Juc Villageois:

Szikra

Tűz emléke csillog olykor,
volt fakó arcomra néz.
Elmúlt arcomra, mely forró.
Csillagfényes, fehér volt,
s volt édes méz.
S évekbe vissza,
volt, mint a minta,
mint a tűz, mint a hó. 

Még néha bánt, hűs kéz űz.
Visszahullott, már nem csillog,
enyhén megromlott testvéri tűz.
Simogató, mint lehamvadt csillag.
De nem a méz olvadt el, mint a minta,
s mint a hó, mint a... [szikra]

(az eredeti)

Dsida Jenő: Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

- Pillanat felvét, Elekből az élet

Elmegy, aki van,
Aki itt marad, van,

Nevet feled a haladó
A kézbe kéz, ha nincs is haladó.

Néha itt marad az író,
És néha néz, síró,
És néha messze...

Az Örök-szent, szomorú Egy,
Mégis vége, mese

Elmegy, aki van,
Aki itt marad, van

(az eredeti)

Dsida Jenő: Pillanatfelvételek az életből
(1924. szeptember 3-án)

Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:
van, aki itt marad,
van, aki elmegy -

(az eredeti)

I.

Annyira megtanultam - érted -
a szerelmet, hogy téged hallgatni, kilépek
könnyedén. Álmaimból kereslek,
a gyermek könnyeibe vegyültem.
 
Annyira látod, mint anyja gondolataidba’
hogy kellesz. Hogy, hogy nem,
annyira kellesz, annyira kellesz.

II.

Hervay Gizella: Két vers

Ág fűz mélybe, görnyed a fa

Ág fűz mélybe, görnyed a fa
csillagmagasra lehajtom
boldogtalan lelkem. Hága,
Pusztákon bujdosik, tenyerembe ég.

Homlokomon égi rög,
Vétettem - fényesség:
barna mostohám halálig
Alant fürdik a fényben,

Csakhogy én, fönn született,
édes csillag,  a tóban,
honnan a föld sem fehér,
s hová két, török anyának kitettje
vágyik, mint ő vízébe. S a föld hűvös.

(az eredeti):

(1922) [Sárközi György: Angyalok harca, Atheneum, Budapest]

(az eredeti)

Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

 S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Ha ősz leszel

Ha ősz leszel s a halk zaj nyom el
melletted lángnyelvek sziszegnek,
fogd könyvemet, hol múltadból szelíd szemed
s a könnyeket írom meg.
Hányan óhajtották könnyed termeted
a balgát vagy őrültet arcod ihlette meg,
egy, csak egy, ki téged híven értett bent,
s édes-bús lelked nyomát védve ment.
s míg kandalló fénye izzítja testedet
duruzsold: a szerelem hogy tova leng,
sziklacsúcsok végtelenje,
csillagrajok porszem léte
csöndje idefent.

(az eredeti)

William Butler Yeats: Ha ősz leszel…

Ha ősz leszel s öregség álmosít
s tűznél bóbiskolsz, vedd le könyvemet,
és álmodd vissza régi szép szemed
szelíd nézését s mély árnyékait.
Hányan szerették játszi gráciád,
s csalfán vagy hűtlenül szépségedet;
csak egy, csak egy zarándok lelkedet
és változó arcod búbánatát;
s míg rád az izzó kályha-rács lehel,
mormold: a szerelem be messze ment,
hegyormokat hagyott el odafent
s arcát csillagrajban rejtette el. 

Áprily Lajos fordítása

A kezem

Szakadék jelentkezem. Még tátongó
szakadék vagyok. Nyújtom is.
Két perc köztzuhanva föl.

Zelk Zoltán: SZAKADÉK

Két perc tátongó szakadéka közt
zuhanva is fölnyújtom még kezem.
Vagyok. Jelentkezem.

Fosztolányi Menő:
Kéj-gépeken játszó lények, te Rémkép

Kéj-gépeken játszó lények, te Rémkép,
    oly hirtelen, ledéren tűnt való.
Mily szólamok: egy tilinkó fafúvós
    s ingat odább egy dilinyó faló.
Mesék lóháton, ha vidám, a földön,
    kavargó mén, habozva futtatom.
Szállok lazán, kopasz és kusza gömbön
    kínzó sínen és hívó várfalon.
Hátországok és hívek honlovagja,
    körembe honosul a reszketés.
Ni, int a színen, kopp, gong ront a rönkön,
    ripsz-ropsz kapóra várnak ma zenét.
Megmívesül a vágyamtól a gardon,
    gázlót kerülnek ki ma random.
A kócerájon bevetem falovam
    nagy gondom közben: hideg huzatom van,
lázadva dombon, holt népek a zergék:
    kint ritka bortól csendesek a kergék,
és lovammal, ma nem bánt testi-lelki,
    ha feslett hírből rímpárt lehelek ki.  
Az alkalom elért, elvétve színez
    a nap, ha már nem lírai szeánsz.
Hazám ipara bűzölög a múltra,
    és esztelenül inog a szerszám.
A mi dalunk – Aequator szabja – táncol,
    ma, ki lassul, int birka szelleme.
A kéj s a mersze egy tüzesre büszke,
            és rúgni leng a rémkép szelleme.

Az eredeti:

Kosztolányi Dezső:
Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép

Gabriel Albert Aurier : Mint katedrálisok

Mint katedrálisok a fenyvesek
Reménytelen gyászra borulva, végtelen,
éji oszloprendek, feketébe veszve,
Kék árnnyal töltik égig boltíveiket!

S míg a rejtett szentségtartót fedvén,
ablakaikra sírrongyot vetnek,
Messzi nyögésnek hat a gyászének,
Esti szél fújta erdei zenének.

Ó Templom! Mily gyakran vagyok hajóid
labirintusa magam, keresvén
Szentségeidet… hiába! Tátva  

A sötét horizont - menekül; az
Űr hál termeidben! – mérve égi
útveszőket, szívem a semmibe
botlik tovább.

Az eredeti:

Les forêts de sapins semblent des cathédrales
Qu'ombrent d'immenses deuils. Infinis, sans espoir,
Montent des noirs piliers se perdant en le noir,
Et l'ombre bleue emplit les voûtes colossales!... 

Tandis que, pour voiler l'invisible ostensoir,
Pendent sur les vitraux des loques sépulcrales,
Vagues, passent des chants tristes comme des râles,
Les chants de la forêt à la brise du soir.

—O Temple! Bien souvent je suis le labyrinthe
De tes nefs, par la nuit cherchant ton Arche-Sainte!...
Mais, en vain! L'horizon, toujours sombre et béant,

Fuit devant moi; le Vide dort au fond des salles!
—Ainsi, mon coeur, sondant les célestes dédales,
Marche, toujours heurtant l'implacable néant!

Juc Villageois: Minek nevezzem e szerelmet?
(Michelangelo Buonarroti)

Minek nevezzem e szerelmet?
Lehet, hogy magam magamé már nem?
Istenem, Istenem, Istenem!
Magamból úgy kifordultam
közelembe sem lopództam
benne van, mi bennem nincsen?
Istenem, Istenem, Istenem!
Szívem eltávolódóban
rajta keresztül sem érint?
Minek nevezzem e Szerelmet,
mi szemen át érte szívem,
s bennem robbanva növekedett;
sugárban számból kilövell?

Az eredeti:

Che cosa è questo, amore?

Come può esser, ch'io non sia più mio ?
O Dio, o Dio, o Dio!
Chi m'ha tolto a me stesso,
ch'a me fosse più presso
o più di me potessi, che poss'io?
O Dio, o Dio, o Dio!
Come mi passa el core
chi non par che mi tocchi?
Che cosa è questo, Amore,
c'al core entra per gli occhi,
per poco spazio dentro par che

 Vinísius de Moraes: Otthon

Rio de Janeiro, 1970

Egyszer volt egy otthon
Mulatságos nagyon
Teteje nem lévén
Semmije sem lévén
Padlója hiányán
Bele sem léphetém
Mert ezen házikót
Nem is ismerhetném
Padlója hiányán
Függőágyban hálnék
Mert ezen kis házban
Falak hiányában
Padlója hiányán
Nem is pisilhetnék
Hiszen bili sincs ott
S én sem voltam még ott
Ez mégis megtörtént
Nagy precizitással
Dos Bobos utcában
nullás számú házban.

Az eredeti:

Vinísius de Moraes: A casa
Rio de Janeiro, 1970

Era uma casa
Muito engraçada
Não tinha teto
Não tinha nada
Ninguém podia
Entrar nela não
Porque na casa
Não tinha chão
Ninguém podia
Dormir na rede
Porque a casa
Não tinha parede
Ninguém podia
Fazer pipi
Porque penico
Não tinha ali
Mas era feita
Com muito esmero
Na Rua dos Bobos
Número Zero.

Vinísius de Moraes: Az áldott szamba

Jobb vidámnak lenni, mint szomorúnak
A vidámság a legjobb dolog a világon
Mintha a szívemben fény lenne.

Ha szépen akarsz szambázni
Kell egy csipetnyi szomorúság
Kell egy csipetnyi szomorúság
Enélkül mit sem ér a szamba

Enélkül olyan, mintha egy igazán gyönyörű nőt szeretnél,
és akkor mi van? Szeretni egy nőt,
Semmi különös, túl szép, de picit szomorú dolog.

Valami, ami sír
valami, ami hiányzik
Sérült szerelmes donna
A szépség, mely elszomorít

Tudnod kell, hogy e nő
Szerelemre született
Hogy bőrén érezze a szerelem fájdalmát s a megbocsátást

Szambázni olyan, mintha tréfát mesélni
Enélkül is mit ér – semmit sem ér a szamba
Pedig a jó szamba, mint egy csodás ima

Mert a szamba és a szomorúság egymást váltja
A szomorúságban mindig ott a remény
A szomorúságban mindig ott a remény
S egy napon már nincs több szomorúság

Mi tette az embereket olyanná, hogy csak sétálnak a sétálás kedvéért
Az életükért játszanak
Vigáyzz te is, barátom!
Az élet, értelme,
tévedés ne essék, semmi, de semmi, jó ha egyszer vagy kétszer ér öröm,
de senki sem mondja nekem anélkül, hogy bebizonyítaná, mégis bizonyosan megtörtént az Égi kartotékába már bejegyeztetett: Isten
megpecsételte s így elismerte!

Az élet nem tréfa, barátom
Az élet a találkozás művészete
és bár néha elmegyünk egymás mellett
mindig van egy nő, ki reménykedive vár rád
s szeme szeretettel teli, keze int, s megbocsát
szerelmet hoz az életébe
mint a szamba

Hanglejtése szeretettel teljes
Látod már, a világon senki sem nyer
Nincs szépség, csak a szamba

Mert a szamba Bahiában született
S ha ma már költészet nélküli
S ha ma már költészet nélküli
Szív nélküli, s túl fekete

Ő például, az erdő kapitánya
Vinicius de Moraes
költő és diplomata
Fehér, mégis túl fekete Brazíliából
Egyeneságon Xangô leszármazottja!

Megáldom önt, Asszonyom
Bahia legnagyobb áldásával
Caymmi és João Gilberto földjéről
Pixinguinha áldásával
téged, ki fuvolán sírod
szerelmem minden fájdalmát
Megáldalak téged, Sinhô és megáldalak Cartola
Megáldalak Ismael Silva
Kísérjen áldás Heitor dos Prazeres
Légy áldott, Nelson Cavaquinho
Légy áldott Geraldo Pereira
Légy áldott, jó Cyro Monteiróm
Az ön híve, Nonô unokaöccse
Légy áldott Noel, s legyen áldott Ary
Legyenek áldottak, mind
Brazília nagy szambatáncosai

Fehérek, feketék, mulattok
szépek, mint Oxum puha bőre
Légy áldott Antonio Carlos Jobim mester
Partnerem és kedves barátom
ki annyit utaztál velem s dalaimmal
s még mennyit fogsz is utazni velünk
Légy áldott, Carlinhos Lyra
teljes egészében partnerem
ki a fellépéseken érzelmeket
és gondolatokat csiholsz ki belőlem
Légy áldott , áldott, Baden Powell
új barátom, s új partnerem
ki ezt a szambát ihletted
Légy áldott, barátom
Légy áldott Moacir Santos mester
Olyan vagy nekem mint Brazília és összes szentjei
beleértve szeretett São Sebastiãomat is
Éljen! Legyetek mind áldottak, most el kell mennem,
s azt mondom nektek: Isten hozzád!

Hanglejtése szeretettel teljes
Látod már, a világon senki sem nyer
Nincs szépség, csak a szamba

Mert a szamba Bahiában született
S ha ma már költészet nélküli
S ha ma már költészet nélküli
Szív nélküli, s túl fekete

Az eredeti:

Washington Allston: Sonnet
A Sixtusi Kápolna Michael Angelo Utolsó Ítéletének egyik bukottakat ábrázoló csoportjáról

Mily’ hatalmas, mily’ rémületes, nyomasztó
a befejezetlen tér gondolata! a lélekhez
körkörösen bucskázó testek tartoznak, mik
a semmibe ropannak szét
Hatalmas tudásuk legjavával! mily’ gyönyörű űr.
Részben vagy teljes egészében a kezdet vagy a vég!
Mily’ félelmetes s aztán mily’ reményvesztett szárnyon száll alá a képzelet a mélység közepére!
Mintha minden vakmerőség meghökkentésre született volna,
A hatalmas kéz, oh Angelo, kinek átok
az emberforma s az erkölcs súlya.
Lent a rettegett űr – végtelen bukás a sorsuk!
S már úgy öltenek újra formát – egyik világból a másikba zuhanva, legyőzve koruk:
még az ítéletre várva, egy másik múlt épül,
más stílust próbál elkapni, bár elérni az utolsót senki sem tudja.

in The Sylphs of the Season with Other Poems

Az eredeti:

Washington Allston: Sonnet

On a Falling Group in the Last Judgement of Michael Angelo, in the Cappella Sistina

How vast, how dread, overwhelming is the thought
Of Space interminable! to the soul
A circling weight that crushes into nought
Her mighty faculties! a wond'rous whole,
Without or parts, beginning, or an end!
How fearful then on desp'rate wings to send
The fancy e'en amid the waste profound!
Yet, born as if all daring to astound,
Thy giant hand, oh Angelo, hath hurl'd
E'en human forms, with all their mortal weight,
Down the dread void--fall endless as their fate!
Already now they seem from world to world
For ages thrown; yet doom'd, another past,
Another still to reach, nor e'er to reach the last!

in The Sylphs of the Season with Other Poems

Cesare Pavese:

Nyár

Valahol egy világos kertben, alacsony falak
közt, kiszáradt fűben, hol minden csupa fény,
lassan forrong, kiég a föld. A tengert fénye idézi.
Belélegzed lágyan e fűillatot, hajad babrálod,
s emlékfoszlányokat rázol ki belőle.

Az eredeti:
Estate

C'è un giardino chiaro, fra mura basse,
di erba secca e di luce, che cuoce adagio
la sua terra. È una luce che sa di mare.
Tu respiri quell'erba. Tocchi i capelli
e ne scuoti il ricordo.

Láttam lehullani
érett, édes gyümölcsöket a földre, mit ismerek,
hatalmas puffanással. Így rezzensz össze te is,
mint véred pulzálása szít. Elfordítod a fejed
mintha légzésedre csoda történne benned, s a csoda te magad vagy.
Szemed tükrében forró emlékek egyazon zamata csillan.

Az eredeti:
Ho veduto cadere
molti frutti, dolci, su un'erba che so,
con un tonfo. Cosí trasalisci tu pure
al sussulto del sangue. Tu muovi il capo
come intorno accadesse un prodigio d'aria
e il prodigio sei tu. C'è un sapore uguale
nei tuoi occhi e nel caldo ricordo.

Hallgatsz.
Érintetlenül hagynak a szavak, mik hozzád szólnak.
Nyugodt arcodon élénk gondolat suhan át,
mintha csak a tenger fénye öltöztetné.
Arcod csöndje hatalmas robajjal préseli szíved,
 onnan ósdi fájdalom szivárog mint a hullott gyümölcsök nedve.

Az eredeti:
Ascolti.
La parole che ascolti ti toccano appena.
Hai nel viso calmo un pensiero chiaro
che ti finge alle spalle la luce del mare.
Hai nel viso un silenzio che preme il cuore
con un tonfo, e ne stilla una pena antica
come il succo dei frutti caduti allora.

 (Poesie tratte da: Dopo)

Fernand Ouellette:

Ablak

Vágyam tágra nyílik
Mit a nap megtermékenyít,
S hagyja, hogy éhsége
A küszöböt átlépje
Jóindulatú
Emlékeivel.
Ám a szellem kiszárad,
S oly’ hirtelen elfárad
Akár egy leheletnyi
Kétség: madárdal híján
Kékje tükröz a pupillán.
Bennem az üresség,
Útját követni restség,
Ha alpesi legelők havasát
Meg nem szelídíté a vadság
előbb.Ott, a levegőég magasát elérem
Mi lélegzik,
Pillantásom felpezsdíti,
S a tér tapinthatóvá válik.

Az eredeti: Fenêtre

Le désir s’ouvre grand.
Dès que le jour le féconde,
Le laisse franchir le seuil
Avec sa faim,
Sa mémoire bienveillante.
Mais l’esprit se tarit
Si promptement,
Faute d’éclairs d’oiseaux,
De bleuité en pupille.
Rien, en moi,
Ne parvient à poursuivre le chemin,
S’il n’a d’abord apprivoisé
Les hauteurs des alpages.
Là je rejoins le champ d’air
Qui respire,
Le laisse raviver mes regards.
Pour que l’espace soit palpable