AESOPUS VONZÁSÁBAN

AESOPUS-FABULÁK VAGY NEM...

Az ökörről és az tulokról (Stephanus de genere Bartolits)

A lóról és a szamárról (Stephanus de genere Bartolits)

A holló és a róka (Elisabeth de genere Arrabona)

Ötödik variáció (A róka és a holló) (Stephanus de genere Bartolits)

A tücsök és a hangya (Viola de genere Exiguum)

Műpinty-variációk

Elisabeth de genere Arrabona
Stephanus Bartolits

Viola de genere Exiguum

Szupoze meséi  (Elisabeth de genere Arrabona)

 

Stephanus de genere Bartolits:

Az ökörről és az tulokról

Igát húzott az ökör
nehéz volt a sorsa
Gazdája a földekre
nap mint nap kivonta.

Este mikor hazatért,
pajta melegébe,
látta ám, hogy a tulok
nincs munkára véve.

Egész nap csak legelész,
nem dolgozik semmit,
kérdi is az ökörtől,
mért robotolsz ennyit?

Hallgat erre az ökör
Mit is reflektáljon,
hagyta, hogy a tuloknak
megint feljebb álljon.

Így történt ez nap mint nap,
keserű az élet,
míg egyszer az udvarban
változott a képlet.

Kora reggel két ember
vetette a hurkot,
Vágóhídra vonszolták
az elegáns tulkot.

Bőgött erre a tulok,
nem ez volt az álma,
megszólalt az ökör is:
mindennek van ára!

Eddig jó volt életed,
most jön a halálod,
dolgoztál volna velem,
jobban járnál, látod?

Mert mit ér a szabadság,
ha rövid az élet.
Nekem jobb az életem,
látom, már nem kétled!

116. Az ökörről és tulokról.

Az öker, mikoron immár igen idés volna, mégis mindennapon igát kell vala vonni. Az tulok kegyig, munkának tudatlana, a fiven hántatja vala magát, és az ökret bosszontja vala, hogy mivel ő szabados volna, és semmit nem munkálódnék, de az ökörnek meg kopott volna a nyaka a nagy vonásba. Az vén ökör neki akkor semmit nem szóla. Hanem látá egy kevés idő múlva, hát tulkonkat szarvánál fogva vonszák a vágó hídra, és mondá neki: Ó, nyavalyás, hol a te kennyű életed? A mint látom, a bátran való élet bántásra változott. Azt hiszem, hogy avagy csak mastan is jobbnak véled az én munkával való életemet, hogy nem mint a te szabadságodat, ki téged a halálra vonszon.

Értelme:

Hogy életedet jól viseljed, szikség munkálódni,
És az jó időbe nem kell hivolkodni,
De hogy gonoszul ne járj, azon okoskodni.

 

Stephanus de genere Bartolits:

A lóról és szamárról

Útra kélt a parasztember
a vásárba egy lóval
mellé fogta a szamarát,
megrakta minden jóval.

Elől táncolt a szép kanca
élvezte a nyargalást.
hátul baktatott a szamár
nem bírta a rohanást.

"Erős kanca segíts rajtam,
majdnem összeroskadok.
Ha nem segítesz, bizony meglásd
szégyenszemre meghalok."

"Nem vagyok én teherhordó,
szabadságra születtem!
Diktálom az ütemet, csak
gyere mindig mellettem."

Ennyit nyerített a kanca
folytatta a nyargalást,
a szamár pedig, ahogy mondta,
megkezdte a haldoklást.

Elterült az út porában,
négy patája égnek állt
hátáról a sok portéka
ezerfelé tovaszállt.

"Jaj, jaj, szegény szamaramat
elérte a végzete.
Hiába is ösztökélem,
megszűnt már a légzete!"

Így kiáltott fel a paraszt,
a szamarat megnyúzta,
hátha majd a bőr árából
veszteségét megússza.

Igen ám, de a sok árut
tovább kellene vinni.
És ekkor jött, amit kancánk
füle nem bírt elhinni.

"Kedves lovam, gyere ide,
te leszel a málhásom!
Elfér rajtad minden teher,
kísérjen az áldásom."

Telerakta hát a paraszt
kancáját a teherrel
és az áruk tetejébe
a szamárbőrt helyezte.

Elől ment a parasztember,
egyhangúan ballagott,
mögötte a ló poroszkált,
ki a súlyhoz nem szokott.

"Miért is nem segítettem
én a szegény szamáron?
Terhe felét nem vállaltam,
nagy hiba volt belátom.

Most aztán a fele helyett
vihetem az egészet,
ráadásul potyautast
küldött rám az enyészet."

Azt tartja egy öreg mondás
bölcsességgel átjárva:
mindenki a maga bőrét
vigye ki a vásárra.

Szegény kanca nem ismerte
az öregek mondását.
Így vihette a vásárra
szamártársa irháját.

Esopus fabulái,
mellyeket mastan újonnan magyar nyelvre fordított
Pesti Gábriel

 

52  A lóról és szamárról.

Egy paraszt ember egyszer egy lovat tereh nekíl,
egy szamárt kegyig jól meg terheltet vőn vele az útra.
A szamár igen meg fárrada a tereh alatt, kezdé kérni
a lovat, hogyha azt akarná, hogy meg ne halna, segétene
neki el vinni az terhet. A ló semmiképpen nem akara.
Végre a szamár le esék és meg hala.
Az ember mind az terhet, kit a szamár viszen vala,
még a szamárnak bőrét is hátára raká a lónak,
mely tereh őtet mikoron igen meg nyomná, mondá:
Bezzeg méltán szenvedem ezt, ki a szamárnak
nem akarék segétséggel lenni, és ím mastan
az ő terhének felette még bőrét is el kell viselnem.

 

Értelme.

Nyomorultat meg kell segétenönk,
És arról gyakorta meg kell emlékeznönk,
Hogy gonosz és jó szerencse mind egyitt jár velönk.

 

 

 

 

 

 

Elisabeth de genere Arrabona:

Holló és a róka

Fűzfa ágán hűs szél lebben
Nem mozdul más lenn a parton
Holló szállt le épp e percben
Csőre darab sajtot tartott.

Nem mozdul más lenn a parton
Nincs madárdal, zengő torkú
Csőre darab sajtot tartott
Róka jött most korgó gyomrú

Nincs madárdal, zengő torkú
Lent a völgyben  csend remegett
Róka jött most korgó gyomrú
Holló-sajtra szemet vetett.

Lent a völgyben  csend remegett
De messze van még a tavasz
Holló-sajtra szemet vetett.
Gondolkozik a kis ravasz

De messze van még a tavasz
Faluban, lent kuvasz ugat
Gondolkozik a kis ravasz
Sajthoz vajon hogyan juthat

Faluban, lent kuvasz ugat
A vágy ettől el nem illan
Sajthoz vajon hogyan juthat
Holló csőre mitől nyílna?

A vágy ettől el nem illan
Szürke égen fény gondola
Holló csőre mitől nyílna?
Hízelkedés bölcs gondolat!

Szürke égen fény gondola
Ezopuszi lesz a móka
Hízelkedés bölcs gondolat!
Tollat dicsér most a róka

Ezopuszi lesz a móka
Nyári tücsök jég potroha
Tollat dicsér most a róka
Majd az alak kerül sorra.

Nyári tücsök jég potroha
Költők hada vitte dalba
Majd az alak kerül sorra
Ám a madár meg se hallja

Költők hada vitte dalba
Síremlékük is már korhadt
Ám a madár meg se hallja
Róka gyomra bele korrant

Síremlékük is már korhadt
Pantumba vész a versnek szárnya
Róka gyomra belekorrant
Unalmas ez, térjünk tárgyra

Pantumba vész a versnek szárnya
A befejezés álom marad
Unalmas ez, térjünk tárgyra
A hangod, tudjuk nagyon gyatra

A befejezés álom marad
Immár tegyük rá a pontot
A hangod, tudjuk nagyon gyatra
Holló erre egyet károg. ...

 

 

 

Stephanus de genere Bartolits:

ÖTÖDIK VARIÁCIÓ

Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán
Csőrében kerek sajt, fogyasztásra várván.
Arra kószált búsan a ravaszdi róka
Ki éhes volt nagyon fagyosszentek óta.
Nem csak hogy éhes volt, de rosszul is látott
Felnézett a fára és döbbenten kiáltott:
"Jól látom,
madár a Holdnak felesége?"
Röhögött a holló, ámde elesége
Csőréből kicsúszott, a rókára esett
Aki az ütéstől félholtra ijedt.
"Úristen, rámtámadt a madár rút férje!"
Mentette irháját, hogy az el ne érje.
De a sajt csak gurult, elérte a rókát,
Kacagott az erdő, no, még ilyen mókát!
Beugrott a róka a tüskés bozótba
Ki sem mert tán jönni máig sem azóta.
Odaszállt a holló: "Gyere, kedves férjem,
szálljunk fel a fára, hol megeszlek szépen."

 

Viola de genere Exiguum:

A tücsök és a hangya (Pantum)

Forrón perzsel a nap tüze:
Gyöngyöznek a hátak, fejek.
Arat a nép ifja-szüze,
Kévét hord az apró gyerek.

Gyöngyöznek a hátak, fejek.
Az öregek szorgoskodnak,
Kévét hord az apró gyerek.
- Dolgozz ma, hogy legyen holnap!

Az öregek szorgoskodnak.
Hangyák népe is közeleg.
- Dolgozz ma, hogy legyen holnap! -
Felszedik a lehullt szemet.

Hangyák népe is közeleg.
- Tudják mi a mag s mi polyva. -
Felszedik a lehullt szemet,
Takarítják be a bolyba.

Tudják mi a mag s mi polyva,
Künn a mezőn mit se hagynak,
Takarítják be a bolyba,
Szembenéznek télnek-fagynak.

Künn a mezőn mit se hagynak.
Elfáradnak, alunnának.
- Szembenéznek télnek-fagynak. -
Alábújnak a dunnának.

Elfáradnak, alunnának
Jaj, mi ez a zenebona?
Alábújnak a dunnának.
Ciripel kinn tücsök koma.

Jaj, mi ez a zenebona?
Fenn van már a Hold az égen!
Ciripel kinn tücsök koma,
Hegedűjét húzza szépen.

Fenn van már a Hold az égen!
Ilyen későn ki mulathat?
Hegedűjét húzza szépen,
A szekcsők még táncolgatnak.

Ilyen későn ki mulathat?
Hull a levél, nap se látszik.
A szekcsők még táncolgatnak,
És a tücsök egyre játszik.

Hull a levél, nap se látszik,
Hó lepi el a vidéket...
És a tücsök egyre játszik.
- Hangyáéknál víg az élet.

Hó lepi el a vidéket,
Vastagon borul a tájra.
Hangyáéknál víg az élet,
Őket terült asztal várja.

Vastagon borul a tájra,
Jégvirágos már az ablak.
Őket terült asztal várja:
Búzaszemmel mind jóllaknak.

- Jégvirágos már az ablak -
Künn az ajtón, vajh, ki zörget?
Búzaszemmel mind jóllaknak.
Kaput-ajtót vajh, ki dönget?

Künn az ajtón, vajh, ki zörget?
Hangya néne odacsoszog.
Kaput-ajtót vajh, ki dönget?
Ilyen soká, jaj, ki kopog?

Hangya néne odacsoszog,
Az ajtót csak nyitja résre.
Ilyen soká, jaj, ki kopog?
Kikémlel a sötét éjbe.

- Az ajtót csak nyitja résre. -
Ki kopoghat? Nézzünk oda!
Kikémlel a sötét éjbe,
Ott álldogál tücsök koma

Ki kopoghat? Nézzünk oda!
- Mit akarhat most ez itten?
Ott álldogál tücsök koma.
- Arra kérem, hogy segítsen!

- Mit akarhat most ez itten? -
-... Köszönhetem a szerencsét?
- Arra kérem, hogy segítsen!
Kölcsönkérnék búzát-lencsét.

-... Köszönhetem a szerencsét?
(Hangya ungorkodik nagyon.)
- Kölcsönkérnék búzát-lencsét.
Jobb idő jön, majd megadom.

(Hangya ungorkodik nagyon.)
- Kölcsönért jön? Tél elején?
Jobb idő jön, majd megadom.
- Istók uccse, már elsején!

- Kölcsönért jön? Tél elején?
Kérdésem zokon ne vegyed.
- Istók uccse, már elsején!
- Mit csinált a nyáron kegyed?

Kérdésem zokon ne vegyed.
Hogy dolgoztál - sose láttam!
Mit csinált a nyáron kegyed?
- Minden éjjel muzsikáltam!

- Hogy dolgoztál - sose láttam!
Homlokot most ne is ráncolj!
- Minden éjjel muzsikáltam!
- Zenéltél akkor, most táncolj!

Homlokot most ne is ráncolj,
Táncolj! Nézze meg az ember!
Zenéltél akkor, most táncolj!
Itt van a sor vége, enter!

 

 

 

Elisabeth de genere Arrabona:

A műpinty és a berozsdásodott mókus

 (Fringillidae arteficialis  et Sciurus ferruginea )

Vízkereszt után a műpinty egy kidobott karácsonyfán talált egy aranydiót. Kicsit már ütődött volt, de azért szépen csillogott. Tetszett a műpintynek nagyon, bevitte hát a teszkós zacskóval frissen tatarozott fészkébe. Kezdetben arra gondolt, hogy kikölti, de nem tudta pontosan, hogy milyen madár kel ki az aranydióból, meg nyomta is egy picit a hasát, nem messze az elemtartójától. Kicsit tartott tőle, hogy egy rossz mozdulat és kikapcsolódik. Ezért letett a költési szándékáról és kijjebb gurította a fészekből a diót, csak annyira, hogy az alkonyi nap fényében láthassa magát benne, míg az éjszaka teljesen el nem nyeli a fényeket.

Reggel nagy nyikorgásra ébredt. Egy zacskódarab mentette meg a kieséstől, mikor meglátta, hogy az öreg berozsdásodott mókus ül vele szemben a fán.

A műpinty már bánta, hogy közszemlére tette a dióját, ezért egy óvatlan pillanatban úgy helyezkedett, hogy a dió a hasa alá guruljon.

- Khümm, Khümm - köszörülte meg a torkát a berozsdásodott mókus. -Mondd csak kedves barátom rokonságban vagy-e azzal a lénnyel, akiről az a hír járja liget szerte, hogy nem tud repülni?

- Szó se lehet róla! - válaszolta a műpinty. - Nekem minden valóságos és mű rokonom kiváló aerodinamikai tulajdonságokkal bír.

- Már pedig tegnap kalákában hallottam énekelni, hogy

Volt egyszer egy ponty,
Úszott, mint a pinty!
Volt egyszer egy pinty,
Repült, mint a ponty!
                                             
  (Tamkó Sirató Károly)

- nyekergett tovább a mókus.

- Hogy érted - emelkedett fel a fészekről a műpinty. - Micsoda badarság az, hogy repült mint a ponty. A ponty nem repül, az úszik!

- Épp erről van szó, barátom! - Ugrott közelebb a mókus. -Ha a pinty úgy repül, mint a ponty, akkor nem repül, punktum! Ami igaz, az igaz, téged is mindig csak a zacskódarabjaidon látlak gubbasztani.

- Még, hogy én nem tudok repülni, jobban repülök, mint a duracell nyuszi.- vágta rá a műpinty és felemelkedett a fészkéről. Több se kellett a berozsdásodott mókusnak, egy ugrással a műpinty fészkén termett és messze ugrált az aranydióval.

 Tanulság: a műpintynek ugyanúgy nem volt jó semmire sem az aranydió, mint a berozsdált mókusnak, mégis mindkettő magáénak akarta. Így vannak az emberek is: haszontalan holmikra vágynak és akár ravaszság árán is megszerzik maguknak.  

Meghatározás a Wikipédiából:

 A műpinty (Fringillidae arteficialis) a haszontalanságok (lappalia) osztályába, lomfokozók (purgamentum  gradatia) rendjébe tartozik. Az egész világon fellelhető. Gyakori előfordulási helyei: nagyvárosi piacok, biológia szertárak, vadászházak, falusi éttermek.

Sciurus ferruginea vulgaris (Közönséges berozsdásodott mókus)

 

Stephanus de genere Bartolits: A műpinty és a berozsdásodott mókus

 Szerették a délután nyugalmát. Gazdájuk ebéd után többnyire lefeküdt, ők pedig kint maradhattak a puha szőnyegen, ami a kis szoba padlóját borította. Szerették a puha szőnyeget, a filcoroszlán ilyenkor elnyújtózkodott, fejét a lábára tette és a forró szavannában képzelte magát. Kissé leeresztett ilyenkor a felfújható teve is, ő a sivatagi homok dűnéit vélte felfedezni a kicsit rendetlenül álló szőnyeg hullámaiban. A plüssmackónak mindegy volt, ő már felkepesztett a heverőre, onnan nézte a többieket. A fából készült, festett rózsabokron élénken csiviteltek a faragott madarak: rigók, cinkék és a mozgatható szárnyú pinty. A műanyag csimpánz ült még a bokor tetején, ahová gazdája az ebéd előtt tette. Egyedül a lendkerekes mókus volt a szőnyeg mellett, ő a parkettát szerette, ahol hosszan tudott gurulni a kerekein, miközben a két mancsa közé szorított diót rendre a szája elé emelte. Most azonban ő is pihent, akárcsak a kitömött bagoly a szekrény sarkán, aki persze az egész napot végigbóbiskolta, hogy aztán éjjel zaklassa a többieket, akik már aludnának.

Éjjel bizony nem volt egyszerű a pihenés. Kis gazdájuk – némi unszolásra – berakosgatta őket a „Kovács János játékai” feliratú mély fiókba, ahol reggelig szoronganiuk kellett. A nagy, komoly cédulát maga Kovács János, a kis gazdájuk írta meg ákom-bákom betűivel, mert fontosnak tartotta, hogy ugyanúgy meg legyen jelölve a fiók, mint a nappaliban, ahol papája gondosan feliratozta a szekrény fiókjait. A játékok éppen befértek a fiókba, hamar el is aludtak az egész napi fárasztó munkától, csak a bagoly tűrte nehezen, hogy a nappali bóbiskolás után éjjel nem tudja kirepkedni magát. Örök mocorgásától persze előbb-utóbb mindenki felébredt és megkezdődött az éjszakai bezárt élet.

Most azonban délután volt, odakint sütött a nap, Kovács János a szokásosnál is nagyobb mennyiségű spenót hatására megkezdte délutáni csendes pihenőjét és a játékok kicsit élvezhették a szabadságot. Amikor azonban a mókus úgy döntött, gurul egyet ide-oda a parketten, rémes hang ütötte meg a többiek fülét. A lendkerekes mókus nyikorgott! Először az oroszlán elégelte meg a szörnyű hangot:

- Te bizony berozsdásodtál, ez nem is kétséges. Mától Rozsdamókinak fogunk hívni és jobb lesz, ha nem mozogsz annyit. Megzavarod a nyugalmunkat.

Szegény mókus teljesen megrettent. Életeleme volt a mozgás, egy percre sem tudott nyugton maradni, de azt is tudta, az oroszlánnal nem jó ujjat húzni, mert ha megzavarják a nyugalmát, bármire képes. Próbált kevesebbet mozogni, hátha elmúlik a nyikorgás, de a hang percről percre csúnyább lett. A műanyag csimpánz befogta a fülét a rózsabokor tetején, a madarak abbahagyták az éneklést, a plüssmackó meg zord arckifejezéssel tekintett le a heverőről. Még a bagoly is kinyitotta az egyik szemét egy fél pillanatra, de aztán tovább folytatta bódult alvását.

Következőnek a felfújható teve veszítette el türelmét. Feltápászkodott a szőnyegről, kissé felfújta magát, hogy ijesztőbbnek látszódjon, majd odaállt a berozsdásodott mókus elé:

- Fejezd be a rohangálást vagy szüntesd meg a nyikorgásodat. Láthatod, mennyivel nagyobb vagyok nálad és mégis tudok csendesen járni. Amíg ilyen hangos vagy, jobb lesz, ha meghúzod magad, mert nagyon begurulok. – mondta a felfújható teve és a nyomaték kedvéért köpött egyet-kettőt a mókus felé.

Egy óra múlva már minden játéknak elege lett a borzalmas hangból és az oroszlán kupaktanácsot rendelt el a berozsdásodott mókus ügyében. A kupaktanácsra a mókus is megidézték, aminek szerencsétlen állat hatalmas nyikorgások között tett eleget. Ennek következtében tanúvallomásra sem volt szükség, nyilvánvaló volt, hogy a mókussal tenni kell valamit.

A kupaktanácson egyedül a bagoly nem vett részt, akinek továbbra is halaszthatatlan bóbiskolnivalója volt. Nem csoda hát, hogy a hosszú vita után az állatok úgy döntöttek, csak a csodadoktor segíthet a berozsdásodott mókuson, de hogy honnak lehet csodadoktort szerezni, azt csak a bölcs bagoly tudja.

A szekrény tetejére a csimpánzt küldték fel, aki kicsit kupán vágta a baglyot, mire az némileg magához tért. Elmondták neki a problémát, azonban a bagoly csak egy szűkszavú megszólalásra volt képes.

- Varró G. Polaj! – mondta és visszacsukódtak a szemei.

- Hogyan? Hogyan? Hogy hívják? – csiviteltek a madarak, mire a bagoly még egyszer megszólalt.

- Varró G. Polaj! – és ezzel végérvényesen behúzta a fejét a tollazata közé, jelezve, hogy a fantasztikus szellemi teljesítmény minden energiáját kivette és ne is számítsanak már rá a délután folyamán.

- Ki az a Varró G. Polaj?? – kérdezte kerek szemekkel a csimpánz, aki időközben lejött a szekrény tetejéről.

- Nyilván a csodadoktor, ez nem is kétséges. Most már csak azt kell kideríteni, hogy tudjuk idehívni. Ha kell, elmegyek érte, csak mondjátok meg, hova. – foglalta össze a helyzetet a teve.

A pinty emlékezett valami könyvre, aminek valami Varró volt a szerzője és egy kék bögre volt a címlapon, de hamar kiderült, a könyv sem ismeri Varró G. Polajt.

- Fura keresztneve van, talán lengyel lehet. – meditált a plüssmackó és nosztalgiával gondolt az ottani magas hegyekre. – Nem kéne megvárnunk az éjszakát, amikor értelmesebben lehet tárgyalni a bölcs bagollyal?

Ebben maradtak, valahogy a délután hátralévő részében elviselték a berozsdásodott mókus rémes nyikorgását és megvárták az éjszakát. Előre tudták, alvás úgysem lesz, mert a mókus még álmában a fiókban is szokott előre-hátra izegni-mozogni.

Este aztán, mikor Kovács János akkurátusan berakta a játékait a fiókba – észre sem véve, hogy a mókus mennyire nyikorog – és becsukta a fiókot, megkezdődött a bagoly faggatása.

- Megmondtam a megoldást: varrógépolaj. Ezzel kell megkenni a berozsdásodott mókus tengelyeit, fogaskerekeit és minden rendben lesz, Mit nem értetek ezen. A varrógépolaj meg itt van, két fiókkal odébb. Kinyitjuk a fiókot, a pinty átrepül, áthozza a varrógépolajat, s minden rendben lesz.

- Jaj, jaj, de baj van ! – szólalt meg keservesen a pinty. – Én nekem mozog ugyan a szárnyam, de nem tudok repülni, én csak egy műpinty vagyok.

- Ó, azon segítünk ! – mondta a bölcs bagoly, aki éjjel lévén elemében volt.

- Berozsdásodott mókus kölcsön adja neked a lendkerekét arra a kis időre, azzal meghajtjuk a szárnyaidat, ez elég lesz ahhoz, hogy átrepülj a varrógépolajjal. A többi meg már csak pillanatok kérdése.

- Jó, jó, de még mindig nem tudjuk, honnan fog kiderülni, hogy hol lakik az a lengyel nevű Polaj? – szólt közbe a plüssmackó, akinek mindig kicsit lassan járt az esze.

Hát így is történt. A berozsdásodott mókus lendkerekét átszerelték a műpintybe, aki nagy nyikorgások közepette átszállt a másik fiókhoz a varrógépolajért. Veszélyes küldetését a bagoly vezényelte a belülről kinyitott játékos fiók sarkáról, mert ő legalább látott valamit a sötétben. A műpinty visszarepült az olajjal, szomorúan visszaadta a mókusnak a lendkereket, akit aztán az oroszlán és a teve jól megolajozott. Újra csend lett a „Kovács János játékai” feliratú fiókban, mindenki úgy elfáradt – még a bagoly is – hogy perceken belül mélyen aludtak az óriási csöndben. A berozsdásodott mókus néha arra ébredt, hogy azt álmodta, még mindig nyikorog, de szerencsére ez már csak álom volt. A műpinty pedig álmában ismét kapott egy lendkereket és nappal is repkedhetett a szobában. Néha nekiment a falnak, erre ő is felébredt és szomorúan vette tudomásul, hogy a valóságban nem tud repülni.

Hát így esett meg a történet a műpinttyel és a berozsdásodott mókussal.

 Epilógus

 - Jánoska, Jánoska! Hová a fenébe tüntetted el a varrógépolajat. Már egy órája keresem, lassan besötétedik és nem tudom befejezni a varrást, ha nincs meg a varrógépolaj. … Mi, hogy nem Te raktad el, hogy nem is láttad? … Velem ne viccelj, mert ha megint a játékaid között találom meg, mint a múltkor az APEH-ellenőrzés időpontjáról szóló levelet, akkor ismét lesz nemulass!!

 

Viola de genere Exiguum: A műpinty és a berozsdásodott mókus

A műpintyet a játékpolc elejére állíták. Ott ékeskedett a többi játék előtt. Igen elhiszi vala magát ez a műmadár, vígan repesett szárnyaival, arannyal bévont, míves tollui csillagtanak-villagtanak. Minden játék irigykedve pillanta feléje. Nem tetszék nékik a műpinty dicsekvése, de hallgatának.

Legbánatosb vala közöttük a mókus, ki a játékpolc leghátsó zugában búslakodék. Immár hátracsúszott vala, müvelhogy nagy romlást látott: lábazatának rugói megemésztetének a rozsdától. Nemhogy ugrani nem bírt, de még állani se. Feldőlne magában, ha valaki megpróbálná felállítani.

Hívalkodék bezzeg a műpinty, hánni és dicsírni kezdé magát s monda néki:

- Valamennyi játék közül íme te vagy a legszánalmasb. Bezzeg szemétre való vagy, nem játékok közé! Ki is akarna veled játszódni? Közel ne mássz hozzám, mert íme megkaplak csőrömmel, hogy arról kódulsz. Bezzeg néköm aranyos tolluim vadnak, dallani is bírok, ha felhúznak a kulcsocskámmal. Drága pízen vett éngöm a gazda a gyermekdid gyermeknek. – Tolluit felberzengette, s dölyfösen billegett acélos lábain.

– Vájná ki a szemedet a kesselő! keseredett néki a mókus. Ocsmán és undok dolog más baján csúfolkodni. Kedég rígen nem is játszódék mással a gyermekdid gyermek csak vélöm. Ha alunni tért, magával is vitt ágyacskájába, ha estelendett.

– Co tova, te bakszar, ne zúgolódjál – felele néki a műpinty. Most bezzeg nem vagy jó semmire. Talám büdes is vagy már. Felötte hitván jószág vagy. De erre már a mókus is csak alásüté fejét és elpironkodék.

Ám vége lőn a nagy feleselésnek, mert imhol nagy nyikorgással kinyílék az ajtó. A gyermekdid gyermek tipegett vala a játékos polchoz. Kicsin kezét felnyújtá jó magosra, s megkapá a mókust, s hök mint futott vele az ágyacskájához. A nagy igyekezötben leveré a fényességes műpintyet, mely leesék a földre s dirib-darabokra törött. De a gyermek nem ügyelt vala rája. Rajta tiprott vala szárnyacskáin, míves tolluin.

Másnap a szolgáló takarítván, felkapá a műpinty dirib-darabkáit és a berozsdált mókust is. Csóválá a fejét, s monda: Imhol ez a gyermek mindent tönkre tészen. Azzal megfogá minkettőt, s kihajítá a szemétbe.

Tanulság: semmi. Mindkét játék elveszött és megemésztetött mint porban lógané. Így jár minden a földön.

 

Találta:
Elisabeth de genere Arrabona

Szupoze meséi

Erdő ura a Gorál

A Gorál elhatározta, hogy újra ő lesz az erdő ura. A választások közeledtével teleaggatta az erdőt a Szárnyas Murmucot ócsárló plakátokkal. A Szárnyas Murmuc se volt rest, azonnal visszaócsárló plakátokat rakatott a fákra. Erre a Gorál még nagyobb táblákat tetetett fel. A válasz Szárnyas Murmuctól is hamarosan megjött. A fák egy darabig csak nyögtek, majd egymás után kezdtek töredezni az ágaik. A lepotyogó óriás plakátok kisebb állatokat nyomtak agyon, madarak ezrei váltak hajléktalanná. Aki csak tehette a szomszéd erdőbe költözött. Végre elérkezett a szavazás időpontja. A ládába két cédula került: egy szavazat a Szárnyas Murmucra, egy szavazat a Gorálra.

Ráadás:

A szárnyas Murmuc választási verse:

Ne legyen úr a Gorál
mert nem kenyere a morál

A Gorál választási verse:

Sokat ígér a Murmuc
de mindenkit átver a huncut

Truff és a Flox

Meghívta ebédre a Flox a Truffot. Egzotikus hattyúmáj koktélt tálalt gyönyörű hosszúnyakú kristály kelyhekben. Ő maga hiába is próbálkozott volna, nem tudott enni ilyen hosszú pohárból. A vendég kényelme az első! Lám, lám foroghat most a sírjában Szuppoze! – gondolta magában a Truff, - Íme nem veszett ki az önzetlen barátság és vendégszeretet a Világból! Ha már így kigondolta, rá is tüsszentett. Másnap elvitte a H5N1.

Az Akazsu és Aphrodité

Az Akazsu beleszeretett egy ifjú havárba. Könyörgött Aphroditének, hogy változtassa őt lánnyá. Az istennő teljesítette a kérését. Viszont le akarta csekkolni, mennyire sikerült az átalakulás, ezért az esküvőjükön egy ogivát küldött a szobájukba. A lánnyá változtatott akazsu azonnal felugrott és bekapta az ogivát.

Az éltes havár és szeretői

Az éltes havár két szeretőt tartott, egy fiatalabbat és egy idősebbet. Mikor az idősebb szeretőjével töltötte az éjszakát, az mindig levágta a havár fuszlijáról a csimbókot, vagyis a rebecet, hogy nehogy túl fiatalnak tartsák hozzá a szeretőjét.

Mikor a fiatalabb nővel volt, az mindig visszavarrta a rebecet, nehogy túl öregnek tartsák a férfit. Pár hét után a havár mindkét nőt kidobta, mert szétment a fuszlija.

A pemmikánok és a szekér

A pemmikánok húzták a szekeret, a szekér nyikorgott. Az egyik pemmikán mérgesen hátraszólt: mi cipelünk Téged és Te nyögsz!