Egyszer volt, hol nem volt, tán
Európában,
Király és királyné élt egy
palotában
Királyné asszonyság szorgalmatos vala
Ébenfa ablakban varrogatott vala.
Amint varrogatott, vigyázatlan leve,
Kisujját megszúrá, ki is csorrant leve.
Udvarnak havára a vére lehulla;
Királyné asszonyság sápadt lőn, mint hulla.
Száját elhagyá egy rövid kis sóhajtás,
Rebegve kimondott szívbéli óhajtás:
"Bár lenne gyermekem esztendőre nékem:
A haja fekete, akár ez az ében;
Bőre legyen fehér, mint az udvar
hava,
S mint a piros vérem, az arca pirosa."
... Esztendő eltelvén bölcső ring a házban,
Benne Hófehérke alszik a szobában.
Mint fekete ében, oly sötét a haja,
A bőre halavány, mint a télnek hava.
Arcocskája piros, akár anyja vére
Nem tudja szegény, hogy ő már halni tére.
Békésen szendereg a királyi árva,
Apja haját tépi, fel és alá járva.
Nagy a természetje a királyi úrnak,
Tán mert a királyok igen sokat fúrnak.
Nem bírja ki soká az ő természetje,
Ha üresen marad fényes kerevetje.
Király nyoszolyája nem marad üresen,
Híresen szép asszonyt ostromol hevesen.
Nem tartott sokáig királynak a gyásza.
Alig jő a tavasz, következik násza.
Szép az új királyné, gyönyörű, nem
vitás,
Rajta kívül nem is lehet szép senki más.
Hogyha valakinek szépségét alítja,
A toronyból őtet menten kihajítja.
Varázstükör vagyon szobájának falán,
Mindenhova látó kémrobot ez talán.
Tükröt a falára azért szereltette,
Ha ki nála szebb van, azonnal jelentse.
Egyelőre most még, nyugalom van, s béke,
Rendítetlen első - királyné szépsége.
Idő múlik-telik, nődögél az árva,
Varázstükör szeme tőle sincs kizárva.
Ahogy cseperedik, egyre szebb a
lányka,
Hiába zargatja komisz mostohája.
Dolgoztatja folyton, mint valami szolgát,
Hófehérke pedig, híven teszi dolgát.
Mégis ütik-verik, kínozzák szegénykét,
Csak akkor boldog, ha hagynak neki békét.
Eljő az a nap is, bár el ne jött
volna,
Mikor királynénak tükrével van dolga.
Tudakolja tőle, van-e még szebb nála,
És ekkor a tükör jól szíven találja.
Hízelkedés nélkül vágja az arcába,
Immár Hófehérke sokkal szebb őnála.
Hej, nem ismer határt királyné
haragja!
Az udvari vadászt nyomban hivattatja.
Parancsot ád néki, vigye Hófehérkét,
Sötétlő erdőbe, vegye ott a vérét.
Hozza bizonyságul tüdejét és máját.
- Ily szavak hagyák el királynénak száját.
Vajh hol volt a király? Lányát nem
kereste?
Szabadon tehetett, mit akart a beste?
- Nem is gyanakodott? Így bízott a nőben?
Látom, ily kérdések vannak készülőben.
Hiába kérditek, választ nem mondhatok,
Előttem is sötét, rejtélyes e dolog.
S ámbár megérkezett a tüdő meg a
máj,
A többit elfedi balladai homály.
A gonosz mostoha - király volt, tehette,
A tüdőt s a májat nyomban megfőzette.
Fel is falta rögtön, hitte azt szilárdan:
Hófehérkét eszi: Mennyi kannibál van!
Bocsássatok meg, ha elcsuklik az
ének,
Iszonyú a sorsa szép Hófehérkének
Szexmániás király, kannibál az anya,
Aki ilyen szülő, verje meg a ragya!
Azonban, mielőtt elkeserednétek,
Súgom: nem lett baja kis Hófehérkének.
A vadász az erdőn kegyelmeze néki,
Hallva, hogy a lányka olyan szépen kéri.
Dehogy ölte meg őt, szépen elengedte,
Őszintén reméljük, más kárt se tett benne.
A lányka életét egy vadmalac bánta,
Kiből tüdőt, májat a vadász kiránta.
Ezeket vivé ő asszonyának haza,
Leadta a cuccot, aztán rohant tova.
Félt ugyanis attól, hogy lelepleződik,
Kínzókamra mélyén csigára tevődik,
Minden porcikája széjjelszaggattatik,
Felesége aztán özvegynek hívatik.
A lány
meg bolyongott, míg csak este nem lőn,
Félelmetes volt a sötétség az erdőn.
Fohászkodott a lány az Úrhoz, Bhagához,
Így jutott el végül, hét törpe házához.
Hét törpe házában végre nyugtot lele,
Poharukból iva, tányérukból eve.
Végre
elfáradván ágyukba hullt bele,
S igen csodálkoza, midőn felébrede.
Eszébe vevé, hogy megfájdult a válla,
Nyoszolyája körül hét kis törpe álla.
Kérdezék a törpék, hozzájuk hogy juta,
Elmondá a lányka, mert hát nem volt buta.
Történetét hallván, a törpék
megszánják,
Hófehérkét menten házukba fogadják.
Munkát adnak néki, főzni kell hét főre,
Nem lesz gondjuk többé házvezetőnőre.
Van olyan gonosz nyelv, ki másról is pletykál,
De mi azt nem hisszük, törp szatírrá nem vál'.
Hanem hát a király ördögi rossz
neje,
Nem tudott nyugodni e dologba bele.
Szokása szerint a tükör elé állott,
A kémprogram ismét jelesre vizsgázott.
Jelenti a nőnek, hogy nem ő a legszebb,
Sejtjük, a királyné nem is maradt veszteg,
Alighogy megtudá, hová lett a
lányka,
Felséges személye rohant is utána.
Álruhát vőn azért, hogy rá ne ismerjen,
A lány beeressze, közelébe férjen.
Tökkelütött leány, hát nem beereszté?
Szegény kis életét, majdnem bérekeszté.
Egyszer övvel köté szorosra
derekát,
Majd mérges fésűvel fésülgeti haját.
De az okos törpék felfedék a tettét,
Hófehérke éltét rögvest megmentették.
Utoljára mérges almát etet véle,
De most már halottnak látszik Hófehérke.
A hét törpe együtt se segíthet
rajta,
Koporsóba tették, fejüket lehajtva.
Így őrizték testét, nahát, milyen talány:
Mert halva is szép volt, mint éltében a lány.
Arra jára akkor egy fényes királyfi,
Beléje is szeret; - nekrofil volt, vagy mi!
Addig könyörgött a hetedhét
törpének,
Mígnem néki adták a holtat szegénynek.
Vitte a koporsót hat derék szép szolga,
Irdatlan nagy kőben egyikük megbotla.
Borul a koporsó, kipottyan a hulla,
Torkából pediglen kipördül az alma.
Magához tér rögvest, feléled a
lányka,
Eléje áll akkor a királyi mátka.
Volt-e választása szép Hófehérkének?
Ne kérdjük, mert erről nem szól ez az ének.
Egybekelnek rögtön, lakodalmat csapnak,
Szomszédos királyok mind meghívót kapnak.
Csodálkozik nagyon a gonosz
mostoha
Féltékeny is bizony: "Hátha szép az ara!"
Hogy bizonyos legyen, tükör elé álla.
S attól, amit mondott, leesett az álla.
A varázstükörből riasztó hír megyen:
Hófehérke első a szépségversenyen!
A gonosz mostoha otthon dehogy
marad:
Látnia kell a lányt, ha törik, ha szakad!
Tudták is, várták is őt az esküvőre,
Valamit tanult ám Hófehérke tőle.
Izzó vas papucsot húztak a lábára,
Le nem is vethette, serkenték őt táncra.
Addig táncoltatták, addig
ösztökélték,
Míg ki nem lehelte azt a gonosz lelkét.
Vajon mért nem csapák egyszerűen agyon?
Gyötör engemet is ez a kérdés nagyon,
Gondoljatok bele: Hófehérke hajdan,
Mily nevelést kapott kisleány korában?
Ütötték és verték, kínozták az
árvát,
Serdülő korában majd hogy ki nem nyírták.
Hófehérkéből hát - igaz, nem szép tőle,
Menyecske korára szado lett belőle.
Szadista az asszony, nekrofil a férje,
Ez is jó felállás, vajh mi lesz belőle?
Ahogy a mostoha összerogyott
holtan,
Az ifjú vőlegény szíve lángra lobban!
Most már azt a gonosz mostohát szereti,
Élettelen testét koporsóba teszi.
Nagy titokban éjjel lopódzkodik hozzá,
- Hát ez a szenvedély csupa szégyent hoz rá!
Öleli a halott balzsamozott
testét,
Tovább nem is mondom, tisztesség ne essék!
Hófehérke ezért - mert hát az a fajta,
Szíjjal minden este jól végigver rajta.
Aztán eltángálja egy bézbólütővel, (sic!)
Bikacsök is kerül, s csak győzi erővel.
Másként jó dolguk volt: ittak,
nősztek, faltak,
Így éltek boldogan, amíg meg nem haltak.