Stephanus de genere Bartolits:

A tizennégy karátos fragmentum

Tartalomjegyzék:

I. fejezet
II. fejezet
III. fejezet
IV. fejezet
V. fejezet
VI. fejezet
VII. fejezet
VIII. fejezet
IX. fejezet

I. fejezet

Négyen ültek az asztalnál. A négy figyelemreméltó egyéniségre összesen 87 év szigorított várt a civilizált világban, de szemmel láthatóan ez egy cseppet sem zavarta őket, elmélyülten beszélgettek. A dzsakartai kikötők nem arról híresek, hogy efféle apróságok megzavarják az úri közönség életvitelét.

A bejárattal szemben egy szakállas ír tengerész ült, akit Eyrfnek hívtak, de a kikötőben mindenki csak Villámnak szólította, mert egy viharos éjszakán 17-szer csapott be sikeresen jobb horoggal, amikor a bennszülöttek 40-50 fős csapata igyekezett nyomatékot adni a rum minőségére vonatkozó reklamációjának. Ami a reklamációt illeti, az teljesen jogos volt, hiszen az asztaltársaság éppen annak a rumadagnak igyekezett a nyakára hágni, amit Eyrf kénytelen volt cukrozott vízzel pótolni a rumos hordóban. Villámgyors jobb horgai azonban hamarosan módosítottak tárgyalási pozícióin. Eyrf egyébként egyedül 40 évet mondhatott magáénak a 104 évből, mert egy hasonló írországi tárgyalása alkalmával három vámtiszt úgy megtört az érvek súlya alatt, hogy nem voltak képesek folytatni földi létüket.

A szakállas ír tengerész mellett balra egy félmeztelen, kopasz török ült, akit a civil világban Protannak hívtak. Jóravaló, csupaszív ember volt, akinek egyetlen gyengéje az volt, hogy ki nem állhatta a legyeket. Éveken keresztül azzal szórakoztatta a törzsközönséget Kapiköy egyik korcsmájában, hogy 9 mm-es pisztolyával kapásból lőtte le a természet eme különös teremtményei közül a bambábbakat. Ki tehetett róla, hogy az egyik éppen a rendőrprefektus homlokára szállt? Az allergia az allergia, és Protan ezúttal sem hibázott, de a prefektus özvegye korántsem bizonyult ennyire megértőnek, így azóta Protan a Jámbor Légykapó néven indonéz teaszállító hajók kazánházában elmélkedik azon, hogy ha a prefektus gyakrabban fürdött volna, akkor talán a légy is máshova száll. A prefektus viszont ritkán mosdott, így 25 évvel Protan volt a második legsúlyosabb egyéniség az asztalnál.

A törökkel szemben egy vékonydongájú cseh menekült, Panrac ült. Panrac szó szerint a légióba menekült, üldöztetéséről egy Maruskó nevezetű, termetes cseh menyecske gondoskodott, aki képtelen volt megérteni, hogy Panrac a legelőkelőbb neveltetése ellenére sem imádja a knédlit. Maruskó viszont kizárólag ennek a népi eledelnek szentelte napi konyhai tanulmányait és olyan tökélyre fejlesztette eme gasztronómiai térkitöltőelem elkészítési módját, hogy a prágai csendőrség is nagyobb tételeket rendelt tőle - igaz főként tömegoszlatási célokra.

Panrac egy szép nap megelégelte a kínokat és döntött. Mikor több szavahihető légionárius is megesküdött rá, hogy Oranban csak és kizárólag homok van, semmi más, ráébredt, ez az ő világa. Itt biztos senkinek sem jut eszébe knédlit kotyvasztani. Sajnálatos módon csomagolás közben kissé rátört a bizonytalanság, hogy hátha mégis, ezért Maruskót átmenetileg begyömöszölte a kemencébe, hogy legalább egy napi előnyhöz jusson. Maruskót azonban a vártnál sokkal jobban megviselték a hirtelen elvonási tünetek, aminek következtében Panrac 22 év szigorítottal csatlakozott az asztaltársasághoz. A légióban egyébként hosszú hónapokon keresztül egyedül ő ette meg a teljes adag szárított tevehúst, de mikor a helyőrségben feltűnt egy másik cseh menekült és megemlítette a főszakácsnak, hogy néha főzhetne knédlit is, Panrac egészen Indonéziáig menekült tovább.

A negyedik személy háttal ült a bejáratnak és... Hát éppen ez az. Ki is volt a negyedik személy? A kocsmában kezdetben nem volt más, csak Eyrf, Protan és Panrac. A délutáni monszuneső megérkeztére azonban minden asztal megtelt. És ekkor lépett be az ajtón az ismeretlen. Hát, igaz, ami igaz, nem akármilyen látvány volt. A negyvenes éveiben járó szerzet legkevésbé sem a klímának megfelelően öltözött. A hosszú ujjú, szürke flanelling a legritkább viselet volt errefelé ebben a rendkívül párás időszakban, de azt aztán végképp senki sem merte megtenni, hogy mindehhez kockás szövetnadrágot húzzon. A kontinentális fazonú bőrcipő pedig egyenesen istenkísértés volt ezen a vidéken. A szövetnadrágot egyébként kifogástalan manilakötél tartotta a páciens derekán, mely egy szabályos tengerészcsomóval volt megkötve - valószínűleg teljesen kibogozhatatlanul. A monszuneső ugyanis ilyen esetben mindig megteszi a magáét.

A jelenség felsőbb régióit tanulmányozva a keskeny száj felett kis bajusz, majd egy erősen duzzadt orr, felette pedig egy kapitális kék-zöld-lila monokli közepén egy ijedt szempár nézett be a söntés irányába. Eyrf rögtön az első pillanatban megállapította, hogy elmebeteggel van dolga. Ilyen szerelésben még a félkegyelmű Spasmogen sem szokott megjelenni, pedig őt már egyszer frakkban is látták végigrohanni Dzsakarta főutcáján. Igaz, mi mást tehet az ember, ha éppen a városi karnagy feleségének udvarol és a legintimebb pillanatban dúlva-fúlva érkezik meg a felszarvazás tárgyát képező karnagy jóval a próba vége előtt, mert valami hülye a "Bolygó hollandi" helyett a "Jön-e velem nadság simmit járni" kottáit készítette elő a délutáni próbára. A garderobon keresztüli menekülés másra nem adott lehetőséget, maradt tehát az esti hangversenyre kikészített ruhadarab kikölcsönzése. Így történhetett meg, hogy az esti díszhangversenyen a maláj uralkodó tiszteletére a "Bolygó hollandi" nyitányát a városi tűzoltók tűzvörös díszegyenruhájában vezényelte a karnagy, ami aztán komoly diplomáciai problémákhoz vezetett, mert történetesen a maláj uralkodó is tűzvörös katonai egyenruhájában jelent meg a fogadáson, s a karnagy öltözködését nyílt provokációnak vélte.

Visszatérve az új vendég praktikusnak éppen nem mondható öltözékére - beleértve a szeme alatt virító kék-zöld-lila monoklikat is - az egyetlen viszonylag elfogadható ruhadarab a fején díszelgett. Ott ugyanis - vélhetően a monszuneső hatását némileg ellensúlyozandó - egy színes lámpaernyőt viselt, némileg a szemébe húzva, mely így finom átmenetet képzett a sötétebb tónusú monokli és a vidámabb hangvételű lámpaernyő között. A vendég intelligens mivoltára utal, hogy egy olvasólámpa ernyőjét viselte, melyet arany rojt szegélyezett, s a kapcsolót működtető zsinór végén fityegő nagyméterű bojt, mint egy tábornoki válldísz terült el hősünk bal vállán.

Az egész jelenség a már citált időjárási viszonyokból következően csuromvizes volt, de ez cseppet sem akadályozta meg abban, hogy odalépjen az egyetlen szabad székkel bíró asztalhoz, ahol Eyrf, Protan és Panrac ült és a lámpaernyőt az etikett szabályai szerint enyhén megemelve megszólaljon:

- Tiszteletem az uraknak. Lónyai Arisztid ábrázoló-geometria tanár vagyok a Rottenbiller utcából. Ha megengedik, néhány szót váltanék Önökkel.

II. fejezet

Eyrf, Protan és Panrac egy pillanatra meg sem tudott szólalni a döbbenettől. A kikötői kocsmákban sok mindent szoktak váltani, leginkább pofonokat és más ütésfajtákat a heveny nézetkülönbségek kultúrált kezelésének legletisztultabb formájaként, de gyakori itt a pénzváltás is. Váltottak itt már burmai kyatot maláj ringgitre, madagaszkári frankot indonéz rúpiára, salvadori colont paraguayi guaranira, ugandai shillinget venezuelai bolivarra, sőt egy ízben igen fura figura katakurd thugot akart japán jenre váltani, de mivel a sokat tapasztalt csapos sem tudta megmondani, hol is van ez az ország, a fura figurát egyszerűen megverték, a kétes pénzt pedig azóta is hatástalanított vapotronban őrzik, elrettentésképpen. Arra azonban, hogy itt bárki is szót akart volna váltani, egyikük sem emlékezett. Az igazat megvallva, a körtérfogatok és vetületek ki tudja honnan ideszakadt tudorát egy pillanatra a fura figura sorsa fenyegette, mert Protanban felderengett egy történet, ami szerint a szóváltást késelés szokta követni, de az olvasólámpa ernyője némi tiszteletet is ébresztett benne a jövevény iránt, így még adott egy esélyt a szerencsétlennek.

- Khm, khm! - említette meg Eyrf, részint azért, hogy a beszélgetés folytonosságát fenntartsa, részint azért, mert hirtelen nem emlékezett, hogy a francia diplomáciai etikett szerint erre a fordulatra mit is kell válaszolni.

- Ó, igazán kedves - válaszolta a jövevény, s engedve a szíves invitálásnak, letottyant az egyetlen szabad székre. - Ne is fáradjanak tovább a bemutatkozással, én pontosan ismerem Önöket, minden tévedés kizárva. Sokat bolyongtam itt a kikötőben, mire megtaláltam Önt és társait, kedves Eyrf - mondta és kezet nyújtott Panracnak.

- Részegemről a szerencse - motyogta Eyrf, az igazi, és maga sem értette, miért, de egy rund jamaicai rumot rendelt a társaságnak. Panrac feszengeni kezdett a széken. Amikor Eyrfet elönti a nagylelkűség, mindig bajba szoktak kerülni. Emlékei szerint az olvasólámpába amúgy sem rum, hanem petróleum dukál. Másrészről kezdett ő is valami érthetetlen rokonszenvet érezni a legkevésbé sem idevaló átváltozó-teológia tanár (vagy árvázoló-szimmetria tanár, hirtelen most nem is emlékezett) iránt.

- Nos, nem az udvariassági fordulatokért jöttem Önökhöz - hárította el az igazi Eyrf kitörő lelkesedését Lónyay Arisztid, majd közelebb hajolt a többiekhez. - A fragmentumokról van szó. Meg kell szereznem őket minden áron. Ez fontosabb, mint akár az életem.

Hát, ami a szeme körüli kapitális kék-zöld-lila monoklit illeti, ehhez kétség sem fér, gondolta magában Protan, de jobbnak látta nem beleszólni az érdekfeszítően izgalmas beszélgetésbe. Az izgalmat számára az időközben megérkezett rum illata okozta, s ettől neki is kezdett szimpatikus lenni az esetlen olvasólámpa, ámbár így hirtelen nem tudta átlátni, milyen mélyebb összefüggés van a átgázoló-meteorológia tanár, a rojtos lámpabúra és a megszerzendő szakramentumok között.

- Ez kézenfekvő. - törte meg a pillanatnyi csendet Panrac, aki kifinomult műveltségével rögtön átlátta, hogy a fragmentum semmiképpen nem lehet rokon a knédlivel és ez számára már elég volt ahhoz, hogy azonosulni tudjon a álmodozó-biológia tanárával. - Mások is jártak már itt a szigeten ritka kőzeteket gyűjteni. Ugyan előzetesen nem említették, de nekik is fontosabb volt ez, mint az életük, az Isten nyugosztalja szerencsétleneket. Éppen megtaláltak valami 110 kilós, kékes fényben csillogó ásványt, amit ők topáznak neveztek, mikor mindketten megcsúsztak és lezuhantak a 25 méter magas sziklaszirtről. Ebben a ruhában viszont nem tanácsolnám, hogy nekivágjon a ...

- Kuss... i... illetve izé - elégelte meg a fecsegést Eyrf. - Adjuk meg a lehetőséget Lónyál Atanázia barátunknak, hogy elmondja, milyen fundamentumot kell megszereznie. Esetleg ha letenné a fejdíszét, mert baromira idege... szóval nyilván melege van benne és itt a kocsmában amúgy sincsenek más indiánok, vagy nem is tudom...

- Hogyne, persze, köszönöm kedvességét. - mondta Lónyay és cseppet sem zavartatva magát, Protan kezébe nyomta a még mindig csuromvizes lámpaernyőt. - Tehát arról van szó, hogy meg kell szereznem néhány szövegtöredéket, melyek alapvető fontossággal bírnak a Parenchima-hagyaték megszerzése érdekében. A töredékek nélkül bajos lesz a hagyatékot kezelő tizenegy tagú testületnek bebizonyítani, hogy a teljes vagyon kusza és nehezen átlátható rokoni szálakon keresztül a Parenchima-dinasztia egyetlen élő, de igen távoli rokonát illeti. A rokon nincs abban a helyzetben, hogy visszaszerezze a töredékeket, ezért engem bízott meg a feladattal a hagyaték egy bizonyos százaléka fejében.

Az asztalnál furcsa recsegés támadt az utolsó mondat hallatára. Lónyay három vendéglátója egyszerre érezte úgy, hogy jobban kell hallania a fene tudja honnan érkezett jövevény szavait, s mindannyian közelebb hajoltak. Talán mégsem elmebeteg, gondolta magában Eyrf és eljátszott a gondolattal, hogy még egy rund rumot rendel. Hátha éppen most pottyan az ölükbe hozzá az anyagi fedezet.

- Tudja, hogy hol vannak ezek a szövegtöredékek? - kérdezte izgatottan. - Kipofozunk itt mi néhány papírdarabot bárkiből, ha van, aki kezelési költségeket fizeti, nemde, Protan?

- A helyzet nem ilyen egyszerű. - sóhajtott reménytelenül Lónyay. - Tudják, ki volt Parenchima?

A három rettenthetetlen számkivetett egymásra nézett. 87 év szigorítottal a hátuk mögött nem vették szívesen, ha elhalálozottakkal kapcsolatban faggatják őket. Végül is egy kocsmai verekedésnél nem lehet mindenkitől névjegyet kérni, akit kényszerül elagyabugyálni az ember.

- Ismertem egy fűtőt, akit valahogy így hívtak és évekig szolgált a Süllyedő Lavór névre keresztelt tengerjárón. - szólalt meg végre Panrac. - Nem lepne meg, ha meghalt volna az öreg, mert minden kikötőben, ahol a Süllyedő Lavór rakodott, órák alatt szerzett magának ellenségeket azzal, hogy mások kontójára itta le magát a kocsmákban és aztán persze az adósságot soha nem adta meg. Visszaszökött a Lavór szénraktárába és addig ki sem mozdult onnan, amíg újra el nem indultak. Neki viszont legfeljebb az adósságát tudná kezelni tizenegy tagú testület, mert az összes vagyona egy kideríthetetlen színű nadrág és egy elefántbőr nadrágszíj volt, amit...

- Kuss... i... illetve izé. - vetett véget a szóáradatnak Eyrf, aki szeretett volna mihamarabb biztosat tudni Paralízis vagy kicsoda személy felől, mert ki a fene tudta annak a három vámtisztnek a nevét, és ugye, sosem lehet tudni, mit is akar itt ez a átfázó-kronometria tatár.

- Nos, Parenchima egy távoli ország uralkodója volt. Kemény csatákat vívott a szomszédos országgal, s nehéz körülmények között élő népének különleges módon vívta ki az önállóságot. De erről majd később, ez most talán nem fontos. Uralkodása alatt tehát jobbra fordult népe élete, de Parenchima úgy gondolta, ezt az isteneknek köszönheti és csak rajtuk múlik, meddig marad meg a nehezen kivívott szabadság. Rettenetes fegyelmet tartott tehát országában, s napi imára kötelezte népét, cserébe a győzelemért. A nép boldog volt és imádkozott, de Parenchima félt, hogy az istenek nem nézik jó szemmel, hogy népe gyarapodik és gazdagodik. Elrendelte tehát a napi kétszeri imát. A nép még mindig boldog volt és imádkozott. Voltak ugyan néhányan, akik az állam és a vallás szétválasztásáról beszéltek, de Parenchima határozott volt a kérdésben és a szomszéd országból átvett, igen kegyetlen módon bánt el a renitensekkel: lakkolitra ítélte őket. Parenchima azonban még mindig félt és mindent elkövetett, hogy az istenekkel jóba lehessen, meg hogy elégedetlenkedő alattvalóitól megszabaduljon. Bevezette a napi három imát, amitől a nép már nem volt olyan boldog. Szaporodtak az elégedetlenkedők. Parenchima ekkor hosszan imádkozott az istenekhez és megkapta tőlük a Szemet, ami mindent lát. Ennek emlékére hatalmas emlékművet építtetett a város határában, s a Szem segítségével egymás után fogta el és ítélte lakkolitra a renitenseket. Félelme azonban nem múlt el, s az uralkodóházra vonatkozó összes dokumentumot szövegrészekbe, fragmentumokba rejtette.

Eyrf, Protan és Panrac teljes odaadással hallgatta a történetet. Protan hátán néha végigfutott a hideg, kis gyermekkora óta félt a misztikus történetektől és ez a félelem azóta sem csökkent semmit. Szinte teljesen megfeledkezett a kocsmai környezetről és az egész külvilágról. Panrac azon morfondírozott, hogy mi a rosszabb: napi három ima, vagy a knédli. Eyrf viszont megnyugodott: egy uralkodóra sem emlékezett, aki miatt priusza lenne.

- Parenchima egy idő után úgy döntött, a napi három ima is kevés és törvényt hozatott a Nagy Népi Gorállal a napi imák ötre emelése tárgyában. Ez hiba volt. A Szem egyre nehezebben bírta az elégedetlenkedők megmutatását, sok bűnös szabadlábon maradt és egy alkalommal néhány összeesküvő megölte Parenchimát. A dinasztia még egy ideig utódlási alapon uralkodott, de a Szem becsukódott, akkor mindenki azt hitte, örökre. Mivel úgy hitték, értéktelen kacattá vált, senki nem törődött vele. Az öröklések során az igazi küzdelem a családfát igazoló töredékekért folyt. A becsukott Szem a távoli rokonhoz került, mert mást nem tudott az örökségből megszerezni.

A dinasztia nem tudta sokáig megtartani a hatalmat, másé lett a trón, de Parenchima után így is óriási vagyon maradt. A család azonban - talán valamilyen átok folytán - hamarosan kihalt, csak az egyetlen távoli rokon maradt életben, mint egyetlen törvényes örökös. Ennek bizonyítása azonban csak a töredékek segítségével lehetséges, amik viszont nyomtalanul eltűntek. A vagyont ettől kezdve egy tizenegy tagú testület kezeli, akik természetesen nem vennék jó szemmel, ha ennek más országbeli tulajdonosa lenne. Sokáig azt gondolta mindenki, hogy a fragmentumokat ők tüntették el. A távoli rokon - abban a tudatban, hogy milliomos, már évek óta szegénységben tengődik, a Parenchima vagyonból eleddig egyetlen tulajdona a halott Szem.

- Akkor most mit akar tőlünk? - szaladt ki Eyrf száján, mert hirtelen csalódás vett rajta erőt. Itt ül egy ember, milliókról beszél, s közben az derül ki, hogy nem lehet hozzájuk jutni.

- Türelem, Villám. - válaszolta Lónyay. Az, hogy eddig polgári nevén szólította, de most kiderült, tudja a becenevét is, kissé meglepte Eyrfet, de úgy döntött, ad még három mondatot a jövevénynek. - Kiderült, hogy az isteni Szem nem halt meg örökre. Átmenetileg becsukódott, mikor életre keltője meghalt, de letelt a gyászidő és megtörtént a csoda. Újra kinyílt a Szem. Amit mutatott, az viszont továbbra is a létrehozóját szolgálta. A távoli rokon remegve beletekinett - és megtudta, hol vannak a fragmentumok.

- És hol ? - kiáltott egyszerre három fellelkesült száj.

- Mondtam, türelem Jámbor Légykapó. A Szem csak egyesével árulta el a fragmentumok helyét, melyek szerteszóródtak a világban. Tizenhárom töredék már megkerült. Kiderült, hogy a tizennegyedik - egy egészen különleges darab, állítólag tizennégy karátos aranyba vésve - itt, Dzsakartában van. Hát ezért vagyok itt. Ezt a fragmentumot nem lesz könnyű megszerezni az értéke miatt. Megpróbáltam egyedül utána járni a dolognak, de négy nap alatt háromszor kerültem zsákutcába, s a végén mindannyiszor megvertek. Utoljára azt hittem, már a túlvilágon vagyok. A szememet is alig tudtam kinyitni, de kiderült, nem haltam meg. Létezem időben és térben. Ám úgy határoztam, hogy ezután nem leszek többé egyedül. Az utolsó fragmentum megszerzéséhez dörzsölt segítőkre van szükségem. Felvettem a kapcsolatot a Szemmel és titeket ajánlott. Kérdés: vállaljátok-e?

- Vállaljuk! - hangzott az egybehangzó kiáltás. Ekkor már Eyrf jóvoltából a negyedik rund rumnál tartottak, csak Lónyay nem ürítette ki a poharakat, mert mesélt. - Mit kell tennünk, kit verjünk meg?

- Itt az erőszak nem segít, csak a helyismeret. Az első feladat egyszerű: vigyetek el egy emberhez, akiről nem tudok sokat, csak annyit, hogy úgy hívják: Bhagha.

III. fejezet

Az asztal körül döbbent csönd támadt. Eyrf zavartan odább tolta a félig még rummal telt poharat, de nem mert felnézni Lónyayra. Protan megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy az előbb még remény volt rá, hogy milliomos lehet. Bhagha nevének a puszta elhangzása hirtelen minden kalandvágyat kiűzött belőle. Egyedül Panrac szeme maradt élénk, ő még a szokásos önvizsgálatot tartotta: Bhagha vagy a knédli. Miután eddig minden hasonló esetben a knédli súlyos vereséget szenvedett, pár másodpercig még nyugodt volt az arca. Hirtelen azonban azt kezdte érezni, mégis lehet valami megkapó a knédli rideg, szivacsszerű anyagának a kóstolgatásában, amit talán még akkor is el lehet viselni, ha Maruskó végtelen mennyiségben készíti is azokat. Panrac megborzongott: minek jött ide ez az olvasólámpa, hogy egy fertály óra leforgása alatt tönkretegye mindhármukat?

- No, mi ütött az urakba, hát már egy kis szívességtől is visszarettennek? Csak nem kértem lehetetlent, hiszen amint látom, tudjátok kiről van szó. - szólalt meg végül Lónyay, aki érezte, fordulóponthoz érkezett a beszélgetés.

- Ami azt illeti, nem ismerjük azt az embert, akit keres, de némi segítséget tudunk adni: mindig arra menjen, amerre mi még csak véletlenül sem és akkor lehet, hogy odatalál. Ránk azonban ne is számítson. A rumokat meg kifizetjük, ez ne okozzon gondot a lábadozó-tenor tanár úrnak. - tette egyértelművé Eyrf a döntést.

- Nos, rendben van. Akkor ezúttal a Szem úgy látszik, tévedett. Felejtsétek el, amiről beszélgettünk, úgy látszik mégis magamnak kell megoldanom a feladatot. Kérem a kalapomat! - fordult Protan felé az ábrázoló-geometria tanára és újra fejére tette az olvasólámpa ernyőjét.

Panrac szomorú szemmel nézte az újra szerencsétlen idegenné visszafomálódó Lónyayt. Hát ez sosem fogja megtalálni Bhaghát. De ha mégis... Az az aljas maffiavezér előbb fog végezni vele, mintsem el tudná mondani a kimondhatatlan nevű utcával súlyosbított bemutatkozó frázist. Nem, akkor sem szabad segíteni ezen az emberen. A hegyekben Bhagha és bandája az úr, mindegy, hogy egyedül megy ez a jövevény vagy négyen együtt vagy egy egész bandérium. Mit is mondott ez az őrült? "Az erőszak itt nem segít, csak a helyismeret." Hát ez az! Más módját kell találni ennek a találkozónak, nem azt, hogy az olvasólámpa meglátogatja Bhaghát.

Mire azonban ezt Panrac végiggondolta, Lónyay már távozóban volt. Kiment az ajtón és határozott léptekkel nekivágott a dzsakartai kikötőnek. A monszunesőnek már nyoma se volt, ragyogott a nap és óriási tömeg hömpölygött a kikötői sikátorokban. Lónyay mélyen gondolataiba merült. A három derék fickó nyilván megijedt Bhagha nevének hallatára, ez kétségtelen. De talán idővel eloszlik az első pillanatban támadt félelmük. De miért félnek ennyire egy közönséges paptól? Talán csak nem az jutott eszükbe, hogy meg is kell gyónniuk, ha odavezetnek?

Éppen itt tartott gondolataiban Lónyay, mikor hatalmasat taszítottak rajta. Nekiesett egy üres fémhordónak, ami nagyot kondult, de akkor látta már, hogy lesz itt még nagyobb baj is. Néhány rosszarcú, rendesen elázott tengerész közeledett hozzá, nyilvánvalóan nem korrepetálási szándékkal.

- Ide a stekszet, haver! Hamar, mert nincs időnk hosszan könyörögni. Azt meg ne mondd, hogy semmid sincs, mert akkor azt a semmit vesszük el ezzel a frissen élezett dikiccsel.

A többiek jót röhögtek szóvivőjük ízes fordulatán, de Lónyay tisztán látta, a vidám hangulat itt hamar véresre fordulhat, ha nem engedelmeskedik. Túl sok pénz nem volt nála, de a táskájában lévő iratok értéke számára felbecsülhetetlen volt. A tengerészek öten voltak, de eléggé betintázott állapotban. Hát, ez nem az az eset, amikor az aranymetszéssel vagy az ortogonális projekcióval messzire jut az ember, gondolta Lónyay, majd egy ábrázoló-geometria tanárhoz kevéssé illő módon hatalmas csatakiáltással grabancon ragadta a társaság szóvivőjét, magasra emelte és nekilökte a többieknek. Eleresztett még két-három jobbegyenest, egy laza mozdulattal kirúgta a dikicset egyikük kezéből. Mindez pillanatok alatt játszódott le, s a hordó mellett egy villanásnyi időre szabaddá vált az út egy keskeny sikátor felé. Több sem kellett Lónyaynak. A lámpaernyőt, melyre momentán semmi szüksége nem volt, az egyik feltápászkodó tengerész fejébe csapta, majd a táskát magához ölelve teljes erejével a sikátor felé kezdett futni.

Már úgy tűnt, lerázta a tengerészeket, mikor a sikátorban keresztbe egy alig látható acélháló emelkedett fel térdmagasságig. Lónyay hatalmasat esett, miközben pillanatok alatt tizenöt-húsz mezítlábas bennszülött rohant elő a kalyibákból és hatalmas verekedés támadt, ahol mindenki ütött mindenkit. Lónyay képtelen volt elmenekülni, mert lába belegabalyodott az acélhálóba és egyébként is pofonok özönét volt kénytelen elviselni. A táskát próbálta védeni, de egy jól irányzott erősebb ütés hatására kissé elbódult. Mikor magához tért, a verekedők már néhány méterrel odébb voltak, de még mindig nem lehetett világosan látni, ki kit és miért üt. A táska után kapott, de az nem volt sehol. Vissza kell szereznem - gondolta, de ebben a pillanatban a káoszból kivált egy jel, talán egy sárga kendő vagy valami hasonló formájában, az utca végén taps hangzott és a bennszülöttek egy pillanat alatt úgy tűntek el, mintha sosem léteztek volna. Az olajos, töredezett aszfalton egy sárga muszlinkendő feküdt, sarkában jól látható V. R. monogrammal. A táska viszont sehol. Pár lépéssel távolabb egy, a környezetbe legkevésbé sem illő nyitott tetejű sportkocsi állt, az ajtaja hanyagul nyitva, s a kocsi oldalának egy fiatal, szőke nő támaszkodott. Tornacipőjével unottan rugdosta a kavicsokat, mint aki órák óta áll a kereszteződésben. Lónyay biztos volt benne, hogy mikor a sikártor felé kezdett el rohanni, nem állt ott senki. De a táska most jobban érdekelte.

- Mit keres, fiatal barátom? - szólalt meg a tünemény. - A kikötő nem a legalkalmasabb a délutáni sétákhoz, mint gondolom tapasztalta. Segíthetek valamit? Talán elvesztette valamijét?

- A ... A táskámat vitték el a disznók. Biztos azt hitték, valami értékes van benne. Nem is tudom, hova tűntek ilyen hirtelen. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Lónyay Arisztid ábrázoló-geometria tanár vagyok a Rottenbiller utcából.

- No, tanár úr, akkor azt ajánlom, üljön be a másik oldalra, gyorsan elviszem Dzsakarta valami kultúráltabb részére, biztos szeretne valami egzotikus élményt szerezni, ha már erre vetette a kalandvágy. - mondta az amazon ellentmondást nem tűrő stílusban. Lónyay megadóan beült a fényűző autóba, bár egy pillanatra volt egy olyan érzése, hogy valamit még meg kellene néznie tüzetesebben, de maga sem tudta, mi volt az.

- Úgy illik, hogy én is bemutatkozzam. Vörös Rebecca vagyok, s üzleti ügyben hosszabb ideje lakom itt, a városban. - mondta könnyedén és elfordította az indítókulcsot. Lónyaynak a név hallatára egyből az agyába villant, amit elfelejtett: a jelet adó kendő monogramja! Lehet, hogy az egész színjátékot ez a fúria rendezte? Ekkor azonban már késő volt. Ahogy hátranézett, látta még a muszlinkendőt meglebbenni az úton, de a kerekek már csikorogtak és nagy port keverve fel maguk után, a sportkocsi vágtatni kezdett. Lónyay egy pillanatra még látott három ismerősnek tűnő alakot futva befordulni az utcába, de aztán a kikötői porfelhő mindent eltakart.

IV. fejezet

Panrac villámsebesen igyekezett meggyőzni Eyrfet és Protánt arról, hogy valamiféle ember- és lámpaernyő-szeretetből kifolyólag mégiscsak tehetnének valamit a furcsa szerzetért, aki amilyen hirtelen érkezett, olyan hamar el is távozott közülük. Hogy az érvek mennyire voltak meggyőzőek, azt sosem fogjuk megtudni, de az ötletet, hogy szaladjanak újdonsült ismerősük után, amíg nem késő, nagyban támogatta az a mellékes körülmény, hogy a hirtelen távozás - legalábbis pár napra - megoldja az elfogyasztott rumok számlájának akut kiegyenlítési nehézségeit. Lónyayt azonban nem látták sehol. Találomra kezdtek el futni a kikötő felé, de pár pillanat múlva már látták, jó irányban indultak el. Két kapatos tengerész éppen harmadik társuk fejéről igyekezett eltávolítani egy olvasólámpa ernyőjét, azonban a hangos röhögéstől ez sehogy sem sikerült nekik. Az irány tehát jó, gondolta Panrac, de néhány, a földön ülő és a fejét tapogató tengerész állapotából arra következtetett, hogy Lónyay nem éppen ajándékozási szándékkal adományozta sajátos fejfedőjét a társaságnak.

- Ha itt verekedés volt, akkor csak erre menekülhetett! - kiáltott fel Protan, és ösztönösen berohant a közeli sikátorba, a többiek utána. Amit láttak, az viszont azonnali megállásra késztette őket. A sikátor kellős közepén egy nyitott tetejű sportkocsiba éppen beszállni látták Lónyayt, de mire utána kiálthattak volna, már felbőgött a sportkocsi motorja, csikorogtak a kerekek és hatalmas porfelhő lepte el az utcát. A három jómadár döbbenten nézett a jelenség után. Megszólalni nem tudtak a hangzavartól, de egy pillanatig még látni vélték, hogy a sportkocsi volánjánál ülő sofőr hosszú, szőke haja lobogni kezd a szélben. A kerekek csikorgása vészjóslóan visszhangzott a sikátor falain, majd az autó befordult a kereszteződésnél, a motorzúgás kezdett csendesedni és végül szótlanná lett az idő és képtelenné vált a tér, mert a kerekek által felkavart porfelhő hosszú ideig nem ült el keskeny utcában.

- A tanár úr távozott. - jelentette be patetikusan Protan, kopasz fejét vakarva, ami nála azt jelentette, hogy részéről egy szót sem ért a körötte zajló dolgokból.

- Szerinted az ábrándozó-urológia tanárok tűzpiros sportkocsikkal szokták fuvaroztatni magukat a dzsakartai kikötőben, he? Előtte meg záróvizsgát tartanak a helybéli tengerészeknek lámpaernyő-szerelésből?- kérdezte Eyrf olyan hangsúllyal, mint aki a legkevésbé sincs meggyőződve arról, hogy egy szó is igaz volt abból, amit a "Négy vidám hullamosóhoz" címzett kocsmában hallottak.

Panrac éppen védelmébe akarta venni a fragmentumok tudorát, mikor tekintete a földre esett. Felvette a sárga muszlinkendőt és alaposan megnézte. A kendőből áradó parfüm illata pillanatok alatt nyilvánvalóvá tette számára, hogy a ruhadarab csak pár perce heverhet a földön és minden valószínűséggel szoros összefüggésben van a szőkehajú sofőrrel. És a monogram: V. R. Hát ez az, megvan. A tűzpiros autó, a szőke nő, a parfűm és a monogram... De hiszen akkor itt nagy a baj!

Már éppen szólt volna társainak a szörnyű felfedezésről, de váratlanul zsivaj verte fel a sikátor éppen beállt csendjét. Panrac ösztönösen eldobta a kendőt és egy hatalmas ugrással a sikátor egyik kiszögellése mögött termett. Két társát egy mozdulattal berántotta maga után és ujjával intett teljes csendet. Protan éppen csatlakozni akart Eyrf kételyeihez, de az új helyzetben megint csak a fejvakarás maradt az egyetlen lehetősége. Meghülyült ez a Panrac, hogy vénségére akar bújócskát játszani Dzsakarta legsötétebb részein?

A kiszögellés mögül egyszerre meglátták a zsivaj forrását. Tizenöt-húsz mezítlábas bennszülött jött elő az egyik elhagyatott épület kapujából, körülnéztek, majd miután nem láttak a közelben senkit, az egyik felvette a sárga kendőt és gondosan összehajtva berakta a zsebébe. Két másik bennszülött valami könnyű hálóval bajlódott, ami az utcán keresztbe feküdt és amit Protanék eddig észre sem vettek. Eyrf finoman megbökte Panracot és négy bennszülöttre mutatott, akik testükkel takartak valamit, amire szemmel láthatóan nagyon vigyáztak. Úgy igyekeztek vinni a nem túl nehéz, de terjedelmesebb tárgyat, hogy azt lehetőleg senki ne lássa, aki arra jár. A nagy igyekezettől azonban a kiszögellés felől egy-egy pillanatra látni lehetett a tárgyat. A társaságban Protan legyeken edzett szeme volt a legélesebb, s már ő is felfigyelt a kis csoportra, mely elkülönült a többiektől. Az egyik bennszülött egy pillanatra megbotlott, és ahogy egyensúlyát elvesztve kicsit előrébblépett, Protán teljes egészében látta, mit takargatnak a bennszülöttek. Alig tudta megállni, hogy fel ne üvöltsön a meglepetéstől: a tárgy Lónyay táskája volt.

- Nos, tanár úr, akkor már értem, mitől ilyen sajátos az öltözete. Jót tenne magának néhány nap pihenés, hogy elfeledje kínos kikötői kalandjait. Dzsakarta végül is a kultúra fellegvára is, nem csak a kikötői patkányoké. Ha nem bánja, elviszem egy igen exkluzív és érdekes helyre, ahol nyugodtan kipihenheti magát. Nekem sem ártana már egy kis pihenés a sok üzleti szaladgálás után, így én is magával tartok.

Lónyay elképedve hallgatta végtelenül fiatal és végtelenül szemtelen "megmentőjét". Az, hogy a tünemény vele "szeretne" tartani, enyhén képtelenül hangzott annak tükrében, hogy közben 100 mérföldes sebességgel vezette kocsiját az alig egysávos úton. Lónyaynak fogalma sem volt arról, hogy hová mennek. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy az ő szándékai - mit bánna ő és mit nem - teljesen hidegen hagyják Rebeccát. Az amazon úgyis oda viszi, ahová akarja. De hová? Valahová csak mennek ekkora sebességgel... Lopva a nőre pillantott. Határozott, elszánt arcvonásokat látott, mozdulatlan, teljes nyugalommal az útra szegeződő tekintetet. Félelemnek, bizalmatlanságnak nyoma sem volt rajta. Tényleg nem tart tőle ez a nő? Kellene tenni egy próbát. Mi lenne, ha mondjuk egy nagyot a hátára csapna? Hááát persze... ekkora sebesség mellett csak egy rossz kormánymozdulat, és mindketten azonnal befejezik földi ámokfutásukat. Ekkora sebességgel az árokba fordulni biztos halál. A hátbavágást így most átmenetileg elvetette.

- Hát ami azt illeti, a hotelben van a holmim, talán inkább ott kellene kipihenni magam. - mondta, hogy kipuhatolja, egyáltalán mire van lehetősége.

- Nem, annak aztán semmi értelme sincsen tanár úr. Hagyja egy kicsit pihenni a tudományt és áldozzon a kultúrára egy kis időt. Én is éppen erre készülök. Van itt Dzsakartától vagy ötven kilométerre egy kis vallási-kulturális közösség. Perceken belül ott leszünk. Meglátja, nem fog csalódni semmilyen értelemben. Legendás vendéglátásuk csekély anyagi részét természetesen átvállalom. Ne, ne köszönjön semmit, üzleti kapcsolatunk révén számomra tulajdonképpen semmibe nem kerül a dolog. Magának meg biztos semmi pénze sincs most, hogy ellopták a táskáját.

Csakugyan, a táska. Még ezen sem volt ideje gondolkodni Lónyaynak. Mire megy a táskában lévő dokumentumok nélkül? A kábulattól kísérletet sem tett a kikötőben arra, hogy visszaszerezze. Valamitől nagyon meglódultak az események. De mit akar tőle ez a nő? Mert hogy nem véletlenül állt a sikátorban, az biztos.

- Látja, emiatt is jobb lenne inkább visszamennem a városba. Feljelentést kellene tennem az ügyben. A táskában fontos dolgokat őriztem, ami mások számára ugyan értéktelen, azonban nekem igen értékes a tartalma. Nem hinném, hogy éppen most tudnék elmélyülni egy vallási közösség szárnyaló gondolataiban.

- Én meg éppen azt gondolom, pontosan erre van most szüksége. Miért ne lehetne híres ember magából, ha megismerkedik ezzel a majdnem kihalt, de az utóbbi időben új erőre kapott vallással. Ha kívánja, személyesen is találkozhat a vallást felélesztő, isteni erejű, de mégis emberi lénnyel, Bhaghával.

Lónyay egy pillanatra izgatottan fel akart pattanni, szinte megfeledkezett róla, hogy kocsiban ül. Ennyi véletlen nem lehet egyszerre a világon. Akik segíthetnének rajta, nem merik, s akkor az útjába kerül ez a szexbomba, kibillenti minden eredeti elhatározásából és egyenesen oda viszi, ahova eddig minden erőlködése ellenére sem sikerült eljutnia. Ez nem lehet igaz. Ugyanakkor gyanús körülmények között eltűnik a táskája, ami nélkül viszont teljesen értelmetlenné válik az idejutás. Nem, ez neki már túl sok. Áttekinthetetlenné váltak a történések, kicsúszott a kezéből a sorsa irányítása, ez biztos. Becsukta a szemét. Legyen hát, aminek lennie kell. De azért az óvatosságot nem szabad feladnia. Éppen elég hibát követett el az elmúlt egy óra alatt, most már ideje összeszedni magát.

- Bhagha? Azt hiszem, sohasem hallottam ezt a nevet. Ámde ha éppen ettől lehetek híres, miért ne. Egyenesen oda megyünk?

- Sőt, más ott is vagyunk. Tanár úr, üdvözlöm Bhagha templomában.

Lónyay kinyitotta a szemét és azt látta, hogy egy óriási barlang szájánál állnak. A tűzpiros sportkocsi beállt a hegy lábánál kialakított udvarba. A hatalmas barlang szája, mint egy gótikus katedrális bejárata, úgy tátongott a hegy meredek falán. Az egész bejárat ugyanakkor teljesen természetesnek tetszett, láthatóan nem emberi kéz alakította ki. Az autó mögött közben a kapu bezárult. Lónyay ekkor vette csak észre, hogy az udvart magas, erős kerítés veszi körül és minden sarkon őrtornyok védik. Kezdte megérteni, hogy miért riasztotta el a "Négy vidám hullamosóban" a három rettenthetetlen tengerész-bűnözőt pusztán Bhagha nevének az elhangzása. Templom vagy bűntanya? Most már mindegy. Lónyay tudta, gyakorlatilag fogoly. De hát végül is ide akart jönni mindenáron, és most itt van. A táska azonban nincs itt, és lehet, hogy ez így van jól. Hacsak nem újdonsült istápolójánál van, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy akik ellopták, egyáltalán nem a benne lévő készpénz reményében, hanem inkább megbízásból tették.

- Jöjjön tanár úr, éppen szertartás van. Ezt kár lenne kihagynia.

- Kedves Rebecca, legyen ahogy akarja. Mutassa az utat és követem.

A barlang szájához mentek. Közelebb érve egyre több jel mutatott arra, hogy maga a barlangbejárat ugyan természetes, de serény emberi kezek igazi templombejárattá változtatták. A felülről szűkülő bejáraton aranyozott körfelirat vált láthatóvá: "A rény háromdimenziós pont, a bűn körtérfogat...". A feliratot a hegy vetette árnyékban valami egész különleges, túlvilági fény világította meg. Lónyay siralmas helyzete ellenére egy pillanatra lenyűgözve állt meg. Rebecca egészen közel ment a barlang bejáratához, melyet egy acéllap zárt le. Valamit csinált a szikla peremén, s az acéllap lassan felemelkedett. A barlangból vakító világosság áradt ki és méltóságteljes keleti zene hangjai áradtak szét. Egy mélyen zengő hang egyhangúan zengte egy hosszabb, imaszerűen hangzó ritmikus szöveg sorait. A külső sziklafal visszaverte a hangokat, így Lónyay nem értette a szöveget. Az azonban világossá vált a számára, hogy pontosan ott áll, ahová őseinek évszázadokon keresztül nem sikerült eljutnia. A látványtól és a pillanat váratlanságától megigézve beljebb lépett. Rebecca - akit fél órával ezelőtt nem is ismert - belekarolt, az acéllap valószínűtlenül csendesen visszazáródott, Lónyayval pedig forogni kezdett a világ. Ha valaha, akkor most fény derülhet a Parenchima-hagyaték rejtélyére. S hogy utána mi történik, az lehet, hogy már nem is fontos az ő számára.

V. fejezet

Eyrf, Protan és Panrac szinte egyszerre döntötte el, hogy a négy bennszülöttet rövid úton meg kell szabadítani a táskától. A túlerő nem tűnt jelentősnek, de a még mindig zsivajgó társak közelsége azért óvatosságra intette őket. Csendben követték a négy indonézt, akik az egyik beugrónál megálltak, letették zsákmányukat egy hordó tetejére és kinyitották.

- A szemetek! Hát nem kirabolják? - suttogta Eyrf, mintha az nem is lett volna rablás, hogy az irattartót ellopták Lónyaytól. A tolvajok arcán azonban csalódás tükröződött, ahogy belenéztek a táskába. Tartalmát kipakolták a hordóra, végigtapogatták a bőr borítást, nem rejt-e valami értéket, majd visszarakták a benne talált papírokat és szemmel láthatóan veszekedni kezdtek. A frissen eltulajdonított portékára már szinte alig ügyeltek, ami arra utalt, hogy tartalma számukra értéktelen holmikat tartalmazott. Tanácstalanul vették útjukat a negyed legkétesebb kocsmája, a "Béke szigete" felé. Ez a műintézmény híres volt arról, hogy még egyetlen nap sem maradt hű a nevéhez, pedig egyszer volt olyan eset, hogy ki sem nyitott egész nap a tulajdonos előző esti sajnálatos balesete miatt. A zárva maradt italozót a sötétedés leszállta után ugyanis két rablóbanda is ki akarta fosztani, az egyik társaság a söntés felől, a másik a padlástéren keresztül hatolt be - csak éppen ugyanabban az időben. A két teljes csendben lopakodó kis csapat az irodában találkozott, mert mindketten a páncélszekrény zárszerkezetét kívánták volna megvizsgálni. A bezárt kocsmában kitört hatalmas verekedésnek az vetett véget, hogy a kikötő réme, Félkegyelmű Vaszil egy eltévedt pofon következtében nekiesett a páncélszekrénynek, ami ettől egész egyszerűen kinyílt. Mind a két banda döbbenten nézte, hogy a páncélszekrény üres, mert valaki a kikötői etikettet teljesen felrúgva már sötétedés előtt kirámolta a mackó tartalmát. Félkegyelmű Vaszil felháborodásában azonnali feljelentéssel fenyegetőzött, mert vezetéknevét semmilyen körülmények között nem tagadta meg, ez azonban már nem segített azon, hogy csak az előző esti verekedés alatt elmentett néhány üveg whiskyt és gint sikerült magukkal vinni.

Nos, ebbe a kocsmába ment be a négy bennszülött, hogy a jól végzett, de hiábavalónak látszó munka után megbeszéljék a teendőket. A táskával már alig-alig törődtek, talán azt gyanították, hogy a megbízójuk semmit sem fog fizetni érte a silány tartalom miatt. Minden esetre Eyrf, Protan és Panrac néhány perc múlva már a szomszéd asztalnál itta málnaszörpjét, melyben a szódát - jobb híján - ginnel helyettesítették.

A táskát egy véletlen játszotta a kezükre, mert a négy bennszülött hangos veszekedése az egyik pihenni vágyó nyugdíjas nemtetszését váltotta ki. Ez még nem lett volna baj, de az illető történetesen a "Lyukas Lélekvesztő" nevű gőzös fűtője volt, akit nehéz természete miatt már huszonöt éves korában nyugdíjaztak. Egész pontosan a Lyukas Lélekvesztő kapitánya szép summát fizetett a fűtőnek, ha nem száll fel a hajóra induláskor, hanem a parton marad és ezzel jelentősen növeli a hajóút biztonságát. Nos, ezt az összeget a fűtő a "Béke szigete" törzsasztalánál buzgó szunyókálások közepette szokta apránként elkölteni, s a négy jövevény hangoskodása éppen bóbiskolás közben zavarta meg. Miközben a nézeteltérés egy kisebb tömegverekedés formájában tisztázódott, addig a tulajdonos - mint rendesen - a whiskys és gines üvegek mentésével volt elfoglalva, Eyrf pedig elegánsan lehörpintette a maradék málnaszörpöt, szokása ellenére némi pénzt vetett oda a tulajnak, majd felemelve a táskát, elegánsan távozott. Mire a bennszülöttek rendezték a félreértést, s észbekaptak, már mindhárman annak a kiszuperált gőzösnek a rádiós fülkéjében ültek, mely Protan szálláshelyéül szolgált azokon a napokon, amikor nem volt hol végigverekednie az éjszakát.

- Na mutasd, nyissuk már ki! - suttogta izgatottan Panrac, akit még mindig hatása alatt tartott Lónyay utolsó néhány mondata.

- Kuss, ...illetve izé, illetve dehogy izé, hanem az lesz, amit mondok. A táska az enyém, én szereztem meg rá a birtokviszonyt, meg kifizettem a málnaszörpötöket is, tehát nincs senkinek semmibe beleszólása. Megnézhetitek esetleg a zsákmányt a kocsányos szemeitekkel, bár most olvasólámpát nem tudok prezentuálírozni a ceremónia számára.

- Na, legyen elég - szólt közbe Panrac. - Megmondta a tanár úr világosan, hogy észre, meg helyismeretre van itt szükség, nem pedig nyers erőszakra. Ezekből meg híján vagy nélkülünk, ezt be kell látnod.

- Kit érdekel, mit hablatyolt össze a te átrámoló-kleptománia tanárod a hatvanas izzó alakú fejével? A szajré az enyém, te meg a helyismereteddel húzzál innen a fenébe a tűzpiros sportkocsi után, amivel elpörkölt a te hazudozó zsenid! Csak le ne égjen a cipőd talpa a kanyarokban, te lángagyú knédlievő zseni!

Ezt nem kellett volna mondania Eyrfnek, de már nem lehetett mit tenni. A rövid dulakodásnak az vetett véget, hogy Protan egyszerűen elvette a táskát az asztalról és nekiállt kipakolni a tartalmát.

- Hej, ti hülyék, legalább a hajót ne verjétek szét, ha már egymást igen. Ebben a táskában nincs más, mint papírok. Nincs ennek az átmázoló-genoterma tanárnak semmije az eszelős gondolatain kívül. Ezt aztán mind megtarthatod magadnak, Eyrf.

- Na, akkor a bőrtáska az enyém, a többi a tiétek! - módosított a tulajdonviszonyokon Eyrf, aki megint kimutatta természetéből eredő jószívűségét.

Protant viszont mindez nem érdekelte. Megszállottan kezdte átnézni a táska tartalmát. Egyforma borítékokat talált, mindegyiken egy városnév és dátum, benne pedig kis cédula rajta néhány sor szöveggel. Találomra kivett egyet. A cédulán ez állt: "... utódaik az egész földet. A sziklában ma Bhagha templomát találod, de helyét a világon..." Aha, tehát ebben is Bhagha neve szerepel. Ezért kérte Lónyay, hogy vigyék el Bhaghához. Másik borítékot vett elő: "... igyál, de vigyél magaddal egy tégellyel, mert szükséged lesz a benne folydogáló oliguriára. Mire a hőség elviselhetetlenné válik, meglátod a hegy belsejében... "Vajon mi az az oliguria? Egyáltalán, olyanok ezek a fecnik, mint egy összefüggő szöveg darabjai. Mint a fragmentumok. Ha, hát nem ezekről beszélt Lónyay? A fragmentumok, amik elvezetnek a kincshez vagy mi a fenéhez.

- Hé, ti eszelősök, hát milliomosok lehetünk, ti meg itt a bőrtáskán osztozkodtok. Nézzük inkább, mit tudunk tenni a fragmentumokkal. Hátha megvan mind és akkor mi is mehetünk Bhaghához! - üvöltötte Panrac.

- Te, ez a baromság ragályos? - meredt rá Eyrf Protanra. - Csináljunk már ezzel a hülye Panraccal valamit, mert a végén még belebolondul a kirakós játékába.

De ekkor már Protan sem figyelt oda. Együtt bontogatta a borítékokat Panraccal és a kis kajüt fém padlóján igyekeztek sorba rakni a töredékeket. Eyrf úgy érezte, megzavarodott. Könyvek iránti vonzalma kizárólag múzeumi kódexekre korlátozódott, de akkor is más mondta meg, melyiket kell eltulajdonítania. Ezek meg itt ketten...

- Odanézz! - üvöltött fel vérmérsékletéhez képest elég szokatlanul Protan. - Megvan, megtaláltam! Erről beszélt a Lónyaló Arisztokrata, nézzétek!

Mindketten ösztönösen odakapták a fejüket. Mit talált ez az együgyű török? Talán egy érvényes menzajegyet, vagy mi a szöszt? Protan kezében azonban valami egész más volt. Egy kicsit nagyobb, aranyszegélyes boríték, rajta gyönyörű kézírással a következő: Parenchima végrendelete. Protan finoman kinyitotta a borítékot, mely ezáltal teljesen használhatatlanná vált. A borítékban egy megsárgult pergamenszerű lap volt, rajta valami vers. Panrac elvette Protantól az írást, mielőtt az is megsemmisül, és elkezdte olvasni:

Első Parenchima, Eyrf uralkodója...

- Anyád! - üvöltötte Eyrf, de belenézve a pergamenbe, ő is csak azt látta, amit a többiek.

- No, neked a Lónyál az uralkodód - fuldoklott a röhögéstől Panrac.

- Olvassátok már tovább, idétlenek! - kiabálta Protan, mert egyre inkább érdekelte a pergamen tartalma. - Nem biztos, hogy sok időnk van, ha segíteni akarunk az idetévedt olvasólámpánknak.

- Segíteni? Ki akar itt segíteni, mert én ugyan nem? Hazug alak - válaszolt sértetten Eyrf, de hangjában már kevesebb volt a meggyőződés. Hiszen az uralkodójának csak illik segítenie, vagy mi ez az egész hülyeség. Hogy kerül bele az ő neve ebbe az egészbe? - Olvasd tovább Panrac, nem szakítunk félbe.

- Hát jó, de akkor figyeljetek! - válaszolta patetikusan Panrac és újra nekiállt kisilabizálni a pergamen tartalmát.

Első Parenchima, Eyrf uralkodója
Szelam ellensége, a Szem kormányzója
Súlyos helyzetemben végsőt rendelkezem
Hogy uralkodásunk biztonságban legyen.
Szálljon a trón mindig rokonról rokonra
Rangidőset téve közülünk a trónra
És ha az országot nincs, aki regnálja,
Segítsen a gondon Parenchima fája.
Megmutatja a fa, ki kinek testvére
Ki kinek hitvese és ki kinek férje.
Hűen őriz mindent Parenchima fája
Naponta áldja a nép három imája.
Földünkön azonban háborúban élünk
Ellenségeinktől kívül-belül félünk.
A családfát tehát külvilágba rejtjük,
Annak is a helyét gyorsan elfelejtjük.
Őrizze a helyet pontos dokumentum
Légyen a formája tizennégy fragmentum
Helyeztessék mindaz a világ négy tájára
Tizennégy városban Bhagha templomába.
A városok nevét fedje szintén fátyol,
Megadja nevüket a Szem önmagától.
Aki összegyűjti a sok töredéket
Sorba rakva őket, összeáll a lényeg.
Ami nem érthető az utasításban
Megmutatja a Szem, társ az utazásban.

A felolvasást döbbent csend fogadta. Nem szoktak ilyen emelkedett művek elhangzani a kis kajütben, ráadásul azt kezdték érezni, mégis lehet valami komoly alapja annak, amit Lónyay a "Négy vidám hullamosó" -ban elmondott.

- Ha jól emlékszem, Lónyay azt mondta, tizenhárom töredék megvan, a tizennegyedikért jött ide Dzsakartába. Próbáljuk megnézni a borítékokat, megvannak-e mind!

Lázas munka kezdődött, mert éppen tizenhárom borítékot találtak tizenhárom töredékkel. Régen használták a fejüket gondolkodásra, így öreg este lett, mire végeztek, de egyszer csak összeállt a sorrend.

- Olvasd fel, Panrac, akarom hallani a harangzúgású hangodon, mi a történet, amit összeraktunk. - szólalt meg Eyrf. A harangzúgásút nem kellett volna mondania, de most a szokottnál rövidebb idő alatt fejezték be az elszámolást. Mivel a harang nyelve épségben megúszta a verekedést, s a fragmentumok sem szenvedtek kárt, így Panrac - némi borogatással a fején - nekiállhatott a felolvasásnak.

1. Keresd a helyet, ahol a síkságot egy szikla uralja, mely mögött egy nagy hegy magasodik. Az a
   legenda járja a szikláról, hogy Bhagha helyet keresett népének ezen a földön,...

2. de nem talála. Kéré ekkor az égieket, hogy mutatnának utat népe számára. Az ég ekkor
    elsötétüle, nagy vihar támada, s villámlással mutatá az utat Bhagha népe...

3. számára a hegy felé. Utolsóként egy hatalmas villám az egész környéket nappali világosságba
    voná,...

4. s a villám belecsapá a sziklába, mely egy természetes bejáratot üte a szikla aljában. Itt lakott
    sokáig Bhagha népe, míg lassan el nem lepték...

5. utódaik az egész földet. A sziklában ma Bhagha templomát találod, de helyét a világon...

6. a Szem árulja el. Ha a sziklát megtaláltad, messze kerüld a templomot és a tőle legtávolabbi
    ponton a hegy...

7. Téged befogad. Kövesd a prákrittal kirakott utat a hegy mélyében és ne riadj vissza semmitől. Ki
    itt belép, azt...

8. a Szem óvja útján, ha tiszta szándékkal közelít. Mikor utadat kis patak keresztezi, keress
    lehetőséget felfelé jutni tovább. A patakból ne...

9. igyál, de vigyél magaddal egy tégellyel, mert szükséged lesz a benne folydogáló oliguriára. Mire
    a hőség elviselhetetlenné válik, meglátod a hegy belsejében...

10. kígyózó szerpentet. A szerpenten egy fertály óra múlva megjelenik az első úttorlasz. Győzd le
     leleményeddel és menj tovább. Egy fertály óra múlva megjelenik a második...

11. úttorlasz. Győzd le alázatoddal és menj tovább. Egy újabb fertály óra múlva megjelenik a
     harmadik úttorlasz. Győzd le a hegy levével, de ne menj tovább. Várd meg a...

12. kvirál szavait, s válaszolj rájuk háromszor különböző hangon. Ha a Szem kiválasztottja vagy,
     tudni fogod, mit kell visszaénekelned. A harmadik válaszra megnyílik a...

13. kassziterittel borított ajtó és eléd tárul a tizennegyedik fragmentum. Cselekedj aszerint, s
     eljutsz a Parenchima-fához, minden hatalom forrásához.

- No, most aztán törhetjük a fejünket, hol van ez a hely! - szólalt meg Protan.

- Rám ne számítsatok, nekem semmi kedvem sincs hegyek gyomrában bújócskázni - mormogott Eyrf és nagyon kényelmetlenül érezte magát.

- A helyzet pedig egyértelmű - vágott közbe Panrac. - Lónyaynak szüksége van ránk, nyakig van a bajban, minden segítséget meg kell adnunk számára. Azt hiszem, tudom, melyik szikláról van szó. Ez pontosan az a hely, ahol Bhagha és bandája templomosdit játszik. Gondolkodjatok csak: a tűzpiros autó, a szőke nő és én... hogy is mondjam csak, az a bódító illat ami a kendőből áradt. Nincs kibúvó. Azonnal oda kell mennünk.

- Hova, te elmeháborodott! A villannyal őrzött kerítésen akarsz átmászni a vérszomjas kutyák karmai közé? Hát menj egyedül, de mi maradunk. Meg aztán azt sem tudjuk mit kellene csinálni és kinek. Erre nem gondoltál, he? - kiabálta Eyrf.

- Hát most én mondom, hogy kuss. Itt valami komoly dologról van szó, amiben szerintem is tennünk kell. A Szem minket jelölt ki, megmondta a Lónyakú Asztalpántlika. Besétálunk a hegybe, legyőzzük azokat az izéket és elhozzuk a stekszet ezzel a lökött átpiázó-oligúria tanárral együtt, s boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez a véleményem - mondta Protan eltökélten. - Most pedig gondoljuk végig, mit kell tennünk és mikor.

VI. fejezet

Lónyay a látványtól teljesen megbabonázva indult el a barlang belseje felé, oldalán Rebeccával. A bejárat szűk szája néhány lépés után éles kanyart vett, s egy óriási méretű barlangterembe jutottak, ahol a természetes kövekből szinte semmi sem látszott. Színarany borítás fedte a falakat, a beugrókban szobrok, aranyból készült szertartási kellékek, drágakövekkel kirakott imaképek látszottak. Szemben óriási oltárszerű fal magasodott, közepén egy jóltáplált, mosolygó Buddha-szerű szobor uralta az oltárt. Lónyay jól ismerte ezt a művet azokból a nagy nehezen megmentett ősi metszetekből, melyeket családja őrzött évszázadokon át. Ahányszor háború vagy üldözés miatt menekülniük kellett, mindig a metszeteket rejtő bőrönd került először a megmentendő vagyontárgyak közé. Lónyay sokat nyomozott ezeknek a metszeteknek az eredetét illetően, melyek közül néhányon jól látszott még a prákriti könyvtár pecsétje, de a legtöbbön csak egyszerű leltári számok illetve a BDB számok, a híres Bagaméri Dekádikus Besorolás numerusai voltak láthatók. Néhány különös gonddal kezelt metszet a misztikus MS 2748/3 jelzetet viselte, ami állítólag egy összefüggő mítosz illusztrációinak gyűjteménye volt. Ebben a gyűjteményben látta Lónyay sokszor a mosolygó Isten, Bhagha metszetét. Íme, most színarany változata előtt áll, mintha csak életre kelt volna a bőröndben rejtőző korabeli rajz.

A gazdagon díszített oltár alatt Bhagha papjai szorgoskodtak. Egyikük egy bársony párnán ülve egy hatalmas könyvből olvasott fel, az ő mélyen zengő hangját hallották a templomba való belépéstől kezdve. A magasból áradó fényt a csillogó borítás annyira megsokszorozta, hogy Lónyay kénytelen volt becsukni a szemét. Az egyhangú, de mégis kellemesen csengő keleti zene mellett itt már jól lehetett érteni Bhaga papjának zengő igehirdetését:

-"És akkor Bhagha látta, hogy teremtményei elözönlik a világot és cselekedeteikben már nem tartják magukat az ősi szövetséghez, s ez lényét szomorúsággal töltötte el.

És akkor Bhagha azt is látta, hogy teremtményei kitörlik Rebec nevét emlékezetükből és ugyanígy cselekszenek a Rebecnek emléket állító bálványokkal, s ettől haragra gerjedt.

És akkor Bhagha azt is látta, hogy teremtményei kitörlik Rebec nevét a Pantheonból, és ekkor úgy döntött, elpusztítja Panrac szelének összes teremtményét.

És akkor Bhagha elhatározta, hogy rábocsátja a tüzet a világra, s ezzel bünteti meg teremtményeit, mert mint tudjátok, tűzben születtünk és tűzben is fogunk meghalni.

És elment Bhagha ekkor az Oha hegyéhez, ahol fényt sugárzó ember alakjában a hegy láthatatlan csúcsán ott ül Alahatala, a demiurgosz főisten, s felment a hegyre vezető kilenc lépcsőn és megparancsolta Alahatalának, hogy borítsa tűzbe a világot.

És Alahatala megértette a parancsot, és keserűvé vált a szíve, hogy meg kell semmisítenie azokat a teremtményeket is, melyeket a tulajdon köpéséből teremtett.

És akkor Alahatala könyörögni kezdett Bhaghának, hogy ne pusztítsa el a világot, feltalálja ő inkább Rebecet, mert az Oha hegyének láthatatlan csúcsáról messzire ellátni.

És akkor Bhagha nem szólott sem igent, se nemet, hanem némán lement a hegy lábához, ahol az első lépcsőn őrködött a Nap és Hold istene az égbolt felett, aki a tüzet is őrizte, és azt mondta néki, hogy eljött az idő, Alahatala magához szólítja a tüzet.

És akkor a Nap és Hold istene otthagyta őrhelyét és felment a kilenc lépcsőn az Oha hegyének láthatatlan csúcsára, és akkor Alahatala megértette, hogy eljött a cselekvés órája és Bhagha lénye erős és hajthatatlan.

És akkor Alahatala felállt, hogy átvegye a tüzet a Nap és Hold istenétől és elborítsa vele a világot, benne azokkal a teremtményekkel, melyeket saját köpetéből teremtett.

És akkor Alahatala feje elérte az égbolt tetejét és beszakította azt, mert a Nap és Hold istene nem volt őrhelyén, hogy figyelmeztesse Alahatalát a bajra.

És akkor leszakadt az ég, kihúnyt a tűz, elhalt minden fény és fekete eső hullott az égből. És történt mindez Bhagha akarata szerint, akinek megesett a lénye a világ teremtményein.

Ezt tanítja nékünk Bhagha harmadik ciklusának hetvenegyedik szakasza. Áldott légyen Parenchima, aki elrendelte az örök imádkozást Bhagha templomaiban."

Lónyay hirtelen magához tért bódulatából. Parenchima nevének említése visszatérítette a való világba. Mikor kinyitotta a szemét, Bhagha egyik papja állt előtte.

- Légy köszöntve, bátor ismeretlen. Kit Rebecca hoz közénk, az nekünk is testvérünk. Bhagha teremtményeinek számossága határtalan. Praman Dragu vagyok, a dzsakartai templom Batara Guruja. Megtiszteltetés számunkra, hogy ellátogatsz közénk, Bhagha követői közé - köszöntötte a főpap dallamos hangján Lónyayt.

- Tisztelettel köszöntöm Bhagha templomának legfőbb szolgálóját. Lónyay Arisztid ábrázoló-geometria tanár vagyok a Rottenbiller utcából. Boldog vagyok, hogy éppen egy szertartás pillanatát kaphattam el a templom meglátogatásakor. Gondolom, ebben a szerencsében nem mindenki részesül - viszonozta a köszöntést Lónyay, miközben igyekezett éreztetni, hogy ő éppen csak erre járt és benézett Bhagha templomába.

- Nos, ami a szerencsét illeti, a válasz egyszerű. Vallásunk megköveteli, hogy a napi imák számát rendszeresen növeljük egészen addig, ameddig csak az lehetséges. Ennek bonyolult történelmi háttere is van, amivel most nem untatnám, mert gondolom, ezek a dolgok most kevéssé érdeklik. A lényeg az, hogy templomunk - lévén már több száz éves - elérte azt a szintet, hogy a szertartás a nap huszonnégy órájában folyamatosan tart. Ilyenformán már hat nap alatt hangzik el templomunkban a teljes Bhagha-ciklus, amit eredetileg egy év alatt is alig lehetett elimádkozni - adta meg a meglepő választ a főpap.

- Tiszteletre méltó teljesítmény, ha éjjel-nappal imádkoznak, de ki kívánja ezt meg, hiszen imájukat, ahogy látom, legtöbbször senki sem hallgatja - próbált naiv egyszerűséggel informálódni Lónyay.

- Nos, mint mondtam, nem szeretném unalmas részletekkel fárasztani, de volt egyszer egy uralkodó egy távoli országban, akinek a végrendeletét is teljesítik Bhagha templomai. Ez a dokumentum pedig szigorú előírásokat tesz az imák számára vonatkozóan. Miután a végrendelet révén eddig anyagi függésben is voltunk az uralkodó hagyatékától, így betartása számunkra igen fontos volt. Pár éve azonban isteni csoda történt, s ez talán hamarosan megváltoztatja helyzetünket.

- No, csak nem az indonéz kormány fogja fenntartani a Bhagha templomot a továbbiakban? - kérdezte erőltetett könnyedséggel Lónyay, aki alig tudta leplezni, hogy minden szó rendkívül fontos a számára.

- Nincs olyan kormány a világon, aki képes lenne versenyre kelni azzal a támogatással, amit számunkra a Parenchima-hagyaték adni tud. Az meg valóban isteni csoda lenne, ha az itteni kormány akár csak egyetlen rúpiát is szánna templomunk megsegítésére. Ennél azonban sokkal nagyobb csoda történt. Megjelent közöttünk Bhagha, a vallásalapító, aki éppen a dzskartai Bhagha templomot választotta ki elmélkedései színhelyéül. Igazából tehát itt minden őt illeti.

Lónyay mélyen meglepődött a hallottakon. Ez csak valami kapitális szélhámosság lehet, aminek a célja a hagyaték megszerzése. Hirtelen kezdte megérteni mindazt, ami az elmúlt napokban körülötte, vele történt. És Rebecca? Idecsalta, az biztos. De hát ő éppen ide akart jönni. Tulajdonképpen Rebecca segített neki, hogy vágya valóra váljon. Vagy ő is ehhez az álbhaghához tartozik? Rebecca, mintha csak megérezte volna Lónyay gondolatait, még közelebb simult hozzá, de egy szót sem szólt. Lónyay nem sokat gondolkodhatott a dolgon. Itt van, s most amit csak lehet, ki kell derítenie. A többi legyen a jövő dolga.

- Hát valóban fantasztikus dolog lehetett, ahogy egyszer csak itt terem egy igazi isten, s közli, hogy ő Bhagha. Erről a csodáról nem olvastam eddig az újságokban.

- Ez nem is így történt, bár az átlagemberek így képzelik el. Valójában azonban sokkal prózaibban játszódott le mindez. Bhagha emberi formájában itt élt közöttünk a szigeten és eredetileg egy másik, ngadzsu templomban hosszú szolgálat után Batara Guru lett, ami azért már tekintélyes rangnak számít. Egyik szertartása kellős közepén aztán kinyilatkoztatta, hogy ő nem más, mint Alahatala Mahatala Bhagha, s származása felfedése után nem szolgálhatja tovább a ngadzsu vallást, bár mint Alahatala és Mahatala leszármazottja, erre minden joga megvan. Mivel azonban ő a Bhagha vallás megalapítója, így helye a dzsakartai Bhagha templomban van. Egy pillanatra az a veszély fenyegetett, hogy a hívek elkergetik a templomból, de ehelyett egész más történt. A jelen lévők leborultak Alahatala Mahatala Bhagha előtt, istenként kezdték el tisztelni és mind egy szálig áttértek a bhagha hitre.

- Származására nézve valóban nem akárkiről van szó - folytatta a főpap. - Apai ágon őse Alahatala, a láthatatlan Oha hegy csúcsán ülő demiurgosz főisten, aki hat parancsolatot adott az embereknek: ne kövess el házasságtörést, ne lopj, ne ölj, ne hazudj, ne mondj ellent szüleidnek, ne tégy hamis esküt. Egyben minden emberi lénynek két lelket adott. Az egyik az emberben lakik, a másik nála marad. Az emberben lakozó lélek a halál után elindul Alahatalához, s annyi akadályt kell közben leküzdenie, ahányszor vétett Alahatala hat parancsa ellen. Anyai ágon a felső világ demiurgosz istenéig, Mahataláig nyúlnak vissza a gyökerei. Mahatala a kozmosz magától való keletkezése után, az ősóceánban úszó arany- és gyémánthegy érintkezéséből született. Ott trónol az égi hegynek a földtől számított 42 felhőrétegnyire magasodó csúcsán. Mivel az élet vizével bír, örökkévaló, mert főnix módjára újra és újra életre kelti magát. Két ilyen isteni ág találkozásából nem is születhetett más, mint egy újabb istenség. Az, hogy földre szállt közénk, oly megtiszteltetés, melynél nagyobb nem is érheti kis közösségünket.

Lónyay egyre nagyobb döbbenettel hallgatta a Batara Guru szavait, melyekről egyre nyilvánvalóbb lett, hogy azokat az égvilágon semmi sem támasztja alá, de megkérdőjelezni sem tanácsos, legalábbis itt, a templomon belül. Ha ez a Bhagha egy szélhámos, akkor érthető, hogy a maláj hitvilág legnépszerűbb isteneire építi kétes üzletét. De vajon miért hiszi el itt mindenki ezt a mitológiai környezetszennyezést? Vagy valami mélyebb disznóság nyomaira bukkant? Mindegy, innen már nincs kiút, lássuk, beút van-é.

- Nagytudású Batara Guru, szavaid mély benyomást tettek rám, s életem nagy pillanata lenne, ha találkozhatnék akár egy percre is földi istenetekkel, Alahatala Mahatala Bhaghával. Persze lehet, hogy kérésem teljesíthetetlen, hiszen én csak egy erzsébetvárosi tanár vagyok, de ha mégis, boldogan váltanék vele néhány szót fáradtságom ellenére is - válaszolta Lónyay, miközben érezte, hogy hangja szinte remeg a dühtől.

- Kérésed nemhogy teljesíthetetlen, hanem éppen hogy végzetszerűen bekövetkező törvényszerűség. Azért jöttem, hogy Bhagha elé vezesselek. Ha már ekkora utat megtettél, Bhagha nagyon is kíváncsi a személyedre. Örülök, hogy kérését azonnal hajlandó vagy teljesíteni. Kérlek, kövessél Rebeccával együtt.

VII. fejezet

A nap már magasan járt, mikor Eyrf, Protan és Panrac ébredezni kezdett a kiszolgált gőzös rádiós fülkéjében. A késői ébredés oka érthető volt, hiszen hajnalig találgatták, mit is jelent a fragmentumokból összerakott szöveg, hogyan tudnának Lónyay Arisztidnek segíteni és persze ádáz vita folyt arról, hogy egyáltalán bele kell-e keveredniük egy olyan bonyolult história kellős közepébe, amiről pár órával előbb még fogalmuk sem volt. Igazából azonban nem az éjszakázás viselte meg a három sokat próbált tengeri medvét, hanem az, hogy hosszú idő után újra gondolkodásra próbálták használni a fejüket. Ez a merőben új tevékenység számukra is meglepő változásokat eredményezett. Panrac hajdani polgári emlékeire támaszkodva igyekezett összeállítani, mit is kell egy ilyen hosszú útra magukkal vinni. Az ismeretlen szavakkal nem boldoguló Protannak eszébe jutott, hogy az öreg gőzösnek van egy általa kevéssé ismert része, ahol az egyik kajütben mintha könyveket látott volna. Az ajtót ugyan zárva találta, de Protant nem abból a fából faragták, akit egy kis nehézség meghátrálásra késztet. Másodszorra kicsit erősebben kopogott, majd a tokostól kiszakadt ajtó maradványait átlépve máris az egykor jobb napokat látott könyvtárszoba kellős közepén állt. Pár perc múlva diadalmasan távozott négy lexikon, néhány dzsakartai útikönyv és egy szemmel láthatóan agyonhasznált kézikönyv társaságában. Utóbbinak a címe már teljesen lekopott a borítóról, csak annyit lehetett kiolvasni, hogy bizonyos F. Bakosz a szerzője. Protan először nem látta értelmét, hogy ezt a - nem túl feltűnő - könyvet is magával hozza, de látván, hogy ez volt a hajdani utazóközönség legtöbbet forgatott könyve, beletekintett, s úgy döntött, a sok fura szómagyarázat akár még segítségükre is lehet. Honnan gondolhatta volna, hogy ezzel a könnyelmű döntéssel kis híján lehetetlenné teszi vállalkozásukat.

Egyedül Eyrf volt hajthatatlan és végig tartotta magát ahhoz, hogy az egész vállalkozásnak semmi értelme sincsen. Nagy nehezen rászánta ugyan magát, hogy valami edényt kerítsen a patakban található fura nevű folyadék tárolására, de arról a gondolatról, hogy bemenjen a hegy gyomrába és ismeretlen akadályokat győzzön le, hallani sem akart. Hosszas keresgélés után egy üres mordenti leánykás üveggel tért vissza, de ezzel részéről lezárult az expedíció szervezése.

A reggeli ébredés után alig szóltak egymáshoz. Panrac újra nekiállt megnézni az ismeretlen szavakat a lexikonokban, de nem sokra jutott. Egyedül az "F. Bakosz" adott támpontot.

- Legalább tudjuk, mi az az oligúria. - mormogta és gondosan kiírta a könyvből, hogy az a kiürített vizelet mennyiségének a csökkenése, csak azt nem értette, hogy kerül mindez a hegy gyomrába.

- Hát akkor nagyon praktikus a töredékekben olvasható figyelmeztetés, hogy ne húzd meg az üveget! - röhögött Eyrf. - Szerintem Bhagha emberei az egész hegyet klozettnak használják és ti ebben fogtok sétálgatni. Na látod, hogy teljesen elment az eszetek?

Panrac nem válaszolt, mert éppen azzal szembesült, hogy a szerpent az egy fából készült és bőrrel bevont régi tölcsérfúvókás hangszer. Ez fog kígyózni a hegy belsejében? Micsoda hülyeség! A lexikonokban azonban nem talált a szerpentről semmit, maradt tehát az "F. Bakosz" féle sajátos értelmezés. Az egyetlen, amit világosan megértett, hogy a kassziterit nagy menyiségű ónt tartalmazó ásvány, tehát egy egyszerű szürke ajtót kell majd keresniük, ha egyáltalán eljutnak odáig a hegy gyomrában.

Nehezen készültek össze, s annyi cókmókjuk lett, hogy végül Eyrf nagylelkűen vállalta, elkíséri őket a hegy lábáig, hogy ne kelljen annyit cipekedniük a tűző napon. Ahhoz a sziklához indultak, melynek kétes vendégszeretetét Panrac már élvezte egyszer és ennek alapján biztos volt benne, hogy a fragmentumokban említett legenda csakis erről a hegyről szólhat. Egy darabig a déli postavonat utolsó kocsijának a peronján utaztak, azonban az utolsó kilométereket csak gyalog lehetett megtenni, mert a Bhagha-templom messze esett a vasúttól. Amúgy is célszerű volt észrevétlenül közelíteniük a kétes hely felé, mely Panracban még most is jó és rossz érzéseket keltett egyszerre. A fragmentumok jó tanácsának megfelelően messze elkerülték a templomot és próbálták kitalálni, hol lehet a hegy lábának a legtávolabbi pontja.

- Ezért kellett délben jönnünk. - szólalt meg Eyrf, aki az egész úton mélyen magába roskadva hallgatott. - Ha megfigyeltétek, a sziklafal, ami Bhagha templomát rejti, éppen északra néz. A hegy árnyéka délben tehát kijelöli a legtávolabbi pontot. Még szerencse, hogy június van és ilyenkor hosszúak az árnyékok, nem lesz nehéz dolgunk.

Protan és Panrac összenézett. Végiggondolva Eyrfnek valóban igaza van, de eddig úgy tűnt, nem foglalkozik az egész kalanddal, hiszen számára az perceken belül véget ér. Pedig ez a gondolat most sokat segíthet a bejárat megtalálásában és ők nem gondoltak rá. De nagy szükség lenne Eyrfre odabenn is! Kár, hogy nem tudták rábeszélni a kalandra.

Eyrf közben a hegy tetejét tanulmányozta. Látott valamit, amit nem tudott kivenni tisztán, hogy micsoda, de mégis emberi kéz alkotásának bizonyult. Ha most kéznél lenne egy távcső, milyen jó lenne, gondolta magában.

- Hé, Jámbor Légykapó! - kiáltott rá Protanra. - Mutasd meg, mennyire jó még a legendás szemed. Látod-e, mi van ott a hegytetőn?

- Hogyne látnám. - válaszolt meglepetten Protan. - Egy kápolna maradványai meredeznek ott, legalábbis a fák fölé annak a tornya nyúlik. De tán nem azt gondolod, hogy a hegytető a legtávolabbi pont Bhagha templomától?

- Egy fenét gondolom. Annak a kápolnának ott semmi szerepe nincs. Kit menne fel oda a fene imádkozni, he? Azért csak romot látsz. Az árnyéka viszont akár irányjelző is lehet, nem gondolod? Akár pontosan ki is jelölheti a bejárat helyét, igaz nem tudjuk, melyik évszakban.

Protan és Panrac újra összenézett. Mit tud még Eyrf, amire ők nem is gondoltak? Hirtelen nagyon gyámoltalannak érezték magukat, s az éjszakai lelkesedésük is kezdett elszállni. Végül is mit is akarnak ők a hegy belsejében Eyrf nélkül?

Csendben elindultak a kápolna tornyának az árnyékát megkeresni. Húsz perc múlva odaértek, ahol a nap izzó korongja pontosan ráült a kápolna tornyának a csúcsára. Panrac ért oda először és meglepetten felkiáltott. Az árnyék helyén egy keskeny csapás vezetett a hegy felé. Mindegy tehát, melyik évszakban jönnek: a torony árnyéka mindig erre a csapásra esik, szinte kijelöli az utat a hegy felé. Nahát!

Megindultak a csapáson a hegy felé. Csendes szorongás vett erőt Panracon. Ez a csapás azt sejteti, hogy a töredékek igazat beszélnek, be lehet jutni a hegy gyomrába. A kaland tehát komolyra fordul. Mi lesz ebből?

Alig tíz perc telt el, mikor a csapás meredeken emelkedni kezdett, majd pár lépés után beleveszett a bozótba.

- Hát, itt nincs tovább, ha jól látom. - szólalt meg Protan. - Eddig könnyű volt a dolgunk, de mit tegyünk ezután?

- Nem kell kétségbe esni. - válaszolta Eyrf. - Az, hogy a csapás emelkedni kezd, azt jelenti, megérkeztünk a hegy lábához. Az pedig, hogy megszűnt, szintén jelzést ad. Nem kell tovább mennünk, megérkeztünk. Valahol itt kell lennie a bejáratnak.

- Azt írta a töredék, hogy a hegy befogad. Furcsa kifejezés, mintha nem mesterséges nyílást kellene keresnünk. Nézzünk kicsit körül.

Pár perces keresgélés után Panrac találta meg azt a furcsa víznyelőt egy óriási fa gyökereitől védett helyen, mely alkalmas lehetett arra, hogy a hegy akár egy felnőttet is be tudjon fogadni. Arra azonban semmilyen jel nem utalt, hogy ez valóban bejárat lenne a hegy belsejébe.

- Megpróbálok lejutni rajta, én vagyok talán a legsoványabb. - szólalt meg Eyrf. - Ha valóban ez a bejárat, akkor prákrittal kell kirakva lennie az útnak. Panrac, mi a franc az a prákrit? Te bújtad a könyveket éjjel, nem?

Panrac előkapta a jegyzetekket telerótt papírját és olvasni kezdte: "Középind nyelvek és nyelvjárások elnevezése."

- Na, sokra megyünk a te magas tudományoddal. Hogy lehet nyelvjárásokkal kirakni egy föld alatti utat? Talán denevérek fognak középind balladákat mormolni az üregekben. Na, meg vagyok én áldva veletek. Választhattam volna jobb segítőtársakat is ehhez az úthoz, de most már mindegy. Elindulok, s ha öt percen belül nem jövök vissza, akkor eresszétek le a csomagokat és gyertek utánam. Világos?

- Dehogy világos. Hogy fordulsz vissza, ha mi megyünk utánad és elzárjuk az utat. Azt mondtad, te ugyan nem jössz velünk a hegy belsejébe!

- Mondtam, mondtam, de akkor még nem láttam, hogy az öreg Villám nélkül nem boldogultok. Na, most ne csodálkozzatok, hanem szedjétek össze magatokat. Csak nem képzelitek, hogy egy ekkora balhéból kimaradok? - kiáltotta Eyrf és egy pillanat alatt eltűnt a víznyelőben. Szeme lassan szokott hozzá a föld alatti sötétséghez. A víznyelő keskeny volt, de alkalmas arra, hogy lassan csússzon benne lefelé. Lábával tapogatta a falat, s egyszer csak érezte, hogy a kürtő végetér. Na, most mi lesz? Ha alatta egy óriási üreg van és abba belezuhan, akkor aligha fogja még egyszer viszontlátni a "Négy vidám hullamosó" törzsközönségét. Tovább tapogatódzott a lábával. Sehol semmi. Egyre lejjebb csúszott, s érezte, már aligha tudna visszamászni a felszínre, mikor végre szilárd talajt ért a lába. A víznyelő kürtő egy folyosóba torkollott, ami az egyik irányban zsákutca volt, de a másik irányban hosszan járhatónak látszott. Eyrf elővette elemlámpáját, bevilágította a folyosót és az eléje táruló látvány hatására felkiáltott a meglepetéstől. A folyosót négy-öt méterenként kicsi zöld fények szegélyezték, mint megannyi szentjános-bogár, s hívogatóan mutatták, merre kell továbbhaladni a hegy mélyében.

Ámulatában már el is felejtette, hol van, mikor hatalmas puffanást hallott maga mögött, majd még egyet. Most áll bosszút a hegy a betolakodón - futott át az agyán, és hirtelen remegni kezdtek a lábai. A földre világítva aztán rájött, maga tehet a nagy zajról. Protan és Panrac csomagjai érkeztek meg a kürtőn át. Pár perc múlva újra együtt volt a három rettenthetetlen kikötői csavargó, csak éppen rettenthetetlenségüket felejtették kint a hegy bejáratánál. Visszaút azonban nem volt. Lassan haladtak előre a zöld drágakövekkel kirakott folyosón, bízva benne, hogy hamarosan elérik a föld alatti patakot. Nyilvánvaló volt, hogy a jó úton járnak, egyedül Panrac aggódott, hogy nem találja a jelzett középind nyelveket és nyelvjárásokat, ami az "F. Bakosz" szerint a prákrit jelentése. Ezt azonban sok idejük nem volt keresgélni, mert állandó meglepetések érték őket. Eleinte állati csontvázak szegélyezték útjukat, jelezve, hogy néhány kisebb-nagyobb állat azt hitte, a víznyelő jó menedékül szolgál a nagyobb ragadozók elől. Később többször is nagy kövek szakadtak le lépteik nyomán, de hogy ez a természet rendje szerint történt vagy valami különleges védelmi rendszer igyekezett a behatolókat ártalmatlanná tenni, ezt nem tudták eldönteni. Protan csendesen megjegyezte, hogy kicsit jobban is óvhatná őket a Szem, ha már ennyire ígérte a fragmentumokban. Ahogy azonban ezt kimondta, egy óriási kőtömb zuhant le néhány méterrel mögötte a folyosón. Ettől kezdve nem feszegették a kérdést, de még nyomottabb hangulatban folytatták útjukat. Egyszer csak Eyrf azt érezte, hogy nedves a lába alatt a talaj. Fülüket vízesésszerű hang ütötte meg. Néhány lépéssel később ott álltak a föld alatti patak partján. A patak vize tisztának látszott, egyáltalán nem hasonlított a kiürített vizeletre. Azt viszont annál inkább érezték, hogy mindhárman szomjasak lettek. Bizony, ha nincs a fragmentumokban a figyelmeztetés, valószínűleg jóízűt ittak volna a tiszta oligúriájú patakból. Így azonban csak Protan merítette tele a "Mordenti Leányka" feliratú palackot. Mikor azonban jól bedugaszolta a parafadugóval, azt vette észre, hogy a dugó néhány másodperc múlva fogyni kezd, majd nyomtalanul eltűnik. Az oligúria tehát valóban nem egy ártalmatlan folyadék - legalábbis a parafára nézve. Kénytelenek voltak műanyag fóliával és némi madzaggal lezárni az üveget. Ez a megoldás oligúria-állónak tűnt. Pár lépés után megint bevált a fragmentumok jóslata: a folyosó megszűnt és egy felfelé induló járaton át tudták csak folytatni útjukat. A hőség egyre nőtt és mikor már elviselhetetlenné kezdett válni, megint megváltozott az út jellege. Keskeny, de hűvös, kanyargós úton mehettek tovább, amin sokkal gyorsabb volt az előrejutás, mint eddig. Alig telt el azonban negyed óra, a földön egyre gyakrabban törmelék jelent meg, majd néhány lépés után áthatolhatatlan torlasz állta útjukat.

- No, most jöhet a lelemény. - mondta Panrac és szavaiból érződött, nem erre számított. Milyen leleménnyel lehet legyőzni egy több méter vastag törmelékréteget? Tanácstalanul álltak a torlasz előtt.

- Nem akarok beleszólni, mert ti vagytok az agytröszt, de két perccel ezelőtt elmentünk egy oldalsó kürtő mellett. Nem lehet, hogy az megkerüli a torlaszt? - kérdezte meg hirtelen Protan, aki eddig eléggé hallgatag volt.

- Jó, de mi a biztosíték, hogy ha járható is a másik út, valóban ennek a folytatásába torkollik? - kérdezte Eyrf, akinek most elfogytak az ötletei, így jobbnak látta kicsit akadékoskodni. Csend lett. Protan feljebb kapaszkodott a torlaszon, s amennyire csak lehetett, felágaskodott, majd széles mosollyal visszafordult.

- Megvan a megoldás. Induljatok el a kerülő úton és keressétek meg a torlasz vélt túlsó oldalát. Ha megtaláltátok, kezdjétek el villogtatni az elemlámpátokat. Úgy tűnik, a torlasz és a folyosó mennyezete között van annyi rés, hogy ezek a villogó fények el fognak látszani idáig. Ha meglátom a villogást, én is elkezdek villogtatni. Ebből ti is tudni fogjátok, hogy valóban az út folytatására leltetek, én pedig elindulok utánatok.

- Ezt jól kifundáltad, Protan, de miről jutott eszedbe ilyen csavaros megoldás? - kérdezte Eyrf.

- Ha majd te is heteken keresztül vontatsz sebesült hajókat vastag folyami ködben úgy, hogy a viharlámpa az egyetlen eszköz, amivel a két hajó között jelezni lehet, neked is eszedbe jut néhány ilyen hülyeség. De most inkább nézzük, igaz-e, hogy van kerülőút.

Nem telt bele tíz - végtelennek tűnő - perc és Protan már villoghatott is vissza a törmeléktorlasz felett a többieknek. A csapat újra egyesült és megállapították, a fragmentumok megint igazat írtak. A kérdés most mindhármuk számára az volt, hogyan lehet akadályt legyőzni alázattal. Azonban hiába törték a fejüket, el sem tudták képzelni, hogyan lehet alázattal szakadékot áthidalni vagy falat törni.

Már vagy negyed órája gyalogoltak, mikor az egyre kanyargósabb úton valami furcsa hang szólalt meg: mintha trombitákat fújtak volna a távolban.

- Mégsem olyan sületlen ez az "F. Bakosz". A szerpentek szólnak a távolban. - suttogta átszellemült arccal Panrac, kis céduláját olvasva. - Szinte hallom a bőrrel bevont tölcsérfúvókák zizegését.

- Hallod ám, ha a bőrrel bevont tölcsérfúvókádba olvadt kassziteritet öntök, te fafejű. - öntötte el a düh Eyrfet, aki már biztos volt benne, hogy "F. Bakosz" az első számú közellenségük. Azt mondd meg inkább, hogy lehet zeneileg alázatot gyakorolni, mert ha ezt nem találjuk ki pillanatokon belül, bőrnélküli tölcsérfúvókaként fejezzük be földi, illetve földalatti létünket.

A hangzavar egyre nőtt, a trombitákat egyre jobban lehetett hallani, s egyszer csak egy valószínűtlenül nagy, kentaurszerű figura állta el az útjukat. A három tengerész nem tudhatta, hiszen ritkán járták az indonéz erdőket, de a hatalmas állat egy mott volt, egyike Bhagha kedvenc teremtményeinek. Érthető, hogy pont ezt a hegyet választotta lakóhelyéül, közel Bhagha templomához. A három jövevény nyilván megzavarta álmát, mert a hangos trombitálás - ami a mott horkolása volt valójában - abbamaradt, s a behemót állat feltápászkodott.

- Ördög és pokol, ki merészeli megzavarni téli álmomat itt, a hegy mélyében, aki nem Bhagha teremtménye, hiszen nincs patája, s nincs alsó és felsőtüdeje sem, mégis mozogni merészel. Rágógyomrom igen üres már, szívesen veszem hát a felajánlkozó táplálékot, de előbb mondjátok meg, miféle teremtmények vagytok, mert régen kiszartam már a fogaimat, de ilyen szerzeteket, mint ti vagytok, még nem láttam. Akkor költöztem ide, mikor még egy volt a semmi és a minden, s akkor szeretnék elpusztulni, ha a semmi és a minden újra eggyé válik, de a ti földi pályafutásotok most fog véget érni a rágógyomromban, mihelyst válaszoltatok. Halljam hát utolsó szavaitokat, mielőtt a világ legöregebb mottja elemészt titeket.

Eyrf, Protan és Panrac rémülten egymásra nézett. A menekülés esélye nulla, ekkora böszme nagy állattal aligha érdemes felvenni a harcot puszta ököllel, itt csak a kikötői süket duma segíthet - vagy az alázat, villant át Eyrf fején és már cselekedett is.

- Óh, Bhagha csodásan tökéletes teremtménye, a világ legöregebb és legtiszteletreméltóbb mottja! Nem szándékoztunk megzavarni téli álmod, de Bhagha különleges parancsát teljesítjük a Szem megbízásából. Azt hittük, a Szem segíteni tud abban, hogy észrevétlenül elmehessünk melletted. Belátjuk, te mindenkinél élesebb érzékekkel rendelkezel, s hatalmad nagyobb, mint a Szemé. Kérünk azonban, ne bosszantsd fel Bhaghát azzal, hogy elemésztesz minket, mert különleges missziónkat akkor nem tudjuk teljesíteni. Drága mott, minden teremtmények legnagyobbika, kérünk, aludj tovább és engedj minket tovább mennünk, mielőtt nagyon kiszökne az álom szemeidből, légy kegyes és irgalmazz a világ különleges szerzeteinek, akik alázatot gyakorolnak hatalmasságoddal szemben.

Eyrf érezte, hogy még egy pillanat és összecsukódnak a térdei a félelemtől. Soha nem érezte még ennyire kiszolgáltatottnak magát, s tudta, csak a fragmentumok tanácsaiban bízhat.

A mott kicsit felemelkedett. Előredöntötte felsőtestét, kettőt koccantott patáival és hatalmasat ásított.

- Jól van, te jövevény. Álmosságom valóban nagyobb, mint rágógyomrom üressége. Mindkettőnél nagyobb azonban jólelkűségem. Menjetek el mellettem csendben és háborítatlanul, de ha egy percen belül még hallom a hangotokat és nem tudok miatta tovább aludni, akkor utánatok megyek és megeszlek titeket. Mert akkor már nem lesz igazad és éhesebb leszek, mint amilyen álmos. Jegyezzétek meg: Bhagha legnagyobb és legkedvesebb teremtménye a mott. Amit meg a Szemről zagyváltatok, azt meg ne halljam többször. Annyira sem félek tőle, mint a nagy, kék lófügefurdancs hímjétől. Eriggyetek és köszönjétek meg mottnak, hogy kegyelmet gyakorolt.

A mott felállt és kicsit odébb húzódott. Eyrf, Protan és Panrac a lehető leggyorsabban szelelt el mellette és utána veszett futásba kezdtek. Nem telt még el egy perc, mikor a szerpentet újra trombitaszerű zene töltötte el. Szerencséjük volt, a mott újra elaludt. Már éppen megnyugodtak, mikor a mennyezetről néhány lépésre tőlük óriási kőtömbök váltak le és zuhantak szinte a lábukra. A Szem minden bizonnyal zokon vette azokat a mottnak szóló bókokat, amiket Eyrf mondott a Szem rovására. Már egyikük sem hitte, hogy a lezuhanó kövek csak a véletlen játékai. Egyre biztosabbak voltak benne, hogy a Szem tényleg minden lépésnél velük van és segít, de jobban teszik, ha többet nem húzzák ki nála a gyufát.

VIII. fejezet

A Batara Guru meghajolt és elindult az egyik félreeső Buddha-szerű aranyszobor felé. Lónyay és Rebecca követte. Lónyay kicsit bizonytalan volt benne, hogy hova is mennek, mert a sarokban sem ajtó sem más nyiladék nem látszott. Rebecca határozott lépéseiből viszont arra a következtetésre jutott, a szőke nő pontosan tudja, mi az úticél. Az ábrázoló-geometria tanára még egyszer körbepillantott a templomban. A barlangterem valószínűtlenül magas volt, az aranyozott oltár teteje a homályba veszett, de látszott, hogy legalább húsz méter magas az oltár és végig a természetes sziklafalnak támaszkodik. Arra nem sikerült rájönnie, mi világítja meg a templomot, de úgy tűnt, a fény nem egy pontból jön, hanem valamilyen szórt megvilágítást vernek vissza sokszorosan az arany szobrok, drágakövek. Lónyay agyán átfutott a gondolat: lehet, hogy most lát utoljára világosságot az életben, s egyszerűen befalazzák ennek az egyszerre csodálatos és kétes barlangnak valamelyik üregébe. Akkor aztán sohasem tud meg többet a Parenchima-örökségről.

A Batara Guru közben odaért a Buddha-szoborhoz és finoman rátette tenyerét a szobor homlokára. Lónyay meglepetésére a szobor hangtalanul elfordult és egy szűk hasadék tárult fel előttük. A pap intett, hogy lépjenek be, majd ő is utánuk ment. Lónyay egy pillanatra visszanézett és látta, hogy a szobor a helyére fordul és elzárja őket a templomtól. Sötét lett, de hamar kiderült, nem teljesen. A járatot zöld drágakövek világították meg, s pár pillanat múlva, mikor szemük hozzászokott a sötéthez, már egész jól láttak a halvány fényben.

- Érdekes módon van itt megoldva a közvilágítás - szólt hátra Lónyay a kísérőjüknek. - Mi működteti ezeket a kis lámpácskákat?

- Bhagha gondoskodik mindenről. Az ő hatalma erre is képes. Nem lámpácskákról van szó, hanem egy különleges drágakőről. Úgy hívják: prákrit. Világítanak éjjel-nappal ha kell, csak Bhagha tudja, hogy mitől. Ha ő megy el a drágakövek mellett, mindig kialszanak, de pár másodperc múlva újra világítanak. Bhaghának különös hatalma van itt minden felett.

- És mondd csak, amíg Bhagha nem volt itt, addig is világítottak?

- Buta kérdés. Bhagha mindig velünk volt a kezdetektől fogva. Az, hogy most fizikai valójában is leköltözött közénk, nem változtatott vallásunk alapjain. A prákrit a kezdetektől világít és örökkön-örökké világítani fog.

Lónyay közben lázasan kutatott emlékei között. A prákrit szó szerepelt a töredékekben, de máshonnan, régi gyermekkori emlékeiből is ismerős. Szeme előtt megint az MS 2748/3 metszetsorozat jelent meg, de most az a lap, amin egy daliás ember ült színarany trónuson. Díszes ruháját egy széles öv fogta össze. Igen, ez az. Mindig azt hallotta, hogy az öv parafából készült, de öt sorban aranyba foglalt prákrittal volt kirakva. És a kezében az országalma, igen, az is prákrittal volt ékesítve. Lehajolt, hogy megérintsen egy követ, de ahogy hozzáért, a kő szinte nappali világosságot kezdett árasztani.

- Ne! - kiáltotta a Batara Guru és a hatalmas fényben Lónyay jól látta, hogy arca eltorzul és szemében megjelenik a félelemmel teli rettenet. - Ne érj hozzá soha többet a kőhöz és különösen ne akkor, ha Bhagha veled van. Az életeddel játszol és a miénkkel is, te szerencsétlen, akárki is vagy. Jaj szegény fejemnek, ha valaki észrevette. ami történt. Úgy értem, nem kell másnak tudnia, hogy ennyire ellenséged ez a drágakő. Hiszen aki uralkodik fölötte, az előtt fénye is meghajol, de aki Bhagha vesztére tör, azt elárulja felvillanásával.

- Állj csak meg, te Batara Guru! - kiáltott most fel Lónyay hirtelen. - Ha én a Bhagha vesztére török, akkor neked kötelességed megmenteni őt, nemde? Te pedig egyenesen hozzá viszel most és engem figyelmeztetsz, hogy ne áruljam el magam? Hogy van ez, te hitetlen főpap! Valami itt nem stimmel nekem!

A Batara Guru azonban addigra összeszedte magát és újra főpapi méltóságába burkolódzott.

- Földi fejjel gondolkodol égi dolgokról, azért nem érted azt, ami pedig nyilvánvaló. Bhagha mindent tud és lát, neki nem kell védelem, megvédik őt az égiek minden földi bajtól. Te pedig csak földi bajokat hozhatsz, ami rajta nem fog. Hanem az én feladatom most az, hogy sértetlenül elvigyelek Bhaghához. Ha pedig itt valami lázasabb fejű, a hit alacsonyabb fokán álló testvér meglátja, hogy puszta ittléted ingerli a drágaköveket, lehet, hogy nem tudom testi épségedet megvédeni haragjukkal szemben. Erről van szó, s nem többről. Most pedig azt ajánlom, ne szólj többet saját érdekedben, mert már eddig is többet mondtam el neked, mint kellett volna.

Hosszú, tekervényes úton haladtak a hegy belsejében, néha egy-egy üregben, nagyobb teremben színarany, prákrittal díszített kegytárgyakat lehetett látni, egyik sem volt elzárva, bárki hozzájuk érhetett, megtapogathatta őket, de Lónyay úgy döntött, nem csinál újabb bonyodalmat, mert még a végén szörnyet hal szerencsétlen Batara Guru, mielőtt küldetését teljesíthetné.

Egyszerre egy újabb Buddha-szobor állta útjukat, a Batara Guru előrelépett, tenyerét a szobor homlokára helyezte, mire a szobor elfordult és egy vörös bársonnyal díszített szoba tárult fel előttük. A szoba berendezése egyszerű volt, nyoma sem volt rajta a templom fényűzésének. Az egyik oldalon egy egyszerű ágy, a másik oldalon egy amolyan elmélkedő szentély, a bejárattal szemközt hatalmas asztal, tele könyvekkel.

- Ez Bhagha szobája. - mondta a Batara Guru. - Titeket a szomszéd vendégváróban kíván fogadni. Gyertek.

Átmentek a szobán és beléptek egy kisebb, de hangulatos terembe. Három szék volt az asztal körül, az egyiken egy negyvenes éveiben járó, kisportolt, kopasz ember ült és elmélyülten ingatta fejét a halk keleti zene ütemére. Ünnepélyes szertartási ruha volt rajta, melyet Lónyay legnagyobb meglepetésére egy parafa öv fogott össze, mely öt sorban prákrittal volt kirakva. Lónyaynak eszébe jutott a Batara Guru prákritra vonatkozó figyelmeztetése és nagy kedvet érzett ahhoz, hogy odaugorjon és végigtapogassa a drágaköveket. Lenne itt szaladgálás rendesen! De aztán győzött a józan ész.

- Dicső Bhagha, hű szolgád, Batara Guru megtette kötelességét, eléd hozta Rebeccát és vendégét. Batara Guru most visszavonul és tovább imádkozik dicsőségedért.

- Elmehetsz! - szólalt meg nyersen Bhagha és tónust váltva a két vendég felé fordult. - Nos, helyezzétek kényelembe magatokat. Távolról jött emberekkel hosszan szoktam beszélgetni. Remélem, te igen távolról jöttél.

- Így igaz, dicső Bhagha. - szólalt meg Lónyay. - Nem ismerem ugyan vallásotokat, de Rebecca volt olyan kedves és rábeszélt, tegyek egy látogatást ezen a valóban különleges helyen. Amit eddig láttam, abból úgy tűnik, nem jöttem hiába.

- Én is azt remélem, nem jöttél hiába, s látom, testvérünk Rebecca kiválóan oldotta meg a feladatát, hogy idehozzon téged. Így talán a reméltnél hamarabb a tárgyra térhetünk. Köszönöm, Rebecca a testvéri segítséget, de most azt kell kérnem, hogy hozza be Lónyay úr táskáját is, mert rövidesen szüksége lesz rá.

Lónyayt nem érték váratlanul ezek a szavak, de titokban mégis valami mást remélt. Maga sem tudta, hogy mit, hiszen számára is nyilvánvaló volt, hogy a táskája ellopását Rebecca szervezte meg és minden szándéka az volt, hogy idehozza őt. Mégis reménykedett valamiben, amiből kiderül, a helyzet máshogy áll. Bhagha szavai azonban minden reményt szertefoszlattak. Éppen ezért kétszeresen is meglepték Rebecca szavai:

- Sajnálom, dicső Bhagha, de a szent feladatot csak részben tudtam teljesíteni. Lónyay urat ugyan idekísértem, ahogy kérted, de a táskát ... nos, a táskát már nem volt módom elhozni, mert az ... hát hogy is mondjam ... az már akkor nem volt a birtokában, hanem...

- Mi az, hogy nem volt a birtokában?? Persze, hogy nem volt a birtokában, hiszen a táska az én birtokomban kell, hogy legyen, te világ szajhája, te söpredék nőszemély, te álnok kígyó!! Azonnal add elő a táskát és elő ne forduljon még egyszer, hogy a saját hasznodra próbálsz ügyeskedni, mert elpusztítalak a föld felszínéről egy szempillantás alatt. A táskát akarom! A vendégemet nem érheti ekkora sérelem! - üvöltötte a szerepéből teljesen kivetkezett félisten.

- Lónyay most lepődött meg igazán. Ha még egyáltalán valamit is ért abból, ami itt történik, akkor az történhetett, hogy Rebecca azért szervezte meg az egész táskalopási cirkuszt, hogy az ne jusson Bhagha kezére. Ez már világos. De akkor most hol van a táska? Valóban Rebeccánál? Akárhogy is van, neki nem szabad kiesnie a szerepéből, bár ez egyre inkább nehezére esett.

- Sajnálom, dicső Bhagha, hogy ez a kis apróság így kihozott a sodrodból, de valóban az történt, hogy bennszülöttek támadtak meg a kikötőben és ellopták a táskámat, amiben egyébként amúgy is csak jelentéktelen feljegyzéseket tartottam. Kár ezen ennyire felizgatnod magad. Rebecca minderről nem tehet. Mikor megismerkedtünk, már megtörtént a sajnálatos incidens.

- Nos, nem tudom, mit adtok itt elő nekem, de egy dolog tény. Hónapok óta várok erre a pillanatra, hogy a foglyom légy. Innentől - táska ide, táska oda - a feladat egyszerű. Te vissza akarod nyerni a szabadságodat, de az csak akkor sikerülhet, ha átadod a tizenhárom fragmentumot. Hogy mit loptak el és mit nem, az engem nem érdekel. Rebecca pedig elnyeri méltó büntetését, mert nem gondoskodott a vendégem védelméről kellőképpen. Remélem, fejből is tudod, hogy szólnak a töredékek, mert ha nem kerül meg a táska, akkor is meg kell találnod a tizennegyedik fragmentumot ebben az átkozott templomban. Én akarom birtokolni a Parenchima-hagyatékot és ehhez már csak az kell, hogy a Parenchima-fa a kezemben legyen. Abból látszani fog, hogy nincs élő örököse a hagyatéknak.

- Természetesen ismerem a töredékek tartalmát, de ne hidd, hogy azokat oly könnyen meg tudod szerezni tőlem. Abban pedig egyáltalán ne legyél biztos, hogy a Parenchima-fa szerint nincs élő örököse a hagyatéknak. Nem tudod tovább játszani a földre szállt Bhagha szerepét sem az után, amit itt előadtál! Rebecca is, én is világosan látjuk, hogy egy közönséges banditával állunk szemben.

- Hahahaha! Ti ketten Rebeccával! Ne röhögtess halálra, te szerencsétlen geométer. Azt sem tudtad még, merre van Dzsakarta, mikor Rebeccával már elterveztük, hogy ejtünk csapdába és használunk fel a tizennegyedik töredék megtalálásához!

- Nem igaz! Hazudsz! - kiáltott fel Rebecca - Azt mondtad, támogatnunk kell egy embert nemes küldetése teljesítésében. Én pedig hittem neked, mert végig játszottad a szentéletű embert. Nem tudtam, hogy mások vagyonát akarod eltulajdonítani. Most már tisztán látom, mire megy ki a játék. Elég volt. El akarok menni innen örökre. Azonnal engedjél az utamra!

- Na, teljesen azért ne nézzetek hülyének. Senkit nem engedek az útjára, amíg a kezemben nincs a tizennegyedik fragmentum. Akármit beszélhettek össze-vissza, senki nem hiszi itt el nektek, hogy én közönséges bandita lennék. Mire félig elmondjátok a történetet, főpapjaim kidobnak titeket az őserdő közepére és ott elmélkedhettek együtt arról, mit kellett volna tennetek. Jól gondoljátok végig, mert ott mindössze négy-öt óra áll a földi halandó rendelkezésére, hogy ép ésszel gondoljon végig dolgokat. Sahallin! Drahallin! Gyertek ide. Vendégünk szent elmélkedésre be szeretne zárkózni egy Bhagha-meditációra, Rebecca szintén. Egy órát kaptok, hogy észre térjetek. Addig én előkészítek mindent. Sahallin! Lónyay úr le szeretné írni a meditáció közben támadt gondolatait. Adjatok neki papírt és írószert és gondoskodjatok róla, hogy némi fénye is legyen. Rebecca csak meditálni akar. Neki mindez nem szükséges.

Az ajtón belépett két drabális bennszülött, elkapta Lónyay és Rebecca nyakát és egy pillanat alatt a barlang egy-egy üregébe tuszkolták őket, melyet vas ajtó zárt le. Természetesen a hely vallásos elmélkedésre teljesen alkalmatlan volt, ahogy Lónyay körülnézett, inkább középkori zárkának nevezte volna az üreget. A papír és a toll mellé még egy gyertyatartószerű valamit kapott, aminek a tetejében egy prákrit volt befoglalva. Ez adta a fényt. Lónyay óvatosan közelített kezével a drágakőhöz. A fény határozottan erősebb lett. Hátrább lépett, mire a fény csökkent. Maga elé idézte közben Bhaghát. Az övén végig prákritok voltak ... de nem világítottak! Egyik sem világított és Batara Guru is azt mondta, hogy kihúnynak a prákritok, amikor Bhagha elmegy közöttük. Mi lehet a különbség? Csak nem a Szem van emögött is?

Érthetetlen. De érthetetlen Rebecca szerepe is. Nyilván ő rendezte meg a táskalopást. De miért? Amit most Bhaghának mondott a becsapásáról, nem igaz, ez nyilvánvaló. Aki most ébred rá, hogy becsapták, az nem szervez meg egy táskalopást órákkal előtte. Az viszont biztos, hogy Rebecca ezzel reménytelenné tette a helyzetét. Együtt kell tehát kimenekülniük ebből a pokoli csapdából. De hogyan? Csak egy módja van. Lehetetlenné kell tenni Bhaghát a főpapjai előtt. Rá kell őket ébreszteni, hogy Bhagha egy egyszerű szélhámos. Ez viszont nem lesz egyszerű dolog. Talán... Itt azonban Lónyay - akármilyen szorult is volt a helyzet - a fáradtságtól egyszerűen elaludt.

Eyrf, Protan és Panrac szótlanul haladtak tovább a szerpenten. Sok tapasztalat volt már mögöttük és ez arra intette őket, jobb, ha komolyan veszik a töredékekben írtakat és mindenek előtt tiszteletben tartják a Szemet. Nem beszéltek többet arról, miért vágtak bele ebbe az esztelen kalandba, mert már maguk is úgy voltak vele, végére kell járni a sok titoknak, amibe belekeveredtek. Panrac már a kezében szorongatta az oliguriás üveget, mert tudta, hogy a következő akadályt ezzel kell legyőzni, de el sem tudta képzelni, milyen förtelem fogja útjukat állni megint. A szerpent erősen kanyargott és tovább nőtt a hőség. Már éppen azon kezdtek el aggódni, hogy eltelt a fertály óra és nem rontott rájuk senki, mikor egy hatalmas föld alatti tó állta útjukat.

- No, ennek aztán hiába adsz oliguriát, ez attól még tó marad! - dörmögött Protan és el nem tudta képzelni, hogyan jutnak át a túloldalra.

- Hallgass! - szólalt meg Eyrf. - Valaki van még itt rajtunk kívül. Valaki, aki a tóban tanyázik, de a partra is ki tud rontani, ha olyan a kedve. Nézzétek csak ezeket a nyomokat.

- A tó mentén valóban furcsa, úszóhártyás lábak nyoma látszott és ahogy csendben maradtak, hallani lehetett, hogy valaki mintha úszkálna a vízben. Panrac gondolt egyet és egy csepp oliguriát cseppentett a tóba. No, több se kellett. A csapások egyre intenzívebbek lettek és egy perc múlva egy igen érdekes állat, egy nonae bukkant fel a tóból. A nonae ritka állat, sokan a mitológia világába sorolják, de néhány példánya valóságosan létezik. A nonae derékig kvagga, deréktól lefelé pedig hal és így a parton és a vízben egyaránt otthonosan mozog. Az állat most kiúszott a partig és élvezettel kortyolta az oliguriás vizet.

- Micoda cemege, micoda cemege! Évek óta nem éresztem ilyen finom íszt a számban. Kik vagytok ti és hová igyekesztek, hogy ilyen cemegét kínáltok fel nonea részére? - kérdezte a jámbornak látszó állat.

- A túlpartra igyekszünk, de nincs aki átvigyen minket. - válaszolt Eyrf. - Sok oliguriát tudunk még a vizbe önteni, ha segítesz cserébe.

- A túlpart veszélyesz, ott a kvirál tesz fel kellemetlen kérdészeket. Ne menjetek oda. Aki nem tud a kvirál kérdészeire válaszolni, halálnak halálával hal meg. - szörcsögte elfúló hangon a nonea.

- Mi pedig éppen a kvirált keressük. - kiabálta vissza Eyrf, bár arról, hogy miképp fognak a kérdésekre válaszolni, neki sem volt fogalma. - Átviszel-e minket a túlpartra?

- Hát, a ti bajotok. Ha egy deci oliguriát öntötök nekem a tó viszébe, átviszlek titeket. - szörcsögte a nonea. - De visszahoszni már akkor sem tudlak titeket, ha megbántátok a dolgot. A kvirál kérdészeire én szem tudom a választ. Márpedig ha értetek megyek, engem is elpusztít. Hát ez az ajánlatom. A többi a ti dolgotok.

Panrac először úgy gondolta, beleönti az egész üveget a tóba, hadd legyen jobb dolga a noneának, de aztán meggondolta magát. Ki tudja még, mikor jön jól a maradék oliguria. Kimérte hát az egy decit és beöntötte a tóba.

- Ugyanennyit öntünk bele, ha átviszel minket a túloldalra! - kiabálta Panrac, de a nonea már ott állt a parton és mutatta, hová lehet a hátára felülni. Nem telt bele tíz perc és mindhárman átjutottak a tavon. A nonea hálásan szürcsölte a vizet és kedvesen búcsút intett a farkával, mikor Panrac beleöntötte a vízbe a kialkudott másik adag oliguriát. A maradék három decit gondosan lekötözte megint, "ki tudja mire jó" alapon.

- Hát ezzel megvolnánk. - kezdte el Protan afeletti örömében, hogy még mindig élnek, mikor földöntúli hang töltötte be a föld alatti termet.

- Nyomorult földönfutó, ki a hegy belsejébe rágod befelé magad! Halld a kvirál szavait! Milyen ügyben mered háborgatni a végtelen nyugalmat, ami a föld alatt honol?

Eyrf és Panrac lázasan törte a fejét, mi lehet az egyetlen jó válasz, de kétségbeesetten jöttek rá: erre oly sok mindent lehet válaszolni, hogy szinte lehetetlen eltalálni a jó választ. Márpedig csak ekkor van esélyük a továbbhaladásra. Protant azonban, mint akit ihlet szállt meg, mindez nem zavarta.

- Tizenhárom fragmentum keresi elveszett tizennegyedik társát. Az út erre vezet és mi tántoríthatatlanok vagyunk. - válaszolt Protan.

- Nocsak. Válaszod meglepő, de hihetőnek hangzik. De ki kíséri utadat, hogy baj ne érjen?

- A Szem van velünk és óv minket utunkon. Az út erre vezet és mi tántoríthatatlanok vagyunk! - kiáltotta most valami belső parancsra Panrac. Maga sem tudta, hogy miért ismételte meg Protan második mondatát, de úgy érezte, ezt kell tennie. Protan közben hálásan pislogott Panracra, mert majdnem ő válaszolt a második kérdésre is, amivel mindent elrontott volna, hiszen a töredékek szerint három különböző hangot vár a kvirál.

- Vakmerő állítások ezek, vándor. Ilyet csak az merhet állítani, aki a Parenchima-hagyaték örököseként lép fel. Kinek a nevében keresitek a tizennegyedik fragmentumot? Mert csak annak nyílik ki a kassziterittel borított ajtó, akinek ehhez joga van. Aki hamis névvel igyekszik célt érni, az a tóban leli halálát.

Ó, szegény Eyrf! Hiszen a feladat egyszerű, csak a megbízó nevét kell kimondani. De jól ám! Nem Lontay Azálea, nem Lónyakú Arisztotelész, de akkor ki a bánat? Ez a vég! Ezért csináltak végig mindent, hogy a legegyszerűbb kérdésen bukjanak el? Ó, Szem, mormolta magában elcsukló hangon Eyrf, most segíts. Ha tudtál köveket omlasztani elénk, hogy higgyünk néked, akkor most mutasd meg, hogy nem vagy csipás. Amikor a csipát kimondta Eyrf, akkor egy hatalmas szikla vált le a mennyezetről és szakadt a tóba, jelezve, hogy a Szem itt van és a csipát sem sorolja a dicsérő jelzők közé. Eyrf önkéntelenül összerezzent. "Megbuktunk, mint Rottenbiller" - gondolta magában, de ...ez az! Rottenbiller!

- A Rottenbiller utcai ábrázoló-geometria tanár a megbízónk! - üvöltötte boldogan Eyrf. - És persze Lónyay Arisztidnek hívják! - mert közben ez is eszébe jutott. - Az út erre vezet és mi piszkosul tántoríthatatlanok vagyunk.

- Nos, helyesen válaszoltál mindhárom kérdésre. Állj szorosan a kassziterittel bevont ajtó elé, s ha kinyílik, tiéd, amiért jöttél.

- Felszabadultan rohantak mindhárman a falhoz, de ott bizony két ajtó is volt. Egy szürke, egyszerű ajtó és egy drágakövekkel kirakott másik.

- A kassziterit óndioxidot tartalmazó szürke ásvány - dalolta Panrac. - A szürke ajtó elé álljunk tehát.

- Persze, ott osztják majd a vigaszdíjat a "Bakosz és áldozatai" alapítvány idióta támogatottjainak. Én bizony a drágakőre tippelek.

Alighogy Eyrf odaállt az ajtó elé, hangtalanul kinyílt a drágakövekkel borított ajtó és mindhárman megilletődötten léptek be egy kis szobába. A szobában egy színarany doboz állt, tetejére vésve a tizennegyedik töredék.

- " Örök hőseink, kiknek neveik kőbe vésve álljanak itt örökül..." - olvasta halkan Eyrf és ünnepélyesen kinyitotta a dobozt. Amit benne találtak, az első pillanatban csalódással töltötte el őket. Egy irdatlan hosszú pergamentekercs lapult benne, rajta egy végtelen hosszú családfával. - A doboz, az ér valamit, no, de ez a papír.

- Te tökkelütött, hát ez lesz a Parenchima-fa, amire Lónyaynak annyira szüksége van. - csapott a fejére Panrac.

- Lónyay! Tényleg, végül is hol van Lónyay? Egyáltalán mi hol vagyunk? - kezdte el a kijózanodást Protan.

Gyorsan körülnéztek a kis termecskében. Mást nem találtak, mint a színarany dobozt a tizennegyedik fragmentummal, valamint az ajtóval szemközti falon két kis lukat, amin a fény áramlott be a szobába. Eyrf óvatosan odaillesztette a szemeit a két lyukhoz és majdnem felkiáltott a döbbenettől.

A lyukon át, mintegy húsz méter magasról látott be Bhagha templomába, körülbelül az oltár legtetejéről. Ahogy lenézett, sok főpapot látott és azt, hogy a templom sarkában az egyik Buddha-szobor elfordul és a keletkezett résen kilép a falból Lónyay, majd Rebecca és végül egy kisportolt, negyven év körüli kopasz papféle, akinek a láttán mindenki térdre borul. Eyrf ráébredt: a megpróbáltatások első felvonása ugyan végetért, de most jön a második felvonás, amit forgatókönyv nélkül kell végigjátszaniuk.

IX. fejezet

Bhagha templomának összes papja ott térdelt a templomcsarnokban Alahatala Mahatala Bhagha előtt. Valahonnan túlvilági zene hallatszott, és egy monoton hang fájdalmasan hangzó imát kántált a zene ritmusára. Bhagha mögött ott állt Lónyay és Rebecca, mellettük két oldalról pedig Sahallin és Drahallin gondoskodott arról, hogy egy pillanatra se tudjanak önállóan cselekedni. Lónyay a térdelő papokat nézte. Sok életerős fiatalember is volt közöttük, de a többség már nagyon régóta Bhagha templomában szolgálhatott. Vajon mennyire hisznek ezek a papok abban, hogy valóban Alahatala Mahatala Bhagha előtt térdelnek? Szemével Praman Dragut, a Batara Gurut kereste az oltár közelében a főpapok között. A szikár vallási vezető látszólag ugyanolyan áhítattal térdelt az oltár előtt, mint a többiek. Ahogy azonban Lónyay hosszan nézte a Batara Gurut, észrevette, hogy szemei élénken járnak körbe a többieken. Viselkedésében nyugtalanság, bizonytalanság érződött. Vajon mi történhetett azóta, hogy bekísérte őt Bhagha elé? Már akkor is érdekesen viselkedett Dragu. Lónyay úgy tippelte, közel egy teljes napot töltött el a vasajtóval lezárt barlangban. A kimerültségtől talán néhány órát alhatott, s utána még nagyon sok ideje maradt azon elmélkedni, eszébe jutnak-e az ellopott táska tartalmát képező fragmentumok. Valójában álmából felkeltve is pontosan tudta mindet, hiszen éveken keresztül foglalkozott velük, és hosszú éjszakákon keresztül nézegette őket a Rottenbiller utcai garzon zöld filccel bevont asztallapján. A kérdés most inkább az volt, akarja-e tudni mindet, hogy megváltsa a szabadságát, vagy felejtse el egy életre a töredékeket és törődjön bele, hogy élete utolsó napjait tölti az árnyékvilágban. Rengeteg jegyzetet készített magának fogsága alatt a gyertyatartóba foglalt prákrit fénye mellett, de a töredékeket természetesen nem írta le. Világosan látta, hogy csak ezzel tudja megvédeni testi épségét, ugyanakkor azt is tudta, előbb-utóbb színt kell vallania, s attól a pillanattól kezdve, hogy elárulja a fragmentumokat, nem lesz rá többé szükség.

- Áldott legyen Parenchima, aki elrendelte az örök imádkozást Bhagha templomában - szólalt meg zengő hangon Alahatala Mahatala Bhagha. - Azért kérettelek mindannyiótokat ide ma reggelre, mert nagy napra virradtunk. Szent küldetésünk ma meghozhatja gyümölcsét és részesülhetünk abban a szentségben, hogy elénk tárul a Szent Titok, a Parenchima-fát tartalmazó színarany szentségtartó a prákritokkal borított asztalkán. Ebben egy kiváló tudós, Lónyay Arisztid lesz segítségünkre. Lónyay úr világszerte elismert kutatója vallásunknak, aki azért utazott ide hozzánk, hogy legújabb kutatásainak eredményeit sajátos módon adja át számunkra. Mint tudjátok, Bhagha hetedik ciklusának harminchatodik szakasza a következőt mondja:

"És akkor Bhaghához eljött a Szem egy földi teremtmény képében, és elmentek a Sziklához, mely akkor keletkezett, amikor szunnyadt még a két kis testvér: az idő és a tér.

És akkor a földi teremtmény imádkozott a Sziklához a tizenhárom fragmentummal, és a Szikla megnyílt előttük és kiadta a Szent Titkot Bhagha kezei közé.

És akkor Bhagha leemelte a prákrittal borított asztalról a színarany szentségtartót és kinyitotta és magához vette tartalmát. A Szikla pedig zengő hangon átadta titkát Bhaghának.

És ettől kezdve pedig Bhagha a Parenchima-fa egyetlen ismerője a Földön és egyedüli urává vált minden teremtményeknek. Ettől kezdve csak a prákrit fénye mutatja meg, ki a valódi örököse Parenchima szellemének.

Ezt tanítja nékünk Bhagha hetedik ciklusának harminchatodik szakasza. Áldott légyen Parenchima, aki elrendelte az örök imádkozást Bhagha temlomában."

Lónyay ebben a pillanatban értette meg, hogy máris eljött a színvallás ideje. Ezek szerint a tizenhárom fragmentum ráolvasására a Szikla kiadja a Parenchima-fát rejtő tizennégy karátos fragmentumot, az egyetlen olyan hiteles dokumentumot, amely bizonyítja, hogy még élnek a Parenchima hagyaték örökösei. Ha ezt Bhagha megkaparintja és megsemmisíti, mindennek vége. Ha viszont nem a valódi fragmentumokat olvassa a Sziklafalra, s úgymond kudarcot vall, mint világhírű tudós, akkor örök életére ebben a templomban kell raboskodnia. Ha a Szikla valóban kiadja a tizennegyedik töredéket, akkor tehát csak a prákrit fényében bízhat. De egyáltalán mi igaz ebből az egész legendából? El merjen hinni akár egy mondatot is a féltve őrzött, megsárgult okiratokból, a Rottenbiller utcai bőröndben lapuló metszetek üzenetéből? S ha most nem győződik meg a legenda valódiságáról, akkor lesz-e még módja valaha is újabb próbát tenni? Nem, most kell bizonyosságot szerezni, lesz ami lesz. Mennyivel jobb lett volna a töredékek utasítása szerint megszerezni a Parenchima-fát, ahogy ideérkezése után elkezdte! De hát a három kikötői kiválasztottja nem állt kötélnek, ezen már nem lehet segíteni.

- Nos ezért kértem, hogy gyűljünk egybe ma reggel itt a Sziklatemplomban, hogy mindannyian tanúi lehessetek annak, ahogy Lónyay professzor állítása szerint megelevenedik Bhagha hetedik ciklusának harminchatodik szakasza - folytatta beszédét Alahatala Mahatala Bhagha. - Lónyay professzor azt állítja, ismeri a tizenhárom töredéket és megkezdi fennhangon imáját a Szikla megenyhítésére.

Eyrf, Protan és Panrac minden szót tökéletesen értett a hegy belsejében kiképzett kis kuckóban, csak azt nem tudták, most mitévők legyenek. Ha ez az egész lidércnyomás igaz, akkor a nehéz munkával megtalált doboz néhány másodperc múlva eltűnik a szemük elől és ennek a kopasz majomnak a kezébe hullik a tartalmával együtt. Lónyay biztos nem ezt akarta. De Lónyayt is kínos helyzetbe hozzák, ha mindez nem történik meg. Az mindhármuk számára világos volt, hogy az ábrázoló-geometria tanár fogoly. Ha most bármi nem úgy történik, ahogy azt a Bhagha nevű szélhámos szeretné, akkor lehet, hogy élve nem látják többé az egyre talányosabb figurát. Ebben akkor lettek teljesen biztosak, mikor Protan első látásra felismerte azt a két drabális alakot, aki Lónyay és Rebecca két oldalán állt.

- Akkor voltak ezek papok, mikor én ministráns a római Szent Péter székesegyházban - mormogott Protan. - Emlékszem rájuk az isztambuli kikötőből. Kemény kezük van, az biztos, sokaknak szerezték vissza a lelki békéjét, a baj csak az volt, hogy egyszer és mindenkorra.

- Azonnal cselekednünk kell! - mondta Eyrf és veszett kutatásba kezdett a zsákokban. - Figyeljétek addig, mi történik odalenn, mert minden szónak jelentősége lehet. Van egy ötletem, de most nincs idő a magyarázkodásra.

- Odalenn Lónyayt előbbre tuszkolták a sziklafallal szemben az oltár elé, és minden zene elhallgatott a templomban.

- Kezdheti, Lónyay professzor! - szólalt meg Bhagha, és intett Sahallinnak és Drahallinnak, hogy távolítsák el a közelből Rebeccát.

- Azt már nem! - kiáltotta Lónyay. - A hölgy itt marad mellettem, mert addig egy szót sem szólok. Együtt jöttünk, együtt is fogunk távozni, ha elvégeztem a feladatomat.

- Kérem professzor úr, ha így óhajtja, annak sincs akadálya - szólalt meg igen kedvesen Bhagha. - Én csak úgy gondoltam, könnyebben tud koncentrálni a magasztos feladatra, ha nincsenek a közelében zavaró körülmények. Sahallin, Drahallin! Engedjétek közelebb Rebeccát a professzor úrhoz.

Lónyay megvárta, míg Rebecca újra odalép melléje, s elégedetten megállapította magában, hogy Bhagha igyekszik megőrizni a többiek előtt a látszatot, hogy ő valóban saját elhatározásából imádkozik a Sziklafalhoz. Lassan, nyugodt, de zengő hangon sorban elmondta a töredékeket abban a sorrendben, ahogy megtalálta őket a világ különböző pontjain. Az utolsó töredék elhangzása után hatalmas recsegés, surrogás támadt, és Eyrf, Protan és Panrac döbbenten látta odafenn a szobában, hogy a színarany ládika süllyedni kezd és eltűnik a szemük elől. Nem telt bele fél perc sem és megnyílt a Sziklatemplom oltárrésze, majd kiemelkedett egy színarany doboz, alatta pedig egy kis, halványzöld fénnyel világító asztal. A templomban moraj támadt. Az idősebb főpapok térdre vetették magukat, a fiatalabbak tágra nyílt szemmel nézték a színarany Szentségtartót. Sahallin és Drahallin megfogták Lónyayt és Rebeccát, akik szintén megbabonázva nézték, hogy mi történik. Bhagha mohó szemekkel elindult a Szentségtartó felé, mikor egy valószínűtlen égi hang szólalt meg a sziklacsarnok azonosíthatatlan pontjáról:

Első Parenchima, Eyrf uralkodója
Szelam ellensége, a Szem kormányzója
Súlyos helyzetemben végsőt rendelkezem
Hogy uralkodásunk biztonságban legyen.
Szálljon a trón mindig rokonról rokonra
Rangidőset téve közülünk a trónra
És ha az országot nincs, aki regnálja,
Segítsen a gondon Parenchima fája.

Lónyay döbbenten hallgatta a sorokat. Semmi kétség, Parenchima végrendeletét hallja, amit a táskájában tartott, s amit szintén elloptak tőle. Szó szerint azonos, ez biztos. De ez a cseppet sem mennyei hang, ez a furcsa borízű orgánum, ez olyan ismerős... Egy Szikla zengő hangját egyáltalán nem így képzelte el. S ezt a hangot mintha már hallotta volna itt a szigeten...

- Ó dicső Bhagha, minden élőlények uralkodója! - folytatta a kissé tájszólásos borízű hang. - A Parenchima-fa előtted fekszik e míves színarany dobozkában. Te lettél minden élőlények uralkodója, de tudd meg, hogy ehhez át kell esned a beiktatási ceremónián. Addig, amíg nem mutatod meg összes papod előtt, hogy olvasni is tudod a Parenchima-fát, addig az nem is jelenik meg számodra fizikai valójában. A fa akkor nő meg, ha öntözöd: először tehát adj inni a lelkedben sarjadzó fának. Ha valóban Te vagy Bhagha, a Parenchima-fa csak akkor mutatkozik meg előtted.

Bhagha meglepetten hallgatta a legkevésbé sem várt égi szózatot. Mi ez a váratlan hülyeség? A Katakurdisztánból fondorlatos módon eltulajdonított dokumentumok nem írtak semmi ilyesmiről. Azt említették, hogy a töredékek segítségével lehet hozzáférni az öröklési listához, de milyen beiktatási ceremóniáról van itt szó? Csak nem ezen a butaságon bukik meg egész zseniálisan kiagyalt terve? Ah, badarság. Nem kell itt a finomságokkal foglalkozni tovább. A doboz, mely a végrendeletet tartalmazza, itt van előtte, a Bhagha-ciklus ugyan valóban említi, hogy a Szikla zengő hangon adja át a titkát, de mi jelentősége lehet mindennek azután, hogy a kezében van a Parenchima-fa? Az első meglepetés után összeszedte magát és teátrálisan odalépett a színarany dobozhoz. A prákritokkal bevont asztal fénye elhalványult. Bhagha most már teljesen visszanyerve önuralmát felnézett az oltárra, majd becsukta szemét, kinyitotta a szentségtartó fedelét és átszellemülten kiemelte a tartalmát.

A templomban az esemény ünnepi voltához némileg méltatlanul csendes kuncogás támadt. Bhgaha a szent pillanattól megrészegülve még csukott szemmel állt a fényét vesztő kisasztal előtt, de az egyre hangosabb derültséget meghallva gyorsan kinyitotta a szemét. Először a bal kezében lévő tekercsre tekintett, s alig mert hinni annak, amit látott. Amit csukott szemmel tekercsnak hitt, az bizony egy közönséges mordenti leánykás üveg, ami valami kétes tisztaságú folyadékkal volt félig töltve. Az üveg szája egy műanyag fóliával volt lezárva és egy darab madzaggal átkötve. A címkére valaki nagy ákom-bákomokkal ráírta: OLIGURIA. Bhgaha úgy érezte, elsüllyed a szégyentől. Elhűlve nézett rá a másik kezére, melyben a Bhagha-ciklus imakönyve helyett egy agyonhasznált kézikönyvet szorongatott, ami ragadt a kosztól. Címlapján alig olvasható módon egy név éktelenkedett, melyet Bhagha soha, semmilyen dokumentumban nem látott: valami F. Bakos volt a szerző.

- Mi ez, mi történik itt? Lónyay, Vörös Rebecca! Magyarázatot követelek! Azonnal mondja meg valaki, hol van a Parenchima-fa, mert Sahallin és Drahallin széttép titeket, ha nem adjátok elő!!

Ettől a nem éppen félistenhez illő viselkedéstől a papok körében nagy sugdolódzás támadt és már Bhagha is érezte, hogy nagy hibát követett el, mikor kiesett a szerepéből. Lónyay és Rebecca éppen magyarázatot készült adni a megmagyarázhatatlanhoz, mikor megint megszólalt az égi hang:

- Ó, dicső Bhagha! Halld újra szavaimat! A fát locsolni kell és akkor a könyvből kiolvashatod a Parenchima-fát, mert az átalakul. Húzd meg az üveget, ahogy azt egy jó kocsmában szokás. Aztán a prákrit fénye ragyogjon körötted mindörökké.

Lónyay a cseppet sem ájtatos utolsó előtti mondatban félreérthetetlenül felismerte Eyrf hangját. De hiszen akkor egészen más a helyzet! Akkor a nagy játszmában mégsincs egyedül. Ezek szerint újdonsült barátai megszerezték valahogy a táskát, képesek voltak sorrendbe rakni a töredékeket, végrehajtották az utasításokat és szerencsésen bejutottak a kassziterittel borított ajtón át a tizennegyedik fragmentummal ékesített színarany dobozkáig, a tizennégy karátos fragmentumig. De hiszen akkor náluk van a Parenchima-fa! Akkor már csak élve ki kell jutni innen!

- Megvan hát a megoldás, dicső Bhagha, de azt tanácsolom, még ne kortyolj az üvegből - mondta a félistennek. - Előbb még engedd, hogy a prákrit fénye mindenkinek megmutassa, ki a hagyaték valódi örököse.

Ezzel Lónyay odalépett a prákrittal borított asztal mellé, mire a templomot óriási fényesség töltötte be. A főpapok nagy része áhítattal nézte, hogy mikor Lónyay távolabbra lép, újra kihunynak a fények. Bhagha még nem fogta fel teljesen, hogy mi történik körülötte. Lónyay gyorsan elkapta Rebecca karját és kihasználva a megilletődött hangulatot és a teljes tanácstalanságot, futva elindult a templom kijárata felé. Bhagha papjai némán engedtek utat a párosnak.

- Hej, mit álltok és bámultok! Sahallin és Drahallin, kapjátok el a két disznót, nehogy már megszökjenek! Ti meg mit rohantok, a templomból úgysem tudtok kimenni!

Ebben azonban Bhagha tévedett. A két fogdmeg utána vetette magát Lónyaynak és Rebeccának, akik néhány lépéssel elérték a lezárt kijáratot. Lónyay arról valóban elfelejtkezett, hogy a sziklatemplom bejáratát egy acéllap fedi. Itt a vége, nincs tovább, gondolta magában, de ekkor Batara Guru felállt és matatott valamit az oltár mellett. Az acéllap egy pillanatra felemelkedett, majd mikor kisurrantak a résen, rögtön vissza is csukódott. Sahallin és Drahallin teste nagyot puffant, ahogy nekivágódtak az acéllapnak és eltartott egy darabig, míg újra kinyitották. Mire sikerült nekik is kijutniuk, addigra már csak a piros sportkocsi által felkavart port látták.

Epilógus

Soha még ilyen előkelő vendégsereg nem gyűlt össze a "Négy vidám hullamosóhoz" címzett késdobálóban. Egy szmokingos úr ült a hat személyre megterített asztalnál, kifogástalanul vasalt ruhában, lakkcipőben, de érthetetlen módon az egyik kezében egy olvasólámpa ernyőjét szorongatva. Mellette egy kikötői mércével mérve lélegzetelállító szőke hölgy, tűzpiros ruhában, óriási orchideacsokorral a kezében. Szemmel láthatóan ők voltak a társaság középpontja, de a többiek is kiríttak a megszokott törzsközönségből. Az elegáns pár mellett egy szikár úriember ült a Bhagha templom egyenöltözetében, akit Praman Dragunak hívtak, és a templom Batara Guruja volt. Alig néhányan maradtak meg a régi papok közül, amikor a magát Alahatala Mahatala Bhaghának kiadó szélhámost elkergették. A fiatalokról kiderült, hogy az elkergetett félisten emberei, az öregek nagy részének meg már nem volt ereje újrakezdeni a szolgálatot a megrázkódtatás után. Az asztal túlsó oldalán három, hirtelen felindulásból elkövetett előkelőség ült. Az egyikük egy szakállas úriember volt, aki hófehér öltönyben szívta eredeti kubai Rómeó és Júlia szivarját, miközben zsebórája láncával játszott. Néha belekortyolt az előtte álló literes korsóba, mely még félig volt a legjobb jamaikai sötét rummal. Mellette egy kopasz úr ült ingben, lovaglónadrágban, csizmában, de azon felül félmeztelenül. A helyzetet valamelyest enyhítette a testét elborító hatalmas mennyiségű tetoválás. Szintén rumot ivott, de asztaltársától eltérően csak gyűszűnyi, kétdecis vizespohárral. Igaz, már a harmadikat. Végül egy cingár ember zárta a sort, aki leginkább lezserségével rítt ki a többiek közül. Sötét napszemüveg, rövid ujjú ing, egy V. R. monogrammal díszített selyemsál, arany karkötő és sétapálca jellemezte úgy első látásra. A cingár ember előtt egy lapos üveg Becherovka állt, mert, mint szokta volt mondani, ettől otthon érzi magát, ez már majdnem olyan, mintha a "U tři housliček"-ben a "Teleci medalionky se sýrem a chřestem a obloha" mellett ücsörögne és inná a jó öreg csapolt Staroprament.

Búcsúzni gyűltek össze, így hatan. Lónyay és újdonsült felesége a több hónapos kaland, pihenés majd ügyintézés után visszatérnek az egzotikusan hangzó Rottenbiller utcai garzonba, hogy magukhoz véve a metszetekkel teli bőröndöt megkezdjék új életüket, mint a Parenchima-hagyaték törvényes kezelői. Praman Dragu, a Bhagha templom hű Batara Guruja szolgálja tovább a vallást, mely igyekszik kiheverni a magát Alahatala Mahatala Bhaghának kiadó nemzetközi szélhámos kártékony tevékenységét. Nem lesz könnyű, hiszen a hívek nagy része éppen a szélhámos kedvéért tért át a Bhagha vallásra. Praman Dragu azonban úgy gondolja, pontosan emiatt kell vállalnia tovább a szolgálatot.

A három úriember pedig - miután sikerrel teljesítették a visszautat is a hegy gyomrából - megkezdte önálló vállalkozását abból a pénzből, mellyel Lónyay Arisztid bőkezűen jutalmazta a Szem megbízásából és vezénylete alatt oly tökéletesen elvégzett munkát. A "Kalandra Fel Kft. (ügyvezető: F. Bakosz)" bármilyen ügyet elvállal, melyben semmilyen becsületes tevékenység végzésére nem kényszeríti őket a megbízó, valamint a lehető legkevésbé írja körül a feladatot és annak következményeit. Csoda hát, hogy végre jól élnek?