.terebess.hu)

 

Hallotta: Viola de genere Exiguum

Szelám-mesék
(Két hanglenyomat)

1.

Szünetjel: (Bagaméria, Bagaméria,
rá a csapást Bhaga méri ma)

KÉKSZAKÁLLÚ SZELÁM ÉS A FESTŐ

Nem alusztok, gyerekek? No, ha nem, akkor ma Kékszakállú Szelámról mesélek nektek...

Mindenki tudja, hogy a király a lovagok közt a legelső volt bátorságban, jeleskedett vitézi erényekben. Bátorságánál talán csak hiúsága volt nagyobb. Szerette nézegetni magát palotája kristálytükreiben, a tó és a patak vizében, sőt, mindennap levest rendelt ebédre, hogy még a leves kerek foltjában is megpillanthassa saját fizimiskáját. No hiszen, volt is mit nézni, hiszen a király nyalka termetű, kellemes ábrázatú ember volt. Szerette is őt az udvar apraja-nagyja, legfőképpen pedig az ábrándos asszonynép.

Egy nap azonban nagy baj történt. A királyt lovagi baleset érte, elvesztette fél fülét és szemét. Az egész ország ismerte a királyt rettenthetetlenségéről, vakmerőségéről, mindenki tudta, hogy háborúban sohasem bújik el lovagjai háta mögé, s egy csatában - amit Venus-mezei csata néven ismer a katakurd történelem -, akármilyen derekasan is hadakozott, súlyos sebet szenvedett, s elvesztette a bal fülét és bizony a bal szemét is. Hiába vigasztalta őt az udvar, hogy így legalább mindenki láthatja, hogy uralkodója milyen bátor, mindig elöl harcol a háborúban, azért mégis megszomorodott a király. Nem volt már kedve tükörben szemlélni orcáját, vadászatokon messzire kerülte a tavakat és a patakokat, és kitiltotta a leveseket is a királyi ebédekről és vacsorákról, nehogy visszatükrözzék megcsúnyult arcát.

Szerencsére volt Szelám királynak egy derék kamarása. Ez a kamarás úgy rendelkezett, hogy attól kezdve a kristálytükröket minden teremben a bejárattól jobbra akasszák fel, hogy a király baloldalát sohase mutassák. És hogy a királyt jobb kedvre derítse, elhatározta, hogy festőt hívat az udvarba, akinek szigorúan megparancsoltatik, hogy készítsen hű képet a királyról, de olyat ám, amitől a király jobb kedvre derül, s ezt a képet akasszák fel a királyi tanácsteremben. Kidobolták hát, hogy jöjjenek a festők, ezer krispint kap, aki a királyt szépen megfesti. De ha a kép nem tetszik a királynak, akkor huszonöt botütés jár a kontár talpára, aztán mehet, ha tud, amerre lát.

A festőknek azonban, mintha máshol akadt volna dolguk, senki sem jelentkezett, hogy lefesse a királyt.

No, de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, volt akkoriban Katakurdisztánban egy igen jeles képíró mester. Messze földön híres volt a tehetségéről, az ügyességéről. Mondják, ha lefestett egy almát, mindenki le akarta kapni a képről, és bele akart harapni, mert azt hitték, valódi. Ha lefestett egy gyűrűt, mindenki igazinak nézte, s fel akarta próbálni az ujjára. Ennek a mesternek eljutott a híre a királyi udvarba. Nosza vapotronos vitézeket küldetett érte a kamarás, és ha tetszett, ha nem, el kellett jönnie, hogy a királyt megörökítse.

Főtt a feje a mesternek, hogy mit is tegyen. Hiszen tudta, ha nem tetszik a kép a királynak, huszonötöt kap a talpára, de bizony, még az is lehet, hogy a hiú király leütteti a fejét.

Így szólt tehát a képíró a királyhoz:

- Felséges királyom, Bhaga növessze hosszúra a szép kék szakálladat, hozasd elő az íjadat, feszítsd meg jól, s célozd meg vele az ellenséget, hadd lássa ország-világ, hogy milyen ügyes vagy a nyíllövésben! A király kegyesen bólintott, a mester pedig úgy festette meg a királyt, mintha a rossz szemét behunyná, hogy célozni tudjon. Hiányzó fülét pedig jól elfödte a király leomló hullámos hajával.

A kép elkészült, s ma is a Szelámok ősi kastélyát díszíti. A király pedig gazdagon megjutalmazta a találékony képíró mestert.

No gyerekek, most már feküdjetek le szépen, aludjatok jól, álmodjatok szépet, jó éjszakát...

 

Kedves hallgatóink a Katakurd Királyi Rádió, a KaKiRád magyar nyelvű adását hallották.

Gyorsírással lejegyezte: Viola d.g. Exiguum

 

2.

Szünetjel: (Bagaméria, Bagaméria,
rá a csapást Bhaga méri ma)

IGAZSÁGOS SZELÁM ÉS A KÉT VÁNDOR

Nem alusztok, gyerekek? No, ha nem, akkor ma Igazságos Szelámról mesélek nektek...

Igazságos Szelámnak nem volt párja a földön. Ha törvényt tartott, messze földről özönlöttek hozzá a népek, s csodájára jártak annak, hogy milyen jól ítélt a pörlekedő felek között. Idővel nem is győzte a törvénykezést, hiszen ő királyi felsége nem bírt annyiszor igazságot tenni, ahányszor perlekedni kezdtek a népek, hiszen sose fért meg jól bagamér a katakurddal, s egyikük se a havárral. Ettől kezdve Igazságos Szelám már csak akkor ült a bírói székbe, ha a bírák ítéletével nem elégedetek meg a haragosok. Így is akadt munkája elég.

Egy nap különös perlekedők kerültek az uralkodó elé.

- Mit kívántok tőlem? - kérdezte a király.

- Tégy igazságot Urunk! kiáltotta a két ágrólszakadt legény egyike. Mi vagyunk Csetresz és Patrasz, a két híres vándor - szólalt meg Patrasz. - Hétszer fordult meg rúdja körül a Teremtés Szekere, amióta együtt járjuk Katakurdisztán útjait. De most el kell válnunk egymástól. Vinném haza a tarisznyámat, ámde Csetresz azt mondja, a tarisznya az övé. Pedig az enyém, én örököltem még a nagyapámtól, ő hordta a mezőre, amikor szántani járt a gyikával.

- Dehogy a tied! - erősítette a másik. Én kaptam a tarisznyát ükapámtól, aki akkor viselte, amikor zarándokútra ment a Szent Sárkányhoz. A bíró pedig sehogy se tudott igazságot tenni köztünk.

Igazságos Szelám elgondolkodott és azt kérdezte.

- Hát mondjátok el, mi van abban a tarisznyában?

- Bhaga növelje hosszúra szakálladat, királyom! Abban a tarisznyában benne van az Égi Pemmikánfogat, rajta utazik Parenchima és nézi, ájtatoskodnak-e az emberek. - válaszolta Patrasz. Benne tántorog a Lezginkázó Havár, ott csillog az Égi Prákrit, ott meredezik Krispin Tömlöce, harcol a Két Testvérért Dan és Dszemü, Ott fut az Oroszlán elől Bófoil, ott öntögeti kancsóját az égi Oliguriánus, ott úszik Nonae, ott ül együtt Eyrf, Protan és Panrac, akik tanúsítják, hogy a tarisznya az enyém.

- Hát te mit szólsz ehhez, Csetresz? - kérdezte a király.

- Minden katakurdok Fejedelme, abban a tarisznyában benne van a Lorói kráter a Hun királlyal hun-meg-nem, a király arájával, a Csatornázási Főelőadóval és a Képíróval, a Sámánnal és a Minden Zaj Okozójával, a Kékszakállúval és a Drámaíróval, a Királyi Kíberrel és a Szakácsnővel, az első Nővel, a Kősziklával és a Virággal, akik mind tanúsítják, hogy a tarisznya az enyém.

- Hát erről mi a véleményed, Patrasz? - kérdezte a király.

- Felséges Királyom, a tarisznyában nincsen más, csak egy kis Khm-khm, a Szem, a Semmi és a Minden, az Idő és a Tér, a Káosz és a Jel, a Tűz és a Villám, a Rény és a Bűn, Örök hőseink és a Dolgok Rendje, a Kicsik és a Nagyok és valahol az alján egy elmaradt szonorikus kíntáta. - így Patrasz. Mire Csetresz:

- Dehogyis, Uram, hiszen az egész KAMIBÁL tudja, hogy a tarisznyában ott van a Nagy Népi Gorál és a Triőr, néhány jó hangú meluzin, az egész kocsmai oligúria néhány kopasz paroxistával, egy nagyon precíz potamológus és egy vidám mikológus, néhány preteriánus szerzetes egy prezabátorral az élen, s valahol az alján egy cvikkoló és egy krapula.

- Drága királyom, - szólalt meg erre Patrasz - hiszen Lezginka a tanúm rá, hogy van ott egy üveg Hodályvári szürkebarát, meg egy Förmedvény Kadarka, egy Panrac cuvee meg egy Protán-hegyi merlot, egy Lorói krátergyöngye meg egy Keláti Bagavér, egy Mordenti Leányka és egy Csimbókvölgyi ezerjó, egy Rebeci Fuszlivágó meg egy Omasus kövidinka, és valahol, a legalján egy igazi, Eyrf-hegyi parafadugó!

- Dehogyis, felséges királyom, - kiáltott Csetresz - hiszen a Szakácsnő a tanúm, hogy a tarisznyában Akromatiné pecsenyéje, egy öregítő kelát, egy Nefelin-krémleves, egy khm-khm-napi prazem, és egy titkos recept alapján készülő katakrézis, és a tarisznya alján ott lötyög egy jókora adag mizogin!

- Ne higgy neki, felséges úr, - üvöltött Patrasz - hiszen a tarisznya tele van kassziterittel, igelittel, prákrittal, melinittel, ichnolittel, erbiummal, illíniummal, és az alján, ott van még egy kis lakkolit!

- Dehogy, dehogy, - ordította Csetresz - hiszen nincs más benne, mint piknométer, szeriméter, ovalbumin, ovoszkóp és nefoszkóp, undáció, fulguráció és szulphuráció, abrázió, zokli és tokamak, no meg egy kis integumentum...

- Hogy mondhatsz ilyet a felséges király előtt - süvöltötte Patrasz -, amikor a tarisznyában csupán egy kis csurunga és feredzse, bevatron és bevatcsin, büretta és stampfol, koszperd és rifkabil...

- Eleget hallottam! - szólott a király. Nyissátok ki a tarisznyát!

A szolgák odaugrottak és kiborították a tarisznya tartalmát a király elé...

Mindenki csodálkozva látta, hogy a tarisznyában nem volt más, mint az Égi Pemmikánfogat, rajta utazik Parenchima és nézi, ájtatoskodnak-e az emberek. Benne tántorog a Lezginkázó Havár, ott csillog az Égi Prákrit, ott meredezik Krispin Tömlöce, harcol a Két Testvérért Dan és Dszemü, Ott fut az Oroszlán elől Bófoil, ott öntögeti kancsóját az égi Oliguriánus, ott úszik Nonae, ott ül együtt Eyrf, Protan és Panrac, ott van a Lorói kráter a Hun királlyal hun-meg-nem, a király arájával, a Csatornázási Főelőadóval és a Képíróval, a Sámánnal és a Minden Zaj Okozójával, a Kékszakállúval és a Drámaíróval, a Királyi Kíberrel és a Szakácsnővel, az első Nővel, a Kősziklával és a Virággal ...

 

Kedves hallgatóink a Katakurd Királyi Rádió, a KaKiRád magyar nyelvű adását hallották.

Gyorsírással lejegyezte: Viola d.g. Exiguum

 

Hallotta: Viola de genere Exiguum

Szünetjel: (Bagaméria, Bagaméria,
rá a csapást Bhaga méri ma)

Mese a posadáról

Kedves gyerekek, ma arról mesélek nektek, hogy miért pósol a posada!

Nem volt ez mindig így... Réges-régen, amikor a fényességes demiurgosz, Alahatala megteremtette az állatokat, akkor a posadának eszébe se jutott pósolni. Csak billegett jobbra meg balra, nem is hívták akkor még posadának, az volt a neve, hogy billegám! A nősténye se tojt kocka alakú tojásokat, hanem rendes tojásformájú tojásokat tojt, ahogy illik.

És ahogy az már házasoknál lenni szokott, billegám és billegámné veszekedtek is állandóan. Az asszonyka mindennap haragosan förmedt rá a férjére:

- Te egész nap csak billegsz jobbra, meg billegsz balra, én meg megszakadok a sok munkától! Még ezt a vacak fészket se tudtad rendesen megrakni, befúj a szél! Amikor meg billegsz, az én kis tojásaim máris kipottyannak a lyukon, egyenesen bele a fa alatt ugráló kvaggáknak a szájába!

- No de billegám papa se hagyta magát, rögtön kész volt a válasszal:

- Ha ülnél rendesen a tojásokon egész nap, akkor nem pottyannának ki! De hol a fodrászhoz mész, hol a szoláriumba, mindenfele lófrálsz egész nap. Amikor hazajövök, se vacsora, se rend, se tisztaság, a tojásokat meg fölfalják a kvaggák!

És ez így ment, nap mint nap.

Egy nap aztán megunták a sok veszekedést, és elindultak a láthatatlan Oha hegyéhez, a fényességes, bölcs démiurgoszhoz, Alahatalához, hogy igazítsa el a dolgukat.

Igen ám, de Alahatala előtt hosszú sor kígyózott. Ott várakozott az igelit, aki hosszabb csőrt kívánt magának, hogy jobban elérje a kukacokat, aztán ott volt a drift, aki nagyobb szárnyakat szeretett volna, hogy magasabbra repülhessen, ott ült az ogiva, aki azon kesergett, hogy túlságosan szőrös az ülepe, kinevetik a többi állatok, ott ugrabugrált a kvagga is, hogy olyan ugrólábakat kaphasson, amivel a billegámék fészke közelébe tud kerülni, hogy jobban el tudja kapni a pottyanó tojásokat. Ott szégyenkezett a flox is, aki akkor még büdösebb volt a görénynél is, és emiatt várakozott kétségbeesetten Alahatalára. Ott toporgott ám az akazsu is, ő meg azért lázadozott, mert csak egy fél fog jutott neki a teremtéskor.

Ott ült a gorál is, de ő csak mutogatott, mert nem volt hangszalag a torkában. Billegáméknak bele kellett törődniük, hogy a sor végére kerülnek. Persze, azonnal veszekedni kezdtek.

- Ha nem vetted volna be a kanyart a Miguosnál, akkor megspóroltuk volna a kerülőt. Most aztán te vagy az oka, hogy egész nap itt dekkolhatunk!

- Ha nem tollászkodsz órákig a tükör előtt, akkor időben elindultunk volna, s mi lettünk volna az elsők! Most aztán leshetjük, mikor kerülünk sorra!

Így évődtek a házastársak, mígnem aztán fényességes Alahatala beszólította őket.

- Nektek meg mi a bajotok, - kérdezte türelmetlenül, mert már igen elfáradt az egész napos reklamációtól. Nagyon sokat dolgozott, hiszen az igelitnek új csőrt kellett vágnia, a driftnek nagyobb szárnyat kellett szabnia, az ogivának ki kellett borotválnia a fenekét, a kvaggának rugót kellett tennie a lábába. A floxnak virágillatot termelő mirigyeket kellett beültetni a bőre alá, az akazsunak új rágószervet készített, a gorálnak pedig különleges hangszalagokat kötött be a torkába, hogy ezentúl képes legyen morális korálokat énekelni.

Billegám és Billegámné egyszerre kezdtek beszélni.

- Ez a tökéletlen férjem, állandóan billeg,  és kibillegteti a tojásokat a fészekből!

- Ez a szűkagyú asszony sose ül rendesen a tojásokon, mindig összevissza lófrál, aztán persze hogy lecsúsznak a tojásai a fészekből. Lassan már meg se merek mozdulni.

Alahatala nagyot sóhajtott.

- Mától fogva nem fogsz billegni. Mondd csak, tudsz pósolni?

- Nem. Vallotta be a madár.

- Márpedig jó lesz, ha megtanulod. Mert mostantól kezdve posada lesz a neved. És hogy a tojásaitok biztos ki ne potyogjanak a fészekből, posadáné, te kocka alakú tojásokat fogsz tojni. Kicsit fájni fog amikor kijön, de ezek a kockatojások teljesen gurulásbiztosak. Sajnos, épp most szereltem rugót a kvagga lábába, muszáj lesz a tojásaidat megvédeni.

Posadáék igazából nem voltak túl lelkesek a dolgok ilyetén fordulata miatt. De már nem volt mit tenni, Alahatala berekesztette a fogadóórát, haza kellett repülniük. Azóta a posada csak pósol, nem is billeg, a nősténye pedig kocka alakú tojást tojik.

Hogy mi a tanulság ebből, gyerekek? Tulajdonképpen semmi. Aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát.

 

Kedves hallgatóink a Katakurd Királyi Rádió, a KaKiRád magyar nyelvű adását hallották.

Gyorsírással lejegyezte: Viola d.g. Exiguum

 

 

Szünetjel: (Bagaméria, Bagaméria,
rá a csapást Bhaga méri ma)

Sergegyomosi mese

Nem alusztok még, gyerekek? Jöhet a mese? No jó, hát akkor kezdjük!

Szomorkodtak a gömbakácok Sergegyomoson. Ágaik sorra lekókadtak, leveleik összepöndörödtek, már nem is látszottak gömbakácnak, inkább tojásakácnak nézhette volna őket akárki. Sőt, estére már kifejezetten kockafejűek lettek az akácok.

Összeszaladtak az emberek és ámultak-bámultak. Senki se tudta, mitől eresztették ennyire búnak a fejüket Sergegyomos híres gömbakácai. El is küldtek a falu bölcseiért, hogy mondanák meg, mit tegyenek, hogy a gömbakácok végre visszagömbölyödjenek.

 Először Dindon Diridon érkezett meg. Elővette a nefoszkópját, megszemlélte az elkockult gömbakácokat: Szomorúan megcsóválta a fejét és így szólt:

- Din don, diridon.

- Nem értjük. - mondták az emberek. Beszélj értelmesebben!

De Dindon Diridon csak hallgatott és ráncolta szemöldökét.

Ekkor megjött a hosszú bajszú Tahó Kitti. Fölszaladt a szemüvege rögtön a kopasz fejebúbjára, ahogy a kockafejeket meglátta.

- Ennek már a fele se tréfa! - mondotta. Járt itt valaki a csúcsosfejűek közül? - De erre már az emberek elkezdtek összevissza kiabálni.

- Ugyan már, hogy járt volna?

- Kik azok a csúcsosfejűek?

- Ki beszél itt húsosfejűekről?

- Lehet már húst kapni?

- Lehet, de csak fejhúst.

- Mi köze ennek a kockaakácokhoz? - Már ahogy ez ilyenkor lenni szokás.

Nagy nehezen épp elcsöndesedtek az emberek, amikor óvatos, lassú léptekkel Pikkapakka közeledett. Hófehér haja úgy ült a feje búbján, mint valami sisak. A tömeg utat nyitott neki. Megint nagy zaj lett, mert mindenki egyszerre kezdett beszélni. Azt remélték a népek, hogy Pikkapakka megfejti az elkockásodott gömbakácok titkát. Az öreg ekkor a füléhez emelte a kezét és ezt kérdezte:

- Khm. khm. Hol osztják az ingyen sört?

Még nagyobb lett a lárma. Próbálták megértetni a kissé süket Pikkapakkával, hogy nincs ingyen sör, hanem a kockává préselődött gömbakácok problémáját kellene megoldani.

Pikkapakkát azonban ez már nem érdekelte.

- Ja, ha nincs sör, akkor én megyek.

Ekkor előkerült valahonnan Sokáci Vokác, a falukerülő. Néhányan őt is megkérdezték, hogy mitől transzformálódtak a gömbakácok. Sokáci Vokác csak legyintett.

- Gömb vagy kocka. Nem mindegy? A rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat. Akinek nem tetszik, menjen a mangábefák alá... vagy tőlem akár az izroden-bokrokhoz. Hukk.

Ekkor már látták az emberek, hogy Sokáci Vokác kicsit túlságosan is a mélyére nézett a csimboros pohárnak, és elhúzódtak mellőle.

A nagy tanácstalanságban Rohonci Mopédia  egyszerre felpattant robogójára: Éppen csak visszasüvöltött az egybegyűlteknek:

- Elhozom én ide a batyi táltost, Egérfalvi Cirom Benőt.

Nagy éljenzés támadt, mert Egérfalvi Cirom Benőt igencsak tisztelték Sergegyomoson.

Rohonci Mopédia pedig olyan sebesen száguldott, hogy már alig-alig lehetett látni a lobogó spelunkáját. Az emberek pedig találgatni kezdtek. Eljön-e a táltos? Meggyógyítja-e a gömbakácokat?

Többen már fogadásokat is kötöttek. Ebben különösen Tahó Kitti jeleskedett, akinek valamikor bukméker-irodája volt a szomszédos Éregváron. Arra fogadott, hogy eljön a táltos, de előzőleg a köztudomásúlag híres pletykás Zokli Nyakli fülébe súgta, hogy Egérfalvi Cirom Benő most biztos nem jöhet, mert fönn van Katakurdában, táltosgyűlésen. Ment is a fogadás, csak a smucig Pikkapakka mondta, hogy ő nem tud fogadni, mert nincs semmije.

- Ne mondd, hogy semmid sincs! - süvöltötte Tahó Kitti. - Mindenki tudja, hogy tele van nálad a ládafia! ........


Egyszóval, nagy volt a rumli Sergegyomoson. Az emberek nagyon elanyátlanodva álldogáltak a falu főterén, amikor előbukkant Iszpáp a varázslatos szelencéjével. Nosza, elhallgatott mindenki, mert tudták, ha Iszpáp megjelenik, akkor mindig történik valami érdekes. Így is lett! Iszpáp gyönyörű kék tengeri kavicsokat vett elő a karmantyújából, lerakta a földre úgy, hogy gömbakác formát mutasson, picit megrázta a szelencéjét, és így szólt:

- Ha akarjátok, elmondok egy mesét, amíg Rohonci Mopédia megérkezik.

Megörültek erre az emberek. Hiszen, ha Iszpáp mesélt, akkor elhallgattak még a bőgicsélő kisgyermekek is. Meglehet Rohonci Mopédiára és Egérfalvi Cirom Benőre sokat kell várni, mit is csinálhatnának addig? Hazamenni senkinek se volt kedve. Iszpáp pedig nekifogott mesélni. Ekkor még a nap is kisütött hirtelen, hogy jobban halljon.

 Iszpáp meséje következik:

 ALNI PAPA ÉS A NEGYVEN HAVÁR

Khm. Khm. Élt Parenchimában egy gazdag kereskedő, Alninak hívták. Ez az Alni nagyon tekintélyes ember volt. Még az Inkvirálba is beválasztották. Senki nála jobban nem tudott közvetíteni a skandinávok és a katakurdok között, ezért aztán minden ülésen őt választották elnöknek. De hát a gazdag és tekintélyes emberek is meghalnak egyszer, eljött az a nap, amikor őt is utoljára ütötte meg a Bhaga botja, ahogy arrafelé mondani szokás. Nagy csinnadrattával el is temették, három meluzin énekelte az ókatakurd siratóéneket, és a mirzai tapskar verte hozzá a ritmust. Ablak épen nem maradt Parenchimában. Sírt-rítt ám a felesége, azt se tudta hová legyen a nagy szomorúságtól. Az emberek nagy részvéttel vették körül. Volt ám ennek az Alninak két mihaszna fia is, az egyiket Bájzlinak hívták, a másiknak Mordent volt a neve. Bizony ők alig várták, hogy megörököljék apjuk nagy vagyonát. Csak tessék-lássék szomorkodtak, úgy tettek, mintha el-elmorzsolnának egy-egy könnycseppet a szemük szögletében.

Bezzeg, amikor a vagyoni osztozkodásra került a sor, három palpi étkészlet is összetörött, olyan heves viták folytak, hogy ki örökölje a csodás ruhaboltot a nagy áruraktárral. Voltak ott mesés klokéöltönyök, pompázatos moák, floxprémes kabátok, kackiás büretta-kalapok, akazsudíszes alsószoknyák, rebecdíszes fuszlik, csilingelő lancetták, stampfolt zoknik, triőr női ruhakapcsok fiatal házasoknak, vapotronok a katakurd királyi hadsereg számára és még Bhaga tudja, mi minden.

Amikor már az utolsó palpitál is eltörött, megjelent Parenchima közjegyzője egy hatalmas borítékkal a kezében.

- Álljatok meg! - kiáltotta - Itt van a végrendelet!

Bezzeg elcsodálkozott Bájzli. Ő egészen bizonyos volt benne, hogy sajátkezűleg szaggatta darabokra a végrendeletet, s dobta be a helybeli kloáka nyílásába. Azért tette ezt,  mert titokban beleolvasott, és megtudta, hogy apjuk szigorú feltételekhez kötötte az öröklést, és neki nem volt kedve sem a szigorú feltételeket teljesíteni, sem pedig az öccsével közösködni. De nem volt mit tenni, Parenchima közjegyzője felmutatta a hivatalos dokumentumot lestampfolozva három mirzabirza pecséttel, és ellátva az öreg Alni és két tanú hiteles aláírásával.

 A közjegyző, Parenchimai Stampfol Rebec reszketeg hangon olvasta föl Alni végakaratát.

"Drága Gyermekeim! Én már öreg vagyok, és bizony nincs messze az az idő, amikor utolsót üt rám Bhaga a botjával – ahogy mondani szokás. Nem búsulok, mert igen elfáradtam, de azt szeretném, ha nem herdálnátok el a vagyonkámat. Tudjátok meg, hogy amikor elindultam hazulról, igen-igen szegény ember voltam. Nem volt egyebem, mint egy botom és egy tarisznyám, ahogy mondani szokás, no meg természetesen a fejszém és egy pemmikánom. Azzal szereztem meg mindennapi kenyeremet, hogy fát vágtam a közeli erdőben, ezt a pemmikánomon a városba vittem, és ott eladtam. Bizony, anyátok is szegény volt, mint a templom ogivája.

Történt egyszer, mikor éppen fát vágtam, láttam, hogy a közelben nagy porfelleg támad. A felleg egyre közeledett. Nemsokára egy lovascsapat bontakozott ki belőle. Szent Dolcián, ennek fele se tréfa! - kiáltottam, mert attól féltem, hogy ezek a lovasok havárok. Sorsára bíztam tehát pemmikánomat, én pedig felmásztam egy mangábefára, és a sűrű lombos ágak között kényelmesen elrejtőztem. A fa egy hatalmas szikla tövében állott.

A lovasok nagy szál, felfegyverzett, kissé vöröses emberek voltak, szám szerint éppen negyvenen. A beszédjükről észrevettem, hogy ezek valóban havárok. A szikla tövében megállottak, lovaikat lekantározták, s letették a földre úti tarisznyájukat. Ezek a tarisznyák olyan nehéznek látszottak, hogy rögtön tudtam, csak kincs lehet bennük, semmi más.

A havárok kapitánya pedig nem volt más, mint maga Oval Bumin Laden, aki ovális bombákkal szokott lecsapni a gazdag emberek kincstáraira, széfjeire. Most épp a sziklához közeledett; éppen a mellett a mangábefa mellett haladt el, amelyen én rejtőzködtem. Néhány iktuszbokron átgázolt, összecsapta tenyerét, majd a taps után megszólalt:

- Ochlosz, nyílj ki!

A sziklában kinyílt egy ajtó, azon át látszott a szelamlik, amelybe beléptek az emberei, ő maga is utánuk. Aztán az ajtó bezáródott. A havárok sokáig maradtak a szelamlikban, de végre ismét nyílt az ajtó, most a kapitány lépett ki elsőnek és a negyven havárt elvonultatta maga előtt, majd tapsolva egyet, így szólt:

- Ochlosz, zárulj!

Erre az ajtó bezáródott. Ekkor valamennyien felkantározták lovukat, és ugyanazon az úton, amelyen idejöttek, elvágtattak.

Jó sokáig vártam, amíg a havárok messzire eltávolodtak, aztán szép lassan leereszkedett a fáról, az ajtó elé léptem, amelyet egy sűrű bokor egészen elrejtett, és miként a kapitány, tapsoltam és szóltam én is:

- Ochlosz, nyílj ki!

Az ajtó azonnal kinyílt, és én egy világos barlangban találtam magam, amely felülről kapta a napfényt. A tágas barlangban rengeteg kincs, drágábbnál drágább áruk, selymek és brokátok, pompás szőnyegek hevertek nagy halmokban. Egy másik halomban vert arany és ezüst hevert, bőrzsákokban elhelyezve. Odébb pedig csodás gyémántok, kassziteritek, prákritok, melinitek, hevertek kristálytálakon, mesteri formákba csiszolva. Annyi mindenféle volt itt és oly nagy mennyiségben, hogy azt hittem, talán évszázadok óta gyűlt, halmozódott össze.. A zsákokban levő kincsekből fölszedtem annyit, amennyiről gondoltam, hogy a pemmikánom elbírja. Aztán ezeket felraktam a hűséges állatra és a drága rakomány fölé még mangábeágakat is tettem, nehogy valaki észrevegye, mit viszek, és odaszóltam az ajtónak:

Ochlosz, nyílj ki!"

 Hogy hogyan folytatódott Alni Baba végrendelete, azt legközelebb mondom el...

 

eddig tudtam lejegyezni... a KaKiRád magyar nyelvű adását!

 

Attila de genere Catus

Mese John Smithről

John Smith állati váladékbegyűjtő kisiparos szabadnapján elindul meglátogatni kis barátját, aki a szilveszteri húsforgalmazásban tevékenykedik, de nem találja otthon, így nem tudja megosztani vele vállalkozásfejlesztési elképzeléseit. Magányosan próbálja hát ki ezeket (pl. a hőlégballonozás alkalmazása a váladékbegyűjtés közben, később kis termetű ragadozók befogásával próbálkozik, mert eredeti vállalkozása nem jövedelmez megfelelően), de kísérletei sorra kudarcot vallanak.

Tanácsért felkeresi egy nagymenő vállalkozó barátját, bizonyos Robert G.-t, de pechére az egy holland illetőségű befektetővel tárgyal éppen, így Smith nem jut ötről hatra. Már annyi pénze sincs, hogy meg tudjon ebédelni, így szorult helyzetében egy kiterjedt ismeretségi körrel rendelkező barátjának ingyenkonyháját keresi fel. Mr. Rabbit ha nem is szívélyesen, de fogadja, megebédelteti, de cserébe néhány napig dolgoztatja Mr. Smith-t, aki teljesen lesoványodva szabadul.

Később kap egy fülest, ennek hatására építési vállalkozásba kezd, de később rájöm, hogy teljesen feleslegesen. Utolsó erejével egy tehenészetben helyezkedik el, ahol feladata a naponta begyűjtött friss tej kettéosztása. Napszámából saját magát is csak szűkösen tudja fenntartani, a sorozatosan bebukott vállalkozásai után felgyülemlett köz- és csődtartozásait fizetni képtelen.

Hogy elkerülje az adósok börtönét, barátai egy összejövetelen gyűjtést rendeznek számára. A partira meghívták Robert G. holland illetőségű befektető ismerősét, van Dogom urat is, remélve, hogy az esemény főszponzora lesz, aki a felkérést örömmel el is fogadta. A jótékonysági összejövetelen befolyt összegből végül is csak egy doboz színes ceruzára futotta, amit is a főszponzor Monty Pithon.-t kissé elferdítve  idézve mosolyogva nyújtott át John Smith-nek:

 

 "Nézd az élet színes oldalát!"