Epigonversek

Jachim Akcslobasznak tulajdonított költemények

Petőfi Sándor

Attila d.g. Catus: Cím nélkül I.

Ady Endre

Attila d.g. Catus: Cím nélkül II.

 

Attila d.g. Catus: Cím nélkül III

 

Attila d.g. Catus: Cím nélkül IV.

Arany János

Attila d.g. Catus: Cím nélkül V.

 

Attila d.g. Catus: Cím nélkül VI.

 

Attila d.g. Catus: Suurgoony falurul

 

Attila d.g. Catus: Én köllök (költök nektek)

 

Attila d.g. Catus: Dal az elszenesedett babérlevelekről

Ady Endre

Attila d.g. Catus: Hunn, új legenda?

József Attila

Attila d.g. Catus: Adó

József Attila

Viola d.g. Exiguum: Adó (befejezés II:)

József Attila

Elisabeth d.g. Arrabona: Mama

Vörösmarty Mihály

Viola d.g. Exiguum: Amor Gerö

 

Attila d.g. Catus: A falu öröme

Petőfi Sándor

Stephanus: Szamosi sztori

Petőfi Sándor

Stephanus: Gyermekaltató

Szabolcska Mihály

Susanna d.g. Elekes: Hosszúlábú szelíd-madár...

 Lyáchim Stibab

 Viola d.g. Exiguum: Sanoj könyve

Epigonversek

Ady Endre

Attila d.g. Catus: Hajó a ködben

Ady Endre

Judith Imperiosa: A muszáj-vőlegény

Ady Endre

Viola d.g. Exiguum: J. A. ars poeticája

Ady Endre képzelt Arany-balladája

Viola d.g. Exiguum: Apokrif zsoltár

Arany János

Petrus deák: Pantum-kísérlet

Balassi Bálint

Viola d.g. Exiguum: 99. Kiben Julia kegyetlensége felől panaszolkodott...

József Attila

Gregorius d.g. Catus A szegénység átka

József Attila

Viola d.g. Exiguum: Bizakodó

József Attila

Éva d.g. Rumbold: Lásd a világ...

Juhász Ferenc

Stephanus: Juhászferencgő

Juhász Ferenc

Attila d.g. Catus: A Sündisznó fésűje

Petőfi Sándor

Stephanus: Juhászkesergő

Francois Villon

Attila d.g. Catus: Ének arról, hogy a régi házból nemsokára új házba költözik

Weöres Sándor

Viola d.g. Exiguum: Barbár sirató

 

Közreadja:
Stephanus de genere Bartolits:

Jachim Akcslobasz (??) Szamosi sztori

Kis falu a Szamos mellett,
hol e sztori megesett
Engedjék meg, szóljak róla
mégis csak egy keveset.

Sötét volt a Szamos parton
Nem látszott egy kuka sem
Azt hittem a parti lépcsőn
megbotlom és leesem.

Kikötötték már a kompot,
átmentem hát csónakon
Nem vezetett holdvilág sem
csak a fény az ablakon.

A kocsma a parton állott,
körötte csak a sötét
De odabenn harminc legény
kortyolgatta a sörét.

Volt is lárma, a söntésben
üvöltött a zenegép,
"Nyomj a gépbe még egy százast
Hadd szóljon a dizsi még!"

"Marcsi drága, még négy Gössert
de habja aztán ne legyen
a múltkor is csak négy deci jött
a csapoló szelepen!"

De hirtelen autó fékez
kék fény villan a falon,
Ajtó nyílik, bakancs csattog
benyomul a hatalom.

"Halkabban a zenegéppel,
elmúlott már este tíz,
A túlparti szállodába
minden neszt elvisz a víz!"

"Pokolba a szállodával
hisz az ide messze van!
Akkor mulat a vendégem
amikor csak kedve van."

Autó felbőg, kék fény illan
újra úr lesz a sötét
száz decibell rázza tovább
a Szamos-part dús ködét.

Kis bicikli közeleg a
parti töltés tetején,
fáradt asszony száll le róla
kendővel az ősz fején.

"Kicsi fiam nagyon beteg
aludni sem tud szegény,
csak ha kicsit csendes lenne
idebenn a sok legény."

Egyet int a kocsmáros a
pult mögül a fiúknak,
a zenegép fényei a
söntésben már kihunynak.

Csendben ürül minden korsó,
hang sem hallik semerre.
Hazamennek a legények
ki nyugatra, keletre.

 

Stephanus: Két változat egy népdalra

Megrakják a tüzet,
Mégis elaluszik,
Nincs az a szerelem,
Ami el nem múlik.

Juhászkesergő

Esteledik immár, csillag jár az égen
Elpihen a nyáj a csendben alvó réten
Madárszó se hallik, egy bárány se béget
Csak az erdő szélén parázslik az élet.

Tüzet szít a juhász az ifjú bojtárral
Ég is az hamarost igencsak nagy lánggal.
Hanem hiába van akkora nagy lángja
Elalszik reggelre az estéli fáklya.

Nem is hogy reggelre, hanem még az éjjel
Haldokló parazsát a szél szórja széjjel.
Alszik ám a juhász addigra jó mélyen
Csak a bojtár mereng a csillagos éjben.

Sötét gondolatit hamvadó láng súgja:
Kedvesét egyszer mindenki megúnja.
Akárcsak a tűz az éjszakai réten,
Kihúny a szerelem, bármily nagy volt régen.

 

Stephanus:

Juhászferencgő

Mikor a ganajtúróbogár-birkaürülék-lehelletű,
eső-hó-vizeletparfűmáztatta óriás asztalterítő-lepedő-gyékényméretű szélrángatta-véráztatta-eszematta galaktikus csillagközi ősrobbanáspukkanásszaggatta feketelyukbeszippantotta súlytalanságában gravitációsújtotta méhéből kiszakadt anyaföldön
beállt az átláthatalanfekete-szuroknyúlós-felfújtrágógumiszerű-ordítóancsendes-csapzottanhideg éjszaka,
gondolt egyet a Juhász és
az erdő fáinak viharverte-madárcsicseregte-tavaszárasztotta- őszapasztotta-kígyókörbefonta-széltépázta-rügyvesztette-esőszárította-naphűtötte-hidegforrósította végtagjaiból hegyalacsony-völgymagas-patakmély-óceánsekély-barlangfényes-napsötétte ősmáglyát rakott az óriás asztalterítő-lepedő-gyékényméretű szélrángatta-véráztatta-eszematta galaktikus csillagközi ősrobbanáspukkanásszaggatta feketelyukbeszippantotta súlytalanságában gravitációsújtotta méhéből kiszakadt anyaföld közepén
hogy az anyaméhrejtette-fossziliatelített-szervesanyagteremtő földüregekből óriásszúnyog módjára felszippantott nyersanyatejpakúrával megtöltött
öngyújtóját felpattinva-kattintva meggyújtsa alatta a
nyomdagépkínozta-feketefájdalomitatta-fragmentumlepte-töredékgyilkolta-fűzőgépátdöfte-olvasófogdosta-birkataposta alágyújtóst
mely ettől görcsbe rándulva öklendezte fel ősi emlékeit abból a táguló-szűkülő-lüktető-vágtató-rohanó-álló-örökkkevés időből és lobbant lángra
mitőlis az erdő fáinak viharverte-madárcsicseregte-tavaszárasztotta-őszapasztotta-kígyókörbefonta-széltépázta-rügyvesztette-esőszárította-naphűtötte-hidegforrósította végtagjaiból hegyalacsony-völgymagas-patakmély-óceánsekély-barlangfényes-napsötétte ősmáglya felidézte
hajdani bölcsője gleccserforró-lávahideg-óceánszáraz-sivatagvizes-rohanótó-állópatak-locsolta-tűzgödör forróságát és melengette a Juhászt a táguló-szűkülő-lüktető-vágtató-rohanó-álló-örökkkevés idő néhány óráján át
mígnem a feltoluló-elhalványuló-erőszakottevő-megújuló-önmarcangolóankellemes-megszépülő-elhidegülő emlékek elhalványodtak az erdő fáinak viharverte-madárcsicseregte-tavaszárasztotta- őszapasztotta-kígyókörbefonta-széltépázta-rügyvesztette-esőszárította-naphűtötte-hidegforrósította végtagjaiból hegyalacsony-völgymagas-patakmély-óceánsekély-barlangfényes-napsötétte ősmáglya nedvátjárta ereiben
s pattogó-hamvadó-lappangó-izzó-parázsvirágnyíló-pernyeárasztó-hamulihegő-zsarátnokfakasztó-enyészetidéző hidegség maradt csak az óriás asztalterítő-lepedő-gyékényméretű szélrángatta-véráztatta-eszematta galaktikus csillagközi ősrobbanáspukkanásszaggatta feketelyukbeszippantotta súlytalanságában gravitációsújtotta méhéből kiszakadt anyaföld tetején
hasonlatosan ahhoz mint mikor az ősóceán rotyogó-fortyogó-szortyogó förmedvényszagú kloákájából kibújt egysejtű kései utódjaként megjelenő félelemszagú emberállatok közötti erjedtgyümölcsillatú-rothadtszőlőkölnijű-aszottszilvakenetű-löttyedtdinnyenedvű-keserűmandulaédességű-férgessárgabarackgyönyörűségű-barnultbanánfrissességű-töppedtkividuzzanatú-duzzadtlicsikicsiségű-alvadtpapajaszirupú egymás iránti vonzalom is
ÚGY ELMÚLIK MINT A FENE.

 

Közreadja:
Stephanus de genere Bartolits

Jáhim Akcslobasz: Gyermekaltató

Hallod-e Te kedves Laci
Túl sokat ne tökölődj,
Gyere ide, hogyha mondom
Az ölembe fészkelődj.

Moccanni sem merjél aztán
Mert eltalál egy nagy frász,
Kutya sincs a kisszobában,
Így hiába kiabálsz.

Szádat tehát jól befogod
Csak a füled nyisd ki jól
Hallgasd, hogy-e kiskapun át.
A történet miként szól.

Figyeld majd meg, hogy a hírek
Hogy cikáznak lepkeként,
Egy-egy lepke hogy gyújt majd a
Kis fejedben óriás fényt!

Jöjjön hát a nagy történet
Úgy, ahogy az megesett,
Izgalmas lesz, de a végén
Nincsen semmi baleset.

Volt egy ember, nagybajuszos
Kertek alatt sompolygott,
Kutat talált, de a veder
Csepp víz nélkül fent kongott.

Nosza, jobbra- balra nézett
Üres volt a sík puszta
Így a vödröt leeresztve
Vízzel tele felhúzta.

Ha valaki látta volna,
Azt hihetné, kertész ő,
Ki a kertet locsolgatja
Addig, amíg nem késő.

Vagy hihetné, fáradt vándor
Ki a szomját oltja itt
Mellkasára csorogtatva
Az ivásnál pár decit.

Az ám, de a valóságban
Egyik gondolat sem áll,
Bajszos ember a vödörrel
A mezőre sántikál.

Mező közén megáll szépen
Kíváncsian körülnéz
Ugyan bizony mit szemlélhet
Mi emeli örömét?

Tán a délibábot nézi?
Nincsen abban újdonság.
Vagy a szomszéd falu tornyát?
No, hisz abból mit sem lát!

Talán azt az öregembert
Ki kenderrel a hátán
Bandukol az áztatóba?
Az sem lehet nagy látvány.

Vajh akkor mit néz az ember
Mért hozta ki a vödrét?
Szemével bíz’ most keresi
Ürge pajti mély gödrét!

Egy pillanat, ihol szalad
Beugrik a lyukába
Lendül rögtön a veder is
Vizes lesz a gatyája!

Megtelik az ürge lyuka
Hamarost a sok vízzel,
Kimászik az ürge koma,
Ezzel már ő sem viccel.

Megfogja a bajszos keze
Fogoly már a kis ürge,
Te vagy ez az ürge, Laci!
A térdemre felülve!

 

Attila d.g. Catus:

A Sündisznó fésűje

Mese-éposz, 6-12 éves korig
sírta: JUHÁSZ FERENC (éppenséggel ő)

A bogáncsot meg kell fésülni. A szalmakazlat is fésülni kell. A világot kell fésülni. Az óvónéni mondta, fehér-köpenybúgással a sisere gyerekhad feje felett. Ablakot nyitott a világra, beözönlött acél-sistergés-lávafolyam közepette a kis óvodai szobácskába a láva-kövültség-meleg világ, ó kisgyerek arcára könnyekkel íródó szalámihéj kanyarodású rettenet, s elterjengett a kedves kis rozmaring-zsálya-liliom-nárcisz-rózsa-orgona-fahéj-bab-levendula-oroszlánszáj-lapulevél-moha-nadragulya-gomba-őzláb-vargánya-gyilkosgalócaillatú sisere gyerekek között, s átható, háromjajdulás utáni csöndjével belepte őket.

Ó, nem tudja a kéz, a száj, az agy, a tüdő, a hímes érhálózat, a szív-vese-máj-lép-nemiszerv, nem mozdul a corpus, megállt időrengetegben tántorog a csöppnyi lét-igenlő sereg, s vad zihálással búvik meg a védelem-odúban, hol meleg van, csönd, és a fekete szőrszálak pihegése se hallik, a kacéran rebbenő kincstártulajdon-pirosbélyegzős fehér köpeny alatt.

Templomharang-köpeny borul áldó-védelemként a kocsonya-remegésű csöppség-tenger fölé, őrizőként a szalámihéj ellen, s míg kívül az ádáz-életvédő, kegyetlen-bazaltoszlopú végső háború áll, bévül, a kétágú fa találkozásánál, a szőr-lombkoronában remélt, jövőmosolygású, kispöcsű, csöppvaginájú következő világhad játszik papást-mamást.

Kint a szürke hamuarc vívja élete végső, belebukom-bélsárrettenetű csatáját a terjengő-kígyótulajdonságú fiatal nők első vérétől átitatott félelem-világrettenettel, fehér köpenye rég nem világít már, csatornák mocska, ürülék, patkánytetem, akasztott gyilkos-zsiger-kígyóhányás, boszorkány nemibaj-váladéka mocskolta össze.

Ó szerelem-gyerekek, ki világít eztán nektek, nektek, kik a bajban is önfeledtem élitek a holnapra szép életeteket, vidáman hancúrozva a szőr-lomb koronában, ki világít nektek, kik játék közben, barlangra találva egyre erősebb élet-akarás-kíváncsisággal megverve beljebb és beljebb hatoltok, ó életre kárhoztatott kispöcsű barátim, s ti, édes lánykák, ugyanez barlang titkos örömének hordozói, a kéj-szerelem-nemzés titkos előfutárai, kinek köpenye világít majd néktek?

A harci vér keveredve a sárral, átitatott már bőrt és koponyát, göndörödő szőrzetet szép nők lába között, csimbókossá, csatakossá, utálat-dögletté változtatva az élet-bölcsőt, szarszagú-lehellet-okádással támadva tovább, ó, nincs az a fésű, mely kigereblyézhetné a világ vagina bemocskolt szőrzetét, nincs, csak a rettenet egyenes kaszája közeleg, s nincs Dózsa szaros-seggű, böfögő-lábszagú-egyenestekintetű szív-rózsa-akarású serege ellen-hegyes kaszájával, csak a csúfolódó patkánybűz-halál arat.

Bévül még fehér a köpeny, de kívül már csak a mocsok, kint nincs védelem, elhanyatlik a hős-harci mén-rúgású, szerelem-csókú, mellbimbórezgés-kezű óvó-védő-őrző-nő, szétlebben csábosan kötésig felgombolt krokodil-bőr-páncél-pajzs köpenye, az ártatlanok védtelen-rémületszaga árad a lába közül. Kezében, utolsó lélek-izzadás-erejével fésűt szorongat, görcsös izomakarással, nem engedve halálig.

Sündisznó rendezi tüskéit annak fogaival. Nem a lét-csoda-balzsam hívta ide, nem a halálsikoly csalta, Ő a Világ-Szent-disznó-sün, a köpethágó, vérözön feltartó szép-sugaras, hím-merevedéses, vaginába találó szent egyesülés-tartó sün, nem más, a SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN, SÜN.

Vércsata-harc kezdődik, a szalámi-kanyarodású, rettenet lávakövültségű melegével ősbarlang-boszorkányvagina-melegséget áraszt, de mi az a SÜN-nek?

Illan a gőzcsavarodású-világ-rettenet-szalámihéj, s vidám kópé sisere had jár táncot a fehérköpenyes halott óvónő péniszmerevségű Oleg-Kosevoj teteme mellett.

Ó gyermekeim, a Sünre vigyázzatok.

Ó gyermekeim, a Sünt fésüljétek!

VÉGE

Süni Feri

 

Attila d.g. Catus:

Hajó a ködben (Ady Endre)

Vad, viharos álmok lovagjaként jöttem,
Harci sebre vágyó-ifjú, dal kötötten,
Szent révülettel hittem: a végtelenbe látok,
Köröttem a bál, donnák és zsiványok
Csáb villózással, harcra harc és mámor,
Színes, szagos szentség - pokolbéli tábor.

Néma kikötőben, parton állok már én,
Múlt-kötötte férfi, talán ifjú - tán vén.
Gomolygó ködön túl búg kürtje hajónak,
S nincsen gálya, tutaj, vad vágy vájta csónak,
Min utána vágnék a vidám seregnek,
Kik a fedélzeten ropnak, ó repesnek.

Vad álmok lovagja, dal kötötte látnok -
Szürke csont arcommal kikötőben állok,
De hej, múlt cibálta én, a hajón, jaj, túl látok.

 

Attila d.g. Catus:

Ének arról, hogy a régi házból nemsokára új házba költözik
(FRANCOIS VILLON)

Csiga-biga told ki szarvadat,
Ha nem tolod, összetöröm házadat.

I.

Elmúltak már a szép napok,
Vad vágtáim heves sora.
S én, vén csiga lassú vagyok,
És nyálamon csúszok tova.
Nem gondoltam erre soha,
És most, mint bamba nézek én:
A sors hozzám oly mostoha,
Mint bárkihez e sártekén.

II.

Én, vén duhaj, ki magába
Társra lel pár pohár után,
Biztatom magam - hiába:
Told ki szarvad! Akár sután!
Akármi bénán, kis csigám!
Az élet, mint a buborék,
Hát addig nézz, amíg lehet,
Míg rád nevet kéken az ég!

III.

S kimondom, ó derék fiúk,
Ifjú csigák, szép házasok,
Tinéktek azt, hogy egy kiút
Van néktek csak, hogy lássatok:
Toljátok hát ki szarvatok,
Hogy arcotok fürdesse nap!
Ne légyenek tilalmasok!
Minden, mi szép, mi jó: szabad!

IV.

Minden, mi kedves és vidám,
Minden, mi jó vérből fakad,
Minden, amit fiú s a lány
Egymástól kér: szabad, szabad!
Száraz gigám, szavam akad,
Irigység pora torkomon.
Idő-kisasszony, jaj, hogy szalad!
Irigylem őket, jól tudom.

V.

Uram! Hát nékem semmi jár?
A földön én is itt valék,
És mit tettem, nem sok a kár,
De mennyivel több ám a szép!
Ám hencegek. S helyembe lép
Egy másik máris, jól tudom,
De addig is, míg szarvam ép,
A napvilágra kitolom.

VI.

Istenemre, ha nem így lesz,
Összetöröm rögvest házam!
Megérdemli, ki nem így tesz!
Akkor nincsen férgebb nálam!
Akkor folyjon szét a nyálam,
Csúszkáljak én rajta tova,
Tálaljanak fel egy bálban,
Legyen belőlem lakoma!

Ajánlás

Szakácsné! Légy kíméletes!
Ne kozmálj majd engem oda,
Hisz jól tudod, minden kerek.
Belőled is lesz vacsora.

 

Attila d.g. Catus:

JÁCHIM AKCSLOBASZ: Cím nélkül I.
(Petőfi Sándor)

Őszi napnak délutánján
üldögélek csendesen,
ablakon át a szép kerti
virágokat meglesem.

Zöld a nyárfa a ház előtt,
ám fehér a hegytető,
a tájék egy Fradi tábor
remélem, ez érthető.

Dalolok még ifjú szívvel,
mint egy kis madárkölök,
de ha a visszhangot hallom,
rögtön meg is őszülök.

Hull a levél már a fáról,
és az évek rohannak,
ülj ölembe, kicsi párom,
ne menj tőlem a falnak!

Most az őszi nagy melegtől
izzadságcsepp arcodon,
de ha holnap én kimúlnék,
könnyeznél e, angyalom?

Ó, ha előbb halnék, mint te,
Eltemetnél rendesen?
Vagy már másnap férjhez mennél?
Úgy lássalak deresen!

Özvegy–fátylad, ha férjhez mész,
a fejfámra ráakaszd,
el ne add, nehogy a jussod
az árából leszakaszd.

Jövök érte, síri rémség,
és vermembe leviszem
érted hulló könnyeimet
majd azzal törölgetem.

Mert örökké szeretlek én -
buta szólam, jól tudom.
Épp ezért özvegyi fátylad
hogyha tudom – eladom!

 

Attila d.g. Catus:

JÁCHIM AKCSLOBASZ: Cím nélkül II.
(Ady Endre)

Kis templomunk tornya mögül
A hold félig kacsint rám,
szomorkodom, az éj néma,
balra roskatag karám.

Kútnál eltörtem a korsóm,
tábortüzem félig ég,
Julisom is Pistánál van,
no, nekem ebből elég.

Zötyögök egy rossz szekéren,
jajgatnak vagy jajgatok?
Mit is hallok? Csönd vagy lárma?
Már teljesen kész vagyok.

 

Attila d.g. Catus:

JÁCHIM AKCSLOBASZ: Cím nélkül III.

Kis falucskánk templomának
berogyott a teteje,
megkértük a szomszéd ácsot,
erősen szegelje be.

Fel is mászott és kopácsolt
napestéig eleget,
s míg elkészült, a tetőről
jó néhány szeg leesett.

Út porával keveredve
viselték a meleget,
ám éjfélkor, ha hideg lett,
aludtak egy keveset.

 

Attila d.g. Catus:

JÁCHIM AKCSLOBASZ: Cím nélkül IV.

Volt ám nálunk mozi nemrég!
Ám kutya se ment oda,
épp ezért a mozis ember
morgolódva ment tova.

És a lejárt plakátokat
szanaszéjjel dobálta,
mikor éjjel eső esik,
magányosak - elázva.

Az éjjelről jut eszembe,
a tornácnak villanyát
minden éjjel égve hagyod,
hogy sirasson az apád!

Ám de téged nem érdekel,
villanyszámlás, hogyha jő,
és ha nem fizetek neki,
már ma délben fejbe lő!

 

Attila d.g. Catus:

JÁCHIM AKCSLOBASZ nyilatkozata

Segyirf Itnirak, a véres tollú, ám semmitmondó poéta engem gúnyoló verseivel (pl. A mi falunkban és társai) azt próbálja sugallni, miszerint is költészetem dagályos, és terjedelmessége ellenére sem tartalmaz mélyebb gondolatokat. Mintegy hiányolja a versnek azt a sajátosságát, hogy költői képek segítségével a tárgyalt témát, gondolatot esszenciálisan, sűrítve tálalja az olvasónak. Nos, anélkül, hogy a fent említett egyén költészetét “méltatnám” és ezen szempontok szerint vizsgálni kezdeném (nem szokásom más portáján illetéktelenül seperni, mint egyeseknek), pusztán a magam védelmében (mert nézetem szerint minden egyes ízig-vérig költőnek joga és kötelessége megvédeni magát támadás esetén), álljon itt egy letisztult, sallangmentes négysoros fenséges pennámból, ékes bizonyságául annak, hogy költészetem nem véletlenül él a nagyobb terjedelem adta poétai lehetőséggel, s nem azért alkalmazza ezt a formát, mert esszenciálisan a közlésre nem képes. Az alábbi zsenge olvastán bárki láthatja, hogy igenis bírom a költői technikák bármelyikét, s pusztán csak egyéniségem szabta határaimnak felelek meg, mikor egy általam választott stílust részesítek előnyben. A mocskolódó “költőtárs”- nak pedig innen izenem: soha, egyetlen porcikám sem kívánta és most sem kívánja Ady Endre fulladásos halálát, hisz amúgy is nemsokára elviszi jól megérdemelt vérbaja! Uff! Álljon itt tehát időtlen időkig bizonyítékként az alábbi négysorosom, mely magába foglalja mind a paraszti élet problematikáját, mind az érvényesülés kérdését, a hősi hitvallást, a szerelmet és az élet-halál általános problematikáját.. Íme:

Cím nélkül V.

Parasztunk egy malomkővel
ölt szemtelen katonát,
párbajozott, szerelmes lett,
s hó lepi be a szolgát.

 

Attila d.g. Catus:

JÁCHIM AKCSLOBASZ: Cím nélkül VI.
(lásd még: Tizenhét töredék)

Délibábos szép vidéken
Csend honol most, jaj, de szép.
Ám e kies némaságból
Kihallik egy kis veréb.

Khmm-khmm, próbálgatja torkát,
Majd tollászkodik kicsit,
És a pusztát nemsokára
Betölti harsány csivit.

A távolban falu tornya.
Körbe sok ház, nádtetős.
Bennük horkol anyjuk-apjuk,
Gyermek, legény, gyáva s hős.

Szól a kakas, itt a reggel!
Riadóm újra verem!
Messze szál már most az álom,
És újra kinyílik a szem
.

Ébredezik már a falu,
Bár még álmos, támolyog,
Mert az este mulatság volt,
Ám ma vár már a dolog!

De a tánc és vigalom közt
Történt más is, valami,
Amit vénnek s fiatalnak
Nagyon jó volt hallani.

Szépet mesélt a Mihály bá’,
Ki mindig békét teremt,
Arról beszélt, hogy régebben
Semmi s minden egyre ment
.

Azt is mondta, hogy először
- ő se élt még olyan rég –
csak a három nagy király élt:
Eyrf, Protan és Panrac még
.

Sok csodát regélt még össze:
Lángoltunk, mint kis pulyák,
És lángolni fog mindenki,
Ha feldobja pacskerát.

Beszélt még a két testvérről,
Kik örökké alszanak:
Tér, meg idő
– nem értettük.
Ezzel engem hagyjanak!

Szerencsére azt is mondta -
Míg nyílik a pipitér -
Hogy szótlanná vált az idő
S képtelenné lett a tér
.

Mesélt egy kedves leányról,
Ki idős volt és térbeli,
De egyedül unta magát,
Valaki kellett neki
!

Mondta, voltak rémes idők:
Elment a nap, rettenet!
És az égből tüzet oltó
Fekete eső esett.

Nagy volt a baj, az emberek
Nem tudták azt, hogy mi van,
Ám
felvillant egy csodás jel
A nagy ramazuriban.

Falu lánya, a kis Maris
Felkiáltott: ott a kincs!
Bár ha eddig rosszul éltünk,
Most ne mondd, hogy semmid sincs
!

És patakban bor hömpölygött,
Égből hullott a kenyér.
Bámulta a sok sült paraszt,
S
összecsattant sok tenyér.

Majd elkezdtek marakodni,
S az, kinek kevés jutott
Bizony, bíz az ügyesebbre
Kocsilőccsel rácsapott.

Az persze nem hagyta magát,
Visszaütött jó nagyot,
Akkorát, hogy az a fejen
Maradandót alkotott.

Ekkor fentről egy nagy villám
A sziklába becsapott
,
Mely a falu szélén lévő
Löszfaltetőn állongott.

A falunak közepébe
Zuhant a kő, irgalom!
Azóta a kocsma előtt
Szakadék van. Borzalom!

Ling-lengett az esti illat.
De arra járt pár görény,
S így tudhatjuk, hogy azonos
Néha a bűn, meg a rény
.

Rég történtek eme dolgok.
Ma ilyenek nincsenek.
Ma már minden úgy jó, ahogy,
Szép az élet és remek.

Múltat csak az emlék idéz.
Meg a szikla oldala,
Melyre vésve volt a sok név,
Hőseinknek nagy sora.

Ám a villám csapa bele,
S szakadékba bele dűlt.
Így történt, hogy számos hadfi
feledésbe elmerült.

Mert a dolgok örök rendje –
Ezt így mondta Misi bá’
"Akármit is találsz, később
A franc se emlékszik rá
."

Ezzel végezte a mesét,
És kiitta a borát,
Lépett kettőt, s elvágódott –
Még nem láttam ekkorát!

Kakasszóra kel a falu,
Szemet dörgöl mindegyik,
Majd hangosan iskolába
Küldi lusta kölkeit.

Szedi lábát a sok mulya,
Kinyílt már az oskola,
Hét éve még pulyák voltak,
S nagyként mennek most oda
!

Dolog idő. Csend honol most,
Kiürült a kis falu.
Csak a mezőn suhan kasza,
S műhelyben gyalul gyalu.

Délibábos szép vidéken
Csend honol most, jaj, de szép.
Csak a nagy marhaitatón
Csivitel a kis veréb.

 

Attila d.g. Catus:

JÁCHIM AKCSLOBASZ: Adó

Üldögélek szikla csücskén,
Langy fuvallat lengedez,
Heves szívem dobogása
igazodik mindehhez.

Körém gyűlnek régi árnyak,
Ó, mily dicső hatalom!
Lehajtom fejem előttük
És lógatom két karom.

Nézem a szép hegyvidéket
S hömlöködre gondolok.
Lent, a poros kis ösvényen
Senki nem ballag gyalog.

Szoknyád látom aztán én még,
És a kócos, kis hajad!
Meg a cickód! Szentséges és,
Hogy csobog a kis patak!

Látom, bíz én újra látom,
Hogy sivít a nevetés
Két nagy metszőfogad között.
Van is hely rá, nagy a rés!

Hogy szeretlek! Mint szeretlek!
Falunkban nincs erre szó!
Szívem titkát szóra bírtad –
Ó te cseles vallató!

Falu szélén vízimalom.
Robaja már messze száll.
Sikoltozom, mint egy őrült.
Te kellesz csak – vagy halál!

Édesanyám is volt nékem,
S úgy szeretlek, ahogy őt,
Ahogyan a krumpli verem
Kíván napfényt – beverőt.

Kellesz, mint a kályha lángja
Lelkemnek, hogy lobogjon,
Mint a mezőn – aratáskor –
pihenő, oszt haladjon!

Úgy szeretlek, mint ahogy a
madárdalt és a napot,
de csak addig, amíg élek,
tovább nem – mert meghalok.

Nevetésed, csacsogásod,
Ringó farod látom én,
Mint a lehullt almát, szilvát
szanaszét e földtekén!

Agyamba a vágyam mostan
sósavval mar, kis libám!
Ott minden helyet kitöltesz,
Jaj, ez az én nagy hibám.

Évek jönnek, évek mennek
S hallom, csönded énekel.
Képed ott áll a szememben,
Jaj, de nagyon érdekel!

Mint barlangban a némaság,
Úgy kóvályog zamatod
régen cserepes pofámban,
Csókolj meg, ha akarod!

Óh, de régen ittunk együtt!
Felidézem a kezed,
Amint fogja a kupicát
És időnként megremeg.

Gondolkodtam azon is ám,
Vajh, én miféle vagyok?
Hogy itt, egy sziklának csücskén
Csak szemedre gondolok,

mely, ha rám néz, olvadok már,
bár én nem vagyok agyag!
Milyen gyertya – vagy tán napfény –
vagyok: lélek vagy anyag?

Milyen – no, hát ember – volnék –
kit csodálnak, meglehet –
ki ilyet tud: elképzellek,
s máris érzem testedet!

S elmém, mint még eddig soha,
Most mint bimbó, nyíladoz:
Belelátok a testedbe,
Nem kell röntgengép ahhoz.

Piros véred futórózsa,
És szaladgál szüntelen,
Fel és alá, jobbra, balra,
Megáll tőle az eszem!

Ám de mindezt azért teszi -
Tudom ám én, tubicám -
Hogy az arcod kicsattanjon!
Látom is, hogy pirul ám!

Hogyha arcod piros, annak
örül tyúk, juh s a kecske,
azt jelenti ez, galambom:
bekapva a legyecske!

Gyomrod alján mindenféle,
Szalonnabőr, ogiva,
Az erek meg hálót szőnek,
Mint a pók a budiba.

Így csordogál benned a lé.
És amikor jő Mihály,
munkába kezd erős tüdőd,
nehogy olyankor zihálj!

Befejezések:

Attila d.g. Catus:

Viola d.g. Exiguum:

Boldog beledben a massza,
mely örökké hömpölyög,
s gazdag lesz körötted a lég,
ha ez mozdul és dörög.

Arrébb csúszik majd akkor domb,
rezegnek a csillagok,
tóból indul a cunami,
gyárban pörög a dolog,

menekül minden, mi élő,
bogár, hínár s egyebek,
ha a nap süt, vagy nagy a köd,
benned egybe kevereg

minden, amit tegnap ettél,
s tán az is, mit holnap esz’!
Tán örökké vál’ e sorom …
de úgy lesz majd, ahogyan lesz.

Mint mikor megvágtam ujjam
s az alvadt vér lecsepeg,
úgy dadogom most e verset
ó, te kedves, teneked.

Ám, de vissza! Mert az élet
nem játék ám, te kerge!
Tudni kell ám, hol a helyed,
mert kapol a fejedre!

Fáradok is most eléggé,
mert az írás kimerít,
elgémberedett az ujjam,
pihentetném egy kicsit.

No de amíg ki nem hullik
a penna a kezemből,
addig írok, míg csak bírok,
farodról és szemedről.

Én, ki millió ember közt
egy vagyok, aki tied
-(remélem, nem gondolsz hazugnak,
s e vallomást elhiszed)-

kérlek, legyél velem kedves,
hátul ott áll a kazal,
ha gondolod (mert én igen),
mindkettőnket betakar.

Reggel volt, hogy írni kezdtem,
ám de itt az iccaka,
a sok csillag szemembe süt,
na, már megyek is haza.

Tök sötét van, semmit látni,
eb vonít, kecske mekeg,
jaj, elvesztem, uhh, de félek,
szívem torkomban remeg.

Írhatok én, látom, bármit.
Pestre mentél cselédnek.
Vicinális visz utánad,
bár kellesz a fenének.

Ámbár, hogyha sütsz egy kis húst,
s lemosod rólam a koszt,
és ígéred hogy egy szót sem szólsz,
fekhetünk, oszt jöhet koszt!

Csak úgy mellékesen

Úgy kivágtál, mint a macskát ,
amelyik … no, hagyjuk ezt,
ezért aztán bánatomban
betermeltem némi szeszt.

De mikor fizetni kellett,
egy vasat se találtam,
ezért a kocsmáros úrnak
e verset felkínáltam.

agy morogva elfogadta,
azt hittem, hogy ennyi lesz,
ám de másnap ajtóm dörgött,
meg is néztem, hogy ki ez?

Aktatáskás vékony úr volt.
És egy ívet tett elém,
amelyen csak az szerepelt,
hogy ez a vers, mely enyém,

s mellyel én tegnap fizettem,
ettől adóköteles,
és bírságot szabott ki rám.
A történet hiteles.

Vígan robog beleidben
Az anyag, sőt, táncot jár,
Jókedvű a kisdolog is,
Amint éppen csurdogál.

Termelnek a gyárak benned,
Nyüzsög pondró, kukac, légy,
Te vagy a jó, te vagy a rossz,
Mindegy mi, csak enyém légy!

Messze az ég, hanyatt fekve
A nap a szemembe süt,
A szívem meg össze-vissza
kalimpál és nagyot üt.

Úgy okádom e szavakat,
Mintha tüdőm vérzene
A végén még beledöglök,
Addig szóljon térzene.

Sóhajtozom, süvöltözöm,
Szívem érted eped ám,
Folyton csak azt üvöltözöm,
Legyél te az epedám!

Félnóta:

Si-hu-hu-hu, robogok
Teutánad loholok
Készítsd hát el angyalom,
Fürdőm, ágyam, asztalom.

 

Attila d.g. Catus:

Jáchim Akcslobasz: A falu öröme

Nagy az öröm a falunkban,
ahol eddig csend honolt,
kutya sem kergetett macskát,
és üresen állt a bolt.

Eddig úgy volt, hogy itt nálunk
nem lengedez a Zephyr,
és a szatócsnak a pultján
sohasem volt még kefir.

Még a templomban se zengett:
"Isten, áldd meg a magyart!"
Mert mindenki odahaza
imádkozott, ha akart.

Hősünk egy volt - emlék áltat -
bár alakja már homály,
Bor vitéz már messze vágtat,
üresen áll a hodály.

De a kocsma bezzeg hangos!
És füstös is, meglehet,
s olykor nagy a zsivaj benne,
ha hajtjuk a sok legyet.

Kicsordul a könnyem, hagyom,
mikor arra gondolok,
hogy tegnap a mi kocsmánkban
történt egy rémes dolog.

Elmondom hát mindenkinek
ezt a rémes esetet,
ami az egyházfi és a
kovács között megesett.

Régóta vitáztak azon ,
(Ennek még ma sincs vége)
hogy a kocsmáros Ancsának
milyen volt szőkesége?

Eldallom én az esetet
mindenkinek, ki figyel,
oly tüdőm van, melyet tőlem
minden kántor irigyel.

Vita közben az egyházfi
kérd kovácsot: mit akar?
Óhajt vajh egy olyan pofont,
mely ápol és eltakar?

S azzal ütött. Kovács finog.
S remegett egy keveset.
Éreztem, bársony nesz inog,
majd betölti a leget.

Ember, küzdj és bízva bízzál!
Biztattuk a kovácsot,
De őkelme nem várt tőlünk
ekkor semmi tanácsot.

És ekkor történt a varázs:
Az egyház fia mögött:
"Aludj el szépen, kis Balázs!" -
Szólt a kovács és ütött.

Ekkor - bár nem vagyok gyáva -
szaladtam, mint kis egér,
és a bíró háza felé
fut velem egy rossz szekér.

Elmondtam néki az ügyünk,
s visszamentünk ízibe.
"Gyalog jöttünk, mert siettünk!"
Szólt a bíró idebe.

Tekintélye rendet termett.
Mindenki dermedten ül.
Szólott a bíró Ancsához:
"Szállj ki szent hegyed közül!"

"De szeretnék gazdag lenni!"
e szavakkal bújt elő
Ancsa a kármentő mögül,
hová régen bújt el ő.

S szólt a bíró:"Lányom, hagyjuk
nagyravágyó álmodat,
isa, pur es chomuv vogymuk!"
Majd elindult álmatag.

Körötte csend, amerre ment,
udvaron a kaloda,
de a bíró rá se nézett,
hanem kiment amoda.

Nagy az öröm a falunkban,
hol újra a béke úr!
Történt nálunk, ahol a kis
kurta farkú malac túr!

 

Elisabeth d.g. Arrabona:

Mama

Erdőszélen szépecskén
virágzik az orgona
Rajtad jár a fejecském,
már egy hete, oh mama

Megállok és hallom, hogy
a kosár halkan nyikorog.
de a farod a padlásra
sietősen felnyomod

Engem vigyél! –
sikoltom és remegek
Le se szarsz Te,
ugyanúgy, mint rendesen.

Sasolom hát a sok gatyát
ahogy szálldos odafönn
A pofámat meg befogom,
nem vagyok még kisdobos

Szürke hajadról lekopott
melír és a bemosó
Hétvégére rád eshet
egy kiadós wellness, oh

 

Viola d.g. Exiguum:

Jáchim Akcslobasz: Amor Gerö

Hegedüljél, öreg roma,
Elittad már a lóvét,
Úgyis nehéz ez az élet
Ne vizet így, csak lőrét!
Öreg roma, játszd a nótát,
Húzd a vonót, ne lazsálj,
Ne izgasson világ sora,
Élsz-e? Halsz-e? Bazseválj!

Amióta világ világ,
Mindig is volt nyár, ősz, tél,
Öröm és bú... ne csak igyál,
Edd is, amit megfőztél!
Öreg roma, játszd a nótát,
Húzd a vonót, ne lazsálj,
Ne izgasson világ sora,
Élsz-e? Halsz-e? Bazseválj!

Húzzad, mintha orkán zúgna
S ez lenne a kereszted:
Velőd-véred, taknyod-nyálad
Magad alá ereszted.
Öreg roma, játszd a nótát,
Húzd a vonót, ne lazsálj,
Ne izgasson világ sora,
Élsz-e? Halsz-e? Bazseválj!

Játssz, mert bánat van a szívben,
Jég verte el a vetést,
Rossz emberek háborúznak,
Ránk hozzák a rettegést.
Öreg roma, játszd a nótát,
Húzd a vonót, ne lazsálj,
Ne izgasson világ sora,
Élsz-e? Halsz-e? Bazseválj!

Ki liheg itt a sarokban?
Sűrű könnye kinek hull?
Szívünk vérzik, agyunk bomlik,
A szabadság elpusztul!
Öreg roma, játszd a nótát,
Húzd a vonót, ne lazsálj,
Ne izgasson világ sora,
Élsz-e? Halsz-e? Bazseválj!

Megint üti Kain bácsi
A botjával Ábelkét,
Kaukázus sziklájánál
Ismét keselyt tűr Promét!
Öreg roma, játszd a nótát,
Húzd a vonót, ne lazsálj,
Ne izgasson világ sora,
Élsz-e? Halsz-e? Bazseválj!

Megérdemli ez a föld, ha
Újra özönvíz gyötör,
Orkán pusztít, vihar tombol,
Minden szennyet elsöpör.
Öreg roma, játszd a nótát,
Húzd a vonót, ne lazsálj,
Ne izgasson világ sora,
Élsz-e? Halsz-e? Bazseválj!

Állj meg mégis, öreg roma,
Mégse húzzad a vonót,
Hátha vége lesz a bajnak,
Ne húzzuk le a rolót!
Akkor húzd el ezt a nótát,
Akkor játssz majd, ne lazsálj,
Ha jobb lesz a világ sora,
S akkor - mindig bazseválj!

 

Jahim Akcslobasz

Suurgoony falurul

Emigraanskeent falun eelek
Elkeruul a pesti eelet
Meegis hallom, seertegetnek
Budaan sokszor nekem esnek.

Begyuujtik a verseimet
Guunyoljaak a rimeimet
Szimpoozion neeven irnak
Engem pedig rendre szidnak

Uuzenem haat fel, Budaara
Guunykacajnak nagy az aara
Kritikusnak nyelvet ooltook
Csak azeert is tovaabb kooltook!

J. A.

 

Közreadja: Attila de genere Catus

Jáchim Akcslobasz: Én köllök (költök) nektek

Szikla-törzsű tölgyem lombját
jaj, de sokan figyelik
azt remélve, hogy a sok makk
levelestül leesik

Romlásomnak végét várják
üres fejű szotyolák,
ám ha dőlök, hogy bírják ki
törzsökömnek rohamát?

Pedig mondom engem uccse!
Dőltök magam akarom!
Gyökereim szent humuszát
magam alatt kaparom.

Gyáva módra hullnék alá,
zuhannék, mint ólajtó!
De körbefog vizes fejű
Gnóm majom, egy szakajtó.

Lennék magam, ha hagynának!
Törnék simán keresztbe,
Mint Józsi bá’ dereka,
mikor padlót ereszt be.

De nem lehet, mert kergetnek,
s én futok, mint vadállat.
Ezért mentem tegnap neki
seggemmel a parázsnak.

Jaj, hogy utálnám már magam!
De azt jobban utálom,
hogy ők is utálnak engem!
Nem, nem lehet megállnom!

Mert akkor már nem csak seggem,
de parázslik mindenem,
s így lobban fel, mi még nem volt
a lelkemben : nagy tüzem!

És hogy rajtam röhögjenek?
No má’ csak az hiányzik!
Maradnom kell Herr Kulesnek,
Bár Frau Kules hiányzik!

Hagyjanak má’, magamtól is
bújnék el a világba,
de nem hagynak, sőt ők együtt
küldenek a ... halálba

Hogy ők engem? No, még ilyet!
Halljátok hát igém:
Túléllek én még titeket –
vagyis hát remélem én.

Hogy én gnóm, nyavalyás, talmi!
Fejemre ily sok átok!
Sose fogok én meghalni!
Befogjátok pofátok!

 

Attila d.g. Catus:

J.A. válasza a tiltakozásra

Nádfedeles kis viskómba
tegnap jött az üzenet,
áll még, áll még, áll a gólya
künn az eszterág felett.

Jött még más is - Mihály bátya
berúgott és elesett,
éppen ezért az árokban
aludott egy keveset.

Tovább lapozva a postát,
villanyszámlák ezere,
ami fura, mert az áram
be sincs vezetve ide.

Nézem még a birkafehér
leveleket, van e más?
Hát egyikből ki is esik
egy komor tiltakozás.

Hallom – mondta Bözse mámi,
Hogy ilyet más is kapott.
Isten uccse, a szövege
engem torkon ragadott.

Írja valamellik’ bótos’ -
ki majd húsz éve kufár -
hogy én róla hazudozok,
s beszennyezem, mint a sár.

Mer’, hogy köztük nincs beszari,
tutyimutyi kis alak,
s nem kószálnak éjjelente,
hanem otthon alszanak.

Kivéve azt, aki őriz –
no, de nem a szemetet -
viszont, amit én leírok,
az soha meg nem esett,

hogy valami tanácselnök -
ki frakkot nem vesz soha -
nem ténfereg a kukáknál,
mert otthon várja asszonya!

A teremburáját neki!
Mit is gondol őkelme!
Tán azt, hogy én a világhírt
megneszeztem őbenne?

Azt gondolná a kis huncut
kecskebogyó agyával,
hogy aki magoson szárnyal,
az tán ővele házal?

Ősi regét mesélek én,
amely régen megesett!
Olyat, miben gondolatot
szó követett, azt meg tett!

Olyat, milyen nem esik meg
már manapság egyhamar,
mert a nép csak enni, inni,
no meg ölelni akar!

Mert a cél ma semmi egyéb:
őrizni és védeni!
S fizetéskor kicsi pénzét
a honpolgár elveri.

Akkor drága páncélokba
bújik bele mindenik,
majd a korabeli karddal
egymást jól agyonverik.

Hová tűnt el már a múltunk?
A vályogház és kispatak?
És a fecske a fészkéből?
Bizony az idő szalad!

És kizökkent, mint szippantós
szekérnek a kereke.
Ó, hogy engem jelöltek ki
annak, ki helyre tegye.

Éppen ezért nem ám ilyen
bikafejű tehenek
tiltakozását hallgatjuk!
Ezek piaci legyek!

Én, én, én, én tiltakozom,
mert én írok igazat
akkor amikor leírom:
Hümér Marisért szalad,

Lengyel bácsi radírozik,
nagy vérnősző a kerál,
és az egész hőzöngőrben
már régóta áll a bál!

Éppen ezért figyeljetek:
ne packázzatok velem!
Olvassatok figyelmesen
s kapjátok be a kezem!

 

Gregorius d.g. Catus

"Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet.
Sósat, sósat, jó ropogósat.
Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz, éhes lesz."

 A szegénység átka
(JÓZSEF ATTILA)

Pékségnek az ablakán
néznek be a gyerekek,
nyáluk csorog nagy bambán,
ott lógnak a perecek.

Isteni a perecszag,
korgatja a gyomrokat.
Ízlelni csak gazdagnak,
Vehetnek ők jó sokat.

A szegények éheznek,
A kenyérre sem telik.
Perecet ők nem vesznek,
Így örömük nem lelik.

 

DAL AZ ODAÉGETT LEVELEKRŐL
(SZABOLCSKA MIHÁLY)

(Hír a falunkból)

Leégett a Szűcs Erzsiék nádas háza,
Fölbecsülték s kifizették nemsokára.
Szűcsék kárát kifizették,
Csak Szűcs Erzsit nem kérdezték:
Hogy mi, s mi a kára?

Hej, pedig a legnagyobb kár őtet érte,
Sok bentégett rózsaszínű levelébe,
Kit úgy küldtek hű vágyásból,
A szolnoki kaszárnyából:
Tulajdon kezébe!

Levél olyan soh'se lesz több a világon;
Amit csak búg a vadgalamb a faágon:
Mind ottan volt százszor szebben,
Ezekben a levelekben,
Azon az íráson.

Minden során el lehetett külön sírni.
Hogy is lehet annyi szépet úgy leírni?
S egy egyszerű közlegénynek
Iskolát nem járt szegénynek,
Gyémánt tollal írni.

Eladhatnák hét vármegye minden házát,
A királynak az ünneplő koronáját,
S ha mit pénzzé lehet tenni:
Mégse tudnák kifizetni,
A Szűcs Erzsi kárát!

DAL AZ ODAÉGETT BABÉRLEVELEKRŐL
(SZABOLCSKA MIHÁLY)

(Hír a falunkból)

Pitymallik már az ég alja,
Kicsi kémény füstölög,
Szűcs Erzsiék udvarában
Rohangál a sok kölök.

Egyre nagyobb a fényesség,
S egyre nagyobb a korom.
Mert nem a nap kelődik, csak
A ház lángol, gondolom.

Jól sejtettem. A futkosók
Nem kis lurkók, nem bíz ám!
Tűzoltók ők, kik éberen
Őrködnek a Szent Hazán!

Állandóan résen vannak,
S hogyha lángol valami,
Csákányt, vödröt kézbe kapva
Rohannak ők oltani.

Oltottak már karácsonyfát,
És budit is eleget,
Csak egyet nem: hőn lángoló,
Szerelmetes lányszívet.

Reggel jött a biztosítós,
S mint egy varjú, mondta: Káááár!
Leégett itt szinte minden,
Nagy összegű lesz az ár!

S pengetett sok "penegőket"
Biztosítónk, nem, mint ma!
Tartotta markát s repesett
A ház nagyja s apraja.

Csak Szűcs Erzsi állong bambán,
S üszköt bámul réveteg,
Mint amikor a sparherdon
Mindent odaégetett.

Forró szerelme szikrája
Szította úgy a tüzet,
Hogy az, mi a sparherden volt,
Mindenestül hamu lett.

Paszuly rotyogott fazékban,
Leve lefőtt, oda lett,
S a tűz mindent beterített,
Babot, babérlevelet.

Dehogy gondolt Erzsi akkor
Holmi babérlevélre,
Más levélen ábrándozott,
Míg a házuk leége.

Mit a postás gyakran hozott
Egy szolnoki bakától,
Ki talpával egyengetett
Betont ott a javából.

Oly levél már soh'se lesz több!
Bár ezt mondani enyhe,
Mivel a sok szép levélből
Semmi sincs már, csak pernye.

Pedig gerle búgott bennük,
Mely faágon üldögél,
S nem is gondolt akkor arra,
Hogy hamarost süldögél. 

E levelek minden során
Sírdogálni lehetett,
Ám hasztalan, mert könnyekkel
Nem olthatunk el tüzet.

Hiába a biztosító,
Nem tudja, hogy mennyit ér
Szegény, szegény Szűcs Erzsinek
Pár szenes babérlevél.

 

Attila d.g. Catus:

HUNN' ÚJ LEGENDA?
(válasz egy falevélnek)

Költészet

(Válaszul egy levélre)

Hogy mi a költészet?
Rózsabokor, amely gyümölcsöt nem érlel,
S hasznot nem igen hajt jámbor kertészének …
De az élet talán nem is volna élet

Ha ez nem virulna ezer szépségével!
Hogy mi a költészet?
Ragyogó látomás, rózsaszínű álom,
mely a rideg valót szebbnek rajzolgatja …

S oly szomorú volna egy-egy sivatagba'
Álmodozás nélkül élni a világon!
Hogy mi a költészet?
Sok embernek semmi, - soknak meg az élet,
Varázsa: akár a szerelem varázsa.
Ha nem érzed: senki meg nem magyarázza,
S nem kell magyarázni, ha szívedben érzed!

Hulltodat lesik már kutyafej szotyolák,
ÉS TE még ekkor is kérdezed halódva -
Gyász-röpted köziben tompa földre hullva -
Hej! Hunn' az új legenda?

Majd, ha már enyészel és férgek hada rág,
S hasznodat nem látja halálnak kertésze,
S rózsával - gyümölccsel együtt mész cefrébe:
Hej! Ez az új legenda,

S a cefrepárolgás eleje a réznek.
Hej, múltat gyalázó, jövőtelen pórnak
Bélkeringés által pink-future-t okozhat.
Hej! Kell az új legenda?

Sokaknak csak káosz, más ezernek levés!
Törlés cefre agyba! S a kéz máris heves!
Trágár szó száll szélben, a lasszó egyenes!
Hej! Itt az új legenda!

 

Susanna d.g. Elekes:

Hosszúlábú szelíd-madár...
(SZABOLCSKA MIHÁLY)

Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja
Síppal-dobbal, nádi hegedűvel

Hosszúlábú szelíd-madár,
Kicsi-falum bája!
Kéményünkről messze hangzik
Panaszos nótája:

Kelep, kelep, nézzétek hát,
siralmas a lábam,
vérem csorog! Most mit tegyek?
Nincsen mankó nálam!

Most a bűntényt elmesélem,
leesik az állatok,
kiskorú az elkövető,
itt nyaral most nálatok.

Dél felől jött, ő egy török,
aki késsel hadonász,
lábam bánta. Óh Istenem!
Azóta van itt a gyász!

Szerencsére szomszédomban
lakik a kis Lacika,
egész nap a kottát bújja,
kezében a "patika".

Gyógyszere a hegedűje,
Sztradivári nádból,
sípja, dobja messze hangzik,
a szomszédos házból.

Lacikának gyógyítása
egyre inkább sokkol,
felállni még most sem tudok,
elég lesz a jóból!

Zenebona reggel-este
- bár a lábam gyógyul -,
idegeim megviseltek
agyam belebódul.

Lacika! Ha Istent ismersz!
Abbahagyod végre!
Féllábbal is elrepülök
előbb-utóbb délre!

 

Judith Imperiosa:

A muszáj-vőlegény
(ADY ENDRE)

Kis kece lányom, fehérbe vagyon,
fehér a rózsa, kezébe vagyon.
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!

Ciprusi menta, kajtai rózsa,
Elmennék táncba, ha szép lány vóna... (Refr.)

Értem más kece lányok is égtek:
Úgy szeretnék gyorsan eltűnni
S meg kell maradnom vőlegénynek.

Milyen rútak is itt a lányok:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, mindjárt okádok.

Csak nyelveltek, zsibongtak, búgtak,
s a férje leszek önvesztemre
Ennek a fehér rózsás tyúknak.

 

Éva d.g. Rumbold:

Lásd a világ...
(JÓZSEF ATTILA)

Lásd a világ mily kisgyermek:
hiába szív a gondos elme,
megálmodod te a rendet,
s elkerül Babits kegyelme.

Rosszabb (a nyugalmas ágyig
eljutva, hogyha alkonyúl
és a férfi tenni vágyik),
hogy büszkeséged lekonyúl.

Törvény, cella, munkás bére
ím, csak szívedben tapsikol.
Öntudat meg buksi medve...
Te költő vagy, konok, komoly.

A szép tehervagon fondor
szellemedben el-elidőz -
az is jó, hogy Németh Andor
posztumusz majd felidéz.

 

Petrus deák:

[Pantum-kísérlet töredék]

Szállt a háztetőre
Hosszulábu gólya;
Hullt ereszre vére:
Véres volt a lába.

Hosszulábu gólya
Mely szél hozta erre?
Véres volt a lába
Útját megjelölte.

Mely szél hozta erre?
Vére hullatása
Útját megjelölte,
Honnan jött az árva.

Vére hullatása:
Ezt nyomonkövetve
Honnan jött az árva
Fény derül majd erre.

Ezt nyomonkövetve
Ahmed udvarában
Fény derül majd erre:
Kis Szelim van ottan.

Ahmed udvarában
Nagy rakás tüzellő.
Kis Szelim van ottan,
Pont alatta ül' ő.

Nagy rakás tüzellő
Még le is borulhat!
Pont alatta ül' ő:
Gőgicsél, rakosgat.

Még le is borulhat!
Hároméves angyal,
Gőgicsél, rakosgat,
Játszik egy kaviccsal.

Hároméves angyal
Kapjuk onnan őt ki!
Játszik egy kaviccsal,
Hogy veszély? Nem érzi.

Kapjuk onnan őt ki!
Rá ne dőljön semmi!
Hogy veszély? Nem érzi.
Még van ott valami!

Rá ne dőljön semmi!
Nézzetek csak rája,
Még van itt valami:
Véres a' bokája.

Nézzetek csak rája,
Véres, tört üvegtől
Véres a' bokája,
Nem saját sebétől (...)

 

Viola d.g. Exiguum:

Apokrif zsoltár
(ARANY JÁNOS - ADY ENDRE)

Azon az éjszakán megejtett a vétek.
Azon az éjszakán megfogant az átok.
Vágyott asszonyomért katonákat küldtem,
Bethsábét, a kedvest hajnalig szerettem.

Jaj, mért fogant gyermek azon az éjszakán?
Mért virágzott átok királyi nyoszolyán?
Hettita Uriást haza mért hivattam?
Fiamnak apjává tenni mért akartam?

Hettita Uriás, mért aludtál nálam?
Királyi palotám cédrus kapujában?
Mért, hogy asszonyodhoz haza nem siettél?
Áldott-ölű, vágyó kedvest elkerültél?

Mámoros bűnömet, jaj, miért tetéztem,
Szerelmünkre árnyat, jaj, miért idéztem?
Halálos parancsot Joábnak mért küldtem?
Hűségért halállal, jaj, miért fizettem?

Én Uram-Istenem, kegyetlen büntettél.
Kettős-nagy vétkemért halállal megvertél.
Hiába volt böjtöm, hiába a bánat.
Hiába kereste irgalmad alázat.

Csókos-szép asszonyom szeme könnyben ázik,
Sápadt opál-arcán bánat harmatozik.
Palotánk homályát megüli a bánat.
Gyász vonja sötétbe átkos nyoszolyánkat.

Trónom öröklőjét, én Uram, elvetted.
Bűnös-szép éjszakám titkát felfejtetted.
Fiam álom-arcát nem csókolom többé.
Lázas nász gyümölcsét sose látom többé.

 

Viola d.g. Exiguum:

99.

KIBEN JULIA KEGYETLENSÉGE FELŐL PANASZOLKODOTT
ÉS CUPIDÓHOZ KÖNYÖRGETT, HOGY MEGSEGÉLLNÉ ŐTET,
BIZONGATVA AZ MAGA SZERELME HÍV VOLTÁT
(BALASSI BÁLINT)

Kis kece lányom, fehérbe vagyon,
fehér a rózsa, kezébe vagyon.
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!
Mondom, mondom, fordulj ide, mátkámasszony!

Ciprusi menta, kajtai rózsa,
Elmennék táncba, ha szép lány vóna... (Refr.)

Bujdosó lelkemnek,  szerelmes szüvemnek  éltető, szép forrása,
Küsded kece lányom,  gyönyörű asszonyom,  életem boldogsága,
Mennyei violám, tündöklő Juliám,  lelkemnek vígassága!

Angyali orcája,  vékony, szép dereka  szüvem gerjeszti nagyon,
Szemének hév langja,  tüzes sugárzása  engemet perzsel agyon,
Ciprusi hűs menta,  hószín fejér rózsa  az ő kezébe vagyon.

Liliom színében,  fejér öltözetben  szeretőm engem sebez,
Pünköstnek havába nyílt kajtai rózsa  orcáján, ha terjedez,
Kegyetlen beszéde, nagy idegensége énnekem nagy kínt szerez.

Aggasztaló búmat,  keserves kínomat  jókedvre immár fordíts,
Én szép Juliámat, hozzám virágomat  nagy szerelemre indíts,
Szüvem meggyúlasztó, hatalmas Cupidó, rabodra kegyesen tekints!

Siralmas voltomat, könyvhullatásimat mi haszon még türtetnem?
Én nagy nyavolámot, temérdek kínomot mi haszon még szenvednem?
Én édes hölgyemnek, titkolt szerelmemnek  szüntelen esedeznem?

Sebhedett lelkemet, gyötrett én szüvemet, kínomat mosologja,
Veszett szerelmemet, az ki forral, éget, ugyan ő azt alítja,
Mégis talám kínom, nagy tusakodásom, károm végül megszánja.

Im csendesz szerelmem,  hév gerjedezésem előtte nyilván vagyon,
Elmennék én táncba, ha kegyesem hína, holott ölelném nagyon,
Valamerre fordul, szüvemben tapod, dúl szépséges mátkámasszony.

 

Viola d.g. Exiguum:

Hegyek között, völgyek között
Zakatol a vonat
Én a legszebb lányok között
Téged választalak
Egy a jelszó: tartós béke,
Állj közénk és harcolj érte!

Bizakodó
(JÓZSEF ATTILA)

Bütykös, öreg hegyek között,
pihegő kis völgyek között,
mint nyugtalan, kormos szív,
zakatol a vonat.
A gép fuldokolva húzza
vinnyogó kocsik sorát.
Csak nézem őket és gondolkodom:
ilyen lesz hát a rend...

Megfáradt földművesek, elgyötört proletárok
billegnek a vagónokban,
és megrezzenő, kacagó, kicsi lányok.
Magasan fenn leng a füst,
és zakatolva csattog a szivem.
Óh mozdony! füstölögj csak!
Én tartós békét akarok,
hogy eljöjjön végre a rend;
én megszerkesztem a jövőt.

Én téged választalak, tündér nevetésű kicsi lány,
téged a legszebb lányok között;
egy ágyban alszunk majd ketten és száz gyerekünk lesz.

Egy a jelszónk, proletárok!
Testvér, állj közénk, és harcolj te is velünk,
míg elkészül végre a világ!

 

Viola d.g. Exiguum:

Hová mégy te, kis nyulacska?
Ingyom-bingyom táliber, tutáliber máliber
Az erdőbe.

Minek mész te az erdőbe?... (refr.)
Vesszőcskéér' .

Minek néked az a vessző?... (refr.)
Kertecskének.

Minek néked az a kis kert?... (refr.)
Virágoknak.

(A képzelt eredeti)

Lái vikulilisz, lái vikulilisz, Ulanojje? jaman!
Áj vikulilisz tutálibere, Ulanojje?
Áj balanga hemo ange táliber?
Áj balanga hemo ange bingyom?
Áj balanga hemo ange ingyom, Ulanojje? jaman!

Váj, Ulanojje, ni vikulilo e tutáliber! jaman!
Ni vikulilo e tutáliber, Ulanojje!
Janegol máliber, Ulanojje! jaman!
Janegol máliber, rudezori ole unnulo he!
Rudezori ole unnulo he, mukofori ole aljo he!
Váj, ni balanga memo Ulanojje!
Jaman, jaman, jaman!

(A képzelt fordítás)

Hová mégy, hová mégy, Nyulacskám? ajaj!
Minek mégy az erdőbe, Nyulacskám?
Minek néked az a vessző?
Minek néked az a kert?
Minek néked az a virág, Nyulacskám? ajaj!

Jaj, Nyulacskám, ne menj az erdőbe! ajaj!
Ne menj az erdőbe, Nyulacskám!
Jön a vadász, Nyulacskám! ajaj!
Jön a vadász, meglő a puskával!
Meglő a puskával, megdöf a vasával!
Jaj, nem lesz nekem Nyulacskám!
Ajaj, ajaj, ajaj!

 

közreadja:
Viola de genere Exiguum:

Jachim Akcslobasz ars poeticája

Sem bagamér, sem vidám havár...
Sem katakurd, sem viking szamár
Nem vagyok senkinek!
Nem vagyok senkinek! 

Titulusom csak lazán: fenség,
Költőkirály, mester lehet még,
Míg hallod szent dalom,
Míg hallod szent dalom.  

Az én tisztem fennen lobogni,
Egy ország szíveként dobogni,
Messzünnen láthatón!
Messzünnen hallhatón! 

Megálmodott már minden álom;
Én – érthetőre variálom;
Azért vagyok zseni!
Azért vagyok zseni!