Magyar költők műveiből

 (bocsánatot kérve Csokonai Vitéz Mihálytól, Petőfi Sándortól és Arany Jánostól)

Viola de genere Exiguum: Regveltől estvélig

Fölvevé a hajnal piros köpenyegét,
S eltakarta vele az égboltnak felét,
Oldalvást a napnak első sugarára
Fölpiroslott egy tó; környékezte káka.

Haldoklófélben volt a hajnali csillag,
Halovány sugára már csak alig csillog,
Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre,
Mikor a fényes nap föllépett az égre.

Mikor a nap fölkelt, s a holdat elküldte,
A puszta, mint tenger, feküdt körülötte;

Föllépett aranyos szekeren ragyogva,
Nyájasan nézett a sík tengerhabokra,
Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének,
Elfoglalva terét a végtelenségnek.

Künn már az arany nap sugarát elönti,
Mint páva ha büszkén toluit berzenti;

Milliom kis naptól ragyogott a mező:
Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!
Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,
Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,
Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,
Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.

Tisztán fénylik a nap, vidám a mezőség,
Lassú andalgásban hallgat az erdőség,
Nincs semmi zaj, csupán a madarkák zengnek,
Vagy a virágok közt etéziák lengnek;

Szőke fodor felhők, hattyúi az égnek,
Úsznak vala tükrén a mennyei kéknek

Künn ragyogott ég-föld fénye, vidámsága:
Tüzesen süt le a nyári nap sugára

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
Felforrott az egész természet merevűl.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Nem volt virág, nem volt fa, nem volt bokor ott,
A harmat apró gyér füveken csillogott;

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
Elzárván a setét felhők szövevényje,

Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég felsőbb határára.
A világ sötétbe öltözködött vala,
Szörnyen zengett az ég, hullt az istennyila;
Lett olyan sötétség, hogy semmi sem látszott,
Zengett az ég szörnyen, csattogott, villámlott:

Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
Az égnek mind a két sarkait megrázza.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A tüzes mennykövek pattogva húllanak.

Végtére megnyílt a felhők csatornája,
S a tó vize sűrű buborékot hánya.

Azalatt lobbannak a szörnyű villámok,
A rettentő tüzek húllnak, nincsen számok.
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.

Szakadoz a felhők setétes kárpitja,
Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhőkből kiderítvén fényét,
Édesen bíztatja a vizek örvényét.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
A kiderűlt egek már teljes fényt vésznek,
S megmutatja a nap a fellegek megett
Az égnek a főldet s a főldnek az eget. -

Az idő aközben haladott sietve,
A patak habjain piroslott az este.
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;

Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,

De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,
És kiverte szépen koporsószegével:
Fényes csillagoknak milljom-ezerével;
Végre a szép holdat előkerítette
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.

A piros alkony is eltűnt a világról,
Követve fogyó hold sárga világától.

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán,

Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.