Katakurd filozófia

Tartalom:

Petrus deák: Nótalpi dialógusok (A symposion I-III.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion IV.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion V.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion VI.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion VII.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion VIII.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion IX.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion X.)

Petrus deák: Notalpi dialógusok (A Symposion XI.)

Matthias d.g. Fortis: Aquinói Szent Tamás: Kérdés az elemek egységéről 1)

Matthias d.g. Fortis: Empedoklész Fr. B. 195. 2)

Matthias d.g. Fortis: Platon A középső Hippiasz 3) c. párbeszéde:

Viola de genere Exiguum: Nótalpi dialógusok (A rényről és a bűnről)

Petrus deák:

A Symposion
(Notalpi dialógusok)

I.

Azt hiszem, teljesen járatlan vagyok abban, amiről érdeklődtök. A minap is éppen hazafelé igyekeztem Palpból, ahová üzleti ügyeim szólítottak, a Palpion völgyén át Zinbielbe, hogy rövid pihenőt tartva nőm s gyermekeim körében, hamarost tovább szólítson otthonomból a kötelesség Omasusba. Nos, ott poroszkált velem a pemmikán a hosszú és egyhangú úton, amikor a rebeci kereszteződéshez érve jobbról egy másik fogatot pillantottam meg. Nagy sebbel-lobbal érkezett, engem egy pillanat alatt baljós előérzet fogott el, s visszarántottam a gyeplőt. Előérzetem igazolódott: se kétbalkézszabály, se irányjelzés, csak elébem vágott, majdnem összeütköztünk. Már éppen mutattam volna neki az ilyenkor kötelezően szokásos nemzetközi kézjelet, amikor felém pillantott, s lám, ismerős! De már ő is felismert, visszafogta a pemmikánját, s barátságosan üdvözölt.

Judith d.g. Armoracia: Szorodollopa a pemmikánfogaton

- Khm khm..., Rebecre mondom, kvanga legyek és ugráljak, ha ez nem Szorodollopa, a derék omasusi polgár. S én még azt hittem, holmi Protan-verte mirzai vagy palpi bagamérnek nem adom meg itt az elsőbbséget. Bocsáss meg nékem Szorodollopa, s ha már így összefutottunk, engedd meg nekem, hogy úticélomat megváltoztassam és hozzád csatlakozzam. Mert az igazat megvallva, már nagyon régen ki akartalak kérdezni arról az összejövetelről, amelyen Szetarkosz, Szordnamixana, Nonez, Szaigrog és Tnak, a viking halász vettek részt, no meg sokan mások, akik együtt vacsoráztak, és amelyen filozófiai beszédek hangzottak el arról, hogy milyen a világ: mindig volt és mindig lesz, mint Szordnamixana és tanítványai állították, vagy ellenkezőleg: egy nagy tűzben jött létre valaha, és abban is fog elpusztulni, mint Szotielkareh tanította, aki maga is Szordnamixana tanítványa volt, de szakított mesterével és annak tanításával. Valaki, aki Szaippihtől hallott erről, beszélt nekem róla, de semmi világosat nem tudott mondani, csak annyit, hogy Szaippih rád hivatkozott, mint aki elsősorban illetékes vagy továbbadni az ott elhangzottakat.

Aki ismeri a hebrencs Nokualgot, az egyetért velem abban, hogy ezerszer inkább a végtelen unalom a Palp-Zinbiel úton, mint Nokualg fecsegése, s elhiszi nekem, hogy egyetlen porcikám sem kívánta a társaságát. Ezért így szóltam:

- Valóban semmi világos nem lehetett abban a beszámolóban, ha bárki is azt hiszi, hogy én illetékes lehetek elmondani mindazt, ami azon a réges-régi összejövetelen történt és elhangzott.

- Márpedig én elhittem.

- Hogyan lehettél ennyire naiv? Hiszen tudnod kellene, hogy bármilyen koros vagyok, amikor ifjan magam is Szetarkosz tanítványai közé tartoztam, a mester már ősz aggastyán volt, Szordnamixana és Nonez pedig régen a túlvilágon kortyolgatták a csimbort. Csöppnyi gyermek voltam én még akkor, amikor Szaikin diadalt aratott a meluzinok miguosi versenyén, homlokát nefelin koszorúval ékesítették, nevét kőbe vésték, s a győzelem örömére barátait lakomára hívta össze, melyről Szaippihra és rajta keresztül énrám hivatkozva neked is beszéltek. Azok közül, akik ott ifjan, érett férfiként, vagy épp koros öregen jelen voltak, már senkit sem kérdezhetsz, még Szaigrogot sem, pedig neki aztán igazán hosszú életet ajándékoztak az istenek. Notalp, aki sikerrel tönkretette Szetarkosz tanításait azzal, hogy Mesterünkre hivatkozva, de szellemétől teljesen idegen módon mindent le akart írni, megírta ugyan ezt az összejövetelt is egy dialógusban, de ki tudja, milyen források alapján, hisz azon - lévén nálam korosabb, de még szintén gyermek - maga sem vehetett részt. Ráadásul, amikor maga is követte a fenti bölcs tanítókat minden filozófusok végső útján, ezt az írását Szoppiszuepszra hagyta, aki átadta azt Szeletotszirának, aki továbbadta Szotszárfoetnak, aki elveszítette, de lehet, hogy a kisfia hajtogatott belőle papírhajókat, s leúsztatta őket a Palpionon. Így ma már semmiféle forrás nincs arról, hogy mi történt és hangzott el ezen az összejövetelen, se hiteles, se hiteltelen, és senki sem illetékes, hogy beszámoljon róla.

Csakhogy aki ismeri Nokualgot, azt is tudja, hogy nem olyan könnyű őt lerázni, s ha egyszer a fejébe vesz valamit, nem tágít attól. Most is így történt.

- Te már csak nem változol meg Szorodollopa - mondta -, gúnyolódsz és megpróbálsz kitérni, pedig mindenki tudja rólad, hogy mennyire szereted a filozófiai beszélgetéseket. De most már nem engedek: magad is koros ember lévén, s miután, mint mondod, Notalp feljegyzései is elvesztek, vagy elúsztak a Palpion habjain, még sokkal fontosabb, hogy ennek a lakomának az emléke feledésbe ne merüljön. Ezért le nem szállok rólad, amíg el nem meséled. Időnk éppen van, még legalább két-három nap, amíg ezek a pemmikánok elporoszkálnak velünk Zinbielig. Kellemesebb lesz az út, hidd el, neked is, ha közben beszélsz.

Így hát kénytelen-kelletlen beadtam a derekam, s elmondtam azt, ami alább következik.

 

II.

Szetarkosz éppen a fürdőből jött ki, amikor egy ismerős mély hang a háta mögül váratlanul megállította.

- Khm khm..., Yaszelire mondom, ez az én öreg filozófus barátom! Szetarkosz, nem várnál meg? Éppen ezer esztendeje, hogy nem láttalak! Hová-hová ily sietve? S így kicsinosítva, frissen, illatosan! No lám, új saru feszül a lábadon! Ilyen jól fizeti az omasusi kincstár az ifjúság megrontóit? Örülök, hogy láthatóan jó színben vagy, s jól megy sorod!

- Rebec hozott minálunk, Tnak! Hanem mi szél fújt ide a messzi Olmából?

- Ne is akard elhitetni velem Szetarkosz, hogy pontosan te lennél az, aki egyedüliként egész Zinbielben ne tudná, hogy Szaikin ma este ünnepi lakomát ad barátai számára. Oda vagyok hivatalos én is, s talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a te ünnepi külsőd is ennek az alkalomnak szól. Mert másképp erőnek erejével is odacipellek!

- Nem tévedsz barátom, hanem most rajtam a csodálkozás sora. Hiszen Szaikin alig hat napja érkezett haza Miguosból. Madárszárnyakon jár talán újabban a posta Zinbiel és Olma között? De te is szárnyakat köthettél aztán a sarudra, hogy ideérj!

- Mindig is irigyeltem, hogy milyen fürgén jár az eszed, Szetarkosz! Bizony, aligha lehetnék itt, ha otthon ülve levélben kapom a meghívást. Csakhogy magam is ott voltam a Miguoson, szurkoltam Szaikinnak, mi több, magam is szerencsét próbáltam a kvangaváltóban. Szerencsétlenségemre az utolsó, a hetedik 77 szeriméterre felállított kvanga nem győzte kivárni, mire odaérek és elkódorgott, így kiestem a versenyből. Pedig, Yaszelire mondom, koszorús helyen álltam. De szavam ne feledjem, még ott kaptam a meghívást Szaikintól. Így a versenyek után tettem egy kis kitérőt Parenchimába, ahol már úgyis rég körül akartam nézni, majd egyenesen idejöttem. Hanem mondd, mik azok a tekercsek a karodban? Csak nem dolgozol ilyenkor is?

- Hát bizony, ma kaptam őket kézhez, s gyorsan a végükre kell érnem, mert holnapután lesz róluk a nyilvános disputa az egyetemen. Egy szép reményekre jogot adó kollégának, Szárogaxanának a munkája, aki azt tanítja, hogy a világot az Ész kormányozza, s hogy minden dolog tovább nem osztható apró részekből áll. De a ma este az ünneplésé, csak holnap otthon akarok ezzel foglalkozni, ezért viszem magammal őket.

Beszélgetés közben lassan Szaikin házához értek, ahol apró, mulatságos baleset történt. Szetarkosz előretessékelte Tnakot, aki belépve látta, hogy már sokan együtt vannak. Nagy üdvrivalgás fogadta őt, és a halász egy pillanatra hátranézett, de nem látta a barátját, s ettől zavarba jött. Szetarkosznak ugyanis, attól a mozdulattól, amellyel Tnakot maga elé engedte, a karjában lévő tekercsek megbillentek, egyensúlyukat veszítették, s szétszóródtak a földön. Szetarkosz leguggolt, hogy gyorsan összeszedje őket, s pontosan ebben a pillanatban nézett hátra Tnak. Eszébe sem jutott azonban, hogy hórihorgas szemmagasságából letekintsen a földre, ahová amúgy is apró termetű barátja lekuporodott. A jelenet annyira groteszk volt, hogy a bent lévők, akik természetesen mindent nagyon jól láttak, olthatatlan kacagásban törtek ki, s még később is gyakran emlegették, milyen mulatságos volt, ahogy Tnak elképedten keresgélte a hirtelen eltűnt Szetarkoszt.

 

III.

Amikor azután a vacsorával végeztek, s az ivásra került a sor, Szaigrog ragadta magához a szót, és ilyesfajta beszédbe kezdett:

- Nos, barátaim, ha szabad egy szerény javaslatot tennem, ünnepelhetnénk-e úgy Szaikin győzelmét, hogy azt holnap se bánjuk? Én megvallom, hogy kissé még mindig kóválygok a tegnap esti és az összes azelőtti dáridótól, mert Szetarkosz és Tnak ugyan csak ma este csatlakoztak társaságunkhoz, de Szordnamixana és Nonez is megmondhatják, hogy mi már hatodik este mást sem teszünk, mint együtt vagyunk Szaikinnal, s ünnepeljük az ő miguosi diadalát. Nem tudom, hogy ti miként vagytok vele, de nekem jólesnék egy kis lélegzethez jutnom.

Nonez erre így szólt:

- Igaza van Szaigrognak, hogy kis pihenőt kellene tartanunk az ivásban. Szégyen ide, szégyen oda, én is eléggé rosszul vagyok attól, hogy hatodik napja minden este elázom.

Mikor ezt Szordnamixana hallotta, ekképp beszélt:

- Szavamra, barátaim, szíves örömest egyetértek veletek, de előbb meg kellene hallgatnunk Szaikint, végtére is ő az ünnepelt, s a házigazdánk, meghallgat-e, ha a költő szavaival így esdekelünk hozzá: " ...ne itass. \ Uram, én többet nem iszom. \\ Van csömöröm, nagy irtózásom \ S egy beteg, fonnyadt derekam. \ Utolszor meghajlok előtted, \ Földhöz vágom a poharam. \ Uram, én megadom magam." De ha szabad baráti tanáccsal segítenem a döntését, szerintem neki sem ártana némi kikapcsolódás. Mert szó mi szó, meg ne haragudj Szaikin, mióta Szetarkosz barátunk bebizonyította neked, hogy a csimbor élvezete nem körtérfogatú bűn, hanem épp ellenkezőleg, rény, amely háromdimenziós pont, talán túlzottan is megundorodtál a bűntől és rákaptál a rényre. Az utolsó haváriai meluzin-versenyen sikerült is meglepetést okoznod azzal, hogy bagamér virágénekeket adtál elő a programfüzetben szereplő Yaszeli-sirató helyett.

- Ami engem illet - vette át a szót Szaikin -, örömmel hallgatok rátok barátaim. Állapodjunk meg abban, hogy ma este nem részegeskedünk, hanem ki-ki csak annyit iszik, amennyi néki jólesik. Helyette töltsük beszélgetéssel az időt. S hogy miről folyjék az eszmecsere, arra is tennék javaslatot. Már régóta izgat a kérdés, hogyan is van a világ, csak úgy történnek benne a dolgok, vagy valamiféle isteni törvény szabta rendben zajlanak. De különösen az, hogy vajon határtalan-e az időben és a térben, vagy - miként az ősi töredék is állítja - végül majd szótlanná lesz az idő és képtelenné válik a tér. Megvallom néktek, azért is kezdtem el köreitekben forgolódni, s a barátságotokat keresni, mert azt reméltem, hogy választ kapok ezekre a kérdéseimre. De eddig még - bocsássatok meg nékem - a mindannyiótok közül legbölcsebb Szetarkoszból is csak annyit sikerült kiszednem, hogy ahányan vagytok, annyiféleképpen gondoljátok. De most felbátorított, hogy milyen tekercseket hozott magával Szetarkosz, s itt volna a kiváló alkalom, amikor szinte mindannyian együtt vagytok nálam, hogy kifejtsétek az elképzeléseiteket.

- Nem kis dolog az, amire most bennünket kérsz, Szaikin - szólalt meg most Szetarkosz. - Azután mondd, nem tartasz attól, hogy éppen azt a célt tévesztjük el, amiben csak az imént egyeztünk meg? Mint az íjász, aki úgy látja, túl messzire van a céltáblától, s hogy beletaláljon, még jobban eltávolodik tőle! Mert barátaink szemének csillogásából is láthatod, hogy pusztán ötleted említése úgy felajzotta őket, mint a vadászebet, ha a hajtók lármáját meghallja. Ha ők titokban tartották volna előtted, én most elárulom neked, hogy a filozófia mámora súlyosabb másnaposságot és olthatatlanabb szomjat hagy maga után, mint a mégoly nyakló nélkül vedelt csimbor, s míg a borospoharat elhajíthatod egy hirtelen elhatározással, ha egyszer a filozófia rabul ejt, soha többé nem szabadulsz.

- S ezt pontosan te mondod, Szetarkosz - vágott közbe Szordnamixana - akire úgy tapadnak az ifjak, mint legyek a mézes papirosra. Családjukat és kedvesüket is odahagyják, csakhogy éjjel és nappal a közeledben lehessenek, s egyetlen szavadat se tévesszék el. Olyanokká válnak, mint az alvajárók, pusztán a hangodtól eksztázisba jutnak. Ha egy napig nem látnak, búskomorságba esnek, s amikor újra közéjük mégy, olyan pillantásokat vetnek rád, mint sóvárgó hajadonok a vőlegényükre. Vagy még inkább azokhoz hasonlítanám őket, akik erős mákonyfőzetet ittak, mert még a holdkórost is felriaszthatod, ha erősen rákiáltasz, de a te tanítványaidat nincs mód felébreszteni. Azután ne csodálkozz majd, ha az omasusi bíróság elé idéznek, s az ifjúság megrontásának vádjával arra ítélnek, hogy ki kell innod az oliguriás poharat.

- Ej-ej, barátom - felelt szokásos, kicsit gunyoros, kicsit bocsánatkérő hanghordozásával Szetarkosz. - Ha valaki téged hallgat, még azt találja hinni, hogy nekem valami különös, isteni képességeim vannak, vagy talán azt, hogy féltékeny vagy rám. Hanem hogy senki ne mondhassa, én itt erőnek erejével háttérbe szorítom, kezdd te a beszédet. Én meg majd addig figyelek, s igyekszem tanulni, hogy jól szerepeljek a holnaputáni dispután.

Szordnamixana segélykérően körülnézett, de látta, hogy csapdába esett: mindenki buzgón és megkönnyebbült egyetértéssel bólogatott Szetarkosz utolsó szavaira.

- Jól van, akkor elkezdem én - törődött bele végül a megváltoztathatatlanba. - Hanem akkor legyen ez igazi filozófiai beszélgetés, s mert te, Szaikin vetetted föl a kérdést, téged kérlek meg arra, hogy válaszolgassál. - S mert az utóbbi nem tett ellenvetést, Szordnamixana bele is kezdett a kérdezgetésbe.

 

IV.

- Nos, válaszolj hát nékem Szaikin, mit is gondolsz a következőről: a világ mindig ugyanúgy van, vagy mindig más és más?

- Nekem úgy tűnik, hogy mindig más és más, hiszen minden, amit látok, mindig változik, keletkezik és múlik. Én is világra jöttem egykor, s nagyon sok ember és más élő, akiket valaha ismertem, már nincsenek. A házat, melyben gyermekkoromat töltöttem, régen lebontották, s újat építettek a helyén. Kedvenc tölgyfám, mely alatt ifjan oly sokat üldögéltem és elmélkedtem, elszáradt, s kidőlt...

- Jól értsd a kérdést Szaikin: fák kiszáradnak, házak rombadőlnek, emberek meghalnak, de a helyükön új fa növekszik, új ház épül, új ember áll. Ettől azonban, hogy egyes részei megváltoznak, megújulnak, a világ egésze még változatlan maradhat. Egy hajót sem nevezel másképpen azért, mert vihar szaggatta vitorláját kicserélik. Megismétlem tehát a kérdést: ugyanúgy van-e mindig a világ, vagy mindig más és más?

- Jól értettem a kérdést Szordnamixana, és újra csak azt mondom, amit az előbb: nekem úgy tűnik, hogy mindig más és más, mert nem csupán egyes részei változnak, keletkeznek és múlnak, hanem minden, amit csak látunk. Csak van, ami az emberélethez képest lassan, alig észrevehetően, mint a folyamok, a hegyek, vagy a csillagos égbolt. Hanem még az égbolton is van öt csillag, mely jól észlelhetően vándorol a többi között, időnként pedig csóvás csillagok jelennek meg, majd tűnnek el a semmiben. Megint máskor tűznyilak szántják, régi legendákból és följegyzésekből pedig tudunk váratlanul föltűnt, néhány hét alatt szikrázóan kifényesedett, majd lassan újra elhalványodott és végül elenyészett csillagokról is. Ha tehát minden egyes rész, mely benne található, változik, nincs okom rá, hogy ne nevezzem változónak az egészet.

- Úgy vélem, helyesen gondolod, ha folyton keletkezőnek, változónak és pusztulónak véled az egésznek minden részét, az egészre pedig majd még visszatérünk. De most azt mondd meg nekem Szaikin, hogy ami keletkezik, az semmiből vagy valamiből jön létre?

- Úgy vélem Szordnamixana, hogy minden, ami keletkezik, valamiből jön létre.

- Jól gondold meg a választ: az imént éppen te említetted az időnként megjelenő és a semmibe tűnő csóvás csillagokat, vagy a régiek feljegyzéseit váratlanul föltűnt, kifényesedett, majd elenyészett csillagokról.

- Csakhogy ezek olyan messzeségből érkeztek, s oly messzire távoztak, ahol már nem látni őket, vagy azelőtt is ott voltak, csak olyan halványan, hogy nem láttuk őket, s hirtelen robbantak fel. Legalábbis én így képzelem, mert kevésbé tartom képtelenségnek, mint azt, hogy a semmiből jöjjön létre valami. Mintha egy utazó egy puszta telken, amikor két év múlva legközelebb arra jár, egy palotát találna, s mert nem látta, amikor az építőmesterek a köveket és a téglákat odahordták, és a falakat fölhúzták, úgy vélné, hogy az a semmiből nőtt ki. Csak ami az utóbbi példában az időbeli távollét, az az előbbi esetben a térbeli távolság.

- Nos, én is így vélem, egyetértek veled abban, hogy minden, ami keletkezik, valamiből jön létre. De most azt mondd meg nekem, el tudod-e képzelni azt, hogy a világ valaha nem volt?

- Nem tudom elképzelni. Mert a "világ" szót nem egyszerűen a dolgok ilyen vagy olyan állapotára használjuk, mint amikor egy frissen fölépült házra azt mondjuk, hogy tavaly még nem volt, hanem a dolgok mint részek összességére. S ha az nem lett volna, semmi sem lett volna. S mint épp az imént megállapítottuk, minden, ami keletkezik, valamiből jön létre. Ha tehát semmi sem lett volna, abból semmi sem keletkezett volna, tehát semmi sem lenne. Azt kell tehát gondolnom, hogy a világ mindig volt.

- Nagyon helyesen gondolod. De most azt mondd meg nekem, hogy amennyiben - mint az imént megállapítottuk - a világ mindig volt, s benne mindig új meg új dolgok keletkeztek, méghozzá nem semmiből, hanem mindig valamiből jöttek létre, képzelheted-e azt, hogy amiből létrejöttek, az valami megmérhető, határos, számmal meghatározott?

- Eddig értettem a kérdéseidet Szordnamixana, de most arra kérnélek, pontosabban magyarázd meg, hogy mire gondolsz.

- Jó, akkor majd hasonlattal élek. A házakat ugye téglából építik?

- Igen.

- A téglát pedig agyagból égetik.

- Igen.

- Az agyagot pedig a hegyoldalból bányásszák.

- Igen.

- S változik-e a hegy, ha nemzedékek sora bányássza belőle az agyagot, hogy téglát égessen belőle házai építéséhez?

- Hogyne, egyre kisebb lesz, végül akár el is fogy.

- S akkor bányászhatnak-e még belőle agyagot az építkezésekhez?

- Aligha.

- Nagyon helyesen válaszoltál a kérdésekre, mégis mondanék egy másik példát is. Mindig voltak szegény, elesett, öreg vagy beteg, maguk erejéből és becsületéből még magukról gondoskodni sem képes emberek, akiknek családjuk sincs, mely eltartsa őket.

- Városaink, nagyon helyesen, gondoskodnak róluk, ingyenkonyhát tartanak fönn nekik, fizetik orvoslásukat, menhelyeket építenek azoknak, akiknek hajlékuk sincs.

- Nos, képzeld el, hogy te lennél a szakács az ingyenkonyhán, mennyi levest főznél ebédre?

- Az attól függ, hogy hányan vannak. Tízszer annyit, ha ötvenen, mintha öten.

- S ha ötszázan?

- Még tízszer többet.

- S ha ötezren?

- Akkora kondér talán egész Omasusban sincs. S mire kiosztanám, már a másnapi ebédért jelentkeznék az, aki a sor elején állt.

- S ha vége nem lenne a sornak?

- Akkor isteni szakács kellene, mérhetetlen nagy kondérral, s olyan hosszú nyelű merőkanállal, mely leér a mérhetetlen mély kondér aljáig - csupa képtelenség.

- Akkor most képzeld az örökkévalóságtól fogva létező világban keletkező mindig új és új dolgokat az épülő házak, vagy az ingyenlevesért sorbanálló szegények helyébe. Azt pedig, amiből keletkeznek, hiszen, mondtuk, a semmiből nem keletkeztek, hanem valamiből jöttek létre, a hegyi agyagbánya, vagy éppen a leves helyébe. A sornak nincs vége, hiszen az örökkévalóságtól fogva tart. Hogyan lehetséges akkor, hogy az, amiből a dolgok keletkeznek, soha nem fogy el, szemben az agyagbányaként szolgáló heggyel, vagy az ingyenlevessel? Képzelheted-e tehát azt, hogy amiből a dolgok létrejönnek, az valami megmérhető, határos, számmal meghatározott?

- Azt hiszem, már értem a kérdésedet, s azt is elismerem, hogy közös egyetértéssel tett megállapításainkból következnék a válasz: annak, amiből a dolgok létrejönnek, mérhetetlennek, határtalannak, számmal meghatározhatatlannak kell lennie. Valami mégis visszatart ennek a kimondásától: olyan nehéz, sőt lehetetlen elképzelni a feneketlen kondért, s a vége-nincs hosszú nyelű merőkanalat, mely mégis leér a kondér aljára.

- S mondd csak, kedves barátom, el tudsz képzelni valamit, ami létezik, holott soha nem jött létre?

- Az igazat megvallva, meglehetősen nehezen. Kereken kimondva: nem.

- S nem éppen te voltál az, aki az imént azt mondtad, hogy a világ mindig volt? Ha pedig mindig volt, akkor soha nem jött létre.

- Bevallom, megfogtál.

- S azt is te mondtad, hogy a "világ" szót mindannak összességére használjuk, ami van.

- Így igaz.

- Akkor pedig semmi, ami egyáltalán létezik, nem maradhat ki belőle.

- Ez természetes.

- Az sem, amiből a dolgok keletkeznek.

- Én is erre hivatkoztam, amikor a világ örökkévalósága mellett érveltem.

- Akkor pedig azt is el kell ismerned, hogy a világ határtalan.

- Belátom, hogy a világ örökkévalósága és mérhetetlensége összetartoznak: csak azért lehet örök, mert határtalan, s csak azért lehet határtalan, mert örök. Csak elképzelni nem tudom egyiket sem.

- Mert az örökkévalóság és a határtalanság, azaz az időbeli és a térbeli mérhetetlenség egyformán túl esnek érzékszerveink és képzelőtehetségünk képességein. Csakhogy van itt még valami fontos dolog, amiről majdnem megfeledkeztünk.

- Micsoda?

- A világgal szemben, amely az egész, annak minden része, azaz minden egyedi dolog - mondtad - nemcsak térben, hanem időben is mérhető, határos, véges: keletkezik, változik, öregszik, végül elpusztul.

- Így mondtam, és fenn is tartom.

- A világ viszont térben is és időben is mérhetetlen, határtalan.

- Mint az imént be kellett látnom.

- A halandóval szemben a halhatatlan az isteni.

- Az "örök és nem öregedő" , ahogyan a költő mondta.

- Akkor pedig a világ, hiszen örök, isteni.

- Belátom, így kell lennie.

- Az egyes dolgok halandók: keletkeznek, változnak, öregednek és pusztulnak. Mindig keletkeznek azonban új és új dolgok, ahogyan mindig pusztulnak mások, régebbiek. Az egyes dolgokkal szemben tehát maga a keletkezés, a változás, a pusztulás örök.

- Így igaz.

- Ezek tehát isteni elvek, megmásíthatatlan törvények, melyeknek a világ minden része, minden egyes dolog, legyen az eleven vagy holt, alá van vetve.

- Vitathatatlanul így van.

- Ha pedig minden rész alá van vetve ezeknek a törvényeknek, van-e rá alapunk, hogy az egészre érvénytelennek tartsuk ezeket a törvényeket?

- Zavarba hozol, hiszen ebből az következnék, hogy a világ sem örök.

- Vagy pedig az, hogy ami minden részre igaz, az nem feltétlenül érvényes az egészre is. Mondd csak Szaikin, kikből áll a Gorál?

- Az állam legkiválóbb polgáraiból.

- S hány orra van ezeknek a kiváló polgároknak?

- Személyenként egy-egy.

- Mondhatjuk-e akkor, hogy a Gorálnak is van egy orra, hiszen ez minden egyes tagjára igaz?

- Nevetséges volna.

- Ehhez hasonlóan elhamarkodott volt beszélgetésünk elején az a következtetésed, melyben a világ egészét változónak nevezted, mivel minden egyes része változik.

- Elkeserítesz: ezek szerint egész beszélgetésünk hibás kiindulópontból rossz irányba haladt.

- Szerinted hibás kiindulópontból csak rossz irányba lehet haladni?

- Úgy sejtem.

- S azt ugye még nekem sem hinnéd el, hogy akinek a neve hosszabb, az okvetlenül bölcsebb is?

- Nem én.

- De azt elismered, hogy Szetarkosz neve hosszabb, mint Notirké?

- Kénytelen vagyok, ha még nem felejtettem el a számolást és a betűvetést.

- S azt, hogy Szetarkosz bölcsebb Notirknál?

- Gondolom, Notirk is így gondolta, amikor Szetarkoszhoz szegődött bölcseletet tanulni.

- S akkor miként vélekedsz erről a következtetésről: akinek a neve hosszabb, az bölcsebb; Szetarkosz neve hosszabb, mint Notirké; tehát: Szetarkosz bölcsebb Notirknál?

- Újra zavarba hoztál: az első mondat nyilvánvalóan hamis, a második igaz, a végeredmény helyes. Hasonló következtetésekkel pedig naponként élünk úgy, hogy az első mondat is helyes: minél hosszabb egy bölcselkedő párbeszéd, annál jobban megszomjazom; ez a beszélgetés már nagyon hosszúra nyúlt; tehát: nagyon szomjas vagyok.

- Amiből jegyezd meg a tanulságot: hamis mondatokból is adódhat helyes eredmény. Utolsó következtetéseddel pedig egyetértek, így fejezzük is be az eszmecserét, s oltsuk inkább a szomjunkat.

A beszélgetést, s különösen Szordnamixana utolsó szavait nagy taps követte. A csimboros korsó körbejárt, s a bölcseleti dialógus alighanem kiszárította hallgatóit is, mert már senki nem látszott emlékezni az épp imént elhatározott mértéktartásra. Csak Nonez látszott gondterheltnek, mintha már sejtette volna, hogy most ő következik a ringben. S jól gondolta, mert Szetarkosz így szólt:

- Ha Szotielkaréh itt lenne, akkor az illendőség úgy kívánná, hogy most az ő véleményét hallgassuk meg. A tiszteletreméltó aggastyán azonban, amióta az eszemet tudom, nem bújt elő pisláki barlangjából, bár ifjúkorában állítólag nagy utazó volt. S ha felkeresnénk remete-lakában, valószínűleg kifizetne néhány homályos és sokértelmű hasonlattal. " Közös a kezdet és a vég a kör kerületén" , " a halhatatlan halandó, a halandó halhatatlan, ez éli annak halálát, az halja ennek életét" , " az idő kockával játszó gyermek: gyermekkirályé az uralom" - ilyeneket mondana. Ha nagyon beszédes kedvében lenne, esetleg még hozzáfűzné: "Kihunyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből." Ennél többet pedig fogóval sem húznánk ki belőle. Szédinemrap fejtegetéseit pedig sajnos már soha többé nem hallgathatjuk, így azt gondolom, hogy tanítványán a sor, álljon helyt érette is.

 

V.

- Nos Szaikin, meggyőzött-e téged Szordnamixana arról, hogy a világ időben és térben határtalan? - kezdett hozzá a beszédhez Nonez.

- Meg bizony, s tanítása nem is volt olyan nehéz, mint vártam. Igazán nem tudom, hogy miért rejtegettétek előlem úgy, mint valami különös titkot, vagy különösen fogas rejtvényt. S felajzva várom a folytatást, hogy többet is megtudjak erről a fontos kérdésről. Bár azt hiszem, a leglényegesebb ismereteken túl vagyok, a kérdéseimre választ kaptam, s úgy sejtem, most már az aprólékok, a részletkérdések következnek.

- Csak lassan a testtel Szaikin, nyugtával dicsérd a napot. De legyen igazad, vizsgáljunk meg egy részletkérdést. Hol van, hol helyezkedik el szerinted ez a térben határtalan világ?

- Ahogyan magad is mondod, a térben.

- Ezek szerint úgy gondolod, hogy a világ és a tér különböző dolgok?

- Igen, úgy gondolom. Ahogyan mondtam, a világ a dolgok összessége, a tér pedig az, amiben mindezek elhelyezkednek, ami mindezeket magában foglalja. Valahogy úgy, ahogy a ruhatáram a ruháim összessége, a szekrényem pedig az, amiben a ruhatáramat elhelyezem.

- S ha minden ruhádat előveszed, akkor ott marad az üres szekrény. Hasonlóképpen, ha minden dolgot " kivennénk" a térből, ott maradna az üres tér.

- Igen, így gondolom.

- Jól értem, hogy szerinted a tér önmagában, üresen, a benne lévő dolgok nélkül is létezik?

- Hisz' másképpen a tér semmi lenne, a benne lévő dolgok pedig nem valahol lennének, hanem sehol, tehát nem is léteznének, ami ellentmondás.

- S azt mondtad, hogy a világ mindannak összessége, ami egyáltalán létezik. Ha tehát a tér létezik, akkor a térnek is a világban kell lenni. Ha pedig a tér a világban van, akkor hogy lehet a világ a térben? A ruháidat tartod a szekrényedben, vagy a szekrényedet a ruháidban?

- Zavarba hoztál...

- De más kérdésem is van. Ha a ruhatárad a szekrényedben helyezkedik el, mondhatod-e akkor, hogy a ruhatáradat a szekrényed határolja?

- Furcsán hangzik, nem szoktunk ilyeneket mondani, de kivetnivalót sem találok benne.

- S mondhatjuk-e ugyanígy, ha a világ a térben helyezkedik el, hogy a világot a tér határolja?

- Ha következetes akarok lenni önmagamhoz, azt kell mondanom, hogy igen.

- S nevezhetek-e határtalannak bármit, amit valami más határol?

- Ha nem akarok nevetségessé válni, aligha.

- Nevezhetem-e akkor határtalannak a világot, ha egyszer a tér határolja?

- Most megfogtál, s nem tudok rájönni, hogy hol követtem el a hibát. Talán a " határol" szót más értelemben használtuk, amikor a világ határtalanságáról beszéltünk.

- Én máshol keresném a baj forrását. Mondd csak, ha a tér betöltetlenül, önmagában is létezik, üresen is megáll, van-e olyan kis része, melyet ne tudnánk felosztani?

- Ezt a kérdést nem egészen pontosan értem.

- Nézd: ez egy hosszú asztal, amelynek az egyik végén Szordnamixana ül, a másikon Tnak. Megfelezheted a köztük lévő teret, ha Szetarkoszt az asztal közepére ülteted.

- Így van.

- S a Szetarkosz és Tnak közti teret, ha közéjük ülteted Szaigrogot.- Köztük már talán nem férne el senki, de krétával még húzhatnál egy felezővonalat.

- Így van.

- Most az a kérdés, hogy korlátlanul folytathatod ezt az osztogatást, vagy előbb-utóbb feloszthatatlan részecskéhez érsz.

- Úgy vélem, hogy korlátlanul folytathatom.

- Ha most Szordnamixana át akarna hajítani az asztal fölött egy csirkecombot Tnakhoz, annak előbb el kellene repülnie Szetarkoszig.

- Így van.

- Azután Szaigrogig.

- Semmi kétség.

- Azután a krétával húzott felezővonalig.

- Hibátlan az okoskodás.

- S így tovább: soha nem érhetne el Tnakhoz, mert előbb mindig meg kellene tennie a maradék út felét, de mindig hátramaradna a másik fele. Már tudniillik akkor, ha - mint mondtad - a tér korlátlanul osztható mindig apróbb részekre. Szegény Tnak éhen marad, ezt pedig te sem akarhatod.

- Igazad van, inkább lemondok a korlátlan oszthatóságról, csak Tnak jóllakjék.

- Akkor pedig a tér tovább nem osztható elemi részekből áll, nevezzük őket atomoknak.

- Úgy legyen.

- Akkor viszont semmi más nem lehet a térben, mert egy helyen egyszerre csak egy dolog lehet: vagy a tér atomjai, vagy valami más.

- Úgy gondolom, hogy a tér atomjai körülfolyhatják a dolgokat.

- Akkor viszont ott, ahol a dolog van, nem lenne tér, hiszen nem lennének ott az atomjai. A dolog nem a térben lenne, hanem a semmiben, azaz - ahogyan te mondtad - nem valahol lenne, hanem sehol, tehát nem is létezne.

- Látom már, hogy jobb lenne meg sem szólalnom, mert bármit mondok, képtelenségre visz.

- De még más kérdésem is van. Mi van a tér két egymás melletti atomja között?

- Azt gondolom, hogy semmi.

- Ha nincs közöttük semmi, akkor mitől különbözőek?

- Nem értem világosan a kérdést.

- Az egyetemen Szordnamixana dolgozószobája közvetlenül Szetarkoszé mellett van. Honnan lehet tudni, hogy ez két szoba, s nem egy?

- Gondolom, van köztük egy fal.

- S ha semmi, de egyáltalán semmi nem lenne közöttük?

- Akkor az nem két szoba lenne, hanem egy.

- Ha tehát két egymás melletti tératom között semmi nincs, akkor az két tératom, vagy egy?

- Megint megfogtál, de hát mi más lehetne közöttük? Talán az atomoknak is van faluk...

- Akkor már nem lehetnének oszthatatlanok: lenne faluk és belsejük. De hagyjuk ezt, inkább arra válaszolj, hogy amennyiben a tér atomokból áll, hogyan mozoghatnak a dolgok!

- Nem világos számomra a kérdés.

- Próbáld meg elképzelni, hogy valamely dolog egy bizonyos elemi tér-részecskében - vagy talán pontosabban: tér-részecskénél - van.

- Rendben van.

- Ha mozog, el kell jutnia a következőhöz.

- Így igaz.

- De a két részecske között nem juthat át, hiszen ott, mint magad mondtad, semmi sincs. Vagy talán megsemmisül, hogy a következő részecskénél újra létrejöjjön?

- Kétségbe ejtesz.

- Ne ess kétségbe, a megoldás nagyon egyszerű. Adjuk föl azt az elképzelést, hogy a tér a dolgoktól és a világtól különböző, önállóan is létező valami, s akkor ez a nagy halom ellentmondás egyszerre mind megszűnik.

- Megkönnyebbültem.

- Csak lassan a testtel Szaikin, a megkönnyebbülés még egy kicsit korai. Még áll az eredeti kérdés: hol van, hol helyezkedik el a világ? Csak egy lépéssel jutottunk közelebb a célhoz, amikor egy kézenfekvő válaszról, hogy ti. a térben, bebizonyítottuk, hogy hamis. Kezdjünk tehát hozzá újra a legelején: mondd Szaikin, hol van, hol helyezkedik el szerinted ez a térben határtalan világ?

- Ha nem helyes válasz az, hogy a térben, hiszen elvetettük az önállóan is létező tér elképzelését, akkor egyetlen válasz lehetséges: önmagában. Elvégre se nagyobb létező nem képzelhető el a határtalan valóságnál, mint a szekrényem a ruhatáram számára, se a még határtalanabb semmi nem lenne helyes válasz.

- Nagyon helyes, Szaikin. Én is úgy gondolom, hogy a határtalanságot fokozni már semmi értelme nincs, s nehezen képzelhető el akár valamiről, akár a semmiről, hogy még a határtalannál is határtalanabb. De most vizsgáljuk meg, hogy lehet-e ez a határtalan világ önmagában. Mondd csak, mit jelent, amikor valamiről azt mondjuk, hogy valahol van?

- Világítsd meg kérlek a számomra kicsit jobban ezt a kérdést!

- Hol van most Szetarkosz?

- Velem szemben ül az asztal túlsó oldalán, Szordnamixana és Tnak között, Szaigrogtól jobbra.

- Pontosan leírtad Szetarkosz helyét. De azonos-e ez a hely Szetarkosszal?

- Már hogy lenne azonos? Hiszen Szetarkosz akkor is önmaga maradna, ha éppen helyet cserélne velem, ahogy engem sem töltene el sajnos a puszta székcserétől az ő bölcsessége.

- Nagyon helyes. S most nagyon jól gondold meg, hogy mit válaszolsz: lehet-e bármely dolog azonos az általa betöltött hellyel?

- Úgy tűnik, hogy nem, s ne is folytasd, mert már látom az ellentmondást abban a kijelentésben, hogy a világ önmagában van: akkor a világ egyszerre lenne önmaga és önmaga helye. S azt is értem, hogy miért intettél megfontoltságra a legelején. Beszélgetésünknek nem az lett az eredménye, hogy újabb részleteket tudtam meg a térben és időben határtalan világról, hanem az, hogy meggyőztél: a térbeli határtalanság ellentmondásos elképzelés. Csakhogy amikor Szordnamixanával beszélgettem, az ő érvei éppen olyan meggyőzőek voltak a számomra. S most már teljesen tanácstalan vagyok, mihez is tartsam magamat. Kérlek, világosítsatok föl, legyetek tekintettel arra, hogy én csak egy hiszékeny, együgyű meluzin vagyok, akinek a tudománya igazából annyi, hogy jó hangosan képes kiáltani ebben az elektronikus hangosítás nélküli világban... (Egyes feltevések szerint az utolsó hat szó későbbi betoldás, szövegromlás.)

Csakhogy ebben a pillanatban nagy zaj hallatszott az udvar felől: Szaikin kutyáinak csaholása és a szolgálólányok kiáltozása, míg végül egy mindezen átható hang vált ki a zűrzavarból, emelkedett jelként a káosz fölé. " A villám csapna titeket belé a sziklába... Jó, hogy észrevettétek, hogy létezem az időben és a térben. Ám úgy határoztam, hogy ezután nem leszek többé egyedül. S mivel az én barátom, Szaikin meghívott a ma esti ünnepi lakomájára, reméltem, hogy sok derék cimbora lesz itt, akik mind segítenek majd a fogadalmamat valóra váltani. Így hát egyenesen ide siettem. De most már eresszetek be!" - Óh, Szárogaxana, végre megérkezett ő is! - kiáltott föl Szaikin, s felpattant, hogy újabb vendége elé siessen, és bevezesse a házba.

 

VI.

A belépőt nagy üdvrivalgás fogadta. - Nos Szaikin, azt hiszem, itt az alkalom, hogy újra körbeküldd a csimboros korsót - mondta Szetarkosz, amikor a zaj elült. - Barátunknak sem fog ártani, ha kicsit átöblítheti a mai napon tartott előadásoktól kiszikkadt torkát, s felkészül a rá váró megpróbáltatásra. A késve érkező büntetése ugyanis az legyen, hogy legközelebb ő kerül sorra. Te még nem is tudod, Szárogaxana, hogy milyen nagy vállalkozásba fogtunk. Derék házigazdánk tudniillik kisinasnak jelentkezett a mi nemes céhünkbe. Főként az érdekli őt, hogy a világ véges-e vagy határtalan az időben és a térben. Attól tartok, elképzelése sem volt arról, hogy mi vár rá. Most, hogy Szordnamixana és Nonez már keresztülgázoltak a józan eszén, már kezdi sejteni. Kicsit jobban megkínozták a szellemét, mint azok a készséges és bájos, ám kissé nagytermetű havár leánykák szokták meggyötörni a testét, akiket újabban a nagyfejedelem szabadít rá minden nemzetközi meluzin-verseny előtt, hogy visszatartsa a rény mértéktelen gyakorlásától, s rávegye némi kis bűnre. Ám nemes lelke visszatartja barátunkat attól, hogy meghátráljon a fáradalmak és a nehézségek láttán, folytatni kívánja a küzdelmet. Így hát rajtad a sor, hogy elképzeléseidet ismertesd vele. Szordnamixana és Nonez érveit ismered, hogy éppen most nem hallottad őket újra, az nem lehet akadály. Öblítsd hát le az előadóterem porát, mely torkodra ülepedett, s fogj hozzá.

Miután helyet talált magának és letelepedett Szetarkosz és Szordnamixana között, Szárogaxanát sem kellett kétszer kérni, hogy jó nagyot igyék a csimboros korsóból: inkább egyszeri kérésre kétszer húzta meg. Azután megköszörülte a torkát - Khm khm..., -, s csakugyan belekezdett.

 

VII.

- Ha jól sejtem Szaikin - fogott hozzá Szárogaxana -, akkor Szordnamixana a dolgok keletkezéséből merítette érveit, melyekkel azt bizonyította, hogy a világ határtalan.

- Így volt és nem másképpen.

- Nonez pedig a tér és a hely elemzésével jutott arra a következtetésre, hogy a határtalan világ elképzelése ellentmondásos.

- Pontosan.

- Nonez érvelésének azonban van egy komoly hibája: önmaga ellen fordítható.

- Hogyan?

- Emlékszel még rá, hogy mi volt az első kérdése, amelyet föltett neked?

- Hogyne, egészen pontosan. Azt kérdezte, hogy hol helyezkedik el a térben határtalan világ.

- S mert minden válaszodról megmutatta, hogy ellentmondásra vezet, kézenfekvő volt a következtetés, hogy a határtalan világ fogalma ellentmondásos.

- Így igaz.

- Én azonban abban is biztos vagyok, hogy az alapvető ellentmondás nem a határtalanság fogalmából következett. Vagy talán másképpen alakul a beszélgetés, ha így teszi föl a kérdést: hol helyezkedik el a világ?

- Zavarba hozol.

- Akkor tegyünk próbát. Tételezzük föl, hogy a világ nem határtalan, hanem véges. Nos Szaikin, hol helyezkedik el, miben van ez a térben véges világ?

- Már sejtem, hogy bármit válaszolok - semmiben, üres térben, önmagában -, a következmény újra csak ellentmondás lesz. Hiszen a világon kívül nincs semmi, ami pedig a semmiben van, az nem is létezik.

- Ebből pedig vagy arra a következtetésre kell jutnod, hogy magának a világnak a létezése ellentmondás, hiszen akár véges, akár végtelen ez a világ, még a hollétét firtató igazán egyszerű kérdésre sem tudsz kikezdhetetlen választ adni; vagy pedig arra a következtetésre, hogy ez a kérdés értelmetlen. Mert a hely: viszony. Bármely dolog helyét adod meg, ezt tőle különböző dolgokhoz viszonyítva teszed. A világot pedig eleve úgy határoztad meg, hogy rajta kívül nincs semmi, amihez viszonyulhatna. De még egy nyomós okom van arra, hogy ne a világ létezését vessem el, hanem ezt az utóbbi kérdést. Ez a korsó csimbor itt az asztalon ugyanis vitathatatlanul létezik, s azt a feladatot rója rám, hogy csökkenteni próbáljam a veletek szemben fennálló hátrányomat. Rátok pedig azt, hogy őrizzétek az előnyötöket. Nos barátaim, tegyük a dolgunkat!

Szárogaxana szavait nagy tetszés fogadta, a korsó körbejárt, s mindenki tanúságot tett róla, hogy egyáltalán nem tekinti illúziónak a benne lévő nedűt. Csak Szaigrog fészkelődött nyugtalanul, mint akiből nagyon kívánkozik kifelé valami, de Szárogaxana intett, hogy még van mondanivalója:

- Én azonban nem Nonez érveivel akarok elsősorban vitatkozni, hanem az idő természetéből merítenék érvet, mely azt bizonyítja, hogy ez a világ nem keletkezhetett, hanem az örökkévalóságtól fogva léteznie kell, tehát időben határtalan. De mondd csak Szaikin, amikor valami létrejön, az csak úgy véletlenül keletkezik, vagy oka van a létrejöttének, s a keletkezés helyének és idejének egyaránt?

- Én azt gondolom, oka van. A legkisebb növény sem bújna ki a földből, ha magja nem kerülne a kellő időben alkalmas talajba, s nem kapná meg a szükséges napfényt és esőt.

- Nos Szaikin, képzeljük el, hogy ez a világ nem áll fönn az örökkévalóság óta, hanem úgy keletkezett valamikor régen. Elképzelhetjük-e, hogy semmiféle oka nem volt a létrejöttének?

- Aligha.

- Nos, amióta ez a világ fönnáll, az időnek tartalma van: események zajlanak benne, s követik egymást. Ha egy időpontot meg akarunk határozni, az akkor történt eseményeket nevezzük meg. Lehetséges-e ilyeneket elképzelnünk azelőtt, hogy ez a világ keletkezett?

- Nem hiszem.

- Egyetértek veled: amikor még egy volt a Semmi és a Minden, akkor unalmas egyformasággal ketyegtek a pillanatok, egyik a másik után, nem történt semmi, ami bármelyiket kitüntette volna a többivel szemben. Mindaddig, amíg létre nem jött a világ. De mondd csak, mi tüntette ki a világ keletkezésének pillanatát?

- Természetesen a világ keletkezése.

- Persze, hogyne, de nem úgy értettem a kérdést. Mi volt az ok, amely pontosan ezt a pillanatot tette alkalmassá a világ létrehozására, s mely az örökkévalóság összes korábbi pillanataiban nem állt fenn?

- Aligha lehetett ilyen, hiszen éppen most állapítottuk meg, hogy a világ létrejötte előtti örökkévalóság minden pillanata tökéletesen egyforma volt.

- Akkor pedig vagy azt kell feltételeznünk, hogy a világ a legcsekélyebb ok és magyarázat nélkül véletlenül született meg az örökkévalóság egy pillanatában, s akkor ugyanúgy meg is szűnhet egy másik pillanatban, vagy azt, hogy a világ keletkezése ellentmondásos fogalom.

- Én hajlanék arra, hogy az utóbbit fogadjam el.

- Magam is így vagyok vele. Befejezésül pedig, ha barátaink még nem tették volna meg, hadd ajándékozzalak meg a végtelenség két nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi esetével, amelyekkel bárkinek dolga akadhat. Az első: a számsor végtelensége. A második az oszthatóságé. Nincsen ám a végtelenségben semmi misztikus, legfeljebb mi, bölcselők vagyunk hajlamosak arra, hogy nagy ködöt kavarjunk körülötte.

 

VIII.

S ekkor egy olyan pillanat következett, amelyet minden korábbival és minden későbbivel szemben kitüntetett egy különös és váratlan esemény: Szaigrog, aki jóformán Szárogaxana beszédének kezdete óta fészkelődött, mint aki nem találja a helyét, elveszítette a fejét. Meg sem várta az immár rituális tetszésnyilvánítást és a csimboros korsó körbeadását, s azt, hogy Szetarkosz ceremoniálisan megadja neki a szót, máris rákezdett:

- Ide figyelj Szaikin! Szedd össze a józan eszedet, amíg különben jóravaló barátaink teljesen össze nem zavarják ezzel a sok sületlenséggel! Magad is rájössz egy pillanat alatt, hogy a határtalanságnál ötleténél elképesztőbb zagyvaságot még nem produkált az emberi elme. Nem véletlenül alakult ki a köztudatban az a meggyőződés, hogy józan ésszel szándékosan sem lehet akkora képtelenséget kitalálni, amelynél nagyobbat filozófusok ne állítottak volna őszinte hittel.

- Kezdjük talán azzal, hogy mit jelent a számsor végtelensége! Csak annyit, hogy a végtelenségig számolhatsz, és semmi mást. Egyszerű: nincsen olyan nagy szám, amelyhez ne adhatnál hozzá még egyet. Ebből azonban már az is következik, hogy miért nem nevezheted a számsort valóban határtalannak: mert bármeddig is számolsz, még mindig véges nagy számot kapsz. Nincs olyan nagy szám, amelyet ne határolna az eggyel kisebb, s az eggyel nagyobb.

Ekkor viszont Rotnac kezdett fészkelődni, épp mint az imént Szaigrog, Szetarkosz azonban szeme egy villanásával nyugalomra intette. Csak a közvetlenül mellette ülő Szárogaxana hallhatta volna a köztük lezajlott rövid és halk párbeszédet. - "Várj barátom, még nem jött el a te időd." - "Mióta várok már Szetarkosz! Meddig várjak még?" - "Akár évszázadokig. Tanulj türelmet, a filozófia aeterno modo (az örökkévalóság módján) létezik." - "A filozófia igen, de a filozófus sajnos nem. Ráadásul én csak egy szegény matematikus vagyok."Szárogaxana azonban minden idegszálával Szaigrogra figyelt, aki viszont a másik oldalon ült, és semmit sem vett észre ebből a kis közjátékból, hanem zavartalanul folytatta:

- Hasonlatos ehhez a szakasz végtelen oszthatósága. Csak annyit jelent, hogy akármeddig oszthatod kisebb és még kisebb szakaszokra, mindig kiterjedéssel rendelkező, tehát tovább osztható szakaszokat kapsz eredményként. De akármeddig osztogatod, mindig véges számú szakaszra darabolod, hiszen az ellenkezője azzal a képtelenséggel járna, hogy minden szakasz végtelen hosszú lenne.

- Eddig követtem a gondolataidat, de most kérlek, magyarázd meg, hogy miért - szakította félbe Szaigrogot Szaikin.

- Roppant egyszerű: bármilyen kis kiterjedés végtelenül megsokszorozva végtelenül nagyra nő. De nem az a célom, hogy Szárogaxana érveivel vitatkozzam. Három olyan argumentumot szeretnék előadni, melyek egyenként is döntő erővel bizonyítják, hogy a világ határtalanságának gondolata határtalanul nagy sületlenség, s mint ilyen, az egyetlen határtalan dolog a világban.

- Érdeklődéssel várom őket - vetette közbe Szaikin.

- Nos, neked meg is van az esélyed rá, hogy megértsd őket, hiszen még nem ronthatta meg a józan eszedet a filozófia művelése. Ímé az első: egy határtalanul kiterjedt világban végtelen sok dolognak kellene léteznie.

- Miért? - kérdezett közbe Szaikin.

- Másképpen ugyanis végtelen nagy távolságoknak kellene közöttük lenni, ami a hétköznapi tapasztalatainknak mond ellent. Végtére mi is elég szorosan ülünk itt egymás mellett. Legfeljebb a csimboros korsó került eléggé távol tőlem ahhoz, hogy megkérjelek rá, add egy kicsit közelebb. Nos, végtelenül sok testnek, bármilyen kicsi is egyenként a súlyuk, végtelen nagy súlya lesz együttesen. Gondolj csak arra, amit az előbb a szakasz végtelen oszthatóságáról mondtam. A végtelen nagy súlyú világ pedig fenn nem állhatna, önsúlya alatt összeroppanna. Mondd, amikor házat építesz, mekkorára méretezed az alapzatát?

- Akkorára, hogy elbírja a ránehezedő falakat.- Látod? Képes szóval élve: olyan alapzat nem létezik, amely elbírna egy végtelen nagy súlyú épületet. Más képtelenség is következik azonban abból, ha határtalanul nagynak képzeljük a világot, s ez a második érvem. Legyen a világ véges vagy végtelen: a benne lévő dolgok nem hullanak egymásba, a világ nem omlik össze. Vajon miért?

- Talán úgy működik, mint a pörgettyű. Ha figyelmesen szemléljük az égboltot, látjuk is a forgását.

- Nagyon helyes. Látod, csak a józan eszedet kell használnod! S mondd Szaikin, elgondolkoztál-e már azon, hogy a pörgettyű minden része egyforma sebességgel forog-e?

- Őszintén megvallom, még soha. De ha most megkérdezed, úgy gondolom, aligha. Hiszen a külső pontjai ugyanannyi idő alatt tesznek meg egy teljes körforgást, mint a belső pontok. S a külső körív sokkal hosszabb, ott tehát a sebességnek is nagyobbnak kell lennie.

- Nagyszerű. Most képzelj el egy határtalanul nagy pörgettyűt: a külső körívek egyre hosszabbak, míg végül határtalanul hosszúakká válnak. S ennek megfelelően a szükséges sebesség is határtalanul nagyra nő. El tudsz képzelni egy határtalanul nagy sebességgel haladó testet?

- Valóban nem.

- Én sem. De még ha ezt is megengednénk, akkor is megmaradna egy olyan képtelenség, amely minden eddiginél súlyosabb, s ez a harmadik érvem. Mondd csak, mi körül forog a pörgettyű?

- Hát erre igazán egyszerű a válasz: a közepe, a tengelye körül.

- S honnan tudod, hogy ez hol van?

- Erre még egyszerűbb a válasz: látom.

- S ha olyan nagy lenne a pörgettyű, hogy nem látnád?

- Akkor is ki tudnám mérni.

- S hogyan tudnád kimérni a határtalan világ tengelyét? Ne is gondolkozz a válaszon: sehogyan. A határtalannak ugyanis nincs közepe, csak a végesnek: az a pont, amelytől minden széle egyforma távolságra van. A határtalanság minden pontjától minden irányban határtalan nagy távolságot találhatsz, ilyenformán vagy minden pontját középpontnak tekinted, vagy egyiket sem tekinted annak. A határtalannak feltételezett világ azért sem foroghatna tehát, mert nincs tengelye, amely körül ezt teheti. Sőt, semmiféle irány nem lenne a világban, hiszen például a " lent" és a " fönt" is csak ott értelmes szavak, ahol alap és tető, pince és padlás, láb és fej, gyökér és korona létezik. A határtalan világ egyáltalán nem mozoghatna. Pontosan ugyanúgy, ahogyan az " idő" szó jelentését veszítené, értelmetlenné válnék a határtalannak tekintett időben, az örökkévalóságban. Hihetetlen ellentmondás, hogy isteneinket boldognak és halhatatlannak tartjuk egyszerre: aki az örökkévalóságban van, az nem boldog és nem boldogtalan, annak nincs élete, csak üres léte, melynél a tiszavirág élete is gazdagabb.

A csimbor közben valahogy mégis Szaigrog közelébe került, aki magasra emelte azt, s úgy töltött magának, hogy ezzel is mutassa: végére ért a mondandójának. Szavait hatalmas tapsvihar követte, s a korsó újra körbejárt. Szetarkosz pedig intett Onurbnak: ő következik. Többen csak ekkor vették észre a messzi délről érkezett filozófust, aki fázósan kucorgott a kandalló sarkában. - Ej-ej Onurb - évődött Szordnamixana -, addig játszol a tűzzel, míg aztán egyszer megégsz, s akkor majd örök hőseink között a te nevedet is kőbe vésve állíthatjuk örökül az utódoknak. - De a tanaimat akkor sem tagadom meg - vágott vissza nevetve Onurb, miközben fölállt, s leverve ruhájáról a kandallóból reászállt pernyét, az asztalnál ülők közé telepedett, hogy jelezze: készen áll.

 

IX.

- Nos barátaim - kezdett hozzá Onurb -, először is engedelmet kell kérnem, hogy én nem szoktam a ti bölcselkedési módszeretekhez, ehhez a lassú és nyugodt mederben csörgedező kifejtéshez, mely a kérdések és a rákövetkező válaszok formájában valósul meg. Gyakrabban szoktak engem kérdezgetni, minthogy nekem válaszoljanak, s akkor sem annyira a bölcseletben feltáruló igazságok hozzák tűzbe vizsgálóimat, inkább olyan mondatokra lesnek, melyeket kiszakíthatnak beszédemből, hogy vádakat kovácsoljanak belőlük. Ezért nem is próbálom meg a kérdezősködést, hiszen a suszter maradjon a kaptafájánál, hanem egyszerűen elmondom, miként gondolom én a a világ határtalanságát, azaz a világok végtelen sokaságát.

- Először azonban arról, miért gondolom én azt az imént elhangzott okos érvek ellenére, melyeket magam is ismerek, hogy a világ határtalan. Szaigrog oly szenvedéllyel nevezte sületlenségnek, zagyvaságnak a határtalanság eszméjét, amely úton én nem követném, hiszen, mint ti is tudjátok, ahol feltámadnak a szenvedélyek, ott előbb-utóbb elhallgat a józan értelem, s a tudományosan vizsgálódó ész egyaránt. Ezért csak annyit mondanék, hogy amíg nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat az ellentmondásokat, amelyekhez a világ határtalanságának eszméje vezet, legalább akkora súllyal kell a mérleg másik serpenyőjébe helyeznünk azokat, amelyeket egy időben és térben véges világ gondolata eredményez.

- A legfontosabb ilyen ellentmondásnak pedig a következőt vélem: akárhogy csűrjük-csavarjuk a szót, egy véges világ feltevése esetén képtelenek volnánk kiküszöbölni az ész botrányát, azaz a semmi fogalmát. Ha egy véges világot feltételezünk, annak határain túl óhatatlanul a semmi borzalma leselkedik a világ peremén utazó hajósra és a világ határát kitapogatni igyekvő gondolkodó elmére egyaránt. Nos barátaim, ti mindannyian ilyen gondolkodó elmék vagytok, bizonyosan elgondolkodtatok már valamennyien erről a semmiről. Hogyan is állunk ezzel? A semmi - semmi. A semmiről mindenekelőtt semmiféle tapasztalatunk nincs, hiszen bármiféle tapasztalatunk csak valamiről lehet. Az ész munkájának persze lehetnek a tapasztalat határain túli, transzcendens tárgyai: a végtelenség, a legfőbb jó, a tér, az idő és más eszmék. Ezek azonban egytől egyig valamiképpen meghatározottak és meghatározhatók. A semmi azonban maga az abszolút meghatározatlanság, a tökéletes tartalmatlanság, hiszen ha bármiféle meghatározottságot vagy tartalmat tulajdonítanánk neki, azonnal valamivé válnék. Ebből következőleg magában sem foglalhat valamit, hiszen az már egy képességet, egy meghatározottságot igényelne. A semmi tökéletesen homogén, sehol sem szakadhat meg, hogy helyet adjon valaminek, hiszen az egy kitüntetett pont lenne, meghatározottságot jelentene. A semmit tehát el kell vetnünk, hogy valami lehetséges, és bármi valóságos lehessen.

- Semmi kétség nem fér azonban ahhoz, hogy világunk határtalanságának eszméje is ellentmondásokat rejt magában, melyeket a következőképpen gondolok kiküszöbölni. Világunk, amelyet ismerünk, természetesen véges, nem csupán az észt sodorná a kontradikciók örvényébe az ellenkező feltételezés, hanem erkölcsileg is megbocsájthatatlan vétket jelentene, elképesztő gőg volna, ha saját kis aklunkat a határtalanság méltóságával kívánnánk felruházni. De hasonló tévedése az észnek és kizökkenése az erénynek az, amikor világunkról úgy gondolkodunk, hogy érdemtelenül az egyedülvalóság méltóságát tulajdonítjuk neki.

- Bizonyosan elgondolkodtatok már arról, barátaim, hogy még ebben a mi kis világunkban is, mely azonban éppen elég nagy ahhoz, hogy se az utazó ne legyen képes felhágni határaira, se a gondolkodó ész ne legyen képes azokat felmérni, micsoda elképesztő sokasága létezik a dolgoknak: nincs az a gyakorlott és szorgalmas katalogizáló, aki listába tudná foglalni őket. S minden de minden, amit egyáltalán csak ismerünk, formát öltött anyag, matéria. Ha költő lennék, ódát írnék az anyaghoz, vagy himnuszban zengeném dicséretét. Ügyeskezű fafaragó, aki szinte mindent meg tud csinálni fából, dicséri anyagát, mely szinte korlátlanul alakítható. Hasonlóképpen az ügyes fazekasmester az agyagot, az ügyes szobrász a márványt és a bronzot, a gyakorlott könyvkötő a papírt és a bőrt. Ha egy-egy fajtája megérdemli a magasztalást, akkor micsoda ünneplést érdemel maga az anyag? Az anyag, melyben a lehetőségek végtelensége rejlik. A lehetőségnek pedig az a természete, hogy előbb-utóbb valahol megvalósul. Lehet, hogy nem itt és nem most, hanem másutt és máskor, de meg kell valósulnia, mert egy meg nem valósult lehetőség ellentmondás: lehetetlenség.

- Amiképpen pedig az általunk ismert dolgokban az anyagban rejlő lehetőségeknek csak egy elenyésző töredéke valósul meg, az általunk ismert világ csak egyike a lehetséges világoknak. Micsoda nagyképűség, amikor kizárólag ennek az egynek tulajdonítjuk a valóság jogát és méltóságát! S miért? Mert pont ez a miénk, mert ezt az egyet ismerjük. Ez a szamár filozófiája, aki nem lát ki a saját aklából. Semmiség az az ellentmondás, amelyet a számtalan világot befogadni képes, de csak egy végeset magába fogadó végtelen üres tér gondolata jelent, ha összevetjük a kimondatlan istenkáromlással, amikor feltételezzük, hogy a mindenható, végtelen képességű Bhagha a lehetséges világok végtelen sokaságából egyedül ezt az egyet teremtette meg.

- Hadd foglaljam még egyszer össze, hogyan gondolom feloldhatónak a világ végességének vagy végtelenségének dilemmáját: a mi világunk ugyan véges, de a világok végtelen sokasága létezik és lehetséges, s az a lehetőség, amely nem valósul meg itt és most, megvalósul másutt és máskor. S hadd fejezem be azzal a gondolatommal, amely a legfőbb oka az ellenem irányuló vizsgálatoknak és támadásoknak. Mint mondottam, az anyagot a végtelen lehetőségek foglalatának tekintem. Hitünk szerint Bhagha pedig a végtelen képességek foglalata. Mivel azonban két végtelenség egymással összeférhetetlen, egyidejű föltételezésük ellentmondáshoz vezet, ezért kézenfekvő a gondolat, hogy ez a két alapelv, azaz principium nem különböző, hanem egy és ugyanaz, s a világban mint világok végtelen sokaságában e kettőnek, a lehetőségek és a képességek végtelenségének egysége testesül meg. Egy régi bölcs szavaival élve: Natura est Deus in rebus - a természet a dolgokban rejlő Isten.

Onurb szavait hatalmas ováció követte, a csimboros korsó immár refrénszerűen újra körbejárt, s csak Szetarkosz mosolygott sejtelmesen.

- Nos barátaim - szólt -, nem tudom, hogy házigazdánk jutott-e már valamiféle konklúzióra a világ térbeli és időbeli végességét vagy határtalanságát illetően. Úgy sejtem azonban, hogy a kérdés nehézségéről valamiféle fogalmat már mindenképpen alkothatott magának. Abban pedig bizonyos vagyok, hogy Szaikin türelmének határtalanságáról mindannyian meggyőződhettünk. Mint a vízóra csöpögése tanúsítja, már az éjszaka felén is túljutottunk, s barátunk még mindig szívósan kitart, jelét sem mutatja a lankadásnak. De úgy gondolom, hogy még az ő végtelen türelmével sincs jogunk visszaélni, s meg kell hagynunk néki a tisztességes visszavonulás jogát. Nos Szaikin: öt véleményt hallgattál végig, kitartottál becsülettel és tisztességgel, senki nem vetheti a szemedre, ha lankadsz, fáradtságot érzel, szédülsz, fejed fáj, s csak szenvedést jelentene számodra a disputa folytatása.

- Nem úgy van Szetarkosz - felelte Szaikin -, hanem éppen ellenkezőleg. Onurb beszédének hatására úgy éreztem, mint amikor hirtelen a sötétségről a világosságra jutok, vagy hosszú és mély álomból ébredve újra kinyílik a szemem. Egy soha nem tapasztalt tágasságú világ kapuja nyílt meg előttem, s ahogy beléptem rajta, lehullott rólam a csüggedtség érzése, mely, megvallom, már valóban kezdett hatalmába keríteni. Úgy hiszem, megértettem valamit. Nem, véletlenül sem a világ végességét vagy határtalanságát illetően. E tekintetben, úgy hiszem, a disputa végén sem leszek határozottabb vagy éppen bizonytalanabb, mint most vagyok. De míg az imént épp ez a sejtés töltött el a csüggedtség érzésével, most ez tölt el a felszabadultságéval. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy nem fogtok egyetértésre jutni a végesség vagy határtalanság kérdésében, s ezt ti is mindannyian tudjátok és már akkor is tudtátok, amikor hozzákezdtetek az eszmecseréhez. A vita célja nem ennek az egyetértésnek az elérése, mert ez nem is lehetséges, ha pedig lehetséges volna, akkor a bölcselet halálát jelentené. Megértettem, hogy a filozófia olyan út, amelynek célja maga az útonlét. A kilátástalanság érzése pedig azt tölti el, aki eltéveszti ezt a célt. S bármilyen gáláns az ajánlatod Szetarkosz, hacsak ti nem vagytok fáradtak és ti el nem lankadtatok, ragaszkodnék hozzá, hogy azokat is hallgassuk meg, akik eddig nem jutottak szóhoz.

- Nos Szaikin - válaszolta Szetarkosz -, ha valóban így gondolod, nem lehet akadálya a folytatásnak. Barátom, Tnak, felkészültél-e arra, hogy most te következel?

 

X.

- Barátaim - kezdett hozzá Tnak a beszédéhez -, bocsássátok meg nekem, az egyszerű viking halásznak, aki a ti káprázatos egyetemi városotokból nézve, hogy Onurb szavait használjam, igencsak a világ peremén éldegélek, s jóformán a hálóm alkotja a szemhatáromat, hiszen tekintetem naphosszat arra szegeződik, bölcselkedni pedig legfeljebb halpucolás közben szoktam, ha nem értek a szárnyas szavakhoz, ezért igen-igen egyszerűen mondom el a véleményemet.

- Kicsit hasonlóan éreztem magam, mint Szaikin barátunk, akit Szordnamixana beszéde tökéletesen meggyőzött a világ határtalanságáról, majd ezt követően Nonezé az ellenkezőjéről. Bármelyikőtöket hallgatom, lenyűgöz az érvei erejével, de a varázs ereje azonnal szertefoszlik, mihelyt a reákövetkező éppen olyan erős érvekkel megcáfolja őt. Íme most is: Onurb tökéletesen meggyőzött arról, hogy az a feltételezés, miszerint a világ véges, a semmi borzalmához, s feloldhatatlan ellentmondások örvényébe vezet. Szükségtelen, hogy akár az ő érveit, akár Szárogaxana idevágó gondolatait megismételjem, náluk jobban úgyse tudnám kifejteni ezeket. Csakhogy, velük szemben, én nem tartom kevésbé súlyosnak azokat az ellentmondásokat, melyeket a végtelenség feltevése okoz, s nem hiszem, hogy ezeket kiküszöbölné Onurb kétségtelenül szellemes konstrukciója az önmagukban véges világok végtelen sokaságáról.

- Egyetlenegyet hadd mondjak el ezek közül, mely emlékezetem szerint a mai éjszaka során még nem hangzott el, se Nonez, se Szaigrog beszédében. Nos barátaim, képzeljük el, hogy a világ időben határtalan lenne, akkor eddig a pillanatig, amelyben itt ülünk Szaikin házában, s erről a kérdésről beszélgetünk, már egy örökkévalóságnak kellett volna eltelnie. S most alkalmazzuk Szaigrog érvét a számolásról az időre: ahogyan a számsor végtelensége csak annyit jelent, hogy vég nélkül számolhatunk, de mindig csak véges nagy számhoz jutunk, soha nem akkorához, amelynél még eggyel nagyobb ne lenne, ugyanúgy egy soha meg nem álló óra is mindig csak véges sok pillanat elteltét mutatná, soha nem annyiét, hogy még eggyel több ne lenne lehetséges. Következésképpen a határtalan, örökkévaló időben ez a pillanat, de egyetlen másik meghatározott pillanat sem volna lehetséges, ami pedig képtelenség. Ezért én azt mondom, hogy a minden, a végtelenség, az abszolútum fogalma méltó párja a semminek: ugyanúgy semmiféle tapasztalatunk nincs róla, mint amarról, s ugyanúgy tökéletes meghatározatlanság, mint amaz, hiszen bármiféle meghatározottság tagadást, korlátozottságot, végességet jelent.

- Mit tegyünk tehát? Essünk-e kétségbe, hogy soha nem leszünk képesek biztonságosan hajózni a minden és a semmi, a végtelenség Szküllája és a végesség Kharübdisze között?

- Sokan értik így azt, amit most is el fogok mondani, bár nem ez a lényege.

- Vegyük most először egy kicsit közelebbről szemügyre az ismereteinket úgy általában. Azaz: tekintsünk el attól, hogy a szomszédunk erkölcseiről vagy az égbolt körforgásáról szerzett tudásunkról van-e szó. Akkor azt találjuk, hogy mindegyiknek a forrása valamiféle tapasztalat - vagy némely esetben bizonyosfajta tapasztalat hiánya. Hadd magyarázzam mindjárt egy példával, hogy mire gondolok. Mi itt az asztal körül mindannyian úgy tudjuk, hogy halandók vagyunk, amiről persze egyikünknek sincs személyes tapasztalatunk. Honnan ered hát ez a bizonyosságunk? Először is mindannyian nagyon sok hozzánk hasonló emberi lényt ismertünk, aki már meghalt, s még többről hallottunk másoktól, olyanokról is, akiket nem is ismerhettünk, mert azelőtt éltek, mielőtt mi megszülettünk volna. Másodszor: elég nagy biztonsággal megjelölhetünk egy olyan életkort, amelynél idősebb embert egyikünk sem ismer, de még csak nem is hallott ilyen koros emberről. Ebből pedig arra következtetünk, hogy minden ember halandó, s az általános törvény egyenként is érvényes mindannyiunkra. Ilyesmikre hivatkoznánk, ha meg kellene indokolnunk, hogy mire is alapozzuk a fenti hitünket. Csakhogy sem a " halandóság" fogalma, sem a következtetési séma nem a tapasztalataink része: ezekkel a mi elménk járul hozzá az ismerethez. Egészítsük hát ki a tételünket úgy, hogy minden tudásunk két tényezőből adódik: tapasztalataink az egyik, s elménk tevékenysége, ismeretalkotási módja a másik.

- Most vegyük közelebbről szemügyre a tapasztalatainkat. Azt találjuk, hogy ezeket is két tényező határozza meg. Az egyik a tapasztalat tőlünk független külső oka, mely önmagában, a mi tapasztalásunktól függetlenül is létezik. A másik viszont azok a szerveink, melyek arra hivatottak, hogy bennük e külső ok hatására tapasztalat jöjjön létre. Az én szememmel látok, az én fülemmel hallok, az én orrommal szaglok, az én bőrömmel tapintok és az én nyelvemmel ízlelek, míg más szem, fül, orr, bőr és nyelv ugyanabban a helyzetben más tapasztalatokat eredményez. Annyira, hogy - mint ti is igen jól tudjátok - akad filozófus, aki kétségbe vonja, hogy van-e a tapasztalatnak tőlünk függetlenül is létező külső oka egyáltalán. S bár ez az állítása annyira végletes, hogy különben éles logikával felépített tanai talán ezért sem találtak követőkre, arra azért figyeljünk fel, hogy eddig még cáfolni sem próbálta senki. Szerencsés ösztön tartotta-e vissza népes ellentáborának tagjait eddig a próbálkozástól vagy más - nem tudom. Azt viszont állítom, hogy bármely erre irányuló kísérlet eleve kudarcra lett volna ítélve. Mindaz ugyanis, ami az elménkben a tapasztalatot megelőzően található - fogalmak, állítási sémák, következtetési módszerek - arra való, hogy a tapasztalatainkból ezek segítségével ismereteket alkossunk. Ily módon ismereteink tapasztalatainkról lesznek, tapasztalati világunkról, s nem annak tőlünk független külső okáról. Ha elménk fogalmait, állítási sémáit, következtetési módszereit az utóbbira próbáljuk alkalmazni, szükségképpen paradoxonokba, ellentmondásokba tévedünk. S ezeknek csak egyik példája az, hogy egyformán meggyőzően tudjuk cáfolni a világ térbeli és időbeli végességét és végtelenségét egyaránt. Ezért én azt mondom: jobb ha meg sem próbáljuk elképzelni, hogy milyen is volt az, amikor szunnyadt még a két kis testvér: az Idő és a Tér. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a tapasztalásunkat megelőző, attól függetlenül létező világot próbáljuk elképzelni. A tér és az idő tudniillik nem a világnak, csak a mi tapasztalatunknak a formái.

Tnak fáradtan elhallgatott, s magasra emelte a csimboros korsót, hogy jelezze, végzett a mondandójával. A hagyományossá vált üdvrivalgás és tapsvihar azonban ezúttal elmaradt, mindenki az imént hallottakat gondolta újra végig. A csimboros korsó néma csöndben járt körbe, s már Szaigrognál volt, hogy onnan újra Tnak kezébe kerüljön, amikor végre Szetarkosz megszólalt.

- Úgy sejtem barátaim, az jár a fejetekben, hogy akkor akár le is húzhatjuk a redőnyt, s fel is oszlathatjuk a céhet. Holott szó sincs erről: továbbra is beszélhetünk végességről és végtelenségről, térről és időről, szükségszerűségről és szabadságról, a Semmiről és az Abszolútumról, hiszen ezek a mi céhünk legsajátabb tulajdonai; csak azt ne tévesszük közben soha szem elől, hogy amikor ezekről beszélünk, akkor nem a valóság tulajdonságait elemezzük, hanem az elménk fogalmait, melyek pusztán arra szolgálnak, hogy artikulálják számunkra a tapasztalatainkat. S most azt javasolnám, hogy hallgassuk meg végre Rotnacot, akit többen talán nem is ismertek, hiszen nem a mi céhünk tagja, hanem egy másik, a miénknél azonban nem kevésbé ősi és nemes céhé, s egy örökkévalóság óta vár az alkalomra, hogy körünkben is elmondhassa azokat a gondolatokat, amelyek - legalábbis én úgy vélem - mindannyiunk hasznára és épülésére fognak szolgálni.

 

XI.

- Nos barátaim - kezdett hozzá Rotnac -, Szetarkosz megtisztelt azzal, hogy már bemutatott, csak azt nem árulta el, hogy melyik is az az ősi és tiszteletreméltó céh, amelynek tagjai közé tartozom. Lehetséges, hogy ő ezt csattanónak szánta, nem tudom. Hadd kezdjem én azzal, hogy kikerekítem a bemutatást: matematikus vagyok. Nagyszerű kollégátok, Notalp majd úgy fog jellemezni minket, hogy feltevésekkel dolgozunk, de ezeket tovább nem magyarázandó szilárd alapoknak tekintjük. Mindenesetre nagyon régóta az a hol kimondott hol öntudatlan hit vezérel a munkánkban, hogy csak a magunk által létrehozott elvont fogalmak univerzumában rendelkezhetünk szilárd, megingathatatlanul bizonyos ismeretekkel, csak ennek a keretei között tehetünk megfellebezhetetlenül igaz kijelentéseket. Feltéve természetesen azt, hogy ez az univerzum önmagában ellentmondásmentes, amit persze soha nem jelenthetünk ki végérvényes bizonyossággal, de annyit talán kimondhatunk, hogy eddig elég jó úton haladtunk előre.

- Egy matematikus számára éppen ezért nem újdonság az, amit az imént Tnak barátunk előadásában hallottunk, éppen ellenkezőleg, nyilvánvaló és természetes, hogy amikor a végtelenről elmélkedik, akkor egyetlen célja egy olyan meghatározás megadása, amelynek révén ez a fogalom ellentmondásmentesen beilleszthető a matematikai fogalmak univerzumába. Semmi mást nem tart szem előtt, csak a matematika fogalmait, végképp nem érdekli az, hogy van-e ennek a fogalomnak a matematika határain kívül bármiféle alkalmazhatósága. Én sem beszélek tehát semmi másról, csak az ilyen értelemben vett matematikai végtelenség-fogalomról. Mivel azonban ti nem vagytok matematikusok, s bármennyire is szokva vagytok az elme kemény és kitartó munkájához, már hat fárasztó felszólalás hangzott el és lassan kifelé haladunk az éjszakából, inkább példákat mutatnék csak be, s nem a teljesértékű axiomatikus felépítést.

- Nos, honnan is kezdhetnék hozzá, ha nem a kezdetektől, amikor még nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac. Mindannyian számtalan változatát ismerjük ennek a szép ősi mítosznak. Valamennyi a világ kezdetére és Panrac eltűnésére próbál magyarázatot adni, s még abban sem nagyon térnek el egymástól, hogy Protant inkább a jellembeli, míg Panracot inkább az intellektuális erények birtokosaként jellemzik. Így van ez abban a történetben is, amelyet azonban még aligha hallottatok, mert inkább csak a mi köreinkben él, ezért most elmesélem nektek.

- Mint tudjuk, Eyrf élettelenül hevert a szunnyadó Tér mélyén, s Protan éppen reá akarta bocsátani életadó magvát, amikor a ravasz és irigy Panrac észrevette, hogy Protan mire készül. Odaállt ezért Protan elé és rákiáltott: " Megállj! Életre kelted Eyrfet, s azzal fölébreszted a Teret és az Időt is. Akkor pedig Eyrfnek egy év múlva születésnapja lesz. Mit adsz neki ajándékba?"

- Protan egy pillanatra megdermedt volna, ha már lett volna pillanat, mielőtt válaszolt: "Látod Panrac, ez a kérdés eszembe sem jutott. Milyen jó, hogy te ilyen előrelátó vagy. Hát... talán... gyöngyöket. Ez az: sok-sok különböző méretű és színű gyöngyöt. Az jó játék és hasznos is. Számtalan változatban újra meg újra fölfűzheti őket, s közben ügyesedik és az ízlése is fejlődik. Számolni is tanulhat a segítségükkel, ha eljön az ideje."

- "Mi pedig négykézláb szedegethetjük össze esténként a szétgurult gyöngyöket az egész Térből" - hűtötte le Protan hirtelen támadt lelkesedését Panrac. - "De ne csüggedj, egész jó az ötlet, nem is néztem volna ki belőled. Épp az imént láttam erre kószálni valami szatócsfélét, várd meg amíg utánaszólok, hátha meg tudsz alkudni vele."

- Térült-fordult, s hamarosan visszatért a szatócsnak maszkírozott Rebeccel, aki egy elképesztően nagy zsákot vonszolt maga után. Akkorát, hogy az egyik végétől el sem lehetett látni a másikig. "Szerencséje van Protan úr" - mondta Rebec -, "mert már mindent eladtam, csak ez a pár maroknyi gyöngy maradt a nyakamon." - Mielőtt folytatta, jót kacagott a nem túl elmés szójátékon és Protan gyanakvó ábrázatán. - "Olcsón számítom, hogy szabadulhassak tőle: darabja egy garas. Tessék csak nyugodtan megnézni, akár át is számolhatja őket, ne féljen, nem akarom becsapni. Közben én átmegyek a szomszédba, van még ott egy elintézendő tranzakcióm."

- Letette a zsákot, s ahogy jött, ugyanúgy el is tűnt. Kicsivel később Panrac azt mondta, hogy ideje az ebéd után nézni, s ő is elment. Tudjuk jól, hogy a mítosz némely változatában Rebec nem is szerepel, más változatokban csak a teremtés után jelenik meg és szűri össze a levet Panraccal, fogadjuk most el ezt a harmadik lehetőséget. Valószínűtlen is lenne, hogy a teremtés utáni véges időben szinte azonnal sikerült egymásra találniuk, míg a megelőző örökkévalóság végtelenjében soha. Mindenesetre jól sejtették, hogy nem sürgeti őket semmi. Amikor előkeveredtek, azt látták, amire számítottak: Protan körül már nem is hegyekben, hanem hegyláncokban halmozódtak a gyöngyök, a zsákban pedig még mindig ugyanannyi volt, mint kezdetben.

- "Jaj-jaj, Protan úr" - óbégatott Rebec már messziről, - "egy fontos dolgot elfelejtettem. A gyöngyök száma alef-null, ugyanannyi, mint a természetes számoké. Ezért a szokásos módon nem tudja végignézni valamennyit, egy kis trükköt kell alkalmaznia. De úgy látom, ez nem fog nehézséget okozni, mert hihetetlenül gyorsan dolgozik. A trükk az, hogy folyamatosan gyorsulnia kell: minden gyöngyöt kétszer olyan sebesen nézzen meg, mint az előzőt, s maga sem hiszi, hogy milyen hamar végezni fog."

- Hitte is Protan meg nem is, amit hallott, mindenesetre kipróbálta, s láss csudát, csakugyan olyan gyorsan a végére ért, hogy közben még ez a kissé hosszúra nyúlt mondat se fejeződött volna be. - "Csakugyan varázslatos szám ez az alef-null" - morogta meglehetősen bizalmatlanul. - "Csakhogy nekem nincs ám ennyi garasom. No jó, mondjuk ha a felét, vagy a harmadát, esetleg a negyedét meg akarnám venni, annyi még biztos akadna a ládafiában. Hadd halljam szatócs úr, ha minden hatodikat megveszem, az mennyibe fog kerülni?"

- "Az árról éppen alkudozhatunk, Protan úr, de nem sok értelme van" - vigyorgott sejtelmesen Rebec. - " Ennek az ördögi számnak az is a bűvös tulajdonságai közé tartozik, hogy oszthatja nemcsak kettő, három, négy vagy hat, de akár száz, ezer vagy éppen millió felé is, mindig ugyanannyi marad. Látom, nem hiszi, de tessék, tegyen próbát. Szedje párosával a gyöngyöket, s minden párból tegye félre az egyiket, dobja vissza a zsákba a másikat! A trükköt már ismeri: minden párt kétszer olyan sebesen kell továbbítania, mint a megelőzőt." - S valóban: a megdöbbent Protan szeme láttára a gyöngyök fele éppúgy megtöltötte a feneketlen nagy zsákot, mint az imént, miközben a körülötte tornyosuló beláthatatlan hegyláncok egy szemernyit sem fogyatkoztak.

- "De hiszen ez valami sötét mágia" - hörögte Protan, s fenyegetően nézett Rebecre. - "Nincsen ebben semmi titokzatos varázslat Protan úr" - igyekezett csitítani Rebec -, "ez egyszerűen az alef-null szám természetes tulajdonsága. Higgye el, a gyöngyök egy darabbal sem szaporodtak, most is ugyanannyi van belőlük, mint az imént. Ha úgy tetszik, ki is próbálhatja: egyesítse újra a két kupacot, s ugyanúgy bele fog férni a zsákba, mint az előbb!" - S lám, az ördögi szatócsnak megint igaza lett: az imént még oly nyugtalanítóan tornyosuló hegyláncok eltűntek, s híja nélkül minden gyöngy a helyére került a zsákba.

- "Ne akarja elhitetni velem, hogy ez természetes: valamit megfelezek, s a két fele külön-külön is és együtt is ugyanannyi, mint az eredeti volt!" - dörmögte némileg megkönnyebbülve Protan. - "Én nem tudom, hogy kinek mi természetes" - válaszolta Panrac -, "csak azt, hogy az alef-null számnak ez a tulajdonsága. S ahogy nem volna könnyű csökkenteni, bárhogy is próbálja osztogatni, ugynúgy növelni sem. Ajánlanék még egy próbát. Gondolja meg, ha természetes számú gyöngye van, s kettőt ki akar választani közülük, a gyöngyök számával milyen rohamosan nő a választási lehetőségek száma. Két gyöngyből még csak egyféleképpen választhat ki kettőt, háromból már háromféleképpen, négyből hatféleképpen, ötből tízféleképpen, hatból tizenötféleképpen, és így tovább. Alef-null számú gyöngyből viszont pontosan alef-null számú gyöngypárt választhat ki, se többet, se kevesebbet. Látom, hogy nem hiszi, hát ellenőrizze. Vegyen egy akkora üres könyvet, amelynek alef-null számú lapja van. Sorszámozza meg a lapokat is és a gyöngyöket is. A módszert már ismeri: minden sorszámot kétszer olyan gyorsan kell felírnia, mint az előzőt. Most írja be a könyvbe a lehetséges gyöngypárokat úgy, hogy minden lapra pontosan egyet ír fel a következő rendben: minden gyöngypárnak egy számpárt feleltet meg, amelyben első helyen áll a nagyobb, második helyen a kisebb sorszám. A számpárok pedig az első helyen álló számjegyek növekvő és a második helyen álló számjegyek csökkenő sorrendjében kövessék egymást. Ez egy kissé bonyolultnak tűnik, ezért rajzoltam egy ábrát a szemléletesség kedvéért:"

 

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

1

2;1

3;1

4;1

5;1

6;1

7;1

8;1

9;1

10;1

11;1

12;1

 

2

3;2

4;2

5;2

6;2

7;2

8;2

9;2

10;2

11;2

12;2

 

 

3

4;3

5;3

6;3

7;3

8;3

9;3

10;3

11;3

12;3

 

 

 

4

5;4

6;4

7;4

8;4

9;4

10;4

11;4

12;4

 

 

 

 

5

6;5

7;5

8;5

9;5

10;5

11;5

12;5

 

 

 

 

 

6

7;6

8;6

9;6

10;6

11;6

12;6

 

 

 

 

 

 

7

8;7

9;7

10;7

11;7

12;7

 

 

 

 

 

 

 

8

9;8

10;8

11;8

12;8

 

 

 

 

 

 

 

 

9

10;9

11;9

12;9

 

 

 

 

 

 

 

 

 

10

11;10

12;10

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

11

12;11

- "Ha pontosan követi a módszert, valamennyi lehetséges gyöngypár bele fog kerülni a könyvbe, egy se marad ki, s ezzel bebizonyosodik az állításom igazsága."

- Protan nem volt rest, kerített valahonnan egy alef-null lapszámú könyvet, megsorszámozta a lapokat, beleírta a lehetséges gyöngypárokat a fenti módszer szerint, s csakugyan, az így készült katalógus minden gyöngypárt tartalmazott. S mivel már nagyon rutinosan dolgozott - minden számpárt kétszer olyan gyorsan kell beírni, mint a megelőzőt - munka közben elgondolkozott és érdekes gondolatai támadtak.

- "Mondja csak szatócs úr" - kérdezte -, " jól gondolom, hogy a lehetséges triók száma is pontosan alef-null lesz?"

- "Hogyne" - hangzott a készséges válasz -, " hiszen a triókat nyugodtan tekinthetem olyan pároknak, melyeknek az egyik eleme egy lehetséges gyöngypár:"

 

3

4

5

6

2;1

3;2;1

4;2;1

5;2;1

6;2;1

 

3;2

4;3;2

5;3;2

6;3;2

 

3;1

4;3;1

5;3;1

6;3;1

 

 

4;3

5;4;3

6;4;3

 

 

4;2

5;4;2

6;4;2

 

 

4;1

5;4;1

6;4;1

 

 

 

5;4

6;5;4

 

 

 

5;3

6;5;3

 

 

 

5;2

6;5;2

 

 

 

5;1

6;5;1

- "S ugyanígy a lehetséges kvartettek száma is alef-null?"

- "Természetesen, hiszen nyugodtan tekinthetem őket olyan pároknak, melyeknek az egyik eleme egy lehetséges trió."

- "S ugyanígy lépésről lépésre elmondhatom ugyanezt a lehetséges kvintettek, szextettek, szeptettek, oktettek stb. számáról is?"

- "Pontosan így van."

- "Azt pedig szatócs úr az előbb mutatta meg, hogy amennyiben két olyan halmazt egyesítek, amelyekben egyenként alef-null számú elem van, az egyesített halmaz elemeinek száma is alef-null."

- "Így történt."

- "Ha tehát összeadom a lehetséges gyöngypárok, triók, kvartettek, kvintettek, szextettek, szeptettek, oktettek stb. számát, az is pontosan alef-null lesz?"

- "Protan úr agya úgy vág, mint a borotva."

- "Ha pedig egy halmaz elemeinek száma alef-null, azt véges idő alatt kiüríthetem, csak arra kell ügyelnem, hogy minden elemét kétszer olyan gyorsan vegyem sorra, mint a megelőzőt."

- "Hiába is akarnám tagadni, de nem is akarom, pontosan így van."

- "Akkor pedig humbug az egész. Kicsi Eyrf véges idő alatt megcsinálja majd az összes lehetséges gyöngysort, azután pedig sírni fog, hogy unatkozik és új játékot akar."

- "Látja Protan úr, ez a következtetése már téves. Mert az összes lehetséges gyöngysorok száma, ha azokat is beleérti, amikor valamennyi gyöngyöt felfűzi, meg amikor csak egy gyöngyöt hagy ki, vagy kettőt, vagy hármat és így tovább, már nem alef-null, hanem sokkal több, és nem meríthető ki véges idő alatt."

- "Szatócs úr, ezt nem hiszem el magának. Olyan gyöngysor, amelyre valamennyi gyöngyöt felfűzöm, csak egy van. Olyan, amelyből egy gyöngyöt hagyok ki, pontosan annyi, ahány gyöngy, tehát alef-null. Hasonlóképpen olyan is, amelyből kettőt, vagy hármat hagyok ki és így tovább. Alef-null számú elemek összegzéséből pedig soha nem kapok többet mint alef-null."

- "Protan úr dolga, hogy hisz-e nekem vagy sem. Ha úgy tetszik, akár ki is próbálhatja. Én óva intem ettől a reménytelen vállalkozástól. De ha nem hallgat rám, én újra elmennék néhány tranzakciót lebonyolítani, amíg ezzel a kudarcra ítélt kísérlettel szöszmötöl."

- Amint szólt, úgy is tett. Kisvártatva Panrac is mondott valami olyasmit, hogy ideje a vacsora után nézni, s követte Rebecet. Protan pedig munkához fogott. Senki sem állíthatja, hogy elaprózta volna a dolgot: mire Panrac és Rebec visszatértek - márpedig jókora darab örökkévalóság telt el közben - elképesztő látvány fogadta őket. Protan hihetetlen méretű akácerdőket teremtett, melyekben munkások hadai motoros láncfűrészekkel vágták a fát. Teherautó konvojok vitték a kitermelt nyersanyagot a hatalmas, füstölgő gyártelepekre, amelyek ontották a papírt. Városnyi nyomdák gépsorai számítógépes program alapján egyre gyorsuló ütemben nyomták a lehetséges gyöngysorokat leíró számhalmazokat, s a futószalagon kifelé özönlő kötetek egyenesen egy gigantikus könyvtárba kerültek, ahol könyvtárosok seregei rendezték és katalogizálták őket. Maga Protan helyszínről helyszínre rohangált, s hol ígéretekkel, hol fenyegetésekkel próbálta még sebesebb munkára bírni már amúgy is az őrületbe hajszolt munkásait, programozóit és könyvtárosait. Amikor Panrac és Rebec megérkeztek, csak futó pillantást vettett rájuk. - " Ne haragudj Panrac, elnézést szatócs uram, most nem érek rá, valami programozási hibát vétettek a software-eseim, s a nyomda pármillió lehetséges gyöngysort újranyomott. A körmükre kell néznem, mielőtt az eset megismétlődnék!" - s már rohant volna tovább, de Rebec váratlanul odaállt elé.

- "Bocsásson meg Protan úr, emlékszik-e még arra, hogy mit is akart eredetileg igazolni?"

- "Hogyne, azt hogy az összes lehetséges gyöngysorok száma alef-null. De nem értem, hogy mit akar a kérdésével, s kérem, hogy siessen, mert nem érek rá."

- "Higgye el nekem Protan úr, megéri megállni egy kicsit, s elgondolkodni. Emlékszik-e még arra, hogy mennyi is pontosan az alef-null?"

- "Igen, éppen egyenlő a természetes számok mennyiségével."

- "S arra emlékszik-e még, miként tudjuk igazolni, hogy valaminek a száma ennyi?"

- "Ha a róla felvett katalógus éppen kitölt egy alef-null lapszámú könyvet."

- "Helyes. Tegyük föl most, hogy az összes lehetséges gyöngysorokat képviselő számhalmazok katalógusa éppen kitölt egy ilyen könyvet. Akkor a számhalmazok egy része olyan lapra kerülhet, melynek a lapszáma maga is eleme a számhalmaznak."

- "Így van."

- "Nevezzük ezeket a lapszámokat » bennfoglalt« számoknak. Nézzük most a számhalmazok másik részét. Ezek szükségképpen olyan lapra kerülnek, melynek a lapszáma nem eleme a számhalmaznak. Legyenek ezek a lapszámok a » kirekedt« számok."

- "Rendben van, nevezzük őket így."

- "Ha végiglapozzuk a könyvet, összegyűjthetjük az összes » kirekedt« számokat."

- "Semmi akadálya."

- "Ezek halmaza maga is egy lehetséges gyöngysort képvisel."

- "Természetesen."

- "Akkor pedig benne kell lennie a könyvben, valamelyik lapon."

- "Semmi kétség."

- "S vajon ennek a lapszáma » bennfoglalt« vagy » kirekedt« szám lesz-e?"

- "»Bennfoglalt« szám aligha lehet, hiszen akkor eleme lenne a lapon található számhalmaznak, annak pedig - így mondtuk - csupa » kirekedt« számok az elemei."

- "Akkor » kirekedt« szám lesz?"

- "Logikusan következik, hogy annak kell lennie."

- "Csakhogy ezen a lapon nem egyszerűen »kirekedt« számok vannak, hanem valamennyi »kirekedt« szám megtalálható, és csak ezek vannak rajta. S ha a lapszám is » kirekedt« szám, akkor szükségképpen köztük lesz. Ekkor azonban a meghatározás értelmében már nem » kirekedt« , hanem » bennfoglalt« szám. Az viszont - mint épp az imént beláttuk - nem lehet. Találtunk tehát egy olyan lehetséges gyöngysort, amelyik semmiképpen se lesz benne a katalógusban. S ezzel beláttuk, hogy a lehetséges gyöngysorok száma biztosan nem alef-null."

- Protan egy pillanatra meredten nézett maga elé, ám azt, hogy mire gondolt ezekben a pillanatokban, már soha többé nem fogjuk megtudni, mert ekkor újabb váratlan esemény történt. Meghasadt az ég, villám cikázott rajta keresztül, s hatalmas mennydörgés közepette személyesen Bhagha jelent meg történetünk szereplői között. Máskor szelíd tekintete most rémítő haragot sugárzott, s hangja felháborodottan dörögte túl az égzengést:

- "Mi ez a boszvadály? Hát ezzel bíztalak meg titeket? Nem az volt a feladat, hogy teremtsetek egy kellemes és barátságos világot? Dús tölgyerdőkkel, selymes rétekkel és csörgedező patakokkal, vaddisznócsordákkal, fickándozó halakkal és madarakkal, melyek csicsergésére Eyrf gyöngyöző kacagással ébred? S hol van minden elképzelt teremtmények közül a legkedvesebb, Mott? Mi ez a sivár és mocskos ipari táj? Mik ezek a fatenyészetek, szennyvízcsatornák, papírgyárak és nyomdatelepek? S még azt se vettétek észre közben, hogy Eyrf réges-rég felébredt, s üvöltve sír? Persze, hiszen a motoros fűrészek sivítása, a gyártelepek duhogása és a nyomdagépek zakatolása elnyomja a hangját! Jól elb...tátok a teremtést! De most egyétek is meg azt, amit főztetek! Éljetek ebben a világban, s kormányozzátok úgy, ahogyan tudjátok! Én megyek, s teremtek magamnak egy másik, jobb és szebb univerzumot!"

- S ahogy jött, hatalmas mennydörgés közepette távozott is. Protan, Panrac és Rebec egymásra néztek, s a hirtelen támadt csöndben alighanem Protan elméjébe villant valamilyen felismerés, mert a következő pillanatban üvölteni kezdett. Felkapta a gyöngyökkel teli hatalmas zsákot, megforgatta a feje fölött, s úgy vágta oda, hogy a föld belerendült, a zsák végighasadt, és a tengernyi gyöngy ömleni kezdett belőle. Panrac és Rebec rémülten próbált menekülni a kibontakozó kataklizma elől. A gyöngy végeláthatatlanul és elállíthatatlanul ömlött, mindent ellepett, fatenyészeteket és fűrésztelepeket, papírgyárakat és nyomdatelepeket egyaránt. Ahogy újabb és újabb hegyek halmozódtak egymásra, előbb az alsó rétegekbe került gyöngyök roppantak meg és porladtak szét a rájuk nehezedő szörnyű súly alatt. De nem volt kegyelem, a gyöngy csak ömlött és ömlött tovább, újabb és újabb rétegek tornyosultak égig érő magasságokba, míg azután a föld is meghasadt, izzó lávája elindult kifelé, s ebben a pillanatban iszonyú robbanás következett be. Minden elemeire hullott és szerteszét röpült, s a kozmikus méretű pusztulás kellős közepén ott állt füstösen és porosan Protan, aki csak ekkor hagyta abba az üvöltést. Körülnézett, majd lassú és kimért mozdulatokkal nekilátott, hogy eltakarítsa a mindenség romjait, s megpróbáljon újra valamiféle használható univerzumot formálni a káoszból. Azóta is ezen dolgozik, s még mindig azt reméli, hogy egyszer majd a roncsok közül valahonnan előkeveredik Panrac és Rebec, és akkor megint minden úgy lesz, mint a régi szép időkben volt. Mi pedig, a Káosz és az Idő gyermekei, csak abban bizakodhatunk, hogy Protan vágyai valaha beteljesednek, addig pedig próbáljunk rendet teremteni legalább saját fogalmaink között...

 

Közreadja: Yaszeli Itala

A rényről és a bűnről
(Notalpi dialógusok)

- 3. könyv -

APOKRIF IRAT

Szetarkosz:
Honnan jössz, kedves Szaikin? Csak nem hazulról, Zinbielből?

Szaikin:
Szó sincs róla, kedves Szetarkoszom! Haváriából, a nagy meluzin-ünnepről!

Szetarkosz:
Csak nem rendeznek újabban meluzin-versenyt Haváriában is?

Szaikin:
Hogyne rendeznének! Magam is indultam a versenyen, sőt, koszorút is nyertem.


Szetarkosz egyetlen
hiteles ábrázolása

Szetarkosz:
Hej, sokszor irígyeltelek benneteket, meluzinokat a szakmátokért, kedves Szaikin!

Szaikin:
Mert valóban irígyelnivaló is! Magam legjobban a hajnali üvöltéseket szeretem! De mondd csak, kedves Szetarkoszom! Nem bűn-e itt ülni és csimborral telt kupákat ürítgetni fényes nappal, órákon át lakomázgatva?

Szetarkosz:
Add csak közelebb azt a mirzát, kedves Szaikin! Tehát te azt állítod, hogy fényes nappal csimbort inni bűn. Vajon azt állítod-e ezzel, hogy tudod, mi a bűn?

Szaikin:
Hogyne tudnám. A bűn a rény szöges ellentéte.

Szetarkosz:
Azt akarod ezzel mondani, kedves Szaikin, hogy azt is tudod, hogy mi a rény?

Szaikin:
Természetesen! Hiszen, ha azt sem tudnánk, hogy egyáltalán mi a rény, honnan tudnánk, hogy mi a bűn?

Szetarkosz:
Teljességgel igazad van, Szaikin. De kérdezhetnék-e tőled valamit?

Szaikin:
Hogyne kérdezhetnél, kedves Szetarkosz!

Szetarkosz:
Ugye a bűn, az valami kellemetlen dolog?

Szaikin:
Nagyon is kellemetlen. Hiszen aki bűnt követ el, az meglakkol.

Szetarkosz:
És ugye szomjasnak lenni is nagyon kellemetlen.

Szaikin:
Valóban az.

Szetarkosz:
Úgy hát, Lehetséges, hogy éppen a szomjazás a bűn, míg ha a szomjazó iszik, az valami kellemes dolog, mert gyönyörűséget szerez a szomjazónak.

Szaikin:
Protanra mondom, kedves Szetarkoszom, úgy látszik, igazad van!

Szetarkosz:
És ugye a rény, az valami kellemes dolog?

Szaikin:
Helyesen mondod.

Szetarkosz:
S azt is helyesen mondom-e, hogy a csimbor fogyasztása közelébb áll a rényhez, mint a bűnhöz?

Szaikin:
Úgy tűnik, igazad van.

Szetarkosz:
Osztod-e a nézetemet, kedves Szaikin, hogy a rény nemcsak kellemes?

Szaikin:
Osztom, mert szerintem így is van.

Szetarkosz:
S vajon mi tartoznék még hozzá?

Szaikin:
Úgy tűnik nekem, hogy a mértékletesség és az igazságosság.

Szetarkosz:
Azonos-e ez a három dolog, kedves Szaikin?

Szaikin:
Semmiképpen sem.

Szetarkosz:
Joggal mondhatjuk-e, kedves Szaikin, hogy a rénynek eszerint három kiterjedése van?

Szaikin:
Teljes joggal.

Szetarkosz:
S mit gondolsz, Szaikin, ha körülnézünk a Földön, miből látunk többet, bűnből, vagy rényből?

Szaikin:
Úgy gondolom, hogy a bűnből.

Szetarkosz:
Ha például a bűnt egy labda nagyságú gömbnek tekintjük, akkor hozzá képest a rényt mekkorának láthatjuk?

Szaikin:
Úgy gondolom, hogy egy pontnak.

Szetarkosz:
Egyetérthetünk-e abban, hogy a rény eszerint egy háromdimenziós pont?

Szaikin:
Kétségkívül így van.

Szetarkosz:
Ha viszont a bűnt gömbnek tekintettük, akkor hogyan mérhetnők a nagyságát a ponthoz képest? Nem gondolod, hogy köbaraszokban?

Szaikin:
Azt hiszem, igazad van.

Szetarkosz:
Eszerint levonhatjuk-e a következtetést, hogy
a rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat?

Szaikin:
Protanra, ezt kell tennünk. De nekem most mennem kell, mert gyakorolnom kell a hajnali üvöltésre. Protan veled, kedves Szetarkosz!

 

Matthias d.g. Fortis:

Aquinói Szent Tamás: Kérdés az elemek egységéről 1)
Harmadik artikulus: Vajon a töredék képviselheti e az egészet?

A harmadikhoz a következőképpen látunk hozzá. Úgy tűnik, hogy a töredék nem képviselheti az egészet, mármint azt, amiből vétetett.

  1. Mert amiképpen azt a legalapvetőbb princípium elénk tárja: a rész minden esetben kisebbnek mutatkozik, mint az egész, ezért a rész nem tartalmazhatja azt ami nála nagyobb. A töredék tehát nem lehet sem nagyobb sem egyenlő azzal amiből vétetett.

  2. Továbbá: A rész önmagában nem képvisel egységet, hiszen ha egységet képviselne akkor, nem lenne hozzá képest egész az egész, és önmaga sem lenne csupán rész. A töredék önállóságát feltételezni tehát, ellentmondáshoz vezet minket.

De ez ellen szól amit a damaszkuszi mond, miszerint: rész szerint van bennem az ismeret. Mindebből az következik, hogy a kinyilatkoztatott igazság, ha nem is a teljesség, ha nem is az egész teljes jelenvalósága, mégis igaz tanításként lép fel a múlandó ember értelmében. Ha a rész nem lenne képes a legmagasabb rendű igazságot az ész számára szolgáltatni, úgy lehetetlen lenne az egy igaz megismerése, Aki van, holott ez a Damaszkuszi szerint a természetből kikövetkeztethető.

Az elsőre tehát azt kell mondanunk: hogy a rész nem hordozhatja az egészet, de ebből még nem következik szükségszerűen, hogy ellene mond. A múlandó ész nem képes felfogni az egészet a maga teljességében csak részei alapján, amelyek nem tartalmazzák ugyan az egészet, de utalnak rá.

A másodikra azt kell mondanunk, hogy a rész akkor is lehet egész, ha a teljes egész nem fejeztetik ki általa. Mint ahogy ez A Filozófus rendszeréből is kiviláglik, aki minden genust egy magasabb genus szempontjából speciesnek lát. Tehát azt állítjuk ezek alapján, hogy az egész is mindig valaminek a része lesz, mígnem eljutunk a summum genusig, Istenig, aki már nem része semminek, hanem maga a teljesség.

 

Matthias de genere Fortis:

Empedoklész Fr. B. 195. 2)

Szósztenész, te pedig hallgasd, Krüszipposznak fia!

Az egynapélők, nyelvüket rezgetik, szavaik füst módjára elszállnak, nem keveredve nem elegyedve semmivel. Mit látni vélnek, mibe bele-bele botlanak szétszórt tagjaik érzékszerveiben, mik tompítják a gondolkodást. Halandók ők kik nem hallják az istenek őrjöngésének tiszta forrását, mit most nyelvemről bölcsességgé fordítsatok.

Rajta korábbi beszédemnek tekintsd tanúbizonyságát!

Oktalan nők és férfiak, elvakulva töredéknek mondják a dolgot mi bevégezetlen maradt, mit a homály eltakarva, egyedül hagyott. Nem tudják, hogy mi elvált (letört) az a haragban átalakul és külön létezik, a szeretetben összegyűlik és eggyé válik.

Minden mi eltört, s nem egész: keletkező, hogy egymáson keresztül futva másféle dologgá legyen. Ennyire kicseréli őket a keveredés. Oktalanok, földszeretők, szembecsukók kik a töredéket elválasztva szemlélik, és nem látják be isteni szavaim, mire a fehér karú múzsa emlékeztetett, hogy minden keletkező az egy.

 

Matthias d.g. Fortis:

Platon A középső Hippiasz 3) c. párbeszéde:

74 a Hippiasz
- Szókratészom, mindjárt megfelelek kérdésedre, hogy mit tartok jámborságnak, de előbb el kell mondanom, milyen tanítás jutott füleimbe, mikor a Taureasz tornacsarnokában voltam. Valami idegenek, akik Gorgiasz tanítványainak mondták magukat, mondták a következőket: minden beszéd, ami nem jut el a kifejtés teljességéig, csak értelmetlen légmozgatás, s mint ilyen csak töredék, ami önmagában értelmetlen.

XVI. Szókratész
- Ó kedves Hippiasz, hogy micsoda bölcsekkel hozott össze az istenek kegye, bárcsak én is hallhattam volna szavaikat, amelyek bizonyára eljutottak a kifejtés teljességéig

Hippiasz
- Ha hallottad volna. Ilyen bölcsességet Attikában sem találtam eddig.

b. Szókratész
- Látod Hippiaszom, megint tudatlan maradtam, mert most is lemaradtam a tanítás kincséről. Tudsz-e rajtam segíteni? Megvizsgálnád velem, amit ezek a tanítók oktattak?

Hippiasz
- Boldogan, Szókratészom, sőt inkább vizsgáld meg magad is, hiszen mindenki tudja, ha te valamit magyarázol akkor a lélek kiszabadul a testből és ujjongva száll fel.

Szókratész
- Eltúlzod a dicsérő szavakat, barátom. De végül is felelj meg kérdésemre, felbuzdulva lelked egésze, vagy csak könnyedén része által, ami ugyan ahhoz az igazsághoz vezethet el: Lehet e egy tanítás egész, ha nincs befejezve?

Hippiasz
- Semmiképpen sem.

Szókratész
- Ne arra felelj, hogy a tanításban a töredék lehet e teljesség, hanem arra, hogy a rész, bármiből legyen is, ahhoz képest, amiből származott lehet e hasonló? Mutasd meg nekem, hogy mi a rész, és mi a teljesség mindenben?

Hippiasz
- Ó Szókratészom, túl sokra becsülöd öreg barátodat, hogyan jutnék én fel az ideák világába, hogy onnan tudást hozzak le neked?

c. Szókratész
- Akkor vegyük sorra a dolgokat. Mit nevezel teljes levélnek, amit a rabszolgafiú szakadva, megégetve ad át neked, vagy amit sértetlenül juttat el hozzád?

Hippiasz
- Az utóbbit.

Szókratész
- Ha most Alkibiadész egy rövid időre csatlakozna hozzánk és kihallgatná beszélgetésünket, értené e annyira, amiről beszélünk mit te magad aki elejétől fogva velem vagy?

Hippiasz
- Semmiképpen sem, hanem inkább én érteném a tanítás teljességét.

Szókratész
- Ha csatában küzdenél egyenlő haszonnal hadakoznál e törött, vagy sértetlen kopjáddal a barbár ellen?

d. Hippiasz
- Csakis a sértetlen kopjával tanúsítanék férfiasságot a harcban.

Szókratész
- Akkor hát megegyezhetünk abban, hogy ami nem egyezik meg eredeti formájával, amiben örök ideája által részesült, úgy hogy annak csak része vagy töredéke, semminek mondjuk és haszontalannak.

Hippiasz
- Igen jól megfogalmaztad Szókratész, bár nem kenyered a világos beszéd, ma egészen meghatottál, olybá tűnik férfiúi szépséged újra feltűnt szemeim előtt.

XVII. Szókratész
- Ne olyan gyorsan Hippiaszom. Most szállt meg az isteni révület, a daimón szava, mi áthatol minden áltudáson és hamis beszéden. Tudássá tette azt ami lelkemben szunnyadt, emlékeztetve engem a Poteidaiaban esett csatára ahol Lakhész elesett, árván hagyva két derék fiát Thükididészt és Ariszteidészt. Emlékszel e azt ütközetre?

Hippiasz
- Ifjúként magam is ott voltam, Lakhész seregében a Perzsák ellen. Még ma is emlékszem Lakhész tüzes beszédére, ami mint pajzs tartotta mellkasunkban a bátorság erényét a csat végeztéig, holott a hadvezér a csata elején, egy barbár nyílvessző által elesett, és vérét a fennsík homokja itta be.

e. Szókratész
- Igen Hippiaszom, erre céloztam én is. Vajon ki győzött abban az ütközetben?

Hippiasz
- Lakhész serege, mi az attikaiak.

Szókratész
- Hogyan lehetett Lakhészé a sereg, ha a kezdetekkor elesett a csatában?

75 a. Hippiasz
- Jaj, Szókratész, már megint a bénító rájára hasonlítasz, mert ki veled beszél, kérdéseid homályossága miatt megbénul. Szózataid elnémítják az elmét, a nyelv némaságba merevedik. Bár lenne oly jós ki megmagyarázza zavaros szavaid.

Szókratész
- Hippiasz, te magad is ismersz, hogy én magam semmit nem tudok. Én is az igazságot keresem, addig nem engedem el beszélgetőtársamat, míg ki nem szedem belőle a tudást, ami a legédesebb isteni eledel. Válaszolj hát, kié vált az attikai sereg Lakhész halála után?

Hippiasz
- Hát ki másé, mint Lakhészé. Vagy netán e halott hősünk nevét, mit kőbe vésve örzünk, akarod meggyalázni?

Szókratész
- Hova gondolsz Hippiasz. Szándékom nemes, az igazat keresem. Válaszolj hát még. Hogyan lehet egy holt emberé egy csapat ember?

b. Hippiasz
- Ugyan úgy ahogy egy élőé.

Szókratész
- Egy élő, hogyan birtokol ennyi embert?

Hippiasz
- A parancsai és rendeletei által, amelyeket katonáinak oszt.

Szókratész
- Miből származik a hadvezér parancsolata?

Hippiasz
- Hát csak is a hadvezér akaratából, aki győzni akar az ellenség ellen.

c. Szókratész
- Tehát akkor a halott Lakhész, akarata által birtokolta az élő katonáit?

Hippiasz
- Csakis azáltal, és semmi más által sem.

Szókratész
- Az akarat Lakhészé volt e, vagy másé.

Hippiasz
- Csakis az övé, saját füleimmel halottam, mikor szónoklatban parancsolt győzelmet.

Szókratész
- Lakhész tehát tovább élt akaratában?

d. Hipppiasz
- Ha éppen így akarod kifejezni, ám legyen.

Szókratész
- Távol legyen, hogy rámhagyd igazamat. Lakhész akarata kisebbedett e Lakhész eleste után?

Hippiasz
- Ha így lett volna, elveszítjük a csatát, mert nagy volt a túlerő.

Szókratész
- Lakhész akarata, maga volt Lakhész, vagy csak része volt Lakhésznak?

Hippiasz
- Ne zsibbassz Szokrátész. Hát láttál már te két lábon járó akaratot? Persze, hogy az ember része akitől származott. Ha nincs ember, akkor akarat sem lehet. Akaratból nem lehet ember, emberből viszont lehet akarat.

e. Szókratész
- Az félrevinné beszélgetésünket, hogy miféle akaratból lehet ember, ezt majd egy másik alkalommal fogjuk megvizsgálni, most azonban válaszolj: ha Lakhész akarata csak Lakhész része volt, nem Lakhész egésze, akkor hogyan mondtad az imént, hogy az akarat a halál után is ugyan akkora volt, mint Lakhész maga?

Hippiasz
- Azért mondtam, mert így volt. A csatát a halott Lakhész akarata vitte diadalra.

Szókratész
- Ha ez így van Hippiaszom akkor helytelenül mondtuk ki azt, hogy ami örök ideájának formájával nem egyezik az semmi és haszontalan. Vajon Lakhész akarata egyezett e Lakhész az ember ideájával?

76 a. Hippiasz
- Semmiképpen sem, hiszen akarata csak a szívünkben élt, nem volt se keze se lába, és szemeinkkel sem láttuk formáját.

Szókratész
- Tehát akkor haszontalan és semmi volt Lakhész akarata, ami csak értéktelen töredéke volt az ember ideájának?

Hippiasz
- Semmiképpen, hiszen ha haszontalan lett volna, hogyan nyerjük meg a csatát?

Szókratész
- Akkor hát meg kell változtatnunk korábbi véleményünket, miszerint csak a teljesség lehet igazi és a töredék csak rész és haszontalan, hiszen Lakhész élete töredék volt csupán, mert győzelem nélkül halt meg, de mégis hős lett. Akarata is csak töredéke volt az egész embernek, mégis a teljes hadvezér jelen volt általa.

b. Hippiasz
- Azt hiszem igazad van, Szókratész. Legközelebb jobban megválogatom, hogy kiktől veszek aranyért tanítást. Nem is értem, hogyan hihettem szavaiknak, amik olyan meggyőzőnek tűntek.

XVIII. Szókratész
- Feledd a rosszat barátom, inkább kutassuk tovább a jámborságot, amiben az elején megegyeztünk, hogy az istenek és emberek közötti cserekereskedelem...

1) A középkor és a materializmus Szöveggyűjtemény, Aquinói Tamás válogatott disputái
(ford: Kádár J.- )
Szikra 1953. Bp.
2) Az ókori ateisták Szöveggyűjtemény: Empedoklész fejezet (ford: Marosán Gy.) Kossuth 1949. Bp.
3) Platon és az embrionális kommunizmus Szöveggyűjtemény (ford: Münnich F.) Akadémiai 1951. Bp.