BABITS MIHÁLY VONZÁSÁBAN

Tartalomjegyzék:

Parafrázisok

Testi kérdés  - Esti kérdés c. versére (Viola de genere Exiguum)
Egy szomorú vers - Egy szomorú vers c. költeményére (Viola d. g. Exiguum)
A lírik epilogusja  - A lírikus epilógja c. költeményére (Elisabeth d. g. Arrabona)
A szakácsné epegondja-töredék  - A lírikus epilógja c. költeményére (Elisabeth d. g. Arrabona)

Egy katakurd politikus monológja - A lírikus epilógja c. költeményére (Viola d. g. Exiguum)
Kesu jógi, lírai alap - A lírikus epilógja c. költeményére (Juc Villageois)
Klapancia - Beteg-klapanciák c. költeményére (Viola d. g. Exiguum)
Hol a kincs, remete? - Fekete ország c. költeményére (Viola d. g. Exiguum)
Ballada az elmúlásról - Ballada Irisz fátyoláról c. költeményére (Viola d. g. Exiguum)
Ősz és nyár közt - Ősz és tavasz között c. költeményére
(Viola d. g. Exiguum)
Veszve-veszve - Messze, messze c. költeményére (Viola d. g. Exiguum)
Újabb leoninusok - Új leoninusok c. költeményére (Viola d. g. Exiguum)

Katakurdítás

Sanoj könyve  - Jónás könyve (Viola de genere Exiguum)

Verstorzítás

A cseléd visszatérő álmai  - Nyár c. költeményére (Viola de genere Exiguum)

Művek:

Parafrázisok

Viola d.g. Exiguum:

Testi kérdés

Midőn a sütni-főzni akaró,
a lábas alját késsel vakaró
asszonyi nép az asztalt letakarja,
hogy öblös tálat helyezzen el rajta,
s a tálba lassan jó lisztet szitál,
porzik ám a liszt, az orrába száll,
tüsszentene, de visszatartja szépen,
gondja a tészta, gyúrja, gyúrogatja,
egészen addig, míg összeáll egészen,
majd csillag vagy szív formára szaggatja,
tepsibe rakja, - már a sütés végett,
- s csak későn veszi észre, hogy megégett -
olyankor bármit főzz villanyrezsódon,
gyújtsd be nyugodtan, legyen bármi ódon
főzz csak egy pompás, ízes húslevest,
- melynek receptjét nagyinál keresd -,
vagy párolj borsót, babot avagy lencsét,
sok vizet tégy rá; takard le fedővel,
hogy újév napján megfogd a szerencsét,
- persze, nem sikerül, rájössz majd idővel -
vagy süss egy bélszínt, hagymával hintve,
rizzsel - a diétát is tekintve,
jó tarhonyával pácolj libamellet
remek e döntés - a káposzta mellett,
tekerj bejglit, példának okáért,
amilyet a mama, ha épp ráért... -
s ha főzés helyett inkább vonz a dívány
tespedni kéne, mert a munka sért,
Széher-úti estékre visszaríván,
melyek emléke édesen kísért,
színes italokra, jelzőjük bűnös,
szimpózionokra, hol jókat ettünk,
melyek emléke sohse lehet hűvös,
hol jó házikat előszedegettünk,
ott, ha üresjáratban rág fogad
nyeldeklőd többet már be nem fogad,
degeszre tömött gyomorral ülsz kábán
lehet, hogy arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok étel mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni báván:
- míg szemed megakad a töltött páván -
minek a mézes sertésdagadó?
szólnak a szongok: hát minek a combok,
mért van sült, ha az ember csak szeszel?
mért van farsangi fánkból elegendő,
hogyha már úgyis tele van a bendő?
minek a fácán, ha úgysem veszel?
minek a pisztráng és minek a pontyok,
nem kellenek már a kis halporontyok,
de mi van, ha később éhes leszel?
vagy vedd példának a szerény ebéded:
minek egyél, ha újra nő az éhed?
s mért éhezel meg, hogyha már eszel?

(az eredeti)

Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Viola d.g. Exiguum:

Egy szomorú vers

 melyben a költő telefonon mentegetőzik,
hogy nem jött szombaton.

Nekem nem volt kabátom,
vacak rongyom se volt,
nem tudtam, mit vegyek fel,
szekrényem, jaj, kiholt!
E kosztümöt szerettem,
s kihíztam még tavaly,
lefogyok még - ha elfogy
kenyeremen a vaj...
Itt e ruha - de benne
hordónak látszhatom.
Mindenki kinevetne,
ha látna vastagon!
E nadrág tűrhető még,
de nincs hozzá blúz, ami
színben passzolna hozzá,
be kell ezt vallani.
E blúzt máris levettem,
Kávéfolt itt, ne már!
Különben is, a szoknya
kiengedésre vár.
Nincs egy rendes kabátom,
nem is lesz tán soha,
a helyzetem, belátom,
eléggé mostoha!
Nincs egy vacak ruhám sem,
mibe öltözhetek,
szomorúság szívembe
ezért költözhetett.
Új ruhatárat venni
- tudjátok - kész vagyon -
nem volt miből - hát ezért
nem jöttem szombaton.

 (az eredeti)

Egy szomorú vers

 melyben a költő azon panaszkodik,
hogy nincsen barátja.

Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.

 

Elisabeth de genere Arrabona:

Mihályits Bab – A Lirik epilogusja

Csak én hiszem: Isten az tudja, Vak
de hogyha magam megundorodtam
S csak a vágy van: első sejtése csalfa
mindenik dióban törésre jutottam

Bűvös nyílam szökhet rajta át
s utolsó dióként várni tovább még.
Nincs rajtam beh, alany és a tárgy.
Én maradok, de jaj, vagyok már én?

De hogy körömből vágyom zárva lenni
kívül semmi, nincsen ómega, alfa
s vágyam jól tudom számára is börtön

mert dalomban magamnál birok hőse lenni
nem versemnek a versbe’ én vagyok az az
mód van azt kitörnöm s mindenséget venni.

Elisabeth de genere Arrabona:

A Szakácsné epegondja-töredék

Csak én bírok konyhámban kőre menni
elfő és odasül minden a wokomban:
a gasztronómiát próbálom gyomromba tömni,
de epegörcs ért s tovább nem toroztam.

S már azt hiszem, nincs nékem bajom, semmi,
de hogyha van is, egy Jéger megoldja?
Üres főtt krumplit bélszínként tolni
s reá teát vedelni, beh megundorodtam.

Viola d.g. Exiguum:

Egy katakurd politikus monológja

Csak én bírok e kocsma hőse lenni
Első s utolsó mindegyik pofonban
Az egész kricsmit vágytam jégre tenni,
S az ajtón bé, sajnos, hogy nem jutottam.

S már azt hiszem, hogy nincs odabenn semmi,
Magamat itt künn bölcsnek deklaráltam.
Nem is kell már nekem oda bemenni,
A nép örök nagy vezérévé váltam.

Oh nem lehet e szerepből kilépnem!
E hit makacs, mind előbbre űz ő,
hogy én vagyok az ómega s az alfa! 

E gondolattal együtt kell majd élnem,
Hogy magam vagyok cipő és fűző,
Jaj, én vagyok a szent jobb és a bal fa! 

Juc Villageois:

Kesu jógi, lírai alap

Bírok hőse lenni csak énemnek, s dal,
Hiszem: semmi nincs, én vagyok, jaj
Első vers mindenik, mert utolsómban,
Rajtam kívül várni beh megundorodtam.

Bűvös vágyamban venni versbe
Hogyha van Isten, már vak törésre,
S még nem jutottam rajta át.
Vágyom a mindenséget, tovább.

Én dióban maradok, azt is tudjad:
Csalfa nyílam számára körömből
Csak szökhet sejtése: az ómega.

S dióként zárva lenni, de jól tudom!
Nincsen mód magam kitörnöm, de börtön.

Én magamnál vagyok: de hogy' van
a vágy - az alany és a tárgy, s az alfa?

(az eredeti)

Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

 S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

 

(... és Báthori Csaba első torzítása)

Nonszensz

Csak én birok cipőm fűzője lenni,
első s utolsó reszketeg porontyom:
a nagy vájlingot vágyom kosztra venni,
de még likas cipőmmel nem futottam.

S már úgy szorít: nincs belül-kívül semmi,
de hogyha van is, elbújt a kavicsban!
Kavicsgyárban kavicsként gyártva lenni
s cipőbe csúszni beh megundorodtam.

Kék-zöld karomból kilóg a felöltőm,
csak gombja kandikálhat át: a vágy -
de jól mutat, mint egy angóramacska.

Szép maradok, amerikai öltöny,
mert én vagyok a kemény és a lágy,
jaj én vagyok a bálna s a halacska.

 

Viola d.g. Exiguum:

Újabb leoninusok

Gyúlnak a hajnali fények, bújnak az éjjeli rémek.
Épp idejére, korán, fölkel a nap szaporán;
ébred a reggeli szellő, hűset a nyakba lehellő,
nyílik a csacska virág, színpompás a világ...
Drótra sereglik a fecske, néne jön épp, öregecske:
Hallga, mi szép a csivit! Téged az útra mi vitt?
Nem néz néne a drótra, megy csak előre, a boltba.
Elfogy előtte az út, percek alatt odajut.
Reggeliért megy a néne, csöpp unokáknak kéne
friss tej, zsömle, kenyér, és csoki, ha belefér...
Jön már vissza az asszony, dúdol reszketeg hangon,
nem veszi észre a bajt, botlik a lába ahajt...
Csattan a földön immár, lába az égre kalimpál!
Fölkel nagy nehezen, holtabb, mint eleven...
Szertegurultak a zsemlék, oly fájó ez az emlék,
Nincs rá egyszerü szó, rágondolni se jó...

(az eredeti:)  

Új leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a púszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ: jer velem, árva virág!
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak
hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrün csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar: boldog az, így aki hal.

 

Viola d.g. Exiguum:

Klapancia

Csak lesem a naptárt,
E csúf idő-kaptárt:
Hétfőt, keddet, szerdát,
Csütörtököt verd át,
Pénteket meg unom,
Nincsen házim, tudom.

Nincsen házim, tudom
Hiába is írom
Nem lesz abból semmi
Boltban kéne venni
Elveszne az uton
Nincsen házim, tudom.

Régen is, ha írtam
folyton-folyvást sírtam
Nem vagyok én költő:
- Üres volt a bölcső -
Tálentumom nincsen!
Múzsa hogy segítsen?

Minek erőltetni?
Nem lesz ebből semmi
Miből legyen házi?
Lopni kéne kvázi...
Esetleg koldulni?
Istvánhoz fordulni?

Itt van már a szombat
Lőttek a koktélnak
A szivem még sajog
De szájam bazsalyog
Ej, garaboncia!
Kész e klapancia!

(az eredeti:)  

Beteg-klapancia

Látom a ködöket,
téli reggeleket,
hétfőket, keddeket,
napokat, heteket...
Nem írok verseket,
Beteg vagyok, beteg.  

Beteg vagyok, beteg.
Nem írok verseket,
nem zengek éneket...
Csak egypár szót nyögök
vagy inkább köhögök:
beteg vagyok, beteg.  

Régi időm elmult,
régi kedvem fordult.
Ki volt hivem, elbujt,
hírem, nevem elhullt,
erőm veszni indult,
pénzem sohasem volt...  

Mondd, van-e jussod már
hogy így nyögj és kántálj
mint unott koldusszáj?
Ki hallgat terád már?
Naphosszat motyogd bár
hogy itt fáj, hogy ott fáj...  

Künn a fagy közelít.
Öröm, gond közelit.
Karácsony közelit.
A hegyek hátait,
fenyőfák sátrait
ünnepre meszelik.

 

Viola d.g. Exiguum:

Ballada az elmúlásról

Eljön a kamasz balgasága:
ábrándozás, szerelmi gondok,
mitesszerek és piros foltok;
fecsérli azt, mi ifjusága,
értékét hagyja veszni kárba;
hamar letör, bármennyit bír is,
máskor meg mulat, tombol, bárha
alant
koporsó vár, mely taszít, de hív is. 

S eljön a férfi balgasága:
intézetek, gyárak vagy boltok
filmvásznakon fekete koltok;
eskü és válás csalfasága,
a karrier sok sandasága;
főnök lesz, ki segít, de nyír is,
- titkárnőjét csábítja ágyba
s alant
koporsó vár, mely taszít, de hív is.

S eljön az aggkor balgasága:
őszülő haj vagy kopasz foltok
szakadt pólók és kurta sortok;
itt a szemüveg rondasága,
s mi több, az elme tompasága;
arcán és orrán terjed a pír is,
már nem zavarja bambasága,
alant
koporsó vár, mely taszít, de hív is. 

Herceg, hátha eljön a vég is?
Lesz bánata és lomha gyásza,
földbe kerül az ászok ásza:
alant
koporsó zár, mely taszít, de hív is.

(az eredeti)

Ballada Irisz fátyoláról

Megjön a tavasz tarkasága:
fehér pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús muzsákba,
mikor
zöld köntösét cifrázza Irisz.

S megjön a nyárnak tarkasága:
poros utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága;
minden virág lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg szemét kinyitja Irisz.

S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Irisz.

Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Irisz.

 

Viola d.g. Exiguum:

Veszve... veszve...

Szalonbor. Balga szívű nép.
Törp vágyat gyújt a cigarét,
Húsz tonna paszta arcomon,
Dereng a hímpor frakkodon.

Kopasz rom. Görcsöl rettenet.
Kövérség bambul csüggeteg.
Jövő bús hite fölhuhog.
Könny, járvány, bágyadt himnuszok.

Örök lom. Csikkek, réti gyom,
rögök, szitáló dús korom.
A kék gyűszű, a zöld bogár,
táj, záporok, vesszőkosár.

Tánc. Gyenge fércek, révület.
Hintó. Fasor. Ernyők megett
örvénylő hölgyek, széptevő:
Maradni kincs a heverő.

Ételnyom. Bájos égi máz:
kellemetes mező, akác.
Lépések, tacskók, jó urak,
nyírott bojárok, bűntudat.

Klastrom. Sivár többnyelvű gép.
Lelki hivatal, semmi szép!
Despota függés, semmi rang:
kalyiba, lengő fürt, fahang.

Nagy ostrom. Nyilak és dögök,
ott rongyos gyékény bűzölög.
Tajtékos partok, vad babér,
vélt evezőkön sár, gyökér.

Féknyom. Csillézve nulla zsold,
kövérkés szívbe kurta gond.
Vagy fád és cingár felcserek,
vagy karcsú, pőre berberek.

Ó messzi fárosz, messzi fény!
Ó messzi lenge hét szirén!
Vak gondom ilyen ostoba,
hogy ím nem járhatok oda.

(az eredeti:)  

Messze... messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bus donna barna balkonon
mereng a bibor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek.
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
Harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, lapdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

 

Viola d.g. Exiguum:

Ősz és nyár közt

Őszidő lett, érnek a gyümölcsök ...
Magot spájzol télre minden hörcsög,
Ha fölébred a téli álmából,
Rágicsálhat a lenti tárnából
Bezzeg nyitnak kaput az iskolák,
Ezért vág sok diák oly bús pofát.

Végetért a szüreti mulatság,
Mustot ivott már az egész tagság.
Becsiccsentek, jó kedvre derültek,
Melegük lett, a földre terültek.
Nem is tudtak sehogy se lehűlni ...
Ó jaj, meg kell sülni, meg kell sülni! 

Holtak napján irány a temető,
Oda indul minden bús szerető.
Sírboltokon virág az áldozat,
Szeretetből elmentett áthozat.
Lombos erdők mind kopasszá lettek,
Vagy tán átlátszó parókát vettek... 

Fekete lesz ismét a karácsony,
Nem lelsz havat se itt, se Mohácson.
Síelni, azt biztos nem tudsz helyben ...
Mégis nagyon fűtnek a panelben,
Hőgutára kell most felkészülni,
Ó jaj, meg kell sülni, meg kell sülni! 

Februárban mind lessük a medvét,
(Tél az nem volt, de tavasz lehet még ...)
– Kibújik vagy más oldalra fordul?
– Rosszkedvében épp csak egyet mordul?
Észleljük, hogy változik a környék,
Fokról-fokra vidámabb a körkép. 

Tavasz lett, a fák, ím, virágoznak,
Duzzadt rügyet, bomló szirmot hoznak.
Visszaindul minden vándormadár.
– Afrikában túl forró a határ!
Itthon kéne sürgönydrótra gyűlni,
Ottan meg kell sülni, meg kell sülni!

Húsvét után felgyorsul az élet,
Hovatovább a tanév emlék lett.
Nyári tervek, felejtve a házi...
Ha utazhatsz, hidd el, hogy az mázli!
Az időjós kánikulát ígér,
És a meleg senkit meg nem kímél.

Itt van a nyár, forró a lég nagyon,
Klíma kéne, de hát az egy vagyon!
Izzaszt a nap, tikkad állat, ember ...
Bár adatna mostan egy kis szender!
Hűvös helyen jó lenne ledűlni ...
Ó jaj, meg kell sülni, meg kell sülni!

(az eredeti)

Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.  

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!  

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,  

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!  

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...  

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!  

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...  

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!  

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.  

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

Viola d.g. Exiguum:

Hol a kincs, remete? 
(Parafrázis magánhangzókra)

Remete kórságot áldottam én
Vajon minden remete holt?
Minden remete rendre csak kihűlt?
Csontig, velőig? Remete!
Remete!
Remete! remete! remete!
Remete, égjél, remete, percegj,
remete, ázz és remete, fázz,
remete, bágyadj, remete, hencegj
remete, pörölj, remete, mássz,
remete, kérj és remete, nyögj és
remete, köpj és remete, rázz,
remete, térj ki, remete, győzz és
remete, remete, remete, vigyázz!
Láthatod íme, rághatod egyre
a haragod, mely újra gyötör,
remete dögbe, remete szegybe
csap ma a dárdád, szúr be szuród
s éjbe veszítsd már kínban a napját:
vén remetére vár a gödör.
Tépd a hü fattyát, szét ama sarját.
verd le fogását, sírba rogyót!
Remete, remete, remete!
Remete kelne s remete nyelne,
remete harc és remete porc,
remete férc és remete érc és
remete velő és remete csont.
Vár im a harctér emlék gyásza,
halnak a hímek... Ni,
hol a kincs:
remete
? Megsül a bölcsek ásza,
ez a rém termi a remete kínt
lassu kufár erejével
mert:
remete aranya meglett, persze!
Jaj,
remete, remete, remete.

(az eredeti:)  

Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

 

Viola d.g. Exiguum:

A cseléd visszatérő álmai

   Derűs a nyár.

   Bíbor nap ég,
tág körökben mély szinekkel  gyűrüs.
   Halk, sűrü zápor hull zuhogva,
óh és gyönyörű jég!

 

   - Jöjjön a gyönyörűség! – kiált a részeg gazda,
s nyakamba esik; esdve liheg:
   - Óh gyönyörűség! Boldogság!
Szeretlek, lenge virág!
Tőled boldog a nap, óh gyönyörűség!
   - S vágyik, fúl, ég,
szédülve ráng körülöttem, csapong, ás.
Súlyos, hangos, boldog;
és már darázs a legyet... óh, istenigazából... 

 

   S hogy röppen a vágy,
s röppen a gyönyörűség,
riasztva bújok ide-oda hűsre,
de szakad a tornác, ég a pince... 

 

állok, hogy lehűtsék friss, derüs harmatok, hűs estve... 

   Láng ég, láng!
Óh, pohárka sörök fölött se hűs!

(az eredeti:)  

Nyár

            Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!

            Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
      Óh gyönyörűség!

            Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
      Óh gyönyörűség!

            Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
      Óh gyönyörűség!

            Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
      Óh gyönyörűség!