DR.AGONFALVI GYÖRGY

20. Huszadik töredék:
"A zöld a semmiből lett". ... "A kenyerek ideje lejárt."

 

 

Hozzá írt versek:

Stephanus Bartolits: Limerickfragmentumok

A zöld a semmiből lett (János) 

Volt egyszer egy úr, Agonfalvy György
Pontosan tudta, hogy kerek a Föld.
Mégis jött egy fura ötlet,
Hogy a zöld a semmiből lett.
Ettől rögtön kifakult a zöld. 

A kenyerek ideje lejárt (János) 

Volt egyszer egy úr, neve szerint János
Kedvenc étele volt a kemencés lángos
Minden pékhez bekiált:
A kenyerek ideje lejárt!
Másnap lángosban állt az egész város. 

A zöld a semmiből lett 

Volt egyszer egy hölgy, Piroska a neve
Volt is neki három szép piros gyereke
Baleset is történt, becsúszott egy zöld is
„Mitől ez a gyerek? Más ezért már ölt is!”
De máris jött a válasz: „A zöld a semmiből lett!” 

A kenyerek ideje lejárt 

Volt egyszer egy császár, úgy hívták Néró
Döntése kemény volt: a cirkusznak vétó!
De fogytán a türelem, a plebs egyre inkább kiált:
Cirkuszt adjál végre, a kenyerek ideje lejárt!
Így aztán hamar ugrott a császári kéró.

 

Viola d. g. Exiguum: János

Töredéket nem hozott még János,
De mi nagyon szeretjük, mert sármos.
Várjuk, hozzon novellát,
Élvezettel jól ellát...
Korán elmegy, mert ilyenkor álmos.

(Miután pedig hozott töredéket:)

Étienne Liotard: Mária Terézia 

Liotard képén: Mária Terézia
Kék-fehér szín rajta, no meg kis szépia.
Ideje a kenyereknek lejárt!
Adj kalácsot a magyarnak tehát!”
Mondja a császárnő, hirdeti média.  

George Seurat: Szivárvány  

George Seurat festményén, íme, a Szivárvány:
Pontokból áll össze, izgalmas a látvány!
Napból jött a sárga, az égbolt, az kéklett,
Piros jött a tűzből, zöld a semmiből lett.
Pointilizmus ez! – így szól a kiáltvány. 

 

 

 

Irodalmi munkássága

Versek

Limerics
Sárkánymesék:

A sárkány csókja
Dragibla -7 fej – Egy kis probléma 1. rész
Reflexív tartalmazási relációk – a télapó
Binary

Versek:

Limerics

Volt egy p., Terike
Vágyódott, de nem tudta meri-e ?
De aztán jött Ferike,
És boldog lett Terike 

„Jó napot van pénze ?”
Fakó hangon szólt a nő.
A szája nem csilingelt,
hangszálai inkább recsegtek
Mint ezernyi bús kipufogó 

„Megnézem mi van a zsebemben”
kotorászás majd néhány érme zörög
közben 47-es villamos, rövid lökdösődés
és kabátsuhogásba mártott szitok
Terike fejet hajt, de nem köszön,
Kemény az arca
„Nem kell a rím, dobd a francba
Csak enni adj”
Mert mit érnek a szar szavak
Ha csak limerickre futja és
Nincs belőle falat, falat, falat 

Zümmögő ablakú konyha
odakint autók a decemberi fagyban
Belül keskeny lámpafény és Ferenc
Olajos ingben és pecsétes overallban
Kezében sörösüveg, óraketyegés,
és csendben időzik az alkonyat
Cigarettafüstbe mártva
Haldoklik az üveg nyakán
a téli nap
Terikéből elszállt a hang
Szeme kerekre nyitva
Rettegésben ömlő néma könnyek
Míg Ferenc remeg,
és hangját emeli
Dühbe mártott ökle
a konyhaasztalon
Terike arcán már lila
Nyomokban táncol a fájdalom
„Csak megölhetném, csak tiporhatnám ... csak „
Gondolta Terike
De nem jön semmi,
Csak fájdalom és  óraketyegés,
A  nagymutató és a dátum násza,
Így gyaloglunk valamennyien a halálba 

Volt egy nő Terike,
Nem tudta, hogy él-e,
vagy csak verik-e,
Egyáltalán az idő telik-e,
Megtegye, vagy meri-e
Rohadt kis Ferike
Gyűlölte,
S megölte
Terike

 

Reflexív tartalmazási relációk – a télapó

in homage to Ibolya

Felkelt. Pontosabban még nem kelt fel, csak a tudata szakadt ki az álomból és a kezét kinyújtotta …. 

X reprezentálja a teret és X-nek eleme minden adott térbeli elem …  

Felkelt. Pontosabban még nem kelt fel, csak a szemét nyitotta ki és rögtön le is csukta…. 

X reprezentálja a teret és X-nek eleme minden adott térbeli elem (tartalmazási jellel) akkor X-nek eleme kell lennie X-nek (tranzitív relációk önmagukra vonatkoztatva). 

Felkelt. Pontosabban még nem kelt fel, csak a szemét nyitotta ki és rögtön le is csukta a nyáladékos, szürke ablakot meglátva…. 

X megszületett. …. 

Felkelt. Pontosabban még nem kelt fel, csak a szemét nyitotta ki és rögtön le is csukta a nyáladékos, szürke ablakot meglátva, amelyen a depressive decemberi reggel lóbálgatta a lábait. Lábak persze nem látszottak, csak gomolygó alaktalan köd, meg az azon keresztül hatoló autózúgás, ami monoton remegéssé alakult az ablaküvegen. A kávéját is kilöttyintette a viaszosvászon bevonatú konyhaasztalon, ahogy a falióra alatt ült üveges szemekkel és próbálta azt hinni, hogy az óraketyegésben csendet és nyugalmat talál, ami gátat vet az ablaküvegen túlról ellenségesen zúgó külvilágnak,

P. Lajos a katasztrófavédelemnél dolgozott. Szürke ruhában járta a házakat V. Ignác kollégájával együtt, aki állandóan trágár vicceket mesélt. Ezek a viccek követték őket a VI. kerületi házak penészes lépcsőházaiba és a nemiségre vonatkozó bugyuta poénokat lopództak mögöttük csendes udvarokon, gangok szorító gyűrűjében, ahol konyhaajtós bejáratok mögött vérszegény lámpafények szűrődtek ki. P. Lajos gyűlölte már ezt az életet. Főleg azóta, hogy Ilonka elhagyta.

Tudta, hogy a kémények tisztításából soha nem lesz akkora a fizetése, mint Ilonkának, aki most tette le a mérlegképes könyvelői vizsgát. El is hagyta, amint új állást kapott egy modern irodaház üvegfalai közé szorított könyvelői cégnél. P. Lajos viszont annyi reménytelen életet látott már és annyi lepusztult lakásba lépett be, ahol a nyikorgó ajtó mögül a céltalanság levegője omlott rá, hogy minden este a viaszosvászon abroszra hányt a negyedik sör után. Nem akart több kályhát kinyitni, szürkés kádperemek fölött bojlereket begyújtani, vagy rozsdás korlátokat fogdosni és remegő testtel letekinteni a VI. kerületi háztetőkről. Ez a hányás minden este megismétlődött, amúgy pszichoszomatikusan, ha egyáltalán érdemes lett volna ennek a bonyolult szónak a jelentésével bajlódnia. Az egyik ilyen hányásos este utáni reggelen már úgy érezte, mintha fel sem tudna kelni, akkora energiára volt szüksége, hogy a szeme kinyitása után a tekintete beledöfjön mosdatlan függönyök közé és alakot adjon a mindent belepő szarnak, amiből aztán fokozatosan éjjeliszekrény, ajtó és papucs lett, majd a fürdőszobában monoton vízcsobogás és a tompa köhögés hangjai. Miután bevonszolta magát a telephelyre, kiderült, hogy aznap V. Ignác nem jött dolgozni, de ennek titokban örült is, mert így legalább nem kellett a hülye vicceken nevetni, mikor egyáltalán nem akart nevetni. Az egyik ellenőrzés során ezen a napon vette észre a horgolt terítőn a levelet, egy földszinti szoba-konyhás lakás asztalán, miközben a nő a betegen köhögőkisgyerekét a földszinti udvar másik végében lévő WC-be kísérte. Nem volt borítékban, mindössze egy cetli, amelyen egy lista: valódi tej, kolbász, ha lehet, egy matchbox, zárójelben reszketeg gyerekírással az, hogy „bocsáss meg télapó a mohóságért…” A lista darabjaiból került ki P. Lajos első csomagja, amit a kéményen keresztül sikerült eljuttatnia, a délutáni gyors bevásárlás után, bár a matchbox-ért be kellett mennie a Belvárosba. Utána már nem is kellett levél, hogy meglepetést okozzon, ő maga állította össze a csomagokat és zúdította le a kéménylyukakba. Ez egy kis könnyebbséget okozott neki, egészen addig, amíg V. Ignác vissza nem jött dolgozni és újra a málló vakolat, illetve a női nemiszervekre vonatkozó poénok hálója fonta körül az életét. Közben egyre inkább vágyakozott valamilyen más élet után. Esetleg újra Ilonka ölelése? Vagy csak kevesebb zaj? Vidámabb reggelek és egy másik foglalkozás? Ezek a dolgok csak alaktalan vágyakba zárva buggyantak fel néha a képzeletében, egészen addig míg az egyik este ő is egy papírt ragadott és rövid habozás után listát írt. Többször is lázasan írni kezdett, majd töprenkedően lelassult, egyes dolgokat kihúzott, másokat újraírt, majd megint kihúzott. Végül három dolog maradt a listán „boldogság”, „megváltás” és „Ilonka”. A papírt nem tette borítékba, hanem gondosan a viaszosvászon terítő tetején hagyta másnap, amikor munkába indult. A munka végére már nagyon izgatott lett. Alig várta, hogy újra otthon legyen. Persze azért fegyelmezte magát és V. Ignáccal a munka után a Kazinczy utcában még egy sört is megivott, ami felért azzal, hogy még ötszázszor meghallgatta V. Ignác pajkosan nevető szájából a „pina” és „fasz” szavakat, miközben keserű sörhab folydogált a poharak falára tapadva. Aztán nyomás haza. Először nem akart rá tekinteni, de utána a szeme hirtelen a terítő felé fordult. Annak a tetején ugyanúgy ott volt a cédula. Senki nemért hozzá. Másnap még hosszabb ideig maradt távol és még több csokoládés csomagot is becsempészett a kéményekbe, de odahaza újra csak óraketyegés, néma terítő és a cetli várta. A kilencedik napon vágott bele ököllel a tükörbe. Ezután már minden reggel, borotválkozás közben három vagy négy fej meredt vissza rá szörnyű grimaszokban, attól függően, hogy milyen arcot vágott és milyen szögbe fordította el éppen a fejét. Közben egyre inkább mardosta a gondolat, hogy neki vajon miért nem teljesülnek a kívánságai, miért nem lehet számára is egy kis boldogságot ledobni a kéményeken? Annyira ennek a kérdésnek a bűvöletében ért, hogy egyszer már rá is ordított V. Ignácra, aki ezután már nem is mondott neki vicceket. A csomagokat is egyre keservesebb volt összekészítenie és bedobni a kéményekbe, olyan nehéz volt önzetlennek maradnia, miközben úgy érezte, őt mindenki magára hagyta. Nem értette, hogy ha a Télapó mindenkinek ajándékot hoz, akkor neki miért nem hoznak ajándékot.

Közben a cédulája változatlanul ott hevert érintetlenül a konyhaasztalon. Ekkor pillantotta meg az antikváriumban Bertrand Russel „A matematikai alapjai” c. művét. Valami ellenállhatatlan erő vonzotta a közelébe, hiszen soha nem olvasott még ilyet. Rögtön a bevezetőben felpattant a híres halmazelméleti paradoxon, ami aztán a Kantor féle elmélet helyett az axiomatikus halmazelmélethez vezetett. Először csak egy egyszerű példán elmondva, aztán számára ismeretlen jelek és sejtelmes mondatok végtelen sokasága. „Egy faluban él egy borbély, aki minden olyan embert borotvál, aki nem borotválja önmagát” kezdődött az első mondat. „Akkor a borbély mikor borotválhatja önmagát? Akkor és csak akkor, ha nem borotválja önmagát…”

Ezen forgolódásokkal teli éjszakákon át töprenkedett P. Lajos. Ha egy Mikulás mindenkit megajándékoz, aki nem ajándékozza önmagát, akkor és csak akkor ajándékozhatja önmagát, ha nem ajándékozza önmagát. Vagy ha az ember minden olyan embert szeret, aki nem szereti önmagát, akkor és csak akkor szeretheti önmagát, ha nem szereti önmagát. P. Lajos reggelente még reményvesztettebben nézett bele a tükörbe, ahol a két vagy három fej, mintha már nem is hozzá tartozott volna, hanem önálló életet kezdtek élni. Ahogy forgatni kezdte a fejét, ők mozdulatlanok maradtak, vagy furcsa gonoszas grimasz vonaglott végig az arcukon, holott ő még csak el sem mosolyodott. Akkor ijedt meg igazán, mikor hangokat kezdett hallani a belsejében. Teljesen tisztán. Kérték valamire, vagy csak

figyelmeztették. Többnyire számon kértek valamit, vagy korholták. Hiába tapasztotta a kezeit a füleire, a hangok vele voltak, nem halkultak el. Már dolgozni sem járt be. Aztán egy sötét téli reggelen, mikor már egy hete hiányzott bejelentetlenül a munkahelyéről, V. Ignác találta meg P. Lajos élettelen testét, a torkába gyömöszölve három a darab kicsomagolatlan szaloncukorral és még egy virgács töve állt ki a szájából, úgy feküdt az ágyon ….

Ezután a VI-ik kerületben a szülők nem engedték a gyerekeket közel a kéményhez, mert csoki helyett véres virgácsok, vagy szaloncukor papírba csomagolt mérges pókok kerültek elő, akiknek méreggel teli szőrös testei a csápjaikon lassan araszoltak a konyhák és a nappalik felé … Sőt éjjelente elhaló hörgések is belopództak a lakásokba a fürdőszobai kémények nyílásából… P. Lajos konyhájában a kis cetlit nem vette észre senki, az továbbra is ott feküdt a konyhaasztalon. Közben a kéményben artikulálatlan kiáltások közepette, mintha

vajúdna valaki… Aztán megszületett …. a krampusz megszületett ….

 

Binary

homage to Ibolya  

Egymás mellett hevertek és mocorogtak egy kicsit. Volt, aki hosszabb volt, volt, aki rövidebb. Bár ez nem is igaz. A rövidebbek is ugyanolyan hosszúak voltak csak a semmit a végén nulláknak tüntették fel. Hangok - vagy inkább csak gondolatok -  voltak innen is onnan is. Beszéltek egymáshoz, bár beszédre alig volt szükség, olyan jól megértették egymást, mintha teljes szimbiózisban lennének. „Aztán az elején majd fájni fog a hasad, meg kakilni kell” mondta egy hang. „Igen, igen” erősítette meg a másik „én is ezt hallottam, meg az a sok büfizés… fárasztó ez bizony…itt sokkal kényelmesebb, mint elkezdeni a dolgot” „És mi lesz a dolog után? Mindenki visszakerül?”- kérdezte egy másik hang, mintha roppant naiv lett volna. „Persze mindenki visszajön”. Rashid, aki már többször is elkezdte a dolgot, a többiektől elkülönülve állt, a szemét összehúzta. „Nehéz a dolog ?” - kérdezte valaki. „Egy szenvedés” mondta Rashid „nemcsak az a baj, hogy az elején kakilnod kell, de később az éhség… meg aztán ahogy egyre inkább előre haladsz, az a rohadt nagy fájdalom… Nemcsak azért mert éhes vagy, hanem azért is mert nem nagyon értenek meg és többet vársz a többiektől…nemcsak egy ütést …”

Na ez aztán végképp érhetetlen volt nekik. Azt se értették, hogy Rashid miért jár vissza periodikusan…

Ekkor egy hang szólalt meg „Gyorsan … gyorsan ….sorakozó. Odakint ebben a pillanatban már legalább 1256 pár mosolyog egymásra úgy, amiből bármi lehet… sőt a szájuk már elkezdett közelebb úszni a másik ajkához és ölelő karjaik meg egymás teste köré fonódtak… siessünk, itt nem szabad késni……. Búcsúzzatok el, bár ne féljetek, biztos, hogy visszajöttök. Siessetek, mert az az Ernő például olyan féktelenül ölelgeti Irmát, ő hát hogy mondjam, már majdnem….”. Aztán elindultak, ha egyáltalán ezt indulásnak lehet nevezni.

Egy tábla várta őket áthúzva „búcsúzik Öntől a LEHETŐSÉGEK tere. Visszavárjuk”. Majd ahogy tovább mentek egy másik, nem búcsúzó, hanem üdvözlő tábla „a MEGTÖRTÉNIK kapuja”. Így a lehetőségekből hirtelen élet fakadt, csomó kényszerfeltétel közé beszorítva. 9 hónap múlva. Boldogtalansággal, szenvedéssel és meg nem értéssel kikövezett idő mentén gyalogoltak előre. Lassan hozzászokva az idő múlásához, a kakiláshoz, a büfizéshez, meg később a lelki fájdalmakhoz, amikről azelőtt nem is tudtak semmit. Mielőtt azonban az egyik kérdező belépett volna a MEGTÖRTÉNIKbe, visszanézett és azt kiáltotta „Te leszel a következő” majd hátradobta az ajándékba kapott pelenkát. Ő maga 9 hónap múlva született meg Irma hasából. Azelőtt a végtelenben élt. Pontosan a bináris térnek azon szegletéből választották véletlenszerűen, ami Ernő és Irma felmenői genetikus kódjainak minden lehetséges variációját tartalmazza. Így bináris vektorként ott hevert az állapottérben, a sok lehetséges másik vektor között.

Aztán véletlenül éppen őt választották, így a lehetőségek teréből átkerült az időbe és a megtörténtbe. És mivel már nemcsak egy bináris vektor volt, rohadtul utált kakaót inni, meg zsömlét enni. Meg felnőni. Szeretetlenségben és szorongásban fürödve. Meg hogy durva emberek halált és megsemmisülést szórnak a világra. Meg hogy mi a fene ez a lélek, ami azért van, hogy fájjon… és milyen jó lenne ezt neki is durvasággal elnyomnia magában. De azért kitartóan várt a visszajövetelre. Közben ő is nemzett, ezért az a szeglete a bináris térnek ahol neki és családtagjai genetikus kódjai lapultak egy kicsit tovább tágult és még több bináris vektor volt benne lehetőségek gyanánt. Talán ez volt a létezésének az egyetlen célja. Egy kicsit tovább tágítani a lehetőségek terét. Az állapotteret.

Így egyre többfélét lehet választani a nemlétből a megtörténtbe, az ő élete által is. Most meg itt fekszik, ebben a keskeny kis dobozban. De ő már nem történik meg. A képzelete újra végtelen, csak ez a keskeny doboz ne nyomná annyira a testét. Persze a pap elájult, mikor hirtelen felült és a fedélen lévő koszorút itt is hátra hajította…

 

Születésnap:  június 14.  Névnap: december 27.