Attila de genere Catus
Hun Király (hun meg nem)
válogatott művei

Saját toll

Az éjszaka
Haikuk (Csimkrízisettó)
A 32-es gyalogezred
Hogy is van ez, Attila?
Profán Miatyánk

Versek, versparódiák, verstorzítások:

Az ellenség mélyből jövő mesterkedése (Csimborettó, de hát...)
A Sündisznó fésűje (Juhász Ferenc)
Hajó a ködben (Ady Endre)
Nos Ara Jány: Saci rád lök (Arany János)
Ének arról, hogy a régi házból nemsokára új házba költözik (François Villon)
Haikuszorúk

Limerickek Örkény egyperceseiből

Trilla
In memoriam dr. K.H.G.
Hogylétemről
Fasírt
Limerick-töredék

SZONETTJÁTÉK

Varázskör
A nagy buzera

Tankák

Pantumok

A Bethlen-Peyer Pantum
Lezginka és a kvanga
Három szín mese: PIROS (Parafrázis a Piroska és a farkas című mesére)

Sírversek

Brenner József
A Macska sírfelirata
Sírversek a Toldiból

A farkas sírverse
Bence sírverse
A fiait sirató néne sírverse
A rókalelkű György sírverse
Lajos király
Grátisz

Trubadúrlíra

A Hortobágy poepigrammája
Falusi lakodalom
Haiku

SÁTIDROF

Katakurd anagramma és grádigramma

Akcslobasz-vita

Jáchim Akcslobasz versei (és a neki tulajdonítottak...)

Adó
A falu öröme
Suurgoony falurul
Cím nélkül I.
Cím nélkül II.
Cím nélkül III.
Cím nélkül IV.
Cím nélkül V.
Cím nélkül VI.
Én köllök (költök nektek)
Esszenciális limeri/k/ a költészet lényegéről

Dal az elszenesedett babérlevelekről
Hunn, új legenda?

Katakurd nyelvű alkotások és fordításai

Nitsnie rejtvényének megfejtése:

Attila de genere Catus: Sommáját írom...

Intarziák a Symposion Társaság tagjainak nevére

Komprimált költészet

Arany János: Toldi-trilógia
Petőfi Sándor: János vitéz
Juhász Gyula: Milyen volt szőkesége
Odüsszeia
Halotti beszéd
A tizedes meg a többiek
Kőműves Kelemen balladája
Népdal
Wagner: Bolygó hollandi

Próza:

Kispróza:

Állatmese
Sámán Éva (Örkény-egyperces hozott anyagból)
Mese John Smithről
Műanyag gyártása házilagos körülmények közepette
Piroska és a farkas befejezése
A fej nélküli lovas legendája
Lelet

Regény-részlet:

Thámár (Hér)
Round Robin (9. fejezet)
Képeskönyv
(8. fejezet)

Regénytöredék:

Szunárav

Ajánlólevél

Ajánlólevél a Nemzetközi Levélnehezék Társaság részére

Dráma:

Tel Mah
Stephanus Tsilorab: Nitsnie Katakurdában avagy Kié ez a rohadt pemmikán?
(Öttekszénísz átdolgozása)

Műfordítások

Köbgyök alatt pi a minusz XIX. Henriken (Kálnoky László: Műfordítás-paródia alapján)

Hunglish, Makaróni

Correctio Septi Nasi és fess (Zárójelentés)

Your Mutti

Színháztörténet

 

Rejtvények:

Attila de genere Catus literatúrai rejtvénye

Fordított Bakos

Mítosz-leletek:

Az MS 5496/6 sz. kézirat
A Loro-i Kráter eredetmondája
[4] "Kezdetben..."
[8] "Létezem az Időben és a térben, ám úgy határoztam ..."
Töredékkutatás

Az Ismeretlen Kollektív Költő művei:

Andalúziai kocsiút (Éjjeli rémkép)
Nincs itt a Macska
Bevezetés a pszichoanalízisbe
Tnak, az öreg halász elbeszélése

Round Robin (9. fejezet)

Tudomány:

Értelmezés Weöres Sándor Trilla című egyperceséhez
Színháztörténet
Absztrakt történet
Csillagkeltető Számmisztikai eszmefuttatás a Macskamancs-köd kapcsán 

Leletkutatás

Sergegyomosi katakurd leletek

Sport

 "Volt egyszer egy kapus. Úgy hívták, hogy Robinson."

Versek:

SAJÁT TOLL

Csimkrízisettó

Est, munka után.
Autóm duruzsol, szép rend.
Reccsen a szélvédő. Csend.

 

Légszomj, lék, fék! Ég!!!!
Suhanásunk megdermed,
Messzi, halk remény.

 

Utcai lámpa.
Szelíd, meleg világa.
Fényköre emberalak.

 

Esti légy szárnya
Zümmög. Felváltja mentő
Jajkiáltása.

 

Munkadal jajgat,
Majd csend borul az útra.
Cigarettázom.

 

Lámpa világol,
Égen a hold lángol.
Sötétben vagyok.

 

Új év, fogadjuk:
Ó létünk megtagadjuk!
Én nem tehetem.

 

Más öröme csend.
Ilyenkor készül a rend..
Az én csendem öl.

 

A kapuk kitárva.
Küszöbén én, gyáva.
Maradok, míg ő átlép.

 

Teszem a dolgom.
Most semmire sincs gondom.
Gondolatom: pont.

 

A pont, tudjuk, rény
Három dimenzióban.
Én: körtérfogat.

 

Sár, hínár, mocsár,
Melyben testem, lelkem áll.
Szememet marja.

 

Álomba hullva
Csak jó néhány nap múlva
Süt rám napsugár.

 

Kérdés és válasz.
Jó emberek köröttem.
Ágyban pihenek.

 

Teszem a dolgom.
Már mindenre van gondom.
Gondolatom: Gond.

 

Lelkemben fiók.
Nem nálam van a kulcsa.
Így, s majd szól a gong.

 

 

 HOGY IS VAN EZ, ATTILA?

"Nincsen apám, se anyám,"
Se Istenem? Se hAZÁM?
Hol már bölcsőm? S szemfedőm?
Hol csókjaim? Szeret Őm.

Nem szólok s nem figyelek.
Magammal pereskedek.
Negyvenhat év "hatalom,"
Soha én el nem adom.

Bár az ördög tekereg,
Ha adnám, ő veszi meg.
Mocskos szívem dübörög,
De semmit, senkit nem ölök.

"Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek"
S gyönyörű szép fű terem
Halált hozó szívemen.

 

PROFÁN MIATYÁNK

Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
Ott vagy még? Ülsz a nyeregben?
Szenteltessék meg a Te neved,
Tiéd az ország, tiéd a seregek!

Jöjjön el a Te országod,
E világot "jól csinálod!"
Legyen meg a Te akaratod,
Egyre-másra ülöd torod!

Miképpen a mennyben -
Jókat játszunk a nevedben!
Azonképpen itt a földön is.
Jelem most, mint Káinnak is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,
Igen, de ki elment, rajt már nem segít ima.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Nem teszem ezt magamnak meg.

Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek
Áldott, ki holtában megbocsát annak, ki vétett ellene.
S ne vígy minket a kísértésbe,
Oltalmad nem óv meg bajtól,

De szabadíts meg a gonosztól. Ámen.

 

AZ ÉJSZAKA

Leszállt az éj.
Csendszülte macskák osonnak
nesztelen cseréptetőkön át.
Puhán hull a hó. Kémény
füstjébe burkolódzik a
hópehely – fázik talán?
Magukba fordultak a
házak, csak néhány helyen –
mint hajdan tanyák ablakin
a mécsvilág – pislákol lámpa
a redőny mögött.
Hórihorgas lámpaoszlop áll szikár
magában, gázlámpáiról álmodik –
hajdan volt ifjúság.
Egy kapun sétapálca lép ki
nesztelen. Elindul kényesen, helyes
kis nyomot hagyván a hóban,
Felfelé, a szűk sikátor lépcsőjén
a dombnak.
Ficsúrként fütyül nyomában a szél.
Szemben könnyű fátyol libeg,
kacéran simítja végig a pálcát
s szél úrfi karján illan el hirtelen.
Megállt egy pillanatra itt, most az éj.
A felhő kacérkodni engedi a holdat,
ki első bálozóként a földre süti szép szemét.
Nyújtózkodik lusta macskaként ilyenkor
az árnyék – jótét lélek – védően eltakar.
Egy fa sötét rejtekében áll egyedül a pálca.
Lépteit már rég behintette fehéren a hó,
mintha ő is fátyolként a szelek szárnyán járna.
Áll a pálca, áll magába’, körötte csend,
s varázsa, heve a szép szerelemnek
zöld füvet teremt.
 
1987. április 29.

Versek, versparódiák, verstorzítások:

A Sündisznó fésűje

Mese-éposz, 6-12 éves korig
sírta: Juhász Ferenc (éppenséggel ő)

A bogáncsot meg kell fésülni. A szalmakazlat is fésülni kell. A világot kell fésülni. Az óvónéni mondta, fehér-köpenybúgással a sisere gyerekhad feje felett. Ablakot nyitott a világra, beözönlött acél-sistergés-lávafolyam közepette a kis óvodai szobácskába a láva-kövültség-meleg világ, ó kisgyerek arcára könnyekkel íródó szalámihéj kanyarodású rettenet, s elterjengett a kedves kis rozmaring-zsálya-liliom-nárcisz-rózsa-orgona-fahéj-bab-levendula-oroszlánszáj-lapulevél-moha-nadragulya-gomba-őzláb-vargánya-gyilkosgalócaillatú sisere gyerekek között, s átható, háromjajdulás utáni csöndjével belepte őket.

Ó, nem tudja a kéz, a száj, az agy, a tüdő, a hímes érhálózat, a szív-vese-máj-lép-nemiszerv, nem mozdul a corpus, megállt időrengetegben tántorog a csöppnyi lét-igenlő sereg, s vad zihálással búvik meg a védelem-odúban, hol meleg van, csönd, és a fekete szőrszálak pihegése se hallik, a kacéran rebbenő kincstártulajdon-pirosbélyegzős fehér köpeny alatt.

Templomharang-köpeny borul áldó-védelemként a kocsonya-remegésű csöppség-tenger fölé, őrizőként a szalámihéj ellen, s míg kívül az ádáz-életvédő, kegyetlen-bazaltoszlopú végső háború áll, bévül, a kétágú fa találkozásánál, a szőr-lombkoronában remélt, jövőmosolygású, kispöcsű, csöppvaginájú következő világhad játszik papást-mamást.

Kint a szürke hamuarc vívja élete végső, belebukom-bélsárrettenetű csatáját a terjengő-kígyótulajdonságú fiatal nők első vérétől átitatott félelem-világrettenettel, fehér köpenye rég nem világít már, csatornák mocska, ürülék, patkánytetem, akasztott gyilkos-zsiger-kígyóhányás, boszorkány nemibaj-váladéka mocskolta össze.

Ó szerelem-gyerekek, ki világít eztán nektek, nektek, kik a bajban is önfeledtem élitek a holnapra szép életeteket, vidáman hancúrozva a szőr-lomb koronában, ki világít nektek, kik játék közben, barlangra találva egyre erősebb élet-akarás-kíváncsisággal megverve beljebb és beljebb hatoltok, ó életre kárhoztatott kispöcsű barátim, s ti, édes lánykák, ugyanez barlang titkos örömének hordozói, a kéj-szerelem-nemzés titkos előfutárai, kinek köpenye világít majd néktek?

A harci vér keveredve a sárral, átitatott már bőrt és koponyát, göndörödő szőrzetet szép nők lába között, csimbókossá, csatakossá, utálat-dögletté változtatva az élet-bölcsőt, szarszagú-lehellet-okádással támadva tovább, ó, nincs az a fésű, mely kigereblyézhetné a világ vagina bemocskolt szőrzetét, nincs, csak a rettenet egyenes kaszája közeleg, s nincs Dózsa szaros-seggű, böfögő-lábszagú-egyenestekintetű szív-rózsa-akarású serege ellen-hegyes kaszájával, csak a csúfolódó patkánybűz-halál arat.

Bévül még fehér a köpeny, de kívül már csak a mocsok, kint nincs védelem, elhanyatlik a hős-harci mén-rúgású, szerelem-csókú, mellbimbórezgés-kezű óvó-védő-őrző-nő, szétlebben csábosan kötésig felgombolt krokodil-bőr-páncél-pajzs köpenye, az ártatlanok védtelen-rémületszaga árad a lába közül. Kezében, utolsó lélek-izzadás-erejével fésűt szorongat, görcsös izomakarással, nem engedve halálig.

Sündisznó rendezi tüskéit annak fogaival. Nem a lét-csoda-balzsam hívta ide, nem a halálsikoly csalta, Ő a Világ-Szent-disznó-sün, a köpethágó, vérözön feltartó szép-sugaras, hím-merevedéses, vaginába találó szent egyesülés-tartó sün, nem más, a SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN.

Vércsata-harc kezdődik, a szalámi-kanyarodású, rettenet lávakövültségű melegével ősbarlang-boszorkányvagina-melegséget áraszt, de mi az a SÜN-nek?

Illan a gőzcsavarodású-világ-rettenet-szalámihéj, s vidám kópé sisere had jár táncot a fehérköpenyes halott óvónő péniszmerevségű Oleg-Kosevoj teteme mellett.

Ó gyermekeim, a Sünre vigyázzatok.

Ó gyermekeim, a Sünt fésüljétek!

VÉGE

Süni Feri

 

Hajó a ködben (Ady Endre)

Vad, viharos álmok lovagjaként jöttem,
Harci sebre vágyó-ifjú, dal kötötten,
Szent révülettel hittem: a végtelenbe látok,
Köröttem a bál, donnák és zsiványok
Csáb villózással, harcra harc és mámor,
Színes, szagos szentség - pokolbéli tábor.

Néma kikötőben, parton állok már én,
Múlt-kötötte férfi, talán ifjú - tán vén.
Gomolygó ködön túl búg kürtje hajónak,
S nincsen gálya, tutaj, vad vágy vájta csónak,
Min utána vágnék a vidám seregnek,
Kik a fedélzeten ropnak, ó repesnek.

Vad álmok lovagja, dal kötötte látnok -
Szürke csont arcommal kikötőben állok,
De hej, múlt cibálta én, a hajón, jaj, túl látok.

 

Nos Ara Jány: Saci rád lök

Zúg az este feketén, elhallgat azután,
Mintha békák lába szanaszét sodorván
Nyúgalomba koppan, falnak görögnek,
Csapong az este, nekimegy rögnek.
Ereszt a denevér, bólingat a csonka,
Nagyot rikoltoz: ki van? Földi bagoly? Lomha?
Az eperfa tornyán bogár valamennyi?
Régi lombja kelne. Ki van akkor égi?

(Forrás: Arany János: Családi Kör)

 

Ének arról, hogy a régi házból nemsokára új házba költözik

Csiga-biga told ki szarvadat,
Ha nem tolod, összetöröm házadat.

I.

Elmúltak már a szép napok,
Vad vágtáim heves sora.
S én, vén csiga lassú vagyok,
És nyálamon csúszok tova.
Nem gondoltam erre soha,
És most, mint bamba nézek én:
A sors hozzám oly mostoha,
Mint bárkihez e sártekén.

II.

Én, vén duhaj, ki magába
Társra lel pár pohár után,
Biztatom magam - hiába:
Told ki szarvad! Akár sután!
Akármi bénán, kis csigám!
Az élet, mint a buborék,
Hát addig nézz, amíg lehet,
Míg rád nevet kéken az ég!

III.

S kimondom, ó derék fiúk,
Ifjú csigák, szép hzasok,
Tinéktek azt, hogy egy kiút
Van néktek csak, hogy lássatok:
Toljátok hát ki szarvatok,
Hogy arcotok fürdesse nap!
Ne lényenek tilalmasok!
Minden, mi szép, mi jó: szabad!

IV.

Minden, mi kedves és vidám,
Minden, mi jó vérből fakad,
Minden, amit fiú s a lány
Egymástól kér: szabad, szabad!
Száraz gigám, szavam akad,
Irígység pora torkomon.
Idő-kisasszony, jaj, hogy szalad!
Irígylem őket, jól tudom.

V.

Uram! Hát nékem semmi jár?
A földön én is itt valék,
És mit tettem, nem sok a kár,
De mennyivel több ám a szép!
Ám hencegek. S helyembe lép
Egy másik máris, jól tudom,
De addig is, míg szarvam ép,
A napvilágra kitolom.

VI.

Istenemre, ha nem így lesz,
Összetöröm rögvest házam!
Megérdemli, ki nem így tesz!
Akkor nincsen férgebb nálam!
Akkor folyjon szét a nyálam,
Csúszkáljak én rajta tova,
Tálaljanak fel egy bálbam,
Legyen belőlem lakoma!

Ajánlás

Szakácsné! Légy kíméletes!
Ne kozmálj majd engem oda,
Hisz jól tudod, minden kerek.
Belőled is lesz vacsora.

 

Egyesek a Macskának tulajdonítják az alábbi, Szent György lovag által közreadott költeményt is. De hát - mint tudjuk -, "mindig a Macskát bántják!"

Az ellenség mélyből jövő mesterkedése

Dúlt, sebesült lelkünk még csendben várta a jó hírt,
Enyhet, mely nyár óta a mély szakadéknak az alján
Pillanatokra sem éré - mert aki önmaga elbírt
R
oppant mélységnek mélyére leszállani, várván

Ott, hogy az ellenség szintén odatérne le mellé,
Fentről az csak várja, reméli hogy isteni napfény
Unt orcáját tán beragyogná - ám de nem éré
N
ap, csak a hír, hogy szeptemberben - döbbenetes tény -

Dárdaszegezve, jaj, újból támad bőszen az ellen!
Itt magjuk ne maradjon! Harcra fel újra a földre!
S
árba tiporni erényt, irodalmat? Hinteni talmit?

Semmibe venni a múltat, vesszen végre a szellem?
Zendüljön gong, harsona szóljon: Múlt ma a béke!
Győzni az ellent, ez kötelesség. Éltet e szent hit!

 

Kedves Barátnéim és Barátaim!

Kutakodásaim során igen érdekes adatokra bukkantam nemrég, melyek meglehetősen gondolkodóba ejtettek. Érdekes mód eleinte amit találtam, nem érdekelt. Silány verselgetésnek gondoltam, olyasmi klapanciáknak, aminőket szegény Költőcske Mihályok ütnek össze szerelmüknek az első találkozásra, fennen eldalolják azokat s azután csodálkoznak, ha a lány azonnal faképnél hagyja őket. De ahogy sorra olvastam fanyalogva egymás után a verseket, egyre inkább állt bennem össze a kép. Végére érve az olvasásnak már határozottan az a vélemény alakult bennem ki, hogy a katakurd irodalom egy vadhajtására bukkantam, hála Istennek, mert ez a hajtás olyan burjánzó, buja, vad televény, olyan íz (s egyben fricska a magyar irodalom egynehány jeles képviselőjének), melyet nem megismerni nagy szegénysége lenne Társaságunknak. Sietek hát közreadni e remekeket, s ha megengeditek, saját akkori érzéseimet is tolmácsolnám párhuzamosan a művekkel, megosztván veletek a felfedezés örömét.

Az első vers az alábbi cím nélküli volt:

Attila d.g. Catus: Cím nélkül I.

Őszi napnak délutánján
üldögélek csendesen,
ablakon át a szép kerti
virágokat meglesem.

Zöld a nyárfa a ház előtt,
ám fehér a hegytető,
a tájék egy Fradi tábor
remélem, ez érthető.

Dalolok még ifjú szívvel,
mint egy kis madárkölök,
de ha a visszhangot hallom,
rögtön meg is őszülök.

Hull a levél már a fáról,
és az évek rohannak,
ülj ölembe, kicsi párom,
ne menj tőlem a falnak!

Most az őszi nagy melegtől
izzadságcsepp arcodon,
de ha holnap én kimúlnék,
könnyeznél e, angyalom?

Ó, ha előbb halnék, mint te,
Eltemetnél rendesen?
Vagy már másnap férjhez mennél?
Úgy lássalak deresen!

Özvegy–fátylad, ha férjhez mész,
a fejfámra ráakaszd,
el ne add, nehogy a jussod
az árából leszakaszd.

Jövök érte, síri rémség,
és vermembe leviszem
érted hulló könnyeimet
majd azzal törölgetem.

Mert örökké szeretlek én -
buta szólam, jól tudom.
Épp ezért özvegyi fátylad
hogyha tudom – eladom!

Bizony, elolvasása után még a hideg is kirázott, és arra gondoltam, tán repülőt még lehetne csinálni az árkusból, de letettem e tervemről, mert a papír meglehetős gyűrött volt már. Ez volt a szerencsém. Már az elsőnél is ütögette valami a fülemet, az volt az érzésem, mintha már – ha más formában is – hallottam volna ezt a verset. A mai napig nem jöttem rá, hogy hol, de ha Nektek eszetekbe jut valami erről az írásról, osszátok meg velem azt azonnal, kérlek Titeket. A következő verssel kapcsolatban is ez volt az érzésem, de tovább nem jutottam, mivel ennek sem volt se címe, se szerzője.

Cím nélkül II.

Kis templomunk tornya mögül
A hold félig kacsint rám,
szomorkodom, az éj néma,
balra roskatag karám.

Kútnál eltörtem a korsóm,
tábortüzem félig ég,
Julisom is Pistánál van,
no, nekem ebből elég.

Zötyögök egy rossz szekéren,
jajgatnak vagy jajgatok?
Mit is hallok? Csönd vagy lárma?
Már teljesen kész vagyok.

Most már dacossá váltam. Ez is ismerős, de ezzel sem tudok mit kezdeni. (Talán Ti igen.) De felvillanyozott, hogy a következő versnek már, ha címe nem is, de mintha szerzője fel lett volna tüntetve. Jáchim. Hm. Nem igazán katakurd név. Sebaj. (A Tóbiás se.) A következő vers az alábbi volt:

Cím nélkül III.

Kis falucskánk templomának
berogyott a teteje,
megkértük a szomszéd ácsot,
erősen szegelje be.

Fel is mászott és kopácsolt
napestéig eleget,
s míg elkészült, a tetőről
jó néhány szeg leesett.

Út porával keveredve
viselték a meleget,
ám éjfélkor, ha hideg lett,
aludtak egy keveset.

Cím nélkül IV.

Volt ám nálunk mozi nemrég!
Ám kutya se ment oda,
épp ezért a mozis ember
morgolódva ment tova.

És a lejárt plakátokat
szanaszéjjel dobálta,
mikor éjjel eső esik,
magányosak - elázva.

Az éjjelről jut eszembe,
a tornácnak villanyát
minden éjjel égve hagyod,
hogy sirasson az apád!

Ám de téged nem érdekel,
villanyszámlás, hogyha jő,
és ha nem fizetek neki,
már ma délben fejbe lő!

Hm. Fogadjuk el, hogy egy szerző műve, akinek neve Jáchim. Hogy egy ember művei, az biztos, ezt elég könnyű a külsődleges jegyek alapján megállapítani, s az is erre a következtetésre bírt rá, hogy – bár még mindig nem tudom, mi a közös ezekben a versekben – de van valami közös belső érték, az biztos!
(Esetleg, ha Ti …)

És ekkor durrant a bomba. Kezembe akadt egy Jáchim Akcslobasz nevével fémjelzett írás – (általam meg nem határozható időből, de talán …), válasz egy ismeretlennek, akit J.A. (E monogram nem József Attila nevét rejtií) Segyirf Itnirakként nevez meg, melyben a szerző védekezik az őt ért vádak ellen. A szöveg utáni vers rövidsége ellenére teljesen egyértelművé tette, hogy az ismeretlen szerző, Jáchim és Jáchim Akcslobasz egy és ugyanaz a személy, hiszen a versek külső, formai jegyei és a nagy talány (amit én nem fogok tán soha megfejteni, de remélem, hogy Ti igen) nem is engednek másra következtetni. Lehet, hogy Shakespeare műveit Marlow írta, vagy valaki más, de itt feketén-fehéren bizonyítást nyert, hogy ezek eredeti, hamisítatlan Jáchim Akcslobasz művek! Íme, tessék, bizonyságul:

Segyirf Itnirak, a véres tollú, ám semmitmondó poéta engem gúnyoló verseivel (pl. A mi falunkban és társai) azt próbálja sugallni, miszerint is költészetem dagályos, és terjedelmessége ellenére sem tartalmaz mélyebb gondolatokat. Mintegy hiányolja a versnek azt a sajátosságát, hogy költői képek segítségével a tárgyalt témát, gondolatot esszenciálisan, sűrítve tálalja az olvasónak. Nos, anélkül, hogy a fent említett egyén költészetét “méltatnám” és ezen szempontok szerint vizsgálni kezdeném (nem szokásom más portáján illetéktelenül seperni, mint egyeseknek), pusztán a magam védelmében (mert nézetem szerint minden egyes ízig-vérig költőnek joga és kötelessége megvédeni magát támadás esetén), álljon itt egy letisztult, sallangmentes négysoros fenséges pennámból, ékes bizonyságául annak, hogy költészetem nem véletlenül él a nagyobb terjedelem adta poétai lehetőséggel, s nem azért alkalmazza ezt a formát, mert esszenciálisan a közlésre nem képes. Az alábbi zsenge olvastán bárki láthatja, hogy igenis bírom a költői technikák bármelyikét, s pusztán csak egyéniségem szabta határaimnak felelek meg, mikor egy általam választott stílust részesítek előnyben. A mocskolódó “költőtárs”- nak pedig innen izenem: soha, egyetlen porcikám sem kívánta és most sem kívánja Ady Endre fulladásos halálát, hisz amúgy is nemsokára elviszi jól megérdemelt vérbaja! Uff! Álljon itt tehát időtlen időkig bizonyítékként az alábbi négysorosom, mely magába foglalja mind a paraszti élet problematikáját, mind az érvényesülés kérdését, a hősi hitvallást, a szerelmet és az élet-halál általános problematikáját.. Íme:

Parasztunk egy malomkővel
ölt szemtelen katonát,
párbajozott, szerelmes lett,
s hó lepi be a szolgát.

(Jáchim Akcslobasz)

Ugye, megmondtam! És akkor még nem értünk a felfedezések zsákjának fenekéig, mivel újabb J.A. írás került a kezembe, de micsoda írás! Elolvasása után azonnal egyértelművé vált, hogy J.A. a legjelentősebb katakurd mitikus írók egyike, jeles őstörténész, aki a régtudományokban való eredményeit művészi formában tárta a világ elé. Olvassátok és igazat adtok nekem.

Cím nélkül V.

Délibábos szép vidéken
Csend honol most, jaj, de szép.
Ám e kies némaságból
Kihallik egy kis veréb.

Khmm-khmm, próbálgatja torkát,
Majd tollászkodik kicsit,
És a pusztát nemsokára
Betölti harsány csivit.

Cím nélkül VI.

A távolban falu tornya.
Körbe sok ház, nádtetős.
Bennük horkol anyjuk-apjuk,
Gyermek, legény, gyáva s hős.

Szól a kakas, itt a reggel!
Riadóm újra verem!
Messze szál már most az álom,
És újra kinyílik a szem
.

Ébredezik már a falu,
Bár még álmos, támolyog,
Mert az este mulatság volt,
Ám ma vár már a dolog!

De a tánc és vigalom közt
Történt más is, valami,
Amit vénnek s fiatalnak
Nagyon jó volt hallani.

Szépet mesélt a Mihály bá’,
Ki mindig békét teremt,
Arról beszélt, hogy régebben
Semmi s minden egyre ment
.

Azt is mondta, hogy először
- ő se élt még olyan rég –
csak a három nagy király élt:
Eyrf, Protan és Panrac még
.

Sok csodát regélt még össze:
Lángoltunk, mint kis pulyák,
És lángolni fog mindenki,
Ha feldobja pacskerát.

Beszélt még a két testvérről,
Kik örökké alszanak:
Tér, meg idő
– nem értettük.
Ezzel engem hagyjanak!

Szerencsére azt is mondta -
Míg nyílik a pipitér -
Hogy szótlanná vált az idő
S képtelenné lett a tér
.

Mesélt egy kedves leányról,
Ki idős volt és térbeli,
De egyedül unta magát,
Valaki kellett neki
!

Mondta, voltak rémes idők:
Elment a nap, rettenet!
És az égből tüzet oltó
Fekete eső esett.

Nagy volt a baj, az emberek
Nem tudták azt, hogy mi van,
Ám
felvillant egy csodás jel
A nagy ramazuriban.

Falu lánya, a kis Maris
Felkiáltott: ott a kincs!
Bár ha eddig rosszul éltünk,
Most
ne mondd, hogy semmid sincs!

És patakban bor hömpölygött,
Égből hullott a kenyér.
Bámulta a sok sült paraszt,
S
összecsattant sok tenyér.

Majd elkezdtek marakodni,
S az, kinek kevés jutott
Bizony, bíz az ügyesebbre
Kocsilőccsel rácsapott.

Az persze nem hagyta magát,
Visszaütött jó nagyot,
Akkorát, hogy az a fejen
Maradandót alkotott.

Ekkor fentről egy nagy villám
A sziklába becsapott
,
Mely a falu szélén lévő
Löszfaltetőn állongott.

A falunak közepébe
Zuhant a kő, irgalom!
Azóta a kocsma előtt
Szakadék van. Borzalom!

Ling-lengett az esti illat.
De arra járt pár görény,
S így tudhatjuk, hogy
azonos
Néha a bűn, meg a rény
.

Rég történtek eme dolgok.
Ma ilyenek nincsenek.
Ma már minden úgy jó, ahogy,
Szép az élet és remek.

Múltat csak az emlék idéz.
Meg a szikla oldala,

Melyre vésve volt a sok név,
Hőseinknek nagy sora.

Ám a villám csapa bele,
S szakadékba bele dűlt.
Így történt, hogy számos hadfi
feledésbe elmerült.

Mert a dolgok örök rendje –
Ezt így mondta Misi bá’
"Akármit is találsz, később
A franc se emlékszik rá
."

Ezzel végezte a mesét,
És kiitta a borát,
Lépett kettőt, s elvágódott –
Még nem láttam ekkorát!

Kakasszóra kel a falu,
Szemet dörgöl mindegyik,
Majd hangosan iskolába
Küldi lusta kölkeit.

Szedi lábát a sok mulya,
Kinyílt már az oskola,

Hét éve még pulyák voltak,
S nagyként mennek most oda
!

Dolog idő. Csend honol most,
Kiürült a kis falu.
Csak a mezőn suhan kasza,
S műhelyben gyalul gyalu.

Délibábos szép vidéken
Csend honol most, jaj, de szép.
Csak a nagy marhaitatón
Csivitel a kis veréb.

Képzelhetitek, remegve álltam e páratlan felfedezés után. Teljes bizonyítéka, összefoglalása, mintegy esszenciája a vers eddigi kutatásainknak. S még nem volt vége az ámulatnak, mert végezetül J.A. egy töredékben maradt versét találtam meg – vagy egy egész versének töredékét? Íme:

 

Jáchim Akcslobasz: Adó

Üldögélek szikla csücskén,
Langy fuvallat lengedez,
Heves szívem dobogása
igazodik mindehhez.

Körém gyűlnek régi árnyak,
Ó, mily dicső hatalom!
Lehajtom fejem előttük
És lógatom két karom.

Nézem a szép hegyvidéket
S hömlöködre gondolok.
Lent, a poros kis ösvényen
Senki nem ballag gyalog.

Szoknyád látom aztán én még,
És a kócos, kis hajad!
Meg a cickód! Szentséges és,
Hogy csobog a kis patak!

Látom, bíz én újra látom,
Hogy sivít a nevetés
Két nagy metszőfogad között.
Van is hely rá, nagy a rés!

Hogy szeretlek! Mint szeretlek!
Falunkban nincs erre szó!
Szívem titkát szóra bírtad –
Ó te cseles vallató!

Falu szélén vízimalom.
Robaja már messze száll.
Sikoltozom, mint egy őrült.
Te kellesz csak – vagy halál!

Édesanyám is volt nékem,
S úgy szeretlek, ahogy őt,
Ahogyan a krumpli verem
Kíván napfényt – beverőt.

Kellesz, mint a kályha lángja
Lelkemnek, hogy lobogjon,
Mint a mezőn – aratáskor –
pihenő, oszt haladjon!

Úgy szeretlek, mint ahogy a
madárdalt és a napot,
de csak addig, amíg élek,
tovább nem – mert meghalok.

Nevetésed, csacsogásod,
Ringó farod látom én,
Mint a lehullt almát, szilvát
szanaszét e földtekén!

Agyamba a vágyam mostan
sósavval mar, kis libám!
Ott minden helyet kitöltesz,
Jaj, ez az én nagy hibám.

Évek jönnek, évek mennek
S hallom, csönded énekel.
Képed ott áll a szememben,
Jaj, de nagyon érdekel!

Mint barlangban a némaság,
Úgy kóvályog zamatod
régen cserepes pofámban,
Csókolj meg, ha akarod!

Óh, de régen ittunk együtt!
Felidézem a kezed,
Amint fogja a kupicát
És időnként megremeg.

Gondolkodtam azon is ám,
Vajh, én miféle vagyok?
Hogy itt, egy sziklának csücskén
Csak szemedre gondolok,

mely, ha rám néz, olvadok már,
bár én nem vagyok agyag!
Milyen gyertya – vagy tán napfény –
vagyok: lélek vagy anyag?

Milyen – no, hát ember – volnék –
kit csodálnak, meglehet –
ki ilyet tud: elképzellek,
s máris érzem testedet!

S elmém, mint még eddig soha,
Most mint bimbó, nyíladoz:
Belelátok a testedbe,
Nem kell röntgengép ahhoz.

Piros véred futórózsa,
És szaladgál szüntelen,
Fel és alá, jobbra, balra,
Megáll tőle az eszem!

Ám de mindezt azért teszi –
Tudom ám én, tubicám –
Hogy az arcod kicsattanjon!
Látom is, hogy pirul ám!

Hogyha arcod piros, annak
örül tyúk, juh s a kecske,
azt jelenti ez, galambom:
bekapva a legyecske!

Gyomrod alján mindenféle,
Szalonnabőr, ogiva,
Az erek meg hálót szőnek,
Mint a pók a budiba.

Így csordogál benned a lé.
És amikor jő Mihály,
munkába kezd erős tüdőd,
nehogy olyankor zihálj!

Boldog beledben a massza,
mely örökké hömpölyög,
s gazdag lesz körötted a lég,
ha ez mozdul és dörög.

Arrébb csúszik majd akkor domb,
rezegnek a csillagok,
tóból indul a cunami,
gyárban pörög a dolog,

menekül minden, mi élő,
bogár, hínár s egyebek,
ha a nap süt, vagy nagy a köd,
benned egybe kevereg

minden, amit tegnap ettél,
s tán az is, mit holnap esz’!
Tán örökké vál’ e sorom …
de úgy lesz majd, ahogyan lesz.

Mint mikor megvágtam ujjam
s az alvadt vér lecsepeg,
úgy dadogom most e verset
ó, te kedves, teneked.

Ám, de vissza! Mert az élet
nem játék ám, te kerge!
Tudni kell ám, hol a helyed,
mert kapol a fejedre!

Fáradok is most eléggé,
mert az írás kimerít,
elgémberedett az ujjam,
pihentetném egy kicsit.

No de amíg ki nem hullik
a penna a kezemből,
addig írok, míg csak bírok,
farodról és szemedről.

Én, ki millió ember közt
egy vagyok, aki tied
-(remélem, nem gondolsz hazugnak,
s e vallomást elhiszed)-

kérlek, legyél velem kedves,
hátul ott áll a kazal,
ha gondolod (mert én igen),
mindkettőnket betakar.

Reggel volt, hogy írni kezdtem,
ám de itt az iccaka,
a sok csillag szemembe süt,
na, már megyek is haza.

Tök sötét van, semmit látni,
eb vonít, kecske mekeg,
jaj, elvesztem, uhh, de félek,
szívem torkomban remeg.

Írhatok én, látom, bármit.
Pestre mentél cselédnek.
Vicinális visz utánad,
bár kellesz a fenének.

Ámbár, hogyha sütsz egy kis húst,
s lemosod rólam a koszt,
és ígéred hogy egy szót sem szólsz,
fekhetünk, oszt jöhet koszt!

Csak úgy mellékesen

Úgy kivágtál, mint a macskát ,
amelyik … no, hagyjuk ezt,
ezért aztán bánatomban
betermeltem némi szeszt.

De mikor fizetni kellett,
egy vasat se találtam,
ezért a kocsmáros úrnak
e verset felkínáltam.

agy morogva elfogadta,
azt hittem, hogy ennyi lesz,
ám de másnap ajtóm dörgött,
meg is néztem, hogy ki ez?

Aktatáskás vékony úr volt.
És egy ívet tett elém,
amelyen csak az szerepelt,
hogy ez a vers, mely enyém,

s mellyel én tegnap fizettem,
ettől adóköteles,
és bírságot szabott ki rám.
A történet hiteles.

Nagyon remélem, hogy ez egy egész versnek a töredéke, s a folytatás és befejezés fellelhető valahol. Ehhez kérem a jeles Symposion Társaság segítségét, hátha ti megtaláljátok a befejezését ennek a J.A. versnek, és rájöttök arra a titokra, ami ebben a költeményben ugyanúgy benne van, mint az összes többi, itt ismertetett versben.

Köszönöm megtisztelő figyelmeteket.

 

Attila d.g. Catus: Jáchim Akcslobasz: A falu öröme

Nagy az öröm a falunkban,
ahol eddig csend honolt,
kutya sem kergetett macskát,
és üresen állt a bolt.

Eddig úgy volt, hogy itt nálunk
nem lengedez a Zephyr,
és a szatócsnak a pultján
sohasem volt még kefir.

Még a templomban se zengett:
"Isten, áldd meg a magyart!"
Mert mindenki odahaza
imádkozott, ha akart.

Hősünk egy volt - emlék áltat -
bár alakja már homály,
Bor vitéz már messze vágtat,
üresen áll a hodály.

De a kocsma bezzeg hangos!
És füstös is, meglehet,
s olykor nagy a zsivaj benne,
ha hajtjuk a sok legyet.

Kicsordul a könnyem, hagyom,
mikor arra gondolok,
hogy tegnap a mi kocsmánkban
történt egy rémes dolog.

Elmondom hát mindenkinek
ezt a rémes esetet,
ami az egyházfi és a
kovács között megesett.

Régóta vitáztak azon ,
(Ennek még ma sincs vége)
hogy a kocsmáros Ancsának
milyen volt szőkesége?

Eldallom én az esetet
mindenkinek, ki figyel,
oly tüdőm van, melyet tőlem
minden kántor irigyel.

Vita közben az egyházfi
kérd kovácsot: mit akar?
Óhajt vajh egy olyan pofont,
mely ápol és eltakar?

S azzal ütött. Kovács finog.
S remegett egy keveset.
Éreztem, bársony nesz inog,
majd betölti a leget.

Ember, küzdj és bízva bízzál!
Biztattuk a kovácsot,
De őkelme nem várt tőlünk
ekkor semmi tanácsot.

És ekkor történt a varázs:
Az egyház fia mögött:
"Aludj el szépen, kis Balázs!" -
Szólt a kovács és ütött.

Ekkor - bár nem vagyok gyáva -
szaladtam, mint kis egér,
és a bíró háza felé
fut velem egy rossz szekér.

Elmondtam néki az ügyünk,
s visszamentünk ízibe.
"Gyalog jöttünk, mert siettünk!"
Szólt a bíró idebe.

Tekintélye rendet termett.
Mindenki dermedten ül.
Szólott a bíró Ancsához:
"Szállj ki szent hegyed közül!"

"De szeretnék gazdag lenni!"
e szavakkal bújt elő
Ancsa a kármentő mögül,
hová régen bújt el ő.

S szólt a bíró:"Lányom, hagyjuk
nagyravágyó álmodat,
isa, pur es chomuv vogymuk!"
Majd elindult álmatag.

Körötte csend, amerre ment,
udvaron a kaloda,
de a bíró rá se nézett,
hanem kiment amoda.

Nagy az öröm a falunkban,
hol újra a béke úr!
Történt nálunk, ahol a kis
kurta farkú malac túr!

 

Suurgoony falurul

Emigraanskeent falun eelek
Elkeruul a pesti eelet
Meegis hallom, seertegetnek
Budaan sokszor nekem esnek.

Begyuujtik a verseimet
Guunyoljaak a rimeimet
Szimpoozion neeven irnak
Engem pedig rendre szidnak

Uuzenem haat fel, Budaara
Guunykacajnak nagy az aara
Kritikusnak nyelvet ooltook
Csak azeert is tovaabb kooltook!

J. A.

 

Jáchim Akcslobasz: Én köllök (költök) nektek

Szikla-törzsű tölgyem lombját
jaj, de sokan figyelik
azt remélve, hogy a sok makk
levelestül leesik

Romlásomnak végét várják
üres fejű szotyolák,
ám ha dőlök, hogy bírják ki
törzsökömnek rohamát?

Pedig mondom engem uccse!
Dőltök magam akarom!
Gyökereim szent humuszát
magam alatt kaparom.

Gyáva módra hullnék alá,
zuhannék, mint ólajtó!
De körbefog vizes fejű
Gnóm majom, egy szakajtó.

Lennék magam, ha hagynának!
Törnék simán keresztbe,
Mint Józsi bá’ dereka,
mikor padlót ereszt be.

De nem lehet, mert kergetnek,
s én futok, mint vadállat.
Ezért mentem tegnap neki
seggemmel a parázsnak.

Jaj, hogy utálnám már magam!
De azt jobban utálom,
hogy ők is utálnak engem!
Nem, nem lehet megállnom!

Mert akkor már nem csak seggem,
de parázslik mindenem,
s így lobban fel, mi még nem volt
a lelkemben : nagy tüzem!

És hogy rajtam röhögjenek?
No má’ csak az hiányzik!
Maradnom kell Herr Kulesnek,
Bár Frau Kules hiányzik!

Hagyjanak má’, magamtól is
bújnék el a világba,
de nem hagynak, sőt ők együtt
küldenek a ... halálba

Hogy ők engem? No, még ilyet!
Halljátok hát igém:
Túléllek én még titeket –
vagyis hát remélem én.

Hogy én gnóm, nyavalyás, talmi!
Fejemre ily sok átok!
Sose fogok én meghalni!
Befogjátok pofátok!

 

Esszenciális limeri/k/ a költészet lényegéről

Limerik?
Szeretik.
Nyers
vers?
kivetik.

 

Trilla

Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt az írógépből. Új lapokat vesz elő. Közibük rakja az indigót. Ír.
Kicsavarja a papírt. Húsz éve van a vállalatnál. Hideget ebédel. Egyedül lakik.
Wolfnénak hívják. Jegyezzük meg: Wolfné, Wolfné, Wolfné.

és limerikje
Fordított limerick egy fordított életről

Volt egy asszony, frau Wolf.
Az autója nem volt Golf.
Írógépét végtelenre
állította s úgy csépelte.
Egész élete amorf.

A végzet

Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya, és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát.

Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarírtószert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek.

Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság, meg a közeli és távoli szomszédok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszolgatták. El is patkoltak mind, ahányan csak voltak.

A mentősöknek - az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek - már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort.

Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami még ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, valakinek!

És most viszi!

és limerikje:
A sütemény

Pogács úr, és neje, Mari
Pogácsát szeretett falni.
Ám a pogi mérges volt,
Mind a kettő meg is holt!
Most hármukat sofőr viszi.

Hogylétemről

-Jó napot.
-Jó napot.
-Hogy van?
-Köszönöm, jól.
-És az egészsége hogy szolgál?
-Nincs okom panaszra.
-De minek húzza azt a kötelet maga után?
-Kötelet? - kérdeztem hátrapillantva. - Azok a beleim.

és limerikje:
Hogylétemről

Volnék most én. Ismert nevem.
Utcán mentem, nagy volt hevem.
Kérdezte a barátom:
Hogy vagy? – Ó, jól! – kiáltom.
És mit húzol? – Csak a belem.

In memoriam dr. K. H. G.

- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
- Ki volt az? - kérdezte a német őr.
- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
- Kik ezek? - kérdezte az őr.
- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?
- De ismerem - mondta a német őr.
- És Rilkét?
- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G-t.

és limerikje:
Tartalmas életpályák

/Szemelvény Szohkratulp Végtelenben találkozunk! c. kötetéből/

Kicsi fiú, huncut kobold,
Neki a suli nem smakkolt.
Ettől beszűkült agya,
kezében puska agya,
és doktor K.H.G. megholt.

Fasírt

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.
Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

és limerikje:
Intelem Erzsihez

Ó, Szakácsnő, figyelj ide!
Darabolj hagymát izibe!
Fűszerezz és húst egyelj,
hozz darálót, de figyelj:
Vigyázz, ne kerülj bele!

 

Limerick fragmentum

Van egy város, Limerick.
Ott írják a limerik-
et …

 

HUNGLISH - MAKARÓNI

Correctio Septi Nasi és fess
(Zárójelentés)

Ad notam Petőfi Sándor: DEÁKPÁLYÁM

Diligenter frequentálta
Iskoláit egykoron
Alexander, Pető fia
Poesis professorom

Magam - ego - centrálisan
Happy voltam egykoron,
Sajnos, mégis, nasálisan
A hospital lett sorom.

Nasusom jobb kagylójában
Jaj, oedemas polypok!
Endoscoppal, ha vizsgálják,
Factum, hogy én ordítok.

Bal oldalon, a septumban
Spinában zárul crista.
Garatnyálkahártya békés,
Bár... ectomia facta.

Ezért engem functiomban
Rögtön gátolt doctorom
Corectio septi nasi
és FESS!-t végzett orromon.

EPIKRIZIS

Infundibulotomia,
Sőt, még fenestratio –
Supraturbinalis módon –
Végül emittatio.

Rendes postoperativ szak
Után histologia.
Kontroll megbeszélés szerint,
Kérdés: van allergia?

CONCLUSIO

Mese nincs, ez folytatódik,
Véresen komoly, nem vicc!
Manuscriptum: doctor Polony
S doctor Augusztinovicz.

 

SZONETTJÁTÉK

A nagy buzera

Buzerát löktem, négy fal, karambol!
Bajnok lettem, díjam egy seregély,
nem holmi érme talmi aranyból.
Nem gratulált Egerből Seregély.

S e dicshimnuszom nem lesz ereklye,
mert nem olyan győzős, nem határos.
Nem csüng rajt ezerrel majd a város,
s méltán lesz versem rögvest feledve.

De bíztat díjam, e kis vadállat.
Pennám helyett a dákóm, ha pendül,
s a zöld posztón golyóim, ha állnak,

és testem biliárdasztalnak dűl,
s kocsmai füstbe burkolt a láthatár:
nem is nagy baj, hogy így nem lát Határ.

Varázskör

Akkor lett minden csendes, szép és fehér.
Akkor múlt el egyszerre minden viszály.
Nem volt akkor már se gém, s nem volt sirály.
Ott álltunk mind az előtt, ki majd lemér.

Mi furcsa, törekszik mind, amíg felér.
Egymást előzi, mígnem ott áll Mihály.
Ő jó fuvaros, s mindnyájunknak kijár.
Rajta hát, pajtikák, hol a jó kedély?

Most már mind remeg? A sorban mind lapul?
Miért? Csak nézz le hát, nagy volt a fogás!
Mi nagy volt a zaj! Hogy forrtunk mind vadul!

Már síri csend. És mindegy, hogy hány morás
a vers, mert nem hallgatja senki. Fásul
sorunk. De csitt! Ott lent reped egy tojás.

 

Katakurd anagrammák és grádigrammák

1.

a
al
lat
halt
holta
holtam
hatalom

A kék eget már én nem láthatom,
Mert"
al"-világiak közt ember: én daloltam.
Nem méri
lat a láncomat, de mázsa.
Velünk, ki volt:
halt az ifjú bagamér.
Jaj én, ki láncon
holta jöttét várja!
Ezer barátom látom mindig, ezer
holtam, sorban!
Örökre rab leszek, ezzel sújt a
hatalom
.

2.

á
ád
dám
dáma
dráma

Nomen est omen?

Á, nem kell színház máma!
Nem
ád Garasért garast senki!
Vadásznak! Céljuk
dám? Nem ám!
Egyebekért vágyik úrfi,
dáma, bárki:
Aranyárt! Aranyt meg tűzbe!
Dráma.

Vidor epitaphiumok

Brenner Géza

Itt nyugszik a Géza
Hogy melyik? A Csáth.
Amikor bezizzent,
Akkor mondott "csá!"-t.

A Macska sírfelirata

Életem egyik felét a piros lámpák előtt töltöttem el.
A másik fele nem volt ennyire színes.

Sírversek a Toldiból

A farkas sírverse

Én a farkas vagyok,
Illetve csak voltam.
Mert már elég régen
Fetrengek itt holtan.
Miklós a fajtámmal
Vert a múltkor agyon.
A malac forrázzon le,
Ha még egyszer hagyom.

Bence sírverse

Miklós sírja végén
Ásóját leverte,
Rátámaszkodott, és
Úgy fagyott meg Bence.
Később kirügyezett,
Majd kalászba szökkent,
Majd magot pergetett,
Mivel madár röppent.
A sok madár a termést
Szórta a határba,
Így terjedt szerteszét
A hűség és a hála.

A fiait sirató néne sírverse

Homályos szemimmel
Már semmit se láttam,
De pár-hantotokra mindig
Mindig rátaláltam.
Nem maradt már semmim,
Csak sírotok hantja,
Azokon talált meg
A sírásó halva.
Morgott is erősen,
- Ma már a második,
A temető meg csak
Egyre inkább telik!
Ezt a két nénikét
Bíz egy sírba rakom! -
Így keveredett hát
Porával a porom.
Porladó ajkamon
Nevetekkel immár
Fekszünk, s hallom, ajka
Mit rebeg: Holubár.

A rókalelkű György sírverse

Én mindent elértem,
Amit csak akartam.
Jó Miklós öcsémet
Csak parasztnak adtam.
Az ő örökségét
Magamévá tettem,
És így a királynál
főtalpnyaló lettem.
Zsíros, jó kis állás,
Semmit se csináltam,
Vállalkozásommal
Én nagyon jól jártam.
Ám egyszer hibáztam,
Nem figyeltem öcsre.
Ez tette a cégem
Mindörökre tönkre.
A király kirúgott,
Állást nem találtam,
Munkanélküliből
Meg éljen, ki tud, bátran.
Ideig-óráig
Koldultam, kukáztam,
Majd sírva - vinnyogva
Éhen bekrepáltam.

Lajos király

Tehetetlen voltam.
Annyit tettem csupán,
Hogy azt a cseh vitézt
Nem én csaptam kupán.
Ehelyett csak hagytam,
Sok deli vitézek
Daliás testéből
Szálljon ki a lélek.
Szerencsére aztán
Akadott egy bátor,
Ki megölte végül,
S megszűnt a vérzápor.
Jaj, hogy örvendeztem!
De a lelkem tudta,
Hogy a sok holt vitézt
Nem hozhatom vissza.
Később, mint mindenki,
Kipusztultam én is.
Ugyanúgy, mint bármely
Szántó-vető vén is.

Grátisz

Jó Ilosvaynak
Egy ötlete vala.
Ezzel jó sok árkust
Teleíra vala.
De ezt Arany később
Elcsaklizta vala,
S ebbe jó Selymesünk
Belehala vala.

 

Intarziák a Symposion Társaság tagjainak nevére

Bartolits István

Stein Aurél ázsiai kutatásai során ebédre sok – sok fazék gyümölcslevest behabart, ó, licsist, vándorlásainak közepette.

Szente Ibolya

Amikor a Madách Kamarában kiderült, hogy a következő darab címszerepét Mácsai megint sajátmagára osztotta, több színész hupililában játszott, mint például Körmendi s Huszti, Haumann s Zente ibolyakékben, míg Fűr Anikó zöldessárgára vált, pedig ő nem is hapsi.

Kardos Judit

Ne könyörögj a fösvény patikusnak, csak akard, ó, s jut kamilla neked is bőven a teádba, szegény náthás barátom,

Győri Erzsébet

A tél közeledte a gyenge színész réme. Ha jön a fagy, ő ri. R – zs betűket
kimondani nem tud, mert nyelve merev, csak pantomimesnek jó.

Elekes Zsuzsanna

Vagyonom negyede kötvény, negyede részvény, fele kash. Zsuzs Annamban
mindet elköltötte.

Pápszi Szilvia

A híres athéni botanikai egyetem friss diplomása így köszönt el a görög ábc-től és kedvenc fáitól, miután elnyert Rómában egy állást: Helló alfa, akác, szia delta, dió,
pá-pá pszi, szil, Via Appia vár ezután rám!

Kádár János

A fürdőszoba felszerelésekkel házaló kereskedő vígan kurjantott a piacon: Emberek!
A vaskád árján osztatik szét köztetek, felár nélkül! Vigyétek hát!

Sárosi Attila

Ezen a télen nincs hó, ezt szenvedi Miskolc, Eger és
Abasár. Ó, sí a ti lanovkátokon most nem szállítható.

Próza:

Hogyan írjunk egypercest hozott anyagból?

Kedves Barátnéim és Barátaim!

Sokáig ültem, és azon elmélkedtem, hogy lehetett ilyen hülyeséget kitalálni házi feladat gyanánt, mint ez a közös Örkény egyperces írása. Hiszen, ha szó szerint veszem a feladatot, akkor nem kell mást tennem, mint egy pár szóból álló kifejezéssel írni egy mondatot, ami igazán nem okozhat nagy gondot. Nosza, rajta! Tollat ragadtam mancsomba, és már írtam is … de mit is? Mitől is lesz ez Örkény? Akár hogy is törtem a fejemet, nem tudtam rájönni. Frappáns, röhögtető, netán velős mondatokat lehet írni garmadával, de mitől lesz egy mondat örkényi mondat? Vagy a novella attól örkényi, hogy a mondatok sorrendje a meghatározó? (No, ez hülye mondat volt részemről, lehet, hogy nem jó sorba írtam.) És ha sikerül is egy "örkényi" sort kreálnom, mitől fog ez az én esetemben Judit mondata után passzolni? Mi itt a megoldás? Kell írni két novellát! - kiáltottam fel, megkönnyebbülve, mint annak idején a jó öreg Arkhimedesz, amikor elcsúszott a fürdőkádban. Nosza, neki is veselkedtem, és vér, verejték és könnyek hullatása közepette összetákoltam egy általam írt és általam örkényinek tartott kis irományt. Mivel minden információt kilenc mondatba kellett belezsúfolnom, remek kis körmondatokat sikeredett skribálnom, mitől az egész úgy nézett ki, mint egy általam írott örkény egyperces Thomas Mann stílusában. Miután kiröhögtem magam (mindkét értelemben), nekiveselkedtem, hogy Judit fejével gondolkodva is megalkossak egyet, és ha kész, összevessem ezt a két írást, és az általam írottat hozzá igazítsam az általam elképzelt Judit által írotthoz. Igen ám – jutott eszembe, de Juditnak is ugyanezt a módszert kell követnie, hiszen az Ő mondata meg Ibolya mondata után jön! Tehát kell írnom egy olyan Örkény novellát is, amit szerintem Judit írna Ibolya fejével gondolkodva! Ekkor láttam át, megvilágosult, tiszta fejjel, hogy milyen jó, hogy nem az utolsó mondatot húztam, hanem a negyediket, mert így már csak egy olyan novellát kell még megírnom, amit Ibolya írna Örkény stílusában Éva fejével gondolkodva. Hiszen Ibolya előtt Éva ír mondatot! A novella első mondatát!

Elpilledve merengtem szerencsétlen sorsomon, s már lassan neki is veselkedtem, hogy a sok közül az első , általam írt örkényi novellát más fejével gondolkodva megírjam, tudván tudva, hogy még azon felül mennyit kell írnom, mikor rám mosolygott a szerencse. Hiszen az én novellámban az én mondatom előtti mondatot mintha Judit írta volna! Ennyire empatikus nem lehetek! Még egyszer elolvastam: DE IGEN! Ezt a mondatot mintha nem is én, hanem egyenesen Judit írta volna! (Ha esetleg Judit mondata mégsem ez lenne, arról természetesen kizárólag Judit tehet.) Megúsztam a végtelen novellaírást! És a házi feladat is jól elkészült! Hát ilyenek vagyunk, mi macskák! Feltaláltuk az egyetlen, üdvös módszert arra, hogyan kell közösen Örkény egypercest írni! Természetesen ez az elmélet csak egy az esetleges sok közül, így ezt most tisztelettel vitára bocsátom. Köszönöm a figyelmeteket.

 

Örkény-egyperces hozott anyagból:

Sámán Éva

Sámán Éva cipőfelsőrész-készítő egyéni vállalkozó békésen éldegélt többedmagával egy békásmegyeri tízemeletes panelház 7. és 8. szintje között, mivel a lift, amiben társaival együtt utazott, 3 és fél éve megállt az említett helyen, de ez azóta sem tűnt fel senkinek. Történt ez annak dacára, hogy velük volt a veterán munkásőr Lajos bácsi, a házmester is. De a lift meghibásodása pillanatában – talán az örök egyensúly fenntartása érdekében – az utasok, mintegy varázsütésre elveszítették minden érdeklődésüket eddigi életük ügyes-bajos dolgai iránt, és a lelkük legmélyén szunnyadó vágyaik beteljesítésével kezdtek törődni, mélyen abban a hitben, hogy álmuk valóra váltásával jobbítanak a világon. Lajos bácsi például a zsebében lévő pillangós virágokból hozott létre egy kis bio-kertészetet. Azt egyikőjük sem vette észre, hogy a Szalonka utcai jósnő macskája – hogy került a liftbe, rejtély – a természet törvényeinek megfelelően épp egy egeret marcangolt szét a padlón. Együtt örvendeztek Lajos bácsi sikerén, aki fáradságos, két éves kutatómunkája eredményeként előállította a kertészetében nevelt pillangós növényekből a bio-bambit . És sorra születtek a világot megváltó eredmények, mint pl. olyan csűrőlapát repülőgépekhez, mely a motorok teljes leállása, valamint a szárnyak leválása esetén is a levegőben tartják a gépet. Vagy a multifunkciós exicator, amely a kiszárítási folyamat során elvont nedvességet egy tisztítási folyamat végén visszajuttatja a természetbe, ezzel is csökkentve az ipar és a járművek által létrejött károsanyag-kibocsátást. A legboldogabb mind között azonban Sámán Éva volt, hisz neki is sikerült élete nagy álma, a minden csodás zamatot, ízt magába foglaló, 1327 fenséges illatot árasztó fogyasztó Esterházy diótorta megalkotása. Éppen időben, mert a lift megindult, egyenesen a földszintig száguldott, ahol is kiszálltak és elvegyültek találmányaikkal az emberek közé, intézték ügyes bajos dolgaikat a hivatalokban, munkahelyeken szorongtak, hogy ki ne rúgják őket, zsúfolt buszokon bosszankodtak, fásultan néztek el egymás mellett, és Éva sem vette észre, hogy a kezében nem a csodás diótorta van, hanem egy nagy darab, rémesen büdös pálpusztai sajt.

Mítosz-leletek:

Az MS 5496/6 sz. kézirat

Mint tudjuk, kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac. Nagyjából eddig tartott a nyugalom ideje. Ugyanis alig csendesült el a Panracból kiáradó vihar, alig pihente ki a rendrakás fáradalmait Protan, alig szunnyadt el dús füvű rétjeinek, hatalmas erdeinek, vaddisznócsordáinak, halainak, madarainak és vadainak első megcsodálása után a kicsi Eyrf, velőtrázó üvöltés száguldott végig a Téren, olyan és akkora, hogy Szent Mihály útja is beleremegett. Oooaaaaaaaa....! Protan ijedten pattant fel kerevetéről, ahol pihenni próbált, és kereste a hang forrását. Nagy rémület szállta meg, azt hitte, rosszul tett rendet, és a vadak, oroszlánok és egyéb bestiák most készülnek felfalni Eyrfet, s már rohant is a kicsihez, amikor megint hallotta a velőtrázó üvöltést, de már közelebbről és sokkal artikuláltabban: Proootaaaan! Ez gondolkodóba ejtette. Visszaült a kerevetre és így morfondírozott: Valaki a nevemet kiáltja. Mit, kiáltja? Ordítja, hörgi, üvölti! A nevemet. Ez a valaki akkor nem lehet állat, hiszen az ő beszédjüket én nem érthetem, mivel én nem vagyok Szent Ferenc, aki még meg sem született. Én Protan vagyok, a Rend teremtője, akit valaki most a nevén szólít. És mivel ez a valaki nem állat, kicsi Eyrf alszik, és én is csak magamban beszélek, ez a valaki nem lehet más, csakis Panrac. Hopp, csak úgy, mellékesen, megteremtettem a logikus gondolkodás alapjait - gondolta mosolyogva. De sokáig nem élvezhette a felfedezés örömét, mert megjelent előtte Panrac, vérben forgó szemekkel, ziláltan, tépett hajjal, kezében Eyrf egyik fájáról szakasztott névtelen levéllel. Szeme villámokat, szája átkokat szórt, miket így szórt Protan fejére: Te kapcabetyár, te szoknyapecér, te álnok, kéjsóvár hazug, hűtlen fráter, te féreg, míg én szerencsétlen gyengén, aléltan, magamba roskadtan, egyedül pihegek rettenetes vajúdásom, a világ megszülése után, addig te szemérmetlen hetyegsz és összeszűröd a levet ezzel az isteni hetérával, az Idővel? Hát ezt érdemelem én? Háttal nem kezdünk mondatot, drágám - szólt Protan. Egyébként, tehetek arról, ha eljött az én időm? - kérdezte, majd kivette a levelet Panrac kezéből. Ez nem névtelen levél, drága hölgy, hanem tölgy - szólt, visszaadván a levelet Panracnak, majd sarkon fordult és otthagyta, mert nem szerette a viszálykodást. Nem gondolta, hogy Panracot fűti a bosszúvágy. Panrac pedig, lecsendesülvén kifelé, de nem lelkében, a következőket gondolta: Menj, csak menj. Hű asszonyod leszek a világ előtt, de ne reméld, hogy bosszulatlan hagyom e csalást. Eljön még az én időm is! Ó, te rendmániás! Te nagytudású! Te, mindenség tudója! Aki oly egyszerű dolgot nem vesz észre, hogy már kezdetben sem hárman voltunk csak, hanem négyen! A jóképű Rebec velünk együtt tagja a kezdőcsapatnak, csak egy kicsit magának való, nem szeret közösködni senkivel, a maga útját járja. De én felfigyeltem rá már a kezdet kezdetén. Járása kecses, bőre barna, bársonyos, mosolya ellenállhatatlan. Megállj, Protan, kutyaharapást szőrével! Ezzel Panrac elindult, hogy tervét valóra váltsa, s mivel Rebec ízig-vérig férfi volt, sikerrel is járt. Nagy sikerrel. Nagyon nagy sikerrel. Kirobbanó sikerrel. A tomboló sikert már nem tudták elérni, Rebec ugyanis közben ájulásszerű álomba zuhant. Panrac rendbeszedte magát, holott ez Protan feladata lett volna, és fütyörészve hazament. Otthon Protan várta, igencsak feldúltan, és kérdőre vonta, merre járt? Ugyan, merre járhattam volna? - kérdezte hetykén Panrac. Hát az új erdőkben és dús füvű réteken sétáltam - volt a felelet. Ej, Panrac, te hülyébbnek hiszel engem, mint vagyok - mondá Protan, de mi tudjuk, hogy ez egyes kommentátorok szerint szövegromlás. De mivel Protannak csak megérzései voltak, bizonyítéka nem, ebben maradtak. Ám a gyanú olyan, mint a rágógumi a melegítőnadrág bolyhos felén. Ha megragad, semmi se mossa ki onnan többé. És Protan árgus szemekkel figyelni kezdte asszonyát. Ha Panrac a kicsi Eyrfet árnyas lugasba vitte sétálni, Protan dús lombú fává változott. Ha Panrac lement úszni a folyóhoz, Protan volt a tajték a víz tetején. Ha a nő a magányos sziklához ment levegőzni, Protan a szikláról alázuhanó kődarabbá vált. Így történt, hogy súlyos sérülése miatt Protan sokáig nem figyelhette asszonyát, aki ezalatt rendszeresen látogatta a deli Rebecet. Az idő múlt, a világ benépesült emberekkel, míg Protan gipszágyán volt kénytelen heverni. Panrac és Rebec találkozásaik során annyira összemelegedtek, hogy terveket kezdtek szőni Protan elpusztítására. Rebec, magányos sétái során rájött arra, hogy a Protan teremtette Rend mindenki számára Rend, aki megtalálja benne a magáét. Sokáig gondolkodott tehát, és emlékezett, hogy a mezőkön, réteken rengeteg mérges kipárolgású növénnyel találkozott. Nosza, Panraccal sebtiben rengeteget gyűjtöttek ezekből, labdányi golyóvá gyúrták, s a mérges kipárolgású labdacsot leölt kecske bőrébe varrták. Tervük az volt, hogy a halált hozó golyót éjjel Protan hálótermébe juttatják, s a kiáramló gőzök megölik Protant. Csak még azt nem tudták, hogyan cselekedjék ezt meg. Míg gondolkodtak, Panrac a mérges labdát kitette Rebec kunyhója elé, a levegőre. Sokáig gondolkodtak tervük kivitelezésén, de semmi jó ötlet nem jutott eszükbe. Végezetül Rebec, elvesztvén türelmét kirohant a kunyhóból, és mérgében egy hatalmasat rúgott a bőrgolyóbisba, ami süvítve szállt a messzeségbe. Panrac fejében ekkor világosság gyúlt és így szólt: Megvan a megoldás. Éjnek idején, mikor Protan a legmélyebben alszik, a labdát kintről egy jól célzott rúgással hálótermének kapujába rúgod, s tervünket siker koronázza. Módfelett megörültek, hogy ilyen jó tervet ötöltek ki, s egyből megünnepelték sikerüket egymással. De Panrac érezé, hogy nem érezé Rebecet, s kérdezte tőle: Mi bánt, egyetlenem? S felelé Rebec: Tervünkön gondolkodom. Mi van ha Protan, tervünkre rájővén, őrt állit hálótermének kapujába, ki útját állhatja labdánknak? Vajon Kelát, esetleg maga Eyrf nem védelmezheti őt? Igazad van - szólt Panrac, de mi is a magunk oldalára állíthatjuk Mizogint és Nefelint, akik ügyes cseleikkel csak véghez vihetik tervünket. Mondasz valamit - szólt Rebec, de ha Eyrf mégis megszerzi a mérges golyót és átrúgja Kelátnak, akkor Kelát egy ügyes emeléssel a kunyhóm kapujába emelheti azt, és akkor saját cselünk áldozatául eshetünk. Semmi baj Rebec, kell szereznünk egy ügyes fiút kunyhód kapujába, aki őrizi azt majd, s ha úgy lenne, ahogy mondod, a bőrt megszerezvén, rögtön kirúgja azt kapudból, lehetőleg hozzád, aki azt másodszor is megpróbálhatod Protan hálótermének kapujába juttatni. Láttam is egy ügyes fiút a napokban környékünkön őgyelegni, azt hiszem, Yaszeli a neve.

Így tervezgettek, mígnem egyszer csak Rebec elveszítette a fonalat, hogy kinél is van a labda, és ki kinek a kapujába akarja azt berúgni, és azt találta ki, hogy ezt ügyesen, terepasztalon kirakja, mint bátor vezérek csata előtt a hadállást. Szaladt is gyorsan az erdőbe, akác és tölgy ágait vágta serényen s otthon ügyes kis korongokat faragott belőlük. Azokra faragta a neveket, akác korongra, kik a mérges csalmatokkal töltött golyót Protan hálótermének kapuján akarják átjuttatni, tölgy korongokra azok nevét kik az ő kunyhójának kapuján. Éppen Nefelin nevét véste a korongocskára, mikor rettenetes, mindent betöltő hang hallatszott. Ijedten rohant Panraccal a kunyhó elé megnézni mi történt, de nem láthattak semmit. Persze, hogy nem, hisz Protan ordított fájdalmában, aki pont abban a ligetben változott akácággá, hogy feleségét szemmel tartsa, ahol Rebec az ágat vágta, s most, mikor az a nevet véste a korongra, igen csak kényes helyen szúrta meg Protant, aki most fájdalmában kiugrott a kunyhó ablakán és messze szaladt. Panrac és Rebec visszajővén, az asztalon elhelyezték a korongokat, az asztal két végére egy egy-egy, agyagból formált barlangocskát helyeztek (ezek jelképezték Protan hálótermének illetve a kunyhónak a kapuját). A mérges labdát egy apró kis faforgács jelezte. Panrac a Rebec feliratú koronggal Protan kapuja felé pöckölte a labdát, de az elakadt az ott álló Eyrfben. Rebec Eyrf korongjával Keláthoz pöccintette a kis forgácsot, majd Keláttal bődületes lövést eresztett meg saját kapuja irányába, de oh, az asszonyi megérzés, a hirtelen oldalukra állított Yaszeli bámulatosan védte a gyilkos lövést. Ekkor tovább kezdtek gondolkodni, miként lehetne a labdát az eredeti terv szerint Protan hálótermének kapujába juttatni, taktikát dolgoztak ki, újabb nevek merültek fel mindkét oldalon, mikor hirtelen megjelent előttük Protan a maga teljes valójában, aki már úrrá lett fájdalmán és nagyon szeretett volna tisztán látni. Mi történik itt? - kérdezte. Ki ez az ifjú és mit csinálsz vele ebben az elhagyatott kunyhóban?

Panrac, aki hirtelen úrrá lett félelmén, így válaszolt. Bemutatom neked az öcsémet, Rebecet. Tudod, ő nagyon magának való ember, nem jár társaságba, inkább egyedül kóborol. Ezért nem láthattad még te sem. Sokáig én sem tudtam, hogy merre jár, míg nem olyan régen, amíg te beteg voltál, fel nem keresett. Tudod, kitalált egy jó játékot, amit neked szeretett volna ajándékozni, s mielőtt megtette volna, szerette volna kipróbálni velem. Ezért vagyok most itt.

Az elbeszélés itt megszakadt. Hogy miként jutottak vissza Protan házába és mi lett a kecskebőrbe varrott mérges leheletű labdával, még nem tudjuk. Mint ahogy Rebecről is csak ennyit, mert az eleddig fellelt írásokban másutt Rebec nem szerepel. Lehet, hogy Protan mégis átlátott a szitán?

 

A Loro-i Kráter eredetmondája:

- Vezérek! Gyűlésre! - ordította paprikavörös arccal a Király, ki hun király volt, hun nem. A bömbölés keltette rezgés következtében néhány apró, pici rög hullott alá a meredeken ágaskodó löszfal tetejéről, amelyen egy hatalmas Kőszikla terpeszkedett ősidők óta. Tövében a Virág ijedten húzódott közelebb a Kősziklához. Nem szokott hozzá az ordibáláshoz. A lehullott rögöcskék tompa puffanással oszlottak semmivé, mikor zuhanásuk után földet értek a löszfal előtt felállított hatalmas királyi trónus körül. Nosza, lett nagy sürgés-forgás a táborhelyen. Mindenki a Király köré sereglett, hogy hallhassák szavát.

- Álmot láttam az éjjel - szólt a Király - s mikor újra kinyílt a szemem, nem értettem az álmomat. Hét valami úszkált előttem, de mikor meg akartam fogni azokat, rendre kicsúsztak a kezemből. Ha mozdulatlan álltam, akkor újra körülvett ez a hét valami. Azt akarom, hogy megkeressétek és elibém hozzátok ezeket a dolgokat. Ha estére nem lesznek itt, kardomra mondom, mely alól alig bírtam kiugrani, mikor majdnem a fejemre esett valahonnan - elevenen nyúzatlak meg benneteket! Elmehettek! - bömbölte a Király, s néhány újabb rögöcske hullott alá a mélybe, s köztük egy nagyobb is, pontosan a Király legkedvesebb szolgájának fejére, ki ettől azon nyomban ki is múlt ezen szomorú árnyékvilágból.

- Ez nagyon érdekes - mondta a Virág a Kősziklának, aki nem válaszolt, de magában feljegyzett mindent, hiszen ezt csinálta, mióta ott állt a löszfal tetején. Ó, ha a Kőszikla krónikásként elmesélné mindazt, amit látott és hallott ezen a vidéken évezredek óta... de a Kőszikla hallgatott.

Közben a trónus körül kitört a teljes zűrzavar és a pánik. Nem elég, hogy a király bolond parancsát teljesíteni kell, még itt a szolga esete is! Szerencsére a Király nem vette észre a halálesetet, mert azonnal elment titkos helyére gyakorolni magát a hátranyilazásban, mivel ebben rettenetesen béna volt, és nem akarta, hogy kiröhögjék. Szeretett ugyan célba lőni, de nyilai nem találtak soha.

- Khm, khm! - próbálta magára terelni a figyelmet a Csatornázási Főelőadó, aki végtelen bölcsességénél fogva bízvást lehetett volna király, de ugyanezen okból kifolyólag ez az eshetőség soha nem is jutott az eszébe. Próbálkozását azonban elnyomta az Első Nő mindent elsöprő, hangos szóáradata:

- Ímé, bizonyosságot nyert - ha nem is egészen abban a formában, ahogyan azt ő érti - amit a Sámán egyre szajkóz, hogy tűzben születtünk. Ha születésünkkel kapcsolatban ez nem is bizonyított, az egészen valósnak tűnik, hogy tűzben halunk meg, hiszen a Király elevenen megsüttet minket estére! - kiabálta egyre, miközben nyelvét nyújtogatta a négy világtáj felé.

- Ne nyelvészkedj itt nekem, hanem fogd be a szád és gondolkodj! Akkor nem téged sütnek meg, hanem te sütsz ki valamit! - förmedt rá a Szakácsnő az Első Nőre, miközben erőteljesen odakozmálta a vacsorát.

- Eszembe jutott valami - szólt Minden Zajnak Okozója, akit egyszerűen csak MIZO-nak hívtak. Ő egyébként nemrég költözött közéjük, előbb a szomszédos faluban, a skandináv Csomón lakott, de onnan rendszeres zenebonái miatt el kellett jönnie, mert azt a falut igen csendes népek lakták.

- Arra gondoltam, a szolga hulláját valahogy el kell temetnünk, mert ha a Király rájön, éktelen haragra gerjed, és mindaz bekövetkezik, amit itt eddig félelmetekben összehordtatok. Viszont így mondhatnánk, hogy a szolga volt a Bolygó Hollandi és most innen is továbbállt.

- Nekem is támadt egy ötletem - szólt az eddig hallagatag Sámán, kinek gondolatai a világ keletkezésével kapcsolatban szekrénybe se férnek, ezért időnként keveset le-le rovásír a többiek nagy gyönyörűségére. Szerintem eltussolhatnánk a szolga rút halálát úgy, ahogy azt MIZO javasolta és a Király parancsát is teljesíthetnénk.

- Mesélj, ó nem földi dolgok tudója! - kérlelték a többiek, a Sámán pedig elmondta, mire gondol:

- Figyeljetek jól. Gondolom, ti is unjátok már a Király állandó bömbölését. Ez az álomhistória most kapóra jön, hogy kicsit móresre tanítsuk. Bizonyára magába száll, ha szembesítjük önnön rútságával. Hívjátok csak Képírót! Nélküle semmire sem megyünk. Ezt a szerencsétlent pedig - mutatott a szolga tetemére - gyorsan földeljük el, hiszen néki már egy a Semmi és a Minden.

Nosza, sürögni, forogni kezdtek valahányan. Volt, ki a képíróért szaladt, mások a szolga tetemét kezdték vonszolni, a Csatornázási Főelőadó pedig, híven munkájához, nekilátott a gödröt megásni. Vonszolás közben a szolga feje össze-vissza verődött a rögös földön, s lássunk csodát: az egyik nagyobb koccanásnál a szolga, ki ezek szerint tetszhalott volt csupán, magához tért, és felült. Zavaros szemekkel körbenézett, majd alig hallhatóan ezt dadogta:

- Kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac... Kezdetben nem volt más... kezdetben...

Döbbent csend fogadta zavaros szavait, csak a Csatornázási Főelőadó mosolygott csendesen. Felsegítette a szolgát, és így szólt:

- Ebben neked igazad van a te szemszögedből. De onnan, ahonnan én nézem, másképpen fest a dolog.

A szolga ijedten tekergette kis kecskeszakállát két ujja között, majd hirtelen felpattant, és mint akit kergetnek, elszaladt a Képíró sátra felé, de futás közben felbukfencezett és állát beleütötte a sátor előtti festékes edények egyikébe.

- Revideálnom kell elképzelésemet - szólt MIZO. - Ő a Kékszakállú Herceg.

Eközben megérkezett sírva Képíró. Bal kezében konyhai reszelőt, jobb kezében egy gyökeret szorongatott.

- Mi a baj, Képíró? - kérdezték a többiek.

- Szunnyadt még a két testvér, az Idő és a Tér számukra így nem létezett, mint ahogy a harmadik számára sem, ki ébren volt ugyan, de elmélyülten játszott. Gondoltam, reszelek egy kicsit addig, míg lehet - szipogta. - Mit kívántok tőlem?

- Le kellene rajzolnod a Királyt, teljes életnagyságban, és nagyon fontos hogy hasonlítson! Tehát semmi művészkedés! Móresre tanítjuk! - szólt a Képíróhoz a Sámán. - Ha megvan a rajz, pont hétfelé vágjuk! Szerkezeteimmel pedig úgy vetítjük majd a Király elé "fragmentumait", hogy saját magát fogja hétfelé metszett állapotban látni. Az ideológiát aztán már bízzátok csak rám! Ezt a trükköt egy kései utódomtól, David Copperfieldtől tanultam.

Nosza, hozzáláttak gyorsan a dologhoz. Képíró hamar megrajzolta az alakot, s már neki is láttak volna egy hatalmas karddal hétfelé vágni, mikor megjelent a Királyi Kíber, bibliával a kezében.

- Latrok! Mit műveltek a Királlyal? - dörögte, majd olyan hangon, mint a Királyé. A löszfal tetejéről néhány rög megint alázuhant, s olyasfajta hangot hallatott, mikor földet ért, mint kivégzésekkor a dobok tompa buffogása.

- Ezt a ritmusképletet általában szonorikus kantátáknál szokták alkalmazni - szólt MIZO. - Te pedig ne kiabálj, hanem figyelj ide, elmondjuk, mire készülünk.

A Királyi Kíber, bibliával kezében figyelmesen hallgatta a többieket, majd, mikor megértette, hogy mi készül itt, így szólt:

- Végre. Már nagyon megérett a helyzet erre. Hanem ide figyelj, Sámán, jobb lenne, ha egy függőleges, átlátszó felületen - persze meghatározott távolságokra egymástól - helyeznéd el ezeket a "fragmentumokat", így a vetített kép még hasonlatosabb lenne a valódihoz. Van is nekem valahol egy régi, egérrágta, lukacsos lóbőröm, azt szívesen fel is ajánlom erre a célra.

Így történt, hogy mire leszállt az est, minden készen állt a nagy mutatványhoz. A Kőszikla a löszfal tetején csak ámulva figyelte a történéseket és jegyzetelt magában, de a Virág nem állhatta szó nélkül:

- Ezek most mind megbolondultak, vagy csak némelyikük? És ez az állapot állandó, vagy csak ciklikusan tör rájuk? Írok erről egy tanulmányt.

Közben leszállt az este, s nagy dérrel-dúrral megjelent a Király.

- Vezérek! - bömbölte. A löszrögök újra hullani kezdtek. - Elhoztátok-e nekem az álmomat?

- Elhoztuk, ó Király - felelte a Sámán. - Kegyeskedj megtekinteni.

Felvillantak a fények, s a kifeszített lóbőrön megjelentek a Király darabjai. A Virágnak igencsak kapaszkodnia kellett gyökereivel, hogy le ne szédüljön meglepetésében. A hatás leírhatatlan volt. Még a beavatott vezérek is elfödték arcukat a varázslat elől, s David Copperfield másnap visszaült az iskolapadba.

- Mi ez? - ordított a Király. A tompa buffogást nem vette észre senki.

- A te jövőd, ó hun Király, hun nem. Tudod, világunk több időből áll. S ezek léteznek egymástól függetlenül, s egymás mellett. Te a jövődet láttad álmodban. Vesztett csata után, fel - nem négy, de hetelve. Ezért vagy te hun király, hun meg nem. Attól függően, hogy az Idő a te Időd, vagy sem. Szállj magadba, ó Király - szólt a Sámán, majd elhallgatott. Szavait néma csend követte - egy ideig.

Az ordítás, amit ezek után a király hallatott, általánosan mindenkit megsüketített. Szerteszaladtak valamennyien, ki merre látott, mindent maguk után hagyva. A löszfalról már folyamatosan és egyre nagyobb rögök váltak le, ahogy az ordítás fokozódott. A Virág éppen tanulmánya írásának közepén tartott, de abbahagyta, mert ebben a pokoli felfordulásban nem lehetett dolgozni. Mérgesen lecsapta munkáját, és sétálni indult. Gondolta, majd folytatja, ha csend lesz.

- Rendet teszek én itt, lösz, ami lösz! - gondolta a Kőszikla, és megindult lefelé, egyenest a Király fejét célozva. Egyre nagyobb sebességgel zuhant a Kőszikla alá, mikor a Király egyszer csak felnézett, és meglátta a veszélyt. Bömbölésével megpróbálta ugyan visszatartani a Kősziklát, de mikor látta, hogy ez reménytelen, fülét lesúnyva(!), farkát hasa alá csapva hangos nyávogással a többiek után iramodott. A Kőszikla ekkor rettenetes erővel csapódott a földbe, pontosan azon a helyen, ahol a Király állt az imént, és hatalmas krátert hányva tűnt el a mélyben, iszonyatos űrt hagyva maga után. A szertefutók zaja csendes zsongássá olvadt össze, bár az még tisztán hallható volt, hogy utolérték a menekülő szolgát, aki eszetlen rohanása közepette nem vette észre, hogy az emelkedő, amin rohant, hirtelen két méterrel lejjebb folytatódik tovább. Hallható volt, amint MIZO újabb állásfoglalását mormogja futás közben az orra alá: Tosca. Végül is elcsendesült minden, s a nyávogás is elült. Így végül szótlanná lett az Idő és képtelenné vált a Tér, mivel a Képíró menekülés közben a képeit is magával vitte. Sokáig csend volt, mígnem egy jó hónap múlva valaki sietve ment át ezen a tájon s ezt kiabálta:

Várjatok! Én is létezem az Időben és a Térben! Várjatok! Úgy határoztam, hogy ezután nem leszek többé egyedül! Várjatok!

Kovács János

 

[4] "Kezdetben..."

I. variatio

Kezdetben nem volt más, mint Protan, Eyrf meg a Panrac,
S egy vala Semmi s a Mind. Újra kinyíla a Szem.
Megszólala most ama HANG: "Kérném, figyelem, khm, khm:
Tűz fiaként születénk, s tűzbe halunk bele majd.
Szunnyada majd az Idő és vele a bús kicsi Tér is,
Csöndesek, képtelenek. Álmodják a jövőt.
És álmukból születék, aki majd egykoron így szól:
- Nem leszek én egyedül! - S újra kinyílik a SZEM."

 

[8] "Létezem az Időben és a térben, ám úgy határoztam, hogy nem leszek többé egyedül."

A fragmentum

Ment a fragmentum az utcán és széles jókedvében hangosan fütyörészett. Nincs ebben semmi kivetnivaló, még jól is állt a csibészes tempó neki, s ilyen jóképű fragmentumnak még azt is megbocsátják, ha egy kicsikét szétszórt. Mert azt be kell vallanunk, bármennyire is rossz fényt vet fragmentumunkra, hogy az összeszedettség nemigen volt rá jellemző. Bizony, szétszórt volt őkelme rettenetesen, olyannyira, hogy darabjai jóformán teljesen beterítették az utcát, amerre járt. De ő ezzel mit sem törődött, peckesen haladt tovább. Egyszer csak halk köhécselésre lett figyelmes, olyanra, mint amikor valaki fel szeretné ugyan hívni magára a figyelmet, de nincs hozzá bátorsága. Megállt és kíváncsian körülnézett, honnan is jön a hang. Ahogy így forgolódott maga körül, egy alakra lett figyelmes, aki szerényen álldogált mögötte és figyelte, hogy ő mit csinál.
- Jó napot - mondta a jövevény.
- Jó napot. Kit tisztelhetek az úrban? - kérdezte a fragmentum.
- Én a fragmentum vagyok - felelte amaz szelíden.
A fragmentumnak sok volt ez nagyon, hiszen, mint mondtam, rettenetesen szétszórt volt.
e kellett ülnie, hogy összeszedje magát.
- Ez lehetetlen, hiszen a fragmentum én vagyok! - nyögdécselte.
- No-no, gondold csak át a helyzetet - bíztatta a jövevény. - Biztos vagy te abban, hogy te
agy a fragmentum?
- A legteljesebb mértékben. Aki nálam fragmentumabb, az nem mond igazat! - mondta
ár kicsit hetykén a fragmentum, mert kezdett magára találni.
- Pedig - szólt a jövevény - jól figyelj, mert én, aki a fragmentum vagyok, nem is
kármilyen fragmentum vagyok, hanem a tiéd.
- Mit hablatyolsz nekem te itt össze-vissza?
- Látod, sosem figyelsz. Most sem nagyon, de amikor elszórtál, akkor egyáltalán nem
etted észre, hogy elveszítettél. Én belőled vagyok egy rész, egy töredék. Látod, hogy én
vagyok a fragmentum és nem te?
- Már miért ne lennék én fragmentum? Ez, amit elmondtál, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem én vagyok a fragmentum.
- Dehogynem. Látod, nem gondolkodol. Hát hogyan lehetnél te fragmentum, amikor én
eváltam belőled? Én vagyok a fragmentum, aki úgy születtem, hogy az egészből
eváltam. Te pedig értelemszerűen sosem voltál fragmentum, hanem egész!
- Hátrább az agarakkal! Ha te leváltál rólam, akkor én is leváltam rólad! Akkor én
égiscsak fragmentum vagyok! A te fragmentumod! Mi egymásnak vagyunk a
ragmentumai!
- Szeleburdi vagy. Most önmagával akarsz bebizonyítani valamit. Jó, hogy azt nem
ondod, hogy öt azért öt mert öt. Pedig, ha nem lennél ennyire össze-vissza, magad is
ájönnél, hogy a te logikád - vagyis: ha én leváltam rólad, akkor te is leváltál rólam - csak
zt eredményezheti, hogy akkor mi mind a ketten egészek vagyunk. S mivel mi egymásból
agyunk, következésképpen egyek vagyunk. Akkor a te logikád az enyém is. S akkor azt a
onklúziót lehet levonni kedves barátom, hogy mi, fragmentumok, nem is létezünk.
A beszélgetésnek itt hirtelen vége szakadt, de ha jól belegondolunk, ez érthető is, hiszen
kik nem léteznek, azok nem is tudnak beszélgetni.

Morzsa Kutya
Futrinka utca 119/b

Közreadta:
Szent György Tábornok Herkules

 

Állatmese

Az állatok elhatározzák, hogy megszüntetik azt az áldatlan állapotot, miszerint mindenki ott végzi el a dolgát az erdőben, ahol éppen rátör a szűkség. Ez egészségtelen is, balesetveszélyes is és is büdös is. Határozatot hoznak hát arról, hogy építenek egy minden igényt kielégítő, a kor követelményeinek megfelelő WC-t, és attól a naptól kezdve, hogy elkészült, mindenki csak azt használhatja. Hogy minden rendben legyen, felügyelőnek az Oroszlánt nevezik ki, mivel abban az összes állat egyetértett, hogy neki van köztük a legnagyobb tekintélye. (Ez még abban az időben történt, amikor a józan ész alapján lettek vezetőik a közösségeknek és nem demokratikus választás útján.)

Nos, a dolgok (ide értve a kis valamint a nagy dolgokat is), rendben mentek valami két hétig, ám egy reggelen az Oroszlán, szokásos őrjárata alkalmával felfedezte, hogy a WC egyik ablaka kitört. Azonnal gyűlésre hívta az összes állatot és feltette a kérdést, hogy ki törte be az ablakot.

- Én - vallotta be töredelmesen a Nyuszi. - Úgy történt, hogy az egyes fülkében én kakiltam, a kettesben pedig a Medve. A Medve átszólt, megkérdezte, hogy hullik-e a szőröm, én gyanútlanul azt mondtam, hogy nem, mire ő átnyúlt, megragadott, kitörölte velem a fenekét, majd kidobott a csukott ablakon.

- No, nem igazán a te bűnöd - mondta az Oroszlán. Az ablakot közpénzből megcsináltatták, a Medvét szóban figyelmeztették és minden ment tovább, mint régen. Eltelt újra valami két hét, amikor egy reggel az Oroszlán újra azt vette észre, hogy ki van törve az ablak. Nosza, gyűlésre mindenki! A feltett kérdésre, hogy ki volt a tettes, újra a Nyuszika tudott válaszolni.

- Én - rebegte elhaló hangon. - Úgy történt, hogy az egyes fülkében én kakiltam, a kettesben pedig a Medve. A Medve átszólt, megkérdezte, hogy hullik-e a szőröm, én gyanútlanul azt mondtam, hogy nem, mire ő átnyúlt, megragadott, kitörölte velem a fenekét, majd kidobott a csukott ablakon.

- Ismerős a történet - felelte az Oroszlán. - De megint nem te tehetsz róla. Az ablakot közpénzen megcsináltatták, a Medvét írásban figyelmeztették, majd napirendre tértek a dolog felett. Rendesen működött tovább az erdei tápláléklánc, hiba nélkül folyt az emésztés megint valami két hétig, amikor az Oroszlán újra felfedezte, hogy ki van törve az ablak. A jól bevált módszerhez folyamodott, s a népgyűlésen újra csak az derült ki, hogy megint a Nyuszi a ludas a dologban. (És ez nem képzavar!)

- Az úgy volt - szepegte a Nyuszi - hogy én - bár inkább már megint az erdőben csinálnám, szabadon, úgy, mint rég - szóval megint kellett és megint az egyes fülkében, és mellettem a kettesben a Sün, és én akkor átszóltam, hogy Sün, hullik-e a szőröd és ő azt mondta, hogy nem és én akkor átnyúltam és kitöröltem vele a fenekem és kiugrottam a csukott ablakon.

Eddig tehát a vicc. S hogy mindez hogyan kapcsolódik eddigi kutatásainkhoz? Látszólag sehogy. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami köze kell, hogy legyen ennek a kis bugyuta történetnek közös dolgunkhoz, s míg ezen meg egy fél dinnyén rágódtam, eszembe jutott egy másik történet is, amelyik a kezembe adta a megoldás kulcsát. Íme:

Az erdei tisztáson koncertezik a Nyuszi. Énekét zongorán a Mókus kíséri. Szinte minden állat ott van a koncerten, hiszen a Nyúl rémes, sikoltozásnak tűnő éneke felveri az egész erdőt. Az állatok egy darabig tűrik ezt, de egy kétvonalas c-nek szánt halálsikolynál a Róka dühösen kifakad:

- Hagyd már abba, Nyuszi, ez borzalmas!

- Talán nem tetszik az énekem? - kérdezte villogó szemekkel a Rókát a Nyuszi.

- Nem hát!

- Gyere csak a bokorba, megbeszéljük! - szólt a Nyúl, s a Róka követte. Eltűntek az ágak mögött, majd rémes csihi-puhi hallatszott s pár perc múlva a Nyuszika megjelent karján a Róka frissen lenyúzott prémjével. Laza mozdulattal felhajította azt a zongorára és folytatta a koncertet. Az állatok a döbbenettől szólni sem tudtak. Teltek a percek, s a gyászt, a rémületet csak lassan oldotta fel a Nyúl fertelmes gajdolása. Legelőbb a Farkas ocsúdott, s szólt a Nyúlnak:

- Elég legyen már hallod! Fertelmesen nyivákolsz, te!

- Ha nem tetszik, gyere a bokorba velem. - szólt a Nyúl, s a Farkas már repült is sebesen, szilaj bosszúvággyal szemében, hisz a Róka legkedvesebb komája volt. Újra hallani lehetett a rémes csihi-puhit, majd megjelent a Nyuszika, karján a Farkas frissen lenyúzott bundájával, amit könnyed eleganciával hajított a zongorára. Néma csend lett. A levegő sem rezdült, s az állatok is lélegzetüket visszafojtva álltak. S ebben a döbbenetben egyszer csak zizegni kezdtek a bokor levelei, hajladozni ágai s ott, ahol a legsűrűbb volt a cserje, kidugta fejét a Medve s így szólt a csendes sereglethez:

- Akinek nem tetszik a Nyuszi éneke, az most szóljon, mert mindjárt ebédszünetem van.

S hogy ez a történet miként kapcsolódik kutatásainkhoz? Látszólag ez sem érdekes számunkra. De nekem felidézett egy szomorú esetet, amikor is kedves idős barátom, Feri bácsi szélsebesen szedegette le a tábláról az általam oly nehezen oda felállított sakkfigurákat (főleg a tiszteket, de a gyalogokat sem vetette meg). Látva elkeseredett arcomat, engesztelésül a térdére vett és mondott nekem egy nagyon tanulságos mesét, pedig, mint említettem, a keresztségben nem a Rémusz hanem a Ferenc nevet nyerte. Óh, de rég volt az! Még régebbi viszont a történet, amit hallottam tőle. Feri bácsi nem is tudta megmondani, honnan ismeri, és honnan való a mese. Magam, így korosabban azt gondolom, hogy a fabula talán a bagaméri-katakurd kultúra egy része esetleg. Persze, ezt semmi sem támasztja alá, de az adatközlő személye miatt ezt a lehetőséget nem szabad kizárnunk. Ha nem illik a kerek egészbe, magától fog kihullani, s merülni az örök feledésbe. Íme a fabula tehát, mely sem Aesopusnál sem Heltai Gáspárnál nem lelhető fel:

Abban az időben történt, amikor még a józan ész alapján lettek vezetőik a közösségeknek és nem demokratikus választás útján. Így mi sem volt természetesebb annál, hogy az erdőben az Oroszlán a vezér. Nem is igen volt vezérre szükségük az állatoknak, inkább csak bölcsessége okán mindenki az Oroszlántól kért tanácsot, ha valamiben bizonytalan volt, vagy ha nem tudott valakivel megegyezni, mert biztosak lehettek abban, hogy ő mindenki számára a lehető legjobbat fogja mondani. Az Oroszlán bölcsebb volt annál, hogy ezeket a helyzeteket maga keresse, az állatok maguktól bízták rá magukat. Nem is volt semmi hiba, vita, perlekedés. Működött a tápláléklánc, zavartalan volt az emésztés, rendben mentek a dolgok, a kicsik is és a nagyok is. Olyan nagyon rendben, hogy egyre nagyobb és nagyobb területet foglaltak el ezek a dolgok és egyre jobban zavart ez mindenkit. Mikor megkérdezték az Oroszlánt, hogy miként lehetne gátat szabni az áradatnak, nehogy gyönyörű Aranykorukat minden átmenet nélkül egy Végső kor váltsa fel, neki erre is azonnal volt ötlete, s javaslatára, az ő tanácsai figyelembevételével fel is épült a Nagy Közös Erdei WC, mindenki megkönnyebbülésére. Igaz, a Nyuszi, aki állandóan dalolt és dudorászott (fertelmes hallása volt neki, amiért senki nem szerette énekét, de arról az oldalról nézték a dolgot, hogy a Nyuszinak mindig jó kedve van, s ezért még őrültek is, ha énekelgetett), szóval a Nyuszi halkan rebegve azért megkérdezte:

- De nem lesz ebből baj?

Mindenki tudott arról, hogy a Nyuszi elég félős állat. Ennek okát ugyan senki nem tudta, hiszen alapja nem volt a félelemre, de tiszteletben tartották, hogy a Nyuszi ilyen, nem bántották érte, sőt, aki csak tehette, próbálta megelőzni azokat a helyzeteket, amikben esetleg akaratán kívül is ráijeszthetett volna. Most is mindenki, a tőle telhető legnagyobb kedvességgel nyugtatgatta a Nyuszit, hogy ez a köz javát szolgálja és ettől csak jobban fognak menni a dolgok, ő ebből csak annyit szűrt le magának, hogy ezután ettől csak jobban fog menni a hasa és még az eddiginél is jobban kezdett félni. Persze, hisz nemrég, egy szép, verőfényes napon, mikor sétáját végezte, egyszer csak egy hatalmas fül kezdte üldözni. Rohant, rohant, s amikor a végsőkig kimerülve lerogyott, s megadóan várta a halált, látta, hogy a fül mellette hever a földön. Persze, hisz szegényke a saját fülének árnyéka elől menekült. Ahogy megnyugodva felállt, felállt az őt üldöző fül is, és megint a nyomába eredt. Hiába tudta az esze, hogy nincs mitől félnie, ősi ösztönei mégis menekülésre késztették. Hazarohant, bezárkózott. Azóta, ha csak tehette, kizárólag borús napokon dugta ki orrát odújából. Így félte életét a Nyuszi, és mivel nem dugta ki orrát otthonról sohasem, egy idő után kezdte azt gondolni, hogy elkerülik őt az erdő állatai. (Való igaz, hogy önkéntes száműzetésében kornyikálgatási szokásai miatt nemigen kereste fel senki.) Kiközösítettnek érezte magát, s rossz érzését egyre inkább fokozta, hogy félelméből adódó önkéntes rabsága miatt a bűz egyre elviselhetetlenebb lett odújában. Tervet dolgozott ki magában, s hozzá is látott rögvest annak végrehajtásához.

Telt, múlt az idő, s az erdőben egyre több furcsa hangot lehetett hallani. Történt, hogy több alkalommal kitört egy-egy ablaka a WC-nek. A tettest sohasem találták meg, és előbb-utóbb közszájon kezdett forogni egy olyan változat, hogy az Oroszlán tördeli ki az ablakokat éjszakánként, hogy így üssön rést az Erdei Egység Szilárd Tornyának Hatalmas Bástyáján. Ezt persze senki sem hitte a józan eszével, de mindenki beszélt róla. A Kutyák például egymás szavába vágva csaholták, hogy egyik este látták, amint a WC ablakát belülről kitörték, és " ők ugyan nem akarnak senkit sem gyanúsítani, de az Oroszlán akkor ott és ezt meg azt és így meg úgy..." Persze, ez az Oroszlánnak is hamar a fülébe jutott. Egy pillanatra meg is fordult a fejében, hogy el kellene oszlatni ezeket a téves hiedelmeket, de az egészet elég kicsinyesnek gondolta és nem foglalkozott vele. Bár tette volna! Mint a gyorsan ölő méreg a védtelen testben, úgy áradt szét a gyűlölet az erdőben, hiszen mindenki hallotta már, hogy meg kell védeni az Erdei Egység Szilárd Tornyának Hatalmas Bástyáját. A Sakál és családja elhíresztelték az erdőben, hogy szervezet alakult a Bástya védelmére és azt, hogy a szervezet vezetője - aki szerénysége folytán nem akarja felfedni kilétét -

mindenkit elvár zászlaja alá annak érdekében, hogy az Oroszlánt rábírják arra, hogy tisztázza magát a vádak alól. A Kutyák szélsebesen elkezdték csoportokba terelni az állatokat (ebben a Pulik jártak az élen) vezetőket neveztek ki a csoportok élére, majd megbízták az Egeret, vigyen hírt az Oroszlánnak, hogy ekkorra meg ekkorra az Erdei Nagytanács elé idézik, magát tisztázandó a vád alól. Az Oroszlán, minden bölcsessége dacára megrepedt dühében, a butaság ütötte résen át elvesztette az eszét és egyetlen csapással megölte - volna az Egeret, ha az nem siklik ki idejekorán a karma közül. Az Egér telekürtölte az erdőt, hogy az Oroszlán az életére tört, s nemsokára már egy kétszer akkora "AZ EGYSÉGÉRT" érdemérem fityegett a mellén, mint ő maga. Bele is rokkant a cipelésébe, s élete végéig mesélte mindenkinek, hogy milyen áldozatot hozott ő az egységért. Az Oroszlán persze először mindenkit szét akart tépni, de aztán belátta, hogy "sok lúd disznót győz", és az okosabb enged elv alapján elköltözött az erdőből a szavannára. A mai napig is ott él, mindenki által elismert csúcsragadozóként. Az erdőben viszont az a hír terjedt el, hogy az Oroszlán csak az alkalomra vár, és bármikor lecsaphat, ezért a BÖLCS VEZÉR fokozott éberségre int mindenkit. Hogy ki ez a BÖLCS VEZÉR, senkit nem érdekelt, a Kutyák és a Sakál, meg annak családja remekül irányították a dolgokat. Az állatok tevékenysége az Oroszlán elleni szakadatlan fenekedésben és a BÖLCS VEZÉR állandó éltetésében merült ki. Mindenki tudta, hogy mit köszönhet szeretett vezérének. Ki az Egység Helyreállítóját istenítette benne, ki a Bástya Védelmezőjét, ki a Béke és Szeretet Atyját, s szinte mindenki imádta a Nagy Megkönnyebbülés Palotájának Építtetőjét. A WC körül meghatározott időközönként állami ünnepeket tartottak, amiknek egyikén egyszer csak megjelent Ő. Izgatott állatok egymást intették csendre, mikor a kutyák sorfalat álltak a Nagy Megkönnyebbülés Palotája (NMP) előtt, hogy végre fellebbenjen a régi titok fátyla, s a palotából végre kilépjen az Erdő Megmentője. Síri csendben várták, mikor az NMP-ből egy régi ismert gajdolás hangzott fel, s a szelindekek sorfala közé kilépett a Nyúl. A pillanatnyi megdöbbenés csendjét egyre erősödő kuncogás váltotta fel, amit azonnal elnyomott a Kutyák csaholása és a hangzavar pillanatok alatt átalakult mindent elsöprő ovációvá. A Nyúl egy ideig élvezte az éljenzést, majd felment az NMP emelvényére és szemeit a távolba meresztette. Álmodozó mosollyal nézett a messzeségbe, oda, ahol az ő tiszteletére és parancsára talpnyalói felgyújtották az erdőt. Majd csendre intette az őt ünneplő tömegeket, s a beállt némaságban, énekelni kezdett. Mikor befejezte, már vörös volt az ég a lángoktól. A Nyúl és udvartartása visszavonult a Nagy Megkönnyebbülés Palotájába, az állatok pedig sebesen nekiláttak, hogy eloltsák a tüzet s mentsék még, ami menthető. Innentől kezdve már nem csak parancsra cselekedtek, de nyomorogtak is. Mindenki tudta, hogy ki a BÖLCS VEZÉR, kimondani viszont senki nem merte, hisz mindenki félt mindenkitől. Tudni vélték, hogy a Nyúl hatalmát azzal alapozta meg, hogy az őt körülvevő talpnyalóknak megígérte: nekik nem fog énekelni. Tudták, ezen ígéret birtokában a Kutyák, a Sakál és annak családja mindenre képes a Nyúlért. A félelem eluralkodott az erdőben. Éppen ezért volt meglepő, hogy egy reggelen az erdő népe a következő feliratot találta a Nagy Megkönnyebbülés Palotájának falára rikító vörös festékkel mázolva: CSAK ZÁPTOJÁST KAPTUNK HÚSVÉTRA, EZÉRT CSINÁLJUNK MA EGY JÓ NYÚLPÖRKÖLTET EBÉDRE! Ez nagyon bátor tett volt. Lett is foganatja. A Kutyák, a Sakál és annak családja annak rendje és módja szerint összeterelték az állatokat és megkezdődött a nyomozás. Az alapelv az volt, amit később más társadalmak is (persze kis módosítással) jogrendszerük alapjának tekintettek: MINDENKI BŰNÖSNEK TEKINTENDŐ MINDADDIG, AMÍG ÁRTATLANSÁGA BE NEM BIZONYÍTÓDIK! Ezen elv alapján ítéltek minden állatot halálra, mivel ártatlanságát egy sem tudta bizonyítani. S itt tett az Erdő Vezére tanúbizonyságot nagylelkűségéről: az ítéletek legtöbbjét életfogytig tartó kényszermunkára változtatta át.

Az Ismeretlen Kollektív Költő versei

Andalúziai kocsiút
(Éjjeli rémkép)

Szunnyad már a kan.
Dalló, könnyed tüzén él
a zöld cica. Fark csóvál
fáradt kutyát, miközben
a levesestál lassú, lágy,
puha koccanással végigtáncol
a ködben.

A velőscsont alakú levélke
fekete hajókürtöt utánoz, s
hozzáhajol a tengert csendesen
faló förmedvény ormánya. Szeli -
ámde reccsen a grádics, a priccsen
szétfröccsen százfele a csonka
kalamáris leve.

Hajdan égett lételméleti fények
végett pislákol manapság a mennybolt.

Vörösen felfénylik mögöttem -
felnyávog félve a zöldszemű élet.

 

Nincs itt a Macska

Múltkor jó versek összecsengtek,
Pedig kiégve-verve-olvadón
Ittuk borunk s megmelegedtek
Kezünktől az üres kupák fakón..

Múzsánk mellett mosolyogva-
Gomolyogva sírni kellett.
pennánk kacagva nyeste tegnap
A KOR gyáva torkát.
Köszörülte este a B-középen egy pap
Zseb-gyilokját,
Miközben labdarúgók beste teste
Gömb-játékszerét kereste egyre.

Most dús-kövéren lakomázunk,
tányérunkban a bifsztek nyers,
oportós kelyhekre várva várunk,
Mégsem áll össze a vers.

Múltkor jó versek összecsengtek,
Pedig kiégve-verve-olvadón
Ittuk borunk s megmelegedtek
Kezünktől az üres kupák fakón..

 

Bevezetés a pszichoanalízisbe
(Sigmund Freud után szabadon)

Bealkonyula. Csönd. Magánya túl a
vizen nehéz. A pára súlyos, a lég...
Mennyből csattan felénk Az. Égi burka
magára öltve. Nem kívánja ma még
levetni rőt kabátját. Gyáva homály.
Talán banánnal átkoz újra? Fügét
mutat! Habár szegényes. Alma kosár!
Kirágta fényes ablakát a menyét.

A vers fényes bizonyítéka annak, hogy pszichés állapotunk mennyire romlik, és milyen kényszerképzetek törnek ránk a sötétben, amikor két szemünkkel nem látjuk a minket körülvevő valós világot, s csak megérzéseinkre, emlékeinkre és képzeletünkre vagyunk utalva. Bizony, szegényes mivoltunk alkonyat után, mikor minden elpihen, a sötétben beálló csöndet képtelen elviselni, s benépesíti azt hagymázas képzelgéssel - világot teremt maga köré. Lám, a fenti szöveg is miről tanúskodik? S a helyzet itt súlyosabb annyival, hogy ezen a kései órán a páratartalom is jelentősen megnőtt, s ez nem csak légzési, légzőszervi problémákat okoz, hanem (s erre hajlamos személyek esetén fokozottan) kedélyállapotunkat is negatívan befolyásolja. Ilyenkor az ember már hajlamos az egyébként teljesen ártalmatlan légáramlatot a szellemek száguldása által keletkezett szélnek képzelni, s innen már csak egy lépés az égiek által ránk küldött rontó szellem, ki képzelgésünk szerint a mi vérünktől vöröses színű felsőruházatban - melyre örök tulajdonjogot formált - üldöz minket. A bátrabbakban ilyenkor feltámad talán egy pillanatra az öntudat és legyávázzák ezt a ködös alakot, de a lelkiismeret, az önmarcangolás máris megbüntet minket, érezzük, hogy átok alatt állunk, nem is akármilyen átok alatt, hiszen a banán, mint fallikus szimbólum erkölcstelenségünkre utal, s még ki is gúnyol minket az ártó szellem, hisz fityiszt mutat nekünk. Védekező reflexünk persze nem halt még el egészen, s még egy kísérletet teszünk a szabadulásra a nyomasztó kép elől, reménykedve, hogy kikosarazhatjuk a démont, de sajna, a kosár alma! Mielőtt ránk virradna, és verejtékünkben fürödve sikoltva felébrednénk, még egy utolsó rohamot ki kell állnunk. S itt, a végső, frontális támadásnál teljesen jogos, hogy a szerző, élve a költői szabadság jogával, a totális képzavar eszközéhez nyúl: Saját tulajdonú, villogóan tiszta nyílászáróját rágcsáló ragadozó! Megfigyelhető az ellentétpárokra való építkezés. Minden ellentmond a józan észnek, s mi ebben a lelkiállapotban ébredhetünk az új napra.

Nem változtat ezen a vers szövegváltozata sem (7. sor " alma kosár" helyett " ó a hodály" ), sőt erősíti a verset, jobban előkészíti az utolsó sor fergetegét, hiszen még reményünk sincs kosár híján a kikosarazásra. Helyette egy visszatérő álomkép jön, amitől minden elalvásig rettegünk, a hodály visszataszító látomása, ahová a démon hozzánk hasonló alakokkal egyetemben birkaként terelget be minket, mielőtt ránk zúdulna az utolsó sor fortissimója.

Végezetül engedtessék meg nekem, hogy itt idézzem nagyon kedves iskolatársam, Kovács Gabriella örökbecsű mondását, miszerint:

"Nincs elemezhetetlen vers, és a gyakorlott irodalmár mindenbe bele tud magyarázni valamit."

 

Tnak, az öreg halász elbeszélése arról,
miként hencegett Yaszeli a pellengéren jóval annak előtte, hogy az Öld cica-béli csúfság véle megesett

Szobámban - kerülvén - lám megint odaszállt.
Az asztal: teríték. Babgulyás maszkabált
rendezett feketén örvénylő levegő.
Illant tébolyult tűz. Csapata hebegő,

kecskerágó, pitypang jakobinusok rőt
sapkája fölött ég. Csűrdöngölő fenyőt
feszít szét az erő - ellipsziseket ejt.
Karabélyom helyett töltőtollam felejt.

S ágyazom ágyasom. Léleklátó lennél?
Szemed - gödör. Ében füled oda. Benn lé.
Vajon a babgulyás suhintott szeleket?

Felleg jár. Ó, csillag-füzér csillog neked.
Hinta lóval nyihog, háryjánoskodik
pellengér. Má' konya. Elsüllyedt a ladik.

Íme, a vers, és most lássuk az értelmezést:

A szabadságát a többiekért feláldozó hőst egy szobába zárják, aki a büntetésének végrehajtására odaszálló prometheusi keselyt kikerülvén elkeseredve látja, hogy félbehagyott vacsoráját, a katakurdok népi eledelét, a babgulyást a szoba falának repedésein átfújó szélvihar kiborogatta, és olyan módon szétkente az asztalon, hogy az így már egy vidám farsangi mulatság utáni részeg vadászat terítékének felel meg inkább, de vacsorának már semmi esetre sem. Sőt, a vihar a szobai kandalló könnyed tüzét (l. idézett értesítő 30. oldal, Sunny, add már! c. ó-viking ballada 1. sor.) úgy felszította, hogy a lángok tébolyultan röpködtek át a szobán, s csaptak a magasba, őrült táncot járva azok rőt sapkája fölött, akikért a hős bezáratta magát, hogy a hebegő, kecskerágó, pitypang jakobinusok szabadok lehessenek. Hősünk, tehetetlen dühében egy-egy izzó fenyődarabbal kezei közt körözni kezd, oly sebesen, hogy a tűzcsóvák szabályos ellipsziseket rajzolnak a térbe, miközben eszét vesztve táncol. Azonban eme tébolyult, fenyőkkel való csűrdöngölés közepette is emelt fővel hordozza a fogság súlyos terhét, hiszen lelke mélyén tudja, hogy népe - kikért áldozatát hozta - szánja őt. De az ősi, "inkább száz ellenségem, mint egy sajnálóm" mondás alapján úgy dönt, hogy kiszabadulása után halomra lövi őket karabélyával, csak memoárjaiból fogja töltőtolla kifelejteni a pitypang jakobinusokat, hiszen mégiscsak ifjúságát áldozta fel értük, azt a kort, melyet mindenki (a normálisabbja) ágyasaival tölt el. De hősünk ágyasát beágyazza emlékei közé, remélve hogy áldozata gyümölcsét fájáról mégis letépheti, de szembesülnie kell azzal a fiziológiai ténnyel, hogy amikor a babgulyás suhint szeleket, akkor a szemből csak gödre marad, a fül, még ha oly kemény is, mint ében, oda, s bévül csak a lé marad. Léleklátóként azért bízik abban, hogy a szabad eget mégis meglátja ő, hisz a "suhintott szelek" hatására jár a felleg és csillag-füzér csillog neki. A vers utolsó két sora a józan paraszti ész kritikája. A gúnyos ó-viking paraszti megjegyzés: - "hinta lóval nyihog" - egyértelműen, a maga fenséges tömörségében véleményezi a történetet és szereplőjét. Ahogy a ló nyihogása hasonlít a hinta nyikorgásához, annyi köze van a pellengérre kötözött Yaszelinek is a szabadságharchoz, a hősiességhez. Végezetül a szájhősködésben teljesen kimerülő Yaszelit ereje utolsó szikrája is elhagyja a szégyenpóznán, s mikor már csak konyán lóg rajta, aléltan, elhangzik a nép szájából a megfellebbezhetetlen igazság: "Elsüllyedt a ladik" , vagyis teljesen hitelét vesztette a szájhős. Hiába próbálta magát hősies színezetben, a nép megmentőjeként feltüntetni a lator, Tnak, az öreg halász átlátott rajta, s jól tudta, hogy aki a pellengéren háryjánoskodik, az nem más, mint Yaszeli, a tengeri rabló, akiről mind tudjuk, hogyan végezte az "Öld cica" fogadóban. Csendesen somolyogva bajsza alatt, szakállát tekergetve göcsörtös ujjaival azon törte a fejét, hogy milyen fura mód takarhatja egy-s ugyanazon dolgot két történet, illetve két különböző dolog mégis miért jelentheti időnként ugyanazt? Válaszként azt adta magának, hogy öreg ő már ahhoz, hogy ezt a világot teljes valójában megértse, inkább elballagott az Öld cicába ő is, és felhajtott egy ó-viking keserűt.