Juc Villageois
válogatott művei

Tartalomjegyzék:

Versek, műtorzítások, parafrázisok:

Kesu jógi, lírai alap (Babits Mihály: Egy lírikus epilógja)  (Verstorzítás)
Szikra (
Dsida Jenő: Tavalyi szerelem)  (Verstorzítás)
Pillanat felvét - Elekből az élet
(Dsida Jenő: Pillanatfelvételek az életből)
 (Verstorzítás)
EF ES SUHANC, KEGY... (
Dsida Jenő: Egy fecske átsuhan)  (Verstorzítás)
Tűnő gyerekek (
Dsida Jenő: Tűnő szekerek)  (Verstorzítás)
Cím nélkül I-II.
(Hervay Gizella: Két vers)
 (Verstorzítás)
Magad: csak légy…
(Kosztolányi Dezső: Légy csak magad)  (Verstorzítás)
Fosztolányi Menő: Kéj-gépeken játszó lények, te Rémkép
        (
Kosztolányi Dezső: Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép)  (Verstorzítás)
A lélek feldúlt
(Francesco Petrarca: Az élet elfut, vissza sohse fordul… c. versére)
        (
Verstorzítás)
Békém nem találom
(Francesco Petrarca: Nincs békém… c. versére) (Verstorzítás)
Tinta
(Sárközi György:
Szikla)  (Verstorzítás)
Ág fűz mélybe, görnyed a fa
(Sárközi György:
Mélybe görnyed a fűzfaág)  (Verstorzítás)
Ha ősz leszel
(William Butler Yeats: Ha ősz leszel…)
Az Isten négy korszaka (más nézőpontból) (William Butler Yeats Az ember négy korszaka)
Széher utca legtetején
(Weöres Sándor: Kutya-tár )  (Parafrázis)
Kezem
(Zelk Zoltán: Szakadék)  (Verstorzítás)
A mítosz
(GARY S. SNYDER: Mitosz) 
(Verstorzítás)
 
145 év távlatából (Arany János: 1872 május 1.)
 Hazám? / Sorsfordító (Arany János: Mondacsok II.)

Műfordítások, parafrázisok:

Luigi Pirandello: Árnyék a vízen
José Martí: A spanyol flamenco-táncos
Raffaello Sanzio öt szonettjének átirata
Emmanuel Signoret: Felhők
Maria Marly de Oliveira: Az emlékezés pszichológiája
Vinísius de Moraes: Otthon
Vinísius de Moraes: Az áldott szamba
Washington Allston: A Sixtusi Kápolna Michael Angelo Utolsó Ítéletének egyik bukottakat ábrázoló csoportjáról
Cesare Pavese: Nyár / Láttam lehullani / Hallgatsz.
Fernand Ouellette: Ablak
Fernand Ouellette: Tűz
Michelangelo Buonarroti: Minek nevezzem e szerelmet?

Rosszul összetett szavak:

Jelentés a záptojáséjről

KÉPZŐMŰVÉSZET

Pierre Alechinsky
Dilemma

MEGEMLÉKEZÉSEK

Semmiházinál több

Dragonológiai kutatások

Tűz és víz

A sárkány a napmadár ürüléke
(Rejtjelezett képeslap megfejtése)

Dragonológiai kutatások egy halálozási évfordulóra

Feminista paradigmaváltás Katakurdisztán dragonológiai kutatásaiban

Rejtvények:

Képzőművészeti rejtvény (2009. november 21.)

Köszöntő:

Thomas de comitatu Tarjan 60. születésnapjára

Az Ismeretlen Kollektív Költő alkotása:

Round Robin (10. fejezet)

Képeskönyv (3. fejezet)

Műtorzítások:

Juc Villageois:

Szikra

Tűz emléke csillog olykor,
volt fakó arcomra néz.
Elmúlt arcomra, mely forró.
Csillagfényes, fehér volt,
s volt édes méz.
S évekbe vissza,
volt, mint a minta,
mint a tűz, mint a hó. 

Még néha bánt, hűs kéz űz.
Visszahullott, már nem csillog,
enyhén megromlott testvéri tűz.
Simogató, mint lehamvadt csillag.
De nem a méz olvadt el, mint a minta,
s mint a hó, mint a...
[szikra]

(az eredeti)

Dsida Jenő: Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

 

- Pillanat felvét, Elekből az élet

Elmegy, aki van,
Aki itt marad, van,

Nevet feled a haladó
A kézbe kéz, ha nincs is haladó.

Néha itt marad az író,
És néha néz, síró,
És néha messze...

Az Örök-szent, szomorú Egy,
Mégis vége, mese

Elmegy, aki van,
Aki itt marad, van

(az eredeti)

Dsida Jenő: Pillanatfelvételek az életből
(1924. szeptember 3-án)

Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:
van, aki itt marad,
van, aki elmegy -

 

Ef Es suhanc, kegY...

Ketyeg a hold.

Megakad, s újra pityereg,
mint egy angyal valamikor.

Az óra tovább volt szomorú boldogságból,
ami űzött szél, szivárványra

felhők közt mosolyog és emelkedik már a torony,

Lesüt, kiomolt fény villan,
illat illan, ó, só.
Búcsuzó füstnek, Ef Es folt volt.

Ezerszínű kegye csak átsuhan
házunk fölött.

Káprázó szemnek ennyi.
J

(az eredeti)

Dsida Jenő: EGY FECSKE ÁTSUHAN...

Valami volt.

Mint mikor megakad az óra
s tovább ketyeg,

egy szomorú angyal szivárványra mosolyog
és újra pityereg.

Szélűzött felhők közt kisüt a hold.

Boldogságból torony emelkedik
s már leomolt.

Illanó illat
villanó fény,
káprázó szemnek ezerszinü folt.

Egy búcsuzó fecske átsuhan
házunk füstje fölött.

Csak ennyi volt.

 

Tűnő gyerekek

Vijjogva múltál, zeng a kor.
Torzulatlan a képrotor.

Felőle foszlány tekereg,
bosszú, kemény zaj: kerekek.

Most szülte, óh, gödörbe zúzza,
bűnös vad kedvük árva búja.

Lépteiken mereng az ara
s Önnek és Nekem dúdola.

Nincsükből enni mit sem vesznek,
kint népek pora, hüledeznek.

Mives torba oszlik az ágyuk
s a rotor nem kutat utánuk.

(az eredeti:)

Dsida Jenő: Tűnő szekerek

Csillogva úszkál, leng a por.
Mozdulatlan az ércszobor.
Előtte lomhán nyekereg
hosszú, nehéz raj: szekerek.  

Sok szürke ló döcögve húzza,
gyümölcs van bennük, sárga búza.
Némelyikben eseng az arany
s jönnek és mennek úntalan.  

Kincsükből semmit ki nem tesznek,
mint évek sora tünedeznek.
Szines porba foszlik a hátuk
s a szobor nem futhat utánuk.

 

Cím nélkül

I.

Annyira megtanultam - érted -
a szerelmet, hogy téged hallgatni,
kilépek
könnyedén. Álmaimból kereslek,
a gyermek könnyeibe vegyültem.
 
Annyira látod, mint anyja gondolataidba’
hogy kellesz. Hogy, hogy nem,
annyira kellesz, annyira kellesz.

II.

Elszakadt szemünk. Csak selyem volt.
Menekülj el! Mert most a mámor guggol, rikító.
Csak kezdjük, nemcsak szeretlek.
Téged látni összefogódzva,
immár fáradt szorongás.
Egymást, magamat.
Ah, ne! 

(az eredeti):

Hervay Gizella: Két vers

I.

Annyira kellesz, hogy – látod –
megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

II.

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, mert most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak – elszakadt –
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

 

 

Ág fűz mélybe, görnyed a fa

Ág fűz mélybe, görnyed a fa
csillagmagasra lehajtom
boldogtalan lelkem. Hága,
Pusztákon bujdosik, tenyerembe ég.

Homlokomon égi rög,
Vétettem - fényesség:
barna mostohám halálig
Alant fürdik a fényben,

Csakhogy én, fönn született,
édes csillag,  a tóban,
honnan a föld sem fehér,
s hová két, török anyának kitettje
vágyik, mint ő vízébe. S a föld hűvös.

(az eredeti):

Sárközi György: Mélybe görnyed a fűzfaág…

Mélybe görnyed a fűzfaág,
Magasra hág a sarki csillag, -
Homlokom lehajtom tenyerembe,
Égi pusztákon bujdosik lelkem.

Honnan vétettem: barna rög,
Hová török: fehér fényesség;
Két anyának vagyok kitettje,
Mostohám a föld s az ég sem édes.

Csillag fürdik a tóban alant,
Boldogtalan, mint én, halálig,
Csakhogy ő fönn született a fényben,
S a föld hűvös vízébe vágyik.

(1922) [Sárközi György: Angyalok harca, Atheneum, Budapest]

 

Kesu jógi, lírai alap

Bírok hőse lenni csak énemnek, s dal,
Hiszem: semmi nincs, én vagyok, jaj
Első vers mindenik, mert utolsómban,
Rajtam kívül várni beh megundorodtam.

Búvös vágyamban venni versbe
Hogyha van Isten, már vak törésre,
S még nem jutottam rajta át.
Vágyom a mindenséget, tovább.

Én dióban maradok, azt is tudjad:
Csalfa nyílam számára körömből
Csak szökhet sejtése: az ómega.

S dióként zárva lenni, de jól tudom!
Nincsen mód magam kitörnöm, de börtön.

Én magamnál vagyok: de hogy' van
a vágy - az alany és a tárgy, s az alfa?

(az eredeti)

Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

 S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

Széher utca legtetején

Széher utca legtetején
pihenget a Szakácsné,
Ínyesinast szerkesztgetvén
nem gondja a halászlé.
Beborult, kiderült,
Hótakaró mindenütt. 

Olvasgat a Zura is már,
könyvgondjai elültek,
munkahelyén főnökei
sorban érte hevülnek:
ez a baj, az a baj!
István, oldja meg hamar!

A család is csendes, rendes,
Vizsga miatt nincs söröm,
Dani épít, Ákos szépít,
közös munka nagy öröm.
Zsuzsi-láz, Lolli-láz,
kicsi a családi ház. 

Symposion társaságnak
évi rendes kimenő,
így is kerül Szakácsnőtől süti is,
meg Keverő.
Kedves szó, megnyerő,
igazi vonzóerő.

(az eredeti)

Weöres Sándor: Kutya-tár

Harap-utca három alatt
megnyílott a kutya-tár,
síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülű Aladár.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár! 

Húsz forintért tarka kutya,
tízért fehér kutya jár,
törzs-vevőknek 5 forintért
kapható a kutya már.
Kutya-tár! kutya-tár!
Kutyafülű Aladár!

 

Magad: csak légy...

Csak szabad légy, ne fuss a végtelenbe,
az istenekhez lökve - magad járj.
A tömeg habtengerén a barát hazug,
de az ember vívja harcát: a magány.
 
Csak magad légy magad,
magába jön az álság,
te igazság, nem az ember 'tő' ruházatát!
Itt elszakítni segítsd!
 
Légy csak egy óceán, ki zordonul borul.
Magaddal küzdj fuldokolva,
s egy tenger vesz el,
harc s veszély zajába.
 
S hajótörött, mint a habok között,
Ki csapra les, úgy vessz el
mert mégis amíg lenyomja,
büszkén száll a víz rája.
a magány elvész.

Kosztolányi Dezső: Légy csak magad…

Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
a végtelenbe lökve – járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
de a magány habtengerén szabad.

Légy csak magad te, a magány igazság,
szakítsd el az álság ruházatát,
az ember itt magába vívja harcát,
nem jön segítni őt hazug barát.

Légy csak magad, a harc, s veszély között.
Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
ki fuldokolva csap le a habokra.

S egy óceánnal száll ki zordonul
s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
mert rája mégis egy tenger borul!

 

Ha ősz leszel

Ha ősz leszel s a halk zaj nyom el
melletted lángnyelvek sziszegnek,
fogd könyvemet, hol múltadból szelíd szemed
s a könnyeket írom meg.
Hányan óhajtották könnyed termeted
a balgát vagy őrültet arcod ihlette meg,
egy, csak egy, ki téged híven értett bent,
s édes-bús lelked nyomát védve ment.
s míg kandalló fénye izzítja testedet
duruzsold: a szerelem hogy tova leng,
sziklacsúcsok végtelenje,
csillagrajok porszem léte
csöndje idefent.

(az eredeti)

William Butler Yeats: Ha ősz leszel…

Ha ősz leszel s öregség álmosít
s tűznél bóbiskolsz, vedd le könyvemet,
és álmodd vissza régi szép szemed
szelíd nézését s mély árnyékait.
Hányan szerették játszi gráciád,
s csalfán vagy hűtlenül szépségedet;
csak egy, csak egy zarándok lelkedet
és változó arcod búbánatát;
s míg rád az izzó kályha-rács lehel,
mormold: a szerelem be messze ment,
hegyormokat hagyott el odafent
s arcát csillagrajban rejtette el. 

Áprily Lajos fordítása

 

A kezem

Szakadék jelentkezem. Még tátongó
szakadék vagyok. Nyújtom is.
Két perc köztzuhanva föl.

Zelk Zoltán: SZAKADÉK

Két perc tátongó szakadéka közt
zuhanva is fölnyújtom még kezem.
Vagyok. Jelentkezem
.

 

Fosztolányi Menő:
Kéj-gépeken játszó lények, te Rémkép

Kéj-gépeken játszó lények, te Rémkép,
    oly hirtelen, ledéren tűnt való.
Mily szólamok: egy tilinkó fafúvós
    s ingat odább egy dilinyó faló.
Mesék lóháton, ha vidám, a földön,
    kavargó mén, habozva futtatom.
Szállok lazán, kopasz és kusza gömbön
    kínzó sínen és hívó várfalon.
Hátországok és hívek honlovagja,
    körembe honosul a reszketés.
Ni, int a színen, kopp, gong ront a rönkön,
    ripsz-ropsz kapóra várnak ma zenét.
Megmívesül a vágyamtól a gardon,
    gázlót kerülnek ki ma random.
A kócerájon bevetem falovam
    nagy gondom közben: hideg huzatom van,
lázadva dombon, holt népek a zergék:
    kint ritka bortól csendesek a kergék,
és lovammal, ma nem bánt testi-lelki,
    ha feslett hírből rímpárt lehelek ki.  
Az alkalom elért, elvétve színez
    a nap, ha már nem lírai szeánsz.
Hazám ipara bűzölög a múltra,
    és esztelenül inog a szerszám.
A mi dalunk – Aequator szabja – táncol,
    ma, ki lassul, int birka szelleme.
A kéj s a mersze egy tüzesre büszke,
            és rúgni leng a rémkép szelleme.

Az eredeti:

Kosztolányi Dezső:
Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép

Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép,
    hogy sistereg fehéren künn a hó.
Így rohanok egy pirinyó vasúton,
    s ringat tovább egy pirinyó hajó.
Festéktócsádon, a lilán, a zöldön,
    csavargó én, dalolva utazom.
Járok japán, olasz és muszka földön,
    síró vizen és sívó szárazon.
Távolságok és sínek gombolyagja,
    ölembe gombolyul a messzeség.
Hipp, itt a vízen, hopp, most ott a földön,
    hipp-hopp valóra válnak a mesék.
Megszínesül a lázamtól a karton,
    zászlók feszülnek ki a sárga parton.
Az óceánon vezetem a tollam
    azt mondom csöndben: itten nyugalom van,
sápadva mondom, hol kékebb a festék:
    itt viharoktól vemhesek az esték,
és tollammal, ha nem lát senki-senki,
    a festett vízből hínárt emelek ki.
Az ablakon fehért fehérre hímez
    a fagy, akár egy kínai leány.
Apám szivarja füstölög az útra,
    és nesztelenül iszom a teám.
A villanyunk - Aequator napja - lángol,
    a kis vasút is mintha zengene.
A mély s a messze egy ütemre lüktet,
    és zúgni kezd a térkép tengere.

Műfordítások, parafrázisok

Juc Villageois: Minek nevezzem e szerelmet?
(Michelangelo Buonarroti)

Minek nevezzem e szerelmet?
Lehet, hogy magam magamé már nem?
Istenem, Istenem, Istenem!
Magamból úgy kifordultam
közelembe sem lopództam
benne van, mi bennem nincsen?
Istenem, Istenem, Istenem!
Szívem eltávolódóban
rajta keresztül sem érint?
Minek nevezzem e Szerelmet,
mi szemen át érte szívem,
s bennem robbanva növekedett;
sugárban számból kilövell?

Az eredeti:

Che cosa è questo, amore?

Come può esser, ch'io non sia più mio ?
O Dio, o Dio, o Dio!
Chi m'ha tolto a me stesso,
ch'a me fosse più presso
o più di me potessi, che poss'io?
O Dio, o Dio, o Dio!
Come mi passa el core
chi non par che mi tocchi?
Che cosa è questo, Amore,
c'al core entra per gli occhi,
per poco spazio dentro par che

 

 Vinísius de Moraes: Otthon

Rio de Janeiro, 1970

Egyszer volt egy otthon
Mulatságos nagyon
Teteje nem lévén
Semmije sem lévén
Padlója hiányán
Bele sem léphetém
Mert ezen házikót
Nem is ismerhetném
Padlója hiányán
Függőágyban hálnék
Mert ezen kis házban
Falak hiányában
Padlója hiányán
Nem is pisilhetnék
Hiszen bili sincs ott
S én sem voltam még ott
Ez mégis megtörtént
Nagy precizitással
Dos Bobos utcában
nullás számú házban.

Az eredeti:

Vinísius de Moraes: A casa

Rio de Janeiro, 1970

Era uma casa
Muito engraçada
Não tinha teto
Não tinha nada
Ninguém podia
Entrar nela não
Porque na casa
Não tinha chão
Ninguém podia
Dormir na rede
Porque a casa
Não tinha parede
Ninguém podia
Fazer pipi
Porque penico
Não tinha ali
Mas era feita
Com muito esmero
Na Rua dos Bobos
Número Zero.

 

Vinísius de Moraes: Az áldott szamba

Jobb vidámnak lenni, mint szomorúnak
A vidámság a legjobb dolog a világon
Mintha a szívemben fény lenne.

Ha szépen akarsz szambázni
Kell egy csipetnyi szomorúság
Kell egy csipetnyi szomorúság
Enélkül mit sem ér a szamba

Enélkül olyan, mintha egy igazán gyönyörű nőt szeretnél,
és akkor mi van? Szeretni egy nőt,
Semmi különös, túl szép, de picit szomorú dolog.

Valami, ami sír
valami, ami hiányzik
Sérült szerelmes donna
A szépség, mely elszomorít

Tudnod kell, hogy e nő
Szerelemre született
Hogy bőrén érezze a szerelem fájdalmát s a megbocsátást

Szambázni olyan, mintha tréfát mesélni
Enélkül is mit ér – semmit sem ér a szamba
Pedig a jó szamba, mint egy csodás ima

Mert a szamba és a szomorúság egymást váltja
A szomorúságban mindig ott a remény
A szomorúságban mindig ott a remény
S egy napon már nincs több szomorúság

Mi tette az embereket olyanná, hogy csak sétálnak a sétálás kedvéért
Az életükért játszanak
Vigáyzz te is, barátom!
Az élet, értelme,
tévedés ne essék, semmi, de semmi, jó ha egyszer vagy kétszer ér öröm,
de senki sem mondja nekem anélkül, hogy bebizonyítaná, mégis bizonyosan megtörtént az Égi kartotékába már bejegyeztetett: Isten
megpecsételte s így elismerte!

Az élet nem tréfa, barátom
Az élet a találkozás művészete
és bár néha elmegyünk egymás mellett
mindig van egy nő, ki reménykedive vár rád
s szeme szeretettel teli, keze int, s megbocsát
szerelmet hoz az életébe
mint a szamba

Hanglejtése szeretettel teljes
Látod már, a világon senki sem nyer
Nincs szépség, csak a szamba

Mert a szamba Bahiában született
S ha ma már költészet nélküli
S ha ma már költészet nélküli
Szív nélküli, s túl fekete

Ő például, az erdő kapitánya
Vinicius de Moraes
költő és diplomata
Fehér, mégis túl fekete Brazíliából
Egyeneságon Xangô leszármazottja!

Megáldom önt, Asszonyom
Bahia legnagyobb áldásával
Caymmi és João Gilberto földjéről
Pixinguinha áldásával
téged, ki fuvolán sírod
szerelmem minden fájdalmát
Megáldalak téged, Sinhô és megáldalak Cartola
Megáldalak Ismael Silva
Kísérjen áldás Heitor dos Prazeres
Légy áldott, Nelson Cavaquinho
Légy áldott Geraldo Pereira
Légy áldott, jó Cyro Monteiróm
Az ön híve, Nonô unokaöccse
Légy áldott Noel, s legyen áldott Ary
Legyenek áldottak, mind
Brazília nagy szambatáncosai

Fehérek, feketék, mulattok
szépek, mint Oxum puha bőre
Légy áldott Antonio Carlos Jobim mester
Partnerem és kedves barátom
ki annyit utaztál velem s dalaimmal
s még mennyit fogsz is utazni velünk
Légy áldott, Carlinhos Lyra
teljes egészében partnerem
ki a fellépéseken érzelmeket
és gondolatokat csiholsz ki belőlem
Légy áldott , áldott, Baden Powell
új barátom, s új partnerem
ki ezt a szambát ihletted
Légy áldott, barátom
Légy áldott Moacir Santos mester
Olyan vagy nekem mint Brazília és összes szentjei
beleértve szeretett São Sebastiãomat is
Éljen! Legyetek mind áldottak, most el kell mennem,
s azt mondom nektek: Isten hozzád!

Hanglejtése szeretettel teljes
Látod már, a világon senki sem nyer
Nincs szépség, csak a szamba

Mert a szamba Bahiában született
S ha ma már költészet nélküli
S ha ma már költészet nélküli
Szív nélküli, s túl fekete

 

Az eredeti:

Samba da Bênção 
 

É melhor ser alegre que ser triste
Alegria é a melhor coisa que existe
É assim como a luz no coração

Mas pra fazer um samba com beleza
É preciso um bocado de tristeza
É preciso um bocado de tristeza
Senão, não se faz um samba não

Senão é como amar uma mulher só linda
E daí? Uma mulher tem que ter
Qualquer coisa além de beleza
Qualquer coisa de triste
Qualquer coisa que chora
Qualquer coisa que sente saudade
Um molejo de amor machucado
Uma beleza que vem da tristeza
De se saber mulher
Feita apenas para amar
Para sofrer pelo seu amor
E pra ser só perdão

Fazer samba não é contar piada
E quem faz samba assim não é de nada
O bom samba é uma forma de oração

Porque o samba é a tristeza que balança
E a tristeza tem sempre uma esperança
A tristeza tem sempre uma esperança
De um dia não ser mais triste não

Feito essa gente que anda por aí
Brincando com a vida
Cuidado, companheiro!
A vida é pra valer
E não se engane não, tem uma só
Duas mesmo que é bom
Ninguém vai me dizer que tem
Sem provar muito bem provado
Com certidão passada em cartório do céu
E assinado embaixo: Deus
E com firma reconhecida!
A vida não é brincadeira, amigo
A vida é arte do encontro
Embora haja tanto desencontro pela vida
Há sempre uma mulher à sua espera
Com os olhos cheios de carinho
E as mãos cheias de perdão
Ponha um pouco de amor na sua vida
Como no seu samba

Ponha um pouco de amor numa cadência
E vai ver que ninguém no mundo vence
A beleza que tem um samba, não

Porque o samba nasceu lá na Bahia
E se hoje ele é branco na poesia
Se hoje ele é branco na poesia
Ele é negro demais no coração

Eu, por exemplo, o capitão do mato
Vinicius de Moraes
Poeta e diplomata
O branco mais preto do Brasil
Na linha direta de Xangô, saravá!
A bênção, Senhora
A maior ialorixá da Bahia
Terra de Caymmi e João Gilberto
A bênção, Pixinguinha
Tu que choraste na flauta
Todas as minhas mágoas de amor
A bênção, Sinhô, a benção, Cartola
A bênção, Ismael Silva
Sua bênção, Heitor dos Prazeres
A bênção, Nelson Cavaquinho
A bênção, Geraldo Pereira
A bênção, meu bom Cyro Monteiro
Você, sobrinho de Nonô
A bênção, Noel, sua bênção, Ary
A bênção, todos os grandes
Sambistas do Brasil
Branco, preto, mulato
Lindo como a pele macia de Oxum
A bênção, maestro Antonio Carlos Jobim
Parceiro e amigo querido
Que já viajaste tantas canções comigo
E ainda há tantas por viajar
A bênção, Carlinhos Lyra
Parceiro cem por cento
Você que une a ação ao sentimento
E ao pensamento
A bênção, a bênção, Baden Powell
Amigo novo, parceiro novo
Que fizeste este samba comigo
A bênção, amigo
A bênção, maestro Moacir Santos
Não és um só, és tantos como
O meu Brasil de todos os santos
Inclusive meu São Sebastião
Saravá! A bênção, que eu vou partir
Eu vou ter que dizer adeus

Ponha um pouco de amor numa cadência
E vai ver que ninguém no mundo vence
A beleza que tem um samba, não

Porque o samba nasceu lá na Bahia
E se hoje ele é branco na poesia
Se hoje ele é branco na poesia
Ele é negro demais no coração

 

Washington Allston: Sonnet
A Sixtusi Kápolna Michael Angelo Utolsó Ítéletének egyik bukottakat ábrázoló csoportjáról

Mily’ hatalmas, mily’ rémületes, nyomasztó
a befejezetlen tér gondolata! a lélekhez
körkörösen bucskázó testek tartoznak, mik
a semmibe ropannak szét
Hatalmas tudásuk legjavával! mily’ gyönyörű űr.
Részben vagy teljes egészében a kezdet vagy a vég!
Mily’ félelmetes s aztán mily’ reményvesztett szárnyon száll alá a képzelet a mélység közepére!
Mintha minden vakmerőség meghökkentésre született volna,
A hatalmas kéz, oh Angelo, kinek átok
az emberforma s az erkölcs súlya.
Lent a rettegett űr – végtelen bukás a sorsuk!
S már úgy öltenek újra formát – egyik világból a másikba zuhanva, legyőzve koruk:
még az ítéletre várva, egy másik múlt épül,
más stílust próbál elkapni, bár elérni az utolsót senki sem tudja.

in The Sylphs of the Season with Other Poems

Az eredeti:

Washington Allston: Sonnet

On a Falling Group in the Last Judgement of Michael Angelo, in the Cappella Sistina

How vast, how dread, overwhelming is the thought
Of Space interminable! to the soul
A circling weight that crushes into nought
Her mighty faculties! a wond'rous whole,
Without or parts, beginning, or an end!
How fearful then on desp'rate wings to send
The fancy e'en amid the waste profound!
Yet, born as if all daring to astound,
Thy giant hand, oh Angelo, hath hurl'd
E'en human forms, with all their mortal weight,
Down the dread void--fall endless as their fate!
Already now they seem from world to world
For ages thrown; yet doom'd, another past,
Another still to reach, nor e'er to reach the last!

in The Sylphs of the Season with Other Poems

 

Cesare Pavese:

Nyár

Valahol egy világos kertben, alacsony falak
közt, kiszáradt fűben, hol minden csupa fény,
lassan forrong, kiég a föld. A tengert fénye idézi.
Belélegzed lágyan e fűillatot, hajad babrálod,
s emlékfoszlányokat rázol ki belőle.

Az eredeti:
Estate

C'è un giardino chiaro, fra mura basse,
di erba secca e di luce, che cuoce
adagio
la sua terra. È una luce che sa di mare.
Tu respiri quell'erba. Tocchi i capelli
e ne scuoti il ricordo.

Láttam lehullani
érett, édes gyümölcsöket a földre, mit ismerek,
hatalmas puffanással. Így rezzensz össze te is,
mint véred pulzálása szít. Elfordítod a fejed
mintha légzésedre csoda történne benned, s a csoda te magad vagy.
Szemed tükrében forró emlékek egyazon zamata csillan.

Az eredeti:
Ho veduto cadere
molti frutti, dolci, su un'erba che so,
con un tonfo. Cosí trasalisci tu pure
al sussulto del sangue. Tu muovi il capo
come intorno accadesse un prodigio d'aria
e il prodigio sei tu. C'è un sapore uguale
nei tuoi occhi e nel caldo ricordo
.

Hallgatsz.
Érintetlenül hagynak a szavak, mik hozzád szólnak.
Nyugodt arcodon élénk gondolat suhan át,
mintha csak a tenger fénye öltöztetné.
Arcod csöndje hatalmas robajjal préseli szíved,
 onnan ósdi fájdalom szivárog mint a hullott gyümölcsök nedve.

Az eredeti:
Ascolti.
La parole che ascolti ti toccano appena.
Hai nel viso calmo un pensiero chiaro
che ti finge alle spalle la luce del mare.
Hai nel viso un silenzio che preme il cuore
con un tonfo, e ne stilla una pena antica
come il succo dei frutti caduti allora.

 (Poesie tratte da: Dopo)

 

Fernand Ouellette:

Ablak

Vágyam tágra nyílik
Mit a nap megtermékenyít,
S hagyja, hogy éhsége
A küszöböt átlépje
Jóindulatú
Emlékeivel.
Ám a szellem kiszárad,
S oly’ hirtelen elfárad
Akár egy leheletnyi
Kétség: madárdal híján
Kékje tükröz a pupillán.
Bennem az üresség,
Útját követni restség,
Ha alpesi legelők havasát
Meg nem szelídíté a vadság
előbb.Ott, a levegőég magasát elérem
Mi lélegzik,
Pillantásom felpezsdíti,
S a tér tapinthatóvá válik.

Az eredeti: Fenêtre

Le désir s’ouvre grand.
Dès que le jour le féconde,
Le laisse franchir le seuil
Avec sa faim,
Sa mémoire bienveillante.
Mais l’esprit se tarit
Si promptement,
Faute d’éclairs d’oiseaux,
De bleuité en pupille.
Rien, en moi,
Ne parvient à poursuivre le chemin,
S’il n’a d’abord apprivoisé
Les hauteurs des alpages.
Là je rejoins le champ d’air
Qui respire,
Le laisse raviver mes regards.
Pour que l’espace soit palpable

 

Fernand Ouellette: Tűz

Fenntarthatja-e ma
Magát délidőben a nap
Ily túlfűtöttségében
A hegygerincek felett?
Legalább úgy, ha a lombkorona
- mit ritkán észlelünk – leveleinek bordázata,
Élénken szikrázva időtlenné válik,
S mint vastag fa világlik.
Míg a teljes erdő, ha távolról is ujjong,
Ünnepelve hajlong.
A falevél érezne,
gyökereiig emlékezne,
Ó gondolatainkban,
megidézné
Múlhatatlan pillanatát:
Egy valós tűz lángolását.

Az eredeti: Embrasement

Le soleil pourrait-il
Quelquefois se maintenir
Dans un midi exalté
Au dessus des collines?
Du moins le temps que les nervures
Des feuilles, si rarement perçues,
Etincellent vives
Dans l’épaisseur de l’arbre.
Que tout le massif, au loin
Exulte, soutienne la fête.
Enfin, le feuillu pourrait,
Jusque dans les racines,
Dans nos pensées,
Se rappeler
Ce qu’a été un moment
De véritable embrasement.