Stephanus:

A Barbakán-rejtély

I.

 Olyan napnak indult ez a március közepi hétköznap Varsóban, mint a többi. Megreggeliztünk együtt a szállodában, aztán én mentem a munkaülésre, Erzsi pedig nyakába vette a város egy újabb kiszemelt részét. Este hat körül találkoztunk a szállodában, de előtte érdekes dolgok történtek. Ebéd után felmentem a szobámba, mert még volt fél óra a délutáni ülés kezdetéig, s ahogy más napokon is, most is elővettem a laptopot, hogy tovább írjam az éppen esedékes dokumentumot. Sajnos a takarítónő – mintha csak érezte volna, hogy ez az egyetlen rossz időpont a nap folyamán – mindig ekkor jött takarítani. Nem volt ez máshogy ezen a napon sem. Talán öt mondatot ha sikerült leírnom és máris jött a kopogás az ajtómon. „Yes, you may come in, I’m ready!” kiabáltam vissza lemondóan, s kezdtem volna összecsomagolni a gépemet, de a szokásos kattanás a zárban, ahogy a takarítónő odaérinti a kártyáját, hogy kinyissa a szobát, most elmaradt.

Vártam egy fél percet, aztán gondoltam, kinézek mi történt. Hát a helyzet meglepő volt. A kis guruló takarítókocsi a cserélendő holmikkal, tisztítószerekkel sehol – illetve ahogy jobban kinéztem, a folyosó másik végén állt és a takarítónő is ott dolgozott. De akkor vajon ki kopogott? Visszacsuktam az ajtót és akkor vettem észre a kis zacskót a földön, benne a cédulával. „Este a Barbakánban vacsorázzanak! Ott kapja meg a következő utasítást! Erről a levélről az elutazásáig ne szóljon senkinek, mert elrebben a lehetősége. Híve: Franciszek Korkociag”

Ez most mi? Megint egy utazás, amikor nem lesz nyugalmam? Sőt, most nyugalmunk. Őrület. Aztán átgondoltam a dolgot. Ha nem megyünk el a Barbakánba vacsorázni, nem tudom meg, mi ez az egész. Ha elmegyünk…az ám, de hogy veszem rá a feleségemet, hogy pont ebbe az étterembe menjünk? Megnéztem az étlapot, hát nem állíthatom, hogy a különlegessége meggyőzné. Egyetlen esélyem volt. A flaki! Itt utcai tábla is hirdeti, hogy vannak lengyel specialitások és első helyen a flaki áll! Ezt pedig nem kóstoltam meg Krakkóban, hát majd itt hirtelen kedvet kapok hozzá. Kicsit persze megborzongtam a gondolattól, hogy pacallevest egyek, de hát a titok megfejtéséért mindent vállalni kell.

A megoldás szerencsére este adta magát. A többi – jobbnak látszó étteremben vagy nem volt hely, vagy nem tetszett a választék. Lassan elértünk a Barbakánhoz – és ekkor megláttam a krétával írt táblát: Helyi specialitások: Flaki, Zsurek és a többi.

-            Hú, most de megkóstolnám a flakit, nem mehetek haza enélkül! – kiáltottam és próbáltam elnyomni a rettenetes émelygést, ami már a puszta gondolatra is rámjött. A feleségem megnézte az étlapot, majd rábólintott.

-            Hát legyen, én is találtam magamnak valót. – válaszolta és bementünk.

Nem nézett ki az étterem különösen elegánsnak, de ahogy leültünk, feltűntek a falakon a tablók tele különféle dugóhúzókkal. Volt ott néhány régi, Samuel Henshall szerzetes szabadalma szerinti dugóhúzó, aztán emelős, szárnyas példányok, de az egyik tablón Nürnbergi-ollós megoldásokat is találtam, ami valóban újdonság volt számomra. Eszembe jutott a régi, 2001-es próbálkozásunk, amikor az Amerikai Kaleidoszkóp Szövetség és a Nemzetközi Levélnehezék Társaság mellett Donald Bull Virtuális Dugóhúzó Múzeuma támogatta akkori vállalkozásunkat, a Katakurd Ereklyéket Gyűjtő Egyesületi Symposiont, röviden a KEGYES-t. Na, abban a gyűjteményben sem láttam ilyen dugóhúzót és ez felvillanyozott.

A vacsora alatt aztán nem történt semmi különleges, a flaki végül is egész jó volt (hiába, az előítéletek megint rossz döntést sugalltak), a főétel is kellemesnek bizonyult és a csapolt Zywiecz egészen elfeledtette velem a következő utasítást. Fizetés előtt elmentem a mosdóba … és ekkor megállított egy furcsa, vörös arcú tagbaszakadt ember. Egy ugyanolyan zacskót adott át, mint amit az ajtóm alatt bedugtak.

-            Ezt elejtette, uram, ezért hozom Ön után – mondta olyan nyomatékkal, hogy nem is tudtam vele vitatkozni. Annyit még láttam, hogy a zacskóban egy újabb levél van, de gyorsan zsebre is tettem, hogy másnak ne tűnjön fel a levélváltás.

Este a szállodában néztem meg az üzenetet:

„Tudomásomra jutott, hogy az Önök birtokában van a Parafatorony című festmény, amit az az aranykezű púpos ember a maguk kezére játszott vagy húsz éve. Nekem szükségem van erre a képre, jó árat fizetek érte. Május végén Budapestre utazom, tárgyaljunk erről. Mint látta, nekem nem Virtuális Dugóhúzó Múzeumom, hanem valódi gyűjteményem van. Éppen ezért valódi üzletet ajánlok. Találkozzunk hármasban, ha még működik, akkor a Művészinasban. Értesítést fog kapni hasonló módon.

Híve: Frantiszek Korkociag.”

Hát eddig még értesítést nem kaptam, de reszketve várom, hogy mikor bukkan fel egy újabb boríték valami teljesen váratlan helyen.

**********************

 II..

Május végén semmiféle üzenetet nem kaptam, így fokozatosan megnyugodtam, hogy nem érkezik több Korkociag-levél és békében telik el a nyár. Június elején azonban egy konferencia szünetében odajött hozzám az egyik hostess és átadott egy fehér papírzacskót.

-    Ha jól látom a nevét a kitűzőjén, akkor ezt a papírzacskót önnek hozták a szekcióelőadás alatt – dalolta és átadott egy keskeny, hosszú papírzacskót. Egyetlen pillantás elég volt rá, hogy felismerjem a Barbakán dugóhúzós cégérét.

-    Bocsánat, hölgyem, ki hozta ezt az üzenetet? – kérdeztem gyorsan, hátha megtudok valamit a titokzatos üzenetküldőről.

-   Nem tudom, Uram, nekem itt a recepciós adta át, hogy az egyik konferencia-résztvevőnek szól. Egy cédulán az Ön neve volt rajta, ezért bátorkodtam átadni.

Visszamentem a terembe és belenéztem a zacskóba. Egy keményebb, fényes kartonlapon virított az üzenet:

„Most tudtam csak Budapestre jönni, látom a Művészinas bezárt. Holnap 11 órakor várom a Márkusban, az magának közel van. Szerintem hamar megegyezünk. Híve: Frantiszek Korkociag”

No, ezek szerint ezt is tudja, hogy nekem a Márkus közel van. Ritkán szoktam ott ebédelni, nem egy különleges hely, de a hátsó traktusban békésen lehet tárgyalni. Most úgyis mindenki kint fog ülni a Lövőház utcai teraszon.

Másnap csak némi késéssel tudtam elindulni, már öt-hat perccel elmúlt 11, mire odaértem a Márkushoz. Kívül teltház volt, ahogy gondoltam, de az ajtón benyitva azt láttam, hogy tátong az ürességtől a benti rész. Kicsit szoktattam a szemem a félhomályhoz, de így sem láttam senkit az asztaloknál. Egy pincér robogott ki a konyhából, ahogy meglátott, megállt mellettem egy pillanatra:

-   A festmény ügyében? – kérdezte, a kezében az illatozó Cordon Bleu-vel.

-   Igen, egész pontosan. – válaszoltam némi meglepetéssel, mert azt igazán nem gondoltam, hogy a pincér is be van avatva a megbeszélés tárgyába.

-   Meg tudja nevezni a festmény témáját? – kérdezte, mintha legalábbis egy árverésre érkeztem volna licitálni – Csak akkor tudom továbbirányítani, ha helyes választ ad, ezért elnézést kérek. Ez a vendéglátójának a kifejezett kérése.

-   Parafatorony. – böktem ki egy szóval, némileg még a meglepetés hatása alatt.

-   Itt várjon, máris jövök. – mondta és elviharzott a tál étellel.

Fél perc sem telt el és visszajött, majd megkért, hogy kövessem. Bementünk egy szolgálati bejáraton, ami legnagyobb meglepetésemre egy kisebb különterembe vezetett, amit eddig sosem láttam. A négy asztalból három üres volt, a negyedik viszont gyönyörűen meg volt terítve és két ismeretlennek látszó figura ült az asztalnál. Illetve…te jó ég, a nekem háttal ülő személy…csak most látom, púpos volt.

-   Gaváriusz! Egek ura! Maga még megvan? Hogy kerül ide? – kiáltottam fel a meglepetéstől talán kissé illetlenül is.

-   Jól van, jól van, nem kell azért kiabálni az emberrel, mert kortyol egy kis sört, még ha a maga kontójára is – szólalt meg a megszokott zsörtölődő hangján. Akkor láttam csak, hogy két korsó is van előtte, az egyik már üres, a másikat pedig már félig kiürítette. Hiába, no, ez az ember mit sem változott.

-   Bocsánat, mi még nem ismerjük egymást – fordultam a másik emberhez, aki az asztalnál ült. Nem túl magas, sportosan öltözött, de szigorú arcvonású, negyvenes évei végén járó férfi volt, előtte nem volt pohár csak egy tablet volt félig nyitva úgy, hogy Gaváriusz is láthassa.

-   Üdvözlöm, Stephanus, Frantiszek Korkociag vagyok, mint azt nyilván sejti. Foglaljon helyet közöttünk. Látom, meglepte, hogy itt van Gaváriusz, de hát ő régi barátom és nagy segítséget nyújtott már eddig is annak a rejtélynek a megoldásában, amihez most az Ön vagy inkább Önök segítségét kérem.

-   Na csak lassabban, Korki. Stephanust előtte be kell vezetnünk a témába. Ehhez meg …ugye…na, hát még kellene egy kevés ebből a barna Krusovicéből.

Csak kapkodtam a fejem. Miféle rejtély? Mihez kell, hogy segítséget adjak? Az egyetlen, amit eddig értettem, hogy újabb barna sörök rendelése forog fenn. De mikor jön ide pincér egyáltalán?

Nem kellett sokáig törni ezen a fejemet. Nyílt az ajtó, s az előbbi pincér jött be, tálcáján hat korsó barna Krusovicével. Egyet szó nélkül letett Frantiszek elé, egyet elém, a többit meg oldalra sorakoztatta úgy, hogy ezeket leginkább csak Gaváriusz érhette el. Hosszú tárgyalásra lehet számítani, állapítottam meg.

-   Nos jó, akkor kezdjük az elején. Valóban, meg kell, hogy értsék a történetemet, mert csak akkor tudnak segíteni – sóhajtott egy nagyot Korkociag és kettőt kortyolva a sörből, mesélni kezdett.

-   Viszonylag jómódú családban születtem, ahol szinte mindenki a vendéglátással foglalkozott és becsületesen dolgozva, jól takarékoskodva egy kisebb vagyon gyűlt fel az elmúlt évszázad alatt. A Barbakán tövében lévő étterem a sajátunk, jövedelméből megélünk, mellette élvezettel foglalkozom én is a dugóhúzók gyűjtésével, aminek egy részét láthatta márciusban, mikor nálunk vacsorázott. Egészen tavaly nyárig ez egy idilli állapot volt, amikor is furcsa vendégek érkeztek az étterembe. A Barbakán tervrajzát teregették ki az asztalon, s elmélyülten tárgyaltak közben. Azt mondták, hogy bőséges vacsorát kérnek, fejenként két fő fogással, de ne hozzam ki nekik az ételeket, sőt el se készítsem, csak a számlát hozzam róla másfél óra múlva. Ilyet még soha nem éltem meg, mindössze ásványvizet ittak, igaz azt nagy mennyiségben, s valóban az utolsó zlotyiig rendezték a meglehetősen magas számlát. Ez végül nem is lenne érdekes, mindig mindenhol vannak hóbortos emberek. Hanem amikor kivittem a vizeket – és ezt megtettem az este folyamán vagy hatszor – minden esetben meglepő mondatok ütötték meg a fülemet. Ezek az emberek valamiféle kincset sejtenek a Barbakánban elrejtve, vagy inkább abban kifejlődve, mert azt mondták az egyik mondatban, hogy legalább száz év kellhet ahhoz, hogy a Barbakán ekkora értéket növesszen maga alatt. Így mondták szó szerint és közben azt vizsgálták, milyen mély lehet a védővár alapzata, hogy lehetne alagúttal aláfúrni, hogy be lehessen menni az alapok alá. Ijesztő volt, napokig kísértett a történet, de aztán lassanként elfelejtettem.

Frantiszek itt egy kis szünetet tartott, még egyet kortyolt a söréből, majd folytatta a sejtelmes történetet.

-   Egy pár hét múlva megjelent ismét ugyanez a csapat, s azt mondták, nagyon jó volt a múltkor a vacsora, ugyanazt kérik most is, mindenki két főételt, de ne hozzam ki és ne is készítsem el. Most is csak ásványvizet ittak – igaz, rengeteget – és egy kiteregetett tervrajz felett görnyedtek. Most valami nürnbergi dugótorony – igen, ezt mondták, hogy dugótorony – tervrajzán nyüglődtek, s ahogy véletlenül meghallottam, mert akkor már a függöny mögött többet tudtam hallgatódzni, itt is azt latolgatták, mennyi idő alatt növeszthetett ekkora értéket maga alatt a torony és hogy lehetne észrevétlenül alájutni. Ez azért volt ijesztő, mert semmi nem utalt arra, hogy ezek az emberek elmebetegek lennének, ugyanakkor ezekről a zöldségekről teljesen komolyan értekeztek. Már a számla kifizetése felé tartott a szellemvacsorájuk, mikor az egyik megkérdezte a többieket: „Mi jut eszetekbe ezekről a dugóhúzókról?”

Csend támadt. A többiek első pillanatban nem értették, miért a kérdés. Aztán szinte egyszerre kiáltottak fel: zseniális!!

Hogy mi a zseniális, azt akkor még nem tudtam. Hanem ezek után nem volt nyugtom, valamelyik dugóhúzó mindig eltűnt a gyűjteményből. Többször jártak utána még az étteremben, mindig valami másik tervrajzot nézegettek. Végül azt hallottam, hogy az eddigi dugótornyokkal hiába próbálkoztak, nem találtak semmit. Kiderítették viszont, hogy a keresett kincs a palpi parafatorony alatt lehet, de nem tudtak nyomára jutni, hol van Palp és hogy néz ki ez a dugótorony.

Nos, én úgy döntöttem, ezt a kincset én akarom megszerezni. Ehhez van szükségem a palpi parafatornyot ábrázoló festményre és minden olyan segítségre, mellyel megtalálhatom a tornyot és kideríthetem, milyen kincshez és hogyan lehet hozzájutni. Ehhez kértem segítséget Gaváriusztól, aki azt mondta, csak a Symposion társaság tud – ha egyáltalán tud – ebben segíteni.

Frantiszek újra kortyolt egyet a söréből, akkor vettem észre, hogy Gaváriusz közben már két korsót is kiürített. Ezek szerint tehát mindent Gaváriusz rendezett el a találkozóhoz és nyilván nem csak a néhány korsó sör mozgatja a fantáziáját.

Mintha csak megérezte volna, hogy mire gondolok, megszólalt:

-   Na, Stephanus most már mindent tud, amit Frantiszek. Én még egy kicsit kutakodtam az Antikváriumban a régi anyagok között és találtam egy érdekes iratot, ami segíthet a dologban. Látszólag semmi köze sincs az egész történethez, de talán megmagyarázhatja, mi ez a misztikus, a dugótornyok alatt fejlődő kincs, amit ezek a szellemvacsorázók keresnek. Több ilyen legendára lenne még szükség, hogy el tudjuk dönteni, mi lehet az igazság az általam most már Barbakán-rejtélynek nevezett történetben. Arra kérném, próbáljanak meg egy kis kutatást végezni a nyáron arra vonatkozóan, mi lehet ez a jelenség. Ami a parafatornyot ábrázoló festményt illeti, el kell, hogy szomorítsam. Frantiszek úr egyelőre nem szándékozik megvenni a festményt, így ebből nem lesz bevételük. Ennél jobb, bár kétségkívül bizonytalanabb üzletet kínálunk: ha sikerül megtalálnunk a palpi parafatornyot és alatta a szellemvacsorázók által emlegetett kincset, akkor természetesen részesedni fognak ennek a megfelelő hányadából. Ja, és erről jut eszembe…előlegként ha rendelne még egy kör barna Krusovicét, mert itt a hosszú beszédem alatt egészen elfogyott…enélkül meg ugye, kuszálódnak a gondolataim.

Gaváriusz mit sem változott az évek alatt ezek szerint, barna sör nélkül teljesen működésképtelennek mutatkozott. Most viszont, hogy megkapta a betevő adagját, kinyíltak a szemei, kisimult az arca és szisztematikusan tette helyre a dolgokat.

**********************

 III.

- Nos, akkor térjünk át az általam megtalált dokumentumra – mondta Gaváriusz és nagy körülményesen elővett egy dossziét. Kinyitotta és egy nagyon régi pergamenszerű lapot vett elő. Semmi kétségem nem volt, hogy ez valóban valami korabeli írás, ne is értettem, hogy hordozhatja ezt ilyen védtelenül Gaváriusz.

Még egyet kortyolt az utolsó söréből, megigazította a szemüvegét és olvasni kezdett.

 Giwdul önkéntesen vállalt halála után[1] valóban jobbra fordult a sárkányok sorsa. Továbbvonultak és megtalálták a világ azon részét, ahol még féltek az emberek a sárkányoktól. Megszaporodtak az articsókaligetek is arrafelé, amerre mentek és még az a remény is feltámadt bennük, hogy újra kapnak majd szűzlányokat Szent Sárkány napjára. Az újonnan talált területet lassan kezdték belakni és eljött az ideje, hogy a fiatal sárkányicák lerakják első tojásaikat. A sárkánytojásoknak bizony idő kellett a kikelésükhöz, évek is eltelhettek addig, míg egy jól fejlett háromfejű vagy pláne egy ritkaságszámba menő hétfejű kikelt a tojásból.

Ehhez pedig biztonságos helyre volt szükség. Praktikusan ezt úgy oldották meg a bölcs sárkányicák, hogy a közösség erősebb tagjaival jó mély vermeket ásattak, majd a tojások lehelyezése után visszatemették a vermet. Ezzel meg is oldódott az elhelyezés, pár naponta ugyan odamentek és forró kénköves lehelettel melegítették a verem tetejét, de hamar rájöttek, hogy erre semmi szükség, ha nem akarnak sárkánytojás-rántottát készíteni. A föld természetes melegétől pár év alatt kikeltek a sárkányok és percek alatt kiásták magukat a veremből.

Az újonnan elfoglalt területen azonban valami nem működött ebből a jól bevált tojáskeltetésből. A sárkányicák ugyan lerakták a tojásokat, de már kezdtek öregedő házisárkányok lenni és az utódok csak nem akartak kikelni. Tanácsot ültek hát egyik éjjel a sárkányok és új vezetőjük, Morolla vezetésével megtartották a rituális sárkányfohászkodást. Morolla elővette a Dragiblát és részleteket olvasott fel belőle két fiatal egyfejű kénkő-okádása – mint állólámpa – mellett. Végül elmormolták Beowulf, a dinasztiaalapító sárkány imáját és ezzel megkezdődhetett a tanácskozás.

A hajnalig nyúló vitában arra jutottak, hogy más módon nem lehet megállapítani, mi is történt a tojásokkal, mint hogy sorsot húznak és kibontanak egy vermet. A verem kibontásával ugyan a tojások valószínűleg elpusztulnak, de talán kiderül, miért nem keltek ki eddig. A sorshúzásban az egyik termetesebb sárkányica lett a vesztes, aki termékeny sárkánykönnyeket hullatva vette tudomásul, hogy elpusztulnak az utódai. Tenni viszont nem tehetett semmit, a sárkányok legszigorúbb szabálya az volt, hogy a tanácskozás döntése szent és mindenkire nézve kötelező.

Reggel korán kibontották hát a megjelölt vermet – és döbbenten állapították meg, hogy a sárkánytojások héja szinte sértetlen, de tartalmukat valami kiszívta. Másnapra újabb sorshúzást tartottak, kibontottak egy újabb vermet – és az eredmény ugyanez volt. Valami a másik veremben lévő tojásokat is kiszívta. Egyetlen tojás volt, ami nem volt üres, jó nagyra nőtt, de az meg olyan nehéz volt, hogy megemelni sem tudták. Ennek a tojásnak az volt az érdekessége, hogy színaranyból volt belül és – mint utóbb kiderült – folyamatosan nőtt a mérete. Ez azonban egyáltalán nem töltötte el örömmel a sárkányokat, mert nem tudtak mit kezdeni az arannyal, számukra sokkal fontosabb lett volna, hogy a tojásokból sárkányok keljenek ki.

Ezek után az összes vermet felbontották és az eredmény teljesen megegyező volt. A tojáshéjak vagy üresek voltak, vagy pedig színarannyal voltak tele, de élő sárkányfiókára bizony nem találtak. Elkeseredtek a sárkányok, hiába hát az új, termékeny terület, ha nem tudnak szaporodni.

Ismételten tanácsot ültek éjjel a sárkányok, Morolla most is elővette a Dragiblát – de nem kezdett neki a felolvasásának. Helyette az utolsó oldalakra lapozott, ahol a sárkányok örök hősei voltak felsorolva, Beowulftól kezdve egészen Giwdulig.

-  Örök hőseink közül a legfiatalabb, Giwdul – kezdte fohászát Morolla – bölcsességed fölénk emel Téged és szükségünk van összes fejed tudására. Lentről, a Föld mélyéről, ahol pihensz, biztos látod a problémánkat. Mondd meg nékünk, ki tud rajtunk segíteni a megoldásában az örök hőseink közül?

Az erdőben teljes volt a csend, mindenki fülelt. Ha eljutott Giwdulhoz a kérdés, jönni fog rá válasz is. Hosszú idő telt el így némán, mikor egyszer csak sejtelmes hangok verték fel az erdőt és feltört Giwdul hangja:

-  Véreim!! Látom a problémátokat, van rá megoldás. Kérdezzétek erről Ladónt, akinek a vére a sárkányvérfákat táplálja[2].           Ladón tudja, mi lakik a föld alatt, ami a tojásokat pusztítja. Ladón tudja, mitől lesz a tojásban arany, mert ő, a százfejű őrizte Héra aranyalmáit. Idézzétek meg Ladónt, segíteni fog – hallatszott tompán valahonnan a föld mélyéről.

Morolla mélyen leeresztette a fejeit, megadva a tiszteletet Giwdul megszólalásának és a többi sárkányok követték a példáját. Morolla közben azon gondolkodott, honnan tudja ezt Giwdul, s honnan fogja majd ő is tudni a válaszokat, ha egyszer neki is be kell kerülnie a Dragibla örök hőseinek a sorába.

Sokat azonban nem lehetett ezen meditálni, mert a sárkányicák epedve várták a folytatást, hátha sikerül az újabb megidézés.

Morolla ismételten nekifohászkodott:

- Örök hősök közül a huszonnegyedik, Ladón – folytatta a fohászát Morolla – bölcsességed fölénk emel Téged, de fölé emel az utánad eltávozottaknak is és szükségünk van összes fejed tudására. Száz szempároddal biztos látod a problémánkat. Giwdul szerint Te tudsz segíteni nekünk!

Az erdőben ismét teljes volt a csend, csak néhány sárkányica halk sikolya hallatszott, ahogy az izgalomtól elájultak. Ladón történetét sokan ismerték iskolai tanulmányaikból, ahogy Giwdul is mondta, ő őrizte Héra aranyalmáit a Heszperiszek kertjében egészen addig, amíg Héraklész meg nem ölte, hogy ellophassa az aranyalmákat és elvihesse Eurüsztheusznak. Ladón sosem alszik, így biztos hamar válaszolni fog a kérdésre. S valóban, a föld morajlani kezdett, majd egy mély hang tört fel belőle.

- Véreim!! Hallom, mi a gondotok, látom mi okozza a bajt. A tojásaitokat a Nagy Tojásszippantó Féreg roppantja meg a föld alatt és szívja ki a tartalmát. Ez ellen egyetlen védelem van: ássátok a tojásokat olyan helyre, ahol az ember nevű féreg is őrzi a javait. A Nagy Tojásszippantó Féreg fél az emberi féreg közelségétől és nem meri megközelíteni a tojásokat. Ezzel megoldódhat a szaporodásotok. Az aranytojások sajnos egy veszedelmes betegség következményei: a tojást lerakó sárkányicának aranyere van, ez okozza az elváltozást. Ezek a tojások akár száz évig is növekednek, de sárkány, az soha nem fejlődik belőlük. Ne törődjetek vele, rakjatok inkább gyakrabban tojást, de csak védett helyen. Az aranyat az ember nevű féreg viszont szereti, óvakodjatok kapzsi fajtájától.

Ezzel újra csend lett az erdőben, nyilvánvaló volt, hogy Ladón ezzel befejezte az iránymutatást. Morolla ismét leeresztette a fejeit, megadva a tiszteletet Ladón megszólalásának, de a két rituáléba annyira bele is fáradt, hogy sorban aludtak el a fejei. Az utolsó fejével még intett a többi sárkányoknak, hogy oszolhatnak, majd hosszú időre elaludt.

 - Hát ennyi, amit találtam. – mondta Gaváriusz és megitta az utolsó kortyot is a korsójából. – Hogy ez segít-e valamit, nem tudom. Talán a sárkányok éppen a dugótornyokat látják olyan helynek, ami alá lerakhatják a tojásaikat. Ha ez így van, akkor szellemvacsorázók meg éppen az aranytojásokat keresik. Biztosat nem tudhatunk persze, s több dolgot nem magyaráz meg a feltételezés: miért volt szükségük az eltulajdonított dugóhúzókra, miért nem kérnek vacsorát a szellemvacsorázók, és persze ettől még azt sem tudjuk, hogy segítsünk Frantiszeknek megtalálni a palpi parafatornyot. Az is lehet, hogy ez a dokumentum éppen hogy tévútra visz minket. Ezért kellene még további legenda vagy bármi más nyom, amin el lehet indulni.  

**********************

 IV.

Mióta Gaváriusz összehozta a találkozót Frantiszek Korkociaggal és elmondták, miben kérik a Symposion társaság segítségét, csend honolt ezen a vonalon. Meg is állapítottam, hogy nyilván az csak egy fellángolás volt a részükről, lecsengett az egész dolog és nem kapok több rejtélyes levelet a dugóhúzóval ékesített csörgős papírzacskókban. Éppen ezért nagyon meglepett az a váratlanul érkezett küldemény, ami december 20-án került a cégünk portájára. A recepciós is kissé bizonytalanul adta át azzal, hogy ezt nekem küldték, de mikor megemlítette a levél átadójának az iktató használatát, az rögtön hozzátette, hogy szigorúan magánküldeményről van szó és csak a címzett kezébe adható.

-        Óh, ez csak egy szimpla karácsonyi üdvözlet – nyugtattam meg a recepcióst. – Ezt tényleg nem lett volna érdemes iktatni – ezzel átvettem a papírzacskót és felmentem vele a szobámba. Csak egy rövid üzenet volt benne, természetesen megint konkrétumok nélkül.

„Este 10 órakor várom a Kárpát utca – Vág utca sarkán. Egyedül jöjjön, nem kell további tanú. Átadok egy anyagot, ezért most barna sört sem kérek cserébe. Majd a végén iszunk a kaland kimenetelére. Tudom, hogy akkor a közelben lesz, azért választottam ezt a helyet. Addig is: Smacznego! Gaváriusz”

Ez az ember megint minden programomat ismeri – gondoltam magamban. Aznap este volt a karácsonyi partink a Ram Colosseumban a Kárpát utcában. Tehát gondoskodott róla, hogy csak ki kelljen surrannom öt percre.

Ez persze nem is volt olyan egyszerű, mint ahogy hittem. A kabátot beadtam érkezéskor a ruhatárba, ahol viszont csak a végleg távozók vették ki azt. Kabát nélkül voltam kénytelen kimenni, de többen is megállítottak, hogy ők is sétálnának egyet, dumáljunk egy jót. Kisebb nehézségek árán azért sikerült függetleníteni magam, de ekkor újabb problémába ütköztem. Az időközben hazaindulók ugyanis azon a sarkon várták a 75-ös trolit és hangosan kiabálták, hogy kellemes ünnepeket. Muszáj volt odamenni. Szerencsére éppen 10-kor jött a troli, mindenki felszállt és végre egyedül maradtam. A megadott helyen viszont nem láttam senkit. Lehet, hogy át lettem verve? Mindegy, odamentem. 10 óra 1 perc. A sarkon állt egy pad, leültem, hogy ne legyek olyan feltűnő. Abban a pillanatban megzördült mögötte a bokor és szürreális módon előbújt belőle Gaváriusz.

-        Na, azt hittem, itt fagyaszt meg. Nem akartam feltűnően itt állni, amíg az összes ismerősétől el nem búcsúzott. Mondhatom, rég láttam ennyi csipkés kisestélyit. Kik ezek a gyereklányok?

-        Térjünk a tárgyra Gaváriusz. Vissza kell mennem perceken belül. Maga is megfagy, meg én is. Ráadásul hamarosan megint többen lesznek a megállóban. Mi történt?

-        Ja, semmi különös. Nézelődtem, keresgéltem, nem találtam semmit. Aztán bejött hozzám egy fura ember, nem kérdezett semmit, csak annyit mondott, hogy eladni valója van és hogy az első részletet ingyen adja, a többit meg majd a kialakuló árfolyam szerint. Ezzel a kezembe nyomott egy zacskót, hogy juttassam el annak a kétes katakurd bagázsnak, hátha érdekli őket. Aztán megfenyegetett, hogy ha másnak adom vagy üzletet akarok csinálni belőle, kiegyenesíti a púpomat egy baseball ütővel. Hát erre nekem semmi szükségem, idehoztam a zacskót, csináljon vele, amit akar. – Ezzel Gaváriusz előhúzott a bokorból egy kétes nylonzacskót és a kezembe nyomta.

-        Gaváriusz, igaz lelkére, meg sem nézte, mi van benne? – kérdeztem gyanakodva.

-        Hát…csak éppen hogy, talán valami érdekes irat lehet…de nem olvastam el, á, hogy gondolja. Nem egy mai darab, az látszik. És …ugyan csak félhomályban láttam…de érdekes vízjele van a lapoknak…ha fény felé tartja, egész jól kivehető.

-        Gaváriusz! Honnan tudja, ha csak félhomályban látta? Maga már megint lódít, megvizsgálta ezt az iratot alaposan, fogadjunk!

-        Ja, hát csak annyira, hogy tényleg érdemes-e idehoznom…de én már megyek is, Isten áldja! – suttogta és ezzel eltűnt a bokrok között.

Na, most jól nézek ki. Hogy menjek vissza ezzel a nylonzacskóval. Mindegy, majd lesz valahogy. Befelé menet szerencsémre összetalálkoztam az egyik szervezővel, aki felvállalta, hogy beteszi a ruhatár egyik fakkjába, csak ne felejtsem el hazamenet elkérni. Előtte azonban belenéztem a zacskóba, amiben egy üveg volt és valami boríték. Az üveget benne hagytam, de a borítékot kiemeltem, nehogy illetéktelen kézbe jusson.

Nem maradtam sokáig a buliban, izgatott a zakóm alatt rejtegetett boríték. Gyorsan elköszöntem a kollégáimtól, mondván, hogy reggel korán indulunk vidékre, nem tudok tovább maradni. Ruhatár, nylonzacskó, kabát…és irány a pesti éjszaka, nyomás haza.

Másnap elővettem a borítékot … és leesett az állam a meglepetéstől. Hallgassátok, mi állt a régi, megsárgult írásban.

 A 82. keláti pinceajtó titka

 Jó havár barátunk, hát eljutottál a 82. pinceajtóig és még képes vagy olvasni? Na, akkor ismerkedj meg a Sárkányos történetével. Ha olyan borra vagy kíváncsi, ami rokonságot fakaszt a sárkányok és a györgyök között, nem is jöhetsz más helyre, mint a 82. pincébe. Ennek a bornak hosszú története van, amihez vissza kell mennünk a korai időkbe, amikor még a sárkányok és a györgyök együtt éltek Katakurdisztán földjén. A sárkányoknak többször kellett tovább költözniük a györgyök miatt, mert azok kisajátították a természetet és lehetetlenné tették a sárkányok megszokott életvitelének a folytatását. Új területeket hódítottak meg, hogy aztán onnan is ki legyenek űzve. Történt egyszer, hogy a sárkányok megelégelték az állandó költözést és arról álmodoztak, hogy megpróbálnak emberformát ölteni, és elvegyülni a havárok, bagamérek és más györgyök között, hátha úgy könnyebb lesz az életük. Megkeresték hát a mindenféle tudományokban jártas fősárkányt, Professoro Dragonorót, hogy tudna-e segíteni nekik. Professoro Dragonoró csak ingatta a fejeit, hogy amit kérnek, az nem tudomány, hanem valami misztika, ebben ő nem tud segíteni. Azt tanácsolta viszont, hogy menjenek el Beowulf leszármazottjához, a magányosan élő, rossz hírű Teowulf-hoz, aki mindenféle átváltozások tudora. Na, megijedtek erre a sárkányok, Teowulfról tényleg csak rosszat és ijesztő dolgokat hallottak. Dragonoró azonban megnyugtatta őket: Teowulf híre valójában sokkal rosszabb, mint ő maga. Igaz, hogy tüzes, ám mégis szelíd és szerethető. A rossz híre miatt lett magányos, s emiatt nincs is lehetősége bebizonyítani, hogy ő is egy átlagosan jó sárkány. Jobb híján így elfogadta a rá kirótt szerepet. Bárki közelít hozzá, rögtön tüzet okád. Kis jószándékkal azonban szelíddé válik és szerethetővé, s akkor hátha segít a varázslatban.

Elgondolkodtak a sárkányok, hogy mit tegyenek. Mitagadás, féltek Teowulftól, mint ahogy mindenki félt tőle. Ahogy azonban egymás között beszélgettek, kiderült, egyikük sem találkozott igazán Teowulffal, mindenki csak hírből ismeri. Hosszas meditálás után úgy döntöttek, hogy sorsot húznak és a nyolc kisorsolt sárkány felkeresi Teowulfot és előadják kérésüket. Így is tettek, s másnap reggel a nyolc kiválasztott sárkány – többségük háromfejű – elindultak a szurdok felé, ahol Teowulf a napjait tengette. Mentek a szurdokban három nap, három éjjel, mikor elértek egy nagy barlanghoz. A barlang szájánál nem volt élő növény, minden üszkös és felperzselt állapotban volt.

-        Ez lesz Teowulf barlangja – gondolták és remegő lábakkal megálltak tisztes távolságra a bejárattól. Bizony jól is tették, mert nem telt bele fél perc sem és hangos robajok közepette óriási lángnyelvek törtek ki a barlang bejáratán.

-        Hát tüzesnek valóban tüzes, de hogy lesz így szelíd és szerethető? – tanácskoztak rémülten. – Forduljunk vissza és meneküljünk! – suttogta az egyik.

-        Nem erre lettünk kiválasztva. – válaszolt a legbátrabb és döntött. – Én közelebb megyek, ha alábbhagy a hőség.

-        Veled megyek, a többiek maradjanak távolabb, hátha elkél majd a segítség. – mondta a másik bátrabb sárkány.

Ezzel ketten elindultak a barlang bejárata felé.

-        Jó Teowulf, hozzád jöttünk tanácsért! – kiáltották. A válasz nem maradt el. Óriási lángfelhő csapott ki a barlang száján, alig tudtak elugrani előle.

-        Jó Teowulf, ne pusztíts el minket harsány üdvözléseddel, tanácsért jöttünk hozzád. – A második fohászból valamit megérthetett Teowulf, mert csak gyenge gőz csapott ki a barlang ajtaján, mint amikor utolsót pislákol a gyertyaláng és már csak füst marad utána.

-        Ki meri háborgatni nyugalmamat, ki az a vakmerő? Tanácsot adni én nem tudok és nem is akarok. Távozzatok a barlangom elől. – hangzott a mély dörmögés a barlang mélyéről.

-        Jó Teowulf, azt hallottuk, Te szelíd és szerethető sárkány vagy és segítesz rajtunk. Csak a Te tudásod képes arra, amit szeretnénk. – kiabált …vagy inkább siránkozott vissza a két legbátrabb sárkány, mert bizony remegett a lábuk rendesen.

A barlangból valami többszörös torokköszörülés hangzott, olyasféle, amit a györgyök akkor adnak ki magukból, amikor zavarba jönnek, majd egy békülékenyebb hang szólalt meg:

-        A tudásom? Hát az igen…az messze földön híres volt régen. És ma is az! Abból mit sem vesztettem. Gyertek hát közelebb, szedte-vette-teremtette, ha már ilyen bátran idejöttetek. Látom, ketten vagytok…vagy talán többen is? A sárkányszag erősebb, mint kettő sárkány bűze.

-        Hát…nyolcan vagyunk, de nem akartunk ennyien egyszerre megzavarni, hogy ne háborgassuk nagyon a békédet. Meg aztán…a többiek kicsit félősebbek, mint mi ketten.

-        Nyolcan? Egy egész hadsereg. De hiába. Elpörköllek titeket egy pillanat alatt, ha nyolcan is vagytok, nem marad belőletek csak néhány gőzölgő sárkánygerinc…Höhöhöhö. – Na, de ha békével jöttetek, akkor én is békével fogadlak titeket. Miben kérnétek tőlem tanácsot?

A két sárkány összenézett. Az utolsó mondat már szinte barátságos volt, mintha valóban megjelent volna a szelíd sárkány sziluettje Teowulfban. Elmondták hát, mi járatban vannak.

Teowulf meghallgatta a kérést, miközben maga sem értette, hogy mitől érzi olyan lebegően kellemes állapotban magát. Nem segített ő senkin az utóbbi húsz évben, amióta bevette magát ebbe a barlangba. Mégis hozzá jönnek a fiatal sárkányok egy ilyen bizalmi kérdéssel? Valami különös meleg járta át a csontjait.

-        Hát éppen lehetni lehet. Mindent lehet. Nincs lehetetlen. Lássuk csak. Jól értem, hogy egyfejű györgyként akartok megjelenni sárkány-mivoltotok ellenére? Végleg vagy ideiglenesen? Értem. Van rá mód, kicsit hadd gondolkodjam. Megvan. Várjatok itt, mindjárt jövök.

Ezzel Teowulf eltűnt a barlangban, majd pár perc múlva egy kis iszákkal tért vissza.

-     Ímhol ezek a magok. Ültessétek el Mordent déli lejtőjén és várjatok három évig. Harmadévre ezek a magok termést fognak hozni. Minden év tavaszán öntsetek rá ebből üvegből a tövekre. Ne aggódjatok, sosem fog elfogyni. Ebben az üvegben a saját vérem van. Kicsit öntsetek belőle egyszerre a tövekre és várjatok. Az üveg újra tele lesz. Három évig öntözzétek a töveket és szőlője fog sarjadni a munkátoknak. Ebből csináljatok bort, de a legjobb minőségben. Ha ebből isztok, györggyé lesztek. Annyira váltok györggyé, amennyire jól sikerül a borotok. Egyetlen dolog okoz csak nehézséget, a kénköves gyomrotok. Lehet, hogy nem fogtok tudni enni, ahogy a györgyök esznek. Akkor sem aggódjatok, éhen nem fogtok halni. Kívánni fogjátok az ételt, de megenni nem lesztek képesek. Ezért ne is erőlködjetek vele. Ahhoz, hogy enni is tudjatok, különösen jó évjáratot kell kifognotok. A bort, ami elkészül, Sárkányosnak nevezzétek, de meg sem említsétek, hogy ehhez Teowulfnak bármi köze van. Csodáljon a világ titeket, de ne engem. És most menjetek, elfáradtam. Húsz éve nem beszéltem senkivel. Hagyjatok magamra.

Ezzel Teowulf elvonult a barlangja mélyére és újra teljessé vált a csend az erdőben.

A fiatal sárkányok pedig elvonultak, elültették a magokat Mordent déli lejtőjén és három éven át nevelgették az ültetvényt, ahogy Teowulf tanácsolta. Harmadévre valóban megeredtek a tőkék és jó minőségű vörösbort adtak. A sárkányok megtették, ami tőlük tellett, de persze tökéletes bort nem sikerült csinálniuk. Így esett, hogy megkortyolván a bort, györggyé váltak, de az átváltozás valóban nem lett tökéletes, ahogy Teowulf is megmondta. Voltak, akik tényleg nem tudtak enni, ezért csak megrendelték az ételeket, de vagy otthagyták, vagy ki sem kérték. Mások tudtak enni, de egy-egy pillanatra visszaváltozott a nyakuk pikkelyessé vagy a kezükön kijöttek a sárkánykarmok egy-egy villanásra. Megint mások pedig olyan évjáratot fogtak ki, hogy egy idő után visszaváltoztak sárkánnyá. Vagy csak györgyi habitusuk megnyilvánulásaiban vagy pedig ténylegesen. Az utóbbi esetek rázták meg igazán a györgyök világát, mert ez látványos és ijesztő volt, de valójában az előbbitől szenvedtek többet a havár férfiak, mert a legtöbb lelkében visszaváltozott sárkány női alakban vált györggyé.

A Sárkányos alapjául szolgáló szőlő azóta is terem Mordent déli lejtőjén, de a belőle készült nedű már békés borrá változott, aminek a mottója azonban továbbra is Teowulf lelkivilágát hordja magán:

Tüzes, ám mégis szelíd és szerethető. 

  

Eddig tartott a régi, megsárgult dokumentum, ami nagyon rossz állapotban volt, nem is hoztam ide, inkább lemásoltam a tartalmát, hogy ne töredezzen tovább. A nylonzacskóban viszont egy üveg Sárkányos volt, amit most – remélve, hogy már varázsereje elillant, csak a jó íze maradt meg – megbontunk az értékes lelet tiszteletére. A címkéjén ott olvashatjátok a régi mottót: Tüzes, am mégis szelíd és szerethető. 


[1] Ínyesinas, 13. évi folyam, 5. Protán havi (2011.január) Értesítőpótló; Giwdul halála, pp 11-14.   http://katakurdisztan.hu/sarkany_oldalak.html

[2] Ínyesinas 10. évi folyam, 9. Szent Krizoprász havi (2008. június) Értesítőpótló; Stephanus Bartolits kalandja a sárkányvérfával pp 17-23. Ladón története a 21-22. oldalon található.   http://katakurdisztan.hu/sarkany_oldalak.html

**********************

V.

A Gaváriusz által az éj leple alatt átadott dokumentum a Teowulf saját véréből készült Sárkányos borral, de főként az ettől györggyé vált sárkányokkal elég döbbenetesnek tűnt. A 82. keláti pinceajtó titka és Frantisek Korkociag hajmeresztő története az ételüket megrendelő, de ki sem kérő furcsa szerzetekről, akik ráadásul állandóan isszák a nagy mennyiségű vizet, szinte adja a következtetést, hogy ezek szerint Korkociag éttermét bizony györggyé vált sárkányok látogatják. Ennek még a puszta gondolata is hátborzongató, ugyanakkor ezt a feltevést rögtön alátámasztaná Gaváriusz első, a Márkus sörözőben felolvasott régi dokumentuma a dugótornyok alá rejtett sárkánytojásokról. Akkor végül is lehet, hogy Giwdul távoli leszármazottai keresik a sárkánytojásokat györggyé vált formájukban.

Már ha ebből az egészből, amit itt Korkociag és Gaváriusz összehordott, bármi is igaz. Végül is semmilyen tényszerű dolog sincs a kezünkben. Gaváriusz megsárgult dokumentumai lehetnek közönséges hamisítványok, Frantisek Korkociag egész története lehet egy előrehaladott betegségben szenvedő elme sajátos szüleménye, ki tudja, mi itt az igazság.

Igen, de akkor tényleg, mi az igazság? Nem hagyott nyugodni a kérdés. Ez járt a fejemben a karácsonyi ünnepek alatt, a Symposion estéjén a dokumentum felolvasása utáni éjszakán, Szilveszter éjjel és egyáltalán, mindenkor. Nincs mese, január elején úgy döntöttem, hogy most én keresem meg Gaváriuszt, valljon színt.

Egyik délután elballagtam a Múzeum körútra, az antikváriumba. Majd én rajtaütésszerűen kifaggatom Gaváriuszt, akárhány barna sörömbe is kerül. Biztos meg lesz lepődve az öreg, hogy most én keresem. Vagy talán már várja is? Ki tudja.

Végigsétáltam az antikváriumon, de sehol sem láttam. Biztos előkerül valahonnan, gondoltam és elütve az időt, cél nélkül válogattam a könyvek között. Egyszer csak egy helyes, fiatal antikvárius leány jött oda hozzám:

-        Bocsánat uram, látom, nagyon keres valamit, talán segíthetek.

-        Jaj, köszönöm, de igazából az öreg barátomat, Gaváriuszt keresem és gondoltam, addig nézelődöm, amíg előkerül a raktárból – válaszoltam a kedves megszólításra, gondolván, hogy talán szól neki, hogy vendége érkezett. Az antikvárius lány válasza azonban meglepő volt.

-        Ja, hát akkor hiába fáradt ide. Gaváriusz tegnapelőtt elutazott és csak a jövő hét második felében tér vissza.

-        Elutazott? Nahát, nem is említette nekem. Talán valahová vidékre ment? – próbáltam kipuhatolni, hogy megtudhatok-e többet az eladótól.

-        Külföldre utazott, de elég váratlanul, szinte egyik percről a másikra döntött így. Lengyelországba kellett mennie, a jegyek megvásárlásában is én segítettem neki, mert azonnal szüksége volt rá, de úgy láttam, nincs gyakorlata az efféle gyors jegyvételekben. Én viszont imádok utazni, utazásokat szervezni, jegyet venni online…Szóval segítettem neki, csak innen tudom.

-        Aha, ezek szerint most Varsóban van – mondtam félhangosan, mintegy tűnődve azon, mi lehetett ilyen fontos Gaváriusznak.

-        Nem, nem Varsóba ment. Gondolkodott, hogy Varsóba megy repülővel, és onnan tovább, de végül is addig néztem neki a lehetőségeket, hogy kiderült, másfél óra múlva indul egy Flixbus Krakkóba és ott átszállva a Gdyniába menő Flixbusra, másnap reggel 7-re már ott is van.

-        Ah, ezek szerint Gdyniába ment?? – kérdeztem teljes döbbenettel.

-        Ja, nem csak abba az irányba. Torunba készült és ahhoz kerestük a leggyorsabb megoldást. Mikor meghallotta, hogy ha eléri a másfél óra múlva induló buszt, akkor reggelre ott van, szinte a nyakamba borult. Aranyos ember, ez biztos…bár ez az utazás…hogy is mondjam, kissé tinédzseresre sikerült. Nem is ment haza, csak úgy innen elment, előtte még elrohant néhány dugóhúzót venni, ezt nem is értettem. Meg hát egy hétre csak úgy elmenni minden nélkül…Bocsánat, hogy mondom, de a kollégák itt csak összenéztek és nevettek: biztos nő van a dologban, azért ez a megfiatalodás.

-        Ugyan, Gaváriusz nem egy olyan ember, én ismerem elég jól – mondtam neki, bár az egész történetből én sem értettem egy szót sem. Minek ment Gaváriusz Torunba? Így hirtelen. Minden előzmény nélkül. Furcsa.

-        Kicsit kezdek aggódni a barátomért – mondtam, hogy lehetőségem legyen tovább kérdezősködni – Nem hagyott semmi üzenetet vagy nyomot, hogy miért kellett ilyen hirtelen elutaznia?

-        Hát, nem tudom. Valami régi metszeteket tanulmányozott az utóbbi napokban és … persze, tudom, ez hülyeségnek hangzik...de mintha állandóan valami dugótornyokat emlegetett volna. Az elutazását meg valami …bocsánat, ha rosszul értettem…valami börtönlátogatással kötötte volna össze. De nem tűnt zavarosnak a gondolkodása, csak furcsa volt. Nagyon szomorú lennék, ha valami baja esne. Olyan édes ember.

Megdöbbenve néztem ezt a helyes antikvárius leányt. Ahogy ezt az utolsó két mondatot mondta. Még talán egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. És ahogy a kollégák találgatását említette. Te jó isten, lehet, hogy az öreg, púpos Gaváriusz az ujja köré csavarja a nőket és én ezt észre sem vettem?

Nekem viszont most ez jól jött. Ha ez a leány is aggódik, akkor biztos segít.

-        Segít nekem körülnézni a raktárban az asztalán? Hátha megértjük, miért kellett így elrohannia – kérdeztem a leányt.

-        Persze, jöjjön, rettenetesen nagy rendetlenség van az asztalán, kéne mellé valaki, aki rendben tartja a dolgait – legalább otthon, ha itt nem is.

Bementünk és ami elém tárult, az túltett minden elképzelésemen. Hat rétegnyi vastagságban a régi könyvek, metszetek, másolatok, mindez valami tökéletesen egyenletes káoszt alkotva.

-        Azt hiszem, igaza van. Bár lehet, hogy a barátom egyedül ebben a káoszban érzi jól magát és ki tud igazodni benne. Másnak viszont reménytelen itt bármit megtalálni.

Gyorsan körülnéztem az asztalon, de semmi különöset nem láttam. Egyetlen régi kép keltette fel a figyelmemet, ami az asztalt borító könyv- és papírrengeteg legtetején volt. Talán ez került oda legutoljára, hiszen itt nyilván időrendben fedik egymást a rétegek. Ami idekerül, az már sosem jut vissza a helyére – ezt üzente az asztal. Annyira volt időm, hogy egy fotót csináltam róla, hátha ad valami támpontot.

-        Hát, amit itt láttam, attól nem lettem okosabb – mondtam letörten. – Bízzunk abban, hogy visszatér épségben és hátha akkor kiderül, hogy mi volt ez a múlhatatlanul fontos ügy.

Ezzel elköszöntem az antikvárius lánytól és hazajöttem. A hallottak azonban nem hagytak nyugodni. Mit keres Gaváriusz Torunban? Miért kellett ilyen hirtelen elrohannia? Van-e köze ennek az egésznek Korkociagnak és a szellemvacsorázóknak? Sok-sok megoldatlan kérdés merült fel bennem. Aztán rájöttem, hogy ezt a kérdéskört szisztematikusan kell körüljárnom, s akkor többre jutok.

Először is miért éppen Torun? Egyáltalán mit lehet tudni Torunról? Talán a legelső, ami eszembe jut, hogy Kopernikusz szülőhelye. Meg hát persze Samuel Thomas Sömmerring, az elektrokémiai elven működő távíró feltalálója is itt született, január 28-án lesz ennek a 265-ik évfordulója. Ez azonban aligha izgathatja fel ennyire Gaváriuszt, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb német anatómust tisztelhetjük benne. Érdekesebb az, hogy Torun-nak van német neve is, Thurn, de magyar neve is van, Toronya. Amúgy a Visztula partján terül el, akárcsak Varsó, de attól 185 km-re nyugatra. Belvárosa – melyet nem érintettek a háborúk – az Unesco Világörökség része. Ez azonban megint csak nem ad kapaszkodót Gaváriusz utazásához.

Marad még az asztalon fekvő régi fénykép. Egy templom tövében álló, elég nagy rotunda, amit fura falak vesznek körül.

Hát ezzel nem sokra megyek. Nekem nem ismerős, talán majd sokat utazó ismerőseimet kell megkérdezni, mi is ez és hol van. És persze, hogy mi köze van Torunhoz?

Végignéztem Torun nevezetességeit, de az sem vitt közelebb a megoldáshoz. A város azonban kezdett egyre jobban megtetszeni. A Google Earth-szel nézegettem az óvárost, s kezdett nekem is olyan érzésem lenni, hogy el kell mennünk Torun-ba. Nemzetközi repülőtere is van a szomszéd városnak, Bydgoszcznak, a Jan Paderewski reptér. Érdemes lenne ide elmenni.

Ahogy viszont a toruni planetáriumot kezdtem el keresni a térképen, ami egy érdekes rotunda formáját mutatja, váratlanul érdekes formációra bukkantam, aminek a neve egyszerűen Okraglak volt a térképen és feltűnően üres volt a környezete. A meglepetés akkor ért, mikor megnéztem a lengyel-magyar szótárban, mi az okraglak. Hát rotunda! A Piekary utca és a Fosa Staromiejska által körülvett részen egy fantasztikus rotunda áll, falakkal körbevéve. Ez pontosan az a rotunda, amit Gaváriusz asztalán találtam!

A lengyel nevén Areszt Sledczy azért van magas falakkal és szögesdróttal kötrülvéve, mert ez egy hajdani börtön. És az antikvárius kislány azt emlegette, hogy Gaváriusz valami börtönlátogatásra ment. Igen, ez lesz az, ez a furcsa épület – ami nem más, mint egy dugótorony – a célja Gaváriusz utazásának. Nyilván Frantisek Korkociag hívta oda a szellemvacsorázók miatt. De miért kellett neki az utazás előtt dugóhúzókat vennie? Ez még mindig talányos, akárcsak a varsói étteremből ellopkodott dugóhúzók.

Na, akkor mindent értek. Korkociag talált valami érdekeset ennél a dugótoronynál – ki tudja mit – és odahívta Gaváriuszt. Ez már így érthetőbb.

Megnyugodva kezdtem el dolgozni, a rejtély meg van oldva, ha csak részlegesen is, Gaváriusz utazását Korkociag hatása váltotta ki. Majd ha visszajön, biztos kiderül, hogy mi történt. Belemerültem volna az előttem fekvő, műholdkommunikációval foglalkozó könyvbe, mikor megszólalt az asztalon a telefon.

-        A recepcióról beszélek, érkezett egy külföldi látogatója. Itt várja önt.

-        Köszönöm, máris megyek - válaszoltam. Meglepő volt a telefon, nem vártam senkit, de elő szokott fordulni, hogy valamelyik társhatóságtól itt jár egy ismerősöm és felhív, hogy váltsunk pár szót. Lementem hát a recepcióra és földbe gyökeredzett a lábam: a pult mögötti várakozóban Frantisek Korkociag állt!

**********************

VI.

„Uramatyám! De hiszen ha Korkociag itt van, akkor hová ment Gaváriusz? És egyáltalán: miért keres engem ez az ember? Miért nem Varsóban egyengeti az éttermét, a Barbakánt?” – egymás után villámlottak bennem a kérdések, míg odamentem hozzá a vendégváróba.

-        Szeretettel üdvözlöm ismét Budapesten, kedves barátom. Kedves, hogy meglátogatott, miben segíthetek? – kezdem meg a beszélgetésünket.

-        Jaj, nem is tudom, hol kezdjem, talán azt, hogy hol van Gaváriusz, de inkább mégis azt, hogy mi is történt tegnap, amit elmondanék, de magam sem voltam ott, tehát inkább ha együttgondolkodnánk – hadarta el mindezt egyetlen lélegzetre és kétségbeesve próbált valami összeszedettséget mutatni.

-        Na, kedves barátom, menjünk talán ezeken sorba. Nem itt kéne viszont ezt megbeszélnünk, meg hát magának is jól esne, ahogy látom egy erős kávé. Jöjjön, menjünk fel a szobámba és higgadtan, sorban beszéljük meg, mi is történt – javasoltam, mert nyilvánvaló volt, hogy itt valami hosszabb mondanivalója lesz dugóhúzós barátunknak, ha egyáltalán sikerül magához térnie.

Felmentünk hát és Frantiszek megivott egy jó erős kávét, vagy két üveg vizet és addig nem hagytam szóhoz jutni, amíg kényelembe nem helyezte magát. Na, ez nem volt könnyű, látszott rajta, hogy máris szaladna tovább, csak éppen azt nem tudtam, hogy miért.

Végre kicsit összeszedte magát és nekikezdett a történetnek.

-        Igazából ott kezdődött minden, hogy Gaváriusz három napja felhívott, hogy talált valami érdekeset és személyesen kellene megvitatnunk. Megbeszéltük, hogy amúgy is kell jönnöm Magyarországra és tegnapra megbeszéltünk egy találkozót. Nem mondta meg, hogy mit talált, de egyértelmű volt, hogy a dugótornyokkal kapcsolatban van valami újdonsága. Persze, hogy érdekelt a dolog, tegnap az első repülővel idejöttem és délben a megbeszélt helyen vártam Gaváriuszt. Csakhogy nem jött. Erre persze felhívtam telefonon, de ki volt kapcsolva, csak üzenetet tudtam neki hagyni. Vártam még rá fél órát, aztán mentem tovább a dolgomra, de azóta sem hívott vissza. Kicsit aggódom, mi történt vele. Közben késő este a feleségem hívott, hogy váratlan vendégek jöttek a Barbakánba, megint jöttek a szellemvacsorázók. Sajnálta, hogy nem vagyok ott, de próbált figyelni. Mivel sok vendég volt tegnap, így nem tudta összefüggően hallgatni őket, de a téma megint az volt, hogy merre vannak még megvizsgálható dugótornyok. Annyit hallott, hogy a jövő héten a toruni rotundát fogják alaposabban megvizsgálni, mert ott „jelek mutatkoznak”. Sajnos azt nem tudta kihallgatni, hogy mit jelent ez pontosan, milyen „jelek mutatkoznak” és milyen formában. Azért hívott fel, hogy egyáltalán tudjak erről a toruni rotundáról. Én még sosem hallottam róla, pedig ott van Lengyelországban.

Mitagadás, elég meglepetten hallgattam Korkociag szavait. Vajon véletlen-e hogy Gaváriusz éppen Torunba utazott, vagy éppen a szellemvacsorázókat próbálja megelőzni. És főként miben előzi meg őket? Csak nem egy város közepén akar aláásni egy rotundának és sárkánytojást keresni? Ráadásul ez egy börtön – vagy legalábbis az volt.

Mindegy, most először azt kellett eldöntenem, tudjak-e róla, hogy Gaváriusz éppen Torunban van, vagy ne szóljak erről. Végül is biztosat én sem tudok. Úgy döntöttem, egyelőre nem szólok róla, hogy sejtem, merre lehet Gaváriusz.

-        Mondott még valami érdekeset a felesége? Bármilyen olyasmit, hogy mit is akarnak a dugótornyokkal? – kérdeztem.

-        Ja, igen, valami feltárást emlegettek. Megint nézegették a dugóhúzókat és a feleségem még örömmel mondta, hogy egy híján az összes eltűnt dugóhúzó megkerült. Ez azért jó hír, nem egy értékes gyűjtemény, de hogy szétlopkodják…ezt nem hittem volna.

-        Korkociag, meg tudta mondani a felesége, hogy milyen fajta dugóhúzó az, ami még hiányzik? Ki kellene találnunk, mire jó nekik a dugóhúzó, s melyik fajta érdekli őket. Nem tudom, ez mit segít rajtunk, de hátha érdekes.

-        Ó, hát így nem mondta, de azt sejtem, hogy a Nürnbergi-olló mintájára működő dugóhúzók közül hiányzik az egyik. Tudja, ez az a dugóhúzó, amihez kevesebb erő kell, hogy kihúzza a nehezen mozduló dugókat. – magyarázta Korkociag és ettől szemmel láthatóan meg is nyugodott. Úgy láttam, inkább pszichés jellegű a zavara, mint sem hogy ténylegesen bajban lenne.

Végül abban maradtunk, hogy én megpróbálok Gaváriusz nyomára bukkanni, úgymond átveszem tőle ezt a terhet, Ő meg nyugodtan intézze tovább, amiért eredetileg jött. Nyilván Gaváriusznak közbejött valami, ha akar valamit, majd jelentkezik újra, nyugtattam meg. Korkociag ebbe beleegyezett, mert ő hamarosan visszautazik, nincs sok ideje. Aztán még elejtett egy megjegyzést, ami arra utalt, hogy jövő héten megpróbál szabadságra menni és átutazik Torunba, mert ki akarja figyelni, mi fog ott történni. Ezzel elköszönt és kiviharzott a szobámból.

Kivittem Korkociag kávéscsészéjét, s közben azon meditáltam, miért éppen a Nürnbergi-ollós dugóhúzó keltette fel a fantáziáját a szellemvacsorázóknak. Gaváriusz is vitt magával dugóhúzókat – jutott eszembe. Mit csinálnak ezek a dugóhúzóval? Meg kéne nézni…

Szórakozottan ültem le a gépem elé, elgondolkodva azon, hogy mennyien indulnak Torunba megnézni a rotundát. Közben nyomogattam a klaviatúrát és egyszer csak azt vettem észre, hogy a Budapest-Gdynia menetrendet nézegetem, hogy mikor is indul busz Krakkón át Torun felé. Lehet, hogy nekem is ideje elindulnom?

**********************

VII.

Kellemesen ringatott a járat, a kiolvasott könyvem ott hevert a mellettem lévő üres ülésen. A varsói Zachódnia pályaudvarról nem egészen három órás a vonatút Torunig, a délutáni napsütés bágyadtan világította meg a tájat, a reggel óta tartó utazástól kissé elpilledve, szinte félálomban tettem meg az utolsó órát.

Minek jöttem ki Torunba? Magam sem tudom. Gaváriuszt nyilván semmi esélyem megtalálni, az Areszt Sledczy nyáron sokkal érdekesebb, a város ugyan vonzó, de hát miért kellene éppen most, hogy megnézzem? Na, mindegy, ezt a szabadságot így is, úgy is el kellett valahogy töltenem, hátha mégis történik valami ott a rotunda táján, ha már egyszer mindenki oda akar utazni.

Másnap reggel korán felkeltem, a Hotel Petite Fleur előző este eléggé elkényeztetett. A jó hangulatú francia étterem, a mellette található szivarszoba a kiváló konyakkal, egy jó mély alvás az egész napi utazás után teljesen elfeledtette velem, miért is jöttem, igaz nem volt nehéz elfelejteni, hiszen magam sem tudtam. A szálloda a Piekary utcában volt, talán 200 méterre a rotundától, így nem jelentett nagy sétát odamenni. Igen ám, de száz méter után meglepetés ért: az utca le volt zárva, s a kora reggeli időpont ellenére is már munkások dolgoztak a rotunda mellett. Több munkagép is a helyszínen volt, hangos lengyel vezényszavak verték fel a kora reggeli csendet. Mi ez? Hogy jutok most közelebb, hogy megnézzem, mi történik?

Óvatosan átbújtam a lezárás alatt és igyekeztem nagyon hivatalos látszatot teremteni, mint aki a munkák ellenőrzésére jött. Sikerült is közelebb jutnom, s láttam, hogy a rotunda mellett egy mély, ferde alagutat igyekeznek a munkások kialakítani, amihez egy fura munkagép közeledett, valami nagy ormánnyal. Egy hosszú, több méteres fúróalkalmatosság volt az elején, s hirtelen ráeszméltem, mire hasonlít: egy dugóhúzóra!!

Ebben a pillanatban odajött egy munkás és élénken elkezdett lengyelül magyarázni. Nem úgy tűnt, mint aki el akar távolítani, inkább olyan érzésem volt, hogy valamiféle beszámolót ad a munkák állásáról. Persze egy szót sem értettem belőle. A hirtelen jött helyzetben nem is tudtam mit csináljak. Angolul mondtam neki, hogy az Európai Unió megbízásából jöttem a Világörökség Hivatal küldötteként. Hogy van-e ilyen hivatal, a fene sem tudja, de hát Brüsszelben mindenféle hivatal van, most már ezt is létrehoztam. Erre jelezte, hogy várjak egy percet és küldi az angolul tudó építésvezetőt vagy hasonlót.

Nem telt bele egy perc és vidám sárga mellényben és védősisakban egy fiatal úriember jött oda hozzám, aki tökéletes angolsággal elmondta, hogy jól haladnak, a feltáró alagút rövidesen készen áll és a költségek sem fognak jelentősen nőni, mert nem találkoztak a fúrás közben sziklával. Na, most aztán kutyaszorítóba kerültem! Itt tényleg elhitték, hogy ellenőrizni jöttem. Ebből nagy lebukás lesz, az már biztos.

Körülményesen megkérdeztem tőle, meg tudja-e mutatni a terveket a feltárás következő fázisához, mert szerintem az lesz az igazán kritikus része a projektnek. Sajnálkozva mondta, hogy erre nincs módja, van itt valami külföldi munkavezető, aki kézben tartja a dolgokat, talán vele kellene beszélnem. Név szerint kicsoda, kérdeztem elbizonytalanodva, mert éreztem, hogy egyre kellemetlenebb helyzetbe kerülők. Füleltem a választ, hogy legalább azt tudjam, miféle náció előtt kell majd kimagyarázni magam. Válaszként azonban nem nevet mondott, hanem elnézést kért, hogy nem tudja megjegyezni a nevet, mert olyan latinosan hangzik, pedig egy magyar emberről van szó. Önkéntelenül csúszott ki a számon: csak nem a híres mélyépítő, Gaváriusz úr vezeti a feltárást? De, de ez az, így van, rögtön hívom is, mondta és elrohant.

Na, ez a probléma megoldódott, lesz helyette több másik – gondoltam magamban. Vajon most mit lép Gaváriusz, aki nyilván nem számított semmilyen EU-s ellenőrzésre. Ja, de most eszmélek: hogy a fenébe érte el ez a minden hájjal megkent öregember, hogy ő vezethesse ezt a fura munkát? Vagy az egészet ő is találta ki?

Közben láttam, hogy a mobil konténerbe telepített irodából többen is jönnek kifelé, ketten felém, a harmadik ember pedig eltűnik a mobil konténer mögött…de ez a furcsa járás, a púpos termet…de hiszen ez maga Gaváriusz, aki nem mer idejönni! Önkéntelenül elmosolyodtam. Nem nekem lesz itt a legnagyobb problémám, már látom. Közben a két ember odaért mellém, bemutatkoztak és sajnálattal közölték, hogy a munkavezetőt nem tudják, merre van, de délelőtt biztos nem fog előkerülni, talán jöjjek vissza délután, akkor biztosan itt lesz.

Megköszöntem a tájékoztatást és jeleztem, hogy több területre is mennem kell, így akkor itt most nem is nézek körül. Gyorsan elindultam a mobil iroda mögé, ahol még láttam a Fosa Staromiejskán Gaváriuszt, amint szedi a lábait, amennyire tőle telt, hogy eltűnjön a rotunda közeléből. Na, öreg barátom, erre nem számítottál – gondoltam magamban és távolról követtem az öreget, hogy ne hozzam rá rögtön a frászt. Néhány sarokkal odébb egy kávézóba, a Kona Coast Caféba fordult be, ami már nyitva volt. Na itt a megoldás, innen nem menekül! Persze ez egyben egy apartmanház is, ahogy néztem. Ha itt van a szobája, akkor el tud tűnni előttem. Gyorsan beléptem a kávézórészbe és megnyugodtam. Gaváriusz ott ült és már hozták neki a csapolt barna sörét. Tud ez az ember élni!

-      Üdvözlöm, Gaváriusz a toruni reggel forgatagában – szólaltam meg a háta mögött – fizetem a sörét, ha megengedi.

A hatás félelmetes volt! Gaváriusz úgy fordult meg hirtelen, hogy majdnem elsodorta a sörét és teljes volt a zavarodottsága.

-      Ó, hát maga az, a frászt hozta rám! Hogy kerül ide, pont ebbe az isten háta mögötti kávézóba? Egyáltalán mit keres itt, Torunban?

-       Hát ezt én is kérdezhetném – válaszoltam – Magát meg halálra keresik Budapesten. Mi történik itt az Okraglak mellett és hogy kerül maga bele ebbe az egész érthetetlen munkába?

-      Okraglak? Hát az meg micsoda – kérdezte hamiskásan – Sose hallottam ezt a nevet.

-     Ugyan építésvezető úr, ne hamukáljon, hanem valljon színt – mondtam neki mérgesen – Arról meséljen, mi ez az egész szemfényvesztés, amit megszervezett itt a békés város kellős közepén.

-      Na jó, látom többet tud, mint gondoltam – tört meg Gaváriusz – Ez egy kicsit hosszabb történet, ha iszik velem egy sört, esetleg kettőt, elmesélem.

**********************

VIII.

 Megadóan intettem a pultnál álló szemrevaló kisasszonynak, hogy hozzon még a barna sörből néhány korsóval, mert azt már láttam, hogy nem ússzuk meg a készülő történetet két liter alatt. De hát az információ pénz, ezt tudomásul kell venni és Gaváriusz árfolyama csak korsóegyenértékkel jegyezhető a tőzsdén. Jött is a hölgy négy korsóval és széles mosollyal rakta le őket Gaváriusz elé. Egyet gyorsan magam elé húztam. Ez az ember már itt is meghülyítette a nőket? Pedig alig pár napja van itt. Otthon meg az antikváriumban aggónak érte. Na, hiába, Gaváriusz egy sajátos figura, ezt tudomásul kell venni.

-                     Na, hát az történt, hogy kicsit kutattam a régi iratok között – kezdte Gaváriusz a magyarázkodást. – Megvizsgáltam egy csomó anyagot, amit még régebben gyűjtöttem össze a drakonológiai kutatások alatt, még akkor, amikor Mitics Draggoval találkoztunk. Gondoltam, hátha néhány dolog, amit akkor nem értettem, most a helyére kerül. Dugótornyokról, rotundákról már akkor is szó esett.

-                     Na és mit talált, Gaváriusz? – próbáltam egy kicsit siettetni az elbeszélést, na nem a sörök miatt, hanem hogy végre kibökje, mi ez az egész felfordulás.

-                     Hát éppen ez az, nem találtam semmit. – válaszolta belekortyolva a sörébe, mint aki éppen azon gondolkodik, hogy lehetne a történetet úgy elnyújtani, hogy még négy korsó érkezzen. – Semmilyen apró jel, áruló mondat nem volt ezekben az anyagokban. Képzelheti, milyen csalódott voltam.

Ezzel, mint aki végzett a témával, Gaváriusz elnézett a végtelen semmibe, mintegy illusztrálandó a hatalmas csalódottságát. Kortyolt egyet a söréből és látszott, hogy még vár egy kis bíztatást.

-                     Na és? Akkor hogy került ide Toruńba? Csak nem akarja azt mondani, hogy a csalódás idevetette? – kérdeztem egy kicsit dühösen.

-                     Ja, hogy ide? – révedt vissza a valóságba. – Hát ez egyszerű. Elkezdtem keresni a sárkányészlelésekről szóló feljegyzéseket. Akkor figyeltem fel egy réges-régi feljegyzésre. – Ezzel a belső zsebéből előhúzott egy gyűrött fénymásolatot a következő szöveggel:

On August 13, 1746, foreman of carpentry Johann Georg Hieronimi and Kataharina Storchin, a soldier's wife, testified in the municipal clerk in Torun, that in the spring of 1746 they saw a dragon. The monster was able to fly and swim, had 2 meters in length, its head and the whole body were dark grey, the tail was pale brown and shiny. Flying dragon (draco volans) appeared near Struga Torunska, in the region of Prezedzamcze, and flew away to Teutonic castle ruins.

Azaz:

1746. augusztus 13-án Johann Georg Hieronimi ácsmester és Katharina Storchin, egy katona felesége a Toruń városi elöljáróságon tanúskodtak arról, hogy 1746 tavaszán sárkányt láttak. A szörny képes volt repülni és úszni, 2 méter hosszú volt és az egész teste sötétszürke volt, csak a farka volt halványbarna és fényes. A repülő sárkány (Draco volans) Prezedzamcze körzetben Struga Torunska közelében tűnt fel és a teuton várromhoz repült.

-        Tudom, ez még nem jelent semmit. Számtalan ilyen feljegyzés létezik, amiknek semmi alapjuk nincsen. Nagyon nem is figyeltem a dologra, de pár nappal később valaki behozott egy albumot, amiben egy dublini hölgy egy fura motívummal díszített párnái, trikói és egyebei jelentek meg. A hölgy Justyna Jaszke, a motívum pedig a Dragon Egg Fractal Art nevet viselte az albumban. Persze, hogy felkaptam a fejemet rá. Megkerestem ezt a hölgyet, akiről kiderült, grafikusnak és fényképésznek vallja magát. A harmincas évei közepét taposhatja, egy fényképet is küldött már magáról. Már Amerikában is árulja az alkotásait és kezdi úgy érezni, megtalálta a helyét a világban. A neve alapján felmerült gyanúm is beigazolódott: lengyelnek vallja magát, ott is született. Ez eddig egy szabványosnak mondható kelet-európai történet, nincs benne semmi különleges. Izgalmassá akkor vált, mikor rákérdeztem a motívum keletkezésére.

     

Ezen a ponton Gaváriusz nagyot húzott a söréből és egy mozdulattal jelezte, hogy itt az italok utánpótlásának igencsak helye lenne. Már eleget mondott ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, de keveset ahhoz, hogy úgy érezzem, eleget tudok. Lemondóan intettem hát a hölgynek, aki oda sem jött, hanem máris a csapoló mögé penderült. Lehet, hogy Gaváriusz minden nap itt vendégelteti meg magát valakivel?

-   Na, egész jó sört csapolnak errefelé, akkor folytatom. – Sóhajtott egyet Gaváriusz és egy nagyot húzott a friss korsóból. – Na, tehát kiderült, hogy Justyna valóban Lengyelországból jött, a rokonai most is itt élnek. Egyszer még régen a nagymamájától kapott egy érdekes tojást, olyan az anyaga, mintha kőből lenne, de mégis valami furcsa tapintása van a felületének. Arra emlékszik, hogy a nagymamája elmondott egy történetet arról, hogy régen sok sárkány fordult meg abban a városban, ahol lakott és ez egy igazi sárkánytojás, ami megkövült. Persze azonnal megkérdeztem, hová való a nagymamája. Kiderült, hogy toruńi és nem messze lakik a teuton várromoktól. Hát persze, hogy elkezdett érdekelni ez a város. Ahogy tovább faggattam, még annyit mondott, hogy valami kör alakú épületet emlegetett a nagyanyja, ami alatt lehet ilyen megkövült tojásokat találni. Mindent félretettem hát és elkezdtem a lengyel antikvárius barátaimon keresztül érdeklődni a toruńi legendák után. Érdekes képeket küldtek vissza. A Visztula partjánál valóban ott van egy sárkány szobra, állítólag ezt látták 1746-ban többen is. Erről több fényképet is kaptam. A folyóparton több sárkányos falfestmény is van, él a sárkánykultusz a városban. A rotundáról viszont szinte senki nem volt hajlandó semmit sem mondani. „Elátkozott hely az” – ez volt a legtöbb, amit kaptam. Aztán végre valaki megírta, hogy most meg sem lehet közelíteni, lezárták, mert valami csövet ki kell cserélni alatta, ami megsérült és problémát okozhat a város vízellátásában. Éppen keresnek valakit, aki levezényli a munkálatokat. Na, ekkor döntöttem úgy, hogy nekem ezt látnom kell. Nekiindultam hát és idejöttem. Most pedig kemény munkával vezetem a csőcserét – és persze közben kicsit alákacsintok a toronynak, ki tudja, hátha ott van alatta egy arany sárkánytojás!

 



Ezzel Gaváriusz egy újabb nagy kortyot húzott a korsójából. Szemmel láthatólag úgy gondolta, most már aztán mindent elmondott. Pedig számomra most már teljesen zavarossá vált a helyzet. Ha Gaváriusz így jutott a toruńi rotunda nyomára, akkor a szellemvacsorázók milyen módon jutottak arra a következtetésre, hogy „Toruńban jelek mutatkoznak”. Aztán meg hogy van az, hogy Gaváriusz idejön és elvállal egy mélyépítési munkavezetést. Valami itt nem stimmel.

-  Gaváriusz! Nekem mindegy, hogy mit és hogyan csinál itt, de van néhány olyan dolog, ami miatt maga után kellett jönnöm. Akkor tudok segíteni, ha maga is segít. Nekem ez a történet nem áll össze. Tud arról, hogy a fél világ Toruńba készül, hogy meglátogassa az Areszt Sledczy-t? Itt napokon belül olyan szellemjárás lesz, amilyen még sosem volt. Honnan veszi most mindenki azt, hogy Toruńba kel jönni? Nem őket akarta inkább megelőzni? Jobb lenne, ha igyekezne eltűnni innen, mielőtt az érkezők lebuktatják.

Gaváriusz szemében egy huncut mosoly jelent meg.
Arról is gondoskodtam, hogy ilyen probléma ne legyen. Kitaláltam már mindent a nyugodt kutatásokhoz. Csak maga nem volt bekalkulálva. Mindenre én sem gondolhatok!

t várja, hogy inkább tűnjek el.

-   Gaváriusz, nekem most egyetlen célom van. Nem akarom, hogy bajba kerüljön. Elmehetek, de akkor egyenesen a rendőrségre megyek és bejelentem, hogy egy szélhámos vette felügyelete alá az itt zajló munkákat és kérni fogom a hazatoloncolását. Máshogy nem tudom magát megmenteni, de azt látom, hogy ha hagyom, amit csinál, abból baj lesz.

-    Jajjaj, nem kell mindjárt fenyegetőzni, nincs itt semmi stikli és semmi veszély, csak kíváncsiság. De látom, nem tudom megnyugtatni, inkább elmondom az igazat abban a reményben, hogy meg fogja érteni a dolgokat és segít nekünk. – tekerte tovább a gondolatot Gaváriusz. – Persze, az igazság mindig hosszabb, mint a füllentés, és hát ugye…itt ezek a korsók…ha esetleg.

Lemondóan intettem a pultnál mosolygó hölgynek, de azért egy pillanatra megállt a kezem a levegőben. A tálcán már három korsó ott állt csapolva és éppen a negyediket fejezte be a hölgy, amikor szólni akartam neki. Honnan tudja? Mi folyik itt? Már a sörön kívül.

Közben oda is libbent a tálcával, három korsót letett Gaváriusz elé, egyet pedig kacér mosoly keretében elém.

-  Akarni esetleg fizet? – kérdezte erős akcentussal. – járni ide sok magyar, szeretni polák sör, de fizetni nem mindig – mondta és jelentősen Gaváriuszra nézett.

Kész maffia, gondoltam magamban és elővettem két száz zlotyist. Odaadtam a hölgynek, aki egy újabb kacér mosolyt eresztett meg.

-   Koszonom. Ebben lenni még kettó-kettó korsó. Hozni, ha te inteni. Csók! – viharzott el a pénzzel.

-    Na, kedves Gaváriusz, akkor most hadd halljam a történet következő igaz változatát, ha már az előzőt végighallgattam.

**********************

IX.

-    Na jó, jó, végül is a maga érdekében dolgozom, csak ezt még nem mondtam el – kezdte magát megadni Gaváriusz. – Komoly dolog, ami itt folyik, kell hozzá egy kis kurázsi, hogy az ember előbbre tudjon jutni és néha … hát hogy is mondjam … ügyeskedni kell a siker érdekében. Most őszintén: tud titkot tartani vagy inkább váljunk itt el? – kérdezte Gaváriusz olyan hangsúllyal, hogy egyértelmű volt, az

-    Hát jó. Amit elmondtam, azért majdnem igaz. Csak kicsit leegyszerűsítettem. A munkálatokat valójában nem én vezetem, hogy is tehetném, nem vagyok én mélyépítész. A kapcsolataim révén felajánlottam, hogy régészeti szempontból segítek a feltárásban, mert az Areszt Sledczy sok mindent látott a történelmi idők alatt, ha már alá kell ásni, érdemes ott egy műértőnek is jelen lenni. Ehhez megvan a papírom és a végzettségem, ezt már igazán elhiheti. Hogy szükség van valami műértőre, az meg mindenkinek világos, hiszen ez az 1853-ban épült épület börtön volt, ki tudja milyen sötét pillanatokkal. A második világháború alatt a Gestapo is használta, bármi történhetett itt, amit a föld alá temettek. Az 1989-1993-as felújításnál is volt jelen régész és sok érdekes dolgot talált. Ezt a részt, ahol most a vízvezetékcső miatt jelentősen bontani kell, akkor sem tárták fel. Így mindenki egyetértett, hogy szükséges valamiféle muzeológusi felügyelet, amire már nem volt kerete a városnak. Persze, hogy örömmel vették, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül felvállaltam az értékmentést. Ami őket érdekli, az az övék, ami meg engem érdekel, ahhoz semmi közük. Érti már, ugye?

Ezzel Gaváriusz nagyot kortyolt a söréből és úgy nézett rám, mint aki most már mindent elmondott, amit tud a dologról. Ám nekem még mindig nem állt össze a történet.

-   Értem én, csak az nem világos, hogy akkor most mit keres? Csak nem az aranytojást?

Gaváriusz arcán egy rémült pillantás látszott a szó hatására.

-    Az isten szerelmére, csendesebben! – suttogta bele szinte a sörébe. – Ki tudja, ki mennyit tud itt magyarul. Persze, hogy alá akarok nézni a rotundának, soha többet nem lesz erre alkalom. Amit Justyna történtéből megtudtam, az mindenképpen érdekes. Most adódik ez a lehetőség, ki kell használni. De aranytojás, ugyan. Még a végén mindenki megrohanja az Okraglakot és jól nézünk ki. Ez nem Amerika, hogy mindenki aranyat keressen. Elég vagyok ehhez én is, egyedül, nem?

-                    De Gaváriusz! Tud-e arról, hogy Frantiszek is Toruńba készül? Meg hogy a szellemvacsorázók is ide indulnak? Talán őket nem a második világháborús csontok esetleges fellelése hajtja ide, hanem valami egész más. A Justynás történetet értem, de ők honnan gondolják, hogy Toruńba kell jönniük?

-   Ezt maga honnan tudja mind? Mit szervezkedik itt a hátam mögött? – fortyant fel Gaváriusz valami olyan arckifejezéssel, mint akit tettenértek. – Csak nem Frantiszekkel tárgyalt arról, hogy maga idejön? Akkor maga miatt kell itt a külön védelmet kiépítenem?

Szemmel láthatóan Gaváriusz ideges lett ezektől a mondatoktól, de ugyanakkor az is világossá vált, hogy már tud arról, hogy mások is Toruńba igyekeznek. Azt azonban ezek szerint nem tudja, hogy honnan kaptak információt. Elmondtam neki, hogy nem én szervezkedem, hanem Frantiszek keresett meg egyrészt, mert vele akart beszélni, másrészt meg azért, mert a felesége közben kihallgatta a szellemvacsorázókat, akik ide készülnek. Ettől kicsit megnyugodott, de láttam, hogy azért valamit ő sem ért a történetben.

-    Akkor valahol kiszivárgott, hogy idejöttem, bár el nem tudom képzelni, hogyan. – dörmögött a söre mögűl Gaváriusz. – Frantsziek még valahogy kideríthette Budapesten, hogy idejöttem, de a szellemvacsorázók…mit is mondott, hogy jelet kaptak?

-   Nem, Frantiszek úgy mondta, hogy „jelek mutatkoznak”. Mintha csak valami gömbbe néztek volna bele. Elég misztikusan hangzott a dolog. Mondja csak Gaváriusz, mit csinál, ha két-három nap múlva itt megjelennek a szellemvacsorázók? Elmenekül, mint most előlem? Valamit mondott az előbb, hogy erre is gondolt? Mire készül, barátom?

-  Hát ha ennyire kíváncsi…Ma este megkezdjük a feltárást. Ha véletlenül találunk egy második világháborús bombát, akkor szigorúan le kell zárni a környéket. Ide bizony senki nem jöhet akkor még a közelbe sem. Hermetikusan le lesz zárva minden, nem lehet csak úgy bekórincálni, mint ahogy maga bejött.

-  Értem, de hát miből gondolja, hogy találnak bombát? – néztem elképedve Gaváriuszra. Talán egy bombariadót nem tud csak úgy elrendelni, mint régész?

-   Jaj, kedves Stephanus, csak nem néz ilyen naivnak? Én biztosan tudom, hogy fogunk találni ilyen bombát. Tudja azok a gépek, amik talajfuratolásra alkalmasak, nem csak kivenni tudnak mintákat, hanem betenni is.

Megszédültem Gaváriusz szavaitól. Csak nem volt képes egy bombát letetetni valahogy az Okraglak alá? De hogyan? Ekkor azonban bevillant az a munkagép, amit a lezárt utcába való bemenetelkor láttam. A hosszú ormányával és a dugóhúzó formával. Uramisten, ez az ember, aki világéletében csak a könyveket és a metszeteket bújta – na jó, a söröskorsókon kívül – mire képes még?

Közben elfogytak a sörök, s nem kívántam újabb köröket rendelni, mert attól féltem, Gaváriusz még a végén úgy berúg, hogy felrobbantja az egész Okraglakot. Elbúcsúztunk, nem láttam értelmét tovább faggatni az öreget, szemmel látható volt, hogy valami nagyon hajtja arra, hogy ezt a projektet most végigcsinálja. Már indultam volna el, mikor egy pillanatra még megállított.

-    Én már mindent elmondtam, kedves Stephanus. Remélem, hallgat ezekről a dolgokról. Maga viszont adós maradt egy dologgal: nem mondta el, honnan tudja, hogy itt vagyok? Valamiért maga idejött és nem úgy ismerem, hogy csak úgy erre járt ezer bokros teendője között! Most maga jön, elő a farbával.

Vártam ezt a kérdést, de úgy tűnt, hogy elmarad. Most még sem tudtam, mit is mondjak. Az igazat? Hogy lebuktatta az antikváriumban az aggódó kolléganője? És ha a lelkére lett kötve, hogy ne szóljon senkinek? Akkor most lebuktatom szegényt. Vagy éppen örülne Gaváriusz, ha megtudná, hogy valaki aggódik érte? Hmmm…csapdahelyzet.

-   Kedves Gaváriusz, maga sokat tud erről a városról, de nem mindent. Van itt nekem való téma bőven. Tudta-e például, hogy ez a város a szülővárosa az elektrokémiai távíró feltalálójának?

Gaváriusz úgy nézett rám, mint aki a szellemi képességeimet próbálja felmérni. Nyilvánvalóan nem ezt a választ várta és persze nem gondolta, hogy ez lenne a megoldás. De hirtelen mégsem tudott, mit mondani.

-   Most kiről beszél? – kérdezte meglepetten.

-   Természetesen Samuel Thomas von Sömmerringről, aki 1755- ben itt született. De érdekel Kopernikus szülőháza is, mert érdeklődő típus vagyok.

Gaváriusz elmosolyodott.

-   Jól van, most visszakaptam az első változatra a maga első változatát. De én végül is elmondtam az igazat, ha másodjára is. Úgy illene, hogy ezt azért viszonozza. – mondta izgatottan Gaváriusz.

A szemén láttam, hogy hallani akarja, hogy az antikváriumból tudom. Nagyon tudni akarja. Hát legyen.

-    Gaváriusz, elégedjen meg azzal, hogy aggódtam magáért, mikor Frantszek elmondta, hogy maga eltűnt. És miután még valaki aggódott magáért rajtam kívül is, hát most itt vagyok. Ha akarja, kitalálja, mi történt, ha nem akarja, akkor meg én sem tudok többet mondani.

Gaváriusz csak nézett rám, de már nem úgy, mint az előbb. Szemei könnyesek lettek, de boldog örömet láttam az arcán.

-    Ha visszamegy Budapestre, menjen el a Kiskörút felé és mondja el, hogy minden rendben van velem, dolgozom a feltáráson. Többet ne mondjon, ha jót akar nekem. Nekünk. Vagy is hogy bármelyikünknek is. Szóval...

-   Egy szót se tovább, Gaváriusz. Menjen, pihenje ki a mai napot. Hamarosan hazamegyek, csak egyet ígérjen meg, hogy vigyáz magára. Én meg hamarosan visszautazom és fogok járni a Kiskörút felé.

Ezzel elváltunk és visszamentem a Hotel Petite Fleur-ba, hogy kipihenjem annak a furcsa találkozónak a híreit. A nap hétágra sütött, de a sok sör eléggé a fejembe szállt, gondoltam kicsit ledőlök. Vajon mi igaz abból, amit Gaváriusz elmondott? Lehet, hogy a második verzióból sem igaz semmi? Hát legalább hihetőbben hangzott. De azért azok a történetek, hogy bombát csempészett a rotunda alá, na hát az biztos nem igaz.

Mitagadás, hamar elaludtam. Három barna sör délelőttre nekem sok volt, pedig Gaváriusznak a háromszor annyi sem kottyant meg. Mindegy, nem rohanok sehova.

Éles szirénahangra ébredtem. A szálloda hangosbemondója arra hívta fel a figyelmet, hogy 10 percen belül csomagoljak össze és hagyjam el a hotelt, mert átvisznek egy távolabbi szállodába. A recepción kérdeztem, mi történt. Készségesek voltak, elmondták, hogy itt a közelben, az utca végén valami építkezés folyik és egy második világháborús bombát találtak, ami miatt 1 km-es körzetben mindent ki kell üríteni, mert bármikor felrobbanhat.

Megköszöntem a tájékoztatást és bár kóválygó fejjel, de felszálltam a buszra, ami elvitte a másik hotelbe az első turnust. Közben rájöttem, az elalvás előtti kérdésem eldőlt. Gaváriusz másodszorra lehet, hogy mégis igazat mondott.

**********************

X.

Mi tagadás, jól esett hazajönni Toruńból, szellemileg kicsit lefárasztottak Gaváriusz több kiadásban elmesélt történetei. Itthon azonban újra elkapott a gépszíj, nem volt időm ezzel az egésszel foglalkozni. Elmentem ugyan a Múzeum-körútra és váltottam pár szót az antikvárius hölggyel, akinek elmondtam, hogy hírt kaptam Gaváriuszról és minden rendben van vele, ott van az ásatásokon Toruńban, de nem mondtam el neki a részleteket, főként nem az igazat. Szerencsére ettől is teljesen megnyugodott. Én meg visszatértem az itthoni kerékvágásba és kezdtem is elfelejteni az egész történetet. Sejtettem azonban, hogy előbb-utóbb találkozom még a következményekkel.

Így is lett. Egyik nap később mentem be a munkahelyemre, mert délelőtt egy külső tárgyalással kezdtem a napot. A tárgyalás sikeres volt, a nap sütött, tehát jókedvűen értem be, de a recepción szemmel láthatóan izgatottan fogadtak.

-                      Na, csakhogy megérkezett, egy külföldi úr kereste és itt hagyott egy levelet. Az úr nagyon feldúlt volt, hangosan kiabált, hogy ebben a városban senkit nem lehet megtalálni és hogy mindenki szélhámos. Azt mondta, még visszajön valamelyik nap, reméli, addigra elolvassa a levelét és magyarázattal fog szolgálni a történtekre. Remélem, nem kerül tettlegességre sor, ha ismét idejön.

-                      Jaj, semmiség az egész, nyilván csak egy feldúlt előfizető, akinek nem intéztük még el a reklamációját. Nincs semmi baj, mind így kezdi, aztán lenyugszanak. – igyekeztem megnyugtatni a recepcióst, de éreztem, e mögött nem reklamáló ügyfél, hanem Frantiszek személye áll.

Felvittem magammal a levelet és miután megnéztem az e-mailjeimet és mivel nem volt bennük sürgős elintéznivaló, felbontottam.

Hát…nem tévedtem. A borítékban Frantiszek kézzel írt cédulája, egy lengyel újságból kivágott cikk és mellette egy kettéhajtott A4-es lapon hosszú magyar szöveg – láthatóan a cikk fordítása lapult. Először az újságkivágást néztem meg: ez valami lengyel bulvárlap lehetett, a főcím óriási betűkkel, a cikk közepén pedig egy fotó – hát igen, a toruni rotunda, az Areszt Sledczy látható, mégpedig az építkezést körülvevő lezárásokkal. Nyilvánvaló, hogy ez a fotó most készült és a cikk is az építkezésről szól. Mitagadás, kicsit félve nyitottam ki a magyar cikket, de eszembe jutott, hogy talán először Frantiszek céduláját kellene elolvasnom. Hát az igen célirányos volt:

Szélhámosok, csalók !

 Hittem maguknak, a púpos barátjának is és jól kijátszottak!! Kicsalták belőlem az információkat és most visszaéltek vele! Megelőztek Toruńban és még valamit ki is találtak, hogy ne férhessek az Areszt Sledczy közelébe! Elvitték a zsákmányom, a mellékelt cikkből az látszik, hogy maguk összejátszottak a szellemvacsorázókkal. Szemétség, aljasság, nem hagyom annyiban! Keserves vége lesz a dolognak, igen, börtönben fogják végezni, vagy még rosszabb!! Én már készítem a vádiratukat !!

 Gyűlölettel: Frantiszek Korkociag

No, hát ez eddig meglenne. Sikerült magamra rántani ezt az embert és most Gaváriusz helyett az összes keserűségét rám borítja. Meg kell fékezni, ez nem is kérdéses. Az ám, de végül is mi történt, mi van az újságcikkben?

Elővettem a fordítást. Nem tudom, ki fordíthatta, de máris az jutott eszembe, hogy ellenőriztetni kell a tartalmát, nem szabad csak a magyar szövegre hagyatkoznom. És persze utána beszélni kell Gaváriusszal. Vagy ő is veszélyben van vagy már más vizeken evez. Esetleg ő már börtönben ül. De lehet hogy még alatta? Na, talán a cikkből kiderül.

A cím már sejtette, hogy nem az átadásról szól a cikk:

Parajelenségek az Areszt Sledczy környékén

A rendőrők sem hittek a szemüknek

Ettől már csak a tartalom volt rosszabb:

Mint arról korábban beszámoltunk, a Piekary utcában csőtörés történt, aminek a kijavításához már napokkal ezelőtt hozzákezdtek a vízművek emberei, de kiderült, hogy nagyobb a baj, mint gondolták: a cső valahol az Areszt Sledczy, a volt börtön alatt húzódó részen törhetett el és a csere hosszabb ideig fog tartani. Ráadásul a helyszínen egy rendkívül veszélyes, talán a második világháborúból származó bombát is találtak, ami miatt az egész környéket ki kellett üríteni és az építkezést hermetikusan lezárni. A szakemberek már foglalkoznak a bomba semlegesítésének a lehetőségeivel, de meg szeretnék menteni az Areszt Sledczy-t, tehát különös gondossággal járnak el.

Tegnap azonban egészen döbbenetes dolgokat láthatott, aki az építkezés közelében járt. Az utat lezáró fém paneleknél kisebb társaság gyűlt össze, középkorúnak tűnő férfiak és nők gyülekezete, akik követelték, hogy azonnal engedjék be őket az építkezésre. Az okát állítólag nem nevezték meg, de miután a munkások közölték velük, hogy ez életveszélyes és tilos, valami furcsa szerszámokkal – amolyan dugóhúzó-szerű alkalmatosságokkal – megrohamozták a fém barikádot és át akartak törni rajta. A munkások ellenálltak, érdekes módon mintha szervezett alakulatként védték volna az építkezést, a mozgásukat pedig a munkálatokra kirendelt muzeológus koordinálta hangos kurjongatásokkal. Perceken belül megjelentek a karhatalom és a rendőrség egységei, ami érthető, hiszen egyrészt egy életveszélyes rész ellen folyt a támadás – a bomba bármikor felrobbanhat – másrészt pedig a munkások már sokáig nem tudták volna tartani az építési terület védelmét.

Alighogy a rendőrök kiszálltak a rohamkocsiból, egy magányos férfi rohant feléjük és hangosan magyarázta nekik, hogy a betolakodókat azonnal börtönbe kell vetni, mert magántulajdont akarnak lopni – az nem volt teljesen világos, hogy mire gondol. Eddig a helyzet nem különbözik egy gdanski kocsmai verekedés vagy egy varsói tüntetés leverése előtti helyzettől, de ami ez után következett – az még horrorregénynek is erős. Mivel újságírónk is a helyszínre érkezett, ettől kezdve a saját szemével látta – illetve nem látta – hogy mi történik.

A rendőrök ugyanis hiába próbálták a támadókat elfogni, azok valami valószínűtlen sebességgel úsztak el előlük – igen a kifejezés helyes, nem elfutottak, hanem szinte elúsztak a rendőrök elől. A magányos férfi közben még néhány vádat kiabált fennhangon, majd – miután az egyik rendőr megpróbálta igazoltatni – elrohant a helyszínről, nem is tudták utólérni, állítólag a sarkon felpattant egy elektromos rollerre és eltűnt az őt üldöző rendőr szeme elől.

Eközben – és most jön az, amit csak parajelenségként tudunk megmagyarázni – a karhatalom és a rendőrség együttes erővel sarokba szorította a támadó civileket, s egyértelmű volt, hogy most már csak a megbilincselésük van hátra. Ekkor azonban néhányan elkezdtek felemelkedni, igen fel-e-mel-ked-ni és fokozatosan halványodni! A karhatalom vezetője ugyan leadott néhány pisztolylövést az egyik felette lebegni látszó nőre, de – és ezt csak az hiszi el, aki látta – a golyók visszapattantak róla és könnyebben megsebesítettek egy karhatalmistát és egy rendőrt. Ezek után a renitens civilek egyszerűen átszálltak az utat lezáró fémkordon felett és eltűntek mindenki szeme elől.

  

épülettömböt messze ívben kikerüli. Terjed a szóbeszéd, hogy a német megszállás alatt az Areszt Sledczy nem csak börtön volt, hanem egyéb szörnyűségek helyszíne is, sokak szerint a megkínzott emberek lelke jár vissza, mások szerint viszont titkos mágiák történnek ma is az épületben. Akárhogy is van, a lakók félnek. Most pedig már mi is. Mi történik a Piekary utcában? A rendőrség információink szerint minden esetre megindította a vizsgálatot, miután a rendőregység vezetőjét, aki leadta a jelentést a kordon felett átrepülő civilekről, megszondázták és nem állapítottak meg nála a szokásosnál magasabb ittassági állapotot.

Mihelyt lesz újabb jelenség akkor jelentkezünk. Addig pedig marad a para…

Hát eddig a cikk és most már engem is kivert a víz. A civilek nyilván a szellemvacsorázók lesznek, ez nem is kétséges. Ezek szerint tudnak élni a sárkánytulajdonságaikkal is? Mégsem lettek teljesen emberek? Persze igaz, nem esznek, csak isznak. Ki lehetett a kiabáló magányos férfi? Odaért talán Frantiszek is? Te jó ég. Ebbe most én is belekeveredtem. A szállodában ott a nevem, tehát kiderül, hogy én is kimentem Toruńba. Na, jól nézünk ki. És Gaváriusz? Várvédőként is helyt kell állnia? Hát itt egyre bonyolódik a helyzet, pedig a sorozatok a X. résznél véget szoktak érni. Hát ez most aligha lesz igaz!!

**********************

xI.

Ahogy másfél éve erős félelem fogott el, hogy mibe keveredett bele Gaváriusz és a kiutazásommal mibe keveredtem bele magam is, úgy söpörte el az egész történetet a drámai valóság, a Covid-19 járvány betörése. Mi tagadás, a sokk akkora volt, hogy teljesen elfeledtette velem a történteket, Frantiszek Korkociagot, a szellemvacsorázókat, a dugótornyok alatt kikelő sárkánytojásokat – és persze Gaváriuszt is a Múzeum körúti antikváriummal együtt. Toruń pedig elérhetetlen messzeségbe sodródott minden más külföldi célponttal együtt az utazási korlátozások és a fertőzéstől való félelem miatt.

Teljesen feledésbe merült volna az egész szürreális történet, ha most a szeptemberi állami járványtagadó időszakban nem történik egy újabb meglepetés. Igen, jól sejtitek, egy zacskó várt, a szokásos „Restauracja Barbakan Korkociag” felirattal, de most nem a recepción, hanem itthon a postaládában. Nagyot is néztem, hogy ugyan, honnan tudta meg Frantiszek, hogy hol lakom. A zacskót kinyitva azonban újabb meglepetés ért. Finom minőségű papíron, elegáns kalligrafált írással egy rövid üzenet érkezett:

Kedves Stephanus !

Szeptember 7-én 13 órakor szeretettel várom a Mandragóra étterem teraszán. A számlát most én fizetem:

Üdvözlettel: Gaváriusz

 

Elolvastam még egyszer, nem, nem tévedés: az állítás az volt, hogy a számlát Gaváriusz fizeti. Minden esetre ez a mondat nem növelte a levél hitelességét, mint ahogy a merített papír és a kalligrafált kézírás sem. Ha ezt valóban Gaváriusz írta – vagy íratta valakivel – akkor semmi kétség, kezelésre szorul, hiszen életében még nem követett el ilyen hibát, hogy azt ígérje, ő fizet. Mondjuk az is fura volt, hogy a meghívás elég ultimátumszerűen adta meg az időpontot. Mi van, ha például nem érek rá 7-én 13 órakor? Na, mindegy, a naptárat nézve szabad az időpont, a kíváncsiságom meg volt olyan erős, hogy elmenjek a mukahelyemtől öt percre lévő Mandragórába – annál is inkább, mert kedvenc helyeim egyike. 

Talán egy kicsit előbb értem oda vagy talán Gaváriusz jött a vártnál lassabban, már nem tudom, de nem láttam sem a teraszon, sem pedig belül az étteremben. Leültem hát odakint, s jeleztem a pincérnek, hogy várok valakit, addig nem rendelnék. Már vagy 10 perccel elmúlt 13 óra, s éppen azon gondolkodtam, itt ebédeljek-e, ha továbbra sem jön Gaváriusz, amikor mozgás támadt az utcán, egy tűzpiros, sportos kinézetű Mercedes kanyarodott be a Kacsa utcába. Nem is ment tovább, megállt az étterem előtti szabad parkolóhelyen. Na, valami semmiből meggazdagodott suhanc érkezett meg ebédelni – gondoltam, de a következő pillanatban már leesett az állam. Az autóból – némi üggyel-bajjal ugyan – maga Gaváriusz kászálódott ki, bár alig hittem a szememnek. Ekkor azonban kinyílt a másik ajtó is – és onnan egy fiatal hölgy szállt ki, s azonnal Gaváriusz segítségére sietett, hogy a teraszlépcsőn már támaszra leljen. Magamhoz térve a döbbenetből, jobban megnéztem a hölgyet – és egyszerre csak ráébredtem, hogy nem más, mint a Múzeum körúti antikvárium aggódó eladónője. Te jó ég! Titokban megfogtam a pulzusomat: most látomásaim vannak vagy mi történt?

Gaváriusz tulajdonképpen mit sem változott, eltekintve attól, hogy vadonatúj, makulátlan mintás ing volt rajta, a nyakát pedig egy lila selyemkendő fogta körül, ami félig az ing alá volt besimítva. Még sosem láttam ilyen öltözetben, bár el kellett ismernem, hogy ez jobban megy a tűzpiros Mercedes-hez is és a Gaváriusszal érkezett hölgyhöz is, mint a korábbi göncei. De hát akkor is…Mi történt itt?

·         Kedves Stephanus, köszönöm, hogy eljött és elfogadta a meghívásunkat. Engedje meg, hogy bemutassam a barátnőmet … illetve, mondhatom már Petra ? – nézett kérdőn a lányra, aki széles mosollyal bólintott. 

·         Szóval hadd mutassam be a menyasszonyomat, Szeghedy Petrát. – mondta ki szinte túláradó boldogsággal Gaváriusz.

·         Üdvözlöm, Stephanus – mondta a hölgy és teljes természetességgel átölelt és adott két puszit. – Ha nem csalódom, mi már találkoztunk.

·         Igen, úgy gondolom. – mondtam félig nevetve, félig hebegve, mert nem igazán tudtam eldönteni, hogy most ez titok, hogy ennek a találkozásnak a hatására mentem ki Toruńba, vagy már köztudott tény.

·         Na, miket tudok itt meg. – dörmögte Gaváriusz és miközben leültünk egy asztalhoz, odaintette a pincért.

·         Három étlapot kérek és hozzon mindhármunknak valami jó aperitifet, valamint egy jégbe hűtött száraz pezsgőt, lehetőleg valami márkásabb francia fajtát. Ritka alkalmat ünneplünk itt a barátommal, szeretném, ha jól érezné magát. Nekem meg…hát tudja, a szokásosat. – vezényelt Gaváriusz teljesen hozzá nem illő módon.

·         Kedves öreg barátom, csak ámulok és bámulok! Amióta Toruńban találkoztunk, nem tudok magáról semmit. Azt sem értem, hogy fogja hazavezetni az autót, amivel érkezett, ha ennyit iszunk? 

·         Ó, azzal ne törődjön, megoldjuk a hazajutást a sofőrszolgálat segítségével. Ami pedig a toruńi találkozást illeti…nos, azóta nagyot fordult a világ. Tudja, Stephanus, sokat segített nekem azzal, hogy ott járt, ráébresztett néhány dologra. Azt ugyan nem tudom, honnan tudta, hogy oda kell mennie – és itt jelentőségteljesen Petrára nézett, aki egy halvány mosolyon kívül semmi tanújelét nem adta annak, hogy köze lenne ehhez a találkozáshoz. – de sok kérdésben felnyitotta a szememet és amik utána történtek, azok igazolták, hogy csak együttműködve lehet nagy eredményekre jutni.

Hát az igazság az, hogy nem nagyon értettem, mire utalnak Gaváriusz szavai, de reménykedtem hogy rövidesen kiderül. Minden esetre elmondtam, hogy Frantiszek még jelentkezett nálam egy gyűlölködő levéllel, amiben kifejtette, hogy mi összefogtunk ellene és elküldött egy cikket is a szellemvacsorázók Areszt Sledzky elleni támadásáról, de azóta semmit nem tudok a történetről.

Gaváriusz jót mosolygott a levél említésén és elöljáróban megemlítette, hogy Frantiszek Korkociag a legmélyebb tiszteletét küldi és elnézést kér, amiért teljesen félreértette a helyzetet és hirtelen felindulásában mindenkit megfenyegetett. Na, ekkor már tényleg semmit nem értettem, csak azt, hogy akkor ezért volt az elmúlt közel másfél éves időszak ilyen csendes.

·         Na, kedves Stephanus, látom csodálkozik. De mi bizony keményen dolgoztunk tovább a vízvezeték helyreállításán és persze a megtalált és hatástalanított bomba eltávolítása után a további kutatófúrásokon. Az azonban, hogy Frantiszek is megjelent a helyszínen, elgondolkodtatott. Nekem csak gyanúim voltak, hogy Toruńban lehet valami Justyna Jaske nagymamájának a történetei alapján, de Frantiszek nyilván egész más úton jutott el oda, hogy Toruńban történik valami. A szellemvacsorázók meg megint csak más jeleket véltek felfedezni. Nos, a maga látogatása után ráébredtem, hogy jobb Korkociaggal együttműködni, mint a háta mögött próbálni szerencsét. Felvettem volna a kapcsolatot a szellemvacsorázókkal is, de ők a rendőrségi beavatkozás után eltűntek és a Barbakánba sem jöttek többet. 

·         Így aztán az történt, hogy nappal dolgoztunk az Areszt Sledczy alatt, egyre mélyebben fúrtunk az épület alá – látszólag újabb bombát keresve – de jó darabig nem találtunk semmit. Esténként pedig próbáltam nyomára jutni Frantiszeknek, akivel végül sikerült kapcsolatba kerülnöm és egy kis trükkel rávenni, hogy találkozzunk. Hosszú beszélgetés volt, aminek az első öt percében szó szerint a testi épségemet kockáztattam, mert meg akart fojtani. Lassan értette csak meg, hogy valóban együttműködést ajánlok, s ezen sokat nem lehet gondolkodni, mert már csak pár napunk van a kivételesen fontos kutatásra. Úgy váltunk el, hogy még hezitál a dolgon, de kiderült, neki is vannak információi, amiket persze még nem osztott meg velem.

·         Másnap folyattuk a munkát – és egyszer csak megtaláltuk!! – csak éppen nem azt, amit kerestünk. Vélhetően még a második világháborús időkben a Rotunda alá rejthették el az itt állomásozó németek a városban elrekvirált aranyékszereket és más értéktárgyakat, amiket nagy vaskazettákban süllyesztettek a föld alá. Nos, az egyik ilyen vaskazettát találtuk meg másnap délelőtt és mivel félig-meddig muzeológusként voltam ott, azonnal értesítettem a leletről az illetékeseket. Ez egyrészt bizalmat keltett a munkám iránt, másrészt azonnal megjelentek a hírek az interneten, hogy a Piekary utcai csőtörés nyomán a bombák mellett értékes aranylelet is előkerült. Ezt olvashatta Frantiszek is, mert hamar megjelent és jelezte, hogy kész velem együttműködni Szentül meg volt győződve, hogy az aranylelet nem lehet más, mint a sárkányok aranytojása. 

Gaváriusz elé közben folyamatosan érkeztek a barna sörök, amik elősegítették a történet kikerekedését. Én pedig feszült figyelemmel hallgattam, hogy hová fog vezetni ez a történet. Ez az ember egy varázsló? Toruńban ütötte volna meg a főnyereményt?

·         Nem tehettem mást, elvittem Frantiszeket a helyszínre, megmutattam a leletet, amit még nem vittek el és érdeklődésére pontosan elmondtam, hogy merre fúrtunk és milyen mélységig. Láttam rajta, ahogy megkönnyebbül és ebből azt is megsejtettem, hogy tud valamit a tojás esetleges helyére vonatkozóan, s attól nyugodott meg, hogy nem arra fúrtunk. Gyorsan jeleztem neki, hogy más irányokban is elkezdtük feltárni a torony alatti részeket, ezek kibontására is napokon belül sor kerül. Ez a mondat hatott: Frantiszek ráérzett, hogy órái vannak csak az üzletbe való beszállásra, hiszen ha nélküle lelek rá a tojásokra – már ha egyáltalán vannak ilyen tojások – akkor ő kizáródik az üzletből és marad a gyűlölködés. Közben a munkások jelezték, hogy újabb tárgyat találtak, mint utóbb kiderült, ez sem bomba, hanem egy másik vaskazetta volt. Ezt akkor azonban még nem lehetett tudni, így tíz percen belül megkötöttük Frantiszekkel az egyezséget és ezek után végre elmondta, ő mit tudott meg. De most azt ajánlom, ebédeljünk meg, s utána folytatom a történetet.

**********************

 xII.

Az ebéd kiváló volt, a jégbe hűtött Billecart-Salmon Brut Reserve Champagne megadta az alaphangulatot, majd következett a lazac-gravlax uborkával és salátával az eredeti skandináv recept szerint. A pincér megsúgta, hogy két napig érlelődtek a lazacszeletek a feketebors-koriandermag fűszerezéssel a sós-cukros ágyon, finn vodka és citromlé keverékével belocsolva. Ez után érkezett az aperitif, majd a szarvasragu tagliatelle tésztával, gremolataval és parmezánsajttal. Az Ikon pince csúcsborát, a Királyok 1199 Rádpuszta nevű cuvée-t ittuk hozzá, ahogy a pincér elmondta, ez a bor az András herceg és Imre király közötti rádi csata emlékére készült, 80% shiraz és 20 % cabernet franc házasításával, egy éven keresztül 225 literes hordóban történő érleléssel. Amilyen bizonytalan, hogy hol is volt pontosan a rádi csata, Balatonlelle közelében vagy inkább a Somogyban, olyan kellemes volt ez a sötét árnyalatú, gyümölcsízekben gazdag vörösbor. Desszertként még rá lettünk beszélve egy házi csokoládétortára – a Mandragóra mindig is gyengén állt a desszertekkel – amihez viszont a Béres birtok 2011-es öt puttonyos tokaji aszúját rendelte meg Gaváriusz, minden kétséget eloszlatva afelől, hogy erős orvosi beavatkozásra lenne szüksége. Ámbár, ahogy néha összenéztek Petrával, most utólag a napokban látott Poppea megkoronázása jutott mindig eszembe, ahol a mottó az, hogy Ámor uralja a világot, ez a világ mozgatója. Vajon mi lehetett előbb: Gaváriusz érdeklődése az arany sárkánytojás iránt vagy a fellobbant szerelem? Erre a kérdésre azóta sem tudom a választ.

A kiadós ebéd után viszont ismét Gaváriusz vette át a szót, most már barna sörök helyett a Királyok 1199-et kortyolgatva.

-                     Miután megegyeztünk Frantiszekkel a munka közös folytatásában, végre elmondta, hogy a toruńi rotunda meglátogatása a szellemvacsorázók beszélgetései nyomán került a látóterébe, amiket a felesége hallgatott ki, mert ő éppen Budapesten volt és engem keresett. – folytatta a történetet Gaváriusz. Ez valóban így történt, hiszen akkor elég elkeseredetten próbált fellelni engem is Frantiszek.

-                     Nem volt különösebb elképzelése arról, hogy mit fog Toruńban csinálni, de gondolta, ez igazán közel van, érdemes tenni egy kis kirándulást, ha már a szellemvacsorázók is oda készülnek. Aztán ráébredt, hogy már nem tud a toronyhoz férni, ráadásul felismert engem is, meg közben megjöttek a szellemvacsorázók is balhézni…szóval teljes volt a felfordulás, Frantiszek ekkor meg volt győződve róla, hogy visszaéltem az információival. Visszautazott Varsóba, majd elment Budapestre, de egyikünket sem találta meg, jobb is, hogy nem, mert teljesen meg volt tébolyulva. Amikor ismét visszament Varsóba, akkor viszont találtak egy papírlapot becsúszva a fal és az egyik asztal melletti faborítás közé – pontosan annál az asztalnál, ahol a szellemvacsorázók kiteregették a tervrajzaikat. Frantiszek megnézte és rájött, hogy ez az Areszt Sledczy alaprajzát ábrázolja, de be van rá rajzolva valami fura oldalág, ahová csak egy keskeny járaton vagy csövön lehet eljutni. Annak a végére pedig egy tojás volt rajzolva. Frantiszekben ekkor ismét feltámadt a remény, a felesége ugyan nem tudta megmondani, hogy a papír még a szellemvacsorázók vizsgálata előtt vagy után került a faborítás mögé, de abban reménykedett, hogy most nála van a megoldás kulcsa, s ha a toronyhoz nem lehet hozzáférni, akkor nem is tudják a szellemvacsorázók elhozni, még ha meg is vizsgálták ezt a tervrajzot. Na, ekkor találtam meg Frantiszeket.

Gaváriusz kortyolt egyet a borából, majd elővett egy papírlapot és az asztalra tette. Semmi kétség, ez valóban az Areszt Sledczy alaprajza volt. Rámutatott a berajzolt keskeny járatra és folytatta a történetet.

-                     Na, ekkor értettem meg, miért vitték el a Barbakánból a különböző dugóhúzókat. Ezek modellül szolgáltak arra a szerkezetre vonatkozóan, amivel egy ilyen szűk járat végéről ki lehet húzni valamit. Nekem is voltak ilyen gondolataim, csak éppen fordítva: én is vittem magammal dugóhúzókat Toruńba, de azzal a célzattal, hogy erről mintázva csinálok egy gépet, ami majd elrejti a rotunda alá a bombát, amit aztán majd megtalálok. A szellemvacsorázók viszont éppen az ellenkezőjére gondoltak. Végül is a Nürnbergi-olló formájú dugóhúzó tűnt el a készletből, amivel nyilván azt akarták elérni, hogy mélyen be tudjanak hatolni vele a járatba. Azt azonban nem gondolták végig, hogy ezzel nem tudták volna kihúzni a járat végén lévő tárgyat, mert a Nürnbergi-olló az összecsukódás közben kiszélesedik és megszorul. De ezt én már az elindulás előtt átgondoltam!!

Kétségtelen, ezt Petra is említette nekem, amikor a Múzeum körúton kerestem Gaváriuszt, hogy az utazása előtt elrohant dugóhúzókat venni. A történetnek ez a része kezdett összeállni. De még mindig fogalmam nem volt, végül is mit találtak. Szerencsére Gaváriusz nem hagyta itt félbe a történetet.

-                     Na, tehát Frantiszeknek volt egy térképe, nekem volt egy nagyteljesítményű dugóhúzó gépem, hamar döntöttünk. Még aznap este értesítettük a muzeológusokat, hogy hagyják el a helyszínt, mert lehet, hogy újabb bombára leltünk. Aztán a naplemente után beindult a kutatófúrás. Frantiszek valahol szerzett egy lézeres iránymérőt is, azzal állítottuk be pontosan a térkép szerinti irányt és a mélységet. Másfélszeres távolságra voltunk már, mint amit a térkép jelölt … és nem találtunk semmit. Teljes volt a kétségbeesés Frantiszek részéről, nagyon hitt ebben a térképben. Ekkor visszakászálódtunk az építkezésen lévő konténerirodába és elkértem tőle a térképet. Semmi kétség, mindent jól csináltunk … azaz volt egy furcsa idézet a lap oldalán, aminek eddig nem tulajdonítottunk jelentőséget. Alaposabban megnéztem a szöveget, hát nem sok értelme volt: „She must be labelled ’Lass with care,’ – you know”. A szöveg a papír hosszabbik oldalával párhuzamosan helyezkedett el és egy szaggatott vonal volt alatta, a két végén egy-egy nyíllal. Néztünk egymással Frantiszekkel és nem értettük … egyszercsak valami elkezdett derengeni. Te jó isten, ezt a mondattöredéket … hajdan … angol órán … a „Glass, with care” címke után, jaj, de mi volt az? Akkor olvastuk a Yabberwocky verset is, ami eredetileg Ykcowrebbay címmel volt a könyvben. „Megvan” – üvöltöttem fel úgy, hogy Frantiszek ijedten összerezzent. „Megvan!!!” „Törékeny küldemény, tartalma hölgyemény” – persze, hogy Révbíró Tamás fordítása sokkal szellemesebb, mint az eredeti Lewis Caroll szöveg!

Döbbenetes volt, Gaváriusz teljesen transzba esett, amikor újra átélte ezt a történetet. Én még mindig nem értettem, miről van szó, a Mandragóra vendégei pedig meg voltak győződve arról, hogy egy őrült irodalomtörténész keveredett közéjük. De hogy kerül most ide ez az egész fejtegetés. Csak annyit értettem az egészből, hogy a Gruffacsór vers – ami az angol Yabberwocky fordítása lett – tényleg Lewis Caroll Alice Tükörországban című könyvéből való. Ezt meg is említettem gyorsan Gaváriusznak. A hatás frenetikus volt…

-                     Hát ez az Stephanus, maga is rögtön rájött, hát persze. Csak Frantiszek nem értette!!! mert nem is érthette, csak a rajzra figyelt! Pedig a lényeg a Tükörország! Azonnal levettem a konténer falára függesztett tükröt és rátettem a szaggatott vonalra, majd intettem a semmit sem értő Frantiszeknek, hogy ezt az irányt állítsa be, a másikat nyugodtan elfelejthetjük. Egy megfeszített óránkba került, míg mindent átforgattunk az új fúrásnak megfelelően, a gépesített dugóhúzót is át kellett vinni a másik oldalra, hát ez eltartott egy darabig. Aztán megindítottuk a fúrást … és pontosan abban a mélységben, ahol a térkép mutatta, a dugóhúzó leállt, jelezve, hogy talált valami kemény tárgyat. Visszahúztuk a dugóhúzót és megvizsgáltuk a hegyét … sárgásan csillogott az elemlámpa fényében! „Arany, ez arany” kiabálta Frantiszek, alig győztem elhallgattatni. Még csak az kell, hogy meghallja valaki. Hajnali négyig szenvedtünk ez után, hogy kibontsuk, amit találtunk. Nem fért ki ugyanis a járaton, semmit sem ért a dugóhúzós megoldás, fel kellett tárni a járatot, de megérte. Hajnali négy órakor ott csillogott a közel 100 kilós aranytojás a konténerben. Ettől kezdve már peregtek az események. Visszatemettük a járatot, egy nagy faládába zártuk a tojást, hogy ne legyen szem előtt és reggel egy teherautóval – mint veszélyes anyagot – el is szállítottuk. Frantiszek gondoskodott az értékesítésről, nem tudom hogy csinálta, de órákon belül megköttetett az üzlet oly módon, hogy fele-fele arányban megkaptuk az ellenértéket és cserébe átadtuk az előtte a vevő által megvizsgált tojást. A vizsgálatnál kiderült, hogy belül üreges, de a fala kb. 6 cm vastag és teljesen egyenletes minőségű 18 karátos arany, alig néhány helyen volt benne kisebb szennyeződés. Mikor utalást tettünk a keletkezésére, a vevő körülröhögött és közölte, hogy nem érdekli, hogyan került hozzánk, de azért valami hihetőbb hülyeséggel próbálkozzunk, ha magyarázatot akarunk adni egy lopott műkincs eladásakor.

-                     Mivel nem akartam feltűnést kelteni, pár napig még segítettem a muzeológusok munkáját, meg persze megkerestük a csőtörés helyét és a munkások kicserélték a szükséges szakaszt. Árulkodó lett volna ugyanis, ha csak úgy kámforrá válok a nagy fogás után. Pedig szívem szerint ezt tettem volna, mert féltem, hogy újra megjelennek a szellemvacsorázók. Egyszer már előtte is meglátogattak, arról szólt az a cikk, amit Frantiszek eljuttatott magához is, ahogy említette. Azért ez a látogatás – és a szellemvacsorázók hirtelen elrepülése – eléggé sokkolóan hatott rám, pedig én jóval többet tudtam róluk, mint a többi átélője a történetnek.

-                     Ezek szerint most már egész életünkben félni kell attól, hogy a szellemvacsorázók bármikor megjelenhetnek? – kérdeztem elég ijedten, hiszen a veszélyeztetettség némiképpen rám is vonatkozott.

-                     Nem, már nem kell aggódni a szellemvacsorázók miatt. Ez a történet is megoldódott, bár akkor még nem tudtam róla. Emlékszik még arra a régi, megsárgult írásra, amit a Kárpát utcában adtam át? A 82. keláti pinceajtó titka … Teowulf tanácsára készítették el azt a bort, ami györggyé változtatta őket. Ahogy az írásban szerepelt, a bor nem sikerült tökéletesre. A szellemvacsorázók is ennek lettek az áldozatai, kívánták az ételt, de a kénköves gyomruk miatt nem tudták megenni. Ezért aztán már ki sem hozatták, csak a megrendelés rituáléja maradt meg a számukra. Ezt jól tudtuk Frantiszektől. Az is benne volt az írásban, hogy van olyan évjáratú csodabor, amelyik csak egy ideig hozza meg az átváltozást. Arról azonban nem szólt a 82. keláti pinceajtó titka, hogy mi váltja ki a visszaváltozást és hogyan.

Itt Gaváriusz ismét kortyolt egyet a Királyok 1199-ből és szélesen rámosolygott Petrára, amitől egy kicsit megborzongtam. Eszembe jutott a 82. keláti pinceajtó titkának a másik állítása, amit most Gaváriusz nem idézett: „Mások tudtak enni, de egy-egy pillanatra visszaváltozott a nyakuk pikkelyessé vagy a kezükön kijöttek a sárkánykarmok egy-egy villanásra.”. Erről meg bevillant a 13 évvel ezelőtti genfi találkozás Gaváriusszal, aki a Botanikus kertben elvitt Mitics Draggo professzorhoz. A rendkívül barátságtalan professzor mondta el a sárkányvérfa valódi történetét, cáfolva a görög eredetet és a Ladon halálán alapuló másik legendát is. Helyette elmondta, hogy a sárkányvérfa kiszívta a több fejüket a leveleire hajtó és ott alvó sárkányok vérét, ebből származik a neve valójában. Közben, a beszélgetés alatt azonban többször is olyan érzésem volt egy-egy pillanatra, mintha Draggo nyakán pikkelyek jelennének meg és a kézfogása is elég karmolós érzetűre sikeredett. Ezeket az érzéseimet akkor le is írtam, de mivel Gaváriusz arcán semmi meglepetés nem látszott, így meg is felejtkeztem róla. Most azonban… Ja, és persze az volt a legfurcsább, hogy másnap már a könyvtárnak sem volt semmi nyoma. Gaváriusz viszont úgy vitt oda, mintha az az épület évtizedek óta ott állt volna. Ez akkor fel sem tűnt, csak utólag. És ez a szerelem Petrával…ez sem illik a képbe. Óvatosan rápillantottam a lány finom kezeire. Ápolt kéz, szépen kifestett körömmel, s hiába néztem, nem jelentek meg rajta egy pillanatra sem sárkánykarmok. Jaj, mit is gondolok én itt … de akkor is ez az egész nagyon furcsa.

-                     Nos, megfejtettem ezt a történetet is – folytatta Gaváriusz. – A szellemvacsorázók bora addig volt hatásos, amíg nem használták erején felül a hatását. Még évekig – vagy akár örökre is – elélhettek volna közöttünk, de az Areszt Sledczynél történt események, majd a lebegésszerű eltűnésük már túlságosan megterhelte a bor hatását és elvesztették györgy formájukat, nyilván visszaalakultak sárkánnyá. Hogy ezt honnan tudom? Hát nagyon egyszerű. Az attrocitást követő napokban több bejelentés is érkezett a médiához, hogy sárkányokat láttak futni, repülni Toruń közvetlen környékén. Az építkezés helyszínén pedig több elhagyott ruhadarabot találtunk, melyek közül az egyiket pontosan felismertem, hogy a behatolni akaró szellemvacsorázók egyike viselte. Nyilvánvaló számomra, hogy ennek kellett történnie.

Gaváriusz lazán intett a pincérnek, s még egy üveggel rendelt a Billecart-Salmon Brut Reserve Champagne-ból.

-                     Hát, kedves Stephanus ez a történet vége, de a második pezsgőt már egy új történet kezdetére kértem. Petra rengeteget segített nekem ezekben a kutatásokban, s közben úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünket. Van ugyan még egy tervrajzom, amin a znojmói rutonda alaprajza látható és ott is meg van jelölve egy pont, de én már nem akarok újabb ásatásokat folytatni. Ha viszont az Önök társaságát érdekli, szívesen átadom. Hátha a Symposion társaságnak is sikerül egy aranytojást találnia.

Ezzel előhúzott egy elegáns mappát és kérdőn nézett rám. Végül is nem mertem elfogadni az „ajándékot”. Nem nekünk való ilyen kalandokba bonyolódni. Azon viszont azóta is töröm a fejem, hogy Gaváriusz vajon halandó ember vagy ő is a sárkányok közül való, csak jó évjáratot fogott ki?

**********************